Nalini Singh: Szabadulás /2013/

Kénytelen voltam átmenetileg diétára fogni személyiségem azon szerves részét, ami az utóbbi időben rákattant az erotikus irományokra. Kénytelen voltam bizony, mert félő volt hogy lassan de biztosan megkergülök, és az amúgy stabil szexuális meggyőződéseim olyan irányba fognak fordulni, ami nem természetes egy nőiessége és érzékisége virágában tobzódó nőnél. Röviden: leálltam mielőtt minden kedvem elment volna a szextől. Na nehogy már! Oké, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ennyire könnyen azért nem tudnék lemondani kedvenc alak, és lélekformáló tevékenységemről, de azért az már kezdett megijeszteni, hogy már egy padlizsánról is valamelyik hírhedt híres-neves írónő rémes népszerű könyve jutott az eszembe. Már a zöldségesnél is dildókat véltem felfedezni, még a narancsban is, és ha felidegesítettek a munkám közben, mindenkit úgy bűntettem meg gondolatban, hogy keresztre feszítettem, és elfenekeltem... Szóval kösz, de inkább kösz nem. És hát Nalini Singh mindig egy mentsvár nekem. Teljesen mindegy milyen a hangulatom, a könyvei mindig feltöltenek energiával. Piszok nagy mázli, hogy a sok hiteltelen, és elmebomlást előidéző könyvvel párhuzamosan az Egmont Dark piacra dobta a psy changeling széria ötödik részét magyarul. Mintha érezték volna, hogy ez bizony kelleni fog... Hálám üldözni fogja a kiadót az előrelátása miatt.

"Ashaya Aleine a látszat szerint a tökéletes mentál: rideg, érzéketlen és gyakorlatias. Ő a tudós, aki az egész mentál népet rabszolgasorba döntő implantátumot készíti. Valójában azonban elkeseredetten küzd, hogy megmentse a fiát, és szabaduljon a Mentál Tanács befolyása alól. De hiába menekül: nem biztonságba kerül, hanem egyenesen a halálos alakváltó mesterlövész karjaiba fut. Dorian Christensen húgát egy mentál gyilkos ölte meg. A DarkRiver őrszem nem tud ugyan leopárd alakot ölteni, de a vadállat benne él, és bosszúra szomjazik. Most mégis védelmeznie kell Ashayát és fiát. Dorian soha nem gondolta volna, hogy mentál iránt a gyűlöleten kívül mást is érezhet, de a szenvedély sokszor átírja a játékszabályokat."

Kiadó: Egmont Dark

Kiadás éve: 2013

Oldalak száma: 384

Ára: 3999 Ft

Ha közelebbről megvizsgálom ezt a sorozatot, akkor a kedvenc részem az eddig kiadottak közül a Borzongás volt. Judd Lauren az elit, gondolati síkon gyilkolni képes, volt Nyíl osztagos mentál, és az előzményekben csúnyán megkínzott alakváltó farkaslány Brenna kapcsolata, engem teljesen bevonzott. Hölgyikénk erős jellem, hősünk olyan hideg eleinte mint a jég... Imádtam. Persze a többi történet sem volt rossz, de nekem ez jelentette a csúcsot. És hát úgy vagyok a csúcsokkal, hogy minél több van belőlük, annál jobb... Ennek ellenére - bármennyire is igyekszem magam meggyőzni az ellenkezőjéről - némi lendületvesztést kezdek érzékelni a sorozatban. Dorian nekem már az első részben felkeltette az érdeklődésemet. Húga halála megtöri a férfit, és csak a falkavezér kedvese az, aki képes szinten tartani. Mindenki retteg attól, hogy Dorian minden próbálkozás ellenére, egyszer végérvényesen vadulásnak indul... még szerencse hogy ekkor a képbe kerül Ashaya, az Elcsendesedés protokollján munkálkodó kutató mentál. Hölgyeményünk már az előző részben tanúbizonyságot tett emberségéről, amikor segít megmenekülni két gyermeknek. Szóval Elcsendesedés ide vagy oda, Ashaya olyan mentál, akinek vannak érzelmei. De nem akrja kockára tenni a fia életét, illetve ikertestvére életét sem, így kitart azon álláspontja mellett, hogy nem adhatja fel teljesen a falait. De a szerelem nagy úr, mint tudjuk... És innentől kezdetét veszi a csábítás. A "harc önmagunkkal", és a "harc a másikkal szemben" fázisok.

A könyv jó. Nem kell ezt agyonmagyarázni. Értelmes, jól felépített, érzelmes, megfogalmazásában még mindig kimagasló. De nekem akkor is lemarad a Borzongástól... Persze lehet hogy csak annak köszönhetem a mostani véleményemet, hogy az előzményekben olyan könyvek sokaságát olvastam ki, amik érzelmileg egy tök szintjén mozogtak. Lehet hogy sokkal nagyobb romantikai dózisra lett volna szükségem ahhoz, hogy balanszba kerüljek végre önmagammal. Vagy több vértől tocsogó gyilkosságot kellett volna olvasnom... nem tudom. Egy biztos, hiányérzettel küszködöm. Félre értés ne essék, a történet úgy kerek ahogy van, nem tudnék sem hozzátenni, sem elvenni belőle semmit. Csak az a kérdés nem hagy nyugodni, hogy akkor hol maradt a katarzis? Miért nem éreztem? Mi maradt ki? Talán a feszültségkeltés nem volt az igazi. Talán lapos lett a felvezetés, majd a csúcspont is. Talán kissé finomkodóra sikerült. Végig azon morfondíroztam, hogyan fogja az írónő megoldani Ashaya és az ikertestvére kérdését. Mi lesz a slusszpoén? Hát slusszpoén végül is nem nagyon volt. Kicsit meseszerű lett a végkifejlet, a túlidealizálás illata lengi körül. Szerintem több dráma elfért volna benne. Ahogy a szerelmi szálban is. De hőseink relatíve hamar túlteszik magukat a múlt sérelmein, aztán pedig már kopogtat a boldogság a kapuban. Ezen felül újból hangsúlyozandó: a könyv remek, igényes. Ha az írók fele legalább annyira tudna írni, mint Nalini, akkor én nagyon elégedett ember volnék. A mentálok, és az alakváltók közti huzavonán én még évekig képes volnék rágódni. Nem olyan történet, amit könnyű lenne megunni. Szóval a végső konklúzió: teljesen mindegy mennyi lendületvesztést, vagy hiányérzetet halmoz fel bennem egy-egy kötet, vevő leszek még a huszadik részre is. Mert elfogult vagyok. Mert szeretem  Nalini Singh stílusát. Gondolatait könnyű a magunkévá tenni, és mesterien építi fel a világait - most teljesen mindegy hogy angyalokról, vagy alakváltókról beszélünk... Röviden: Nalini minden könyve a maga nemében tökéletes. 

Értékelés: 8 pont

Tovább

Nalini Singh: Angyalárny /2013/

Aki olvassa a blogomat az tudja, hogy Nalini Singh számomra a paranormális-romantikus irodalom Atya Úristene. Minden eddig megjelent könyvét olvastam, és egyenesen szerelemes vagyok az írónő képi világába. Imádom, hogy a főhősei rendszerint zárkózott, mogorva, morcos alakok, kiknek vállát az egész világ súlya nyomja. Rendszerint úgy megbonyolítja a történeteit, hogy a könyv kétharmadánál már a kétségbeesés szélén ücsörgök, fejemen a kérdőjellel: na ebből hogyan is lesz boldog befejezés? Persze mindig révbe érnek a hősök, és minden kis darabka a helyére kerül. Raphael és Elena, az arkangyal, és a céh vadásza közt kialakult szerelem, nekem minden idők egyik legtökéletesebben felépített romantikus kapcsolata marad. A három könyvön keresztülívelő történet, minden kötetére jut egy párkapcsolati mérföldkő, és olyan elegánsan, szépen lassan alakul ki a főhősök közt a bizalom, ami minden női szívet elvarázsol. Aztán a sorozat negyedik kötete kilép a megszokott keretekből, és már nem az arkangyallal és kezdetben emberi szerelmével foglalkozik, hanem Raphael jobbkezével Dimitrivel, és újjászületett kedvesével. Az a könyv sem volt rossz, bár nekem lemaradt egy hangyányit a már megszokottól. És íme itt a folytatás: az éjszínű szárnyakkal ékeskedő Jason, a kémmester, Raphael testőrségének oszlopos tagja ismerkedik meg a minden észérvet az asztalról lazán lesöprő, nagybetűs szerelemmel.

"Az éjfélszín szárnyú Jason az árnyak között érzi otthon magát. De amikor India arkangyalának, Nehának férjét holtan találják a palotájában, a kémmester kénytelen kilépni a fénybe. Egy arkangyal őrült haragja ugyanis szörnyű pusztítást végezhet a világban, Jasonnek pedig meg kell találnia a gyilkost, hogy ezt megelőzze. 

De Neha bizalmának ára van: a kémmesternek az arkangyal vérvonalához kell kötnie magát, véresküt kell tennie Mahiya hercegnőnek. A lánynak, aki szörnyű titkokat hordoz a szívében, és már senkiben sem bízik meg. Legfőképpen nem egy ellenséges kémmesterben. 

A gyilkos után kutatva Jason és Mahiya egy évszázados rémálom közepébe cseppen. A váratlan szenvedély feltámadó, fekete vihara pedig mindkettejüket magával ragadja… könnyen lehet, hogy a halálba."

Megjelenés éve: 2013

Kiadó: Egmont

Oldalak száma: 446

Ára: 3999 Ft

Nalini Singh

Mondanom sem kell, hogy tűkön ültem a könyv megjelenéséig. Jason az a fajta főhős, akinek a személyisége mindenkit felcsigáz. Tetovált arc, érzelemmentes, rideg személyiség, aki az árnyakba olvadva szinte láthatatlan... Hűsége nem ismer határokat, zárkózottságával párhuzamosan...összegezve: az a fajta telivér, amit mindenki be akarna törni, de amit csak nagyon keveseknek sikerül. Napokon keresztül, hosszú perceket áldoztam arra, hogy elképzeljem, vajon milyen nő is lenne számára a megfelelő? Nagyszájú? Csendes? Karakán? Visszahúzódó? Mi lesz az, ami vonzani kezdi Jasont? Nem tudtam elkötelezni magam egyik elképzelésem mellett sem, mivel magáról az angyalról is kevés információm volt a messzemenő következtetésekhez. Amit biztosan tudtam: erősnek kell lennie, mind lelkileg, mind érzelmileg. És aztán "megismerkedtem" Mahiya hercegnővel...és hát őszintén megvallva, nem egészen erre számítottam. A történet arra építkezik, hogy Mahiya azért erős, mert Neha minden kegyetlenkedése ellenére, képes volt megőrizni az emberségét. A lelkét. Rendben, legyen, elfogadom, hogy ehhez is erő kell, de sajnos az a baj, hogy nekem itt bicsaklott is a történet. Képtelen voltam azonosulni a női főhőssel, és így nem voltam képes arra sem, hogy átérezzem mit lát annyira vonzónak benne Jason. Nem az értelmi képességeimmel volt probléma. Felfogtam, amit az írónő leírt, és az eszemmel el is fogadtam, csak nem voltam képes elmerülni benne. Nem tudtam a magamévá tenni. Majd három hétig olvastam a könyvet. Ez kész szentségtörés! Nalini könyvei nálam sosem tartottak két napnál tovább, de ez most olyan volt, mintha mindent lassított filmfelvételen néznék. Vontatottnak érzetem, nem volt meg benne a már megszokott lendület. Tulajdonképpen azt sem tudom behatárolni mikor kezdenek a főhősök közeledni egymás felé. Megismerkedésük pillanatában, Jason még számítónak, és ellenségesnek gondolja Mahiyát, majd észreveszi azokat az apró jeleket, amik arra utalnak, hogy ez nő több...tartalmasabb. Aztán meg már ott tartunk, hogy jön a szex, én meg csak pislogtam, hogy hogyan? De miért? És mi van az érzelmekkel? Vártam, hogy Jason feloldódik. Persze nem olyan hevesen, mint ahogy ez más írónőknél zajlani szokott...Erre mi történik? Már lassan vége a könyvnek, de még mindig ott tartunk, hogy Jason maga sem tudja, mit érez, de az biztos hogy nem akarja elengedni Mahiyát. Hogy a köztük zajló dialógus értelmében, ő soha nem lesz képes szeretni! Aztán hirtelen vége a könyvnek, és kiderül, hogy Jason igenis szereti Mahiyát... Hát jó. Legyen. Értem én, hogy Jason annyira sérült, hogy sosem lesz az a szófosó, állandóan szerelmet valló típus, na de akkor is... így lezárni egy történetet! Az hogy "hiányérzetem van", mint kifejezés, még csak meg sem közelíti azt az állapotot, amiben vagyok. Maga a történet sem volt olyan monumentális, mint amihez már hozzászoktam. Urram üldözése, Raphael anyjának az ébredése, Kína arkangyalának a halottakat feltámasztó képessége... na ehhez vagyok én szokva! Nem holmi indiai arkangyal szerelmi bánatához, és családi feszültségeihez. Nem fogott meg, nem kötött le. És emiatt több vagyok, mint szomorú. Minden szempontból úgy érzem, hogy megfosztottak valami fontostól. Jó, persze, természetesen, ezen a kategórián belül, ez a könyv még mindig magasan jobb az átlagtól, de az elődeihez mérve, sajnos azt kell mondjam gyengécske. A képi megjelenítés, a hasonlatokkal párhuzamosan, még mindig profinak mondható, és még mindig árad a könyvből az a megmagyarázhatatlan elegancia, és kecses ív, ami miatt belehabarodtam az írónő írásaiba. És mégis csalódott vagyok. Ez a baj akkor, ha egy író valami nagy volumenűt alkot. Az ember akaratlanul elkezdi a többi könyvéhez hasonlítani az aktuálisat. És persze olyan nincs, hogy egy író, csak és kizárólag jó könyveket írjon. Mindenkinek akadnak kevésbé sikeres művei, miért pont jelen írónőnk lenne a kivétel? Szóval nem fogom Nalini Singhet leírni, csak azért, mert ez most nem úgy sikerült, mint ahogy vártam hogy sikerülni fog. Jason történetét is fantáziadúsabbnak képzeltem, mint amilyen valójában lett. Ez az erős angyalok között tomboló elmebaj már megjátszott ütőkártya volt Raphael esetében is. Most végtelen ciklusba keveredve megélhetjük ugyanezt. Elképzelhető, sőt több mint valószínű, hogy én vagyok túl kemény most. De a jelenlegi kritikám, minden csak nem objektív. Nalini szereplői a szívemhez nőttek, és rengeteg szép pillanatot okoztak már nekem. Aki képes elmerülni nyakig egy könyvben az tudja milyen érzés ez. Mennyire magával ragadó. Olyan, mint egy drog. Megszokja az ember, és ha annak az írónak jelenik meg újabb könyve, aki ezt a hatást kiváltotta, akkor az ember lánya remegve kap az új történet után, biztosra véve az újabb katartikus élményt. És ettől lettem én most megfosztva. Nalini nemes egyszerűséggel diétára fogott. Összegezve: nem lesz a kedvencem a sorozat ezen kötete, de várom a következőt. És addig amíg az újabb rész meg nem jelenik, a lelkem kénytelen lesz a sorozat első három részének megismételhetetlenül gyönyörű pillanataira építkezni.

Értékelés: 7 pont

Tovább

Nalini Singh: Feloldozás

Úgy kellett már nekem ez a könyv, mint fuldoklónak egy korty levegő. Az utóbbi időben olvasgattam ugyan, de az élményeimből kimaradt a katarzis. Eddig. De most...

Aki már olvasott az eddigi bejegyzéseimből, az tudja, hogy Nalini Singh a személyes toplistám élén üldögél, és még a legrosszabb könyvére sem vagyok képes azt mondani, hogy olvashatatlan (nem mintha előfordult volna már ilyen - neki minden könyve zseniális). Az angyali vadász sorozattal kezdtem, és annyira elvarázsolt hogy képtelen voltam a bűvköréből szabadulni. Ez érvényes a psy changeling sorozatra is, bár az angyaloktól merőben éltérő, de annál fantáziadúsabb világot tár elénk.

A negyedik részben miközben az alakváltók és a mentálok közt tovább dúl a hidegháború, Talin az egyszerű emberi származású nő segítségért fordul Clayhez a DarkRiver falka egyik őrszeméhez, aki nem mellesleg egy alakváltó leopárd. Talin a Shine Alapítvány egyik gyermekvédelmise, és sorra tűnnek el a felügyeletére bízott fiatalok. A rendfenntartó szervek erői a mentál tanács kezeiben összpontosulnak, és mivel ők állnak az eltűnések hátterében, érthető módon, nem ösztönzik a gyermekek utáni kutatást. Még azután sem hogy a fiatalok holtteste megcsonkítva, összeverve előkerül. Talinnak nem marad más választása, mint a férfi segítségét kérni. Főhőseink rövid ideig együtt nevelkedtek, és már fiatal korukban igen erős kötelék alakult ki köztük, ami megszakadt amikor Clay brutálisan megölte Talin nevelőapját. A fiút javítóintézetbe zárják, Talin pedig új családhoz kerül, ahol átmenetileg békére talál. Claynek a szabadulása után azt mondják: a lány autóbalesetben meghalt. Érthető tehát a döbbenete, amikor a nő egészségesen pirulva felbukkan.

Nagy hibám az hogy ha valami borzalmas, arról órákig képes vagyok csacsorászni, nevetgélni. De ha valami jó... Nos az befogja a számat. Lehetne oldalakon keresztül dicsőíteni az írónőt a fantáziavilága, az érzékletes kifejezőeszközei miatt. Zenghetnék ódákat a lelkembe kapó érzelmek hevessége miatt, amik átjárták a testem, miközben olvastam, de lássuk be... az nem én lennék. Aki ismer az tudja hogy értem ezt, aki nem, az érezze magát szerencsésnek, mert hozzám képest egy hurrikán, lágy esti szellőnek tűnik csupán.

Szóval nem leszek képes hosszú mondatokon keresztül áradozni, de van néhány tényem, ami talán meggyőzőbb is, mint szinonimákat felsorakoztatni a ragyogó és a briliáns kifejezések mellé.

Tény: a könyvet cirka egy nap alatt kiolvastam úgy, hogy közben aludtam, dolgoztam, takarítottam, főztem és neveltem a szemem fényét.

Tény: a könyv négyszáz oldal.

Tény: felállt tőle a karomon a szőr (gondolom mindenkinek volt már ilyen élménye, amikor mondjuk egy szép zenét hallgatott).

Tény: annyira beleéltem magam, hogy majdnem terápiára kellett járnom, hogy elfeledhessem a soha nem létező nevelőapám ellenem elkövetett gonoszságait.

Tény: majdnem elkezdtem megírni az ötödik részt, csak hogy ne kelljen kiszakadnom az írónő által kreált világból (Dorianra vannak igazán komoly elképzeléseim).

Tény: a mentálhálóra kapcsolódom minden éjszaka lefekvés előtt.

ÉS...

Tény: a gondolatolvasás, és telekinézis tényleg lehetséges! (Vagy ezt csak álmodtam?)

Azt hiszem ebből egyértelmű, hogy a könyv magába szippantott, szervesen beépült a tudatomba, és mostantól semmi nem valóság...

Hittem ezt addig, míg másnap el nem mentem dolgozni, és kedves régi jó barátom, a realitás arcon nem köpött. De ne legyünk hálátlanok! Már az is csoda, hogy néhány órára el tudtam a valóság kemény talajáról rugaszkodni, és ezért örök hálával fogok gondolni Nalini Singhre. Reméljük sok könyvet fog még írni.

Tovább

Nalini Singh: Angyalkard

Aki valaha is kézbe vett egy Nalini Singh könyvet, az bátran merem állítani, képtelen volt letenni. A Fijin született írónő képi világa valami varázslatos. Az Angyalkard a negyedik része az Angyali vadász sorozatnak, és a kötet első három társától eltérően nem Raphael és Elena kibontakozó románcát tárgyalja. A Heteknek a vezetőjének, Dimitrinek (Raphaelnek, New York arkangyalának a jobbkeze), a több mint ezer éves vámpírnak a krónikájáról, révbe éréséről szól, aki tragikus körülmények közt veszíti el családját még vámpírrá válása előtt. Ahogy az minden Nalini Singh könyvben lenni szokott, itt is csak kapkodhatja a fejét az olvasó a szélsőségek miatt. Kínzások, szexuális erőszak, gyilkosság... tobzódhatunk a véresebbnél véresebb, és megrendítőbbnél megrendítőbb cselekmények szálai közt. Az írónő varázsa abban rejlik, hogy végig olyan szép fokozatossággal, és olyan kecses lépésekkel építi fel a történetét, hogy egyszer sem kérdőjeleződik meg az olvasóban: vajon aki ezt írja/olvassa, az normális? Nem. Teljes nyugalommal elhiszünk mindent, elmerülünk a történetben, és mire feleszmélünk már vége is a könyvnek. Dimitri figurája tetszik. Kinek nem tetszene egy megközelíthetetlenségéről híres, hatalommal rendelkező férfi képe, aki eleinte hideg mint a jég? Lehetőségek tárháza egy ilyen karakter. Persze, ahogy az minden ilyen jellegű könyvben lenni szokott, itt is a boldog befejezés a vég, és Dimitri szíve felolvad... De akkor is. A konfliktus megteremtéséhez elkerülhetetlen egy ilyen karakter. Ha még hozzá tesszük hogy női főhősünk két hónapig raboskodik az előzményben egy vámpírtanyán, ahol mindenféle erőszakot elkövetnek rajta... Már kész is a lehetetlen küldetés. Mert akaratlanul is felmerül a kérdés: na hogyan is lesznek ezek szerelmesek egymásba? Hát kedves olvasó nem kell aggódni, Nalini ezt is megoldja, és főhőseink igazán, nagyon és végérvényesen egymásba habarodnak.

Az első három könyvvel szemben valahogy ez mégsem fogott meg annyira. Lehet hogy már túlságosan megszoktam Elena és Raphael lajhárok "gyorsaságát" megszégyenítő sebességgel kialakuló kapcsolatát. Lehet hogy amikor olvastam, éppen nem voltam hangulatomnál... vagy lehet hogy csak egyszerűen a nagy meleg miatt... Nem tudom, de valamiért a történet fele után megbomlott a harmóniám a könyvvel. Úgy éreztem a cselekmény kezd szétcsúszni, a végére pedig egyenesen elsietettnek éreztem. Kapkodónak, összecsapottnak. Ennek ellenére, persze ez is marad a kedvenceim közt, és biztos le fogom még venni a polcról hogy újra elolvassam. De nem a közeljövőben.

Valamiért a szexjelenetnek sem sikerült lenyűgöznie. Kellőképpen felcsigázottan merültem volna bele, de a mézes incidens porig sújtotta a vágyaimat. Akinek csak halvány tapasztalata is van a mézzel való huncutkodásról, az tudja miért. Ettől függetlenül szépen kikerekedik a helyzet, így a beleélés hiányát saját szubjektív megítélésem számlájára, és nem az írónő fantáziájának minőségére írom.

Ami még egy kicsit sokként hatott rám, az a történet reinkarnációs mellégzöngéje volt. Amikor Honor elkezdi Dimitri volt feleségének emlékeit megálmodni, akaratlanul is az volt az első mantra ami átszaladt az agyamon: Istenem, ezt most miért? Rendben van hogy a paranormális-romantikus irodalom mindig feszegeti a határokat, de azért nem kell túlzásokba esni! Szép kerek lett volna a történet akkor is ha Honor, csak Honor, és nem Dimitri volt feleségének az újjászületése. Nem egy könyvben jött már fel ez a téma (Kenyon is előtte a Sötét Vadész sorozatban Talonnál), és van ahol üt is, de a legtöbb esetben az újjászületett főhős komoly identitászavara, és környezete félreértése, rendesen összekuszálja a szálakat, és végtelen ciklusba kergeti az olvasó agyát. Valmilyen megmagyarázhatatlan ok miatt Mel Gibson, és a Halhatatlan szerelem óta nem vagyok fagékony az ilyen irányokra. Ami volt, elmúlt, lezártuk, eltemettük, és az új szerelem általi regenerálódás a megváltás. Pont. Nem kell ezt agyon bonyolítani. Mindezeket összesítve még mindig tartom a véleményem. A könyv jó. Szórakoztató, leköti a figyelmet. Világában hozza az eddig megszokottakat. A hasonlatok még mindig gyönyörűek, és Illium még mindig szexi... Azoknak akik nem óckodnak a vértől, haláltól, óriási hatalommal bíró emberfeletti lényketől, és szeretik a sötét romantikát, kötelező olvasmány.

Tovább