A sorozat második kötete jobban meggyőzött, mint az első. Lehet hogy azért, mert rögtön az első után olvastam, és már megszoktam az írónő stílusát, vagy azért mert már hozzátágult az agyam ehhez a világhoz... Őszintén nem tudom, de tény, az Elszabadult vágyakat nem tudtam letenni. Ebben a részben Shade a seminius démon (aki mellesleg az első részből megismert Eidolon testvére), és Runa a vérfarkassá vált egykori emberi nő, kapcsolatát láthatjuk kibontakozni. Főhőseinknek már van egymással történelmük, egy ideig viszonyuk volt amikor Runa még ember volt. Románcuk úgy futott zátonyra, hogy Runa rajtakapta Shade-t egy édeshármasban két vámpírral. Valamiért főhősnőnk nem lelkesedett túlzottam, amikor Shade annyival lereagálta a kínos helyzetet, hogy van-e kedve csatlakozni... Szerencsétlen nőt ugyanezen az éjszakán még nyakon is marja egy vérfarkas. Így talán meg lehet érteni Runát, amiért nem a kitörő öröm jellemzi a hangulatát, amikor a könyv elején egy Shade-del közös cellában ébred, miután a ghoulok foglyul ejtik őket. Innentől zajlanak az események, a maguk medrében, addig a pontig, amíg ki nem derül hogy a démonszerv-kereskedelem vezetője nem más, mint Shade rég halottnak hitt bátyja Roag, akinek az eszét egy kissé elvette majdnem halála, meg az s'genezis. Bosszúra éhesen szeretne minél több kárt okozni testvéreinek, így egy illúzió segítségével összeköti főhőseinket. Innentől megint a szokásos tempót diktálva haladunk előre. Jó sok szex, meg vér, csípős párbeszédek, egy átok ami megnehezíti a szerelem szárba szökkenését...
Nagyon ritkán elő szokott fordulni velem, hogy annyira beleélem magam egy történetbe, hogy ha valami nem úgy alakul, mint kellene, órákig, vagy akár napokig képes vagyok duzzogni miatta. Ilyen volt Jeaniene Frost vámpírvadász sorozatának az első kötete, amikor Cat elhagyja Bones-t, vagy példának okáért Ward Felszabadított szeretőjében amikor V és Jane összekapnak. Ez utóbbinál konkrétan úgy behisztiztem, hogy ha Vishous valóban élő személy lett volna, biz Isten megnyúztam volna. Nos, Larissa Ione-nak is sikerült ebbe a kötetbe becsempésznie egy ilyen fonalat. Igaz mellékszereplőkkel. Kynan, az egykori aegis vadász, akinek a nejét az első részben megölik, és Gem a démon dokinő románca lenne a katalizátor. Közel egy könyvnyi agonizálás után, végre Kynan eltökéli hogy beleugrik a lánnyal egy kapcsolatba. És épp ekkor - mit ad Isten - kiderül, hogy Kynan személyéhez, egy ősi prófécia szerint nem más kötődik, mint az Armageddon kirobbantása... Na szép. Kynan jobbra el, csak egy búcsúüzenet marad utána, amiben arra kéri Gemet, hogy ne várjon rá. Annyira szurkoltam nekik, hogy miután letettem a könyvet, közel egy órán keresztül úgy éreztem magam, mintha épp egy szakítás után lennék, és kénytelen voltam felhívni a férjemet megnyugtatásért, aki nagyon kedvesen biztosított arról, hogy Ő nem ment sehová, és nem is áll szándékában...
Úgyhogy Gem és Kynan miatt kénytelen leszek elolvasni a sorozat többi kötetét is.
Összegezve, Larissa Ione-nak sikerült meggyőznie. A kialakított világa fantáziadús, és nagyon tetszik, hogy keveset szöszmötöl. Olyan hangulataimban, amikor nem a csöpögős romantikára vágyom, a könyvei tökéletes választások. Bár azt is meg kell jegyezzem, hogy még mindig csak az erős középmezőnyt képviseli. Ward és Singh világa annyira magával ragadott, hogy lassan be kell látnom, nincs olyan író, aki megrengethetné stabil első helyüket. Kár hogy nem írnak olyan gyorsan, mint ahogy én olvasok...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése