2013. október 10., csütörtök

Sherrilyn Kenyon: Éjféli gyönyörök (Sötét Vadászok 7.) /2013/

"A nagyrészt görög származású Sötét Vadászok körében nem örvend nagy népszerűségnek a nemesi származására módfelett büszke római - Valerius.
Amikor a férfi találkozik a pimasz és csábító Tabitha Devereaux-val, aki nem más, mint a volt Sötét Vadász, Kyrian sógora, Val halálos ellensége, kapcsolatuk azonnal igen hevessé válik. A nőnek egyáltalán nem áll szándékában komolyan venni őt.
Amit Tabitha azonban igen komolyan művel, az a vámpírvadászat és a gyilkolás. Mindkettejüknek hamarosan szembe kell nézniük a legveszedelmesebb démonnal. A végső győzelemért Valnak fel kell adnia büszkeségét és meg kell tanulnia bíznia, hogy megvédelmezhesse Kyriant, azt a férfit, akit gyűlöl és azt a nőt, aki az őrületbe kergeti."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 396
Ára: 3799 Ft


Van egy komoly gondom. De meglepő, ugye? A problémám gyökere, hogy el nem tudom képzelni, miért is funkcionálok úgy az utóbbi időben, hogyha nincs is semmi bajom, akkor megyek és keresek magamnak egyet. Vélhetően nagyon unatkozhatom, ha már ezzel igyekszem elszórakoztatni saját magam... Vagy csak ingerhiányos a környezetem - ami egyenesen hatalmas nagy ökörség, mivel szorgosan azzal tartom fenn napi szinten az érdeklődésem, hogy vitába bocsátkozom boldog boldogtalannal, akaratomtól függetlenül. Szóval nem tudom hol a bibi, de hogy valami nagyon nem működik a természet törvényeinek megfelelően körülöttem, az biztos. Szóval a feltételezett gondnak titulált valami szerves része az alig elfuserált természetemnek köszönhető. Néha visszaolvasom miket írtam ebbe a blogba, és akaratlanul felmerül bennem a kérdés, vajon a leírt szavakon keresztül, milyen benyomást kelthettem eddig? Nem önismereti galiba okozza ezt a halvány gondolatfoszlányt, hanem egyszerűen csak annak a ténynek a fondorlatossága, hogy a teljes tortának, mindig csak egy szeletére kapunk rálátást, még egy személyes ismeretség esetén is. A minap az egyik főnököm - akivel mellesleg valamilyen morbid, és nagyon jó összhangban létezünk - hangosan kikacagott, amikor közöltem vele, hogy a lelkem egy érzékeny kicsi kis pillangó. Észrevétele szerint, ha ez meg is állja a helyét, akkor az a pillangó tuti hogy fekete, és halálpillangónak nevezhető. Vagy acélból van. Nem vitatkozom ezzel az állításával. Viszont annyi kiegészítést megérdemel a dolog, hogy minden vehemenciám ellenére, imádom az öniróniát, és magamon tudok a legjobban kacagni. És úgy általában szeretek minden helyzeten nevetni, főleg az olyan kényszerhelyzeteken, amin már leginkább sírni kellene. Akkor lesz csak igazán eleven hangulatú a humoros vénám - bár ez a humor néha merészen fájdalmas tud lenni. A lényeg, hogy képtelen vagyok a nyugodalomra, és mindig kotorásznom kell azon lehetőségek közt, amikben megmérettetik mind a kitartásom, mind az erőm, mind minden másom. Persze a kudarc, mint opció, egyenesen kizárt. Talán emiatt rodeózom már hónapok óta az erotikus/romantikus könyveken is. Más épeszű magyarázatot képtelen vagyok találni arra a lendületre, amivel ezeket a könyveket falom. Csakhogy van egy hatalmas ficak az egyenletben. Méghozzá az, hogy az elme kapacitása korlátozott, és egyszer ott lesz a vég, amikor is az agysejtek arra menekülnének már amerre csak tudnak, sikítva, frászt kapva. Na ilyenkor szoktam én elővenni mondjuk a Kis Herceget. Vagy Az ember tragédiáját. Vagy Homérosz Iliász-át - nyugodtan tessék kinevetni, legalább tizenkétszer futottam neki, és mind a tizenkétszer félbe kellett hagynom a nyelvezet idegenszerűsége miatt, és a körmondatok terjedelme miatt, pedig ez utóbbiban én sem vagyok piskóta. És a mostani helyzetet figyelve, lassan be kell látnom, hogy kénytelen leszek átmenetileg megint erre a területre kavarni a tudatom, mert lassan el fogom felejteni miért is imádom én az irodalmat. Újra fel kell fedeznem miért csodálatos az írott szó varázsa, és ha ezt nem fogom nagyon gyorsan beiktatni a napirendbe, akkor ritka rövid időn belül el fogom veszíteni azt a szenvedélyt, ami az utóbbi években annyi gyönyörteljes, vagy olykor annyi megindító pillanatot okozott. És köszönhetem majd mindezt annak, hogy zanzásodott az agyam a végeláthatatlanul sok kemény fallosz, és nedves redők tömegétől. Lassan már rémálmaim lesznek, amikben táncoló péniszek ölelnek körbe, miközben háttérzeneként mindenhonnan korbácsok csattognak dolby digital-ban. És hogy hogyan is hat mindez a könyvélményeimre? Egyenesen rémesen. Azt mondják az okosok, hogyha valaki depressziós, az nem érzi az ételek ízét - nem tudom hogy ezt vajon képletesen, vagy szó szerint kell-e értelmezni, de az leszögezhető, hogy míg az étvágyam töretlenül megvan még, a könyvek pikantériája iránti érzékem gyors kopást kezd mutatni. Vagy csak már megint übernagyok az elvárásaim. 
A sorozatoknak egy nagyon nagy csapdája van. Átmehetnek laposba. Unalmasba. Az első tíz alkalom nyújtotta élvezet, a huszonötödik esetben már csak egy szájhúzogatásra lesz elég. És ugyan én tényleg szeretem Sherrilyn Kenyon stílusát, és eszem ágában sincs megkérdőjelezni a hölgyemény tehetségét, azt be kell látnom, hogy a Sötét Vadász sorozat is hanyatló ágba kezd keveredni. Mire eljutunk Acheron történetéig, már el fogom veszteni a lelkesedésem nagy részét. Abban vélem felfedezni a hibát, hogy a történet frissességének a kedvéért, olyan csavarok kerülnek kivitelezésre, amik néha már az abszurditás határát súrolják. Ilyen például, hogy New Orleans városát lassan már csak halhatatlanok lakják. Kezdetben vala a sok Sötét Vadász akik nagyon titkosan léteztek, az árnyékban védve a lakosság békés álmát. Aztán egy-két halandónak leesett a tantusz, hogy ezek a halhatatlanok vannak. A Sors kegyének, és néhány régen elfeledettnek vélt görög istennek - nem elfelejtkezve az atlantiszi befolyásról - köszönhetően, néhány halandó lányka szerelembe esett ezekkel a tökös pasasokkal, és visszaadva nekik a lelküket, átmeneti halandóságba taszították őket. Aztán a másik alternatíva az volt, hogy eleve nem halandó bonyolódott bele egy halhatatlanba, hanem mondjuk egy isten vagy démon leszármazottja, így eleve nem volt szó már halandóságról. És ugye milyen már az, hogy egyesek meghalhatnak mások pedig nem, így drága írónőnk elkezdett rágyúrni arra, hogy vagy senki ne haljon meg, vagy ha esetleg mégis meghal valaki, az illető akkor se maradjon tartósan a túlvilágon. Ez a fondorlat ebben a történetben hatványozottan jelentkezik.

Spoiler következik!

Ha jól követtem nyomon, akkor meghal Kyrian, és Amanda is, majd feltámadnak halhatatlanként, mert Ash rövidre zárja a kérdést. Meghal Nick, hogy Sötét Vadászként feltámadhasson. Meghal Valerius, hogy visszakaphassa a lelkét, azért hogy utána Zarek párjának köszönhetően, ambróziát nyalogatva halhatatlanná válhasson. Tabitha pedig azért lesz halhatatlan, mert milyen már az hogy míg az ikertestvére halhatatlan, Ő halandó. Akik olyan szerencsétlenül patkolnak el, hogy esélyük sincs feltámadni, az Nick édesanyja, és Tabitháék egyik nővére Tia. De ki tudja, lehet hogy Tia még valamikor, valahogyan vissza fog teleportálni az élők világába.

Spoiler vége.

Na már most ez nekem egy kicsit kezd erőltetettnek hatni. Mint ahogy maga a történetvezetés is. Annyira vártam már Valerius könyvét. Van egy olyan perverzióm hogy bukok az arrogáns, nagyképű bunkókhoz. És hát Valerius eddigi repertoárja bőven kimerítette ezeket a jellemvonásokat. Gondoltam, lesznek majd az Ő sorai közt szép számmal riposztok, kötekedések, gúnyolódások. Erre fel mit kaptam? A simulékonyságot, és a lelki kifinomultságot, méghozzá töményen, karöltve az egyedüllétet felvázoló drámás képsorok özönével. Nem állítom, hogy emiatt kétségbeestem volna, egyszerűen csak homlokegyenest az ellenkezőjét kaptam annak, amire számítottam. Így hangulatilag is egy teljesen más területem kelt életre a könyvtől. Azon lestrapált részem, ami születésemtől kezdve vegetál, így teljesen el van kanászosodva, és legalább annyira termékeny, mint a Góbi sivatag. Na, ebbe magot ültetni esetleg csak csákánnyal, vagy légkalapáccsal lehet. Valerius kemény, határozott vesszeje jobbára egy keserves nyikkanást követően, játszi könnyedséggel tört ketté ezen a kemény terepen. Pedig még locsolgatással is próbálkoztam hadd puhuljon az a kéreg - maradva a metaforánál, és nem, nem vodkával locsolgattam. Lehet hogy azzal kellett volna... Szóval nagyon lesarkosítva, vannak a főhőseink, akik találkoznak, összejönnek, nagyon de nagyon szerelmesek lesznek, aztán jönnek a démonok - mindenki meghal, majd majdnem mindenki fel is támad azzal a biztos tudattal hogy többet ilyen velük elő nem fog fordulni, aztán vége. Khm... hát jó, rendben. Nekem megfelel, ha mindenki másnak is. Most legalább kihagytuk a menedék padlásán veszteglő sárkányt - aki nem emlékszik eme momentumra, az olvassa újra az eddig kiadott történeteket. 
Amin még sikerült behalnom az volt, hogy a Sötét Vadászok nem mindegyikének van vezetékneve. Így lett Kiryan-ból Hunter. Mind tudjuk szerintem, mit jelent a "hunter". Valós név, mint ahogy a Smith is. Arról is tudjuk mit jelent, mégsem fordítjuk le unos-untalan. Merthogy pocsékul hangzik. Gondoljunk bele, milyen muris lett volna, ha a Mr. és Mrs. Smith című filmet lefordítottuk volna... Kovács és Kovácsné... moziba csalogató, de igazán. Így én nem értem, hogy ebben a könyvben minek kellett a "hunter"-t lefordítani. Ráadásul úgy, hogy a legízesebb magyar lehetőséget választjuk. A Vadászné túl röhejes lett volna, így a fordítónk maradt a szokványosabb megoldásnál: "Vadász asszony". Aucs. Nincs mit hozzáfűznöm.

A végére pedig egy nyitott körkérdés...
Aki olvasta a könyvet, és kedvet érez hozzá, az legyen olyan kedves megmagyarázni nekem, hogy mi értelme volt az epilógusnak... Nagy elánnal olvasom az utolsó oldalakat, majd elérek a lap aljára, merthogy pont úgy lett betördelve a történet, hogy az epilógus vége, a lap aljára esik. Lapozok, és semmi. Csak a nagy semmi fogad, a tök üres semmi. Fejem búbján újból csoportosulni kezdtek a kérdőjelek, hogy ez most vajon mi? A teljesen nyilvánvaló nagy semmin kívül... Részemről teljesen felesleges valami volt az epilógus. Így ha valaki meglelte benne az értelmet, az legyen olyan kedves, és homályosítson fel róla, mert véges tudományom, nem lelt rá a dolog bölcsességére. Félbehagyottnak, értelmetlennek éreztem a lezárást - és akkor még szépen is fogalmaztam. 

Röviden: mit tudom én. Nem szaladtam kínomban a falnak a könyvtől, de nem is sikerült nyakig merülnöm benne. Lineáris - ez a legjobban idepasszoló kifejezés, ami az eszembe jut. Nem leng ki se jó, se rossz irányban. Statikus, kissé középszerű. Azoknak semmiképpen nem ajánlom, akik csak egy kicsit is jártasak a görög mitológiában, mert az a katyvasz ami itt össze lett gyúrva, azaz öngyilkosság szélére kergetne egy józan ítélőképességű történészt. Ha meseként fogom fel, akkor szórakoztató, játékos, kicsit romantikus, kicsit finoman erotikus, idealizálós, itt-ott izgalmas, bár komolytalanul az. Egynek nem volt rossz mulatság, de sajnos nem fog mélyen maradandó élmény maradni.

Értékelés: 6 pont
Share:

2013. október 2., szerda

Charlie Hunnam balra el - avagy ki mennyire unja már a Szürke ötven árnyalata körüli mizériát?

Kicsit más, és éppen hogy csak érinti a könyvek világát jelen bejegyzésem, de naná hogy nem is én lennék, ha képes volnék elmenni valami mellett, ami amúgy teljesen feleslegesen szabadítja rá a murmucokat az idegeimre...

Először is, minden Kedves Olvasómtól szeretnék elnézést kérni az itt, és a Molyon történő átmeneti eltűnésem miatt. Az létezés mint olyan, mint tudjuk olykor-olykor kihívás a javából, és én mint totálisan maximalista, és teljesítményorientált ember, nem kicsit vagyok képes túlhajtani magam. 2013 már eleve nem startolt túl kellemesen, és pihentető módon számomra, és ha a görbe egyszer hanyatlásnak indul, azt már a Jóisten is csak alig-alig képes visszatartani, és vagyok annyira szerencsés, hogy ennek szemléltetését a Sors marha nagy villogó nyilakkal a fejem fölött lebegtetve teszi meg. És a Balszerencse, mint a felsőbb hatalmak dögkeselyűje - megérezvén a feltételezhető lehetőséget - még rendesen rá is segített a hisztis istennő szorgos munkájára. Amikor ilyen körmondatokban kezdek el fogalmazni, még én is megijedek saját magamtól... A lényeg, hogy az elmúlt bő egy hónapom olyan átláthatatlanul, és rendezetlenül alakult, hogy sikerült elérnem a lehetetlent: megismertem Teljesítőképességem Végét. Mondhatom, nagyon nem voltunk szimpatikusak egymásnak. Viszont a jó hír, hogy a Kimerültség kenterbe vert engem is, illetve a teljesítőképességi indexemet is, és leoldotta a biztosítékaimat, mielőtt a jelenleg padlizsánszínű hajam bősz lángolásba kezdett volna. Következmény: jó néhány napi intenzív mormotai tréning. Másik következmény: kipihent lettem... már amennyire ez a fogalom összeegyeztethető a nyugalmas tentikélésre alkalmatlan természetemmel. És ami biztos: a nap 24 órája nekem bőven nem elegendő, így arra szavazok hogy álljunk át a 36 vagy 48 órás napi számításra. Számomra lassan már teljesen mindegy, mivel alapállapotban eleve nem szoktam aludni... Persze ez csak vicc - mármint az órák számának növelése, az alvásidő nemléte teljesen komolyan értendő. Viszont újszerű tapasztalattal is gazdagodhattam: megismerkedtem Mr. Delíriummal. Tök vicces úgy ücsörögni a konyhában, hogy másodpercenként oldalra kapkodja az ember a fejét, mert azt hiszi mászik ott valami, közben pedig nem is. Az első ijedelem után, már kedves párom is képes volt meglelni ennek a helyzetnek a kétség kívül abszurd, ámde mégis derűs pikantériáját. Ami teljes katasztrófa: egy hete nem voltam képes olvasni. Semmit. Akár hiszitek , akár nem, ez volt a legaggasztóbb az egészben. De az a bizonyos görbe, csak ideig-óráig mutathat süllyedő tendenciát, törvényszerűen be kell következnie egyszer az abszolút nullának, majd a felívelésnek. Kérem szépen, itt nálam, az abszolút nulla fokán, jelentem igazán kellemes a klíma. Békés, meleg, és nyújtja annak a biztos tudatát, hogy ettől lentebb már csak akkor, ha egy kecses dinoszaurusz praclija beletapos az aszfaltba. Na, de ne adjunk már ötleteket!

Kényelmes semmitmondó állapotomban megkockáztattam ma azt, hogy a közösségi hálónak, és annak minden szerelvényének ajtót nyitok. És itt rohanunk bele, eme bejegyzés megszületésének első fázisába. Mert mi vár legelőször a hírek legtetején? Charlie Hunnam visszalépne Mr. Christian Grey szerepéből. Most attól tekintsünk el, hogy ez vajon mennyire valós, vagy valótlan hír. Hát persze hogy rögtön támadtak az idegturpírózó manócskáim - jól tartom őket - és az addig egészséges arcszínem rögvest pipacspirosba váltott. Első reakcióm annyi volt, hogy kész, nekem ebből mélyen elegem van, lassan már nem is fog érdekelni a film. Anyukám engem mindig arra tanított, hogyha tenni kell valamit, akkor tedd meg, és ne pofázz. Bölcs asszony az édesanyám. És ez a hónapok óta tartó huzavona, hogy akkor most ki lesz a milliárdos szexisten megtestesítője, nemhogy unalmassá, egyenesen rojtosra rágottá vált. Végre kiizzadták az alkotók, hogy legyen Mr. Hunnam. Rábeszélik csóri faszit, hogy ugyan vállalja már el. Elvállalja. És akkor most jönnek a kedves rajongók, hogy NEM! Kedves rajongók, nem vagytok normálisak... Mert persze hogy nekem ebben is az ellenkező tábort kell erősítenem. Amikor megtudtam hogy Charlie Hunnam lesz az agyonimádott, és körbehisztizett Mr. Grey, kérdőjellel a fejem felett ücsörögtem, hogy ki a fene ez a Charlie Hunnam? Úgy, hogy nem kicsit vagyok filmimádó, és nem mellesleg filmkritikákat is rendszeresen írok. Mégis rá kellett keresnem, hogy ki is ez a kölök... A Tűzgyűrű c. film tőle erősen felejtősre sikerült. Maga a film sem a komplexségéről lett híres, és az is nagyban továbbnehezítette a dolgot, hogy a mozi tele van tömve full extrás böszme robotokkal amik savat köpködő bengáli nagy szörnyekkel hadakoznak. Kérdem én: egy 3D-s moziban, ahol minden a látványról szól, ki fog figyelni arra a szőke srácra, aki a film kétharmadában bukósisakkal a fején pilótáskodik? Hát ez az... Így én nem csodálkozom azon hogy Mr. Hunnam nekem abban a filmben leginkább semennyire sem tűnt fel. De - mivel én tele vagyok jóakaró barátokkal (és tényleg) - megtudtam hogy a Sons of Anarchy című sorozatnak is hősünk a főszereplője. És most jön a dolog lényegi része - mindenféle noszogatás nélkül elkezdtem nézni a sorozatot. Mert én - a kis kíváncsi - tudni akartam - ellentétben a kígyót-békát köpködő rajongókkal szemben - hogy mit láthattak a pasiban az alkotók, amiért őt választották Mr. Lepedőakrobata szerepére. Tévedni emberi, beismerni isteni dolog - és ezt nem önnön fényezésem miatt mondom -, és én meghajolva saját korlátoltságom előtt, ítélőképességem teljes tudatában (reméljük) kijelentem: Charlie Hunnam remek színész.
A sorozatban bemutatott teljesítménye, az érzelmi repertoárja, nemcsak alkalmassá teszik Christian Grey szerepére, hanem sokkal komolyabb szerep eljátszására is képesnek ítéltetik. Így az én állásfoglalásom az, hogy nagyon elszomorodnék, ha tényleg visszalépne, mert ha valami meg tudná menteni a filmet a teljes bukástól az Ő lenne. Főleg ha 16-os karikát kap majd a mozi. Akkor én egyenesen bojkottálni is fogom - szerintem kezdhetek készülődni. Egyetlenegy esetben megértem Mr Hunnam döntését - ha amiatt lép vissza, mert nem érzi a személyiségéhez, tehetségéhez, és komolyságához méltónak Mr. Szenvedekmertkeményazéletéseztszögesnyakörvveléskorbáccsalkompenzálom szerepét. Ha tényleg amiatt fog elállni a szereptől, mert a rajongók egy része kifogásolja Őt, akkor részemről Ő is majd szépen beáll a sorba, és leminősül a "nem rossz, színész, jó fenékkel" kategóriámba, a "nem kevés a hapsiban a fantázia, és olyan teste van, hogy..." polcomról. És mindezeken felül a végső tanulság pedig az, hogy akkor alkossunk véleményt, ha előtte igyekeztünk az adott dolgot, több szempontból is megvizsgálni, és megkíséreltünk a hisztinktől és "csak azért is" mentalitásunktól megszabadulva, relatíve előítéletességektől mentesek, részben objektívak maradni. Hát ezt ki kellett adnom magamból! 

Lezárásként még egyszer elnézést kérek mindenkitől, aki írt és keresett, és akinek nem válaszoltam eddig, és az átmeneti lendületvesztés miatt is. Reményeim szerint a jelenleg körülöttem burjánzó kaotikus állapot, ritka rövid időn belül normalizálódni fog, és akkor pótolni fogom minden lemaradásomat, mulasztásomat. Minden Kedves Olvasóm türelmét, és megértését addig is köszönöm.
Share: