2018. február 25., vasárnap

Jeff Vandermeer: Expedíció (Déli Végek trilógia 1.) /2014/



"Az ​X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére – szinte mindegyik tragikus véget ért.
Most indul útnak a tizenkettedik expedíció.
A kutatócsoport négy nőből áll: egy antropológusból, egy geodétából, egy pszichológusból és egy biológusból. A küldetésük felderíteni a terepet és mintákat gyűjteni, feljegyezni minden tudományos megfigyelést a környezetről és egymásról, valamint mindenek felett elkerülni az X Térség természetfeletti hatását.
Az expedíció mindenre felkészülve indul útnak, és hamar megdöbbentő felfedezéseket tesz – például talál egy megmagyarázhatatlan topográfiai jelenséget és olyan életformákat, amik meghaladják a megértés képességét –, de mégsem ezek, hanem a tagok egymás elől gondosan elrejtett titkai változtatnak meg mindent.
Jeff Vandermeer Déli Végek-trilógiájának az első kötete szépirodalmi magasságokba emelkedő, sodró lendületű, mélyen elgondolkodtató sci-fi, ami az ismeretlennel való szembenézésről szól. Mind a világban, mind magunkban legbelül."

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014, 2018
Ára: 2200 Ft- 2900 Ft


Az elmúlt néhány hetem legnagyobb okossága amit össze tudtam szedni, az az, hogy a Doxyciyclin Al nevezetű antibiotikum betegtájékoztatója szerint a gyógyszer alkalmas a kolera gyógyítására (is). Mondhatom, hogy a megkönnyebbülésem szavakban alig-alig kifejezhető, eme tény miatt. Azért azt jó tudni, hogy ha elkezdene itt drága kis hazánkban tombolni a kolera, akkor nem lennénk teljesen tehetetlenek… Lehet hogy az influenza ellen nincs mit tenni, de a kolera ellen igenis van! (Oké… az influenza az vírus, a kolera baktérium, és vírusok ellen nincs orvosság, legfeljebb csak védőoltás, de azért amikor negyven fokos lázzal, fejem búbjától a lábam ujjáig bezáróan minden izomcsoportomban fájva olvastam a tájékoztatóban ezt a kolerás passzust, hajszálnyira kerültem attól hogy ó… a tököm… lennék inkább kolerás… mert persze az influenzám átcsapott hörghurutba, majd onnan éppen hogy csak megúsztam a tüdőgyulladást… szóval jah… a kolera sokkal jobb lett volna…(határozottan nem lett volna jobb!)).

Azt hihetné az ember, hogy amikor beüt a ménkű, és beköszönt a teljes lerobbanás, akkor annak legalább annyi értelme lesz, hogy az ember lánya legalább rommá olvashatja magát… de nem. Én nem tudom milyen influenzavírus poénkodik manapság odakint, de az amelyik engem megtámadott, az olyan ízületi fájdalmakat generált, hogy még a telefont sem voltam képes pár percnél tovább a kezeimben tartani. Még a kisujjamnak az utolsó ujjperce is sajgott. Szóval a leroggyanásom alatt lőttek az összes olyan tevékenységnek amiben csak egy kicsit is mozogni lett volna szükséges…

Nem volt jó.

Ha esetleg bárki aki ezen sorokat olvassa, hasonló helyzetben van mint amiben én voltam, hosszú-hosszú napokon keresztül, akkor annak két dolgot üzennék:
1, jobbulást! Lehet hogy most úgy érzed, hogy ez sosem lesz jobb, de hidd el… jobb lesz az!
2, bármennyire is kétségbe vagy esve, a Bright c. 2017-es Will Smith filmet ne nézd meg! Mondom, ne! (Hasonlóan nem ajánlom A víz érintése c. remeket se, annak ellenére, hogy azért most odáig meg vissza vannak a kritikusok…)

És akkor ennyit erről…

Jöjjön az Expedíció.

Hogy miért is olvastam el? Mert belefutottam a könyvből készült film előzetesébe, és az nagyon felpiszkálta a fantáziám. Lévén türelmetlen típus vagyok, így eszemben sem volt kivárni, míg a film a mozikba kerül, úgy határoztam, hogy én előbb elolvasom a könyvet, mert egy jó kis sci-fi mindig jól jön. A könyv befejezése után az első gondolat, ami kikívánkozott belőlem: ez érdekes volt.

Még mielőtt belemennék az ettől részletesebb boncolgatásba, javaslom megtekintésre a film trailerét:



Az előzetesből nekem egy dolog azonnal lejön: a filmnek így első saccra sem lesz túl sok köze a könyvhöz. Persze ettől a film még lehet majd piszkosul jó, a kritikusok már most agyon dicsérik, szóval én biztosan meg fogom nézni, de azért jó tudni, hogy itt a könyvhűség egy kicsit, enyhén baráti módon meg lesz hágva.

A könyvről pedig azt jó tudni mindenekelőtt, hogy meglehetősen megosztja az olvasóközönséget. Annak ellenére, hogy a mű 2014-ben Nebula, és Shirley Jackson díjas lett, az olvasók nagy százalékánál nem arat osztatlan sikert. Hogy miért nem? Mert szürreális, ami már eleve meg tudja nehezíteni egy könyv befogadását, illetve tipikusan olyan regényről beszélünk, ami arra az elméletre épül, hogy nem a cél a kaland, hanem maga az utazás a kaland, és hogy nem megtudni valamit éppen annyira izgalmas lehet, mint választ találni minden felvetett kérdésünkre.

Az Expedíció nem az a történet, ahol minden meg van magyarázva, hanem az a sztori, ahol semmi nincs megmagyarázva. Ami vagy fog tetszeni az olvasónak, vagy nem. Én kedvelem az elvont dolgokat, így én kifejezetten élveztem azt hogy a képeivel az író folyamatosan edzésben tartotta az agyamat, de azt is meg tudom érteni, ha valaki dühösen lecsapja az olvasást követően az első kötetet arra hivatkozva, hogy na ennek aztán semmi értelme nem volt. Merthogy van is neki értelme, meg nincs is. Nem az az értelme, hogy vajon mi is az az X Térség, hogyan is került oda, és miért is, hogy van-e itt valami, amit le kell-e győzni vagy nincs… Szerintem itt a lényeg az, hogy mennyire nehezen tudnánk felfogni, értelmezni, ha valami számunkra teljesen ismeretlen dologgal kellene szembesülnünk, ami minden szempont szerint életidegen a számunkra. Kérdés az hogy egyáltalán mindent meg kell-e magyaráznunk, vagy vannak dolgok, amik olyanok amilyenek, és nekünk csak egy feladatunk van velük, úgy elfogadni őket, ahogy vannak. Mivel az ember alapvetően szeret mindent megmagyarázni, és mivel sokkal könnyebben tudunk elfogadni olyan dolgokat, amikre van racionális és ésszerű indoklás, így az Expedíció rendesen feladja nekünk a labdát.

Néhány mondatban a sztoriról. Van ez az X Térség, ami egyszer csak megjelent, növekszik, és amit az állam katasztrófa sújtotta területnek nyilvánított. Senki nem tudja mi zajlik a területen belül, mert akik eddig oda bemerészkedtek, azok vagy eltűntek, feltételezhető módon meghaltak, vagy visszatértek ugyan, de nem önmagukként, mintha csak egy külső héj, üres burok maradt volna belőlük, a lényegi részük mintha köddé vált volna… És akik visszatértek azok is meghaltak később rákban. Szóval nagy röviden, akármi is az az X Térség, nem nagy barátja az embernek.

Aztán van ez a mostani kis társaság, akik a tizenkettedik expedíciót volnának hivatottak végrehajtani… Négy nőről van szó, nevüket nem tudjuk, megkülönböztetésük a szakmájukon keresztül történik: geodéta, biológus, pszichológus, antropológus. A történet E/1-ben íródott, a biológus szemszögén keresztül látjuk a dolgokat, és bár főhősnőnk már az elején leszögezi, hogy kis füzetébe semmi mást nem akar lejegyzetelni csak az objektív tudományos tényeket, egész ügyesen sikerül neki már az első oldalakon elvinni a dolgokat saját személyes hangvételbe.

Mondom mi tetszett nekem ebben a felállásban.

Adott egy biológus, aki a tudomány embere ugyebár… Egy olyan személy, akinek az a feladata, hogy megértsen dolgokat, magyarázatot találjon dolgokra, és tegye mindezt objektívan, törekednie kell a megismerésre, és az Ő feladat feldolgozni a szokatlant is. Tehát nem egy laikusról, vagy egy műkedvelőről van szó, hanem valaki olyanról akinek a hivatása a tudásvágy. És ezt az embert beteszi az írónk egy olyan környezetbe, ahol nem feladat megérteni a körülményeket, ahol nem feladat megmagyarázni a kialakult helyzetet, ahol még az is kihívásszámba megy, hogy megpróbál elképzelni ez ember lánya egy világítótorony-alagutat, ami az egyik oldalon még olyan mintha kiemelkedne a földből, a másik oldalon meg már mégis inkább a föld alá hanyatlik, ahol az alagútban élő lény külseje leírhatatlan, és ahol semmi nem olyan mint amilyennek tudni szeretnénk, vagy amilyennek ismerni véltük.

Ez a koncepció, hogy a tudomány egyik emberét állítja az író szembe a megmagyarázhatatlansággal, csak még tovább mélyíti a szakadékot a két pólus közt, ami nekem igazán tetszett. Megkapjuk egy tudósember saját belső vívódását, aki akarna tudni, de nem képes rá, akinek nincsenek meg a válaszai, mert „még nem tudjuk, mik is lennének a megfelelő kérdések”. Állandóan azon nyavalygok, hogy friss megközelítésekre vágyom a könyvekben, és azt kell mondanom hogy ez itt részben teljesül is. Azért mondom azt hogy részben, mert vannak azért olyan elemek is a könyvben amikkel itt-ott már korábban is találkozhattunk, nekem például megállás nélkül a Lost c. sorozat jutott eszembe míg olvastam a történetet, bár itt nem egy szigeten vagyunk, de azért egy csapatról van szó, akikkel furcsa, logikátlan, szürreális dolgok történnek.

Kis csődületünk dolgát még az is nehezíti, hogy az X Térség az emberi pszichére is rendkívüli módon hat, az őrületbe kergeti az embert, paranoiássá teszi, egymás ellen fordítja amúgy is bizalmatlan szereplőinket.

Tulajdonképpen már a könyv elején megtudjuk azt, hogy ez az expedíció sem lesz sikeresebb korábbi társainál, és hogy itt is bőszen halni fognak az emberek. Nem csinál titkot abból az író, hogy feltett szándéka akit csak lehet kiírni a könyvből, amilyen sebesen csak lehet.

A könyv eredeti címe az lenne hogy Annihilation. Ez a szó nyers fordításban azt jelenti, hogy megsemmisítés, megsemmisülés, elpusztítás, elpusztulás. Szerintem sokkal jobb lett volna, ha nem fordítják le szokás szerint echte magyarra a címet, mert bár az első kötet az tényleg egy expedícióról szól, itt ki is merültek a párhuzamok. Ha maradtunk volna az eredeti címnél, akkor lehet hogy nem lenne annyi csalódott olvasó, akik értelmetlennek érzik az egész művet, mert nem arra számítana az egyszeri ember, hogy majd jól bemegy az expedíció az X Térségbe, és jól meg is mondja mi is ott a stájsz. Akkor lehet hogy eleve arra számítana a naiv olvasó, hogy a megsemmisülés egy formájával fog szembe kerülni, ami olyan amilyen, és ami kb. annyira megmagyarázható, mint a halál maga. Illetve aki ezt a témát nem érzi közel magához, az lehet hogy megkímélné magát az egész olvasási élménytől, ami azon emberek esetében, akiknek nem tetszett a könyv, nagy valószínűséggel mély megkönnyebbülést jelenthetett volna. De mivel a mi kis hazánkban mindent kényszer-szerűen félre kell fordítani, így sajnos ez a könyvcím sem maradt ki a szórásból, aminek szokás szerint az lett a vége, hogy a cím mindenre utal, csak arra nem amire kéne neki.

És hogy szerintem miért is lett még a kritikusok szemében ez a könyv akkora nagy siker…

Az egész történetet átszövő hangulat kivitelezése egyenesen mesteri. Egyszerre nyomasztó, fullasztó, és reménytelen. Rémisztő is, mert az egész X Térség megfoghatatlan, mintha ez egész egy nagy lélegző entitás lenne, ami ugyanúgy vizsgálja a benne tartózkodókat, ahogyan azok próbálják meg vizsgálni azt, és akarva akaratlan hatnak egymásra. Az X Térség egyszerre tűnik élettelennek, és élőnek, a maga bizarr élőlényeivel, hangjaival, és jelenségeivel. Tovább fokozza ezt a sötét hangulatot az író azzal, hogy beleszövi a sztori szálaiba a titkolózást is, azt engedi sejtetni, hogy vannak akik többet tudnak, tudhatnak erről az egész szokatlan jelenésről, csak direkt tartják vissza az információkat, kísérleti szempontok miatt, vagy azért hogy az expedíció tagjai megmaradhassanak objektívek, ne befolyásolja semmi az ítéletüket. Nem tudjuk mi minden történhetett az X Térségben amióta megjelent, de kapunk érzékletes képeket vérrel borított falakról, lépcsőkről, kihalt faluról, ahol emberalakú képződmények sorjáznak, amik mintha figyelnének, amik bár első ránézésre halottnak tűnnek, mégis mintha élnének…

Ha valami matt nem fáradtam bele a könyvbe, az a hangulata volt.

El kell ismerni, hogy az Expedíció nem könnyű olvasmány, olyan mint egy önmagába visszaforduló végtelen jel, történnek benne dolgok, de mégsem történik benne semmi, és ha az ember lánya nem jó időben kapja kézhez a művet, akkor nagyjából az első száz oldal csiki-csuki, értelmetlen alig történései után be fogja zárni. Ha megfelelő, arra fogékony állapotban ütjük fel a könyvet… nos… a helyzet akkor sem jobb, főleg ha az ember annyit képes agyalni dolgokon mint én, mert ebben az esetben az egyetlen amit a mű maga után hagy, az a végtelen ciklusú gondolkozhatnék, ami szintén minden csak nem kényelmes. De legalább próbál elgondolkodtatni a maga szokatlan, és nem feltétlenül pihentető módján, és ha mást nem is, de ezt azért illik értékelni.

Jelenleg most a második kötet felénél tartok, és azt hiszem itt ért utol az átmeneti kimerültség. A Lost mellett a másik mű ami rendre az eszembe jut az a Solaris, és ez marhára felbőszít. Megmondom miért… Nem tartom magam egy ostoba embernek, de a Solarist a mai napig nem vagyok képes értelmezni. A Solarisról pedig rendszeresen a Twin Peaks jut eszembe, aminek szintén nem volt semmi értelme, de annak legalább bevallottan nem volt semmi értelme. Hogy mi a közös a Déli Végek trilógiában, és ebben a másik kettőben? Bár kedvelem az elvont, szürreális, néha totálisan értelem nélküli dolgokat, ez az állapot esetemben csak ideig óráig fenntartható. Ha a türelmi idő letelik, akkor elvontság ide vagy oda, meg gondolkozhatnék ide vagy oda, én is eljutok odáig, hogy akkor most már szórakozzon a nénikéjével az aki akar, én itt befejeztem, mert egyszerűen még ha képes is vagyok értékelni az egyedi látásmódot, és a magyarázat nélküli magyarázatot, elmém eléggé korlátolt ahhoz, hogy bizonyos idő letelte után elkezdjen racionális, érthető magyarázatot szomjúhozni. És ha ezt a magyarázatot nem kapja meg ritka rövid időn belül, akkor elveszti a lelkesedését, elmegy a kedve a folytatástól, és átmegy durciba. Ezen a ponton jó ha fél év múlva képes vagyok meggyőzni magam arról, hogy be kellene fejezni azt a hamis módon félbehagyott történetet.

Összegezve: Az Expedíció egy tetszetős kis történet, aminek meglehetősen komoly alapjai vannak, kiváló eszközökkel, szürreális képi elemekkel, és gyönyörűen megmunkált hangulattal operál, akár lehetne kifacsartnak is jellemezni, mert mind a mondanivalója, mind az író által megteremtett világ kifacsart, ellenben pont ezen sajátosságai miatt rétegkönyv, nem való mindenkinek. Bár hozza a sci-fi sajátságos jegyeit, a pszicho-thriller vonal legalább ugyanolyan erős benne, így a tipikus sci-fi kedvelőket nem biztos hogy meg fogja győzni. Ami a kritikusok szerint a könyv erőssége, az lesz az olvasói réteg szerint a legnagyobb hátránya is – rétestészta effekt, nem szólok semmiről, nincs kézzel fogható mondanivaló, vagyis ami van az nem olyan egyszerű, nincs benne idegen faj ami megtámadja a Földet, és nem azon kell a hősöknek agyalni hogyan kerüljük el a fénysebességgel felénk száguldó végleges kihalásunkat.

Nekem személy szerint amúgy tetszett a könyv. Nem állítom, hogy többször el fogom olvasni, de amíg tartott az olvasási élmény, addig lekötött, kifejezetten szórakoztatónak, és élvezetesnek ítéltem. Igaz, hogy ehhez egy akkora engedményt tettem, amit amúgy nem szokásom: elengedtem minden előítéletemet, és hagytam hadd vigyen az író arra amerre akar. Így tulajdonképpen nem voltak elvárásaim, és így nem is tudtam csalódni. De ide kell biggyesztenem azt is, hogy meg tudom érteni azokat, akiknek nem vált a kedvencükké ez a mű. Meg tudom érteni, mégpedig azért tudom megérteni, mert a nagyon ritka alkalmaktól eltekintve, amikor az ember tényleg kívánja az agyalást, olvasni elsősorban azért szoktunk, hogy kikapcsolódjunk. Hogy letegyük a hétköznap terheit, és átteleportáljuk magunkat egy olyan valóságba, ahol igazán magunkénak tudjuk érezni a történéseket, a fantáziavilágot, amiben zajlanak azok a történések, és hogy szimpatizálni tudjunk a szereplőkkel, barátaik lehessünk, vagy akár mi magunk lehessünk hősök, hősnők. Egy olyan könyv, ahol a valóság szurokfekete, ahol a lapokat átitatja ez az epe ízű ismeretlenség, ami a megkérdezésed nélkül rád fog telepedni, akár el is fog pusztítani, a magány érzete, és az hogy nincs kiút, nincs menekvés, és hogy minden pozitív kis gondolatod nem más mint illúzió… nah… ez nem pihentető. Abszolút semmi köze nincs a pihentetéshez, vagy a kikapcsolódáshoz. Ráadásul az én piciny agyam megállás nélkül a véglegességhez, az elkerülhetetlenhez kapkodott, meg nem tudom magyarázni miért, ami még vitriolosabbá tette az élményt. Ettől függetlenül még mindig fenntartom azt az állításomat, hogy a könyv tetszett, de mint említettem, nem valószínű hogy még egyszer el fogom olvasni.

Elsősorban azoknak ajánlanám, akik kedvelik az elvontságot, és akiket nem idegesít fel az, ha egy történetnek se eleje, se vége nincs. Tudom még javasolni azoknak, akik szeretik egy film könyvalapját megismerni – én marha kíváncsi leszek mit fognak kihozni a filmből. És nem utolsó sorban azoknak is ajánlom, akik olvasták valaha Lem Solaris-át, és meg is értették miről is szól – előrébb vagytok mint én!

Értékelés: 7 pont




Share:

1 megjegyzés:

  1. Helló, NIRA SHALOM vagyok, azért vagyok itt, hogy elküldjem ezt a jó hírt az egész világnak arról, hogyan kaptam vissza volt szerelmemet. Megőrültem, amikor a szerelmem elhagyott egy másik lányért a múlt hónapban, de amikor találkozom egy barátommal, aki bemutatja Baba Wale da Wisemant, a nagy hírnököt, elmeséltem a problémámat Baba Wale-nek arról, hogyan hagyott el a volt szerelmem. hogyan kellett elhelyezkednem egy nagyon nagy cégnél. Csak azt mondta nekem, hogy a megfelelő helyre jöttem, ahol minden mellékhatás nélkül teljesítem a szívem vágyait. Elmondta, mit kell tennem, Miután megtörtént, A következő 2 napban a szerelmem felhívott telefonon, és sajnálta, hogy eddig élt velem, és a következő egy hétben is, miután a szerelmem felhívott bocsánatért könyörögjek, interjúra hívtak a kívánt cégembe, ha felügyelőként dolgozhatnék. Annyira boldog és levert vagyok, hogy ezt el kell mondanom az egész világnak, hogyan segít Baba Wale teljesíteni szívem vágyát. Baba Wale mindenféle varázslat és jó varázslat specialistája. Ha bármilyen segítségre van szüksége, forduljon Baba Wale-hez a következő e-mail címen: babawalewiseman01@gmail.com Whatsapp: +12544131991 Köszönöm később

    VálaszTörlés