Ward könyveivel úgy vagyok, hogy a történeteitől függetlenül, egyhuzamban képes volnék évekig olvasni. A stílusa, a humora, a könnyedsége, és egyszersmind a jellemábrázolása, a feszültségkeltésének az íve, egyszóval mindene profi. Amikor belépek az általa teremtett világokba, az nálam az abszolút kikapcsolódás. Se lát se hall állapotba kerülök, és ez elalvás előtt a legjobb. Amikor a képzeletem kitágul, és még miután elszenderülök is, velem van az aktuális fantazmagóriának a hangulata. És ha szerencsém van ezzel is kelek föl másnap reggel. Relatíve eseménytelenül bejutok a munkahelyemre, azért hogy a valóság esélyt kaphasson. Változóan, éppen az akkor rám jellemző ideg és lelkiállapotra, a realitás nagyjából tíz és hatvan perc között sikeresen győzni szokott, és a nap felénél már ott szoktam tartani, hogy hazamegyek, és inkább olvasok tovább. Ami a legidegesítőbb, hogy Ward átlagban ötszáz oldalas könyvei nálam két nap alatt elfogyasztásra kerülnek. Aztán jön az átmeneti körömrágás, és elvonási tünet. A realitás ebben a szakaszban erős győzelmi fölénnyel kezd minden reggel, és az átlendülésig - ami nálam esetenként öt-hat napig is eltart - a hangulatom egy szóval jól jellemezhető: pocsék. A környezetem szerint rémisztően képes vagyok átvenni a könyvek indukálta hangulatokat. Én nagyon, a környezetem esetenként kevésbé örül ennek a jellemzőmnek. Nem volt buta ember aki azt állította, hogy a könyveken keresztül minden megélhető, és nekem célom mindent meg is élni, amit csak lehet. Szóval Ward tökéletes iskolapéldája nálam annak, hogyan képes egy könyv teljesen kiforgatni az olvasóját - természetesen jó értelemben. Minden könyvét toporogva várom, és minden letett könyve után zokogva reklamálnék az illetékesnél, hogy: De miért? Miért nem lehetett ez az élmény hosszabb? Miért kell kegyetlenül kiszakítani az ember lányát abból a fantáziából, ebbe a nyúlós, szürke, lelkesedéstől mentes hétköznapi valóságba? Ráadásul ilyen hamar...
Ward jellemei annyira jól formáltak, hogy miközben olvasom rendszerint szerelmes leszek a főhősbe...Tudom, szánalmas is, meg amúgy is. De ez van. Ha nagyon szentimentális és önsanyargató volnék, ami nem vagyok, akkor megkockáztatnám megkeresni a valós életben is a hasonló pasit. Bámulatos, hogy a könyvekkel ellentétben a valóság mennyivel romantikátlanabb. Van egy olyan problémám, hogy minden álmodozási hajlamom ellenére, olyan földhözragadt vagyok, mint egy matrica. Kiábrándítóan képes vagyok mindennek meglátni a reális oldalát, minden szempontból, így sajnos a romantikának legutóbb valamikor kilencéves koromban lett volna esélye. Ward mégis képes átmenetileg elhitetni velem, hogy igenis, bennem is ott lakik a NŐ. A női szereplői a legtöbb esetben hasonlóan gondolkoznak velem, erős jellemek, kifejezőek, és betegesen őszinték. Hamar szimpatizálni tudok velük, és mivel olyanok amilyenek rögtön elfogadom a másik álláspontot is: a főhős végzetes érzelmeit. Megértem a vonzódásukat, és mivel a jellemábrázolás minden esetben kellően árnyalt, így a főhőst is pillanatok alatt a magamévá teszem. És akkor ez a huncut írónő jön, és megkavarja a trutyit. Szépen felépítkezik, elandalítja az ember figyelmét, majd a legérzékenyebb pillanatban odapattintja a konfliktust. És tuti, hogy te pont akkor csöppensz bele ebbe a szituációba, amikor már éjfél múlt, mindkét szemedből ömlik a könny a fáradtságtól...de azért lapozol még egyet, majd még egyet, és ha mázlid van a konfliktus rendeződik harminc oldal alatt, ha nincs mázlid kitart a könyv végéig. És ilyenkor másnap a "táskás szemek" mint kifejezés, új dimenziókat nyit meg az ismerőseid számára. Jelen könyvünk sem kivétel ez alól. Jim Heron és társai még mindig rendhagyó angyalok, mind megjelenésükben, mind személyiségeiket tekintve, és Adrian még mindig piszkálja a fantáziámat. Nagyon. Alaptörténetünkben a sorozatgyilkos apával büszkélkedő rendőr, és a belső ellenőrzés csinos követe gabalyodik egymásba, miközben Devina a démon minden piszkos kis trükkjét beveti, hogy a lelkekért folytatott legújabb játszmában is a saját érdekei érvényesüljenek. Aki nem olvasta a könyvet, annak javasolnám, hogy ezt a kritikát itt fejezze be, mert gátlástalanul spoilerezni fogok.
Veck a közrend fenntartásának ünnepeletlen hőse, remek fickó. Tetszett az elveszettség, amit közvetít. Kemény pasi, komoly önbecsülési gondokkal, bármikor leküzd neked bármit, ha kell. És mégis olyan belülről, mint egy gyerek. Olyan kecses eleganciával vonul minden egyes helyzetben vissza, ami tiszteletre méltó. Reilly relatíve hamar megadja magát Vecknek, és megtörténik a nagy szerelmi légyott...És bár Reilly is szimpatikus hősnőfigura a könyvben, én azt hittem megtépem a pásztorórát követően. Annyira tipikusan nő, miután az orgazmus hullámai elülnek a testében, hogy az valami kiábrándító. Persze érdekellentét van! De az eddig is ott volt! Reilly a belső ellenőrzésnél dolgozik, Veck pedig éppen kivizsgálás alatt van egy majdnem gyilkossági ügy miatt. Szóval a helyzet nem egyszerű, és akkor még ott vannak azok a fránya ösztönök is, aminek ellent tudok mondani, ellent tudok mondani, ellent tudok mondani... nem tudok ellent mondani. És így kötünk ki az ágyban. És minden jó, és kerek, és jöhet a tűzijáték...Bocs nem. Satufék be, hátra arc, és jöhet a "mindent úgy megbántam, érdekellentét van" szöveg. Ez volt számomra a könyv három sarkalatos pontjának az egyike. De még csak a könyv egynegyedénél járunk, szóval törvényszerű hogy a haranggörbe felszálló ágába kerüljünk a nem túl távoli jövőben, így természetesen tovább olvasunk. És hamar be is következik az "akkor is ellenállok neked...nem, mégsem állok ellent neked" fázis, és szereplőink újból egymás karjaiban kötnek ki. Megkapjuk a tökéletességet forró erotikus jeleneteken, és kissé együgyű, de mégis magával ragadó emailben közölt szerelmi vallomáson keresztül, így ismét kerek a világ. Majd beköszön a második sarkalatos pont. Bails. Veck társa, aki remekbe szabott manipulatív képességeivel ritka rövid idő alatt elhiteti Reilly-vel hogy akár Veck is lehet a sorozatgyilkos, aki után kutatnak. És a nő el is bizonytalanodik, mi több el is hiszi hogy a férfi akihez megmagyarázhatatlanul mély vonzalom köti, és akiben zsigeri szinten bízik is, képes volna megölni egy ártatlan nőt. Na itt konkrétan majdnem megrágcsáltam kínomban a borítót. Buta lány! Hát nem figyeltél az előzményekben? Nem látod hogy Veck milyen szuper hapsi? Hogy vagy képes ebben kételkedni? Nagyon buta lány! És itt jön az írói profizmus. Természetesen irritáló, hogy Reilly ilyen könnyen hitelt ad Bails szavainak, illetve a körülményeknek, de pont ez is a cél. Ward következetesen erre tereli már a kezdetektől a könyvet, és az hogy ez ilyen hatást vált ki az emberből olvasás közben, na ezt nevezik tehetségnek. A célirány tartása, ahogy a legapróbb dolgok is mind értéket képviselnek, és olyan szépen építik fel a kontextust amiben zajlik a történet, hogy hitelessé válik. Mert igen mi olvasók dühönghetünk Reilly reakciója miatt, de ha megfordítjuk a dolgot akkor: te nem kétkednél az aktuális szeretődben, ha tudnád hogy az apja sorozatgyilkos? Ha tudnád hogy hajlamos az indulatokra? Ha kiderülne, hogy volt alkalma és lehetősége is bizonyítékot hamisítani? Ha a munkádból kifolyólag tisztában lennél azzal, hogy egy pszichopata a legmegnyerőbb emberek egyike is lehet? Benned nem merülne fel a kérdés - miután letisztáztad magadban, hogy a szeretőd maga a megtestesült tökéletesség - hogy nem manipulálnak-e? Dehogynem. És ha ezt így tételesen végig is gondoljuk máris elfogadhatóbb Reilly reakciója, és Ward tehetsége egyenesen kézzelfoghatóvá válik. Ebben a könyvben még az érzelmi hullámvasutak is élvezhetőek, mert hitelesek.
 |
| Nem tudom ki ez, de nagyon Adrianos :) |
A harmadik sarkalatos pont Eddie halála volt. Olyan nincs hogy Eddie meghaljon! Jó átmenetileg meghalhat, de nem végleg! Megállás nélkül vártam mikor támad már fel az angyal...Aki, nos, nem támadt fel. Egyelőre. Reméljük a folytatásban visszakapjuk a fiút, mert engem konkrétan megrendített a kiírása. Hiányzik. Mintha mankóval döcögne tovább a történet. Kapunk helyette azonban egy másik szimpatikus angyalt, Colint, és közelebbről megismerhetjük Nigelt is. És bár kettőjük kapcsolata is okozott feszült perceket a könyvben...Egyik sem Eddie. És nekem kell Eddie. Bízom abban hogy visszakapjuk, már csak Adrian miatt is, aki társa elvesztése után jelenleg nem önmaga. Így Adrian is hiányzik. Szóval teljesen kifordult a könyv végére az egész világ a sarkaiból. Én nem bírom a drasztikus változásokat. Annak ellenére hogy a történet végére Veck és Reilly egyenesbe kerül, nekem hiányérzetem van. Ami egyenesen generálja, hogy alig várom a következő részt. Hiába Ward tud... egyem a csepp szívét, mindig úgy fejezi be a történeteit, hogy legyen nassolni való a következő részre is. Szóval ahogy az már lenni szokott ez a könyv is remek kikapcsolódást nyújtott, nem marad el a társai mögött. A szófordulatok nevettettek, a helyzetek dühítettek, meghatottak, felcsigáztak, vagy épp megnyugtattak. Érzelmi hullámvasút volt (igen ismétlek, mert jobb kifejezést még nem találtam), minden szempontból, mint ahogy azt már megszokhattuk, és természetesen tűkön ülve várom a folytatását.
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 541
Ára: 3999 Ft
Kiadó: Ulpius
Értékelés: 8 pont
Figyelmeztettél, ezért nem is olvastam tovább. :P
VálaszTörlés(a táskás szemek nálam is szerepelnek... túl sokszor :))