Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya /2012/

Vegyes érzésekkel tettem le a könyvet. Egyrészt a történet meglehetősen megkapó, és gördülékeny volt számomra, másrészt viszont végig míg olvastam, hiányoltam belőle a kosztümös/romantikus sztorik tipikus hangulatvilágát. Ha már kosztümös/romantikus történetek, fűszerezve némi erotikával, akkor nálam az abszolút befutók Elizabeth Hoyt, és Nicole Jordan. Ennek a két írónőnek megvan a tehetsége ahhoz, hogy bevonzzon az általuk megálmodott korba, és világba, azért hogy aztán jól nyakon öntsenek, egy olyan pikáns jelenettel, ami fix hogy ellentmondásos érzésekbe zavar, de azt hiszem pont ettől olyan hihetőek, hitelesek. Mert az addig rendben van hogy a századfordulós, vagy a Napóleon kori Anglia, egy csöppet konvencionális volt, de azért azt sem szabad elfelejteni, hogy akkor is sikeresen szaporodtak az emberek, tehát feltételezhetően minden alkalmat megragadtak a bujálkodásra. A kis huncutok. A fent említett írónők szépen bevezetnek a bálok, és viselkedési elvárások bonyolult labirintusába, ami teljesen elvarázsolja az olvasót, aztán amikor a szexre kerül a sor, hirtelen szembe találjuk magunkat a mai korunkra jellemző, nyitottabb gondolkodásmóddal. A főhős felajánlja a hősnőnek, hogy megmutatja neki mi az igazi szenvedély, hogy milyen örömet képes nyújtani egy igazi szerető a kiválasztott kedvesnek. A kedves remegve piheg, elhaló hangon tiltakozik egy keveset, mert hát Ő mégiscsak egy jól nevelt, jó családból származó ifjú hölgy, majd az első határozottabb érintésre, vagy estenként nyalintásra minden gondolat elvész a ködben, és nem marad más csak a mindent elsöprő orgazmus. Majd lépcsőzetesen tovább építkezik a könyv. Vagy kompromittálódik ezáltal a hősnő, vagy nem (sok esetben kompromittálódik), jön némi huzavona a házasodjunk, ne házasodjunk kérdésben...menet közben a főhős újabb pajzánkodásokba vezeti be a hősnőt, aki most már ellenkezés nélkül csak remeg, és piheg. Ebben a szakaszban megtörténik hősnői részről az első orális aktus...a végére a legtöbb esetben még odapenderítünk egy kevés konfliktust, amitől hőseink észhez térnek, és ráébrednek arra hogy szeretik egymást. Így szeretlek, úgy szeretlek, és vége. Ezt a taktikát követi, kevésbe erotikus formában Julia Quinn is, akinek a könyveit a humora miatt nagyon megéri elolvasni.

Ezekből a jellemzőkből adódik, hogy már olvasás előtt van egy elképzelésem egy ilyen témájú könyvről, ha úgy tetszik elvárásom, amit vagy sikerül megugrani az alkotónak vagy nem. Jelen esetünkben ez olyan 65 %-os sikerrel ment az írónőnek.

Fülszöveg:

A Mackenzie fivérek gazdagok, befolyásosak, veszélyesek és kiszámíthatatlanok. Egy nő sem éli túl, aki a közelükbe kerül. Sok pletyka kering róluk – tragikus erőszak, csillapíthatatlan vágyak, szeretők, botrányok. 

London, 1881. Az a hír járja, hogy Ian Mackenzie őrült, és veszélyes a nőkre. Betht mégis elbűvöli a Lord. A lány megérzi, hogy a férfi romlottsága és kivételes tehetsége ellenére segítségre szorul. Az ő segítségére. Beth mindent felad a férfiért. Életének egyetlen értelme, ha mégoly veszélyes is, Ian Mackenzie lesz. Semmi sem szabhat gátat izgatóan viharos és buja erotikus kalandokkal teli kapcsolatuknak… 

A Bestseller szerző, Jennifer Ashley romantikus, erotikus regénye több díjat nyert megjelenése évében. A Mackezie-sorozat különleges világa, szenvedélyes szereplői, fordulatos cselekménye és a sodró érzelmek magukkal ragadják az olvasót.

Megjelenés éve: 2012

Kiadó: Kossuth

Oldalszám: 376

Ára: 1990 Ft

Jennifer Ashley

Először is talán azt fejteném ki, mi volt a bajom a történettel. Kicsit túl sok volt benne a tipikus fővonal, és mégsem építkezett egyikre sem a könyv. A történet elején Beth már egy ideje jegyességben áll egy másik férfival. Ez ugyebár már önmagában lehet konfliktus, és már csak erre is építkezhetne a könyv, szép hosszú huzavonát ki lehet ebből a problémából alakítani. Vőlegény kontra gaz csábító... ennek ellenére ezt a kérdést sikerül az első 50 oldalon elsimítani, Beth minden további nélkül hisz Iannak, vőlegénye perverz kis szokásait illetően, és hipp-hopp már kútba is esett a megtervezett esküvő. A másik vezérfonal Ian "betegsége", illetve kényszerűen eltöltött évei a szanatóriumban. Lássuk be a pasi bajos...nem néz soha Beth szemébe, komoly koncentrációs zavarai vannak, dühkitörései, migrénjei...egyszóval felmerül a kérdés: alkalmas-e egy párkapcsolatra? Már ennek a kérdésnek a pozitív és negatív érvei is kitennének egy egész könyvet, na de mit itt nem lacafacázunk, néha megbökdössük ezt az alig elhanyagolható kis körülményt, amúgy meg minden teljesen sínen van, jöhet az esküvő. A harmadik és talán egyben a legutolsó fő vonal, az a gyilkosság, amivel Fellows nyomozó a Mackenzie fivéreket vádolja...Tehát ha összerakjuk, van itt minden: gaz vőlegény, problémás szerelem, gyilkosság...és emiatt egy kicsit zsúfoltnak éreztem a regényt. Egyik felmerülő problémába sem tudtam nyakig süllyedni, mert annyi probléma volt egymás után felsorakoztatva, hogy csoda hogy hőseink egyáltalán egymásra leltek a történet végére. Az erotikus jelenetekkel is akadtak problémáim, kissé túl szabadszájúra sikeredtek. Amikor Ian "cuni"-ként hivatkozott Beth nőiességének bársonyos virágjára, akkor majdnem dobtam egy hátast. Majd amikor pár oldallal később már a pinánál tartottunk, akkor sikeresen le is ültem döbbenetemben. Aki olvassa a blogom, az tudja hogy nem vagyok prűd, de abban a kontextusban az hogy "pina"...egyszerűen  nem odavaló. Mint ahogy a könyv végén a Beth száját kétszer is elhagyó "faszfej" sem. Ezen a három megnyilvánuláson teljesen fennakadtam, és vagy tíz percre le is tettem a könyvet. Apróság tudom, mindössze három szó, nekem akkor is megölte a lelkesedésemet. Ettől függetlenül, nem szórakoztam rosszul amíg olvastam, de nem is húzott magával annyira, mint a fent említett írónők könyvei. Az erotikus jeleneteket illetően is az volt  a bajom, hogy esetenként átment közönségesbe...Nem értem miért hiszik azt néhányan az írók közül is, hogy az erotikus jelenetek a minél mocskosabb beszédtől válnak még erotikusabbá. A nem megfelelő kontextusban, nem jól elhelyezett, kifejezés, jelző, ahelyett hogy hangulatba varázsolná az olvasót, jól lehűti. És nekem ennek az esete is fennállt ennél a könyvnél. Olyan távol maradtam az erotikus jelenetektől, hogy teljesen kívül maradtam a hatókörükön. Ennyi erővel recepteket is olvasgathattam volna.

Még mielőtt jobban belelendülnék a negatív tapasztalatok elemzésébe, azért írnék néhány pozitívumot is kiegyensúlyozásképp. Folytatásos sorozatról beszélünk, tehát még van remény. A sorozatok legtöbbjénél az a tapasztalatom, hogy mindig az első rész a leggyengébb. Akkor kell a helyzetbe helyezni az olvasót, akkor kell átadni a legtöbb információt, így a történet sok esetben zsúfoltnak, és vontatottnak tűnhet. A Mackenzie tesók mind egy szálig szimpatikusak, mindegyiknek szurkolok, és bár magam sem tudom miért de nálam Cameron előnyt élvez. Kár hogy nem róla fog szólni a második könyv. Az írónő stílusával sem volt komolyabb bajom. Párbeszédesen, lendületesen fogalmaz, nem veszett el egyszer sem a részletekben, teljesen rendben volt.

Minden pozitívuma ellenére is azt kell mondjam nem lesz kedvencem ez a könyv. Egyszer mindenképpen megéri elolvasni, és vevő vagyok a folytatásaira is, de számomra akkor is marad egy erős középkategória.

Értékelés: 6 pont

Tovább

Jennifer Crusie: Fogadj rám /2009/

Az átmeneti időszakokban, amikor éppen semelyik általam nagy becsben tartott író/írónő könyve sem debütál, akkor szoktam fordulni, és szembenézni a könyvpiac végeláthatatlan mélységeivel. Mivel gyakorlatilag mindenevő vagyok könyvek terén, így az ilyen mazsolázások alkalmával rendszerint legalább húsz olyan könyvet találok, amik érdekelnének. Aztán jön a szitálás, éppen milyen hangulatban vagyok, mire vágyom, vért szeretnék és izgalmakat, lélektani thrillert, vagy romantikusat... Ez utóbbi szokott a legszórakoztatóbb eredménnyel zárulni, merthogy a thrillerekre általában jól rá szoktam érezni, a krimik azok krimik, na de a romantikus könyvkategória...na az más. Volt úgy hogy egy romantikus könyv teljesen megfogott (ez ritka), és volt úgy hogy alig vártam hogy letegyem, mert bár romantikus könyvként lett beharangozva az aktuális olvasmányom, mégis egy családregénybe kötöttem ki, és vontatottan mindennel foglalkozott a történet, csak a szerelmes főszereplőinkkel nem. Ettől függetlenül, mint minden kategóriában itt is vannak kedvenc szerzőim: Elizabeth Hoyt, Nicole Jordan, Julia Quinn, Lisa Kleypas, és Sherrilyn Kenyon, mint Kinley MacGregor. De Kresley Cole-nak is van minden fantasztikus lénytől mentes, egyszerű romantikus sorozata is. Lássuk be a paletta széles, és ezen a műfajon belül is a bőség zavarával küzdhet az olvasó. Ennyi könyv között pedig egyenesen törvényszerű, hogy legalább egy olyat találjon az ember lánya, ami teljesíti az elvárásokat. Hogy mik az én elvárásaim az ilyen könyvekkel szemben? Legyen könnyed, humoros, párbeszédes, lendületes. Az érzelmi szituációk legyenek hitelesek, és persze nem árt ha a történetben találkozunk egy csipetnyi erotikával is. Bevallom a kosztümös-romantikus könyvek nálam még újdonságszámba mennek. Körülbelül egy éve olvastam el az első ilyen jellegű történetet, és annak ellenére, hogy komolyan tartottam tőle, mégsem csalódtam. Sőt kifejezetten jól szórakoztam! A fent említett írónők mindegyikének, olyan könyvei születtek, amik a szintén fent említett kritériumoknak teljes egészében megfelelnek. A korszak, amikben a könyvek játszódnak, az angol felső tízezer, vagy középosztály hétköznapi élete, a konvenciók, és a helyzetkomikumok, minden esetben kacagásra késztettek, és öröm volt belesüppedni ebbe a számomra teljesen új világba. És innentől megindult a lavina. Elkezdtem bontogatni ezen az ingoványos talajon is a szárnyaimat (nem csak a kosztümös kategóriában), és azóta hol több, hol kevesebb sikerrel, de haladok. Nem vagyok oda a romantikus vígjátékokért, sem filmekben, sem könyvekben. Az esetek többségében, az ilyen alkotásoknál, nem kapom meg azt a humort, ami nekem humoros lenne...Így az egész könyv egy szenvedés, egy erőltetett kínlódás, aminek se vége, se hossza. A másik nagy problémám, az érzelmek lavinája, ha megindul. Mert az igazán jó írónők következetesen építik fel a történetet, szépen lépésről lépésre haladunk, és a csúcspont a könyv végére marad, amikor is szereplőink egymás karjába omolva, remegő ajkakkal lehelik: szeretlek. Na az én tűréshatárom körülbelül ennyit is bír ki. A halálom, amikor már a könyv negyedénél haj de szerelmesek vagyunk, és az egész történet nem szól másról, csak egymásba összefolyó, kellemetlenül szirupos "így meg úgy szeretlek" dialógusokból. Ilyenkor rendszerint zavarba jövök. Nem tartom magam nehéz felfogásúnak, így a tízezredik szerelmi vallomásnál, legszívesebben már kiabálnék hogy: értem! Felfogtam! Nyugtáztuk! Nagyon szeretitek egymást! Ragyogó, remek! De a könyv csak folytatódik, és folytatódik, és folytatódik...Ebből kifolyólag a romantikus műfaj -leszámítva a már letesztelt írónőket - nekem mindig zsákbamacska, amikor is sosem tudom előre, hogy most jó szórakozást, vagy idegromboló hosszú órákat fogok-e megélni. Jelen könyv nem kosztümös, napjainkban játszódik, és minden szempontból kimeríti a romantikus vígjáték kereteit.     

Fülszöveg:

"A 33 éves Minerva Dobbst két hónap után kíméletlenül lapátra teszi a barátja, mert a lány nem hajlandó lefeküdni vele. Min dúl-fúl, leginkább azért, mert így húga három hét múlva tartandó esküvőjére kísérő nélkül marad. Így aztán kapóra jön, amikor véletlenül fültanúja lesz, amint ex-pasija fogadást köt egy üzlettársával, hogy az nem tudja Mint ágyba vinni egy hónap alatt. Az illető Calvin Morrisey, aki a nőfaló macsók közül is kitűnik, és mindig nyerésre játszik, ha a női szívek meghódítása a tét. Min hagyja magát felszedni. Hátsó szándék vezérli: ha egy hónapon át az orránál fogva tudja vezetni Calvint, a férfi elveszíti a fogadást, neki viszont lesz kivel mennie húga küszöbön álló lagzijára. Ám az első randi végére lemond a tervről. Amikor elköszönnek egymástól, mindketten remélik, a búcsú örökre szól. Csakhogy a sors más terveket szövöget számukra: Min és Cal képtelenek távol tartani magukat egymástól. Közben előkerül Min féltékeny ex-pasija, Cal elszánt ex-nője, és megjelennek a segítőkész barátok, akik persze mindenbe beleütik az orrukat. Számolatlanul fogy az édes, csokimázas fánk, számtalan szebbnél-szebb nyitott orrú cipő tűnik fel, megismerhetjük a káoszelméletet, és kiderül, hogy a legnagyobb hazárdjáték nem más, mint a szerelem."

Bevallom nem voltam túl lelkes amikor nekiálltam a könyvnek. Tucatkönyv, gondoltam, és nem is sokban tévedtem, mert a történetben sok új nincs. Fogadunk a kedvesre, megismerjük, beleszeretünk, némi konfliktus a könyv végén, amikor kiderül, hogy mi indította be a folyamatot, majd békülés, és vége. Akkora klisé, hogy az már valami fájdalom, megírták már háromszáz évvel ezelőtt is...Szóval a jó kérdés: vajon akkor miért lett ekkora siker ez az alkotás? Egy szó: a humor. Könnyen jellemezhető az élmény amit a történet nyújt: sírva kacagás. Az első öt oldal után már tudtam, hogy jó szórakozás lesz ez! Főhőseink kellően bolondok, mind egy szálig, helyzetkomikumokban sincs semmi hiba, jól felépített a cselekmény. És ezzel mindent el is mondtam, amit kellett. Nem renget meg eget-földet, nem olyan könyv ami miatt több napig el vagyok varázsolva, de amíg tart, amíg olvassa az ember, addig remek kikapcsolódás. Nincs teletűzve csöpögős szerelmi jelenetekkel, nincs benne harminc oldalon keresztülívelő erotikus jelenet, de minden dialógusba jut legalább egy olyan poén, ami miatt kénytelen megállni az olvasó, és kinevetni magát. Számomra ez teljesen új élmény volt, mivel sok minden egyéb mellett, a humorom is elég fanyar, és amit a legtöbben viccesnek ítélnek, azon én legfeljebb csak fapofával elmerengek. Na de itt, ennél a könyvnél ilyenről szó sem volt. 

Jennifer Cruise

Írónőnk humora több mint kielégítő. Olyan komikusi hajlama van, ami a zsenialitás határait súrolja. Főhősnőnk, nem a trendi nullás méretű lányka, itt-ott kicsit teltebb, és hiába próbál fogyni, ez olyan kihívás, amit képtelen teljesíteni. Olyan lezseren kezeli le saját "hátrányát", és annyira jól gyakorolja az önkritikát, amit minden nő elsajátíthatna, akinek súlyproblémája van. Ahogy a férfiaknál is felmerül időről-időre a méret kérdése, úgy a nők szempontjából mindig ott van a karcsúság problémája. Hiszem, hogy ez nem más, mint a nők ferde ideálábrándjának a következménye. Eddigi tapasztalataim azt mondatják velem, hogy a férfiak többsége lazán nem törődik egy kevés kis párnával itt vagy ott. Sőt! Eddigi tapasztalataim alapján, nagyon ritka ha egy férfi ideálja a piszkafa vékonyságú nő. A környezetemben tartózkodó pasik mindegyike bőszen állítja azt, hogy egy nő legyen olyan mint egy kólásüveg. Legyen melle, feneke, dereka, csípője...és egyáltalán nem elvárás az hogy olyan farizma legyen az illető hölgynek, amiről még az injekciós tű is visszapattan. Gyakran szoktam a férfiismerőseimet olyan jellegű kérdésekkel bombázni, hogy milyen elvárásaik vannak a kedvesükkel kapcsolatban, és a legtöbb esetben sosem a külső megjelenési formákra szokott megjegyzés érkezni. Az alapoknál a legtöbb esetben olyan dolgokkal találkozom, hogy legyen értelmes, vicces, ne hisztizzen (ez van, a pasik nem bírják a hullámzó érzelmi helyzeteket), legyen szórakoztató, olyan aki képes feltalálni magát, és a többi, és a többi... Amikor már a huszadik viselkedésbeli jellemző felsorolásánál tartunk, akkor szoktam rátérni, és megkérdezni, hogy mi a helyzet a külsőségekkel? Mi van ha az illető hölgy teszem azt narancsbőrös? Vagy rövid hajú, mert a hosszú haj pocsékul áll neki? Ha a melle szép kerek ugyan, de természetes, és így nem áll úgy mint a cövek? Vagy ha, példának okáért, kicsit párnás hastájon? Volt aki azt válaszolta, hogy ugyan kit érdekel, egy kis puhaságba még nem halt bele senki, és volt aki pajzánul csak annyit mondott, hogy a férfiembert nagyon nem érdekli mennyire párnás az illető hölgy hasa, amikor éppen a nőiességének mély rejtekéig hatol, és lágy csókokkal halmozza el azt... Amikor ilyen beszélgetésbe csöppen az ember, vagy ilyen felfogású férfiak közt nevelkedik, akkor elkerülhetők az önértékelési problémák, és az önsanyargatás is. Megint csak hálával tartozom a környezetemben lévő férfiaknak, mert én is egyike vagyok azon nőknek, akik komoly súlyproblémával is küzdhetnek, ha nem figyelnek oda. De sosem volt ismerkedési problémám emiatt, többek közt szerintem azért sem, mert eleve olyan a természetem, amit vagy rögtön kiábrándítónak, vagy azonnal szimpatikusnak találnak. Illetve nagy igazság van abban, hogy ha egy nő jól érzi saját magát a bőrében, akkor az elégedettsége kifelé is sugárzik, azt üzenve ezzel az ellenkező nemnek: ez a nő egyben van. Lehet valaki karcsú, de ha elégedetlen, és kényszeríti magát, vagy elvon magától dolgokat a pozitívabb megítélés kedvéért, akkor attól lestrapáltnak, kimerültnek, fáradtnak fog látszani, ráadásul ingerlékeny lesz, és idegbeteg. Ezt is korán észre lehet venni, és onnantól jöhet az örök költői kérdés: mi a fontosabb a kűlcsin, vagy a belbecs? Ezt mindenki rágja meg maga, és mindenki döntsön belátása szerint, ahogy neki tetszik. Saját bevallásom szerint, én többre értékelem a sziporkázó jellemet, mint a deltás izmokat. Sokat tud veszteni a vonzerejéből egy tökéletes testfelépítésű férfi, ha buta, mint a tök.

Na de visszakanyarodva a történethez, íme néhány idézet, ami az öröm könnyeit varázsolta a szemembe:

Az esküvő előtti ruhapróba, főhősnőnk az anyjával és a testvérével...

"Min nagy levegőt vett, mire lepattant a szoknyája gombja. - Nézd, anya, én soha nem

leszek vékony. Norvég vagyok. Ha vékony lányt akartál, nem kellett volna olyan férfihoz

hozzámenned, akinek a női felmenői között a legelők tehenei is ott vannak.

- Félig vagy norvég - közölte Nanette -, ami egyáltalán nem mentség, mert számtalan

vékony norvég szépség van. Te csak azért eszel, hogy ellenem lázadj!

- Anya, nem minden rólad szól! - csattant fel Min, miközben a kezével fogta össze a

szoknyáját. - Néha a genetika tehet a dolgokról!

- Ne olyan hangosan, drágám! - mondta az anyja, és Diana felé fordulva felemelte a

fűzőt. - Csak egy kicsit szorosabbra kell fűznünk.

- Remek ötlet - mondta Min. - Így amikor elájulok az oltárnál, megmutathatod

mindenkinek, milyen vékony és skandináv alkat vagyok.

- Minerva, a húgod esküvőjéről beszélünk! - mondta Nanette. - Hozhatnál egy kevés

áldozatot.

- Jól van, jól van - mondta Diana, és feltartotta a kezét. - Van még idő, hogy

csináltassunk egyet Min méretében. Minden rendben lesz.

- Oh, szuper. - Min fellépett az emelvényre, hogy megnézze magát a háromszárnyú

tükörben. Úgy nézett ki, mint valami csapzott kocsmárosné, aki a kastély mögötti ivóban

dolgozik, és kikukázza a királykisasszony kiselejtezett ruháit. - Ez nem én vagyok.

- Fantasztikusan áll neked ez a szín, Min - mondta Diana szelíden, miközben

mögé állt az emelvényen. Min hátradőlt, és összeért a válluk.

- Te leszel a leggyönyörűbb menyasszony - mondta Dianának. – Az embereknek

elakad majd a lélegzetük, amikor meglátnak!

- Vagy amikor téged - mondta Diana, és megszorította Min vállát.

Ja , amikor szétrobban a fűzőm és a melleim telibe találják a papot."

De ez is aranyos volt:

"A felső lap elszakadt, és megszólalt a telefonja.

Felkapta és mérgesen szólt bele. - Minerva Dobbs. - Készen állt rá, hogy ezúttal a hívót

szúrja át.

- Jó reggelt, Minerva! - mondta Cal, és hirtelen minden levegő kiszökött Min

tüdejéből. - Hogy kaptad ezt a borzalmas nevet?

Lélegezz! Mély levegő. Nagyon mély levegő.

- Oh - mondta. - Hát ez jó! Egy Calvin nevű pacák piszkál a nevem miatt. - Nem

érdekel, hogy felhívott. Teljesen hidegen hagy az egész. A szíve olyan hangosan kalapált,

hogy meg volt róla győződve, a férfi biztosan hallja a vonal másik végén.

- A Robert nevű gazdag bácsikám után kaptam a nevemet – mondta Cal -, ami aztán

teljesen feleslegesnek bizonyult, mivel az egész vagyonát a bálnákra hagyta. Neked mi a

mentséged?

- Anyám istennőt akart - felelte Min elhaló hangon.

- Hát, megkapta - felelte Cal. - Szóval visszaszívom. Ez számodra a tökéletes név.

- Apám anyját pedig Minnie-nek hívták - folytatta Min, és igyekezett visszatérni a

nyegle, higgadt stílushoz. - Kompromisszum volt. Téged miért nem Robertnek hívnak?

- A vezetéknevét kaptam - magyarázta Calvin. - Szerencsére. Nem tudom elképzelni

magam Bobként.

- Bob Morrisey. - Min tettetett lazasággal hátradőlt a székében. - Az a fura figura a

szállítási osztályról.

- A biztosítási ügynök, akiben megbízhatsz - folytatta Cal.

- A használtautó-kereskedő, akiben nem - fejezte be Min."

Ez is megnyerte magának az örök romantikára áhítozó lelkemet:

"Cal lenézett a lány bosszús arcára. Érzéki alsó ajkát kissé előretolta, de nem eléggé az

ajakbiggyesztéshez, ahhoz viszont épp eléggé, hogy eszébe juttassa, miért próbálta távol

tartani magát a nőtől. - Én soha nem mondtam ilyet. Különben is, miből gondolod, hogy

én...

- Mindketten engem bámultok, és pénz van a pulton - felelte Min. - Láttam már ilyet.

- A szeme sötét volt, parázslott a tűztől, ahogy mérgesen meredt a férfira, és Cal

szaporábban vette a levegőt, mert előtörtek az emlékek.

- Nem ő tette a fogadást - mondta Shanna. - Én voltam. Igazság szerint ő...

Cal kivett a zsebéből egy tízest, és a pultra csapta Shanna két ötöse mellé. - Áll a

fogadás - közölte, és lehajolt Minhez.

- Na persze, ő ártatlan - mondta Min, de aztán elhallgatott, amikor Cal közelebb

hajolt, rengeteg időt hagyva neki, hogy meghátráljon.

Min szeme tágra nyílt, ajkai szétváltak. - Jaj - nyögte, és ekkor Cal megcsókolta,

gyengéden, ezúttal emlékezni akarva a csók minden egyes másodpercvére: hogy milyen

volt a lányhoz érni, megízlelni puhán, édesen. Érezte, hogy a lány visszatartja a

lélegzetét, majd visszacsókolja őt, teljes odaadással. A belső hang ismét megszólalt:

Ő A Z ! , és Cal sutba dobta szándékait, két keze közé fogta Min arcát, és a csókba

feledkezett.

Amikor ajkaik szétváltak, a lány szeme félig csukva volt, arca pedig kipirult. -

Nyertél? - kérdezte a férfitól kifulladva, mire Cal azt felelte: - Igen - és újra megcsókolta

Mint, ezúttal szenvedélyesebben. Érezte, ahogy a lány keze az ingét markolja, aztán

valami hátulról a fejéhez csapódott, ő pedig a lánynak ütközött, mire Min megtántorodott

és felszisszent. - Áú! Áú!

- Francba! - mondta Cal, és megperdülve Lizával találta szembe magát. - Hagyd ezt

abba!

- Abbahagyom, ha te is - jött a válasz.

- Ne, tényleg! - szólt rá Min Lizre kissé kábán. - Minden rendben. Csak egy újabb

fogadás volt.

- Féreg! - sziszegte Liza.

- Nézd - szólt Cal, és igyekezett visszanyerni nyugodt légzését. – Min tud vigyázni

magára.

Liza közelebb lépett. - Igen, mondd, hogy ismered őt! Mondd, hogy törődsz vele!

Mondd, hogy szeretni fogod az idők végezetéig!

- Téged meg mi lelt? - kérdezte Cal. - Megcsókoltam. Megesik az ilyesmi.

Shanna felkapta a húsz dollárt a pultról. - Én pedig, a magam részéről nagyon hálás

vagyok, hogy megtetted. Nagyon szépen köszönöm.

- Azt hittem, nyertél - mondta Min Calnek. Tekintetében tűz égett, és ő is

szaporábban vette a levegőt.

- Nyertem is - felelte Cal, újra a lányon legeltetve a szemét. - Csak épp elvesztettem a

fogadást."

És a próbavacsora előtti ruhapróba...

"- Na, itt is lennénk - jelentkezett a szabó, miután visszatért. - Szépen áthúzzuk ezt a

fejeden...

Min a tükörben nézte magát, miközben az öltöztető felhúzta a cipzárt. Az anyja

természetesen feketét választott. Egyenes vonalú ruha volt, függőleges fehér betéttel az

elején, amitől Min kissé pingvinre emlékeztetett. A V-alakú betétek a csípőrésznél elvileg

a derékvonal illúzióját voltak hivatottak megteremteni, de ő egyszerűen csak úgy nézett

ki, mint egy pingvin, akinek lecsúszott a csokornyakkendője.

- Nagyon karcsúsít - jegyezte meg a szabó.

- Aha - bólogatott Min, és felkapta az anyja almáját. - Karcsúsít.

Ekkor megszólalt mögüle Cal. - Istenem, micsoda randa ruha! -

Amikor Min megfordult, a férfi az ajtóban állt, kezében egy üveg borral és két

pohárral.

Min szíve megdobbant. - Oh, remek, te vagy az.

- Mégis mit képzeltél, Minnie? - kérdezte Cal, besétált a szobába és le sem vette

szemét a lányról. - Vedd azt le! Ne sértegesd ezzel a tested!

- Csak egy a sok közül ma - mondta Min. - Ezt az anyám választotta. Kitűnő ízlése

van.

- Szerintem nem. - Cal letett mindent egy asztalkára a kanapé mellett. - Én ennél jobb

ruhát tudnék választani."

És itt a vége, többet nem ollózok be, mert akkor már az egész könyvet is bemásolhatnám. Aki szereti a könnyed, romantikus történeteket, és akik szeretnek nevetni, azoknak mindenképpen ajánlanám ezt az alkotást.

Megjelenés éve: 2009

Oldalszám: 318
Kiadó: Kelly Könyvkiadó

Ár: 2980 Ft

Értékelés: 7 pont

Tovább

J.R. Ward: Irigyésg /2012/

Ward könyveivel úgy vagyok, hogy a történeteitől függetlenül, egyhuzamban képes volnék évekig olvasni. A stílusa, a humora, a könnyedsége, és egyszersmind a jellemábrázolása, a feszültségkeltésének az íve, egyszóval mindene profi. Amikor belépek az általa teremtett világokba, az nálam az abszolút kikapcsolódás. Se lát se hall állapotba kerülök, és ez elalvás előtt a legjobb. Amikor a képzeletem kitágul, és még miután elszenderülök is, velem van az aktuális fantazmagóriának a hangulata. És ha szerencsém van ezzel is kelek föl másnap reggel. Relatíve eseménytelenül bejutok a munkahelyemre, azért hogy a valóság esélyt kaphasson. Változóan, éppen az akkor rám jellemző ideg és lelkiállapotra, a realitás nagyjából tíz és hatvan perc között sikeresen győzni szokott, és a nap felénél már ott szoktam tartani, hogy hazamegyek, és inkább olvasok tovább. Ami a legidegesítőbb, hogy Ward átlagban ötszáz oldalas könyvei nálam két nap alatt elfogyasztásra kerülnek. Aztán jön az átmeneti körömrágás, és elvonási tünet. A realitás ebben a szakaszban erős győzelmi fölénnyel kezd minden reggel, és az átlendülésig - ami nálam esetenként öt-hat napig is eltart - a hangulatom egy szóval jól jellemezhető: pocsék. A környezetem szerint rémisztően képes vagyok átvenni a könyvek indukálta hangulatokat. Én nagyon, a környezetem esetenként kevésbé örül ennek a jellemzőmnek. Nem volt buta ember aki azt állította, hogy a könyveken keresztül minden megélhető, és nekem célom mindent meg is élni, amit csak lehet. Szóval Ward tökéletes iskolapéldája nálam annak, hogyan képes egy könyv teljesen kiforgatni az olvasóját - természetesen jó értelemben. Minden könyvét toporogva várom, és minden letett könyve után zokogva reklamálnék az illetékesnél, hogy: De miért? Miért nem lehetett ez az élmény hosszabb? Miért kell kegyetlenül kiszakítani az ember lányát abból a fantáziából, ebbe a nyúlós, szürke, lelkesedéstől mentes hétköznapi valóságba? Ráadásul ilyen hamar...

Ward jellemei annyira jól formáltak, hogy miközben olvasom rendszerint szerelmes leszek a főhősbe...Tudom, szánalmas is, meg amúgy is. De ez van. Ha nagyon szentimentális és önsanyargató volnék, ami nem vagyok, akkor megkockáztatnám megkeresni a valós életben is a hasonló pasit. Bámulatos, hogy a könyvekkel ellentétben a valóság mennyivel romantikátlanabb. Van egy olyan problémám, hogy minden álmodozási hajlamom ellenére, olyan földhözragadt vagyok, mint egy matrica. Kiábrándítóan képes vagyok mindennek meglátni a reális oldalát, minden szempontból, így sajnos a romantikának legutóbb valamikor kilencéves koromban lett volna esélye. Ward mégis képes átmenetileg elhitetni velem, hogy igenis, bennem is ott lakik a NŐ. A női szereplői a legtöbb esetben hasonlóan gondolkoznak velem, erős jellemek, kifejezőek, és betegesen őszinték. Hamar szimpatizálni tudok velük, és mivel olyanok amilyenek rögtön elfogadom a másik álláspontot is: a főhős végzetes érzelmeit. Megértem a vonzódásukat, és mivel a jellemábrázolás minden esetben kellően árnyalt, így a főhőst is pillanatok alatt a magamévá teszem. És akkor ez a huncut írónő jön, és megkavarja a trutyit. Szépen felépítkezik, elandalítja az ember figyelmét, majd a legérzékenyebb pillanatban odapattintja a konfliktust. És tuti, hogy te pont akkor csöppensz bele ebbe a szituációba, amikor már éjfél múlt, mindkét szemedből ömlik a könny a fáradtságtól...de azért lapozol még egyet, majd még egyet, és ha mázlid van a konfliktus rendeződik harminc oldal alatt, ha nincs mázlid kitart a könyv végéig. És ilyenkor másnap a "táskás szemek" mint kifejezés, új dimenziókat nyit meg az ismerőseid számára. Jelen könyvünk sem kivétel ez alól. Jim Heron és társai még mindig rendhagyó angyalok, mind megjelenésükben, mind személyiségeiket tekintve, és Adrian még mindig piszkálja a fantáziámat. Nagyon. Alaptörténetünkben a sorozatgyilkos apával büszkélkedő rendőr, és a belső ellenőrzés csinos követe gabalyodik egymásba, miközben Devina a démon minden piszkos kis trükkjét beveti, hogy a lelkekért folytatott legújabb játszmában is a saját érdekei érvényesüljenek. Aki nem olvasta a könyvet, annak javasolnám, hogy ezt a kritikát itt fejezze be, mert gátlástalanul spoilerezni fogok.

Veck a közrend fenntartásának ünnepeletlen hőse, remek fickó. Tetszett az elveszettség, amit közvetít. Kemény pasi, komoly önbecsülési gondokkal, bármikor leküzd neked bármit, ha kell. És mégis olyan belülről, mint egy gyerek. Olyan kecses eleganciával vonul minden egyes helyzetben vissza, ami tiszteletre méltó. Reilly relatíve hamar megadja magát Vecknek, és megtörténik a nagy szerelmi légyott...És bár Reilly is szimpatikus hősnőfigura a könyvben, én azt hittem megtépem a pásztorórát követően. Annyira tipikusan nő, miután az orgazmus hullámai elülnek a testében, hogy az valami kiábrándító. Persze érdekellentét van! De az eddig is ott volt! Reilly a belső ellenőrzésnél dolgozik, Veck pedig éppen kivizsgálás alatt van egy majdnem gyilkossági ügy miatt. Szóval a helyzet nem egyszerű, és akkor még ott vannak azok a fránya ösztönök is, aminek ellent tudok mondani, ellent tudok mondani, ellent tudok mondani... nem tudok ellent mondani. És így kötünk ki az ágyban. És minden jó, és kerek, és jöhet a tűzijáték...Bocs nem. Satufék be, hátra arc, és jöhet a "mindent úgy megbántam, érdekellentét van" szöveg. Ez volt számomra a könyv három sarkalatos pontjának az egyike. De még csak a könyv egynegyedénél járunk, szóval törvényszerű hogy a haranggörbe felszálló ágába kerüljünk a nem túl távoli jövőben, így természetesen tovább olvasunk. És hamar be is következik az "akkor is ellenállok neked...nem, mégsem állok ellent neked" fázis, és szereplőink újból egymás karjaiban kötnek ki. Megkapjuk a tökéletességet forró erotikus jeleneteken, és kissé együgyű, de mégis magával ragadó emailben közölt szerelmi vallomáson keresztül, így ismét kerek a világ. Majd beköszön a második sarkalatos pont. Bails. Veck társa, aki remekbe szabott manipulatív képességeivel ritka rövid idő alatt elhiteti Reilly-vel hogy akár Veck is lehet a sorozatgyilkos, aki után kutatnak. És a nő el is bizonytalanodik, mi több el is hiszi hogy a férfi akihez megmagyarázhatatlanul mély vonzalom köti, és akiben zsigeri szinten bízik is, képes volna megölni egy ártatlan nőt. Na itt konkrétan majdnem megrágcsáltam kínomban a borítót. Buta lány! Hát nem figyeltél az előzményekben? Nem látod hogy Veck milyen szuper hapsi? Hogy vagy képes ebben kételkedni? Nagyon buta lány! És itt jön az írói profizmus. Természetesen irritáló, hogy Reilly ilyen könnyen hitelt ad Bails szavainak, illetve a körülményeknek, de pont ez is a cél. Ward következetesen erre tereli már a kezdetektől a könyvet, és az hogy ez ilyen hatást vált ki az emberből olvasás közben, na ezt nevezik tehetségnek. A célirány tartása, ahogy a legapróbb dolgok is mind értéket képviselnek, és olyan szépen építik fel a kontextust amiben zajlik a történet, hogy hitelessé válik. Mert igen mi olvasók dühönghetünk Reilly reakciója miatt, de ha megfordítjuk a dolgot akkor: te nem kétkednél az aktuális szeretődben, ha tudnád hogy az apja sorozatgyilkos? Ha tudnád hogy hajlamos az indulatokra? Ha kiderülne, hogy volt alkalma és lehetősége is bizonyítékot hamisítani? Ha a munkádból kifolyólag tisztában lennél azzal, hogy egy pszichopata a legmegnyerőbb emberek egyike is lehet? Benned nem merülne fel a kérdés - miután letisztáztad magadban, hogy a szeretőd maga a megtestesült tökéletesség - hogy nem manipulálnak-e? Dehogynem. És ha ezt így tételesen végig is gondoljuk máris elfogadhatóbb Reilly reakciója, és Ward tehetsége egyenesen kézzelfoghatóvá válik. Ebben a könyvben még az érzelmi hullámvasutak is élvezhetőek, mert hitelesek. 

Nem tudom ki ez, de nagyon Adrianos :)

A harmadik sarkalatos pont Eddie halála volt. Olyan nincs hogy Eddie meghaljon! Jó átmenetileg meghalhat, de nem végleg! Megállás nélkül vártam mikor támad már fel az angyal...Aki, nos, nem támadt fel. Egyelőre. Reméljük a folytatásban visszakapjuk a fiút, mert engem konkrétan megrendített a kiírása. Hiányzik. Mintha mankóval döcögne tovább a történet. Kapunk helyette azonban egy másik szimpatikus angyalt, Colint, és közelebbről megismerhetjük Nigelt is. És bár kettőjük kapcsolata is okozott feszült perceket a könyvben...Egyik sem Eddie. És nekem kell Eddie. Bízom abban hogy visszakapjuk, már csak Adrian miatt is, aki társa elvesztése után jelenleg nem önmaga. Így Adrian is hiányzik. Szóval teljesen kifordult a könyv végére az egész világ a sarkaiból. Én nem bírom a drasztikus változásokat. Annak ellenére hogy a történet végére Veck és Reilly egyenesbe kerül, nekem hiányérzetem van. Ami egyenesen generálja, hogy alig várom a következő részt. Hiába Ward tud... egyem a csepp szívét, mindig úgy fejezi be a történeteit, hogy legyen nassolni való a következő részre is. Szóval ahogy az már lenni szokott ez a könyv is remek kikapcsolódást nyújtott, nem marad el a társai mögött. A szófordulatok nevettettek, a helyzetek dühítettek, meghatottak, felcsigáztak, vagy épp megnyugtattak. Érzelmi hullámvasút volt (igen ismétlek, mert jobb kifejezést még nem találtam), minden szempontból, mint ahogy azt már megszokhattuk, és természetesen tűkön ülve várom a folytatását.

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 541

Ára: 3999 Ft

Kiadó: Ulpius

Értékelés: 8 pont

Tovább

Sylvia Day - Melléd Láncolva /2012/

Aki olvasta előző bejegyzéseimet, az tudja, milyen vehemenciával kerestem azt a romantikus/erotikus könyvet, ami minden elvárásomnak eleget tesz. És mielőtt azt hinnéd, kedves olvasó, hogy a mostani bejegyzésem is arról fog szólni, hogy jelen könyvünk sem kivétel a már megszokott tucatidegesítő könyv közül, előre leszögezném, hogy ez nem így van. Történelmi jelentőségű pillanatot fogok felavatni ezzel a kritikámmal, mert saját magam is meglepve, azt kell mondjam: Sylvia Day Crossfire sorozatának második kötete, minden szempontból, sikeresen és visszavonhatatlanul megugrotta a lécet. Ha szentimentális típus lennék, akkor most ugrálva kiabálnám a Világba, hogy: igen, ez az! De mivel nem vagyok, így a magam halk, és szűkszavú módján (remélem áthallani az iróniát) fogok lelkesedni.

Az első könyv elolvasása után, bár nem húztam le a történetet, volt némi fenntartásom a második részről. Az első könyv összecsapottnak, ziláltnak tűnt, és nem igazán értettem mit is akar kihozni belőle az írónő (szerintem ezt még Ő maga sem tudta), így nem is tudtam mit is várhatnék a folytatástól. 

Eva az első könyvben egy kicsit dezoriántáltnak, hisztisnek tűnő női figura volt, akiről annyit tudni, hogy szexuálisan bántalmazta a mostohatestvére. Természetesen, ahogy az ilyen könyveknél ez lenni szokott, ehhez a problémához vezette vissza az írónő a szexuális szélsőségességet (amivel akkor sem, és azóta sem tudok egyetérteni, de mivel ezt már párszor kifejtettem, most nem fogom), és mivel az érzelmi vonalak nem voltak szakszerűen felépítve, így az egész történet félkésznek érződött. Eddig. A második kötet profi módon magyarázza meg a miérteket. Eva most is ugyanolyan hisztis, mint az első részben, de most olyan szépen és elegánsan levezeti saját érzéseit, hogy minden nehézség nélkül meg lehet érteni, sőt együtt is lehet érezni vele. Gyönyörűen összegzi, miért betegesen féltékeny, miért fél elveszteni amit Gideontól

kapott, és mindezek mellett a tipikus női gondolkodásmódot is felvázolja. Ami olykor tudatos, olykor viszont teljesen ösztönszerű, és Eva esetében még hangsúlyosnak is mondható. Emellett nagyon szép életszerű képet kapunk - mindkét fél részéről - arról a küzdeni akarásról, aminek a célja kapcsolatuk fenntartása, és megóvása. A ragaszkodni akarásról, arról, hogyan igyekeznek a saját kis boldogságukat mindenekfelett megőrizni, a józan eszükkel párhuzamosan. Problémák akadnak dögivel, mind lelkileg, mind a környezetbeli hatásokat illetően, és a bizalom magasiskolájának profizmusát szükséges szereplőinknek elsajátítani ahhoz, hogy kapcsolatuk működőképes maradjon. És ez utóbbi a buktató, mivel két olyan emberről van szó, akiknek a bizalom, nem több egy üres frázisnál. Van egy jelenet a könyvben, amikor az első párkapcsolati tanácsadásukra mennek a főhősök. Ez volt ez első olyan momentum, amikor elkezdtem azon tanakodni, hogy talán mégsem elpazarolt idő lesz ez a könyv. Ez a jelenet tele volt tökéletesen megírt frappáns párbeszédekkel, és nem volt elhanyagolható a helyzetkomikum sem. Néhány szösszenet:

"-Miről szoktak beszélgetni? - kérdezte dr. Petersen, mindkettőnkhöz intézve a kérdést.

 -Én főleg mentegetőzni szoktam. - morogta Gideon. Dr. Petersen felpillantott.

 -Mi miatt?

 -Minden miatt..."

Hát nem életszagú? De igazán!

"-...Hetente hányszor szexelnek? Átlagban.

Elvörösödtem. Gideonra pillantottam, aki elvigyorodott.

-Hmmm....- húztam el a számat. - Rengetegszer.

-Naponta?...Naponta többször?

Gideon közbeszólt:

-Átlagban."

"- A kapcsolatuk kezdettől fogva erősen szexulaizált? - érdeklődött.

Bólintottam, bár nem nézett rám.

- Roppantmód vonzódunk egymáshoz.

- Ez nyilvánvaló. - pillantott fel a doktor, és kedvesen elmosolyodott. - Mindazonáltal szeretném önökkel megbeszélni az absztinencia lehetőségét, amíg...

- Szó sem lehet róla. - vágott közbe Gideon. - Esélytelen. Szerintem inkább úgy koncentráljunk azokra a dolgokra, amik nem működnek, hogy közben nem szüntetjük meg azokat, amik viszont működnek.

- Nem vagyok biztos benne, hogy valóban működnek, Gideon. - felelte dr. Petersen nyugodtan. - Vagy legalábbis nem úgy, ahogyan kellene.

- Kedves doktor - dőlt hátra Gideon. Maga volt a megtestesült hajthatatlanság -, csak akkor tudnám megállni, hogy ne érjek hozzá Evához, ha halott lennék. Találjon valami más megoldást."

Gideon elzárkózása azonban teljesen felesleges, mert a Sors úgy hozza, hogy kényszerűségből, pontosan ebbe a távolságtartásba sétálnak bele. Nathannak, Eva mostohatestvérének a felbukkanása, nem tervezett fodrokat indukál, nem csak Eva és Gideon, hanem a könyv összes szereplőjének az életébe, és a könyv vége egy szépen felépített thrillerbe csap át (és itt nincs gunyoros mellékzönge). Élvezet volt olvasni, hatottak rám a kétségek, a félelmek, és a történet végére sikeresen megrendültem. Mivel nem szeretném agyon spoilerezni a bejegyzésemet, erről többet nem írnék. Jelen könyvünk esetében tényleg nem éri meg lelőni a poént előre.

Volt egy másik meghatározó jelenete a könyvnek, ami szintén maga mellé állított. Gideon találkozik a volt menyasszonyával, ami miatt Eva vérszemet kap, és azzal kompenzál, hogy nyilvánosan megcsókolja a volt szeretőjét, aminek persze Gideon is a tanúja. 

A felhalmozódott feszültséget az egyetlen kommunikációs csatornán vezetik le, amit ismernek, és ami működik is kettejük közt, a szexen. Gideon elég agresszívan visszatartja Evat a beteljesüléstől, és arra követel választ, hogy miért is tette Eva azt, amit tett. Még a nő számára sem tudatos a reakciója, így először nem tudja mit is vár tőle a férfi, de aztán a kimerültség, és a düh miatt elveszti a kontrollt és a következő zajlik le köztük:

"- Gyűlöllek - zokogtam, és csupa könny lett az arcom, meg előttem a bőrülés.

Rám hajolt és a fülembe lihegte:

- Mondd meg, miért, Eva!

Felkavarodott és kifröccsent belőlem a düh.

- Mert megérdemelted! Mert meg kell tudnod, hogy milyen érzés! Hogy mennyire fáj, te énközpontú seggfej!

...

- Angyalka!... Az én makacs, gyönyörű angyalkám. Végre eljutottunk, az igazsághoz."

Olyan szépen ívelte ezt a jelenetet is az írónő, hogy azelőtt emelem a kalapom. Itt nincs megadás, meg félbehagyott jelenet, mint James esetében volt. Itt eljutunk a konklúzióig, ahogy annak rendje és módja szerint kell. Nagyon tetszett végig a könyvben, hogy két erős akaratú ember küzdelmét láthatjuk, ahol egyikük sem hajlandó feladni saját magát (többek közt azért sem, mert komolyan megküzdöttek azért a kevésért is ami van nekik), és mégis olyan mérvű gondoskodást (sok esetben szélsőséges odafigyelést) tapasztalhatunk a szereplők közt, ami kikristályosítja azt a mély valamit, amit a köznyelv előszeretettel titulál szerelemnek. Komoly pszichológiai, és viselkedésbeli problémákat taglal a történet, és nem lebutítva, hanem nyersen, realisztikusan. Még azzal is sikerült megbarátkoznom, hogy hőseink a felső tízezer tagjai, annak minden előnyével, hátrányával együtt. Most először nem éreztem kényszeredettnek ezt a kontextust. És hát a könyv befejezése, nemes egyszerűséggel: páratlan. Olyan dzsungelbe vezeti be az olvasót, ami sok kérdésre választ ad ugyan, de azért felvet jó pár másikat is, és már előre várom, milyen hasadásokat fog okozni ez a trilógia záró epizódjában. Összegezve: James elmehet a süllyesztőbe, mindenki mással együtt. A romantikus/erotikus irodalom koronázatlan királynője számomra: Sylvia Day. Nagyon merem remélni, hogy a harmadik könyv is hasonló színvonalon lesz megírva, és hogy ezáltal vége a hanyatlási tendenciának.

/A képeken, leszámítva a csókosat, Henry Cavill, és Amanda Seyfried szerepel, valami miatt megállás nélkül ők jelentek meg előttem, miközben olvastam. Christian Grey szerepére valamiért nekem nem passzol Henry, viszont Gideon szerepére tökéletesnek tartom./

Tovább

Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje 2012

Előző könyvélményem után szükségem volt valami maradandóan hatásos, és lehetőleg pozitív tapasztalatra. Végleg megcsömörlöttem a romantikától, és bárgyún mustrálva a könyvesbolt polcait, valami olyasvalamit kerestem, ami még csak véletlenül sem az érzelgős így szeretlek, úgy szeretlek kategóriába tartozik. Gondolkoztam a skandináv krimik sorai előtt, de valahogy úgy éreztem nem ez az amit keresek. Átvándoroltam a fantasztikus könyvek tömegéhez, de minden felvett könyvet automatikusan vissza is tettem, mert semmi hangulatot nem éreztem most az idegen bolygók, lények, robotok, és/vagy tündérek világához. Már majdnem lehangoltan kifelé vettem az irányt, amikor a sikerek közt rábukkantam erre a könyvre. Nem kellett sokat hezitálnom a fülszöveg után, azonnal a kasszához mentem, fizettem, és lelkesen indultam hazafelé. A szokásos teendők után este bekucorodtam az ágyamba, és hangulatvilágítás mellett, hallgatva a halkan kint süvítő szelet olvasni kezdtem. Ez volt tegnap előtt.

Véleményem röviden: na így kell könyvet írni!

Történetünk főhőse Cathy, egy londoni huszonéves szingli, aki a fiatalok megszokott, tomboló életét éli, addig a napig, amíg nem találkozik Lee-vel, és bele nem habarodik. A férfi magas, jóképű, határozott, tudja mit akar, remekül főz, rajong főhősnőnkért, és ráadásul nyomozó. A megtestesült álom, gondolnánk...És gondolja Cathy is addig, míg a dolgok el nem kezdenek megváltozni. Mit tesz egy nő, amikor imádottja, először csak apróságokkal kezdi megfélemlíteni? Amikor elkezdi előírni mit viseljen, hogyan tűzze fel a haját? Amikor szisztematikusan elszeparálja a barátaitól? A munkájától? Tényleg van ok a rettegésre, vagy csak a képzelet morbid szüleménye a félelem? Mi történik, ha már teljesen egyedül vagy, és kiszolgáltatottá válsz egy vadállat kényének-kedvének, aki a végén már attól sem riad vissza, hogy megerőszakoljon, megverjen, és késsel kaszaboljon árkokat a bőrödbe? Mit tennél, ha a rendőrség sem hinne neked, mert akiről a legrosszabbat állítod, a törvény embere? Ha a pszichológusok, és a barátaid egyöntetűen azt állítanák, hogy te vagy érzelmileg labilis? Te okozod magadnak a sérüléseidet? Mit tennél, ha az életedért kellene küzdened, egy olyan helyzetben ahol minden ellened dolgozik?

A könyv remekül vezeti végig a jellemtorzulás, a félelem, a kilátástalanság, a reményvesztettség folyamatát. Két fonalon fut a cselekmény. A 2003-as idősíkon megismerhetjük Cathyt, a fiatal lendületes, és boldog lányt, a maga felszabadultságában, bolondságában. Ahogy megismerkedik Lee-vel, megtapasztalja a szerelemet, majd lassú iramban a rettegést, majd a halálfélelmet. A 2007-es idővonalon pedig megismerhetjük Cathyt a történtek után, ahogy poszttraumás stresszben szenved, és kényszerbetegségben. Kényszerei uralják a mindennapjait, az ajtók, ablakok mániás ellenőrzése, megmagyarázhatatlan félelme a vörös ruháktól, a tömegtől. Furcsa szabályai nélkül összeomlana az élete, csak páros napon mehet bevásárolni, csak esősre álló időben mehet kocogni, és ha csak egyszer vét az ajtók ellenőrzésén, és nem tudja hibátlanul végigcsinálni, akkor kezdheti előröl az egészet. Nem alszik, nem eszik, és a végkimerülés határán egyensúlyoz, miközben mindenhol Lee-t látja, pedig tudja hogy a férfi a börtönbüntetését tölti. Segítségére a felső emeletre beköltöző pszichológus siet, Stuart, aki lépésről, lépésre próbálja kibillenteni ebből az állapotból, miközben óhatatlanul is fellobban kettejük közt a vonzalom. Megindító, és megdöbbentőt történet az újrakezdés fájdalmasan hosszú folyamatáról, az önmagunkba vetetett bizalom visszaszerzéséről, és az erőről, kitartásról. Mindez egy feszültségekkel tarkított környezetben, ahol soha nem tudhatod, mikor támadnak rád, és törnek újból az életedre.

A jellemábrázolás annyira jól sikerült az írónőnek, hogy Cathy minden érzelme visszhangra talált bennem. Annyira el tudtam merülni a félelmeiben, reményeiben, mintha minden velem történt volna, és nem vele. Persze, sajnos sokszor hallunk történeteket a családon belüli erőszakról, és nem először találkoztam már ebben a témában könyvvel, vagy filmmel, de ilyennel még soha. Annyira intenzíven továbbítja az érzelmeket, és a gondolatokat, hogy néha olyan indulatos, vagy letört lettem miközben olvastam, hogy kellet néhány perc míg újra a saját valóságom talaján éreztem magam. Annyi düh, és elkeseredettség halmozódott fel bennem a könyv végére, hogy majdnem én kerestem meg Lee-t hogy úgy tökön rúgjam, amitől guvadni kezdenek a szemei. Minimum. Szerencsére a végkifejlet, jelen estünkben pozitív, és az írónő lépcsőzetesen fel is oldja az előzményekben generált feszültséget. A romantika, a bizalom, és Stuart megértése küzdelemre sarkallja Cathyt, aki mire a könyv végén újra találkozik Lee-vel, bátran ki meri jelenteni: már nem félek tőled!

Soha nem voltam ilyen helyzetben, szerencsére. De sajnos azt kell mondjam, a környezetemben nem mindenkinek volt ekkora szerencséje. Igen vannak olyan eltorzult esetek, amikor a kapcsolat szabályai az erőszakon belül is működőképesek maradnak. Amikor a felek jobbára nem akarnak lépni, vagy ilyen, vagy olyan okokból kifolyólag. Amikor kényszerszerű, hogy olyan ember mellett tartsunk ki, aki az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Annak hogy egy ilyen kapcsolat mellett kitartunk, a legtöbb esetben előzményei vannak, és valószínűleg az érintett fél aki megmarad ebben a kapcsolatban, dacára a fájdalmaknak, biztos hogy valamilyen önértékelési zavarral küzd, lehet hogy korábbi tapasztalatai miatt. Azért mondom, hogy felek, és nem csak a nők, mert ugyan szereti a közvélemény elfelejteni, de nem mindig a nő a bántalmazott. Szóval igen, vannak olyan esetek, amikor az ember megreked egy ilyen kapcsolatban, magának jól megindokolható módon. Ahol az erőszakosságnak, idétlen megfogalmazás, de vannak határai. Aztán vannak a teljes szélsőségek, mint Cathy esetében. Ahol a bántalmazó nem riad vissza semmitől. Ahol a szexuális erőszaktól kezdve, a bántalmazáson át, a lelki terrorig, az elbizonytalanításig minden előfordul, míg meg nem kérdőjelezed a saját épelméjűséged. Vagy míg teljesen fel nem adod, és vérbe fagyva azért nem imádkozol vendégszobád szürke szőnyegén hasalva, hogy inkább öljön már meg...

Bár a könyv végén minden pozitívan alakul, képtelen vagyok szabadulni saját indulataimtól. Csonka családban nevelkedtem, édesanyám mellett, a legnagyobb lelki nyugalomban, és világ életemben férfiak közt voltam. Olyan középiskolában tanultam, ahol a tanulók 90%-a fiú volt. Olyan végzettségem van, amiben ha el akartam volna helyezkedni, akkor jobbára csak férfiak vennének körül. Mindig is az ellenkező nem volt a mentsváram. Szeretem a férfiak linearitását, gondolkodásmódját. A racionalitásukat. Könnyen megértem őket, mert hozzám hasonlóan gondolkodnak, és bármikor segítségre volt szükségem, sosem hagytak cserben. Mindig rálapátoltak az önbizalmamra, és minden lehetetlen tulajdonságommal együtt elfogadtak kérdés nélkül. Figyeltek rám, a véleményemre, megvédtek ha az kellett... Mindez arra sarkall, hogy nektek - életemben megfordult, és szerves részévé vált - férfiaknak, ezúton is megköszönjem. Megköszönjem, hogy vagytok nekem, megköszönjem néha durva, és kendőzetlen véleményeteket, amit mindig csak az én boldogulásom érdekében vágtatok a fejemhez. Köszönöm a sok cinizmust, szarkazmust, és arroganciát, mert ezek nélkül én sem lennék sehol. Köszönöm azt a rengeteg borozással, és vitatkozással átvirrasztott éjszakát, amikor mindig nekem lett igazam! Köszönöm azt a sok segítőkész vállat, amin mindig kibőghettem magam, ha kellett, és azt hogy valamelyikőtök mindig rohant, amikor szükségem volt rá. És amit feltétlenül ki kell hangsúlyoznom: köszönöm neked, kedves férjem, mert te mindezt megteszed egy személyben, és ráadásul még együtt is élsz velem. És nem panaszkodsz! Soha... Züllött vagy ugye tudod?

Szóval köszönöm neked/nektek, hogy nekem soha az életben nem kellett azt megtapasztalnom, amit Cathynek. 

Tovább

Jeaniene Frost: Az első vércsepp

Vannak olyan sorozatok, amiket függetlenül stílusuktól, témájuktól, kötelezően szeretni kell. Emlékszem milyen fenntartásaim voltak a Cat és Bones sorozat első részének megrendelésekor. Hogy mennyire féltem, hogy kidobott pénz lesz ez, nem más... és hogy mennyire lelkesen olvastam ki végül a könyvet. Lendületes stílusa, humora teljesen elvarázsolt, bevonzott, így gyors egymásutánban elolvastam az összes addig megjelent részt is. Frost szereplői mind egy szálig tökösek, szituációi hol meghatják az olvasót, hol megnevettetik.

Jelen alkotásában a sorozat már eddig megismert szereplői közül, Cat és Bones legjobb barátai, Spádé és Denise kerülnek terítékre. Ellentétben az eddigi könyvekkel, jelen írás E/3-ban íródott, ezzel is erősítve az érzést, hogy itt az epicentrum nem a Vörös Kaszás, és fordulatos gondolatai, hanem egy mellékvágány megelevenedése.

Férje tragikusan gyors halála után Denise úgy határoz hogy leszámol a vámpírtársadalommal, és annak vonzataival. Minden erejét arra koncentrálja, hogy gyászán felülemelkedve, normális életet élhessen. Kisebb-nagyobb sikerrel ezt meg is valósítja, mígnem unokatestvére fel nem keresi egyik rokonuk rejtélyes halálának ügyében. Találkozásuk estéjén aztán az unokatestvér is a pillanat tört része alatt elhalálozik, egy démon hathatós segítségének következtében. Raum az alakváltás nagymestere, azért keresi fel Denise vérvonalának még élő tagjait, mert a család egyik őse Nathaniel, évszázadokkal ezelőtt alkut kötött vele, majd a megállapodásukkal szöges ellentétben az öröklétért és erőért cserébe visszaszáműzte Raumot a Pokolba. Démonunk emiatt kellőképpen paprikás állapotban keresi az áruló rokont, és még attól sem retten vissza, hogy megjelölje Deniset, mintegy átcsöpögtetve belé a kárhozat esszenciáját, és az alakváltoztatás képességét. Denise végső kétségbeesésében Spádéhoz fordul segítségért, aki figyelembe véve erős vonzalmát a nő iránt, és azt a tényt hogy főhősnőnk, legkedvesebb mester vámpír barátjának a feleségének a  barátnője (na igen, ez így visszaolvasva, egy kicsit szappanoperás), előkapva nemes lelkét azonnal megmentői szerepkörbe lép. Helyzetüket hol segíti, hol hátráltatja, hogy a megjelölés következtében Denise vére vámpírdrogként kezd funkcionálni. Szóval Ward vörös füstű cigije, és Adrian Karmazsinja után újabb megerősítést nyer az, hogy a bölcsesség nem feltétlenül alakul ki sok évszázados tapasztalás után. A vámpírok szeretnek szállni. A kis hamisak...

Némi kalandozás, utazgatás, és egy akaratlan macskává válás után (ami részemről a legviccesebb jelenetnek számított a könyv olvasása során), főhőseink természetesen révbe érnek, a szerelem ismét győzedelmeskedik, az erkölcsökkel szimmetriában.

Szeretem az olyan írókat, akik olyan művészien képesek a lehetetlent is megfogalmazni, hogy az olvasás közben fel sem merül az olvasóban, hogy amit olvas, az mekkora nagy őrültség. Az ilyen irányú irodalom mindig tartalmaz olyan elemeket (mást talán nem is), amik - lássuk be - a teljes értelmetlenség kategóriájába tartoznak. Azok a jól felépített könyvek, aminél ez nem egyértelműsödik ki. Aminél az olvasás folyamatában egyszer sem merül fel az olvasóban, hogy mekkora nagy marhaságot is olvas. Frost kétségkívül az egyik legnagyobb művésze ennek a műfajnak. Könyveiben könnyű elmerülni, szereplőivel könnyű azonosulni. Nem terjeng, az érzelmi reakciók szemléltetése soha nem kevés, vagy túlzó. Ezt könnyű megszokni, és örömmel jelenthetem, hogy ez a könyv sem képez kivételt a fent felsorolt jellemzők alól. Ezt a könyvet is képtelenség letenni, vagy félbe hagyni. Egyik oldal elolvasása generálja, hogy belekezdjünk a következőbe, majd még egybe, és még egybe... hiába vagyunk már holt fáradtak, és könnyezünk, mindig szükség van arra a bizonyos na még egy oldalra. Kitűnő kikapcsolódás, amiben megtalálható az ilyen irányú irodalom szentháromsága: szerelem/erotika - humor - vér/akció. Ha ez a hármas rendesen van kombinálva, akkor egy könyv élvezhető, eladható. Frost esetében mindenből kapunk egy keveset, úgy hogy egyik sem megy a másik rovására. Hiába szakad el ez a könyv az eddigi társaitól, ettől nem válik kevésbé jelentőssé. Nem veszti el az eddig kialakított varázst. Nincs hiányérzete az olvasónak, amiért az eddig megszokott kedvencek lekerülnek a porondról. Aki kedveli az ilyen irányú irodalmat, azoknak a sorozat minden kötetét csak ajánlani tudom.

Tovább

Sylvia Day: Hozzád kötve 2012

Úgy látszik, hogy az erotikus árnyalatú könyvpiac, némi újítgatás után, újbóli fénykorát hivatott átélni, legalábbis a könyvkiadási ütemet figyelembe véve. A Szürke ötven árnyalata után, az Ulpius nem sokáig volt tétlen, e hónapban a polcokra parancsolta a konkurenciát is. A Crossfire sorozat nyitókötete, legalább annyira szórakoztató, mint amennyire megdöbbentő... És sajnos az a baj hogy ezeket a jelzőket nem feltétlenül pozitív értelemben értem. A történet annyiban tér el James alkotásától, hogy itt szinte minden stratégiailag fontos szereplőt szexuálisan zaklattak. A főhősnőt, a főhősnő biszex, modellként pénzt kereső lakótársát, és természetesen a főhőst is, bár erről az első könyvben nem tudunk meg sokat, mély fájdalmamra...

A könyvre legjobban a lendületes jelző illik. Míg James esetében (leszámítva a botrányosan lebutított második kötetet) az embernek van ideje elmerülni a cselekményben, beleolvadni a főszereplő bőrébe, addig ebben a könyvben erre esély sincs, mert minden olyan ripsz-ropsz történik. Meglátjuk egymást, aztán újra, némi csetlés-botlás az irodába való belépéskor (ami nekem valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, valahonnan rettenetesen ismerős volt), aztán már terítéken is a "mikor dugunk" téma...

New York pezsgő hétköznapjai adják a keretét a történetnek, a nyüzsgés, a tömeg... Nem tehetek róla, de nekem megállás nélkül az motoszkált a fejemben olvasás közben, hogy vajon eme város lakossága, a valóságban is ennyit szaladgál? Jótékonysági est, ilyen edzőterem, olyan krav maga óra, egész napos nagytatarozás a szépségszalonban, pszichiáter, családi kerti parti... Az edzés annyi alkalommal szóba kerül a történetben, hogy a könyv végére komoly lelkiismereti dilemmám lett a saját tunyaságom.

A főhősnőnk jobbára egy hisztis, gazdag nőcike, akinek nagy baja, hogy maga sem tudja mit akar. Annál a résznél, amikor a bárban leülnek beszélgetni, és a nő lefekteti a szabályokat, én egyszerűen képtelen voltam rájönni arra hogy mit is akar. Nem akar kapcsolatot, meg érzelmi kötöttséget... bocs ez utóbbit talán mégis, de csak egy keveset, mert nem szeret úgy ágyba bújni senkivel, hogy nincsenek a háttérben megbújva közös, nem reszelésről szóló kétszemélyes programok. De ezeknek a programoknak nem kell feltétlenül randinak minősülniük, mert hát ugye egyikük sem akar kapcsolatot... Szóval akkor most mi van? Komolyan, ilyenkor megértem miért szokták azt mondani a férfiak, hogy a nőkkel nehéz. Szerintem egyszerű. Akarok viszonyt, vagy sem, akarok-e kapcsolatot, vagy sem. Ha viszonyt kezdek, akkor nem várok rózsákat, meg mélyen szántó érzelmes leveleket, és nem kezdek el nyavalyogni ha a tettek mezejére kell lépni, ha meg játszom az érinthetetlent, mert nekem csak x randi után engedi a szervezetem a kamatyolást, akkor nem kezdek el duzzogni, ha nem vágnak gerincre. Nem értem... Na jó... Lapozzunk.

A szexjelenetek... Jamesnél is nagy bajom volt az első szám első személyben történő fogalmazás, és ezzel itt is akadtak problémáim. A helyzet a következő. Amikor E/3-ban van egy könyv megírva, akkor azt úgy látom magam előtt, mintha az egész előttem zajlana. Ha E/1-ben akkor az agyam mindig úgy érzi, mintha bele akarnák erőszakolni valamibe, amiben Ő nem biztos hogy szívesen részt venne. A sok "mondtam", "vettem", "tettem" stb... én pedig szituációtól függően csípőből kontrázok, hogy "határozottan nem tettem", "ilyet még akkor sem mondanék, ha...", a hisztis jeleneteknél, pedig "na persze"... Szóval ez már elve megzavart kicsit, ami azért furcsa, mert Jeaniene Frost esetében semmi bajom nem volt az E/1-el. Lehet azért, mert ott Cat személyisége közelebb állt hozzám, így a gondolataival jobban tudtam azonosulni. Itt ezt sajnos nem sikerült összehoznia az írónőnek. Képtelen voltam a főhősnő agyával gondolkozni, átérezni a zavaros érzelmeit pedig pláne nem. Gideon személyisége akár még fel is csigázhatott volna, ha lett volna benne valamilyen következetesség, linearitás... De a főhősünk is legalább olyan zavaros, mint Eva. A történet elején jobbára egy átlagosan arrogáns, nagyhatalmú, egocentrikus, "ki ha én nem" típusú férfi, aki teljesen tisztában van a saját értékeivel, hátrányaival. És nem is történik nagyon semmi, ami kibillentené az olvasót ebből a képből. Az hogy nyomoz a nő után? Hogy elrendezi, hogy ugyanabba a bárba kerüljenek? Hogy külön szobája van fenntartva a pásztoróráira egy hotelban? Ez leginkább csak azt igazolja, hogy a befolyása, és a vagyona elég nagy ahhoz hogy ezt megtehesse. Ettől még nem válik hatalommániássá, legalábbis egészségtelen kereteken fölül nem. Aztán valamikor a könyv háromnegyedénél, jön a feketeleves... Gideon is szereti a saját dominanciáját érvényesíteni az ágyban. Ez lesz a következő divatbetegség az erotika keretein belül...

Christian Grey-jel szemben azonban Gideon, nem a karabineres, análisan öklözős típus... Konkrétan az első részben nem igazán lehet rájönni arra hogy Ő a dominancia mely árnyalatait részesíti előnyben, mivel szerény véleményem szerint semmi olyan nem történik a főhősök közt, ami a vehemensebb erotika keretein belül ne jöhetne szóba... De lehet hogy ez nem az írónő hibája, hanem az én ízlésvilágomé.

Mindenestre nekem a könyv emiatt kicsit zsúfoltnak hat. Nem feltétlenül állítanám hogy nem racionális...Csak kicsit olyan mintha minden devianciát fel akarna sorakoztatni (biszexualitás/homoszexualitás/dominancia), és mindezt az előzményekre akarná visszavezetni. Mintha csak és kizárólag, akkor lehetne az embernek az átlagtól eltérő szexuális ízlése, ha előtte minimum egyszer megerőszakolták... Nos szerény ismereteim alapján, erőszakot elszenvedő egyének estében a deviancia felbukkanásának az esélye, közel azonos a visszahúzódás, és megtagadás esélyével, és teljesen hétköznapi múlttal rendelkező egyének estében is kialakulhat a szokásostól merőben eltérő szexuális ízlés. Ezért megint csak visszás nekem a könyv. Ami viszont tetszett, hogy eddigi olvasmányaim folyamán nem sok olyan történettel találkoztam, ahol a szexuális zaklatás utáni állapotnak ezt az oldalát tárják fel. A legközkedveltebb forma eddig mindig a visszahúzódott, bezárkózott nő esete volt, akit a főhős kiédesget a gyönyörök földjére, holott sok esetben a bántalmazott úgy reagál, hogy a szélsőségesség felé billen, és vagy a fájdalmat, vagy a dominanciát választja, ezzel is erősítve magában a tudatot, hogy a bántalmazásával ellentétben, ez most a saját döntése. Rajta múlik... Valamiért a közvélemény ezzel a reakcióval eddig nem nagyon mert számot vetni, pedig létező dolog, és az hogy ebben a könyvben ez napvilágot is lát, és megjelentették hazánkban, felcsillantja bennem a reményt, hogy kicsi konzervatív nemzetünk a tolerancia talajára lépett, és talán valamikor az elkövetkező évtizedekben képes lesz megdöbbenés nélkül lereagálni a szokásostól eltérő nemi életet. Összességében a könyv nem volt rossz, egyszer érdemes elolvasni, ha másért nem is, azért mindenképp, hogy a konkurenciát is megismerje az ember. Hasonló témában nem sokára kiadásra fog kerülni a Geopen Könyvkiadó részéről Sara Fawkes: Amit csak ő akar c. könyve, amit én már igazán várok... Bízom abban, hogy a sok ilyen jellegű könyv közt lesz legalább egy olyan, ahol az érzelmi motiváltság, párhuzamot fog mutatni a történtekkel, és nem kell majd fognom a fejem olvasás közben, miközben próbálom összerakni, hogyan s miért is jutottunk el oda, ahol éppen vagyunk.

Tovább

Nalini Singh: Feloldozás

Úgy kellett már nekem ez a könyv, mint fuldoklónak egy korty levegő. Az utóbbi időben olvasgattam ugyan, de az élményeimből kimaradt a katarzis. Eddig. De most...

Aki már olvasott az eddigi bejegyzéseimből, az tudja, hogy Nalini Singh a személyes toplistám élén üldögél, és még a legrosszabb könyvére sem vagyok képes azt mondani, hogy olvashatatlan (nem mintha előfordult volna már ilyen - neki minden könyve zseniális). Az angyali vadász sorozattal kezdtem, és annyira elvarázsolt hogy képtelen voltam a bűvköréből szabadulni. Ez érvényes a psy changeling sorozatra is, bár az angyaloktól merőben éltérő, de annál fantáziadúsabb világot tár elénk.

A negyedik részben miközben az alakváltók és a mentálok közt tovább dúl a hidegháború, Talin az egyszerű emberi származású nő segítségért fordul Clayhez a DarkRiver falka egyik őrszeméhez, aki nem mellesleg egy alakváltó leopárd. Talin a Shine Alapítvány egyik gyermekvédelmise, és sorra tűnnek el a felügyeletére bízott fiatalok. A rendfenntartó szervek erői a mentál tanács kezeiben összpontosulnak, és mivel ők állnak az eltűnések hátterében, érthető módon, nem ösztönzik a gyermekek utáni kutatást. Még azután sem hogy a fiatalok holtteste megcsonkítva, összeverve előkerül. Talinnak nem marad más választása, mint a férfi segítségét kérni. Főhőseink rövid ideig együtt nevelkedtek, és már fiatal korukban igen erős kötelék alakult ki köztük, ami megszakadt amikor Clay brutálisan megölte Talin nevelőapját. A fiút javítóintézetbe zárják, Talin pedig új családhoz kerül, ahol átmenetileg békére talál. Claynek a szabadulása után azt mondják: a lány autóbalesetben meghalt. Érthető tehát a döbbenete, amikor a nő egészségesen pirulva felbukkan.

Nagy hibám az hogy ha valami borzalmas, arról órákig képes vagyok csacsorászni, nevetgélni. De ha valami jó... Nos az befogja a számat. Lehetne oldalakon keresztül dicsőíteni az írónőt a fantáziavilága, az érzékletes kifejezőeszközei miatt. Zenghetnék ódákat a lelkembe kapó érzelmek hevessége miatt, amik átjárták a testem, miközben olvastam, de lássuk be... az nem én lennék. Aki ismer az tudja hogy értem ezt, aki nem, az érezze magát szerencsésnek, mert hozzám képest egy hurrikán, lágy esti szellőnek tűnik csupán.

Szóval nem leszek képes hosszú mondatokon keresztül áradozni, de van néhány tényem, ami talán meggyőzőbb is, mint szinonimákat felsorakoztatni a ragyogó és a briliáns kifejezések mellé.

Tény: a könyvet cirka egy nap alatt kiolvastam úgy, hogy közben aludtam, dolgoztam, takarítottam, főztem és neveltem a szemem fényét.

Tény: a könyv négyszáz oldal.

Tény: felállt tőle a karomon a szőr (gondolom mindenkinek volt már ilyen élménye, amikor mondjuk egy szép zenét hallgatott).

Tény: annyira beleéltem magam, hogy majdnem terápiára kellett járnom, hogy elfeledhessem a soha nem létező nevelőapám ellenem elkövetett gonoszságait.

Tény: majdnem elkezdtem megírni az ötödik részt, csak hogy ne kelljen kiszakadnom az írónő által kreált világból (Dorianra vannak igazán komoly elképzeléseim).

Tény: a mentálhálóra kapcsolódom minden éjszaka lefekvés előtt.

ÉS...

Tény: a gondolatolvasás, és telekinézis tényleg lehetséges! (Vagy ezt csak álmodtam?)

Azt hiszem ebből egyértelmű, hogy a könyv magába szippantott, szervesen beépült a tudatomba, és mostantól semmi nem valóság...

Hittem ezt addig, míg másnap el nem mentem dolgozni, és kedves régi jó barátom, a realitás arcon nem köpött. De ne legyünk hálátlanok! Már az is csoda, hogy néhány órára el tudtam a valóság kemény talajáról rugaszkodni, és ezért örök hálával fogok gondolni Nalini Singhre. Reméljük sok könyvet fog még írni.

Tovább

Larissa Ione: Elszabadult vágyak /Daemonica 2./

A sorozat második kötete jobban meggyőzött, mint az első. Lehet hogy azért, mert rögtön az első után olvastam, és már megszoktam az írónő stílusát, vagy azért mert már hozzátágult az agyam ehhez a világhoz... Őszintén nem tudom, de tény, az Elszabadult vágyakat nem tudtam letenni. Ebben a részben Shade a seminius démon (aki mellesleg az első részből megismert Eidolon testvére), és Runa a vérfarkassá vált egykori emberi nő, kapcsolatát láthatjuk kibontakozni. Főhőseinknek már van egymással történelmük, egy ideig viszonyuk volt amikor Runa még ember volt. Románcuk úgy futott zátonyra, hogy Runa rajtakapta Shade-t egy édeshármasban két vámpírral. Valamiért főhősnőnk nem lelkesedett túlzottam, amikor Shade annyival lereagálta a kínos helyzetet, hogy van-e kedve csatlakozni... Szerencsétlen nőt ugyanezen az éjszakán még nyakon is marja egy vérfarkas. Így talán meg lehet érteni Runát, amiért nem a kitörő öröm jellemzi a hangulatát, amikor a könyv elején egy Shade-del közös cellában ébred, miután a ghoulok foglyul ejtik őket. Innentől zajlanak az események, a maguk medrében, addig a pontig, amíg ki nem derül hogy a démonszerv-kereskedelem vezetője nem más, mint Shade rég halottnak hitt bátyja Roag, akinek az eszét egy kissé elvette majdnem halála, meg az s'genezis. Bosszúra éhesen szeretne minél több kárt okozni testvéreinek, így egy illúzió segítségével összeköti főhőseinket. Innentől megint a szokásos tempót diktálva haladunk előre. Jó sok szex, meg vér, csípős párbeszédek, egy átok ami megnehezíti a szerelem szárba szökkenését...

Nagyon ritkán elő szokott fordulni velem, hogy annyira beleélem magam egy történetbe, hogy ha valami nem úgy alakul, mint kellene, órákig, vagy akár napokig képes vagyok duzzogni miatta. Ilyen volt Jeaniene Frost vámpírvadász sorozatának az első kötete, amikor Cat elhagyja Bones-t, vagy példának okáért Ward Felszabadított szeretőjében amikor V és Jane összekapnak. Ez utóbbinál konkrétan úgy behisztiztem, hogy ha Vishous valóban élő személy lett volna, biz Isten megnyúztam volna. Nos, Larissa Ione-nak is sikerült ebbe a kötetbe becsempésznie egy ilyen fonalat. Igaz mellékszereplőkkel. Kynan, az egykori aegis vadász, akinek a nejét az első részben megölik, és Gem a démon dokinő románca lenne a katalizátor. Közel egy könyvnyi agonizálás után, végre Kynan eltökéli hogy beleugrik a lánnyal egy kapcsolatba. És épp ekkor - mit ad Isten - kiderül, hogy Kynan személyéhez, egy ősi prófécia szerint nem más kötődik, mint az Armageddon kirobbantása... Na szép. Kynan jobbra el, csak egy búcsúüzenet marad utána, amiben arra kéri Gemet, hogy ne várjon rá. Annyira szurkoltam nekik, hogy miután letettem a könyvet, közel egy órán keresztül úgy éreztem magam, mintha épp egy szakítás után lennék, és kénytelen voltam felhívni a férjemet megnyugtatásért, aki nagyon kedvesen biztosított arról, hogy Ő nem ment sehová, és nem is áll szándékában...

Úgyhogy Gem és Kynan miatt kénytelen leszek elolvasni a sorozat többi kötetét is.

Összegezve, Larissa Ione-nak sikerült meggyőznie. A kialakított világa fantáziadús, és nagyon tetszik, hogy keveset szöszmötöl. Olyan hangulataimban, amikor nem a csöpögős romantikára vágyom, a könyvei tökéletes választások. Bár azt is meg kell jegyezzem, hogy még mindig csak az erős középmezőnyt képviseli. Ward és Singh világa annyira magával ragadott, hogy lassan be kell látnom, nincs olyan író, aki megrengethetné stabil első helyüket. Kár hogy nem írnak olyan gyorsan, mint ahogy én olvasok...

Tovább

Larissa Ione: Csábítás /Daemonica 1./

A paranormális romantika eme fejezete, ahogy a címből is kiderül, a démonvilág berkei közt zajlik. A könyv főhősei: Eidolon a száz éves seminius démon, és Tayla az aegis vadász. Eidolon ahogy az már lenni szokott a nők álma, orvosi köpenyben. Ugyanis a férfi egy alvilági kórházat üzemeltet, ahol tekintet nélkül fajra, és származásra, minden pokoli lény ellátásban részesül. Tayla pedig foglalkozását tekintve azt igyekszik elérni, hogy Eidolon rendesen el legyen látva munkával. A kezdeti feszültség tehát adott, ellentétek akadnak dögivel...

Larissa Ione írói stílusa, mondhatni nem finomkodó. Az első oldalon kinyílik a démonvilág, és magába szippantja az olvasót. Minden szereplő ingerült, dühös, szenved, és a legtapintatosabb fogalmazással élve is kissé túl van pörögve... Nem cécózunk mély lelki kínlódással! Főhősünk az első fejezetekben megdöngeti főhősnőnket, teljes erőbedobással, sutba dobva a romantikai alapszabályokat. A szex felülkerekedik az érzelmeken, és inkább az erotika érvényesül. Nincs sorokon át tartó, szemekbe könnyet csaló szerelmi vallomás... Persze elköteleződnek egymás mellett, és szerelem is a kapcsolatuk a javából, csak a többi hasonló témában tevékenykedő írónővel szemben, Larissa Ione nem merül el az érzelmek cafatokra tépésében. A történet végig lendületes, érzékletes, humoros. Folyik benne a vér a rendesen, mindenki ki akar nyírni valakit, aki pedig nem gyilkol az tép, harap, vagy szikével a kezében démoni belsőszerveket metsz ki ismerős, és ismeretlen lények hasüregéből. Mindenki elárul, mindenkit, és mindenkinek van érdekellentétbe ütköző hátsószándéka. Vámpírok, vérfarkasok, hosszú karmú, és/vagy cápafogú, lélektépő, és szexuális vágyakból táplálkozó démonok világa ez, a Grace klinika morbid keresztezésével. A morális és erkölcsi szabályok kifordulnak, a jó és a rossz közti határvonal elmosódik.

Tetszett-e a könyv? Lekötött, mulattatott ez tény, de nem rántott magával a teljes elragadtatás. Szeretem ha egy ilyen témájú könyvben kellő hangsúlyt kap az egymásra utaltság... ha a főhős igaz szerelme, a megváltásának a kulcsa. Tudom hogy ez kissé érzelgős megfogalmazás, de részemről helytálló. Ez a fajta végzetes, túlhangsúlyozott szerelem ugyan jelen van a könyvben, de valahogy nem kerekedik ki. Nem kap elég teret. Valószínűleg ez abból adódik, hogy maga a történet sem lassú... Néhol olyan érzésem volt, hogy csak kapkodom a fejem a történések közt. Hogy szeretnék levegőt venni, de nem megy. Zsúfolt, túl sok az információ, amit nincs idő feldolgozni. Ez persze nem vette el a kedvem az olvasástól, de akkor sem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy valami hiányzik.

A könyv iránti lelkesedésemet, még az is rontotta, hogy elég gyakoriak a fordításban a hibák. Minden könyvben előfordul néhol egy-egy kisebb nagyobb baki, de sajnos ebben a könyvben szinte minden oldalra jutott egy (lány helyett lény, "el kellett elengednie", és társai). A századik ilyen hiba után, egy hangyányit zabos lettem. Szomorú de akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, annak ellenére hogy nem vagyok anyagias természetű: ha már ennyi pénzt elkérnek egy könyvért, olyan nagy elvárás az, hogy a kiadó a részletekre is figyeljen? Hogy ilyen szarvashibákat ne engedjen? Legalább is ne tucatszám?

Mindent egybe vetve, azt kell mondanom, hogy Larissa Ione-nak nem sikerült letaszítania a személyes best of listám első helyéről Wardot, és a második helyen csücsülő Nalini Singhet sem. Valahol az erős középmezőnyben vetette meg a lábait, karöltve Kenyonnal és Showalterral.

Természetesen a sorozat második kötetét is el fogom olvasni, semmi kétség. Túl figyelemfelkeltő a története ahhoz, hogy veszni hagyjam...

Ha már megunja az ember a vámpírokat, változatosságnak kitűnő választás.

Tovább

Nalini Singh: Angyalkard

Aki valaha is kézbe vett egy Nalini Singh könyvet, az bátran merem állítani, képtelen volt letenni. A Fijin született írónő képi világa valami varázslatos. Az Angyalkard a negyedik része az Angyali vadász sorozatnak, és a kötet első három társától eltérően nem Raphael és Elena kibontakozó románcát tárgyalja. A Heteknek a vezetőjének, Dimitrinek (Raphaelnek, New York arkangyalának a jobbkeze), a több mint ezer éves vámpírnak a krónikájáról, révbe éréséről szól, aki tragikus körülmények közt veszíti el családját még vámpírrá válása előtt. Ahogy az minden Nalini Singh könyvben lenni szokott, itt is csak kapkodhatja a fejét az olvasó a szélsőségek miatt. Kínzások, szexuális erőszak, gyilkosság... tobzódhatunk a véresebbnél véresebb, és megrendítőbbnél megrendítőbb cselekmények szálai közt. Az írónő varázsa abban rejlik, hogy végig olyan szép fokozatossággal, és olyan kecses lépésekkel építi fel a történetét, hogy egyszer sem kérdőjeleződik meg az olvasóban: vajon aki ezt írja/olvassa, az normális? Nem. Teljes nyugalommal elhiszünk mindent, elmerülünk a történetben, és mire feleszmélünk már vége is a könyvnek. Dimitri figurája tetszik. Kinek nem tetszene egy megközelíthetetlenségéről híres, hatalommal rendelkező férfi képe, aki eleinte hideg mint a jég? Lehetőségek tárháza egy ilyen karakter. Persze, ahogy az minden ilyen jellegű könyvben lenni szokott, itt is a boldog befejezés a vég, és Dimitri szíve felolvad... De akkor is. A konfliktus megteremtéséhez elkerülhetetlen egy ilyen karakter. Ha még hozzá tesszük hogy női főhősünk két hónapig raboskodik az előzményben egy vámpírtanyán, ahol mindenféle erőszakot elkövetnek rajta... Már kész is a lehetetlen küldetés. Mert akaratlanul is felmerül a kérdés: na hogyan is lesznek ezek szerelmesek egymásba? Hát kedves olvasó nem kell aggódni, Nalini ezt is megoldja, és főhőseink igazán, nagyon és végérvényesen egymásba habarodnak.

Az első három könyvvel szemben valahogy ez mégsem fogott meg annyira. Lehet hogy már túlságosan megszoktam Elena és Raphael lajhárok "gyorsaságát" megszégyenítő sebességgel kialakuló kapcsolatát. Lehet hogy amikor olvastam, éppen nem voltam hangulatomnál... vagy lehet hogy csak egyszerűen a nagy meleg miatt... Nem tudom, de valamiért a történet fele után megbomlott a harmóniám a könyvvel. Úgy éreztem a cselekmény kezd szétcsúszni, a végére pedig egyenesen elsietettnek éreztem. Kapkodónak, összecsapottnak. Ennek ellenére, persze ez is marad a kedvenceim közt, és biztos le fogom még venni a polcról hogy újra elolvassam. De nem a közeljövőben.

Valamiért a szexjelenetnek sem sikerült lenyűgöznie. Kellőképpen felcsigázottan merültem volna bele, de a mézes incidens porig sújtotta a vágyaimat. Akinek csak halvány tapasztalata is van a mézzel való huncutkodásról, az tudja miért. Ettől függetlenül szépen kikerekedik a helyzet, így a beleélés hiányát saját szubjektív megítélésem számlájára, és nem az írónő fantáziájának minőségére írom.

Ami még egy kicsit sokként hatott rám, az a történet reinkarnációs mellégzöngéje volt. Amikor Honor elkezdi Dimitri volt feleségének emlékeit megálmodni, akaratlanul is az volt az első mantra ami átszaladt az agyamon: Istenem, ezt most miért? Rendben van hogy a paranormális-romantikus irodalom mindig feszegeti a határokat, de azért nem kell túlzásokba esni! Szép kerek lett volna a történet akkor is ha Honor, csak Honor, és nem Dimitri volt feleségének az újjászületése. Nem egy könyvben jött már fel ez a téma (Kenyon is előtte a Sötét Vadész sorozatban Talonnál), és van ahol üt is, de a legtöbb esetben az újjászületett főhős komoly identitászavara, és környezete félreértése, rendesen összekuszálja a szálakat, és végtelen ciklusba kergeti az olvasó agyát. Valmilyen megmagyarázhatatlan ok miatt Mel Gibson, és a Halhatatlan szerelem óta nem vagyok fagékony az ilyen irányokra. Ami volt, elmúlt, lezártuk, eltemettük, és az új szerelem általi regenerálódás a megváltás. Pont. Nem kell ezt agyon bonyolítani. Mindezeket összesítve még mindig tartom a véleményem. A könyv jó. Szórakoztató, leköti a figyelmet. Világában hozza az eddig megszokottakat. A hasonlatok még mindig gyönyörűek, és Illium még mindig szexi... Azoknak akik nem óckodnak a vértől, haláltól, óriási hatalommal bíró emberfeletti lényketől, és szeretik a sötét romantikát, kötelező olvasmány.

Tovább