Oké! Lindácska újra a pályán! A terep ismerős, a körülmények
nehezítettek, bennem pedig csak úgy zubog a véleménynyilvánítási kényszer.
Lehet, hogy vagytok néhányan, akik azt hittétek, hogy többet az életben nem
fogok ilyen jellegű könyvet véleményezni – bevallom férfiasan, akadt néhány hét
amikor erről én is meg voltam győződve. De a hétvégén elkapott a megvilágosodás,
ami azt illeti túlontúl is, és át kellett kicsit gereblyézni a gondolataimat,
hogy azok olvasható formát öltsenek, ezért a késlekedés… Na meg azért is, mert
ez a könyv szénné sokkolta az agyamat, kénytelen voltam félbe hagyni, mert
esküszöm az égre, párocskánk nagy szerelmi ágyjelenete után eljutottam oda,
hogy inkább bevállalom hogy tőből tépkedjék ki a körmeimet, minthogy még egy
sort olvassak ebből a remekből (és igen, előjött a dúvad oldalam is…). Nem
szoktam könyvet félbe hagyni, vagy csak nagyon ritkán, így evett is a jó fene
hetekig, hogy le kéne zúzni már ezt a szépséges bűbájt, hadd menjen a levesbe,
de gyenge voltam, mint harmat… acélos lelkem zokogása, és az eltökéltségem
teljes hiánya megfúrták az amúgy is halvány lelkesedésemet.
Előre jelzem, gereblyézés ide vagy oda, én ebben a
véleményben kőkeményen csapongani fogok…
Jelzem azt is, hogy olyan dolgok is leírásra fognak kerülni
most, amiket a későbbiekben gond nélkül tagadni fogok…
Továbbá azt is előre jelzem, hogy egy olyan oldalamat fogjátok
most megismerni, amire nagyon nem vagyok büszke, ami akkor jön elő, amikor már
annyira mélyen vagyok, hogy már az igénytelenség is igényesnek hat, és amikor
olyan dolgokra vetemedem amik már annyira rosszak, hogy az már jó – és most nem a
mazochista oldalamról beszélek, az köszöni szépen, jól meg van, hanem az eggyel
lentebbi szintről, amikor már egyenesen megindokolhatatlan, hogy hogyan is
kerültem egyáltalán le oda, az meg végképp nem kimagyarázható, hogy mi a bús
fenéért nem kezdek el pánikszerűen felfelé menekülni, miért tobzódom kacagva a
posványban.
Kezdjük az elején…
"Az emberek azt hiszik, mindent tudnak Camille Loganről: apuci kicsi lánya, gyönyörű, elkényeztetett fiatal nő, akinek az életstílusát az apja finanszírozza. De Camille-nak feltett szándéka, hogy nem hagyja magát irányítani. Keményen megharcolt a függetlenségéért és a boldogságért, de hirtelen azon kapja magát, hogy az élete veszélybe került az apja egyik könyörtelen üzleti lépése miatt. Haragszik ugyan, de félti az életét, elfogadja tehát a döntést, amelyet az apja hoz, hogy megvédelmezze. Arra azonban nem készült fel, hogy az SAS egykori mesterlövésze belép az életébe.
Jake Sharp a személyes poklának foglya. Egyetlen egyszer nem koncentrál eléggé, és a következmények beláthatatlanok voltak – emberileg és szakmailag is tönkretették. Elvállalja a testőr szerepét Camille Logan mellett, bár nem ilyen fajta munkára lenne szüksége, hogy elterelje a figyelmét a démonjairól. A nők és Jake nem jönnek ki jól egymással, de még mindig az örökösnő védelme a kisebbik a két rossz közül. Ám Jake gyorsan rádöbben, hogy Camille nem az a nő, akinek hitte. Hanem melegszívű, együtt érző lány, akinek a jelenléte megnyugtatja őt, így a megvédelmezése hamarosan többet jelent Jake számára egy jól fizető állásnál, bármennyire harcol is ez ellen. Jake-nek feloldozásra van szüksége. Egy idő után már Camille-ra is. De tudja, hogy nem kaphatja meg mindkettőt."
Kiadó: Művelt nép
Kiadás éve: 2016
Ára: 3990 Ft
Ezt a gyönyörűséget közvetlenül az Egy éjszaka ígérete után
kezdtem el olvasni. Malpas könyv után Malpas könyv. Vagy bátor vagyok, vagy
nagyon hülye – szerintem mindkettő, főleg ha figyelembe vesszük a másik
műremekben elkövetett csoportos elkurvulást ott a hajrában. Hogy akkor miért is
kezdtem bele A Védelmezőbe? Halvány. Segédlila. Fogalmam. Sincs. Talán annyit
tudok felhozni a hülyeségemet cáfolandó, hogy az eszkort világban tett
családias kis kirándulást követően, én úgy határoztam, valamilyen számomra sem
teljesen világos oknál fogva, hogy Malpas ettől mélyebbre már nem nagyon tud
menni, így bármelyik könyvét választom is, az csak jobb lehet, ennek a kis
irománynak pedig elég meggyőző volt a fülszövege ahhoz, hogy kockáztatni
merjek. Gondolatban azóta is megállás nélkül felképelem magam ezért a
döntésemért… Mert ha lejjebb nem is tud már süllyedni, sajnálatos módon az
abszolút nullán stagnálni mindenféle segítség nélkül képes drága írónőnk.
A nagyon rövid verzió az lenne, hogy elkezdtem a könyvet,
felhúzott a könyv, elraktam a könyvet, még mielőtt benzinnel lelocsoltam volna,
és felgyújtottam volna, és eldöntöttem magamban hogy nincs az a földi hatalom,
ami miatt én ezt befejezem…
A hosszabb verzió múlt hét pénteken vette kezdetét. És akkor
innentől jön a csapongás.
Ugyanis múlt hét pénteken karácsonyi buli volt a
munkahelyemen, a teljes kollektíva fellátogatott Pestre, ahol nagyon jó
hangulatban, némi szesz megtámogatásával, százakárhány munkatárs azonos időben
kezdte meg a fáradt gőz kieresztését. Többek közt én is. Egyrészt nagyon ritkán
találkozom a pesti kollégákkal, akik amúgy rettentő jó fejek, másrészt piszok
nehéz év van mögöttünk, harmadrészt ha én bulizom, akkor azt is úgy csinálom
mint minden mást: teljes erőbedobással… Szóval lehet következtetni, milyen
állapotban voltam szombaton. A kicsit pontosabb kép kedvéért
adalékinformációként ide pöttyinteném, hogy már az odaúton szóba került a „Linda
táncolj!”, meg valamilyen rúd is, ami ha emlékeim nem csalnak, végül mégsem
került elő (nagy szerencsémre szerintem), a partin élőzene volt, következmény,
hogy én torkom szakadtából énekeltem (mindenki más is), és még voltak koktélok
is (Lindácska szereti a koktélokat…). Igen, az esetek többségében, amúgy érett
felnőtt embernek tartom magam, ez a pénteki este azonban azon kivételes esetek
közé tartozik, amikor éppen nem voltam az. Szökő évente egyszer megyek el
felnőtt társasággal bulizni, és amikor eljutok, akkor beleadok apait-anyait
(persze azért épeszű keretek közt, büszkén kijelenthetem, hogy vén satrafa
koromra, és a családi állapotomra való tekintettel az asztalon táncolást már
nem vállalom…). Amúgy a lényeg nem a buli ebben a kis intermezzoban, hanem a
másnap. Mert mindig van egy másnap, ami az esetek többségében már kevésbé
szórakoztató, és ez jelen helyzetünkben is így történt. A fejem nem fájt, ami
kész csoda, mert én már két pohár sörtől képes vagyok fejgörcsöt kapni (aki
migrénes, az ne igyon), ellenben egy deka hangom nem maradt szombat reggelre.
De semmi. Ha kiabáltam, akkor a levegő torkomon át történő gyors, és erős kiáramlása
okozott valamilyen recsegő, hörgő hangszerű izét, de ennyi… Délben már azon
csodálkoztam hogy a keselyük még nem kezdtek el körözni a fejem fölött… A
gyomrom nem tudta eldönteni mit is akar, egy dologban volt biztos, hogy
emészteni azt pont nem akar… És hiába voltam már itthon éjfélre, olyan
kialvatlan voltam, mint aki már ezer éve nem aludt. Röviden: igen, olyan voltam
szombaton egész nap, mint aki az előző estét egy jó kis buliban töltötte. Van
ilyen. Néha kell ilyennek is lennie.
Lényeg a lényeg, hogy én ezeken a másnapokon használhatatlan
vagyok. Kellékek, amik ilyen helyzetben szükségesek: ágy, takaró, kevés fény,
jó sok víz, béke és nyugalom. Ilyenkor még az agyam sem fog (lehet hogy többet
kellene innom…? – kósza gondolatát követően erősen megrázza a fejét), és nem
tudok, helyesebben nem akarok még olvasni sem. Ilyenkor nekem film kell.
Ráadásul olyan film, ami alulról súrolja a B kategóriát, abszolút semmi
mondanivalója nincs, és ezért nem probléma ha esetleg bealszom rajta. Igen, itt
kanyarodunk be, az annyira rossz, hogy már jó, és ezt élvezem is, de nagyon
fázisba. Mert ilyenkor szégyen, nem szégyen olyan filmek kerülnek elő, amikről még
azt is letagadom normális állapotomban, hogy hallottam valaha róla. Így
történt, hogy ezen a bizonyos szombati napon Scott Adkins maratont tartottam
szobám csendes magányában. Nem rovom fel senkinek, ha nem ismerős a pasasnak a
neve. Nagyjából amit tudni kell róla: az IMDB-s oldala hajlamos hangosan
zokogni a sok 4.X-es értékelések súlya miatt, tehetsége nem a színészi
teljesítményében mutatkozik meg. Nem a legszebb ember, de én ezt gond nélkül el
tudom nézni neki, mert vannak olyan előnyei, amik ellenpontozzák eme aprócska
hátrányát: jó a teste, és olyan kéz-láb koordinációval rendelkezik, amit egész
nap képes lennék nézni, egy nagy tányér popcornnal az ölemben. Faszikánk arról
híres amúgy, hogy nagyon jó harcművész. Az MMA-t részesíti előnyben,
kaszkadőrként kezdte, most meg a színészkedés mellett elég sok film közelharci
jeleneteit koreografálja – megjegyzem mesterien. Ebben veszettül tehetséges. És
itt is van a válasz arra, hogy miért is az Ő filmjeit bambultam egész nap. Mert
a szemeim könnyes orgazmusba fulladnak ha az Ő verekedős jeleneteit kell
nézniük. Én nem vagyok nagy akciófilm buzi, és már akkor sem kedveltem az
ütlek-váglak filmeket, amikor még Van Damme neve jelentett valamit, de ez az
Adkins gyerek nagyon ott van, ha arról van szó hogy kell valakit félholtra
aprítani puszta kézzel, és lábbal. Ha esetleg valakit érdekel a téma, akkor
ajánlom megnézésre tőle a Vitathatatlan 2-3-4 részét… Fel nem tudom fogni
miért, de ezek a filmek amúgy IMDB 7.0 fölött állnak még jelenleg is – na azért
komplex történetet ne várjunk tőlük, de a maguk kategóriájában annyira tényleg
nem rosszak.
Egy kis ízelítő, hátha ezzel jobban szemléltetni tudom, miért is csináltam szombaton azt amit...:
Szóval néztem Scott Adkinst, ahogy csépeli az ellenfelét, és
elkezdett azon járni az agyam, hogy mekkora önfegyelem kell ahhoz, hogy valaki
megtanuljon így verekedni… Meg amúgy is… Mekkora fegyelem kell ahhoz, hogy
valaki kaszkadőr legyen. Mennyi összpontosítás szükséges ahhoz, hogy úgy
csinálj meg egy nehéz feladatot, hogy ne halj bele közben… És ott, abban a
szent pillanatban, agyon csapott a felismerés, hogy miért is lettem idegbajos A
Védelmezőtől. (Nem, ne akarjátok követni a gondolatmenetemet, én már csak meg
sem kísérlem lekövetni hogyan jutok el olykor-olykor A-ból B-be.) Hirtelen ott
és akkor rájöttem arra, hogy miért éreztem már az elején hascsikarósnak az
egész történetet… A férfi karakter miatt. Jake elvileg egy testőr, ugyebár… És
mint ilyennek, az volna a feladata, hogy megvédje mindennemű fenyegetéstől a rá
bízott személyt… Eddig jó vagyok, nem? Eddig korrekt a meghatározás, ugye?
Akkor valaki, legyen olyan kedves, és homályosítson már fel arról, hogyan lehet
hogy a mi kis hősünk egy olyan ember, aki még csak hírből sem ismeri az
önfegyelmet? Azt most hagyjuk ki egy kicsit a képből, hogy lelkileg még
nyomoronc is… (Erre is ki fogok térni nem is olyan sokára…) Jake olyan szinten
kőkemény egy fazon, hogy nem képes nyugodtan végig ülni egy olyan fotózást,
ahol tündibündi hősnőnk hiányos öltözetben pózol egy modell pasi oldalán, mert
neki ettől féltékenységi rohama lesz! Aztarohadtmindenit neki! Bérgyilkoskáim
figyelem, fasza jó helyzetben vagytok, a hapsi koncentrációja sehol sincs, úgy
szét van csúszva a punci, meg a féltékenység közt, hogy akár el is sétálhattok
mellette AK-47-esekkel a hónotok alatt, még akár egy bazookát is vihettek
magatokkal, az sem fog neki feltűnni! Eleve össze-visszazilált agyát megülte a
nuniköd! Jaaa… hogy még egy kicsit bizonytalanok vagytok? Ne legyetek! A pasas
PTSD-ben szenved, labilis, ezért szerelték le a katonaságtól, és ráadásul elég
csak egy kis parfümmel lefújni, máris pánikrohamot kap!
Oké… Jake-nek a könyv végére kiderül mi a jó bánat baja van,
és isten látja lelkem, még meg is értem, hogy mennyire nehéz lehetett neki, nem
ezzel van bajom. A bajom az, hogy egy Jake kaliberű fickó, egy olyan
állapotban, amiben amúgy van, minden lesz, csak sikeres testőr nem.
Rendszeresen iszik, nem alszik rendesen, pánikrohamok gyötrik, koncentrációs
zavarai vannak, gyógyszert szed, hogy kordában tartsa magát… Felteszem a
kérdést: te rábíznád az életed egy ilyen emberre? Tovább megyek: alkalmaznál a
cégedben egy olyan kiégett katonát, akinek az idegei és így a teljesítménye is egy
hajszálon függ? Mernél kockázatot vállalni egy ilyen emberrel, egy olyan munka
esetén, ahol más ember élete a tét? Hát, lehet hogy nagyon szőrösszívű vagyok,
de nálam ez ki van zárva.
Az én képzeletbeli testőröm sziklaszilárd. És morcos. Olyan
ember, aki nem keveri össze a munkát a vágyaival. Akinek az önkontrollja a
maximumon van. Aki kemény, és képes kezelni azt a nehéz sorsot, amit neki szánt
az élet. Aki higgadt, józan fejjel rendelkezik, még akkor is, ha a helyzet
kritikussá válik, mert ez a dolga. Aki nem veszíti el a fejét minden második
pillanatban, csak azért mert begőzölt a féltékenységtől, vagy azért mert a
múltja minden másodpercben szórakozik vele. Igen, egy ilyen pasassal kicsit
nehezebb lenne romantikus regényt írni, mert csak a személyisége akkora éket
verne a párocska közé, mint a Mount Everest. De pont ez lenne benne a kihívás,
vagy nem? Kérdem én, miért kell minden ilyen könyv esetében az írónőknek
átmenni Abszurdisztánba, és olyan személyiségeket kreálni, amik még csak
köszönőviszonyban sincsenek a realitással? És kérdem én, miért vagyok én olyan
balga barom, hogy még mindig rúgózom ezen? Továbbá, kérdem én, csak engem
akaszt ki a végletekig ez? (Nagyon remélem, hogy nem…)
Amúgy ami a nyomorncságot illeti, még akár lehetek elnéző is…
Ami nem fér a fejembe, hogy miért van az, hogy a nyomoroncból, egyenes
indoklással megkapjuk rögtön a bunkót is? Miért törvényszerű az, hogy a nehéz
sorsú faszinak rögtön parasztnak is lennie kell? Mert jön az újabb klisé,
Jake-nek kell a figyelemelterelés, így a sportszerű ivászat mellett,
sportszerűen kefél is, mindig mással. Istenem, de szeretnék már egy olyan
könyvet olvasni, ahol a pasas fölös energiáit nem a kufirc, hanem valami más
köti le! Mondjuk építkezhetne… vagy dominókat pakolgathatna… vagy mit tudom én…
önkénteskedhetne a helyi ifjúsági házban. Annyi minden van a világban már, de
tényleg… Nem hiszem el, hogy soha nincs semmilyen más opció.
És akkor még tegyük hozzá, hogy bár hősünk kiindulási pontja
a totális érzelmi káosz, alig-alig belebugyolálva a „mert én nem érzek semmit”
köntösbe, mégis olyan hamar belepistul a hősnőnkbe, amit egy tizenhat éves is
elirigyelne tőle. Akkor most mi van? Kőkemény vagyok, olyan vagyok akinek már
nem kell senki, és semmi, a Terminátor hozzám képest egy érzelmes asszony, de
ennek ellenére jön ez a csajos, belém meg mintha a ménkű csapott volna? Aham…
Hát jó. Ami nekem ebből lejön: pasasunk önismeretből is erősen bukóra
vizsgázott. Ha agyon nehezítjük a pályát, akkor gondoskodjunk már rendesen
arról is, hogy az olvasó végig tudja követni az eseményeket, mert ez a
hipp-hopp puhapöcsű szerelmes faszi lettem, és megkérem a kezed dolog, miközben
fél könyvön keresztül arról próbáltam meggyőzni magamat is, meg mindenki mást
is, hogy mekkora egy jéghegy vagyok, enyhén szólva is maximális kilengés két
ellentéte pólus végpontjai közt.
Még egy kósza gondolat Jake-ről, aztán ejtem a fazont, mert
már lassan gyomorfekélyem lesz attól, hogy ennyi mindenre visszagondoltam vele
kapcsolatban. (Ezek után hősnőnk jön… az se lesz jobb… a gyomorfekélyem pedig
jelenleg minden, csak nem boldog…) A könyv váltásban ír E/1-ben, hol Cami
fejében vagyunk, hol Jake fejében vagyunk, hol egyikük mesél a saját
szemszögéből, hol a másikuk. Egy dolog jutott eszembe erről: a száj az a
nyílás, amin keresztül kiáramlik a fejben található sötétség.
Csajokkal foglalkozó filmet nem néztem a hétvégén, így
Camihez nincs semmilyen szösszenetem amit ide tudnék biggyeszteni. Bár az Ő
esetében szerintem erre nem is lett volna semmi szükség, minden segítség nélkül
el tudom mondani, hogy már megint mi a bajom a női karakterrel ebben a
könyvben… is…
Gazdag apuci pici lányának a foglalkozása Paris Hilton óta
nem lehet más, csak modell, majd ezután divattervező. Maradjunk csak a realitás
talaján! Kacagjuk szembe ismét, és újra a teljes női társadalmat, vagyis
pontosítva a női társadalom azon tagjait, akiknek nincs gazdag apjuk, nem
lesznek modellek ha a fejük tetejére állnak akkor sem, és divattervezés helyett
érdemi munkát választanak maguknak. Felejtsük el ezt a réteget, ne is
foglalkozzunk velük, mert annyira elhanyagolható a létszámuk, hogy már csak
gondolatot sem szabad pazarolni rájuk. Aztán, miután ezt az akadályt sikeresen
áthágtuk, bizonyítsuk be egy pár mondatos ráutalással, hogy hősnőnk az
önállóság magas szobra. Miért? Mitől? Az agyam dobtam el akkor, amikor
párocskánk még éppen hogy csak megismerkedik, de Jake már azt regéli magában,
hogy Cami nem olyan, mint amilyenre számított, merthogy a nő mennyire önálló,
és sikeres, és ezt csak annak köszönheti, hogy küzd… Drága angyal borgár
virágszál! És ezt te ugyan honnan tudod? Beszéltél eddig vele vagy kettő, azaz
kettő darab bővített mondatot! Bennem van a hiba, én érzem, de nekem drága
hősnőnk egy cseppet sem lett az önállóság magas szobra a modellkarrierjével,
meg a divattervezői ambícióival. Attól sem lett az, hogy mindig a seggébe lóg
az irritáló barátnőjének. Sőt attól sem lett az, hogy az exével történt
szakítási kudarcot elvonón kellett kihevernie, amit persze saját költségen
állt, mert persze apucinak ahhoz sem volt semmi köze. Persze.
Megint csak nekem ellentmondásos drága hősnőnk személyisége?
Én nagyon karakán vagyok, nagyon tudom mit akarok, én nagyon küzdök azért amit
akarok, csak rendre hülyeségeket csinálok, és hülyeségeket beszélek, és mivel
amúgy nem kicsit vagyok hisztis, meg hepciás, úgy is kezelnek mint egy idiótát,
de én ezt kikérem magamnak! Öööö… Én képzavarban vagyok. És könnyűszerrel elhiszem,
hogy más is képzavarban lenne. Azt pedig még inkább elhiszem, hogy épeszű pasi
ettől a képzavartól olyan messze menekülne, amennyire csak a lába bírja. Lehet
hogy csinos kis lányka hősnőnk, de én ha pasi lennék, akkor sem akarnám
meghágni, ha az életem múlna rajta, mert nem tudnék szabadulni a gondolattól,
hogy ennek a nőnek csak a teste az ami felnőtt, minden más szempontból a dolog
pedofíliának minősülne…
A történet…
Szokás szerint most sem kell géniuszi magaslatoktól
rettegünk a sztori komplexitását illetően. A csajosunk apja milliomos gazember,
akinek helyenként nem túl tiszta a keze, ami miatt a lánya élete veszélybe
kerül, ami miatt pedig fel kell bérelni egy testőrt mellé. Slussz, passz, íme
az alapszituáció. Amit nem értek… Én elég öntudatos egy némber vagyok. Így
egészen véletlenül tisztában vagyok azzal, hogy milyen is önállónak lenni, és
élni a nagybetűs életet. Tételezzük fel, hogy az apám, aki vagyonos, nagy hatalmú
ember, behívat az irodájába, hogy közölje velem, hogy megfenyegették az
életemet, és ezért a biztonságom érdekében egy ideig testőr lesz mellettem. Mit
teszek? Hát befogom a szám, azt teszem! Én szeretek élni, köszönöm szépen. Nem
vágyom kinyiffani sem, még nagyon hosszú ideig. Ha emiatt el kell viselnem
valakit, aki árnyékként követ egy ideig, akkor üsse kavics! Megemeberelem magam
arra az időre, összeszorítom a fogaimat, és lehet hogy nem a legnagyobb
üdvrivalgással, de elfogadom hogy a helyzet olyan amilyen. Na majd nem! De ez
én vagyok, és nem hősnőnk. Hősnőnk totál kiakad azon, hogy vigyáznak rá, mert
ezzel az apja túl nagy befolyást gyakorol az életére, meg amúgy is, milyen szar
is az már, ha azzal keserítik meg az életedet, hogy megpróbálnak megóvni!
Mindenkinek a pofátlan édesanyját, azt, amiért át mernek lépni a hülyeségeden,
és nem kérik a beleegyezésedet, egy olyan dolgot illetően, ahol amúgy nincs is
miről dönteni! Készbazdmeg… Tudjátok mit, a könyv el lett szúrva. Úgy kellett
volna megírni, hogy a pasas felszívja magát, hogy vigyázzon az öreg halál erre
az idétlen libára, hősnőnket elönti az elégedettség, amiért ilyen überszuperül
kiállt az önállósága mellett, aztán az ajtón kilépve homlokon kapja egy kilenc
millisből kilőtt golyó, és ennyi, történet vége, csapó, mindenki megkapja amit
akar, többek közt én is, mert nem kell még 280 oldalt végig olvasnom. Abszolút
perfekt kivitelezés…
De mivel nem ilyen ideális a könyv felépítése, így megkapjuk
a mondvacsinált dacot is, ami mint tudjuk minden felnőtt, érett nő sajátja, és
berobogunk a „hogyan bosszantsuk fel azt a férfit, aki az életünket akarná
megvédeni?” utcába, ahol kínosabbnál kínosabb baromságokba fogunk ütközni.
Példának okáért, megpróbáljuk a marcona testőrünk lábkörmeit kilakkozni. Nem.
Vicc. Ez komoly! Az érett, felnőtt, önálló hősnőnk, alig kapatosan azzal kezd
el szórakozni, hogy be akarja festeni Jake lábkörmeit körömlakkal! Ez ki
szerint vicces? De tényleg! Valaki magyarázza már el nekem, hogy ebben hol a
poén, mert szakadjak meg ha látom! Meg eleve… Ki az az idióta, akinek eszébe
jut egy ilyen mozzanatot beleírni egy könyvbe? És amúgy erre hogyan kellene
reagálnia az olvasónak? Mi erre a normális, megfelelő, és elfogadható reakció,
mert én annyira lesokkolódtam ettől, hogy még reagálni, nyelni, de még
lélegezni is elfelejtettem! És ezek után csodálkozunk, hogy a férfiak hülyének
nézik a nőket? Uram bocsá’ ilyenkor én is hülyének nézem a nőket… Meg saját magamat
is, amiért képes vagyok ekkora zagyvaságokat olvasni, és még fel is idegelem
rajta magam…
Hogy mi történik még? Van némi zűr, és zavar - a családi
zacc beleborul az idilli hétköznapokba, és van itt némi katyvasz egy 15 éves
lányka körül, akit apuci megszeretget, meg van egy bátyánk, aki nem is annyira
jó fej, mint első ránézésre tűnik… Ha akarnám se tudnám részletezni a könyv
ezen passzusát ettől jobban, mert ugyan ez a rész is betűkből állt, mint minden
normális könyv esetében, a betűk pedig szavakat képeztek, amik mondatokká
álltak össze, az én agyam ekkora már felvette teljes harci díszét, és elkezdte
megszűrni az információkat. Amit nem tartott relevánsnak azt hagyta elúszni, és
semmit nem tett annak érdekében, hogy megragadjanak olyan dolgok, amik nem
feltétlenül szükségesek.
A történet vége felé, még a zsibbadáson keresztül sikerült
annyinak áthatolnia, hogy a nagyon titkolózós Jake-nek, vannak titkai… Az hogy
vannak neki ilyenjei, attól válik egyértelművé, hogy nagyjából minden harmadik
oldalon fel van rá hívva a figyelmünk, hogy „el kell mondanom neki”, vagy „nem
tudom hogyan mondjam el neki”… Szóval odakiabálják az arcunkba, hogy van valami
amit nagyon tudnunk kellene, csak még nem tudjuk, hogy mi is az. Én ilyenkor
már egyenesen rettegek Malpastól. Most már el sem kezdtem találgatni, vajon mi
lesz a jelenlegi agymenésének a vége, így nem ért váratlanul, amikor Cami apja
közli a lánnyal, hogy Jake nős. Kicsit meg is akadtam, hogy csak ennyi? Sehol
nincs egy eszkort múlt, vagy valami tömegmészárlás? Esetleg egy kis skizofrénia?
És nincs. Sőt Malpas még ezt is megkozmetikázza, és pár oldallal később szépít
egy nagyot, hogy Jake csak nős volt, a felesége évekkel korábban elhunyt. Na
mondom… Malpas feladta… Valami történt, rászólt a kiadója, vagy nem tudom…
Úgyhogy a nagy izgalom után elmarad a csattanó, nincs kifacsart morális
tanulság, vagy lecke, csak egy snassz özvegység, meg persze a korábban már
felvázolt teljes érzelmi nyomorúság. Ennyivel kell beérnünk – hál’ istennek.
Összegezve:
Az egyetlen amit le tudok szűrni jelen irományunkból, hogy
én nem vagyok normális. Nem vagyok normális, mert elolvastam. Nem vagyok
normális, mert nem tudtam félbe hagyni. Nem vagyok normális, amiért még
másnaposan, Scott Adkins lenyűgöző rúgásait bámulva is ez a hülyeség jut az eszembe.
Sőt mit több! Annyira rámozdulok a témára, hogy még veszem a fáradtságot, és be
is fejezem a könyvet. Szakember segítségére van szükségem, ez most már nem vita
tárgya.
A könyvet nem ajánlom olyan nőknek, akiknek van önismeretük,
öntudatuk, és véleményük… Leginkább egyáltalán nem ajánlom embereknek ezt a
könyvet. Ezt a könyvet maximum gibbonoknak ajánlom. De lehet hogy még nekik
sem. (Nem kegyetlenkedni akarok… egyszerűen csak ahol tudom védem a környezetet…
is… )
Értékelés: 3 pont – csak a szexjelenetek miatt, azok annyira
nem voltak égbekiáltóan rosszak.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése