Tiffany Reisz: A szirén /2013/

Ez a könyv egy igazi hullámvasút volt számomra. Szeretem ha egy könyv képes érzelmeket generálni bennem, ha hat rám - végül is ez lenne minden könyv rendeltetése, nem igaz? Az hogy manapság a boltokba kerülő ponyvák tizede ha képes erre... nos, az nem a legkedvezőbb statisztika. Így minden olyan irományt ami kimozdít a hétköznapok zsibbadtságából megbecsülök. Dédelgetem őket, elzárom őket a lelkem egy olyan szintjére, ami ezeket a képletes ékköveket gyűjti, és vissza-visszakanyarodok hozzájuk, amikor szükségét érzem. A könyv utolsó oldaláig nem voltam tisztában azzal milyen kritikát is fogok róla írni. Az első száz oldal után meg voltam győződve arról, hogy a véleményem pozitív lesz, és könnyed. A háromszázadik oldalnál ott tartottam, hogy megint elővehetem majd a vicces vénámat és pocskondiázhatok majd kedvemre, olyan kifejezőeszközöket használva, mint a ripacs, a polgárpukkasztó, vagy totális idiotizmus. És most a könyv végén, döbbenten, elszorult torokkal, és mellkassal, azon morfondírozom, hogy vajon mit is érzek. Szomorú vagyok. Dühös. Sajnálok valakit vagy valamit - szánalmam tárgya nehezen behatárolható. Konkrétan sírhatnékom van, ami egyenesen rémisztő, figyelembe véve mennyire nem kenyerem az egerek itatása. Tiffany Reisz vitathatatlanul egy zseni. Provokatív - nem a szexjeleneteiben, hanem szereplői érzelmi világában, és a történések megcsavarásában -, szellemes, és habár a könyv felénél meg voltam győződve arról, hogy halványlila fogalma sincs miről is ír, kiderült hogy ez a feltételezés abszolúte nem állja meg a helyét. Vitathatatlanul manipulatív az írónő, ha arról van szó, hogyan kell az olvasót szépen fokozatosan beterelni egy olyan érzelmi kutyulékba, amiből még a tapasztaltabbak sem képesek egykönnyen kivándorolni.

"Nora Sutherlin erotikus regényeiről híres és hírhedt és van egy titka, amelyet túl sokan tudnak ahhoz, hogy ne kerüljön napvilágra.
Nora legújabb kézirata más, mint az eddigiek: komolyabb, mélyebb, személyesebb és Nora biztos benne, hogy meghozza számára az áttörést.
De vajon lehet-e együtt dolgozni a kimért, karót nyelt angol szerkesztővel, Zachary Eastonnal? Hiszen ő mondja ki az utolsó szót, de maximalizmusa felháborítja Norát. Zach-et Nora szabados életmódja kergeti az őrületbe és a tény, hogy egyre inkább vonzódik ehhez a nyílt, mégis titokzatos nőhöz.
Nora azt hitte, mindent tud arról, milyen, amikor az ember a saját határait feszegeti. De abban a világban, ahol a szenvedély maga a fájdalom, soha semmi sem ilyen egyszerű.
Ki lehet az a férfi, aki öt év távlatából is irányítani képes a nő minden gondolatát? És egyáltalán: ki is Nora Sutherlin valójában? Képes lesz-e valaha önmagának megválaszolni ezt a kérdést?"

Kiadó: Egmont

Oldalak száma: 486

Ára: 3999 Ft

Tiffany Reisz

Szadizmus. A nagy kedvenc, amire most egy egész könyvpiac épül. Tudjuk, ismerjük. De amit már kevésbé tudunk az az, hogy ennek a domináns világnak is vannak árnyalatai. Mint ahogy már az előzményekben kifejeztem az alávetettség inkább lelki megtörést, mint fizikai bántalmazást jelent, és jelen könyvünk ezen a téren pipásnak is mondható. A hősnő Nora, egy alávetettből előlépett domina, aki tizeniksz éven keresztül volt egy szadista férfi játékszere. Nagyon fiatalon került a tapasztalt domináns hím kezei közé... és hát, kedves olvasóm, példaértékű a könyvnek azon üzenete, hogy mit is jelent megtörni valakit. Norának leginkább semmi önbecsülése nincs. Rémisztő a szemszögén keresztül nézni a világot. Az Ő valóságában az a természetes, ha vagy Ő ver valakit, vagy őt verik. A fájdalomban találja meg a feloldozást, és mindenek felett imádja azt a férfit, aki bántja. Aki veri. De aki, nem okoz kárt. Ellentmondásos, mi? Merthogy ennek az egész hajcihőnek az volna az értelme, hogy ugyan fizikailag, és lelkileg/érzelmileg is alárendelt az egyik fél, és hogy lehet ütni-vágni a másikat vakulásig, érzelmileg nem szabad kárt tenni egymásban. Na igen. Csak a baj ott kezdődik, hogy Nora azt nem veszi észre hogy imádottja, azalatt az egy-két évtized alatt míg "támogatta", sikeresen megfosztotta mindentől. A nő 15 évesen találkozik az amúgy katolikus papként dolgozó férfival, majd 20 éves amikor kapcsolatuk kiteljesedik. És ugyan a könyv egész idő alatt azt próbálja belesulykolni az olvasóba, hogy Norának eleve hajlama volt az efféle bánásmódra, a globális egészet figyelembe véve, ez egy oltári baromság. És ezért lehet majd a folytatás izgalmas kis játszótér. Mert miért is nem lehet Nora eredendően elfuserált? Először is, nem stimmel a kora. Szemben azzal hogy a nő váltig állítja hogy neki szüksége volt Sorenre, és hogy ennyire brutális módon volt rá szüksége, mindössze 15 éves amikor a férfi elkezdi tágítani a tudatát. Ez nem tudattágítás, hanem kiképzés. Egy teljesen tiszta, előítéletektől mentes, még alig használt elme célirányos terelése. Norának esélye sincs eldönteni szeretne-e a normalitáshoz kapcsolódni, mert Soren idő előtt elkezdi lökdösni az ellenkező irányba. Majd a saját terepén tartja hosszú évekig. Mire Nora észbe kap, és lelép, addigra megtörtént már a pusztítás, és a helyzet megszilárdult. Nora ezt ismeri, ezt tartja természetesnek, és kitűnően funkcionál is benne. És akkor belép a képbe Wesley, a 19 éves srác, az ártatlanság zászlaját lebegtetve, az Együttérzés nevezetű paripán, és összekuszálja a dolgokat. Majd megjelenik Zach is, a szerkesztő, aki a tipikus középmezőny, és nős. Nora pedig mint a pingponglabda vergődik hármójuk közt. Soren az ismert út, a megrögzöttség, ha úgy tetszik a pavlovi reflex. Zach a korban és gondolkodásmódban is közel álló, karót nyeltsége mellett mégis rugalmas átlag, akiben van potenciál, de aki érezhetően nem lesz szerves része Nora valóságának. Ő képviseli a játékot, amivel gondolatban könnyen lehet azonosulni, de aminek az elrendelt szerepe nem más, mint a kontraszt. Nem tesz egyebet, mint érzékelteti mennyire is áll távol Nora világa a normalitástól. Soren pedig a teljes, és totális káosz, Wesley ellenpólusa, ami azonban még mindig biztonságosabb, mint fiatalos párja, mivel már ismert. Nora tragédiája pedig abban rejlik, hogy fél, és emiatt gyáva, képtelennek tartja magát a szokványosra, mert soha nem is próbálkozott vele - mert nem ez lett belenevelve -, és vak, mert fel sem merül benne, hogy ebben az egész cécóban Ő is lehet éppúgy áldozat. Az elve világos, hogy Nora sosem lesz képes már a normalitás szerint működni, mert a vérévé vált ez a létforma, de még annak a lehetőségét is eltaszítja magától, hogy megpróbáljon valami hétköznapi felé lépni. Annak ellenére, hogy szíve ezt diktálná, a programozása ennek az ellenkezőjét követeli. A könyv zsenialitása pedig abban rejlik, hogy ez az egész nem csúcsosodik ki csak a történet végére. Tulajdonképpen a mondanivaló a régi: képes lesz-e Nora a sorozat záró kötetére átlépni saját magán? Az első kötet befejezése alapján a dolog meglehetősen kétesélyes. De ha addig élek is el fogom olvasni a folytatást, mert megöl a kíváncsiság. Egyrészt nem bánnám ha belefulladna a végkifejlet a szokásos klisébe, mert Wesley személyisége szerelemre termett, és Noráé is. Másrészt ha az volna a végső konklúzió, hogy van akit nem lehet, és van aki nem akarja hogy megmentsék...nos az is bravúros befejezés volna, bár szívfájdító.

A könyv abból a szempontból is remek, hogy újraértelmezi az emberi gyarlóságot, illetve erkölcsösséget. Olyan kérdésekbe beleszalad, ami sokak számára felháborító lehet. Egy szadista katolikus pap? Lássuk be, nem álszenteskedik kedves írónőnk egy pillanatig sem. Sőt még van annyira merész, hogy megpróbálja legyömöszölni azt is a torkukon, hogy ez rendjén is van így, és hogy ennek a káosznak is megvan a maga morális rendszere. Én még mindig a "ne ítélj, hogy ne ítéltess!" rendszerben hiszek, így eszem ágában sincs belemenni ennek a kétélű pengének az elemzésébe. Maradjunk annyiban, hogy merész.

Az írónő másutt sem finomkodik sokat. Ennek a szado-mazo világnak a legharsányabb rétegét kapja el. A kirakati részt. Azt ami a legtöbb embernek eszébe jut, amikor erről a valóságról hall. Latex, bőrcuccok, csettintésre térdelés, orgiák, szolgacsere, megalázás, "nyald meg a csizmám!"... persze ilyen is van. Ezt nevezem én ripacsnak. Olyan ez mint a homoszexuálisok esetében. Ott is van olyan, akiről meg nem mondanád hogy az, mivel sem az öltözéke, sem a viselkedése nem utal erre. Nem affektál, nem bújik női rucikba... és aztán ott vannak a kiplakátolós típusok, akiknek már az első mondatából, vagy csupán a megjelenésükből leszűrhető melyik pályán is játszik. Én személy szerint a csendes pszichopatákra bukom. A harsányság, ripacskodás nem az én világom. Túl teátrálisnak tartom, túl hangosnak, és mindig az az érzésem, hogy aki ennyire kifelé vetít annak komoly mondanivalója és bizonyítanivalója van leginkább saját maga számára. A belső megerősítés kifelé vetülő eszköze. Ezen okból kifolyólag marha nehezen tudtam azonosulni ezzel a világgal a történetben is. De a könyv szempontjából kellett ez ide. Ezzel lett hangsúlyosabb, ezáltal vált felkiáltójelessé, és jobban értelmezhetővé a cselekmény, így elfogadtam.

A megfogalmazás igényes, a fricskák remekbe szabottak, és eltekintve néhány kisebb dialógushibától, nem található kivetnivaló benne. A fülszöveg félrevezető, mert ha valaki elolvassa, azt fogja gondolni, hogy egy hétköznapi szerelmi gabalyodással áll szemben, ezért a könyv kimenetele nem fogja megelégedettséggel eltölteni.

Zárógondolatom pedig... a könyv utolsó része megrendítő, és akiben van egy csepp emberség, azt meg fogja viselni. Minden porcikám vágyja a boldog befejezést, annak ellenére hogy hősnőnk személyisége a kezdetekben nem nyűgözött le. A végére megláttam én is benne azt a fajta sérülékenységet, amiről igyekszik nem tudomást venni. Most először érzem úgy, hogyha választanom kellene a befejezések tekintetében a megszokott romantikus klisé, és az eredetiség közt, én bizony a klisét választanám.

Értékelés: 8 pont 

Tovább

Laura Reese: A gyönyör sötét oldala /2013/

Ha van valami aminek képtelen vagyok ellenállni az a pszicho-thriller műfaja. Van egy olyan problémás oldalam, ami megértésre szomjazik. Emellett pedig van egy igen fejlett empátiás készségem, ami lehetővé teszi, hogy képes legyek átérezni mások helyzetét. Véleményem szerint minden ember cselekedetei megérthetők, ha megértjük a motivációit. Persze az hogy megértem mit, miért csinál valaki, az nem jelenti azt hogy egyet is értek vele. Egyszerűen csak arról van szó, hogy néha úgy tekintek bizonyos emberekre a környezetemben, vagy akár a tömegekre, mint egy petri csészés tanulmányra. Nem szép dolog, tisztában vagyok én ezzel, de ez egy olyan gondolataimat uraló szenvedély, ami már nagyon fiatalon kialakult bennem. Ez segít lavírozni az emberek közt, és ez az ami jó emberismerővé tesz. És ennek köszönhetem a toleranciámat, rugalmasságomat is. Persze ez a figyelés, a várható reakciók megállapítása, az ahhoz való alkalmazkodás, az együttérzés, vagy éppen ellenérzés, teljesen hétköznapi formában mutatkozik meg nálam az életemben. Szeretek érdekes emberekkel ismerkedni, szeretem az önálló gondolatokat, illetve a határozott személyiségeket, mert ők adnak kihívást (jobbára ilyen emberekkel is veszem körbe magam). Nem zaklatok senkit, nem kérdőjelezem meg senki döntéseit, és nem ítélkezem mások felett. De ez a "felmérési" szakasz elkerülhetetlen nálam. Ezzel fektetem le az illető irányában alkalmazható szabályaimat, ezzel célzom be mennyire lehetek egyenes, őszinte az illetővel, és ezzel tapasztalom kinél mely témák érzékenyek, ha tetszik kőbe vésettek, és melyek azok, amik kommunikációra alkalmasak. Nem szeretem manipulálni az embereket, azt meg végképp nem szeretem ha engem manipulálnak. Így mire a folyamat végére érek, és sikeresen besaccolom kivel is állok szemben, nem értem el egyebet, mint azt, hogy tudom mit várhatok az illetőtől. És alkalmazkodom ehhez. Védelmi mechanizmusnak sem utolsó ha az ember lánya ennyire odafigyel, de számomra nem ez a lényeg. Hanem az hogy lássam igazam volt-e. Hogy az illető tényleg úgy reagál-e egy adott helyzetre ahogy én várom, vagy esetleg képes meglepni. Kiszámítható-e az illető, vagy a döntéseit figyelembe véve hektikus? Minél kevésbé skatulyázható be az illető, nekem annál nagyobb élvezet figyelni. Ezzel nem azt állítom, hogy a kevésbé komplex emberek nem lehetnek jó barátaim, mert ez ostobaság. Ez csupán annyit jelent, hogy van egy megmagyarázhatatlan vonzalmam a kissé szélsőségesebb személyiségek felé. Hogy ez a szélsőségesség barátommá tesz-e valakit vagy sem, az rettentő sok mindenen múlik, még ezen felül. A barátaimat, mint szerintem mindenki más is, érzelmi alapon szoktam megválogatni, függetlenül attól, hogy most mennyire bonyolult a gondolkodásuk. De a figyelmemet kétségkívül a bonyolult típus szokta korábban felkelteni. Ebből adódóan meglehetősen sok olyan életrajzi könyvet olvastam, amik a történelemben szereplő, kétes megítélésű személyekkel foglalkoznak. Napóleon, Richelieu, I. Erzsébet angol királynő, Mária Terézia - 16 gyermeket szült, ami előtt emelem a kalapom -, Nagy Sándor, Néró, Augustus, Einstein (hat éves koráig nem szólalt meg, hogy most ez valamilyen betegségnek tudható-e be (feltételezik itt-ott hogy Asperger szindrómás volt), vagy a gondolatai voltak túl bonyolultak a korához képest, ez örök rejtély marad) - és még tudnám sorolni a végtelenségig. Ezek az emberek függetlenül attól hogy most milyen háborúkat robbantottak ki, vagy hány embert mészároltak le, lenyűgöztek a gondolkodásmódjukkal. Személyiségük, motivációik leginkább csak a találgatás tárgyát képezik, és nekem mindig jelent legalább 1-2 óra elfoglaltságot azon morfondírozni, hogy Napóleon magassága és származásából adódó komplexusai mennyiben járultak hozzá ahhoz, hogy azzá vált aki. Persze ez most egy nagyon elnagyolt gondolatfoszlány volt. A történelmi személyiségek boncolgatásán felül, másik nagy kedvenc témaköröm - és ez már meredekebb - a sorozatgyilkosok. Hajlamosak vagyunk azt feltételezni hogy ez a réteg a jelenünk szüleménye, pedig nem. De most kapnak egyre nagyobb odafigyelést, mert most már képesek vagyunk megvizsgálni a genetikai adottságaikat, bele tudunk kotorni az agyukba így is- úgy is, és a sok pszichológiai és orvosi megfigyelésnek köszönhetően, most már valamivel bővebb rálátást kapunk a működésükre. De az örök kérdést még mindig nem sikerült megválaszolni: a gonosszá válás vajon döntéseinktől függő opció, vagy eleve elrendeltetett fogantatásunk pillanatában? Mi hat jobban a személyiségünkre, a származásunk, vagy az életünket meghatározó események, amikkel kénytelen kelletlen szembe kell néznünk? Ezt az egészet csak azért fejtettem ki ennyire bőven, hogy megértsd kedves olvasó, miért is olyan testhezálló játszótér nekem a lélektani thriller műfaj.

"A gonosz nem feketében jár, és nem áraszt rosszindulatú kipárolgást vagy fényeket, épp olyan, mint a szomszéd. Michael is ott tanít még a Kaliforniai Egyetem davisi tanszékén. Gyakran látom fiatal és idősebb nők társaságában, ahogy beszélget velük, ők meg nevetgélnek, összemosolyognak. Ártalmatlannak tűnik, senki nem is feltételezné, hogy ölni képes. Mégis, amióta a húgom naplóját elolvastam, látom, hogy rossz ember, akinek se lelke, se erkölcsei. Megölte Frannyt, szánt szándékkal, előre eltervezve pusztította el őt, és cseppnyi lelkifurdalást sem érez. A húgomat megkötözték és megkínozták, a Yolo megyei halottkém mégse tudta meghatározni a halál okát. A mai napig rejtély."

Kiadó: Magnólia

Oldalak száma: 448

Kiadás éve: 2013

Ára: 2980 Ft

Amikor ilyen jellegű könyvet veszek a kezembe, akkor két alapvető dolgot szoktam megfigyelni:

1, mennyire részletes, árnyékolt a jellemábrázolás - mert ez bizony nagyon fontos, ha nincs kellően részletesen kiépítve, ha nem ismerjük meg a motivációkat, akkor bukik a sztori;

2, az író felkészültsége - mennyire van képben arról, amiről ír.

Ha ez a két jellemző pipálható, és teljesül, akkor ott egy jó thrillerről beszélhetünk. És jelen könyvünk mindkét jellemzőt sikeresen megugorja.

Az utóbbi időben a romantikus erotikus irományoknak köszönhetően, némi bepillantást nyert a nagyérdemű a szélsőségesebb szexuális szokásokba. Én több alkalommal kifejtettem már, hogy ez nem probléma, mert van ilyen, és több alkalommal hangot adtam annak is, hogy ez a dominancia/alárendeltség dolog a legtöbb ilyen jellegű könyvben meglehetősen butított formában, amolyan szép rózsaszín felhőbe burkolva jelentkezik. Merthogy a szerelem, és a bizalom szentesítik a történéseket, és inkább a lágyabb, játékosabb formát részesítik a szerzők előnyben. Ennek oka leginkább abban keresendő szerintem, hogy a közönség befogadóképessége, toleranciája, szimpátiája ennyit képes elviselni gyomorforgás, és hüledezés nélkül. Érthető okokból, mert azt el kell ismerni, hogy az sokkal kellemesebb elképzelés, hogy a domináns pasi dominanciája némi kikötözés, és popsiveregetés mellett véget is ér. Az erotikus-romantikus könyveknek szóló, helyenként negatív kritikáim, pedig zömében annak voltak köszönhetők, hogy aggódtam. Nagyon sok nő van a világon, aki a szexuális életét a megszokott kereteken belül éli meg. Ezt ismeri, olyan szeretőkkel nyitott kapcsolatot, akiknek nem volt igényük ettől többre. A nők a férfiakkal szemben sokkal jobban motiváltak érzelmileg, kevésbé logikusak - ez nem sértés, csak ténymegállapítás - sokkal jobban hagyatkoznak az érzelmi ösztöneikre, mint az ellenkező nem. És mivel emocionálisan figyelik a körülöttük zajló eseményeket, így sokkal instabilabbak is érzelmileg - főleg a tinikorosztály. Tételezzük fel, hogy egy ilyen korú, vagy egy kicsit érzékenyebb lelkületű nő elolvassa valamelyik romantikus-erotikus irományt, és kedvet kap a szexuális tabukhoz. És itt kell kérem szépen megállni. Átgondolni, mit is akarunk, mielőtt még fejest ugranánk valamibe amire nem vagyunk felkészülve. Akinek a párja - akiben hangsúlyozottan megbízik - kapható az ilyen játékokra, az próbálgassa a szárnyait nyugodtan. De az senkinek eszébe se jusson felelőtlenül, hogy kerít a piacon egy ilyen beállítottságú férfit, és csak úgy tudatlanul belerohan ebbe az egészbe. Az élet nem egy romantikus könyv, és a domináns férfi típus sem feltétlenül a kíméletességéről híres. Ezen a területen nem árt némi óvatosság, önismeret, megfigyelés, fokozatosság. És nem kevés érzelmi, szexuális intelligencia. Aki mégis azon gondolkozna, hogy fejest ugrik egy ilyesmibe, annak előtte ajánlanám ezt a könyvet elolvasásra. Ha James és társai a rózsaszín ködfelhős "dominanciát" jelenítik meg, akkor ez a könyv a kontraszt hozzá. A teljes és totális szélsőségesség, ami megmutatja, mit történik akkor, ha a szerelmet és a bizalmat kimínuszoljuk, és semmilyen tabut nem tekintünk tabunak. Aki tudni szeretné mit jelent szadistának lenni, az ne James szürkéit olvassa el, hanem ezt a könyvet, és aki képet óhajt alkotni a perverzióról, az is ezt a könyvet részesítse előnyben. Annyira kíváncsi lennék, hogy ezen könyv elolvasása után, hányan éreznének még kedvet ahhoz, hogy kipróbálják milyen is a teljes kiszolgáltatottság, a visszavonhatatlan alárendeltség. Persze ez a könyv a témakör másik véglete, ha úgy tetszik, a negatív pólus, ahol már erősen megkérdőjelezhető mennyire is egészséges az ilyen. Nem azt állítom, hogy minden domináns pasi, ilyen szinten domináns, hanem csupán annyit, hogy ilyen is van, és sosem tudható előre, hogy melyikbe is akadunk bele a nagy kutakodás közben. Ami remekül lett kivitelezve a történetben az a manipuláció.

Párszor már kifejtettem azt is, hogy a testi kontroll mellet a dominanciában a lelki kontroll is nagy szerepet játszik (nagyobbat), és a cél mindig a megtörés. Ebből egyenesen következik, hogy a domináns pasi manipulatív fajta. Figyel a részletekre, kipuhatolja mik az érzékeny területek, és azokra dolgozik rá. A jó manipuláció pedig olyan, hogy a végén már képtelen vagy eldönteni, hogy te akarod azt, ami történni fog, vagy a másik. Kiszolgáltatottá válsz. Személyiséged alapjait kérdőjelezed meg, és mivel nyakig vagy süllyedve az egészben, így nincs megfelelő objektív rálátásod sem arra hogy józanul megítéld a helyzetet. Irányítottá válsz. Milyen szép is ez, ugye? És ne legyünk naivak, ne higgyük, hogy csak a gyengébb személyiségek eshetnek ebbe a csapdába. Bármilyen erős jellemed is van, ha megtalálja valaki azokat a pontokat amivel képes irányítani, motiválni, akkor már te is nyakig süllyedhetsz ebben a játékban. Ráadásul úgy, hogy lehet észre sem veszed. Az olyanokba pedig már bele sem megyek, hogy megalázás, lealacsonyítás, emberi mivoltod teljes megkérdőjelezése. Aki szeretne ebbe egy kis bepillantást nyerni, az olvassa el a könyvet, mert szépen realisztikusan odateszi az ember elé az egész kis csomagot, méghozzá olyan formában, hogy az ember agya úgy pattog az elfogadás, és tolerancia illetve a teljes csőd, és a megütközés közt, mint a pingponglabda. És akkor el is jutottunk másik nagy kedvenc élményemhez az ilyen jellegű könyveknél. Az írói manipulációhoz. Imádom amikor képtelen vagyok eldönteni, hogy én leszek okosabb és kikövetkeztetem ki a gyilkos mielőtt még letenném a könyvet, vagy az író lesz eszesebb, mert teker olyat a történet menetén, amire nem számítok. Ez a hullámvasút valamilyen megmagyarázhatatlanul perverz kielégülést szokott okozni nekem - persze csak plátói értelemben. Akkor szoktam a legjobban szórakozni, amikor a könyv vége felé kiderül, hogy amit a saját okosságomnak véltem, az egy jól megszerkesztett folyamat, út volt. Hogy a gondolataim, a következtetéseim egyike sem volt a sajátom, hogy szépen eltereltek arra amerre kellett, és én úgy benyaltam a kötelező köröket, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. És így kapok a nyakamba egy váratlan fordulatot, és a csodálkozás élményét, hogy meg tudtak vezetni. Kedves írónőnknek, hogy egyem azt a csepp szívét, ezt is sikerült elérnie, amiért én egyenesen imádom. Ha valamit nem bírok az a klisé, és jelen szerzőnk ezt elegánsan meg is kerülte. Nem a történet fondorlatosságával, hanem a jellemtorzulások, a szimplán emberi reakciók életszerű bemutatásával. Olyan gyönyörűen építkezik, hogy a végén azt is eléri, hogy az ember az elfogadás felé kezdjen hajlani, annak ellenére, hogy tudja, amit olvas, az marhára nem egykönnyen megemészthető. Hogy csókolnám meg azt a manipulatív kis kobakját...

Szereplői egytől egyig torzultak. Mindegyiknek megvan a maga a keresztje, a feldolgozásra váró lelki kínja, és ezek a kínok nem apró-cseprő kis problémák. És ha már motivációk... a megszokottakkal szemben itt nem a lelki nyomor, és nem a fájdalom a fő sarkalatos pont, nem a saját sebeink nyalogatása, és a mások által nekünk okozott fájdalom - röviden nem a tehetetlenség - mozgatja a szálakat, hanem a bűntudat. Ó igen. Végre! Mert ugyan gondoljuk már végig, hogy melyiket nehezebb feldolgozni: ha ártatlanságunk ellen valaki elkövet valamit (mai ugyan fáj, persze, hogyne fájna), vagy az ha mi követünk el valami olyasmit, amivel tartós kárt okozunk egy szeretett személynek. Az elsőről nem tehetünk, csupán elszenvedjük, de a második a mi felelősségünk, és ha a Sors még meg is viccel bennünket, és elmarja tőlünk azt a személyt, akit akarva/akaratlanul bántottunk, akkor nincs feloldozás sem. Remek. Innentől az ember egy lényegi része lelki önmarcangolós mókuskerékbe keveredik saját magával, és megjelenik a vezeklési kényszer. Az önbüntetés.

A történetbe azért nem megyek bele részletesen, mert eszem ágában sincs spolilerezni, még csak egy keveset sem. Ez a könyv akkor jó, ha elkezdjük az elején olvasni, és nincs információnk arról mi is fog történni. Ha csak egy fordulat kitudódik előre, akkor már fuccs az élménynek. Összetömörítve: a könyv bekerült nálam a kedvencek közé, mert reális, részletes, hiteles. Ezzel párhuzamosan nyers is, a legkisebb mértékben sem finomkodó, és úgy rúgja fel a jóizlés szabályait, ahogy kötelező. Csak olyan embereknek ajánlom, akiknek erős idegrendszere, és gyomra van, mert ugyan én nem vagyok az a nagyon meghökkenésre alkalmas fajta, de még nekem is volt, hogy átkúszott az agyamon egy halvány "te jó Isten!".

Értékelés: 9 pont

Tovább

Julie Kenner: Forró rabság /2013/

Akkor megkísérlem a lehetetlen: összeszedni valami értelmeset abból a katyvaszból, amit jelen írónőnknek sikerült összehoznia. Érzem nehéz meló lesz ez, de hát azt mondják a bölcsek hogy az ezer mérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik, és hát mivel az én szócsövem olyan fajta hogy csak egyszer kell megnyitni, és áramlani kezd belőle a lényegi információ - csak az, mint tudjuk - így könnyűszerrel levonható: magas hegy, nem magas hegy, akkor is megmászom ha belegebedek! - megint kezdek túl költői lenni.

Na szóval, akkor a célirány az előre...

"Egy férfi, aki mások szenvedélyével játszik.
Egy nő, aki belemegy a játékba, de nagy árat kér érte.
Damien Stark sportolóból lett milliárdos, akinek nem sokan mernek nemet mondani.
Nikki Fairchild az egyetlen nő, aki felkorbácsolja a szenvedélyét.
Milyen titkokat rejteget Niki, az egykori szépségkirálynő?
És milyen démonok üldözök Starkot?
Ki bírja tovább ezt a kíméletlen játékot?"

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2013

Oldalak száma: 398

Ára: 3490 Ft

Julie Kenner

Az alapok változatlanok: pasi, aki szeret játszadozni, enyhén szériahibás csajszi, szerződés - mert az most már szükségszerű, ha valaki kamatyolni akar -, mély lelki traumák - hogy mehessen a licit, szereplőink közül melyik van jobban elfuserálva -, pénz és elit társaság minden mennyiségben, és persze mindenki szép, vonzó, erotikus, stb., stb...

Először leírnám azt ami tetszett. Volt ilyen, hihetetlen, de TÉNYLEG volt! Kedves főhősnőnk helyenkénti reakciói - nem, nem a szexben - kifejezetten imponálóak voltak. Némi párhuzamot véltem felfedezni a saját lendületem, és hölgyeményünk karaktere közt - gyorsan vág az esze, és nem rest nyersen elküldeni Damient a bús fenébe, ha fel van idegesítve, és ez jó! Mert emberek vagyunk, és olykor dühösek, indulatosak, és ha nálam is szakad a cérna, akkor olykor bizony elmulasztom rátenni a lakatot a számra. És Nikki hasonló...Reprezentatív példa:

Szituáció: Nikki meg van győződve arról, hogy Damiennek köszönheti hogy kirúgták a munkahelyéről... mert a pasi irányításmániás, meg minden...Elég annyi, hogy hölgyikénk dúlva fúlva rohanja le a férfiút annak irodájában.

"- Ezt a csodálatos meglepetést! - mondja míg keresztülvág a szobán hosszú lépéseivel. Olyan szuper, olyan kurvára ártatlannak látszik, hogy ismét a láva forróságával csap ki belőlem a düh, amely már lanyhulóban volt. - Hogy rohadnál meg! - ordítom, és keményen pofon vágom, egyformán meghökkentve őt és magamat."

Na igen kérem, ezt így kell csinálni. De megnéztem volna élőben! De voltak, még sziporkái a lánykának, amik tisztességesnek nevezhetők. Az agyi kacifántjaiban is jól éreztem magam olykor-olykor...

"... Abban a percben tudom, hogy ha most azt mondaná, rázzam le a barátomat, és maradjak bent vele, megtenném. Dögöljön meg, és dögöljek meg én is, de itt maradnék Damien Starkkal."

Hogy nyers? Nem kétséges, de mivel én is hasonlóan szoktam magamban morgolódni, így a szimpátiámat elnyerte. De milyen szép is lett volna az élet, ha a többi jellemző is klappolt volna. De nem. Azt leszámítva, hogy Nikkinek néha vannak meglepően őszinte pillanatai, itt véget is ér a hősnőnk, és a saját személyiségem közti hasonlóság. Amit tudni kell: Nikki egy olyan szépségkirálynő volt, akit az anyja belekényszerített a szakmába kislány korában. Megszabta miket vehet fel, mennyit aludhat, miket ehet...és hősnőnk a felhalmozódott feszültséget kompenzálandó vagdosni kezdte magát. Combjait, csípőjét. Nem butaság, hogy egy olyan ember, aki nem ura a saját életének belemenekül egy ilyen kényszercselekvésbe. Van ilyen az életben is, meglehetősen komoly probléma, és nem is olyan egyszerűen orvosolható - ez is kap tőlem egy pipát, mivel más, mert eltérő... itt végre nem az erőszak a téma (hittem én hülye, de erről majd később). A lényeg, Nikki személyisége erős startot mutatott, ráadásul hőseink nem fekszenek össze csak valahol a 250. oldal magasságában - ergo nincs elsietve a "játék" -, és én már kezdtem elkönyvelni a tényt, hogy talán egy újabb gyöngyszemre leltem. Aztán ezek az ügyefogyottak elhálják, amit el kell, és olyan ívű zuhanás történik, amitől kedvem lett volna apró cafatokra tépni a könyvet.

A problémák:

1, A SZERZŐDÉS - Damien eltökéli, hogy kell neki egy akt Nikkiről, ezzel nem is lenne probléma. A probléma ott kulminál, hogy mindezért 1 millió dollárt ajánl a lánynak, azzal a kikötéssel hogy a festmény elkészülésének ideje alatt Nikki minden fellelhető értelemben az övé lesz. Hogy mi is ezzel a bajom? Azon túl persze, hogy teljesen felesleges volt ez ide...Először is: nálam a pénz, és az észbontó szex nem összeegyeztethető fogalmak (vagy megkapja ingyen tőlem az érintett másik fél, vagy nem kapja meg... lennének, akik erre azt mondanák hogy pocsék az üzleti érzékem, de ez van). Másodszor pedig: könyörgöm, most már csak akkor lehet kufircolni, ha ezt egy ügyvéd is ellenjegyzi?!

2, DOMINANCIA KONTRA VEHEMENCIA - tök jó, hogy minden hiperszuper vonzó pasi olyan formában domináns (NEM DOMINÁNS), az ilyen könyvekben, hogy csak és kizárólag egy cél vezérli: gyönyört adni a kiválasztott kedvesnek. Most már fix, hogy ezen írónők egyikének sincs halvány lila fogalma sem arról, miről is szólna ez az egész. A kontroll, az irányítás nem arról szól, hogy rád parancsolnak: élvezz most! Az egész cécó, az oda vezető útról szól, és az hogy megsimogatnak egy jégkockával, meg kapsz egy mellbimbócsipeszt...nos attól még nem fog a cél a teljesülni. A megadás könnyebbik része a fizikai rész. Ha valaki domináns az a lelki részre fog összpontosítani, amíg nem marad már tiszta gondolata az embernek, és az fogja mámorral eltölteni, ha látja, hogy már tényleg nem bírja a másik fél. Némi könyörgés, hogy ugyan érints már meg, és a mi hős domináns lovagunk már ugrik is? Na persze...Ez szex. Játékos ugyan, és kacérkodó is, de akkor is csak egyszerű szex. Ha odaforraszt az ágyrácshoz, akkor is csak egyszerű szex marad...

3, BIZTONSÁGI SZÓ - véleményem már kifejtve Millernél, azóta nem változott az álláspontom. Röviden: baromság az egész, de úgy néz ki olyan lesz ez is, mint a "szerződés". Ha megjelenik az ember lányának az életében egy multimilliárdos pasi, és mer vetni rád egy pillantást, akkor rögtön célszerű lerohanni a biztonsági szavaddal, és az orra alá dugni egy szerződést, ha akarja, ha nem.

4, PARANCSRA ÉLVEZÉS - egy újabb sarkalatos pont, mi megkerülhetetlen. Nem a parancsba adás tényével van bajom, mert az ilyen jellegű szexnél, ez biza előfordul. Szerény személyemnek, egyetlen problémája ezzel az egésszel, hogy kezdek irigykedni. Hősnőink kivétel nélkül már csak a pasi szemének ködös csillogásától is majd' elélveznek, és ha már az ujjaik is képbe lépnek, a teljes lezajlási idő a starttól a megkönnyebbülésig 30 másodperc, és maximum három perc között mozog. Ja igen, és ebben a könyvben sem illatozik nőiességünk édes kelyhe, hanem egyszerűen csak szaglik. Részemről a nemi testtájaknak meghatározó, vagy jellegzetes illatuk van (amennyiben karba vannak tartva). Ha szaglanak, akkor már régen rossz...

5, ERŐSZAK - na ezt figyeljétek (abszolút mélyrepülés a könyvben):

"Olyan sok minden jut eszembe, ami most támpontnak tűnik. Az arca amikor elmesélte, hogy abba akarta hagyni a teniszezést, de az apja nem hagyta. A hallgatása, amikor a szemétláda új edzőjéről beszélt, és én megkérdeztem, hogy a versenyzés ölte-e ki a teniszből az örömöt. Evelyn célozgatása a szőnyeg alá söpört titkokra. És hogy örökké ő akar irányítani. Az üzletben. A kapcsolataiban. Az ágyban. Természetesen tévedhetek, de nem gondolnám. Damient megerőszakolták gyerekkorában."

Tuti! Basszus, és te ezen még morfondírozol? Hisz irányításmániás, és mint tudjuk ez csak akkor alakulhat ki, ha minimum egyszer akarata ellenére meghágták! Sőt nem is egyszer, és nem is egy ember...Egy egész regiment, öcsém! - Ide azzal a bökővel, hadd szúrjam szíven magam...Elárulok valami egészen meglepőt. Kezeket fel, akiknek olyan munkája van, ami teljes embert, összeszedettséget, komoly koncentrációt, és odafigyelést kíván. Ahol akad stressz dögivel, és ahol minden egyes lépésedet komolyan meg kell fontolni, mert nem csak a te boldogulásod múlik a döntéseiden. Nem is kell ilyen munkakörben dolgozni, elég némi empátia ahhoz, hogy átérezhesse az ember. Nagy nyomás, minden nap egy küzdés, és sokszor a környezeted kiveszi a kezedből a legideálisabb megoldást, és valaki sérül. A felelősségérzeted megsínyli, talán még hibáztatni is kezded magad...Mit teszel? Kompenzálsz. Mindenki úgy, ahogy neki kényelmes. És vannak akik ezt a feszültséget, így kompenzálják. Ettől még nem lesz lelki nyomoronc, nem lesz depressziós, önutálattól szenvedő, világfájdalmat cipelő figura az illető. Egyszerűen csak így oldódik. És igen, vannak akik ezt is képesek kellő intelligenciával lekezelni. Ez volt az a momentuma a történetnek, ami sikeresen lefárasztott annyira, hogy már ne is érdekeljen a folytatás.

6, PEJORATÍV KIFEJEZÉSEK TÖMEGE - szereplőink nem szeretkeznek, nem dugnak, de még csak nem is kefélnek. Basznak - újfent elnézést kérek, csak idézek. A szaporulási tevékenységi stílusok közül, drága hősnőnk csak ezt ismeri - marha irritáló, már csak azért is, mert hőseink a könyv közel feléig magázódnak, illetve elvileg egy diplomázott nőről és egy zseniket megszégyenítő pasiról beszélünk, és igen előfordul olykor, hogy az ember a mocskosabb kifejezések között lavírozik, de nem állandóan. És csak hogy hősünk se maradjon le, előszeretettel ismételgeti a "pina" szót, halvány kísérletet sem téve néha a szinonimák felé fordulásra (pedig van belőlük annyi, hogy Dunát lehet vele rekeszteni). Ezen felül oldalanként minimum kétszer találkozhatunk a lucsok különbözően felhasznált/melléknevesített alakjával, és a folyni igével. Igénytelen, nem erotikus, és meglehetősen nyers, barbár megoldás egy amúgy érzéki jelenetet ily módon ledegradálni. Nem tetszett.

7, ÉRZELMI KATASZTRÓFÁK LEGYINTÉSSEL VALÓ ELINTÉZÉSE - azon kívül, hogy hőseink teljesen ki vannak fordulva a normalitásból, még a fejük felett lebegnek egy haláleset némileg tisztázatlan körülményei is. Fojtogatós szexben lelte halálát Damien exe... - ugyan mi másban is patkolt volna el szerencsétlen asszony? Az árnyékok felvetnek némi bizalmatlansági indexet, de persze ez sem olyan súlyos, hogy álmatlanul kelljen hánykolódni tőle. Ez a fonal lehetett volna érdekfeszítő, de elnagyolt, akárcsak Nikki öncsonkítási szenvedélye. Összekapkodott, "nagyobb a füstje, mint a lángja", hanyag hatást kelt, ergo teljesen felesleges hiszti, mert konkrétan nem épül rá semmi.

8, SMS ÜZENETEK KÉNYSZERES RÖVIDÍTÉSE - csak hogy lopjunk már egy keveset egy másik írótól, lehetőleg olyasmit ami már az eredeti kiötlőnél is csúfos kudarcot vallott (Miller). Kedvenceim: bi - bugyi, mó - melltartó...ehhez inkább már nem is írok semmit.

9, ANÁLIS SZEX AVAGY A TELJES MEGADÁS - bizony hölgyeim. Ha esetleg legyűrtétek volna magatokban a kényszert, hogy eme zónátokat output helyett inputként is kihasználjátok, akkor sajnos rossz hírem van. Nem vagytok elég elkötelezettek. Mert mint kiderült, ez a visszavonhatatlanság jelképe. Amennyiben ilyen formában nem vágtak még gerincre titeket, akkor nem is adtátok oda magatokat igazán. Csak arra lennék kíváncsi, hogy mennyiben változik bármi is ha ez az opció teljesül - a nem teljesül állapothoz képest. Még szerencse hogy (legjobb tudásom és ismereteim szerint), ez a vége a "melyik lukat lehet még bevenni" című játéknak (de persze, lehet hogy tévedek, ezeknél az íróknál sosem lehet tudni).

Szurkoltam azért, hogy tíz pont legyen, de nem jött össze. Ezek volnának nyúlfarknyi gondolataim a "műhöz". Nincs mit összegezni (pocsék lenne ha a fenti kivesézés ellenére, még tudnék hozzáfűzni valamit). Jelen könyvünk felkiáltójeles: NE VEDD MEG!

Értékelés: 2 pont

Tovább

Jessica Bird (J.R. Ward): Egy felejthetetlen hölgy /2013/

Egyik legkedvesebb írónőm, a klasszikus romantikus irodalom irányába tévedt. Klasszikus alatt értsd: az a klisé, amit még nem untunk meg. Merthogy jelen művünk sem az eredetiségével fog csatákat nyerni, az is biztos. Mert miről is szól a történet? Adott egy grófné, az amerikai felső tízezerből, aki éppen válik, és akinek egy sorozatgyilkos pályázik a fejére. És adott egy olyan titkos, hiperszuper testőr, aki elválalja a hölgyemény védelmét. Tiszta "Több, mint testőr", mínusz afroamerikai énekesnő, mínusz Kevin Costner, plusz egy alapítvány és egy törékeny hősnő annak tetején, és plusz egy morcos, "akkor sem" típusú főhős.

"Grace Hall, az előkelő társaság szépséges tagja, a vagyona miatt egy őrült célpontjává válik. A gyilkos Manhattan legbefolyásosabb nőit öldösi. Grace új testőre, John Smith, egy kompromisszumokat nem ismerő, kemény férfi, a legkevésbé sem szeretne beköltözni Grace-hez a tetőtéri luxuslakásba, de nem tud nemet mondani neki. Miközben közli a szabályokat új ügyfelével, dühös szikrák pattognak közöttük, és lángra lobban a vágy. Az éjszakák lassan egyre forróbbakká válnak, a gyilkos egyre nagyobb veszélyt jelent, így Grace-nek és Smithnek választania kell: a szabályokat követik, vagy a szívük parancsát."

Kiadó: Ulpius

Kiadás éve: 2013

Oldalak száma:414

Ára: 3999 Ft

Még mielőtt azt gondolnád, kedves olvasó, hogy önmagamhoz hűen, ezt a könyvet is le fogom húzni, kéretik megállni egy pillanatra, és tisztázni az alapokat. Ward jó író, és ez jelen könyvnél sincs másként. Abszolút szépen felépíti a történetet, szereplői eladhatók, mi több, szimpatikusak, de...ez nem a Fekete Tőr Testvériség. És ez a tény ugyebár, már előre is vetít néhány dolgot. Például azt, hogy nem lesznek ebben a könyvben kolosszális izomzattal rendelkező, erotikus illatokat kipárologtató, szexuális félisten-vámpírok. Ez lemarad, bizony. És mivel jelen könyvünk földhözragadtan reális, így helyzetkomikumok sem fognak előfordulni tucatszám. Mindkét főhősünk ember, szimplán emberi érzésekkel, nem csócsálják meg senki nyakát, hogy szomjukat oltsák...Összegezve: ez a fajta húsleves, az a fajta húsleves, amibe cupák helyett Maggi leveskocka került - a történet fondorlatossági indexét tekintve.

De Wardnak azért itt is sikerül ívet hajlítania az egyenesbe, mivel eme irodalmi tartomány minden eszközét beveti, és remekül is alkalmazza.

Ilyen eszközök például:

1, Sose ugorj fejest a szerelembe! - egy romantikus könyv csúcsának, mindig azt tekintjük, amikor a szereplők remegő pillákkal szerelmet vallanak, és a háttérben megszólalnak az esküvői harangok (esetenként csak képletesen). Nos ez a jellemző ebben a könyvben pipásra sikeredett. Konkrétan a történet utolsó öt oldalán belül zajlik le ama felemelő élmény, hogy szerelmeseink egymás karjába omlanak.

2, Mindig ügyelj a feszültségfokozásra! - minden romantikus könyv ugyanazokból a szintekből épül fel:

a, találkozás - általában valamilyen félreértés, vagy antipátia kíséri, főhőseink ilyenkor erősen a "nem kedvelem" állapotban leledzenek;

b, szócsaták, véleménykülönbségek - adott szituáción belül kifejezésre kerül a szereplők közti teljes egyet nem értés, vagy humoros, vagy könnycseppes formában;

c, a "b" ponttal párhuzamosan megjelenik a vonzódás. Hősnőnk ugyan idegesítő némber, de emellett pokoli szexi is, amiért hősünk úgy kívánja, hogy majd megveszik kínjában tőle. (Olykor ez már az "a" ponton kikristályosodik);

d, további vehemens sziporkák, majd elszabadulnak az indulatok - megtörténik az első csók. Némi meglepődés, cifra káromkodásokkal tarkítva, mindkét fél részéről;

e, némi huzavona, miszerint a "d" pont többet elő nem fordulhat;

f, szenvedés, mert a szereplőink égnek a vágytól, hogy a "d" pont megismétlődjön;

g, belátás, amikor is a főhősök rájönnek, hogy nincs mit tenni, ennek fix hogy hancúrkodás lesz a vége;

h, elemi erővel elszabadul a vágy - szex;

i, ugyan már megvan a vonzódás, megtörtént már a nagy légyott, még akkor is akad egy baki, ami miatt a szerelem nem teljesülhet be - ennek oka abban is kereshető, hogy hőseink, vagy egyikük, vagy másikuk, esetenként mindketten bőszen tagadják, hogy amit éreznek az a szerelem;

j, komoly konfliktus, bősz vitatkozás, aminek látszólag az a vége hogy hőseink istenhozzádot mondanak egymásnak;

k, sorsfordító esemény, ami rádöbbenti hőseinket egymás iránt érzett ragaszkodásuk mélységére;

l, tisztázás, miszerint persze hogy ez a SZERELEM, majd némi pironkodós ki kit szeret jobban dialógus, majd esetleg gyermekáldás a prológusban.

Az a jó író, aki ezeket a szakaszokat úgy hidalja át, hogy közben képes fenntartani az érdeklődést. Ilyenkor fontos a jellemábrázolás, mert mivel érzelmekről van szó, jó ha tisztában vagyunk azzal, melyik hősünk miért is érez úgy, ahogy. Nos Wardnak ezt sikerült is keresztülvinnie ebben a könyvben. John Smith karaktere a tipikus kemény, hidegfejű, erős férfit testesíti meg, ezzel szemben Grace a női törékenység mintaképe. Mindketten tapasztaltak már épp eleget ahhoz, hogy páncél mögé rejtsék magukat, és mindketten képesek a másik páncélja mögé látni. Mivel itt a normál keretek győzedelmeskednek, így nem kapunk ablakpárásító lepedőakrobatikát sem, csak egy kedveskedő alig pár oldalas szeretkezős jelenetet, amiben semmilyen durva kifejezés nem kap helyet. Ez kész felüdülés volt számomra, mert Miller erotikus könyve után, valamiért allergiás lettem a nemi szervek és a kamatyolás szinonimáira. És bár Ward jelen könyvünknél meglehetősen visszafogta magát, azért itt is fel-fel bukkan a rá jellemző humor.

Összegezve: hozza a vártat, vevő vagyok a folytatásra. Most már csak a megfelelő hangulatot kell majd elkapnom hozzá magamban, amikor is képes hatni rám a tiszta (bujaságtól és paranormális lényektől mentes) romantika.

Értékelés: 7 pont

Tovább

Raine Miller: Meztelenül /2013/

Tudom, hogy gyorsan olvasok. Általában egy 400-500 oldalas könyv két napig képes lekötni, feltéve ha nem terjengős, ha lendületes, és jól van összerakva. Ezt az irományt viszont sikerült még magamhoz képest is ritka gyorsan kivégeznem. Elkezdtem tegnap este fél tízkor, és befejeztem valamikor nem sokkal 11 óra után... De nem azért haladtam ennyire sebesen, mert a könyv történetileg annyira lehengerlő! Sőt nem is azért, mert olyan sziporkázó, hogy képtelenség letenni. Nem. Annak oka, hogy ennyire gyorsan végeztem vele az, hogy összesen 185 oldal, meglehetősen nagybetűs, és érzésem szerintem másfeles sorközzel lett megszerkesztve. Tehát, ha összenyomnánk, akkor maradna belőle nyolcvan oldal. Ezzel szemben viszont, a könyv ára 3499 Ft. Köznapi nyelven azt hiszem ezt hívják RABLÁS-nak. Ha még hozzátesszük, hogy történetileg sem kifogástalan, akkor marha egyszerűvé válik a képlet: ezt bebuktam.

"Brynne Bennett, a Londoni Egyetem ösztöndíjas amerikai hallgatója jó kislány módjára éldegél Londonban. Próbálja rendbe tenni kisiklott életét, keményen tanul, részmunkaidőben pedig fotómodellkedik. Egy nap Ethan Blackstone, a sikeres angol üzletember megveszi a lány aktképét, és rögvest magának akarja Brynne-t - vágyait gátlástalanul a tudtára adja, nem ismeri azt a szót, nem. Domináns természete magával ragadja, foglyul ejti Brynne-t, holott ő még egyre múltjának démonai elől menekülne. Titokzatosság lappang a kapcsolatukban, és hatalmas rejtélyek bújnak meg a háttérben.

Vajon megszabadíthatja-e Ethan a múltja terhétől Brynne-t? És hagyja-e Brynne, hogy ezt megtegye, mielőtt az újra felszínre törő múlt szelleme végleg elpusztítaná egy szép jövő esélyét?"

Kiadó: Ulpius

Kiadás éve: 2013

Oldalak száma: 224 (csak 185 a többi reklám a könyv végén)

Ára: 3499 Ft

Raine Miller

Sara Fawkes Amit csak Ő akar c. "műve" után, nem gondoltam volna, hogy találni fogok még egy hasonló mélyrepülést az erotikus irományok kategóriáján belül, de jelentem, mégis sikerült. Azt sem tudom hol kezdjem, így inkább fejest ugranék a közepébe. A könyv értékelhetetlen. Most már nagyon szeretném, ha olyan író írna ilyen jellegű könyvet, aki ismeri a dominancia, és a vehemencia közti különbséget. Komoly képzavar van kialakulóban erről az irányról irodalmi körökben. Az hogy valaki azt súgja a füledbe, hogy "keményen meg foglak baszni", az kérem nem teszi az illetőt dominánssá, attól maximum szabadszájúsággal vádolhatnánk az elkövetőt. Ha meghágnak egy liftben, vagy nekidöntve egy ajtónak, nos az sem dominancia, legfeljebb őrültség (ami meglehetősen izgató lehet). És ez a biztonsági szavas mizéria... Van két lehetőség:

1, Olyan emberrel vágsz bele ebbe a korlátokat feszegető szexuális manőverbe, akit ismersz, mondjuk még szeretsz is (ez nem feltétel), aki ismer téged, és akiben ebből kifolyólag bízol is. Na itt nem lesznek biztonsági jelszavak, mivel ISMERITEK egymás igényeit, és lehet (sőt biztos), hogy semmi nem lesz túl sok, mert mindketten tisztában vagytok egymás határaival. Szóval ez a biztonsági szavas módszer, ilyen helyzetben egy baromság. (Megjegyzés: a profi körökben sem működik, mivel egy ilyen szituációban pont az a lényeg, hogy a praktikák, amik olykor bizony fájdalmasak, élvezetet okozzanak (persze csak ha valakinek erre van igénye), és hát maradjunk annyiban, hogy ha a fájdalom okoz izgalmat, akkor baromira nehéz megmondani a sűrűjében lebegve, hogy mi az ami már tényleg sok, mert akkor nem biztos hogy annak fog tűnni. Később persze jól jön némi izomlazító krém, meg lehet hogy néhány köteg sebtapasz is...).

2, Ha teljesen tapasztalatlanul szaladunk bele egy ilyenbe, ráadásul egy vadidegennel (aki azért jó ha tapasztaltabb tőlünk), akkor elfogadható tényező a biztonsági szó. Mivel nem ismeritek egymás igényeit, és mivel a partnernek több mint valószínű, hogy széles rálátása van a dolgokra, nem árt letisztázni mik is a korlátok. De mivel neked kunsztod sincs még arról mi is a sok, ilyenkor nem árt megbeszélni milyen jelre kell visszavonulót fújni. Ebben az esetben, jó ha az a a szó nem tartalmaz semmilyen szexuális utalást, mivel egy ilyen helyzetben a "Ne!" és a "Hagyd abba!" sokszor jelent "Igen!"-t és azt hogy "Csináld még!". A tiltakozás mindig ösztönszerű, még akkor is ha épp nem a fájdalomba, hanem a gyönyörbe görnyed bele az ember lánya.

Sylvia Day ezt még annyival egészítette ki, hogy a biztonsági szót kiterjesztette a főhősök hétköznapi életére is, mivel mindkettő szereplője érzelmileg, és idegileg is meglehetősen labilis, és sokszor nincsenek összhangban. Ezt kompenzálandó a főhősök megállapodtak abban, hogyha a hétköznapok rohanásában túl soknak bizonyulnak - minden féltékenységi manőverükkel együtt - egymás számára, akkor ez a szó ott is működésbe léphet. Megjegyzem, ez igen elegáns, és ésszerű megoldás volt Day részéről. Rendkívüli helyzetek, rendkívüli megoldással orvosolhatók.

Valami ilyesmit akart itt is eldurrogtatni az írónőnk, csak hát nem igazán sikerült neki. Először is, mivel főhősünk nem domináns. Egy kicsit sem. Megfigyelteti a csajt, mert meg lett bízva ezzel. Pont. Nem őrült féltékenység vezérli, még csak nem is a tébolyodott szerelem. Oké elkapja hősnőnket minden lehetséges alakalommal, de nem tesz semmi olyat, ami rendkívüli volna. Szereti fosni a szót az ágyban, köntörfalazás nélkül - kiváltképp szereti alkalmazni a "baszni" kifejezést. Ez remek, de ettől akkor sem lesz dúvad...Az első amin jót derültem az volt, hogy a maga mocskos kis módján, pejoratív kifejezések tömegével felvezeti, hogyan fogja agyatlanra kefélni hősnőnket, majd az ominózus pillanatban a behatoláskor azt mondja, hogy "most a magamévá teszlek". Tehát a kritikus pillanatban Ethan írói vénája győzedelmeskedik, frivol stílusa helyett...Na persze. Személyes megjegyzés: aki oldalakat képes arról magyarázni, hogyan fog gerincre vágni, és mindeközben olyan szókészlete van, ami kimeríti az illetlen kategóriát, az nem fog a "magáévá tenni". Az maximum úgy meg fogja kúrni a lucskos puncidat, hogy majd jojózhat tőle a szemed - már elnézést a kendőzetlenség miatt. Szóval én már itt feladtam a könyv iránti lelkesedésemet. Az olyanokon már meg sem ütköztem, hogy egy héttel a találkozásuk után, már majdnem össze is költöznek, vagy azon hogy hősnőnk megállás nélkül azt hangoztatja a könyv elején, hogy Ethan túl veszélyes neki, és hogy nagyon nem kellene ebbe belemennie...És mégis, amikor az első vacsorájukon Ethan azt kéri menjen vele haza, rögtön rávágja hogy "jó". Imádom a határozott nőket. Oké, adott egy csinos pofika, meg egy isteni test... És akkor mi van? Könyörgöm élvezni kéne a játékot is, amíg az ágyig eljut az ember egy ilyen görög istennel. Húzni kéne egymás idegeit egy kicsit, nem? Abban van a sava-borsa a dolognak. A kétértelmű megjegyzések, a heves csókok, a néha véletlen, néha szándékos tapizás...Ez mind gerjesztő hatású, hülye az, aki ezt el akarja sietni. Ha a játék egyik este kicsit merészebbre sikerül, és a vágytól teljesen elködösül az elménk, akkor is van megoldás...pl: vibrátor...telefonszex az illetővel (jó kis döbbenetet okozva ezzel)...vagy egy kendőzetlen email. Ennek is megvan a maga varázsa. Ez az adok-kapok szabja meg a későbbi korlátokat. Ezzel méritek fel egymás szükségleteit, igényeit, és ha valaki ilyenkor szemfüles, akkor rengeteg információt fel tud halmozni. Na persze jelen könyvünkben ilyenről szó sem esik. Felépítésében rém sablonos: vonzó vagy, nem akarlak, nem akarlak (ez csak verbálisan, helyenkénti utalással derül ki), majd mégiscsak akarlak, de most, rögtön, aztán egy huszáros csapással, aludj nálam, kapcsolatot akarok, az enyém vagy, szeretlek. Mindez kb. másfél hét leforgása alatt. Hát rendben, legyen...A végén még az fog bebizonyosodni, hogy én vagyok a hülye, de nekem ez nagyon nem kerek. Tartalmatlan, hála annak, hogy nincs levezetve miért is kerülünk bele ebbe a mókuskerékbe. És a másik...Persze hogy hősnőnk valamikor a múltban erőszak áldozatává vált! Na most már kezd ebből nagyon elegem lenni. Hihetetlen, de nem csak azok szeretik a korlátaikat feszegetni szexuálisan, akiket már minimum egyszer megerőszakoltak! Szabályszerűen rosszul vagyok már ettől az önigazolós baromságtól. Miért hiszik azt az írók, hogy ez az egész szexuális irányultság akkor válik jobban elfogadhatóvá, ha ezzel, vagy más lelki töréssel indokolják? Ha már indoklás szükségeltetik, akkor kifejezetten frissítő volna már egy "azért, mert csak".

A fogalmazással is akadtak problémáim itt-ott. Pl. szex közben nem hiszem, hogy vonzó az ha az illető férfiú a megkönnyebbüléskor a főhősnő nevét "kaffantja". És nem tudtam értelmezni a 117. oldalon megjelenő "elrémül" szócskát sem (szerintem hatásosabb lett volna a megrémül vagy az elretten). Aztán még ott volt ez a gyöngyszem is:

"- Ölelj körbe a lábaddal- mondta, és erősebben markolta a hátsómat. Megtettem neki. A falhoz voltam préselve, lila cowboy csizmám kétfelé kalimpált, mint egy boncolásra váró békáé..." 

Na kérem, így kell elrontani egy szexuális töltetű jelenetet. Aki olvas az vizualizál, ez tény. Milyen jó is az amikor gondolatilag teljesen elsüllyedve épp repülünk egy erotikus jelenetbe, és akkor minden átmenet nélkül  felrémlik előttünk egy orvosi fém tálca, rajta egy döglött varanggyal...

Ezeken felül még ott volt a főhősök közt lezajló sms párbaj is, ahol drága szereplőink mindent kényszeresen rövidítenek. Mert => "mer", vagyok => "vok" (ami számomra a legjobb esetben is egy főzésre alkalmas edényfajta...még ha eredetileg "w"-vel írjuk, akkor is), valamit => "vmit", hogy => "h", olyan => "oan", és még sorolhatnám... És ez ugyan szubjektív, de a kezét törném el annak, aki így kommunikál. Könyörgöm a technika fénykorát éljük, okostelefonokkal, meg wifi-vel, meg mobilnettel. Ha nem akar azért a nyamvadt sms-ért fizetni, akkor írjon emailt, ott nem számít a karakterszám. És ha közölni akar valamit, azt tegye tisztességgel. Nem egy emberrel szoktam én sem online cseverészni, és nem egy emberrel levelezem rendszeresen, de megtisztelem őket azzal, hogy normálisan írok, illetve fogalmazok, és ezt ők is megteszik kérés nélkül viszont. Arról nem is beszélve, hogy a sok rövidítés a könyvben is meglehetősen zavaró volt, mert szinte minden szót lerövidít, és így a folyamatosság elvész, mert végig kell gondolnom, mit is akart odabiggyeszteni az író. Konkrétan kigyilkolja az élményt ezzel. Ugyan a Szürke ötven árnyalata trilógia nálam megbukott, de azt el kell ismerni, hogy a főhőseink közt ott lezajló levelezés, bravúrosan lett kivitelezve, legalábbis ehhez a mostanihoz képest.

Összegezve: nem, Raine Miller nem tudott maga mellé állítani. Nem fogok pénzt kiadni a folytatásért. Persze ha majd valaki kölcsönadja, akkor el fogom olvasni. Ha az is alig lesz kétszáz oldal, sok időt nem fog elrabolni tőlem...

Értékelés: 2 pont

Tovább

Jennifer Ashley: Lady Isabella botrányos házassága /2013/

Vissza a jól megszokott kertek közé. A Mackenzie fivérek második kötetében, Mac Mackenzie, a szabados életstílusáról elhíresült festő, és felesége Isabella viharos kapcsolatának lehetünk tanúi - az ilyen módon megfogalmazott mondatok után szoktam elkezdeni azon gondolkozni, hogy helyem volna a Teleshopban... na de mindegy is. Szóval fiataljaink minden szabályt felrúgva egybekelnek, még évekkel a történetünk előtt. Majd csődbe is mennek - hja kérem, ha nem mentek volna csődbe, akkor most nem volna ez a könyv...Na de Mac a különélés szabad perceit felhasználva eltökélten küzd, hogy jobb emberré váljon. Leteszi az alkoholt, és megpróbál felelősségteljes férfivé érni. Amikor úgy érzi, hogy hellyel-közzel célba ért, hadjáratot indít szíve hölgyének visszahódítására...

"Hat évvel korábban a fiatal Lady Isabella Scranton megbotránkoztatta Londont: megszökött a szélhámos Lord Mac Mackenzie-vel. Három éven át tartó szenvedélyes és viharos házasságuk után Isabella újra felhívta magára a figyelmet. Ezúttal azzal, hogy elhagyta férjét. Mac azóta megváltozott, jó útra tért. Csak Isabellára tud gondolni, vissza akarja szerezni őt. A nő ellenáll neki, abba azonban beleegyezik, hogy modellt álljon a férfi erotikus festményéhez. Ahogy meztelenül pózol, ráébred, hogy teste csak a férjét kívánja, édes ölelését, amely semmihez nem hasonlítható."

Kiadó: Kossuth

Kiadás éve: 2013

Oldalak száma: 346

Ára: 1990 Ft

 

Az előző rész meglehetősen komplex volt a mostanihoz képest. Nem tehetek róla, de azután, valami ütősebbre, gazdagabbra vártam. A fene nem gondolta, hogy jelen könyvünkben visszatipeg az írónő a tipikus romantikai keretek közé, és zömében lelkizni óhajt több száz oldalon keresztül. Okés, a romantika remek dolog, és jó dolog a lelkizés is, de... Ha ilyen jellegű témákban akarnék utazni, leülnék beszélgetni a közelemben élő emberekkel, ugyanezt megkapnám. Az előző részben a szerelmesek előtt olyan akadálypályák lettek kiépítve, amiket csoda hogy egyáltalán sikeresen megugrottak. Ebben a mostaniban pedig a képlet majdhogynem pofon egyszerű: szeretlek, de nem tudok veled együtt élni. Aztán jön a bizalmi kérdés, és az örök kedvenc: a szerelem mindent megold? És elég csak a szerelem? Hát persze hogy nem - de ez az én álláspontom, nem az írónőé. Amit meg is értek, ha a pokoli nagy realitás vezérelte volna  a könyvet, akkor nem romantikus irodalmi alkotásként volna nyilvántartva.

Másik nagy bajom, hogy nem bírom az ilyen jellegű drámákat. Mint már párszor kifejtettem, számomra nem ennyire bonyolultak a párkapcsolati kérdések. Első rossz lépésként azt tudom megjelölni Isabella részéről, hogy azon nyomban, az első bálján igent mondott Macnek, és még aznap éjjel hozzá is ment. Csak mert a hapsi vonzó...Hát jó. Nekem erről a véleményem: elment az eszed kisanyám! Aztán csodálkozol hogy csődbe ment a házasságotok? A másik alapszabály: művészlelkekkel óvatosan! Nagy csapda ez a rétege az emberiségnek, főleg a nők számára. Egy pasi, akik helyesen használja a szavakat...aki bódít...hajjaj, nem jó. Nőből vagyok én is, kérem szépen, hazudnék ha azt mondanám, nem tudnak ilyen módon meghatni! De Isten őrizz ettől! Eleve nem vagyok az a túlérzékeny típus, elképzelve magam egy olyan kapcsolatban, ahol a férfi érzékenyebb nálam, már tudom is mi lenne a vége: vita. Jó, sok vita. Ettől függetlenül, nem egy olyan ismerősöm van aki ennek a kritériumnak megfelel, és szeretem is őket...tisztes távolból.

És akkor még egy észrevétel a könyvvel kapcsolatban. Ha nem tucatszor írja le a szerző, hogy a szexi főhősünk skót szoknyában pózolva, milyen lehengerlően ellenállhatatlan, akkor egyszer sem. Na nekem ilyenkor mindig röhögnöm kellett, merthogy...

Emlékeztek a Rettenthetetlen című filmre Mel Gibsonnal? A pasi a karrierje csúcsán volt, amikor azt a filmet készítette. Nem vagyok a rajongója, de valami fantasztikusan állt neki az a szerep. Tehetsége minden aspektusát bemutathatta a képkockákon keresztül. Volt benne huncut Mel Gibson, érzékeny Mel Gibson, őrült "most foglak hidegvérrel legyilkolászni" Mel Gibson...és istenem azok a gyönyörű kék szemek! Még most is imádom azt a filmet, és imádom benne a férfit is, akit Mel Gibson megszemélyesít. DE MÉG Ő SEM VOLT SZEXISEN LEHENGERLŐ SKÓT SZOKNYÁBAN!!!!! Nem állítom, hogy lerúgtam volna magamról, ha abban az ominózus ruhadarabban próbálkozik, de hogy nem is emiatt indultam volna be, na az is biztos. Imádom a férfiakat, de tényleg...Viszont ha már a testrészeket kell górcső alá vonni...Most komolyan, hallottatok már valaha olyat csajos beszélgetések közben, hogy: "Ó, igen, nekem az a pasi kell, mert olyan nedves, és kívánós leszek az izmos, szőrös lábszárának a látványától!"? 

Na de mindegy is, ez megint egy szubjektív dolog, hisz annyi fétis van a világon, biztos akadnak olyan nők akiket ez a látvány hódít meg, illetve a szemérmesen kivillanó bokacsont. Miért ne lehetne főhősnőnk is egy ezen hölgyemények közül?

Idézgetni sem nagyon tudok a könyvből, mert nem nagyon voltak benne olyan kirívó szócsaták, amik csak egy hangyányit is elkapták volna a lendületem. Ettől függetlenül, egyszer érdemes elolvasni, és még mindig tartom azt az álláspontomat, amit az első könyv után is leírtam: el fogom olvasni a következő részt is. Hartig meg sem fogok állni, és mivel Ő a sorozat záró kötetének a főszereplője, így kénytelen leszek mindet végigolvasni.

Értékelés: 5 pont

Tovább

Ally Condie: Matched /2011/

És mindig sikerül belelépnem ugyanabba a csapdába. Találok a piacon, egy bizonyos műfajon belül, egy fantasztikusan összerakott, lendületes könyvet, ami megfog, és vagyok akkora ökör, hogy nem akarom elereszteni az élményt amit nyújt. Így nekiveselkedem a választéknak a kategórián belül, és remélek. Olyan ez valahol, mint a párkeresés. Elmész egy randira, kiderül hogy pasi egyben van, vonzó, remek az ágyban, a megfelelő pillanatban a megfelelő mondatot mondja (oké ilyen nincs a valóságban, de a példa kedvéért engedjétek meg nekem a feltételezését annak, hogy mégis), aztán mondjuk kihűl a kapcsolat. Mert eltelnek évek, megváltoztok, mit tudom én, ellaposodik, vagy a pasi elköltözik valami misszióval egy most felfedezett kontinensre. A lényeg, nem haragban váltok el, de elváltok. Te pedig ott maradsz az érzéssel, hogy ez kell. Ez a varázs, ez az érzés. És újra kimerészkedsz a piacra, és csak jönnek a jelöltek, és mindegyikben ott a potenciál, de mindig kiderül valami komoly bibi. Mondjuk röfögve röhög, rondán eszik, olyanok a lábujjai mint a leveli békának... Egyszóval van benne valami, ami teljesen elveszi a kedved. Hát így van ez velem a könyvekkel is. Kinézem magamnak az alkotást, elkezdem olvasni, várom a hangulatot, az érzést, de az csak nem jön, aztán félúton rájövök, hogy ez nem az amit én kerestem, és bekebelez a csalódás. Ez a folyamat addig folytatódik, míg a kezem közé nem kerül megint valami, ami megragad. Aztán persze kezdődik előröl az egész. Én dilis vagyok, ezt eddig is tudtam, de most egy elvonási tüneteket reprodukáló dilis vagyok, mert már csak egy nagy vágyam van: olvasni valamit, amitől helyrebillen a lelkivilágom, valamit, amiben megkapok mindent maradéktalanul. Romantikát módjával, lendületet, eseményeket, megható szituációkat, és igen, szexet! Nem bírom tovább (ez jelen könyvünknek is köszönhető)! Végre egy olyan szórakoztató irodalmi alkotást kívánok a kezembe venni, ahol a szerelem nem feltételezett opció, hanem beteljesült. Nem kell pornósnak lennie, elég ha (szép, bő) utalás történik rá (Meyer asszony "másnap reggel"-jénél nincs nyomasztóbb), legyen benne a történetben. És nem szeretnék több hős romantikus főszereplőt, akinek érzékletes szerelmi szónoklatú szófosási kényszere van. Határozott főszereplőket szeretnék, akik nem édelegnek napokon keresztül, mondván "ejj de örökké, és minduntalan szeretni foglak téged!" (Na emiatt a csepp kis kirohanás miatt nem olvasok én ifjúsági, és mélyen romantikus könyveket!)

"A Globális Felmelegedés után a rendszer összeomlott, és a helyén létrejött a Társadalom, ahol nincs éhezés, nincs betegség, nincs bűnözés, és a hivatalnokok döntenek róla, hogy kit szeretsz, hol dolgozol és mikor halsz meg. 

Cassia harmonikusan él ebben a steril világban és meg van győződve róla, hogy ha betartja a szabályokat, hosszú élete, tökéletes munkahelye és társa lesz. Amikor a Párosító Bankett után legjobb barátja jelenik meg számítógépe képernyőjén, Cassia biztosan tudja, hogy ő az igazi…A képernyő azonban hirtelen elsötétül, és egy másik fiú arca villan fel rajta. Cassia nehéz döntés előtt áll. Merre induljon? Xandert kövesse a jól ismert, kitaposott úton, vagy esetleg Ky után eredjen az ismeretlenbe vezető, sötét ösvényen? Tökéletesség és szenvedély között kell választania."

Kiadó: Ciceró

Oldalak száma: 338

Kiadás éve: 2011

Ára: 2990 Ft

Na de akkor térjünk is rá bejegyzésem tárgyára...

Két dolgot kell leszögezni:

1, Én nem tudom hogy a mai fiatalok hol tartanak 17 évesen, de hogy én ebben a korban maximum már csak zokoghattam volna ártatlanságom bimbója felett, na az is tuti...És most már megértem édesanyámat, miért kopaszodott meg, amíg felnevelt engem. Ilyen idősen én már meg voltam győződve arról, amiről most is meg vagyok. Van józan paraszti eszem, képes vagyok mérlegelni, és mindent aszerint fogok tenni, ahogy helyesnek érzem. Pont. Ha elbaseválom, akkor csak egyvalakit hibáztathatok: magamat. Lehet, hogy ennek az elvnek volt köszönhető viharos ifjúságom is, de tudjátok mit? Egy percét sem bánom. Ha az a példaértékű ifjúság, amit ezek a könyvek megjelenítenek, akkor: 

a, szegény mai, tökéletes fiatalok belehalhatnak az unalomba;

b, egy emberöltő múlva ki fogunk halni - ha már csak egy kézfogáson, vagy egy csókon is ennyit tökölnek, bele nem merek képzelni mi lesz ha szexre kerül a sor...

2, Az alaptörténet gondolata remek, bár nem a legeredetibb, de kétségkívül érdekfeszítő. Cassia személyisége részletesen kidolgozott, szépen végigkövethető a folyamat, ahogy a lány egyre tisztábban kezd látni. Hogy az általa oly nagyra becsült Társadalom, a valóságban mennyire egy érzelemmentes szörnyeteg. A megfogalmazásban sem nagyon tudok hibát találni.

"Azért van szükségünk edzésre, hogy tartsuk az optimális pulzusszámot és testtömegindexet. Ezért örvendünk mindannyian tökéletes egészségnek, ezért élünk sokáig.

Rendelkezünk mindennel, amiről azt tanultuk az iskolában, hogy a hosszú élethez elengedhetetlen (pl. boldog házasság, egészséges test). Hosszú életünket kitűnő életminőség jellemzi. Nyolcvanadik születésnapunkon, családi körben ér minket a halál. Az előző korok szörnyű betegségeit, mint pl. a rákot és a szívbetegségeket már teljesen sikerült kiirtaniuk a tudósoknak. Társadalmunk közel tökéletes életminőséget biztosít minden egyes polgárának."

Itt is szépen összegzi az alapelveket Cassia, bár ha az előzményeket is hozzátesszük, akkor ezek a sorok már hordoznak magukban némi öngyőzködést, illetve valamennyi gúnyt. Az írónő remekül ért a halvány árnyalatok közti átmenetek érzékeléséhez.

Ez a két jellemző volt a legerősebb. Egyrészt hamisítatlan, lötyögős tiniszerelmes bizbasz izé, és mellette egy komplex disztópia, ami csak úgy bővelkedik a lehetőségekben. És én lelkes is voltam, mondjuk úgy a könyv feléig. Aztán beáll a Ky vagy Xander huzavona, én meg húsz oldallal később már kacérkodtam az érfelmetszés gondolatával. Most akkor Xander vagy Ky? Ky vagy Xander? Ezt azért, amazt azért szeretem... mi legyen? Megcsókol Xander...nagyon jó. De Ky írni tanít, meg amúgy is jó mély a srác lelkileg. Az Ő csókja biztos olyan volna, mint egy álom. De nem lehet! Mert nekem Xander a párom...De Ky olyan más...Nem foglalkozhatom vele! De csak Ő jár a fejemben! Egye meg a bús fene, Ky kell! De mikor csókol már meg? Most? Nem...mégsem most...de megfogta a kezem. Talán most? Áááá, nem...És mire belemerülnék abba az álomszerű csókba, kapunk kedves írónőnktől egy ennyit:

"De nincs többé szükség a szavakra, ajkunk érintése mindennél többet ér, csókunk önmagáért beszél."

Öcsém, még rímbe is szedte! Ettől függetlenül, mehet ez így a süllyesztőbe. Legalább annyit idekanyaríthatott volna az írónő, hogy a srác nyelve besiklik a csaj szájába, akinek ettől meginognak a térdei, meg kalapál a szíve...De ez így, valami tragikusan illúzióromboló. És ennyi is a nagy l'amour. A könyv közel harmadától, a végéig, azért szenvedi végig az olvasó a teljes, érzelmi bizonytalansági hercehurcát, hogy eljusson idáig! Hát én kérek elnézést, amiért ez egy cseppet felbőszíti az idegeimet! A fülszöveg meg azt reklámozza, hogy jön a szenvedély! Hát jön is, a "szenved"- ig. De álljunk csak meg egy ásóhajításnyira! A kettő nem egy és ugyanaz! 

És ez vitte is az egész könyvet. Mire az utolsó oldalakhoz értem, kínomban már az asztal szélét tudtam volna rágcsálni. És van ennek a remeknek folytatása is, ami viszont egy szempontból tényleg érdekelne. A második rész is E/1-ben íródott, csak itt váltások történnek, hol Cassia, hol Ky szemén keresztül látjuk a dolgokat.  Izgalmasnak tűnik ez a megoldás így első ránézésre, és nem tartom kizártnak, hogy valamikor a kíváncsiságom ismét győzni fog a józan eszem felett. De az nem most lesz. Tinitörténetes disztópiák ég veletek! Egy időre elegem van belőletek! (És ez is rímel, nem hiszem el...)

Ally Condie

Értékelés: 5 pont

Tovább

Suzanne Collins: A kiválasztott /2012/

"Bár minden ellene szólt, Katniss Everdeennek kétszer is sikerült élve kikerülnie az Éhezők Viadalából. Túlélt minden megpróbáltatást, de még mindig nincs biztonságban. Mert a Kapitólium bűnbakot keres a lázadás miatt. Snow elnök pedig egyértelművé tette: Kapitólium haragja elől senki sem menekülhet. Sem Katniss családja, sem a barátai, sem pedig a 12. Körzet lakói. De közeledik a végső forradalom ideje. Amikor a nép végre szembeszáll a Kapitólium zsarnokságával. És ebben a forradalomban Katnissnak döntő szerepe lesz. Az ő bátorságától, kitartásától és eltökéltségétől függ Panem jövője. Mert ő a kiválasztott. De maradt-e elég ereje hozzá, hogy megvívja az utolsó, mindent eldöntő harcot?"

Megjelenés éve: 2012

Kiadó: Agave

Oldalak száma: 432

Ára: 3480 Ft

Végre hosszú sanyarú hetek után egy olyan könyv, amit a régi szokásoknak megfelelően cirka két nap alatt sikerült is kivégeznem. De még hogy! Minden szabad pillanatomban, a buszon, este elalvás előtt, reggel fogmosás közben, sunyiban olykor még munka közben is...csak még egy mondatot! Csak még egy oldalt! Rajongás ez már a javából, amihez igen régen volt már közöm, és mindezt ráadásul egy olyan könyv váltja ki belőlem, amiben még csak árnyalatos utalás sincs a szexre. Semmi kétség, a Világ kifordult a sarkaiból! A természet törvényszerűségei ellentmondásba keveredtek saját magukkal, és én halvány mosollyal az ajkaimon üdvözlöm a káoszt. Fel nem tudom fogni mi történhetett, hogy Suzanne Collins története ennyire magával tudott ragadni. Vannak sejtéseim, amiket természetesen nem vagyok rest, és rögtön meg is osztok itt - rém spoileresen:

1, A vártakkal ellentétben az Éhezők Viadala trilógia nem a tinitörténetek kategóriáját erősíti. Sok szempontból nem felel meg az erre a műfajra oly jellemző "követelményeknek". Mindenek előtt, halvány lila gőzöm sincs arról, hogy Collins milyen indíttatásból áldozza fel a stratégiailag fontos szereplői jó részét a történet végére, de hogy jól tette az biztos. Ezzel merőben realisztikusabb hatást kelt, mint példának okáért Meyer asszony "itt a háború-hol a háború" megoldása. Collins nem fél kiaknázni a sztoriban rejtőző lehetőségeket, azért hogy az olvasóban felélessze az indulatokat, a szomorúságot, a fájdalmat, vagy akár az együttérzést. Csavarja a történéseket, meglepi az olvasót, egyszóval ébren tartja az utolsó oldalig az érdeklődést, és ezzel nálam be is sorolta magát az egyik legkedvesebb íróim közé. Hitelessé tette a Kapitólium elnyomását, és még életszagúbbá az elnyomás ellen küzdők érzelmi viharait. És tette mindezt úgy, hogy az E/1-es szemszöget használta. Ez a fajta stílus talán az egyik legnehezebb stílus, mivel csak egy látásmódot ismerünk meg, igaz hogy azt kívülről-belülről, de akkor is egy kötött dolog. Ha a kérdéses szereplő akinek a belső világát felvázoljuk, túl harsányra, vagy bambára sikerül, akkor azzal bukhat az egész könyv. De Katniss személyisége, minden hullámzásával együtt, meggyőzőnek mondható, és a történet végére még éretté is válik. A mellékszereplők karakterei szisztematikusan építettek, mindegyik szereplő más-más tulajdonság alapján válik értékessé: Peeta megfontolt, higgadt, jószándékú, ellenben Gale forrófejű, lázadó, esetenként radikális gondolkozású. Finnick a kezdetben felszínesnek tűnő figura, akiről később kiderül, mennyire komoly, és elkötelezett, tipikus heroikus alkat, amit be is bizonyít. Katniss az alkalmazkodó, akit a körülményei tesznek azzá aki. Ereje nem lebecsülendő, mert relatíve nagy fokú terhelést kibír, összeroppanás nélkül. Kissé talán egocentrikus a gondolkozása, némi enyhe nárcisztikus személyiségzavarral küzd, megspékelve egy komoly irányításmániás kényszerrel, de amúgy rendben van a hölgyike. Ezzel szemben Prim képviseli mindennek az ellenpólusát, a sebezhetőséget, az érzékenységet, a segíteni vágyást, és a nyugodtságot. Lépésről lépésre értékeli ki maga körül a helyzetet, és kora ellenére meglepő éleslátásról tesz tanúbizonyságot. Abszolút pozitív figura, akiben a lehetséges jövő képe testesül meg, és ettől még tragikusabb az ami történik vele. Halálával elveszítjük az ártatlanságot, és a tipikus happyend lehetőségét. Abban a pillanatban amikor Ő kiesik a folyamatból, végleg megtörik a könyv pozitív lelki lendülete. Mindezek a jellemzők, inkább illenek bele egy normál értelembe vett fantasyba, egy komolyabb disztópiába, mint egy ifjúsági regénybe.

2, Bár van romantikus szál, mégsincs romantikus szál. Míg az ifjúsági könyveknél általában, minden második oldalra jut egy közhely, a mély érzelmek rongyosra ismétlésével, itt a teljes "Peeta vagy Gale" cécó lappangó üzemmódban működik, és leginkább csak a történet utolsó két oldalán kap komoly hangsúlyt. De azt teszi olyan elegánsan, amitől nekem bevallom őszintén pityereghetnékem támadt. A szerelmi vallomás konkrétan iskolapéldája a "kevesebb néha több" elvnek.

"Egyik éjszakán megint elfog az az érzés – az éhség, ami rám tört a tengerparton –,
és megértem, hogy ennek mindenképpen így kellett történnie. Hogy a túléléshez nem a
Gale-ben lobogó tűzre, a lelkében izzó haragra és gyűlöletre van szükségem. Abból
ugyanis bennem is van elég. Nekem tavasszal a pitypangra van szükségem. Az
élénksárga virágra, amelyik az újjászületést jelenti – a pusztítás helyett. Nekem az
ígéret kell, hogy bármilyen szörnyű veszteségeket szenvedtünk is el, lehet folytatni az
életet. És minden jóra fordulhat. Ezt pedig csak Peeta tudja megadni nekem.
Ezért aztán, amikor suttogva azt mondja: „Szeretsz engem. Igaz vagy nem igaz?”,
azt felelem:
– Igaz."

Persze ez így idebiggyesztve korántsem adja vissza azt az érzést, ami elragadja az olvasót, ahhoz ismerni kell az előzményeket, de én így utólag átolvasva a sorokat is azt vallom: minden cifra nélkül, egyenesen levezetve, sokkal megfoghatóbbak ezek az érzelmek, mint rózsaszín ködfelhőbe bugyolálva. Ami még említésre méltó ebben a szakaszban, az a két fiatal egymás iránti érzelmeinek komplexsége. Aki tapasztalt már egy s mást az életben, az tudja, hogy szeretni a másikat sokszor nem elég ahhoz, hogy egy kapcsolat életben maradjon. A szerelem komoly agymunka, és sok esetben kívánja is a racionalitást. Az a hullámzás, amin Katniss keresztülmegy mire belátja, hogy Peeta számára az ideális, teljesen megfelel a hétköznapokban zajló romantika szabályainak. És igen, én megkönnyebbültem, amiért ezen a síkon teljesedik be a történetük, mert egy zokogós, egymás karjaiba omlós végkifejlettel nem tudtam volna mit kezdeni. És hangsúlyoznám még egyszer: nincs benne szex!!! Hihetetlen, hogy a mai világban enélkül is lehet maradandót alkotni...

Persze vannak azért ebben a könyvben is tipikus vonalak. Egy lány, két fiú (úgy látszik ez megint egy olyan momentum, amit nem lesznek képesek megunni az írók egy jó darabig), témájában sem a legeredetibb (egészen pontosan megragadja az ókori Rómát - még utalás is történik a könyvben a cirkuszt a népnek elvre, és ráadásul a "panem" latin szó, jelentése kenyér, és akkor még nem is esett szó a könyvben szereplő nevek egy részéről. A különbség leginkább csak annyi hogy itt Spartacusnak copfja van, és a végén nem szögelik keresztre). Viszont politikailag gyönyörűen árnyékolt. Snow gonoszsága, a végén enyhén megkérdőjeleződik, és az egész fekete-fehér morális háló ezáltal szürkébe hanyatlik, tovább fokozva ezáltal az emberre oly jellemző gyarlóságot. Megint csak egy óriási piros pont ezért Collinsnak. De ezen a szálon nem szalad végig, érthető okokból - végül is, csak egy fiataloknak szánt könyvről beszélünk, nem társadalomkritikáról -, így marad a részben pozitív végkifejlet, hangsúllyal a veszteségeken. Teljesen kerek. Collins megtalálta az egyensúlyt a mesék, és a valóság közt, azt a középutat, amit szívesen vesz fiatalabb, idősebb, nem semmitmondó, erősen hat, és megadja a fantáziának is azt a táplálékot, ami szükségeltetik neki.

Én két dolgot sajnálok igazán, és ezt megsínylette az a kevés kis szentimentalizmusom is:

1, Finnick elvesztését - nagyon megkedveltem a fiút, így percekig el sem akartam hinni a halálát;

2, Peeta megkínzásának következményeit - tragikus mennyi mindent veszít mindenki ebben a harcban, az emberségétől kezdve, az érzelmekig.

Szóval Collins felírta magát nálam a kedvencek közé. Trilógiája minden kritériumomnak megfelel, annak ellenére is, hogy azért helyenként lazán keresztüllép dolgokon, és problémamegoldásában is itt-ott lukacsos.

Hiánytalan érzésekkel tettem le a könyvet, sajnálva, hogy nem tudom mikor lesz hasonló élményben részem.

"...Elmondom majd nekik, hogyan élem túl. Elmondom nekik, hogy azokon a reggeleken, amikor rosszul ébredek, nem tudom örömömet lelni semmiben, mert attól rettegek, hogy a következő pillanatban megfosztanak tőle – bármi legyen is az örömöm forrása. Ilyenkor gondolatban listát készítek minden jó cselekedetről, amelynek valaha tanúja voltam. Olyan ez, mint egy játék. Egyhangú. Húsz év után talán már egy kicsit unalmas is.

De vannak ennél sokkal rosszabb játékok."

Értékelés: 9 pont

Tovább

Suzanne Collins: Futótűz /2012/

Mindenkinek vannak vesszőparipái, megrögzöttségei, és olykor még komoly előítéletei is. Mióta az ifjúsági irodalom berkein belül szárnyra kapott ez a fantasztikumokat kiaknázó, hős romantikus kategória (hála a Könymolyképző Kiadó rengeteg vörös pöttyös könyvének), nekem ez a réteg lett a rettegett mumusom. Két teljesen ellentétes vélemény dolgozik bennem ezekről a produktumokról: 

 1, ha lenne egy tizenéves lányom, akkor azt az álláspontot képviselném, hogy olvassa csak bátran ezeket a regényeket. Még mindig jobb ha ilyen illúziókban éli meg a tinédzseréveit, mint mondjuk egy zűrös, szintén tizenvalahány éves fiú alatt mellett.

2, én elhiszem, hogy a fiatal, lelkes, ifjú hölgyemények, remek kis szócsőnek érzik az írást, és igen, alkalmanként még tudnak is tartalmasat alkotni, de tapasztalataim alapján, ez a ritkább eset. A paci másik oldalára billentünk, és lassan már minden fan könyvét kiadják, amit Robert Pattinson, vagy társai ihlettek. Ez így nem jó. Én vevő vagyok a mesékre, sosem volt bajom velük, de csak és kizárólag abban az esetben ha az az igényesség határain belül zajlik. Ennek a piacnak a grandiózussága nem a fantáziának, vagy a tehetségnek köszönhető, hanem annak a teljesen nyilvánvaló ténynek, hogy egy hormonjaitól megbolondult fiatal bármennyit képes költeni, ha szóba kerül a kedvenc sztárja, írója, énekese... mindegy. Szóval az egész piac kifordult a sarkaiból. Profitorientált lett, ami nem is volna baj, mert hát melyik piac nem az, de tette mindezt úgy, hogy elfelejtkezett arról, hogy tartalmasnak illene maradnia. És ez a tény az ami maximálisan elvette ettől a kategóriától a kedvem, méghozzá olyannyira, hogy amint a fülszövegen azt olvasom, hogy xy főhősünk egy 16 éves lány, engem már ki is ver a víz, és úgy rakom vissza a könyvet a bolt polcára, mintha izzó parázs égette volna meg a kezem. Félreértések elkerülése végett, azt azért elárulom, hogy nem egy ilyen könyvet végigolvastam már, ami ráadásul még tetszett is, de ezek egyike sem a fent említett kiadó nyomdájából került ki.

"Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, így ők és a családjaik megmenekültek az éhezéstől, de a fiatalok nem ülhetnek nyugodtan a babérjaikon. Vár rájuk a hosszú Győzelmi Körút, ismét csak a tévénézők árgus szeme előtt. A kötelező udvariaskodás unalmát azonban döbbenet és félelem váltja fel, amikor hírét veszik, hogy lázadás készül a Kapitólium ellen. Snow elnök sosem habozott lesújtani az engedetlenekre, és most is ott csap le, ahol senki sem várja. Emberek halnak meg, családok lesznek földönfutók, Katniss és Peeta pedig újabb küzdelemre kényszerülnek, ahol a tétek még nagyobbak, mint korábban."

Kiadó: Agave

Oldalak száma: 404

Kiadás éve.2012

Ára: 3480 Ft

Suzanne Collins

Az Éhezők Viadala nekem szerelem lett, de csak sokadik látásra. Az első könyvet megkíséreltem elolvasni, de sajnos nem jutottam túl a 95. oldalnál. Majd kijött a film, amit csak jóval később néztem meg, mint ahogy a mozikban vetítették. A lényeg hogy - egy lajhár fürgeségével ugyan, de - megnéztem a könyv adaptációját, és nem voltam elkápráztatva. Közepes szintre soroltam, és nem is foglalkoztatott a továbbiakban. Majd jó pár hónappal később, újból felkerült a mozi a terítékre, édesanyám jóvoltából. Szegény asszony végtelen türelmet tanúsítva, már évek óta nézi, amit mondok neki, egyetlen panaszos nyikkanás nélkül. Kalandfilmhez volt kedve, és amúgy is szociálisan elég érzékeny teremtés (nem sikerült zt örökölnöm tőle), és a trailer felkeltette az érdeklődését. Én vállvonogatva nyugtáztam, hogy rendben, legyen, és leültünk együtt megnézni a filmet. Másodszori filmélményem szöges ellentétét képezte az elsőnek. Ez lehet hogy édesanyám lelkesedésének (ami ragályos), vagy az én hormonális állapotomnak, vagy a holdak és bolygók állásának volt köszönhető - ki tudja - , de egy biztos, rákövültem a képernyőre. Mivel ilyen a legjobb indulattal is csak nagyon ritkán fordul elő velem, másnap reggel elhatároztam, hogy némi pihenőidő után, újra neki fogok veselkedni a mozinak. Így nem egészen egy héttel ezelőtt újból nekifeküdtem a filmnek, most már szigorúan egyedül. A harmadik alkalom hasonló eredménnyel zárult, mint a második, megfejelve a hatást azzal, hogy én bizony nem bírok még ki több hónapnyi tétlen várakozást, tudnom kell mi lesz Katniss és Peeta sorsa. És bár ilyet sem szoktam csinálni, hagytam a fenébe a történet első részét, és rögtön a második kötettel nyitottam. Aki nem olvasta még a történetet, az itt hagyja abba ennek a bejegyzésnek az olvasását, mert innentől meglehetősen sok spoiler fog szerepelni.

Az első 50 oldal elolvasása után, én voltam a legjobban ledöbbenve azon, hogy nekem ez a könyv tetszik. Ilyenkor szoktam elkezdeni félni, merthogy ilyenkor két dolgon szokott bukni a történet:

1, erős felvezetés után, átmegyünk nyavalygósba, és nemes egyszerűséggel beledöglünk az unalomba, vagy

2, az amúgy értelmes történetvezetést elhervasztja az érzelmi vonal, amitől nekem minden esetben sírhatnékom támad. A főhősök oldalakon keresztül ecsetelik belső zavaraikat, a cselekmény belassul, és átmegyünk tinédzser pszichoanalízisbe, nekem pedig ezek után csak egy konklúzió marad: örülök, hogy már egy ideje kinőttem ebből.

Meyer asszony óta nem bírom a szerelmi háromszögeket sem, főleg ha az egész helyzet egy határozatlan ifjú szemszögéből zajlik, aki maga sem tudja, hogy mit akar. Ebben a könyvben adott ugyebár Katniss, Peeta, és az örök jóbarát Gale. Katniss ugyan a körülményei miatt jóval edzettebb, mind testileg, mind lelkileg, egy átlagos tizenévestől, de van amiben Ő sem különbözik annyira: amikor Gale kerül a közelébe, Ő hozzá vonzódik, amikor Peeta, akkor Peetához. Ez a jojóeffektus engem pillanatokon belül képes kifektetni. Meg voltam győződve arról, hogy a jó szokásokhoz híven, a folytatásban Katniss majd rájön, hogy inkább Galebe szerelmes, de mivel a közvélemény úgy tudja, hogy neki Peeta a világ közepe, majd jöhet a haddelhadd, és az igaz szerelem majd jól pellengérre lesz állítva. Szenvedhetünk majd oldalakon keresztül, mert hősnőnk képtelen lesz határozottan fellépni, mert ugyan nem Peeta szíve nagy Ő-je, de azért megbántani sem akarja majd, et cetera, et ecetera...

Itt ért a második meglepetés. Oké, azért kapunk egy kevés ide-oda csalinkázást érzelmek terén, de Katniss leginkább annak a híve, hogy nem kell neki egyik pasi sem, mert a körülményeik, nem éppen alkalmasak egy románchoz, amivel én szépen egyet is értettem. Aztán ahogy haladtam tovább a könyvben, utolért egy harmadik döbbenet is. Mivel azért elég hangsúlyosra sikeredtek eddig is Peeta Katniss iránti érzelmei, és mivel nem egy alkalommal Katniss is bevallja magának, hogy maga sem tudja miként érez Peeta iránt, volt annyi sütnivalóm, hogy lekönyveljem: lesz még itt fellobbanó romantika. És ha a vártak szerint menne tovább a sztori, akkor Galenek kellene a befutónak lennie. Temperamentumát, gondolkozását, körülményeit tekintve is jobban passzol Katnisshez, mint Peeta. Ami gyomorszájon vágott azaz volt, hogy én nem akartam (és most sem akarom), hogy Katniss Gale mellé sodródjon. A könyv végére sikeresen eljutottam odáig, hogy nem is értem, hogyan kerülhetne mellé. Ha a két pasit mérlegre tesszük akkor Peeta magas fölénnyel győz. Higgadt, ha kell határozott, ha kell gyengéd. Árgus szemekkel vigyáz Katnissre, nem csak fizikailag ügyel rá, hanem lelkileg is támogatja. Az első szóra feláldozna mindent a lányért, és tenné ezt olyan egyenes gerinccel, ami becsületére válna minden férfinak. Ezzel szemben Gale, egy forrófejű, helyenként mogorva figura, aki hamarabb járatja a száját, minthogy gondolkozna. Nekem nem lett túl szimpatikus alak, de ennek oka talán abban is kereshető, hogy sokat nem szerepel a könyvben. Katniss szemein keresztül, az Ő visszaemlékezéseiből kapunk csak egyszer-egyszer, egy-két információmorzsát. Ettől függetlenül nekem Peeta lett a favoritom, és esküszöm az égre, ha a harmadik részben Katniss nem mellette fog dönteni, én tüntetni fogok a történet újraírásáért.

Na, ennyit a szerelemről...

Aminek még sikerült csomót kötnie amúgy meglehetősen kritikus nyelvemre, azaz érdekek felsorakoztatása volt. Mindenki motivált a könyvben - hogyne volnának azok, hisz elnyomás alatt élnek - és mindenkinek megvan a saját kis buboréka, hogy mit, miért csinál. Valaki a családjáért küzd, valaki a szerelméért, valaki az elnyomás és a közjó érdekében, valaki a lelkesedése okán, és persze akad olyan is, aki a saját hatalmáért. Ez eddig evidens. Ami egyedi a történetben, az a motivációk ki és felhasználása. Nem is gondoltam volna, hogy Suzanne Collins ilyen profin meg tudja kavarni a trutyit a biliben. Ebben a könyvben, soha nem tudhatod biztosan ki, mit, miért tesz úgy ahogy, és leginkább senkiben sem bízhatsz meg, mert tuti, hogy a legjobb barátod is elhallgat előled valamit, mert ez így mindenki számára biztonságosabb. Az írónő szépen összekuszálja a szálakat, mindaddig, míg el nem éri azt az állapotot az olvasóban, hogy ennek jó vége már nem lehet, aztán egy erős jobb egyenessel, kifordítja az alapokat a helyükről. És teszi mindezt úgy, hogy annak minden perce morbid élvezettel tölti el az olvasót. Hangulatfokozásilag olyan szépen ível, ami mesterinek számít.

Egy dolog volt ami nekem egy kissé zavarosan jött le. Snow elnök egy hatalommániás diktátor, ez eddig teljesen világos. De ettől még nem biztos hogy teljesen hülye is. Ennek ellenére, miután Peeta beköhögi azt a hazugságot Katniss terhességéről, mégsem tesz semmit. Ez pedig nem igazán állja meg a helyét, mivel ezzel gyakorlatilag politikai öngyilkosságot követ el. Egy olyan társadalomról beszélünk, ami hiperszuper eszközökkel van felvértezve, mégsem tesznek a hazugság megcáfolására egy hangyafütyülőnyi lépést sem. De ezt még képes vagyok meg is magyarázni: mivel egy diktatórikus, elnyomásra épülő rendszerről beszélünk, bármilyen cáfolatokat is sorakoztatna fel a média, azokat több mint valószínű, hogy a tömeg erősen kétkedve fogadná, de...Katniss akarva, akaratlanul a felkelés arcává, és szimbólumává vált. Ezzel a bejelentéssel, pedig olyan pozícióba került, ami így is, úgy is kellemetlenséget okoz Snownak. Ha rendhagyó módon kiemelné a viadalról, akkor azzal ugyan kegyet gyakorolna kifelé, de a saját hatalma szilárdságának mondana ellent. De azzal, hogy szó nélkül beengedni Katnisst a Nagy Mészárlásra, azzal egyenesen mártírnak kiáltja ki, amivel még több lendületet ad a felkelők alá. Én ha az Ő helyzetében lettem volna, inkább bevállaltam volna, hogy vénségemre szociálisan elérzékenyültem, minthogy a saját bukásomhoz, még fegyvert is adjak az ellenség kezébe. A legoptimálisabb pedig az a megoldás lett volna, ha kikezdi Katniss szavahihetőségét, akár koholt vádak alapján, és ezáltal megingatja a tömegeknek a lányba vetett hitét. Erre is mozdulhatott volna, hisz nem lett volna túl nehéz bizonyítani, hogy Gale nem az unokatestvére Katnissnek, illetve szerintem ha nagyon akart volna, lett volna bizonyítéka arra a csókra is. Vagy mondjuk nyomást gyakorolhatott volna a 12. körzet néhány lakójára, hogy feketítsék be Katniss hírnevét. Vagy koholt vádakkal, akár ki is végeztethette volna a lányt. Annyi - a történelem során már jól bevált - módszert lehetett volna itt alkalmazni...

Ez az egyetlen negatívum, amit meg tudok említeni, de mivel ezt is el lehet altatni többfajta indoklással, így nem kezelem ezt szarvashibának. Mindenesetre én képtelen vagyok megvárni, amíg a könyvből készült filmek a mozikba kerülnek, ma nekiálltam a harmadik kötetnek is. Erősen hangsúlyoznám, hogy mélységesen csalódott leszek, ha Katniss nem azt a fiút választja, akit én választanék, és aki nem más, mint Peeta. Viccen kívül eret fogok metszeni magamon, ha egy ilyen erős felvezetés után, ez a sorozat is ellátogat kliséfalvára.

    

Értékelés: 9 pont

Tovább