A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Elizabeth Haynes. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Elizabeth Haynes. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. december 2., vasárnap

Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje 2012

Előző könyvélményem után szükségem volt valami maradandóan hatásos, és lehetőleg pozitív tapasztalatra. Végleg megcsömörlöttem a romantikától, és bárgyún mustrálva a könyvesbolt polcait, valami olyasvalamit kerestem, ami még csak véletlenül sem az érzelgős így szeretlek, úgy szeretlek kategóriába tartozik. Gondolkoztam a skandináv krimik sorai előtt, de valahogy úgy éreztem nem ez az amit keresek. Átvándoroltam a fantasztikus könyvek tömegéhez, de minden felvett könyvet automatikusan vissza is tettem, mert semmi hangulatot nem éreztem most az idegen bolygók, lények, robotok, és/vagy tündérek világához. Már majdnem lehangoltan kifelé vettem az irányt, amikor a sikerek közt rábukkantam erre a könyvre. Nem kellett sokat hezitálnom a fülszöveg után, azonnal a kasszához mentem, fizettem, és lelkesen indultam hazafelé. A szokásos teendők után este bekucorodtam az ágyamba, és hangulatvilágítás mellett, hallgatva a halkan kint süvítő szelet olvasni kezdtem. Ez volt tegnap előtt.



Véleményem röviden: na így kell könyvet írni!

Történetünk főhőse Cathy, egy londoni huszonéves szingli, aki a fiatalok megszokott, tomboló életét éli, addig a napig, amíg nem találkozik Lee-vel, és bele nem habarodik. A férfi magas, jóképű, határozott, tudja mit akar, remekül főz, rajong főhősnőnkért, és ráadásul nyomozó. A megtestesült álom, gondolnánk...És gondolja Cathy is addig, míg a dolgok el nem kezdenek megváltozni. Mit tesz egy nő, amikor imádottja, először csak apróságokkal kezdi megfélemlíteni? Amikor elkezdi előírni mit viseljen, hogyan tűzze fel a haját? Amikor szisztematikusan elszeparálja a barátaitól? A munkájától? Tényleg van ok a rettegésre, vagy csak a képzelet morbid szüleménye a félelem? Mi történik, ha már teljesen egyedül vagy, és kiszolgáltatottá válsz egy vadállat kényének-kedvének, aki a végén már attól sem riad vissza, hogy megerőszakoljon, megverjen, és késsel kaszaboljon árkokat a bőrödbe? Mit tennél, ha a rendőrség sem hinne neked, mert akiről a legrosszabbat állítod, a törvény embere? Ha a pszichológusok, és a barátaid egyöntetűen azt állítanák, hogy te vagy érzelmileg labilis? Te okozod magadnak a sérüléseidet? Mit tennél, ha az életedért kellene küzdened, egy olyan helyzetben ahol minden ellened dolgozik?
A könyv remekül vezeti végig a jellemtorzulás, a félelem, a kilátástalanság, a reményvesztettség folyamatát. Két fonalon fut a cselekmény. A 2003-as idősíkon megismerhetjük Cathyt, a fiatal lendületes, és boldog lányt, a maga felszabadultságában, bolondságában. Ahogy megismerkedik Lee-vel, megtapasztalja a szerelemet, majd lassú iramban a rettegést, majd a halálfélelmet. A 2007-es idővonalon pedig megismerhetjük Cathyt a történtek után, ahogy poszttraumás stresszben szenved, és kényszerbetegségben. Kényszerei uralják a mindennapjait, az ajtók, ablakok mániás ellenőrzése, megmagyarázhatatlan félelme a vörös ruháktól, a tömegtől. Furcsa szabályai nélkül összeomlana az élete, csak páros napon mehet bevásárolni, csak esősre álló időben mehet kocogni, és ha csak egyszer vét az ajtók ellenőrzésén, és nem tudja hibátlanul végigcsinálni, akkor kezdheti előröl az egészet. Nem alszik, nem eszik, és a végkimerülés határán egyensúlyoz, miközben mindenhol Lee-t látja, pedig tudja hogy a férfi a börtönbüntetését tölti. Segítségére a felső emeletre beköltöző pszichológus siet, Stuart, aki lépésről, lépésre próbálja kibillenteni ebből az állapotból, miközben óhatatlanul is fellobban kettejük közt a vonzalom. Megindító, és megdöbbentőt történet az újrakezdés fájdalmasan hosszú folyamatáról, az önmagunkba vetetett bizalom visszaszerzéséről, és az erőről, kitartásról. Mindez egy feszültségekkel tarkított környezetben, ahol soha nem tudhatod, mikor támadnak rád, és törnek újból az életedre.
A jellemábrázolás annyira jól sikerült az írónőnek, hogy Cathy minden érzelme visszhangra talált bennem. Annyira el tudtam merülni a félelmeiben, reményeiben, mintha minden velem történt volna, és nem vele. Persze, sajnos sokszor hallunk történeteket a családon belüli erőszakról, és nem először találkoztam már ebben a témában könyvvel, vagy filmmel, de ilyennel még soha. Annyira intenzíven továbbítja az érzelmeket, és a gondolatokat, hogy néha olyan indulatos, vagy letört lettem miközben olvastam, hogy kellet néhány perc míg újra a saját valóságom talaján éreztem magam. Annyi düh, és elkeseredettség halmozódott fel bennem a könyv végére, hogy majdnem én kerestem meg Lee-t hogy úgy tökön rúgjam, amitől guvadni kezdenek a szemei. Minimum. Szerencsére a végkifejlet, jelen estünkben pozitív, és az írónő lépcsőzetesen fel is oldja az előzményekben generált feszültséget. A romantika, a bizalom, és Stuart megértése küzdelemre sarkallja Cathyt, aki mire a könyv végén újra találkozik Lee-vel, bátran ki meri jelenteni: már nem félek tőled!
Soha nem voltam ilyen helyzetben, szerencsére. De sajnos azt kell mondjam, a környezetemben nem mindenkinek volt ekkora szerencséje. Igen vannak olyan eltorzult esetek, amikor a kapcsolat szabályai az erőszakon belül is működőképesek maradnak. Amikor a felek jobbára nem akarnak lépni, vagy ilyen, vagy olyan okokból kifolyólag. Amikor kényszerszerű, hogy olyan ember mellett tartsunk ki, aki az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Annak hogy egy ilyen kapcsolat mellett kitartunk, a legtöbb esetben előzményei vannak, és valószínűleg az érintett fél aki megmarad ebben a kapcsolatban, dacára a fájdalmaknak, biztos hogy valamilyen önértékelési zavarral küzd, lehet hogy korábbi tapasztalatai miatt. Azért mondom, hogy felek, és nem csak a nők, mert ugyan szereti a közvélemény elfelejteni, de nem mindig a nő a bántalmazott. Szóval igen, vannak olyan esetek, amikor az ember megreked egy ilyen kapcsolatban, magának jól megindokolható módon. Ahol az erőszakosságnak, idétlen megfogalmazás, de vannak határai. Aztán vannak a teljes szélsőségek, mint Cathy esetében. Ahol a bántalmazó nem riad vissza semmitől. Ahol a szexuális erőszaktól kezdve, a bántalmazáson át, a lelki terrorig, az elbizonytalanításig minden előfordul, míg meg nem kérdőjelezed a saját épelméjűséged. Vagy míg teljesen fel nem adod, és vérbe fagyva azért nem imádkozol vendégszobád szürke szőnyegén hasalva, hogy inkább öljön már meg...
Bár a könyv végén minden pozitívan alakul, képtelen vagyok szabadulni saját indulataimtól. Csonka családban nevelkedtem, édesanyám mellett, a legnagyobb lelki nyugalomban, és világ életemben férfiak közt voltam. Olyan középiskolában tanultam, ahol a tanulók 90%-a fiú volt. Olyan végzettségem van, amiben ha el akartam volna helyezkedni, akkor jobbára csak férfiak vennének körül. Mindig is az ellenkező nem volt a mentsváram. Szeretem a férfiak linearitását, gondolkodásmódját. A racionalitásukat. Könnyen megértem őket, mert hozzám hasonlóan gondolkodnak, és bármikor segítségre volt szükségem, sosem hagytak cserben. Mindig rálapátoltak az önbizalmamra, és minden lehetetlen tulajdonságommal együtt elfogadtak kérdés nélkül. Figyeltek rám, a véleményemre, megvédtek ha az kellett... Mindez arra sarkall, hogy nektek - életemben megfordult, és szerves részévé vált - férfiaknak, ezúton is megköszönjem. Megköszönjem, hogy vagytok nekem, megköszönjem néha durva, és kendőzetlen véleményeteket, amit mindig csak az én boldogulásom érdekében vágtatok a fejemhez. Köszönöm a sok cinizmust, szarkazmust, és arroganciát, mert ezek nélkül én sem lennék sehol. Köszönöm azt a rengeteg borozással, és vitatkozással átvirrasztott éjszakát, amikor mindig nekem lett igazam! Köszönöm azt a sok segítőkész vállat, amin mindig kibőghettem magam, ha kellett, és azt hogy valamelyikőtök mindig rohant, amikor szükségem volt rá. És amit feltétlenül ki kell hangsúlyoznom: köszönöm neked, kedves férjem, mert te mindezt megteszed egy személyben, és ráadásul még együtt is élsz velem. És nem panaszkodsz! Soha... Züllött vagy ugye tudod?
Szóval köszönöm neked/nektek, hogy nekem soha az életben nem kellett azt megtapasztalnom, amit Cathynek. 
Share: