Nalini Singh: Angyalárny /2013/

Aki olvassa a blogomat az tudja, hogy Nalini Singh számomra a paranormális-romantikus irodalom Atya Úristene. Minden eddig megjelent könyvét olvastam, és egyenesen szerelemes vagyok az írónő képi világába. Imádom, hogy a főhősei rendszerint zárkózott, mogorva, morcos alakok, kiknek vállát az egész világ súlya nyomja. Rendszerint úgy megbonyolítja a történeteit, hogy a könyv kétharmadánál már a kétségbeesés szélén ücsörgök, fejemen a kérdőjellel: na ebből hogyan is lesz boldog befejezés? Persze mindig révbe érnek a hősök, és minden kis darabka a helyére kerül. Raphael és Elena, az arkangyal, és a céh vadásza közt kialakult szerelem, nekem minden idők egyik legtökéletesebben felépített romantikus kapcsolata marad. A három könyvön keresztülívelő történet, minden kötetére jut egy párkapcsolati mérföldkő, és olyan elegánsan, szépen lassan alakul ki a főhősök közt a bizalom, ami minden női szívet elvarázsol. Aztán a sorozat negyedik kötete kilép a megszokott keretekből, és már nem az arkangyallal és kezdetben emberi szerelmével foglalkozik, hanem Raphael jobbkezével Dimitrivel, és újjászületett kedvesével. Az a könyv sem volt rossz, bár nekem lemaradt egy hangyányit a már megszokottól. És íme itt a folytatás: az éjszínű szárnyakkal ékeskedő Jason, a kémmester, Raphael testőrségének oszlopos tagja ismerkedik meg a minden észérvet az asztalról lazán lesöprő, nagybetűs szerelemmel.

"Az éjfélszín szárnyú Jason az árnyak között érzi otthon magát. De amikor India arkangyalának, Nehának férjét holtan találják a palotájában, a kémmester kénytelen kilépni a fénybe. Egy arkangyal őrült haragja ugyanis szörnyű pusztítást végezhet a világban, Jasonnek pedig meg kell találnia a gyilkost, hogy ezt megelőzze. 

De Neha bizalmának ára van: a kémmesternek az arkangyal vérvonalához kell kötnie magát, véresküt kell tennie Mahiya hercegnőnek. A lánynak, aki szörnyű titkokat hordoz a szívében, és már senkiben sem bízik meg. Legfőképpen nem egy ellenséges kémmesterben. 

A gyilkos után kutatva Jason és Mahiya egy évszázados rémálom közepébe cseppen. A váratlan szenvedély feltámadó, fekete vihara pedig mindkettejüket magával ragadja… könnyen lehet, hogy a halálba."

Megjelenés éve: 2013

Kiadó: Egmont

Oldalak száma: 446

Ára: 3999 Ft

Nalini Singh

Mondanom sem kell, hogy tűkön ültem a könyv megjelenéséig. Jason az a fajta főhős, akinek a személyisége mindenkit felcsigáz. Tetovált arc, érzelemmentes, rideg személyiség, aki az árnyakba olvadva szinte láthatatlan... Hűsége nem ismer határokat, zárkózottságával párhuzamosan...összegezve: az a fajta telivér, amit mindenki be akarna törni, de amit csak nagyon keveseknek sikerül. Napokon keresztül, hosszú perceket áldoztam arra, hogy elképzeljem, vajon milyen nő is lenne számára a megfelelő? Nagyszájú? Csendes? Karakán? Visszahúzódó? Mi lesz az, ami vonzani kezdi Jasont? Nem tudtam elkötelezni magam egyik elképzelésem mellett sem, mivel magáról az angyalról is kevés információm volt a messzemenő következtetésekhez. Amit biztosan tudtam: erősnek kell lennie, mind lelkileg, mind érzelmileg. És aztán "megismerkedtem" Mahiya hercegnővel...és hát őszintén megvallva, nem egészen erre számítottam. A történet arra építkezik, hogy Mahiya azért erős, mert Neha minden kegyetlenkedése ellenére, képes volt megőrizni az emberségét. A lelkét. Rendben, legyen, elfogadom, hogy ehhez is erő kell, de sajnos az a baj, hogy nekem itt bicsaklott is a történet. Képtelen voltam azonosulni a női főhőssel, és így nem voltam képes arra sem, hogy átérezzem mit lát annyira vonzónak benne Jason. Nem az értelmi képességeimmel volt probléma. Felfogtam, amit az írónő leírt, és az eszemmel el is fogadtam, csak nem voltam képes elmerülni benne. Nem tudtam a magamévá tenni. Majd három hétig olvastam a könyvet. Ez kész szentségtörés! Nalini könyvei nálam sosem tartottak két napnál tovább, de ez most olyan volt, mintha mindent lassított filmfelvételen néznék. Vontatottnak érzetem, nem volt meg benne a már megszokott lendület. Tulajdonképpen azt sem tudom behatárolni mikor kezdenek a főhősök közeledni egymás felé. Megismerkedésük pillanatában, Jason még számítónak, és ellenségesnek gondolja Mahiyát, majd észreveszi azokat az apró jeleket, amik arra utalnak, hogy ez nő több...tartalmasabb. Aztán meg már ott tartunk, hogy jön a szex, én meg csak pislogtam, hogy hogyan? De miért? És mi van az érzelmekkel? Vártam, hogy Jason feloldódik. Persze nem olyan hevesen, mint ahogy ez más írónőknél zajlani szokott...Erre mi történik? Már lassan vége a könyvnek, de még mindig ott tartunk, hogy Jason maga sem tudja, mit érez, de az biztos hogy nem akarja elengedni Mahiyát. Hogy a köztük zajló dialógus értelmében, ő soha nem lesz képes szeretni! Aztán hirtelen vége a könyvnek, és kiderül, hogy Jason igenis szereti Mahiyát... Hát jó. Legyen. Értem én, hogy Jason annyira sérült, hogy sosem lesz az a szófosó, állandóan szerelmet valló típus, na de akkor is... így lezárni egy történetet! Az hogy "hiányérzetem van", mint kifejezés, még csak meg sem közelíti azt az állapotot, amiben vagyok. Maga a történet sem volt olyan monumentális, mint amihez már hozzászoktam. Urram üldözése, Raphael anyjának az ébredése, Kína arkangyalának a halottakat feltámasztó képessége... na ehhez vagyok én szokva! Nem holmi indiai arkangyal szerelmi bánatához, és családi feszültségeihez. Nem fogott meg, nem kötött le. És emiatt több vagyok, mint szomorú. Minden szempontból úgy érzem, hogy megfosztottak valami fontostól. Jó, persze, természetesen, ezen a kategórián belül, ez a könyv még mindig magasan jobb az átlagtól, de az elődeihez mérve, sajnos azt kell mondjam gyengécske. A képi megjelenítés, a hasonlatokkal párhuzamosan, még mindig profinak mondható, és még mindig árad a könyvből az a megmagyarázhatatlan elegancia, és kecses ív, ami miatt belehabarodtam az írónő írásaiba. És mégis csalódott vagyok. Ez a baj akkor, ha egy író valami nagy volumenűt alkot. Az ember akaratlanul elkezdi a többi könyvéhez hasonlítani az aktuálisat. És persze olyan nincs, hogy egy író, csak és kizárólag jó könyveket írjon. Mindenkinek akadnak kevésbé sikeres művei, miért pont jelen írónőnk lenne a kivétel? Szóval nem fogom Nalini Singhet leírni, csak azért, mert ez most nem úgy sikerült, mint ahogy vártam hogy sikerülni fog. Jason történetét is fantáziadúsabbnak képzeltem, mint amilyen valójában lett. Ez az erős angyalok között tomboló elmebaj már megjátszott ütőkártya volt Raphael esetében is. Most végtelen ciklusba keveredve megélhetjük ugyanezt. Elképzelhető, sőt több mint valószínű, hogy én vagyok túl kemény most. De a jelenlegi kritikám, minden csak nem objektív. Nalini szereplői a szívemhez nőttek, és rengeteg szép pillanatot okoztak már nekem. Aki képes elmerülni nyakig egy könyvben az tudja milyen érzés ez. Mennyire magával ragadó. Olyan, mint egy drog. Megszokja az ember, és ha annak az írónak jelenik meg újabb könyve, aki ezt a hatást kiváltotta, akkor az ember lánya remegve kap az új történet után, biztosra véve az újabb katartikus élményt. És ettől lettem én most megfosztva. Nalini nemes egyszerűséggel diétára fogott. Összegezve: nem lesz a kedvencem a sorozat ezen kötete, de várom a következőt. És addig amíg az újabb rész meg nem jelenik, a lelkem kénytelen lesz a sorozat első három részének megismételhetetlenül gyönyörű pillanataira építkezni.

Értékelés: 7 pont