Szóval elkezdtem. Vegyes érzelmeim vannak, nem tudom még mi lesz belőle, lehet hogy semmi, lehet hogy a semmi szorozva valamivel, ami ugyebár még mindig semmi... Majd meglátjuk... Azt a mindenit, de lelkes vagyok! Na mindegy. Egy-két helyen nem egészen úgy alakultak a dolgok, mint ahogy azt felvázoltam, ennek oka, hogy a férfi szereplő alapvető jellemzői nem igazán fogják engedni a kacérkodást, egy fiatal éretlen csitrivel. Na jól van, nem magyarázom tovább a bizonyítványom, jöjjön aminek jönnie kell...
Prológus
- Addison… - lépett be John
Benett a tárgyalóba. Madárszürke öltönyében, ősz halántéka és közel hetvenéves
kora ellenére is még mindig vonzó hatást keltett. A Benett Corporation
vezérigazgatójának olyan kisugárzása volt még mindig, amitől mindenki rögtön
vigyázzba vágta magát. Kivéve Addison-t. A lány valamilyen megmagyarázhatatlan
oknál fogva, mindig úgy reagált az ilyen kisugárzású emberekre, hogy legyőzve
mindennemű késztetését, már csak azért is egyenesen a szemükbe nézett, kihúzta
magát, és minden higgadtságát bevetve, egyetlen üzenetet adott válaszul, ami
nem volt más, mint a „ne packázz velem”. Hamar felismerte, hogy a dörgölőzést,
és édelgést nem neki találták ki, így ez a viselkedésminta maradt az egyetlen
még választható opció. Egyszerűen genetikailag volt alkalmatlan arra, hogy
megtalálja melyik a legkényelmesebb szög, amivel a kellő hatásfokkal lehet a
főnökség valagát nyalni.
Ahogy a vállalat atya úr istene
egyre közelebb ért, Addison is vett egy mély levegőt, és lesimítva testhezálló fekete
ruhájának szűkre szabott szoknya részét, talpra ügyeskedte magát. Határozottan
pocsék ötlet volt ezt a göncöt magára vennie reggel, de mivel azt szerette
volna, hogy a profizmusa legyen az első, ami szembe tűnik egy figyelőnek, így
kénytelen volt a kényelmetlen ruha minden idegesítő varrását, cipzárját, és
címkéjét elviselni. Pedig pazar darab volt ez a maga nemében. Ujjatlan,
karcsúsított, teljesen zárt a nyakáig, a hátán végig apró gombokkal teljesen a
fenekének a felső hajlatáig – a mögött volt rejtve a cipzár, aminek a fogai
egész álló nap dörzsölték a bőrét. Konkrétan fel sem tudta volna venni egyedül
ezt a szabászati csodát, mivel bármennyire is sokoldalúnak tartotta magát, a
könyökízületei neki is csak a rendeltetésüknek megfelelően működtek. Milyen jó,
ha az embernek vannak kedves szomszédjai, akik az ilyen roppantul idétlen
szituációkban ki tudják segíteni!
- Mr. Benett. – nyújtotta ki
kezét a férfi felé, miközben a leghivatalosabb hangszínét igyekezett megütni.
Izzadt a tenyere, a pulzusa az egekben volt, és szinte a fizetését merte volna
tenni arra, hogy vagy hulla sápadt, vagy pipacspiros a feje. Égő fülei inkább
ez utóbbit támasztották alá. Mr. Benett határozottan megragadta a kezét, inkább
ridegen, és rutinosan, mintsem érdeklődve megrázta azt, majd hanyag mozdulattal
a szék felé mutatott, mintegy engedélyezve Addison-nak, hogy újra visszaülhet a
helyére. Majd maga is elfoglalta a helyét az asztalfőn.
- Mint tudja, a New York-i
leányvállalatunk vezetésére meghirdetett pozíciót, nemcsak ön, hanem egy másik
nagyreménységű munkatársa is megpályázta…
- Hallottam róla… - dörmögte az
orra alatt Addison, és nem bírta elnyomni az arcára kiülő, alig leplezett
megvetést tartalmazó grimaszt. Mr. Benett ajkának enyhe rándulása jelezte, hogy
nem siklott el mindent látó tekintete mellett ez a megnyilvánulás. Hogy most
ajka a helytelenítés, a düh, vagy esetlegesen a jókedv miatt rándult-e meg, nos ez
egy olyan kérdés volt, amire még az égiek sem tudták volna a választ.
- Mr. Carpenter – folytatta az
öreg mintha mi sem történt volna – referenciái önmagukért beszélnek. Amióta a
cégünknél dolgozik, több nagyszabású projektet vezényelt le, és minden
ügyfelünk maximálisan meg volt elégedve a teljesítményével. Többek közt ennek
is köszönhetjük, hogy bővült az ügyfélkörünk, és ezáltal a profitunk is. Mr.
Carpenter kinyitotta a cégnek a következő évszázad kapuját…
- Mr. Benett – szakította meg
Addison a legtiszteletteljesebb hangfekvéssel, ami csak tőle telt, a
szóáradatot, mert kezdett a gyomorfekélye komoly bevérzésbe kezdeni a munkatársa
méltatásától. – Nagy öröm számomra, hogy ennyire meg van elégedve Mr. Carpenter
tevékenységével – minden igyekezete ellenére, nem lehetett nem kihallani szavai
mögül a gúnyt -, de nagyra értékelném, ha rátérne arra, amiért magához rendelt.
Nem mintha nem élvezném Mr. Carpenter kívülről tökéletesnek látszó munkájának
az ecsetelését – ezt már nyíltan gúnyosan mondta -, de erősen kétlem, hogy ez
lenne az oka az ittlétemnek.
Mr. Benett egy pillanatig
elgondolkodva vizslatta, aztán halványan elmosolyodott.
- Tudja Addison, én mindig is ezt
kedveltem magában a leginkább. Sosem rest a lényegre térni. Nem bírja a semmit mondást,
a haszontalanságot. Ez teszi magát a szakma egyik legjobbjává. – Az öreg mély
levegőt vett, mielőtt folytatta volna. – De ugyebár, mindig van egy „de”…
Addison arcán ismét átfutott egy
fintor. Fogadni mert volna arra hogy nincs utálatosabb kötőszó a „de”-nél…
- Addison, lássuk be Ön képtelen
arra, hogy visszafogja magát, ha a véleményéről van szó…
- Mr. Benett…
Az öreg kissé megemelte a kezét.
- Nem tudja, hogy mikor van itt
az ideje a hallgatásnak. – Mr. Benett megemelkedő szemöldöke beszédesebb volt
mindennél. – Még csak hírből sem ismeri a diplomatikusságot, és nem foglalkozva
a következményekkel, mindig nyersen lép fel, még akkor is, ha azzal teszem azt,
megsérti az ügyfeleinket. A munkatársak akik a keze alá dolgoznak, rettegéssel
élik a hétköznapjaikat…
- Azért ez túlzás! – fakadt ki
most már Addison. – Nem állítom, hogy nem vagyok szigorú, vagy maximalista, de
soha nem szoktam ok nélkül durva lenni.
- Úgy véli? – szegezte neki
elnyújtva a kérdést a vezérigazgató.
- Igen, úgy vélem. – vágta rá
Addison.
- Akkor is úgy vélte, amikor
múltkor azt a postázóban dolgozó fiatalembert mindenki szeme láttára olyan
kegyetlenül leteremtette?
- Nem voltam kegyetlen. –
tiltakozott határozottan Addison. – Amiatt az analfabéta miatt, majdnem
lecsúsztunk az egyik pályázatról, mert ahelyett hogy a dolgát végezte volna, az
egyik titkárnővel kacérkodott, fittyet hányva a határidőkre. Nem olyan
bonyolult munka egy postázóban dolgozni… Kap az ember egy levelet, amit iktatni
kell, és elküldeni egy megadott helyre, egy megadott időn belül. Már
megbocsásson uram, de ha valakinek ez is kihívást jelent, az jobban járna, ha
elkezdene gondolkozni azon, hogy pályát módosít. Ilyen kilengő libidó mellett,
tudnám javasolni a pornóipart… - szúrta még közbe túlzott kedvességgel, majd
egyenesen a férfi szemébe nézve fojtatta. - Ha akkor rajtam múlt volna, az a
srác már nem dolgozna itt…
- De nem Önön múlt…
- Nem. Mély bánatomra… - motyogta
Addison kedvetlenül.
Mr. Benett kissé előrébb dőlt a
székében.
- Addison, maga túl merev.
Merev… Ezzel sem vádolták meg még
soha. Addison ingerülten kifújta a levegőt.
- Nem hiszem, hogy merevebb
lennék bárkitől is…
- Jaj, dehogynem! – paskolta meg
jóindulatúan az öreg a kézfejét. – Maga sosem volt fiatal? Sosem követett el
hibákat? Úgy értem, mire használta Ön az egyetemi éveit?
- Meglepő módon tanulásra, uram.
– vágta ki magát duzzogva Addison. Nem bírt tovább egyhelyben ücsörögni.
Amilyen kecsesen engedte a ruhája, felállt a párnázott, bőrborítású székből, és
az ablakhoz sétált. San Fransisco utcái úgy hevertek a lábai előtt, mintha
leigázta volna őket. Valahol tényleg úgy is érezte, hogy győzelmet aratott,
valamilyen láthatatlan ellenséggel szemben. Imádott itt élni, imádta a
munkáját, és imádta a kihívásokat, és a felelősséget, amivel a munkája járt.
Egyedül tornázta fel magát idáig. Rengeteg energiát ölt abba, hogy a legjobb
legyen. Az egyetem évei alatt, és most is. Ha ehhez az kellett, hogy lemondjon
a szórakozásról, ám legyen… Sosem érezte azt, hogy kimaradt volna bármiből is.
És most itt van karnyújtásnyira előtte az a pozíció, amiért ennyit küzdött. És
azért nem fogja megkapni, mert nem elég kedves… Piszokul fájt ennek már csak a
gondolata is. – Nagyon kedves öntől uram, hogy rávilágított azon hiányosságaimra,
amikkel eddig is tisztában voltunk. – szólalt meg hűvösen. – Mentségemre legyen
mondva, azon személyiségjegyeimet, amik erősen kikezdhetők, bőven kompenzálja a
szakmai tudtásom, és a tapasztalatom. De ha jól vettem ki az eddigi szavaiból,
akkor ez itt kevés…
- Én ilyet egy szóval sem
állítottam. – vágott közbe Mr. Benett. – Meghoztam a döntésemet, és ha volna
még egy kis türelme, akkor meg is osztanám önnel.
Addison a férfi felé fordult.
- Hallgatom. – felelte sután,
miközben legszívesebben már sikítozott volna kínjában.
- Ugyan Ön ezt soha nem fogja
beismerni, de Mr. Carpenter, és Ön remek kis csapatot alkotnak.
Kiegyensúlyozzák egymás hibáit. Ezért úgy határoztam, hogy mindkettőjüket New
Yorkba küldöm. Azonos hatáskörrel. Minden projekt, amit önök fognak irányítani,
csak akkor lesz kivitelezhető, ha mindketten aláírják a terveket…
- Mi van? – hördült fel Addison,
minden jólneveltségét elfelejtve. – Ezt nem gondolhatja komolyan, uram!
- De. Vezérigazgatóként adott
számomra a lehetőség, hogy döntéseket hozzak. Akár szokatlan döntéseket is, ha
a helyzet úgy kívánja.
- De ez ostobaság! – emelte meg a
hangját Addison. – Nem gondolhatja komolyan, hogy én és az a pöffeszkedő,
kedélyeskedő ffff… - még idejében vett egy mély levegőt, így le tudta nyelni az
igencsak ideillőt szót, majd mintha misem történt volna fojtatta is - ,
együttműködve igazgassuk a new york-i irodát. Ott fog elgáncsolni az az ember,
ahol csak tud!
- Akárcsak Ön Őt… - szúrta közbe
az öreg komótosan.
- Attól azért én jóval profibb vagyok!
– kérte ki magának Addison, és most már szó szerint fújtatott a dühtől. – És mi
van, ha nem vállalom? – szaladt ki a kérdés a száján, mielőtt átgondolhatta
volna.
Az öreg is felállt a székéből, és
lassan közelebb lépett hozzá.
- Ne hamarkodja el a döntést,
Addison. Attól függetlenül, hogy a feltételek eltérnek attól, amire számított,
ez még nagy előrelépés lehet a karrierje szempontjából.
Addison legszívesebben
belekiabálta volna a főnöke szemébe, hogy magas ívből tojik a karrierjére. És
legszívesebben bősz toporzékolásba kezdett volna. Milyen jó, ha az embernek van
önuralma…
- Vegyen ki egy kis szabadságot.
– indult el a férfi a tárgyaló ajtaja felé. – Ha jók az értesüléseim, amióta
elkezdett nálunk dolgozni, nem vett ki egyetlen napot sem.
- Nem akarom szabadságolni
magam!
- Pedig jót tenne önnek. Egy
kicsit el tudna távolodni ettől az egésztől, mérlegelhetné a lehetőségeit…
- Még nem válaszolt a kérdésemre,
uram. Mi lesz, ha nem vállalom a pozíciót?
Mr. Benett kezében a kilinccsel
visszafordult.
- Akkor Mr. Carpenter egedül
fogja vezetni a new york-i kirendeltséget, Ön pedig dönthet a felől, hogy a
jelenlegi pozíciója hosszútávon is elégedettséggel tölti-e el. – ezzel
kinyitotta az ajtót, és otthagyta Addisont kavargó gondolataival.
***
Alig három kínkeserves
semmittevéssel töltött órával később, Addison még mindig ugyanazokat a köröket
rótta az elméjében. A legrosszabb az volt, hogy még munkát sem nagyon tudott
keríteni, amivel lefoglalhatta volna magát. A pályázat miatt, minden határidős
munkáját jóval a határidők lejárta előtt befejezte. Vicces volt, hogy szorgalma
leginkább csak annak volt köszönhető, hogy nem akarta úgy itt hagyni a
csoportját, hogy befejezetlen projektje van. Ennek örömére, most mindenki,
jómagát is beleértve, lóbálhatta a lábát a munkaidő végéig. Soha nem gondolta
volna, hogy egyszer egy ilyen szituációban fogja találni magát. Amikor
lediplomázott közgazdaságtanból, majd nem sokkal később marketingből, meg volt
győződve arról, hogy minden az elképzelései szerint fog majd alakulni. Az első komoly
munkahelyét is a Benett Corporation-nél találta meg. A létra legalján kezdett
mindenesként… A legapróbb folyamatokat is volt alkalma a részletekig
megfigyelni. Lenyűgözte, hogyan épülnek ki a vállalati arculatok, vagy hogyan
tervezik meg egy-egy termék propagandáját. Semmi köze nem volt a reklámok
vizuális felépítéséhez, nem is igen értett ezekhez a dolgokhoz. Ez a grafikusok
munkája volt, a művészeti szakértőké. Az ő munkaköre az agy volt. Az alapok.
Megkeresni a cégeket, akik magukat, vagy valamijüket népszerűsíteni óhajtották.
Ő tervezte meg a pályázatokat, ő fogta csokorba a különböző osztályok munkáját.
Felügyelte az ötletbörzéket, figyelte a fogyasztói visszajelzéseket, nyakig
merült, ha kellett, a piacgazdasági mutatókban. Tudta mire nyitottak az emberek,
mire kevésbé, és mindig abba az irányba terelgette az osztályok munkáját,
amerre kellett ahhoz, hogy a mutatók hozzák az elvárt szintet. Kemény
tárgyalópartner volt, és igen, volt hogy egy-egy cég vezetőségének az
elvárásait a realitásokhoz szabta. És igen, volt hogy ezt meglehetősen
kendőzetlen formában tette. De sosem értette miért is kellene ehhez bájolognia.
Akiknek dolgoztak, akartak valamit, leginkább figyelemfelkeltést, nagyobb
népszerűséget, pozitívabb megítélést. Ő tudta hogyan lehet ezt kivitelezni…
Egyszerű. Az üzlet, az üzlet. A mutatók nem lesznek jobbak, ha mámorosan, kedveskedve
dünnyögünk egymásnak, nem?
Közel hatszázadik alkalommal
lökte meg tollának a végével a kis golyóbisos örökmozgót az asztalán. Tik-tak,
tik-tak, tik-tak… Panaszosan felnyögött, és homlokát a hideg asztallapra
szorította. Szemét, tolakodó, William Carpenter… A kivágódó ajtó hangjára
felkapta a fejét.
- Látványosan szenvedsz… -
jegyezte meg elégedetten, kaján vigyorral a száján a világ legutálatosabb
férfija.
- Fesd falra az ördögöt… -
morgolódott magába Addison. – Mit akarsz, Will? – erőltetett az arcára egy
kényszeredett mosolyt.
A férfi mit sem törődve a nem túl
szívélyes fogadtatással, lehuppant az íróasztal előtt terpeszkedő székre.
Undorítóan jól nézett ki, méret után készült sötétkék, majdnem fekete
háromrészes öltönyében, fehér ingjében, és sötétszürke, ezüstösen fénylő
nyakkendőjében. Dióbarna haja lazán a homlokába hullva, kicsit lazított az
amúgy formális megjelenésén. Az ember azt hihetné, hogy a mogyoróbarna szemek,
mindig melegen csillognak… de nem. Ebben a szempárban, ami most Addisont
méregette, sok minden fellelhető volt – rosszindulat, önelégültség, szadista
öröm, hatalommánia -, de melegség az egy csepp sem.
- Gondoltam megbeszélhetnénk,
hogyan és mikor fogunk utazni a Nagy Almába. – rakta keresztbe Will a lábait
ahogy hanyagul hátra dőlt. – Ha már úgyis együtt fogunk dolgozni, akkor akár
már most is elkezdhetjük…
- Én biztos, hogy nem fogok veled
együtt dolgozni. – horkant fel Addison
harciasan.
Will érdeklődve felvonta a
szemöldökét.
- Nem nagyon van választásod. – vigyorogta.
– De tudod mit, kegyes leszek veled. Ha nem akarsz velem dolgozni, akkor
megengedem hogy alattam dolgozz… John-nal majd én megbeszélem a részleteket.
- Ízléstelen vagy.
- Igen, az vagyok… - bólogatott a
férfi, helyeslően, mint akinek soha nem is volt szégyenérzete. – De ezt eddig
is tudtuk. Téged pedig külön élvezet szekálni, mert mindig olyan könnyen
felpaprikázod magad.
- Nincs jobb dolgod, mint itt
fárasztani engem? – hunyta le lemondóan a szemét Addison. – Még egyelőre nem
tudom hogyan, de el fogom érni Mr. Benett-nél, hogy ezt az egész sületlenséget
elfelejtse. Ahhoz hogy én veled dolgozzam, el kellene távolíttatnom a
homloklebenyemet…
Will Addison füleinek túl
harsányan felnevetett, aztán felvette azt az idegesítően önbizalomtól, és önnön
nagyságrendűségétől fénylő arcát, amitől a nőnek alapból öklendezni támadt
kedve.
- John nem fogja meggondolni
magát. – jelentette ki fellebbezhetetlenül.
- Miből gondolod? – érdeklődött
negédesen Addison.
- Onnan, hogy már én is
megpróbáltam lebeszélni róla. Hidd el, minden tárgyalókészségemet bevetettem,
mivel nekem sem vágyálmom egy ilyen karót nyelt, idegbeteg némberrel, mint te,
együtt vezetni a kirendeltséget. De John hajthatatlan. A fejébe vette, hogy mi
vagyunk egy egésznek a két fele. Úgyhogy – szökkent lendületesen talpra a férfi
– ez van, ami van. Csak hogy tudd, Addison – fordult még vissza az iroda
ajtajából -, én nem fogok visszatáncolni. Ha az kell ehhez a lehetőséghez, hogy
elviseljem minden hisztidet, akkor el fogom viselni, de ne hidd, hogy majd
meghunyászkodva átengedem neked a terepet. Lehet, hogy John nem képes belátni,
de mi ketten tudjuk, hogy nem fogunk tudni együttműködni. Előbb-utóbb valamelyikünk
be fogja adni a kulcsot, és jó ha már most felkészülsz lelkileg, mert nem én
leszek az a valaki. – kétszer megpaskolta az ajtófélfát, és már ott sem volt.
Egy valamit el kellett ismerni, Will nagyon értett a hatásos ki, és belépőkhöz.
Addison visszaejtette a homlokát az asztallapra. Nagy igazság volt abban, amit
Will mondott. Kizárt hogy ők ketten valaha zökkenőmentesen együtt dolgozzanak.
Will minden volt, ami Addison sohasem. Nagyszájú, tenyérbe mászó, társaság
kedvence… aki után bolondultak a nők. Ez egy olyan része volt a férfinak, amit
Addison képtelen volt felérni ép ésszel. Minden nő mazochista? Kinek kellene
egy ilyen farok? Megbízhatatlan, odafigyelésre képtelen, önző alak… Szinte
minden taszította ebben a pasiban. De úgy tűnt, ő az egyetlen, akire így hat a
férfi varázsereje. Mindezeken felül viszont, azt is be kellett látni, hogy
tényleg voltak jó ötletei. És azt is el kellett ismerni, hogyan nagyon jól
tudta ösztönözni a munkatársakat. A nőket legalábbis…
Addison hirtelen úgy érezte, hogy
túl szűk rajta a ruha, és hogy lassan, de biztosan meg fog fulladni. Nem volt
túl nagy az irodája, de most még annál is kisebbnek tűnt. Homlokában egyre
erősebb nyomást érzékelt, és alig tudta levetkőzni magáról a kényszert, hogy
szétverjen valamit. Lehet hogy Mr. Benett-nek volt igaza. El kellene mennie
szabira, hogy nyugodtan átgondolhassa ezt az egészet. A hónap végéig még három
hét volt hátra. Ha kivenné ezt a három hetet, és pihenne egy keveset, lehet
hogy nem látná ennyire gyászosnak a helyzetét. Értékelni kellene ezt is… hogy
kapott egy kis időt, hogy rendbe szedje a gondolatait. Elmehetne hamarabb New
York-ba, elkezdhetne megbarátkozni a várossal. Még sosem járt New York-ban…
Egyre szimpatikusabbnak tűnt az ötlet. Amikor pedig az ebédidőben kilépett a
folyosóra, és meglátta ahogy Will jókedvűen kacarászva csapja a szelet a portán
ücsörgő gyakornoknak, mint akinek semmi gondja, egyenesen elfutotta a méreg.
Hát teljesen elment az esze? Ha Will Carpenternek megy az, hogy fel se véve ezt
a váratlan fordulatot, udvarolgat a munkahelyén, akkor neki is menni fog! Nem
fog maga alá roskadva, savanyú ábrázattal le-föl járkálni itt napokig, vállán a
világ súlyával… Arról ugyan fogalma sem volt, mihez is fog kezdeni a következő
hetekben, de abban biztos volt, hogy nem a sebeit fogja nyalogatni. A közeli
kis ebédlő helyett, ahol rendszeresen étkezni szokott, a vezérigazgató irodája
felé vette az irányt.
Első fejezet
Azt a büdös, keserves,
szerencsétlen mindenit neki! Miért van az, hogy amikor egyszer az életben végre
rászánja magát arra, hogy spontán csináljon valamit, a sors rögtön keresztbe
tesz neki? Miért kell mindennek az életében végül mindig közhelyesen végződnie?
Elgyötörten vizslatta még pár hosszú másodpercig a motorháztető alól felkúszó
sejtelmes füstöt. Egy idióta. Semmi kétség. Egy meggondolatlan, hülye, kapkodó
liba. Miért? De tényleg miért is nem tudott nyugton maradni a fenekén? Miért
kellett rögtön hazamennie, miután mindent megtárgyalt John Benett-el? És
legfőképp, miért nem bírt várni még egy napot az indulással? Miért van az, hogy
csak a végleteket ismeri? Ha akkor csak egy kicsit megfontoltabb… Ha várt volna
még egy napot. Vett volna egy repülőjegyet a másnapi new york-i járatra, és első osztályon utazhatott volna. Ma pedig a saját ágyában aludhatna. Kényelmesen.
Könyörgöm, még arra is képtelen volt, hogy átöltözzön! Mondjuk ez nem a saját
hibája volt… Ez csak és kizárólag Mrs. Morris-nak volt köszönhető, mert nem
volt otthon amikor nem sokkal dél után bekopogott hozzá. Ki tudja merre
kóválygott az öregasszony. Felfoghatatlan, hogy ahelyett hogy otthon kötögetett
volna, elcsalingázott valamerre. Az viszont csakis a saját butaságának
köszönhető, hogy a végzet eme intését teljesen figyelmen kívül hagyva, berámolt
az utazótáskájába, és már száguldott is a garázs felé. Mit lehet erre mondani?
Akkor jó ötletnek tűnt… Az apja öreg Mustang Gran Torino-ja… Az tehet
mindenről. Ez a csodálatos éjfekete, bőrüléses szépség. Évekkel ezelőtt vezette
utoljára. Nem is. Az önsajnálata tehet mindenről. Az súgta neki a munkahelyéről
kilépve, hogy ne repülővel menjen. Hisz bőven van ideje arra, hogy felautózzon
New York-ba. Az pedig csak szimplán a hülyeségének volt köszönhető, hogy meg
volt arról győződve, hogy ez a bárgyú csotrogány, több évnyi semmittevés után
is gond nélkül működni fog. Annyira egyszerűnek tűnt az egész. Elindulni az
5-ösön, majd Bakersfield-nél letérni a 15-ösre, majd a 70-esen, vagy a 76-oson végigcsorogni
New York-ig. Megszakításokkal, és kényelmes tempóban, egy hét, és már ott is
van. Ráadásul úgy, hogy nem egy nagyvárost érint. Leszámítva az út első
szakaszát, ahol leginkább a kietlen pusztaságon kell keresztülhajtani. Persze
nem is róla lett volna szó, ha nem robban le a kocsi alatta minden előzetes
figyelmeztetés nélkül… Utah-ban… a senki földjének a közepén. Nem mintha a
kilátás nem lett volna festői. Szép kihalt, tele kavicsokkal, vörösben játszó
földdel, amíg a szem ellát. Itt-ott egy-egy árva gyökérzet, vagy fa. Kiszáradt,
korhadt fa… Remek. És akkor még ott volt ez a nyomorult ruha is! Addison
érezte, ahogy a düh egyre inkább elhatalmasodik rajta. Lassan este kilencet
ütött az óra. Már nyolcadik órája vezetett egyfolytában, melege volt, szakadt
róla a víz, ami nem is csoda így július elején, és ami a legbosszantóbb volt,
hogy még ki sem nagyon tombolhatta magát, mert a szoknya szűk szabása a
rugdosást sem engedte. A magassarkújáról már nem is beszélve. Felemelte a fejét
a kormányról, kecsesen kicsusszant az ülésről, bezárta maga után a kocsi
ajtaját… kulcsra – a pedánssága még érintetlenül tobzódott szokásos keretein
belül -, komótos lassúsággal kilépett a cipőjéből, aztán minden erejét
összegyűjtve, olyan messzire hajította a vagyont érő Prada-kat, amilyen
messzire csak bírta. Legszívesebben kiabált is volna hozzá, de közönség
hiányában, nem szórakoztatta volna annyira a dolog, mint amennyire kellett
volna. Elsimította a ruháin a képzeletbeli gyűrődéseket, laza kontyba tűzött
tincseit is eligazgatta, majd retiküljét harciasan a vállára dobva, harisnyás
lábaival nekiindult az országútnak.
***
- De Tanner… – vetett rá igézőnek alig-alig
nevezhető pillantásokat a vele szemben ülő csitri, miközben igyekezett
csábítóan csücsöríteni. Az összhatás rémisztőnek volt nevezhető. – Jövő héten
már be fogom tölteni a 21-et… Most azaz egy hét ide vagy oda…
- Nem érdekel, hogy a jövő héten,
vagy hogy a jövő évezredben fogod-e betölteni a 21-et, Julie. – válaszolta
Tanner magára erőltetve a világ összes nyugalmát. – Ebben a kocsmában addig nem
fogsz alkoholt inni, amíg én vagyok a tulajdonos.
A kiscsaj kedvetlenül elhúzta a
száját, majd a pultra dőlve próbálta a figyelmet a melleire terelni. Abszolúte
felesleges mozdulat volt, mivel az a deréknál véget érő anyagdarab amit viselt,
akkor sem takart semmit, amikor teljesen egyenesen állt.
- Nem vagy igazságos. – nyafogta
túljátszott duzzogással. – Mikor fogsz rám végre nőként nézni?
Tanner felhorkantott.
- Legkorábban 15-20 év múlva.
- Tudod mi a te legnagyobb bajod?
– bökte vörösre lakkozott körmeit a lány Tanner felé.
- Égek a vágytól, hogy
megtudhassam tőled.
- Túlságosan el vagy telve
magaddal. Azt hiszed, hogy túl jó vagy…
Tenner nem bírta megállni, hogy
ne nevessen fel hangosan ezen a megállapításon.
- Így igaz, Julie. Meg vagyok
győződve arról, hogy megismételhetetlen a tökéletességem. De akkor sem foglak
sörrel kiszolgálni. Sem semmi mással… - vetett jelentőségteljes pillantást a
lányra, remélve hogy az megérti a szavak mögött rejtőző mélyebb tartalmat. –
Nagyon jól tudod, hogy az anyád felettem járt a suliban négy évvel. És azt is nagyon jól tudod, hogy jóban vagyok
az anyáddal. Én a helyedben nem kísérteném azzal a sorsot, hogy feleslegesen
felidegesítesz. Még a végén elkottyantom magam, és kiderül, hogy hol is szoktál
táborozni péntek esténként. – jelzésértékűen az órára pillantott. – Fél
tizenegy múlt, Julie… - mondta ki aztán hangosan is, amikor a leányzó csak
bamba pislantásokkal méregette.
- Ezzel most azt akarod mondani,
hogy menjek haza? – sipított fel Julie.
- Mégis szerinted mi mást
akarhattam volna ezzel mondani?
- 20 éves vagyok, Tanner! Nem
kettő!
- Ezt gond nélkül el is fogom majd
fogadni akkor, amikor elkezdesz úgy viselkedni, ahogy az egy felnőtt nőtől
elvárható. De addig, amíg ilyen göncökben – hordozta végig a tekintetét
beszédesen a lányon – fogsz itt lábatlankodni a kocsmámban, körülöttem
legyeskedve, addig szó sem lehet arról, hogy ne úgy nézzek rád, mint egy
nevelésre szoruló csitrire.
- Pofátlan vagy! – hördült fel
Julie. – Bántanak a szavaid… - tette még hozzá színpadiasan szomorúan.
És íme,
megérkezett a váltás is, konstatálta Tanner kiábrándultan. Amikor Julie nem
boldogult a csáberejével, akkor elővette a sajnálnivaló formáját. Majd minden
héten eljátszották ezt a műsort. Jobb napjain Tanner el bírta viselni a
felszínes kiscsaj minden hullámzását, de ma nem volt a legjobb hangulatában.
Egyszerűen képtelen volt napirendre térni afelett, hogy az egyik ismerősének a
lánya nem képes lekattani róla. Amikor felszínre tört benne a humor, akkor
annyival letudta ezt az egész faramuci helyzetet, hogy vannak a Földön olyan
helyek, ahol az ilyen szituációkból szoktak születni azok a bizonyos
beszámolók, amik úgy kezdődnek, hogy „Kedves Playboy, soha nem gondoltam volna,
hogy egyszer ilyen is megtörténhet velem…”. Rosszabb napjain, mint amilyen a
mai is volt, legszívesebben megráncigálta volna az előtte tollászkodó lányt.
Harminchat éves múlt, egy csődbe ment házassággal és többtucat kalanddal a háta
mögött – ezen teljesítményére nem feltétlenül volt büszke -, de még mindig nem
tudta még csak érintőlegesen sem behatárolni, hogy mit is akarhatnak a nők. A
probléma abban kezdett kiteljesedni, hogy lassan már nem is akarta ezt
megtudni.
- Menj haza, Julie. – dörmögte az
orra alatt, és tovább törölgette a kezében szorongatott poharat, ami már most
is annyira csillogott, hogy meg lehetett vakulni tőle.
- De én nem akarok hazamenni… - lehelte
fátyolosan a lány.
Tanner szorosan összezárta a
szemeit, és lassan elszámolt magába tízig. Ködösen hallotta, hogy kinyílik a
kocsma ajtaja, és hogy a szokásos zajok lassan elhalkulnak. Nem tudta miért
állt be ez a szokatlan változás, de nem is érdekelte, mivel azzal volt
elfoglalva, hogy visszaszorítsa az agyában egyre hevesebben emelkedő pumpát a
megszokott mértékig. Óvatosan kinyitotta a szemét, miközben kifújta a levegőt.
Tudta hogy szikrákat szór a tekintete, és még csak meg sem kísérelte ezt véka
alá rejteni.
- Elnézést… - motyogta egy lágy
hang valahonnan oldalról, de Tanner agyát megülte a vörös köd. Gombóccá gyűrte
a kezében szorongatott törlőrongyot, és a pultra vágta. Julie tekintete
elnyílt, valószínűleg megérezte a közelgő vihart, ami már csak másodpercekre
volt a kitöréstől. Jól látható riadalommal ellépett a pulttól.
- Nem fogom még egyszer elmondani
Julie, úgyhogy jól nyisd ki a füled. – dörögte Tanner.
- Ne haragudjon… - úszott
keresztül ismét az a kellemes hang a levegőn.
- Ne most! – szólt ingerülten
Tanner, le nem véve a szemét az előtte remegő lányról. Nem tudta ki áll a pult
szélén, de nem is érdekelte. Majd szépen kivárja, amíg rá kerül a sor. – Húsz
évesen, nem azzal kellene foglalkoznod Julie, hogy az agyamra mész! Mégis mit
akarsz elérni ezzel? Szerinted mit akarhatna egy olyan idős férfi, mint én, egy
olyan idős lánytól, mint te…?
Julie szóra nyitotta a száját, de
Tanner feltartott keze belefojtotta a szót.
- Ki ne merd mondani! Ha csak egy
szót is szólsz, én esküszöm az élő istenre, hogy nem foglalkozva azzal, hogy
kik vannak itt, a térdemre fektetlek, és elverlek…
Julie szája ismét nyílni készült.
- Nem, még csak elképzelés
szintjén sem úgy foglak elverni. Ez a
verés komoly lesz babám, és a végén ráadásul még a szádat is kimosom szappannal.
Aztán hazaviszlek az anyádhoz, és mindenről beszámolok neki, és addig fogok
könyörögni neki, míg el nem küldd a szomszédos államba egyetemre. Mert hogy ott
volna a helyed, és nem itt! – mutatott lendületesen körbe a kocsmában.
- Elnézést… - hömpölygött be a
hallójáratába ismét ez a szó.
Tanner dühödten fordult a hang
irányába.
- Mi van?
Egy meglehetősen nyúzott külsejű nő
összevont szemöldökei néztek vele farkasszemet. Egy meglehetősen magas, és
csípőre tett kezekkel toporgó nő összevont szemöldökei – pontosított magában.
- Befejezte a nevelési
tanácsadást? – kérdezte felsőbbségesen a hölgyemény. – Csak mert ha nem, akkor
jó volna ha ezt most jelezné, mert nincs semmi kedvem végigvárni a következő
kirohanásának a végét.
- Parancsol? – vonta fel Tanner a
szemöldökét a szokatlanul csípős hangnem miatt. Egy este két hisztis nőt már
képtelen lett volna elviselni.
- Ami azt illeti, parancsolnék
valamit, igen. Mondjuk egy kis figyelmet. Ha nem csalnak az ösztöneim, ez itt –
mutatott körbe a nő kecsesen a helységen – egy bár…
- Kocsma. – javította ki azonnal
reflexből Tanner.
A nő elfintorodott.
- Akkor kocsma… A lényeg ugyanaz.
Ha bejön egy fizető vendég, azzal illene foglalkozni, nem? Nem hiszem, hogy a
tulajdonos értékelné azt az üzletpolitikát, hogy magasról fütyül a potenciális
vásárlókra.
Tanner agyát elfutotta a
pulykaméreg.
- A tulajdonos azt is
meglehetősen rossz szemmel nézi, ha az esetleges potenciális vásárlók
belekotyognak az üzletpolitikájába.
Addison arcán akaratlanul is
átfutott egy kesernyés mosoly.
- Maga a tulajdonos… - jelentette
ki a kézenfekvő következtetést. A pult mögött tornyosuló hegyomlás, csak
hányavetin megrántotta a vállát. Remek. Egyre jobb kilátások. Ujjbegyével
elkezdte lüktető homlokát dörzsölgetni. – És mondja jó tulajdonos uram –
folytatta anélkül, hogy kikapcsolta volna a hangszínében a leereszkedést –
lehetne arról szó, hogy segít nekem?
- Hát hogyne! – vágta rá a férfi
túlságosan is segítőkészen. – Mit szeretne a kisasszony?
- A kisasszony nagyon szeretne
egy autószerelőt, mivel a kisasszony autója pár mérföldnyire lerobbant az úton.
A pult mellett eddig szótlanul
ácsorgó túlsúlyos csupaszakáll férfi halkan elböffentette magát, a Julie nevű
csaj pedig idétlenül felkuncogott.
- Nos, akkor nagyon rossz hírem
van a kisasszony számára – felelte fapofával a tulajdonos -, mivel az egyetlen
autószerelő, aki Spingdale-ben működik, most nem ér rá.
- Biztos nagyon elfoglalt lehet
az illető, így tizenegy óra magasságában… - most komolyan, végig ebben a gúnyos
modorban fogunk társalogni? - futott át Addison agyán a költői kérdés.
- Igen. Az illető most éppen
nyakig van merülve a munkában.
- Semmi kétségem sincs efelől,
mindazonáltal nagyra értékelném, ha ideadná a telefonszámát a szerelőnek, hogy
megpróbálhassam magam megbeszélni vele a dolgot.
A pocakos szőrös ember ismét
fojtottan böfögött egyet.
- Az úrnak komoly reflux
problémái lehetnek… - jegyezte meg Addison nagy komolyan.
- Nem tudom. Elképzelhető.
Kívánja, hogy felébresszem, hogy személyesen is meg tudja tőle kérdezni? –
kérdezte a férfi szintén rezzenéstelenül.
- Arra nem lesz semmi szükség, de
a telefonszámért még mindig igazán hálás volnék…
- Ó, hát hogyne! – csapott a
homlokára a pasi túldramatizáltan. - A telefonszám… - kikapott a zsebéből egy
tollat, és lefirkantotta a számokat egy szalvétára, majd a papírt a pultra
helyezte közvetlenül Addison elé.
- Köszönöm. – erőltette ki az
ajkain a szót a lány. Tanner közel volt ahhoz hogy vigyorgó görcsöt kapjon.
Mindig is felpiszkálták az ilyen típusú nők, mint ez is itt. Ugyan nem volt
cipő a lábán, és szakadt volt a harisnyája, mégis minden porcikájából csak úgy
áradt az öntudat. Hiába lett volna vonzó, a szépsége csupán addig tartott, amíg
ki nem nyitotta a száját.
A hölgyemény előhalászta a
táskájából az érintőképernyős telefonját, aminek akkora volt a kijelzője, mint
egy kisebbfajta tv-nek, és lendületesen bepötyögte a számokat. Pár pillanattal
később a kocsma telefonja csörögni kezdett. Tanner lazán a készülékhez
ballagott, és felvette a kagylót. – Tanner Crawford.
Élmény volt nézni, ahogy a nő
arcát elöntötte a vörös szín.
- Rém vicces, mondhatom. – szűrte
a fogai közt, miközben visszatette a telefonját a táskájába. – De most
komolyan. Hol találhatnék egy szerelőt ebben a nevenincs koszfészekben?
Tanner is letette a kagylót, és
ráérősen a pult széléhez sétált.
- Mint ahogy már említettem,
ennek a nevenincs porfészeknek a neve Springdale. És csak a miheztartás végett,
ez a szülővárosom… Nem nagyon bírom, ha degradálóan nyilatkoznak róla.
- Meg vagyok lepve…
- Mint ahogy azt sem kultiválom,
ha velem szemben lép fel valaki lekezelően…
- Biztos vannak komplexusai,
azért…
- És hát az a helyzet, hogy ennek
a nevenincs porfészeknek, az egyetlen autószerelője én vagyok. – dőlt lazán a
könyökére. – Így ha megenged nekem egy javaslatot, szerintem legyen nagyon kedves
velem…
- Majd ha befagy a pokol. – vágta
rá feszes vigyorral az ajkain Addison. Ő is közelebb lépett a pulthoz, és nem
sokkal a férfi könyökei mellé tette a tenyereit, majd egy kicsit előre hajolt.
Őrület milyen világító kék szemei vannak ennek a fazonnak… Akaratlanul is egy
halk sóhaj szökött ki a tüdejéből. – Meglehetősen gyakorlott tárgyalópartner
vagyok, Mr. Crawford. Szerintem minden probléma orvosolható, amennyiben jól
közelítjük meg azt.
- Kivételesen egyetértünk. –
hümmögött a férfi.
- Látom – hordozta végig a
tekintetét Addison a kocsmán, illetve azon a pár emberen, akik bent lebzseltek
-, hogy nem túl jó a forgalma…
- Ez pont elég forgalom az én
igényeimnek…
- És ráférne egy kis felújítás is
a helyre…
- Eddig még nem panaszkodott
senki nekem ezzel kapcsolatban. Magát leszámítva, persze…
- Hajlandó vagyok megfizetni a
kényelmetlenséget, amit okozok, méghozzá bőkezűen Mr. Crawford.
A férfi jóízűen felnevetett.
Elszakította a tekintetét Addison tekintetétől, kihúzta magát, és ezzel egy
fejjel a nő fölé magasodott.
- Hölgyem… A kényelmetlenséget,
amit eddig okozott, egy olyan karóhoz tudnám hasonlítani, amit feldöftek a
legnemesebb testrészembe. Kétlem, hogy meg tudná ezt fizetni…
Addison dühösen a pultra csapott.
- Legyen már belátóbb, csak egy
kicsit Mr. Crawford! Több órányi út van mögöttem. Fáradt vagyok, kimerült, több
mérföldet gyalogoltam… úgy szaglok, mint egy rakodómunkás! És nincs időm arra
hogy itt rostokoljak, ráutalva egy vidéki bunkó kegyére…
- Amikor azt tanácsoltam, hogy
legyen kedves velem, akkor azt nem éppen így értettem. – szúrta közbe
vigyorogva Tanner. Kezdte szórakoztatni a nő szerencsétlensége.
- Csak annyit kérek magától, hogy
üljön be a kocsijába, vigyen vissza az autómhoz, és vessen rá egy pillantást…
Ki tudja? Lehet hogy fél perc alatt helyre is tudná hozni. Megfizetem a
fáradtságát, és már itt sem vagyok. Teljesen tiszta üzlet. Mindenki jól jár.
- Ó igen, biztosan, ha maga
mondja… És azt is elárulná nekem, hogy amíg én magát fuvarozom, addig ki fog
ügyelni helyettem a kocsmára?
- Majd én bezárok helyetted,
Tanner. – szólalt meg a hordóhasú szőrös ember, akinek a feje eddig a pultot támasztotta.
Addison és Tanner is a férfi felé
fordult.
- Nagyon rendes vagy Jim, de
inkább haza kellene menned…
- Ne akard megmondani nekem, hogy
mit csináljak. – kászálódott le a pasas a bárszékről.
- Nem vagy olyan állapotban…
- És azt se akard megmondani
nekem, hogy milyen állapotban vagyok. Ne feledd – bökött mutatóujjal Jim
Tanner-re – a te édesanyád, nekem volt nagyon jó barátom, és emlékeim szerint
nem úgy nevelt, hogy visszautasíts egy bajba került virágszálat…
- Virágszál? – mordult fel
Tanner. – Inkább egy agyonszáradt városi kóró…- morogta halkan, de ahhoz nem
elég halkan, hogy Addison meg ne hallja.
- Vigyázz a szádra Tanner
Crawford! – emelte meg a hangját Jim, mielőtt Addison replikázni kezdhetett
volna. – Menj, vidd el a hölgyet a kocsijához. A kocsmát be tudom zárni én is…
Lehet hogy a te lelkiismereted nem kezdene el gyötörni téged, ha ezt a lányt
nem segítenéd ki, de az enyém igen. Főleg ha már olyan kedvesen foglalkozott a
hölgy a refluxommal. Légy tekintettel az
egészségemre, túl öreg vagyok én már az ilyen izgalmakhoz…
- Ja. Persze. – bólogatott kedvetlenül
Tanner. Fanyalogva kioldotta a derekán a kötényének a csomóját, kivette a
kocsikulcsokat a fiókból, és továbbra is magában morgolódva kijött a pultból.
Már az ajtónál járt, amikor visszanézett a még mindig a helység közepén szobrozó
lányra. – Akkor most jön, vagy marad?
Addison egy pillanat erejéig a plafont bámulta, mintha onnan várna segítséget, majd egy mély levegővétel után elindult Tanner széles vállai után.