Sylvia Day - Melléd Láncolva /2012/

Aki olvasta előző bejegyzéseimet, az tudja, milyen vehemenciával kerestem azt a romantikus/erotikus könyvet, ami minden elvárásomnak eleget tesz. És mielőtt azt hinnéd, kedves olvasó, hogy a mostani bejegyzésem is arról fog szólni, hogy jelen könyvünk sem kivétel a már megszokott tucatidegesítő könyv közül, előre leszögezném, hogy ez nem így van. Történelmi jelentőségű pillanatot fogok felavatni ezzel a kritikámmal, mert saját magam is meglepve, azt kell mondjam: Sylvia Day Crossfire sorozatának második kötete, minden szempontból, sikeresen és visszavonhatatlanul megugrotta a lécet. Ha szentimentális típus lennék, akkor most ugrálva kiabálnám a Világba, hogy: igen, ez az! De mivel nem vagyok, így a magam halk, és szűkszavú módján (remélem áthallani az iróniát) fogok lelkesedni.

Az első könyv elolvasása után, bár nem húztam le a történetet, volt némi fenntartásom a második részről. Az első könyv összecsapottnak, ziláltnak tűnt, és nem igazán értettem mit is akar kihozni belőle az írónő (szerintem ezt még Ő maga sem tudta), így nem is tudtam mit is várhatnék a folytatástól. 

Eva az első könyvben egy kicsit dezoriántáltnak, hisztisnek tűnő női figura volt, akiről annyit tudni, hogy szexuálisan bántalmazta a mostohatestvére. Természetesen, ahogy az ilyen könyveknél ez lenni szokott, ehhez a problémához vezette vissza az írónő a szexuális szélsőségességet (amivel akkor sem, és azóta sem tudok egyetérteni, de mivel ezt már párszor kifejtettem, most nem fogom), és mivel az érzelmi vonalak nem voltak szakszerűen felépítve, így az egész történet félkésznek érződött. Eddig. A második kötet profi módon magyarázza meg a miérteket. Eva most is ugyanolyan hisztis, mint az első részben, de most olyan szépen és elegánsan levezeti saját érzéseit, hogy minden nehézség nélkül meg lehet érteni, sőt együtt is lehet érezni vele. Gyönyörűen összegzi, miért betegesen féltékeny, miért fél elveszteni amit Gideontól

kapott, és mindezek mellett a tipikus női gondolkodásmódot is felvázolja. Ami olykor tudatos, olykor viszont teljesen ösztönszerű, és Eva esetében még hangsúlyosnak is mondható. Emellett nagyon szép életszerű képet kapunk - mindkét fél részéről - arról a küzdeni akarásról, aminek a célja kapcsolatuk fenntartása, és megóvása. A ragaszkodni akarásról, arról, hogyan igyekeznek a saját kis boldogságukat mindenekfelett megőrizni, a józan eszükkel párhuzamosan. Problémák akadnak dögivel, mind lelkileg, mind a környezetbeli hatásokat illetően, és a bizalom magasiskolájának profizmusát szükséges szereplőinknek elsajátítani ahhoz, hogy kapcsolatuk működőképes maradjon. És ez utóbbi a buktató, mivel két olyan emberről van szó, akiknek a bizalom, nem több egy üres frázisnál. Van egy jelenet a könyvben, amikor az első párkapcsolati tanácsadásukra mennek a főhősök. Ez volt ez első olyan momentum, amikor elkezdtem azon tanakodni, hogy talán mégsem elpazarolt idő lesz ez a könyv. Ez a jelenet tele volt tökéletesen megírt frappáns párbeszédekkel, és nem volt elhanyagolható a helyzetkomikum sem. Néhány szösszenet:

"-Miről szoktak beszélgetni? - kérdezte dr. Petersen, mindkettőnkhöz intézve a kérdést.

 -Én főleg mentegetőzni szoktam. - morogta Gideon. Dr. Petersen felpillantott.

 -Mi miatt?

 -Minden miatt..."

Hát nem életszagú? De igazán!

"-...Hetente hányszor szexelnek? Átlagban.

Elvörösödtem. Gideonra pillantottam, aki elvigyorodott.

-Hmmm....- húztam el a számat. - Rengetegszer.

-Naponta?...Naponta többször?

Gideon közbeszólt:

-Átlagban."

"- A kapcsolatuk kezdettől fogva erősen szexulaizált? - érdeklődött.

Bólintottam, bár nem nézett rám.

- Roppantmód vonzódunk egymáshoz.

- Ez nyilvánvaló. - pillantott fel a doktor, és kedvesen elmosolyodott. - Mindazonáltal szeretném önökkel megbeszélni az absztinencia lehetőségét, amíg...

- Szó sem lehet róla. - vágott közbe Gideon. - Esélytelen. Szerintem inkább úgy koncentráljunk azokra a dolgokra, amik nem működnek, hogy közben nem szüntetjük meg azokat, amik viszont működnek.

- Nem vagyok biztos benne, hogy valóban működnek, Gideon. - felelte dr. Petersen nyugodtan. - Vagy legalábbis nem úgy, ahogyan kellene.

- Kedves doktor - dőlt hátra Gideon. Maga volt a megtestesült hajthatatlanság -, csak akkor tudnám megállni, hogy ne érjek hozzá Evához, ha halott lennék. Találjon valami más megoldást."

Gideon elzárkózása azonban teljesen felesleges, mert a Sors úgy hozza, hogy kényszerűségből, pontosan ebbe a távolságtartásba sétálnak bele. Nathannak, Eva mostohatestvérének a felbukkanása, nem tervezett fodrokat indukál, nem csak Eva és Gideon, hanem a könyv összes szereplőjének az életébe, és a könyv vége egy szépen felépített thrillerbe csap át (és itt nincs gunyoros mellékzönge). Élvezet volt olvasni, hatottak rám a kétségek, a félelmek, és a történet végére sikeresen megrendültem. Mivel nem szeretném agyon spoilerezni a bejegyzésemet, erről többet nem írnék. Jelen könyvünk esetében tényleg nem éri meg lelőni a poént előre.

Volt egy másik meghatározó jelenete a könyvnek, ami szintén maga mellé állított. Gideon találkozik a volt menyasszonyával, ami miatt Eva vérszemet kap, és azzal kompenzál, hogy nyilvánosan megcsókolja a volt szeretőjét, aminek persze Gideon is a tanúja. 

A felhalmozódott feszültséget az egyetlen kommunikációs csatornán vezetik le, amit ismernek, és ami működik is kettejük közt, a szexen. Gideon elég agresszívan visszatartja Evat a beteljesüléstől, és arra követel választ, hogy miért is tette Eva azt, amit tett. Még a nő számára sem tudatos a reakciója, így először nem tudja mit is vár tőle a férfi, de aztán a kimerültség, és a düh miatt elveszti a kontrollt és a következő zajlik le köztük:

"- Gyűlöllek - zokogtam, és csupa könny lett az arcom, meg előttem a bőrülés.

Rám hajolt és a fülembe lihegte:

- Mondd meg, miért, Eva!

Felkavarodott és kifröccsent belőlem a düh.

- Mert megérdemelted! Mert meg kell tudnod, hogy milyen érzés! Hogy mennyire fáj, te énközpontú seggfej!

...

- Angyalka!... Az én makacs, gyönyörű angyalkám. Végre eljutottunk, az igazsághoz."

Olyan szépen ívelte ezt a jelenetet is az írónő, hogy azelőtt emelem a kalapom. Itt nincs megadás, meg félbehagyott jelenet, mint James esetében volt. Itt eljutunk a konklúzióig, ahogy annak rendje és módja szerint kell. Nagyon tetszett végig a könyvben, hogy két erős akaratú ember küzdelmét láthatjuk, ahol egyikük sem hajlandó feladni saját magát (többek közt azért sem, mert komolyan megküzdöttek azért a kevésért is ami van nekik), és mégis olyan mérvű gondoskodást (sok esetben szélsőséges odafigyelést) tapasztalhatunk a szereplők közt, ami kikristályosítja azt a mély valamit, amit a köznyelv előszeretettel titulál szerelemnek. Komoly pszichológiai, és viselkedésbeli problémákat taglal a történet, és nem lebutítva, hanem nyersen, realisztikusan. Még azzal is sikerült megbarátkoznom, hogy hőseink a felső tízezer tagjai, annak minden előnyével, hátrányával együtt. Most először nem éreztem kényszeredettnek ezt a kontextust. És hát a könyv befejezése, nemes egyszerűséggel: páratlan. Olyan dzsungelbe vezeti be az olvasót, ami sok kérdésre választ ad ugyan, de azért felvet jó pár másikat is, és már előre várom, milyen hasadásokat fog okozni ez a trilógia záró epizódjában. Összegezve: James elmehet a süllyesztőbe, mindenki mással együtt. A romantikus/erotikus irodalom koronázatlan királynője számomra: Sylvia Day. Nagyon merem remélni, hogy a harmadik könyv is hasonló színvonalon lesz megírva, és hogy ezáltal vége a hanyatlási tendenciának.

/A képeken, leszámítva a csókosat, Henry Cavill, és Amanda Seyfried szerepel, valami miatt megállás nélkül ők jelentek meg előttem, miközben olvastam. Christian Grey szerepére valamiért nekem nem passzol Henry, viszont Gideon szerepére tökéletesnek tartom./