Heidi McLaughlin: Forever My Girl - Örökké a csajom /2013/

Egy kis ejtőzés, mielőtt ismét beleverekedem magam az erotikus zónába. És egy kis mellékes információ, mielőtt még belelendülnék a könyvről alkotott véleményembe. Az előző bejegyzésemben felvázolt történet elég sok ember érdeklődését felkeltette, több olyan visszajelzést is kaptam, miszerint szívesen olvasnátok el néhányan a külvárosi bunkó kocsmáros/autószerelő, és a nagyvárosi hercegkisasszony történetét... Nem tudom mennyire nyerő ötlet ez, de mivel az én agyamat is bizgerálja a dolog, így úgy határoztam, hogy üsse kavics, nekirugaszkodom, lesz ami lesz alapon. De aztán nem ér sikítófrászt kapva menekülni majd az ellenkező irányba! Ha én veszem a fáradságot, hogy beteg agymenéseimet egy történetbe öntve megformázzam, akkor tessék venni a fáradságot, és szorgalmasan olvasni majd az ide bekerülő fejezeteket. Szerintem fog ez fájni mindannyiunknak, de ha már feldobtam az ötletet, és ha már vannak olyan vállalkozó kedvű egyének, akik lelkesen el is olvasnák a firkálmányomat, akkor illik tisztességgel csinálnom. Kivitelezési szempontból, és gyorsasági ütemet tekintve, nem ígérek semmit előre. Ha én úgy kezdek el írni valamit, hogy nincs meg hozzá az ihletem... az nem fájdalmas, hanem egyenesen halált okozó valamivé fogja magát kinőni. Szóval egy csiga tempójában ugyan, de nekiveselkedem a feladatnak. Miért érzem úgy, hogy fogom én még ezt bánni?

"Sosem hittem volna, hogy rocksztár lesz belőlem. Az egész életem előre eltervezett volt. Futballozás a főiskolán. Bekerülni a Nemzeti Futball-ligába. Házasság a középiskolai szerelmemmel, majd boldogan élni, míg meg nem halok. Mindkettőnk szívét összetörtem aznap, amikor közöltem vele, hogy elmegyek. Fiatal voltam. A magam szempontjából jó döntés volt, ám kettőnket illetően nem volt az. Lelkem bánatát zenében sírtam el, de őt soha nem feledtem. Az illatát. A mosolyát.

Most hazafelé tartok.

Tíz év telt el.

Remélem, képes leszek mindezt elmagyarázni neki ennyi idő után.

Még mindig utána sóvárgok. Ő az én örök szerelmem."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 300

Ára: 3499 Ft

És akkor az Örökké a csajom... A könyvről mindenekelőtt azt jó tudni, hogy két nézőpontban íródott. Fejezetenként váltják Liam és Josie E/1-ben megélt gondolataik egymást. Amúgy nem szeretem az E/1-es írói stílust, mert erősen korlátozó hatásai vannak, és a közhiedelemmel ellentétben sokkal nehezebben kivitelezhető profi szinten, mint az E/3-as. Ha a főhős agytekervényeiben cikázó elmélkedési frázisok nem szimpatikusak az olvasónak, akkor abba belebukhat az egész történet. Ellenben ebben a könyvben mindkét fél furmányos ideái teret kapnak, így relatíve nem marad hiányérzete az olvasónak. Ez így határozottan nem rossz, bár én még mindig fenntartom, hogy nem ez a legjobb módja egy sztori kivitelezésének, de jelen esetben bőven elfogadható.

Történetügyileg semmi kifogást nem tudok felmutatni. Tíz hosszú év után egy tragédia újra összehozza a szerelmeseket. Szép volt, tán igaz se volt... Újragondolások, mit tehettem volna másképp, szánom-bánom, hogy elbaltáztam, bűntudat... Jó kis alapok voltak ezek.

Fogalmazásügyileg sincs komoly baj vele. A párbeszédek gördülékenyek, nem túl leírásos, nem túl festői, egyszerű, könnyen emészthető.

Az nagyon jó, hogy most ezt így összefoglaltam, de nem is én lennék én, ha nem lennének apró észrevételeim, amiket kényszeresen ki is kell adnom magamból. A történet felvezetése lenyűgöző. Az írónőnek sikerült megteremtenie azt a kezdeti hangulatot, ami pont optimális, rendesen lendületbe is hozza vele az olvasót. Liam személyiségét könnyű megkedvelni, annak ellenére, hogy arra próbál építkezni a könyv, hogy saját ökörsége miatt ment tönkre minden. Talán túl jól is sikerül a felvezetés. Túl sok meghatározó érzelmet jelenít meg. Fájdalom, elkeseredettség, düh, félelem... És remekül is kezeli ezeket, úgy a történet feléig. Aztán itt kezdődtek nekem a problémák. Megint csak sikerült a saját nézőpontomat belekeverni a játékba... Középiskolában szerelmes leszek, mint a nagyágyú. Terhes is leszek nem sokkal később. Amikor el akarnám mondani mi is a helyzet, életem szerelme se szó, se beszéd odébbáll, majd világhíres Grammy-díjas énekes, és zeneszerző lesz. Eltelik tíz év, amiből hat évet egy másik pasas oldalán töltök. És egyszer csak betoppan a tékozló fiú, akinek persze halványlila segédfogalma sincs arról, hogy született egy gyermeke. Helyesbítsünk: fogalma sem volt eddig... De most hirtelen minden világosabb lesz a napnál is, és jöhetnek a láthatási, nevelésügyi kérdések. Az addig rendben van, hogy Josie belátja, hogy Liamnak szerepet kell biztosítania a fiuk életében. Az is rendben van, hogy a fiatalkori vonzalom még mindig lángol, sőt még a szerelem sem múlt el. Vagyok annyira érzelmes- én, igen én - hogy minden kérdés nélkül elfogadom, hogy tíz év távollét sem képes tompítani az igaz szerelmet. Abba most ne menjünk bele, hogy az igaz szerelem könyvekben megjelenő formájának leginkább semmi köze nincs a realitáshoz, de mivel birodalmak épültek, és omlottak össze az emberiség abbéli hite miatt, hogy ez a dolog ebben a formában igenis létezik, ki vagyok én hogy ezt kétségbe vonjam? Ráadásul pont egy romantikus mű kapcsán... Szóval tényként kezelendő: az igaz szerelemnek nincs kopási kvótája. Na,de... Legyünk egy kicsit őszinték. Ha valakit terhesen faképnél hagynak, telefonszám és minden nélkül, majd tíz év elteltével hirtelen megjelenik a másik érintett fél, akkor bizony ez a helyzet egyenlő egy teljes érzelmi, és idegi katasztrófával. Hiányoltam a könyvből a katarzist... A feszültség nem lett rendesen kikerekítve, és így nem is kapjuk meg a feloldással járó megkönnyebbülést sem. Olyan ez, mintha 160 km/h-val elkezdenénk belerobogni egy kanyarba. A látványos, stílusos megoldás az, ha kézifékkel, teljes erőbedobással fordulunk. Azt csak az öreganyám szokta, hogy visszavált szépen, és 10 km/h-val slattyog keresztül a hajtűkanyaron. Mindenre számítottam a könyv első felében, zokogásra, kiabálásra, különböző berendezési tárgyak egymásra dobálására... És ez mind kimaradt. Van egy stratégiailag fontos pont, amikor a hősnőnek be kell látnia, hogy még mindig nyakig csücsül a kakiban, ha a gyermekkori szerelméről van szó. Ez a stratégiailag fontos pont akkor jó, ha előtte érzékletes a düh, a félelem. Ebben a remekben Josie eleinte paprikás egy kicsit. Majd alig valamivel később, ugyan egy kicsit győzködik magát az ellenkezőjéről, de már be is látja hogy neki Liam a mindene. A Nick körüli kalamajkát is egy hajszálnyival jobban fel kellett volna tupírozni. Az élettárs kiindulási pontja nagyon jó: hat éve él együtt a nővel akit szeret, szinte a kezdetektől neveli sajátjaként annak fiát is - érthető az elkeseredés, hogy mindezt lassan elveszti, csak mert a valódi apuci belép a képbe. Nick fantasztikusan érvel a saját álláspontja mellett. Aztán hirtelen úgy határoz, hogy menne világgá, és amikor Josie közli, hogy Ő pedig ha törik, ha szakad marad ott ahol van, egyetlen szó nélkül lelép. Ideális. Kár, hogy az életben ez nem feltétlenül zajlana le ennyire szépen, és csendesen. Mint ahogy ifjonti szerelmeseink újra egymásba habarodása sem. Liam rámozdul Josie-ra, akinek rögtön remegnek a térdei. A gyönyörtől. Nos, nekem is remegtek volna a térdeim, a vörös ködfelhő miatt ami ellepi a látóteremet. Egyrészt Josie helyében kedvem lett volna megtépni Liam-et, mivel még mindig ott tombolna bennem a fájdalom, amiért elhagyott. Aztán ezzel párhuzamosan kedvem lett volna megtépni saját magam is, mert nem hinném el hogyan lehetek annyira hülye, hogy a tapasztalattal szemben, még mindig vágyom a hapsira. Felnőtt fejjel! Éretten! És akkor lett volna szép a katarzis, ha mondjuk úgy zajlott volna le, hogy Liam elkezdi becserkészni Josie-t, elkezdi csókolgatni, megsimogatja, és azt suttogja hogy "szeretlek", Josie-ban pedig ekkor szakad a cérna, ellöki Liam-et magától, és zokogva kitör belőle, hogy "ne merj ilyet mondani nekem! Azok után... - hüpp, hüpp - hogy volt képed itt hagyni! Szó nélkül! Egyedül hagytál Liam! Teljesen egyedül...". Mire Liam "Tudom, hogy elszúrtam, de...", Josie: "Nincs semmi, de...! Mondd, hogyan bízhatnék ezután benned?" - aztán hősnő zaklatottan balra el. Egy-két nap mosolyszünet, amíg hölgyeményünknél rendeződnek az érzelmek, és a gondolatok, majd egyszer csak leesik neki a tantusz, hogy már elve teljesen feleslegesen tököl mindenen, mivel ettől szerelmesebb már nem is lehetne. Az is fáj, ha megpróbálja a pasassal, az is fáj, ha távol tartja magát a pasastól... De az első fájdalomba legalább vegyülhet némi kéjérzet, és gyönyör. Uccu neki, becsapja magát a kocsijába... Liam álomtól ittasan ajtót nyit, olyan szexi hogy attól meg lehet őrülni, arcát enyhe csodálkozás tarkítja, megszólalna, de nincs ideje, mert vágyainak tárgya egyenesen lerohanja. Nyelvcsata, lihegés, egymás vetkőztetése a lépcsőn... és orgazmus. Na, ezt nem lehet megtalálni a könyvben. Vártam a nagy légyottot is - mert szerintem még mindig ott teljesedik be egy romantikus könyv -, aztán ott is egy kicsit pofára estem. A történetben nem egyszer esik utalás Liam lepedőakrobatikai képességére. Hát persze, hogy kíváncsi lettem! Lássuk mit tud ez a csődör! Hát valamit biztos tudhat, de hogy amit tud az nem az előjátékban nyilvánul meg, az is biztos. Megint ugyanaz a baki. A bárban történő felvezetés szilveszter este szuperül sikerül. Amikor Liam keze betéved a szoknya alá... na mondom, kezdjük előrevetíteni a dolgokat. Aztán már csak arra eszméltem, hogy a pasi a csajon, és "Ó!", majd "Ah!" és kész... Hangsúlyozom, hogy nem az lett volna az elvárásom, hogy akkor most negyven oldalon keresztül, precíz részletességgel szemléltesse az író mi is zajlik a hősök lábai közt, de azért nem ártott volna egy-két kicsit pikánsabb mondat, vagy szó... esetleg helyzet. Ráadásul Liam szemszöge kimarad a szexről, pedig azt nagyon szerettem volna elolvasni. Nem volt rá alkalmam...

Mindezek ellenére, mégis azt kell mondjam, hogy szórakoztatott a mű. Könnyed, nem lengeti ki az olvasó érzelmi világát, gond nélkül bele lehet merülni. A jellemábrázolás meggyőző, bár nem mutat túl nagy ívet, de amit mutat, azt stabilan mutatja. És van annyira felcsigázó, hogy érdeklődve várjam a sorozat többi részét is. Még azt sem tartom kizártnak, hogy egyszer újra fogom olvasni. Helyenként igazán szép, és megható. Szóval igen, merem ajánlani mindenkinek, aki kedveli a romantikus limonádét. Kiegészítésként még annyit tennék hozzá, hogy az Ulpius "New Adult" kategóriája kezd fokokkal meggyőzőbb lenni, mint a 18+-os kiadványaik. Tartalmilag legalábbis, mindenképp. Csak azt nem értem, hogyha az egyik kategóriában megtalálják azt ami jó, akkor a másikban miért megy ennyire nehezen? Felmerült bennem már az is így utólag, hogy lehet, hogy még nem is írtak soha jó erotikus könyvet? Ez lenne az írói társadalom Achilles-sarka? Kezdem nem kizártnak tartani... 

Értékelés: 7 pont