Ha van valami aminek képtelen vagyok ellenállni az a pszicho-thriller műfaja. Van egy olyan problémás oldalam, ami megértésre szomjazik. Emellett pedig van egy igen fejlett empátiás készségem, ami lehetővé teszi, hogy képes legyek átérezni mások helyzetét. Véleményem szerint minden ember cselekedetei megérthetők, ha megértjük a motivációit. Persze az hogy megértem mit, miért csinál valaki, az nem jelenti azt hogy egyet is értek vele. Egyszerűen csak arról van szó, hogy néha úgy tekintek bizonyos emberekre a környezetemben, vagy akár a tömegekre, mint egy petri csészés tanulmányra. Nem szép dolog, tisztában vagyok én ezzel, de ez egy olyan gondolataimat uraló szenvedély, ami már nagyon fiatalon kialakult bennem. Ez segít lavírozni az emberek közt, és ez az ami jó emberismerővé tesz. És ennek köszönhetem a toleranciámat, rugalmasságomat is. Persze ez a figyelés, a várható reakciók megállapítása, az ahhoz való alkalmazkodás, az együttérzés, vagy éppen ellenérzés, teljesen hétköznapi formában mutatkozik meg nálam az életemben. Szeretek érdekes emberekkel ismerkedni, szeretem az önálló gondolatokat, illetve a határozott személyiségeket, mert ők adnak kihívást (jobbára ilyen emberekkel is veszem körbe magam). Nem zaklatok senkit, nem kérdőjelezem meg senki döntéseit, és nem ítélkezem mások felett. De ez a "felmérési" szakasz elkerülhetetlen nálam. Ezzel fektetem le az illető irányában alkalmazható szabályaimat, ezzel célzom be mennyire lehetek egyenes, őszinte az illetővel, és ezzel tapasztalom kinél mely témák érzékenyek, ha tetszik kőbe vésettek, és melyek azok, amik kommunikációra alkalmasak. Nem szeretem manipulálni az embereket, azt meg végképp nem szeretem ha engem manipulálnak. Így mire a folyamat végére érek, és sikeresen besaccolom kivel is állok szemben, nem értem el egyebet, mint azt, hogy tudom mit várhatok az illetőtől. És alkalmazkodom ehhez. Védelmi mechanizmusnak sem utolsó ha az ember lánya ennyire odafigyel, de számomra nem ez a lényeg. Hanem az hogy lássam igazam volt-e. Hogy az illető tényleg úgy reagál-e egy adott helyzetre ahogy én várom, vagy esetleg képes meglepni. Kiszámítható-e az illető, vagy a döntéseit figyelembe véve hektikus? Minél kevésbé skatulyázható be az illető, nekem annál nagyobb élvezet figyelni. Ezzel nem azt állítom, hogy a kevésbé komplex emberek nem lehetnek jó barátaim, mert ez ostobaság. Ez csupán annyit jelent, hogy van egy megmagyarázhatatlan vonzalmam a kissé szélsőségesebb személyiségek felé. Hogy ez a szélsőségesség barátommá tesz-e valakit vagy sem, az rettentő sok mindenen múlik, még ezen felül. A barátaimat, mint szerintem mindenki más is, érzelmi alapon szoktam megválogatni, függetlenül attól, hogy most mennyire bonyolult a gondolkodásuk. De a figyelmemet kétségkívül a bonyolult típus szokta korábban felkelteni. Ebből adódóan meglehetősen sok olyan életrajzi könyvet olvastam, amik a történelemben szereplő, kétes megítélésű személyekkel foglalkoznak. Napóleon, Richelieu, I. Erzsébet angol királynő, Mária Terézia - 16 gyermeket szült, ami előtt emelem a kalapom -, Nagy Sándor, Néró, Augustus, Einstein (hat éves koráig nem szólalt meg, hogy most ez valamilyen betegségnek tudható-e be (feltételezik itt-ott hogy Asperger szindrómás volt), vagy a gondolatai voltak túl bonyolultak a korához képest, ez örök rejtély marad) - és még tudnám sorolni a végtelenségig. Ezek az emberek függetlenül attól hogy most milyen háborúkat robbantottak ki, vagy hány embert mészároltak le, lenyűgöztek a gondolkodásmódjukkal. Személyiségük, motivációik leginkább csak a találgatás tárgyát képezik, és nekem mindig jelent legalább 1-2 óra elfoglaltságot azon morfondírozni, hogy Napóleon magassága és származásából adódó komplexusai mennyiben járultak hozzá ahhoz, hogy azzá vált aki. Persze ez most egy nagyon elnagyolt gondolatfoszlány volt. A történelmi személyiségek boncolgatásán felül, másik nagy kedvenc témaköröm - és ez már meredekebb - a sorozatgyilkosok. Hajlamosak vagyunk azt feltételezni hogy ez a réteg a jelenünk szüleménye, pedig nem. De most kapnak egyre nagyobb odafigyelést, mert most már képesek vagyunk megvizsgálni a genetikai adottságaikat, bele tudunk kotorni az agyukba így is- úgy is, és a sok pszichológiai és orvosi megfigyelésnek köszönhetően, most már valamivel bővebb rálátást kapunk a működésükre. De az örök kérdést még mindig nem sikerült megválaszolni: a gonosszá válás vajon döntéseinktől függő opció, vagy eleve elrendeltetett fogantatásunk pillanatában? Mi hat jobban a személyiségünkre, a származásunk, vagy az életünket meghatározó események, amikkel kénytelen kelletlen szembe kell néznünk? Ezt az egészet csak azért fejtettem ki ennyire bőven, hogy megértsd kedves olvasó, miért is olyan testhezálló játszótér nekem a lélektani thriller műfaj.
Kiadó: Magnólia
Oldalak száma: 448
Kiadás éve: 2013
Ára: 2980 Ft
Amikor ilyen jellegű könyvet veszek a kezembe, akkor két alapvető dolgot szoktam megfigyelni:
1, mennyire részletes, árnyékolt a jellemábrázolás - mert ez bizony nagyon fontos, ha nincs kellően részletesen kiépítve, ha nem ismerjük meg a motivációkat, akkor bukik a sztori;
2, az író felkészültsége - mennyire van képben arról, amiről ír.
Ha ez a két jellemző pipálható, és teljesül, akkor ott egy jó thrillerről beszélhetünk. És jelen könyvünk mindkét jellemzőt sikeresen megugorja.
Az utóbbi időben a romantikus erotikus irományoknak köszönhetően, némi bepillantást nyert a nagyérdemű a szélsőségesebb szexuális szokásokba. Én több alkalommal kifejtettem már, hogy ez nem probléma, mert van ilyen, és több alkalommal hangot adtam annak is, hogy ez a dominancia/alárendeltség dolog a legtöbb ilyen jellegű könyvben meglehetősen butított formában, amolyan szép rózsaszín felhőbe burkolva jelentkezik. Merthogy a szerelem, és a bizalom szentesítik a történéseket, és inkább a lágyabb, játékosabb formát részesítik a szerzők előnyben. Ennek oka leginkább abban keresendő szerintem, hogy a közönség befogadóképessége, toleranciája, szimpátiája ennyit képes elviselni gyomorforgás, és hüledezés nélkül. Érthető okokból, mert azt el kell ismerni, hogy az sokkal kellemesebb elképzelés, hogy a domináns pasi dominanciája némi kikötözés, és popsiveregetés mellett véget is ér. Az erotikus-romantikus könyveknek szóló, helyenként negatív kritikáim, pedig zömében annak voltak köszönhetők, hogy aggódtam. Nagyon sok nő van a világon, aki a szexuális életét a megszokott kereteken belül éli meg. Ezt ismeri, olyan szeretőkkel nyitott kapcsolatot, akiknek nem volt igényük ettől többre. A nők a férfiakkal szemben sokkal jobban motiváltak érzelmileg, kevésbé logikusak - ez nem sértés, csak ténymegállapítás - sokkal jobban hagyatkoznak az érzelmi ösztöneikre, mint az ellenkező nem. És mivel emocionálisan figyelik a körülöttük zajló eseményeket, így sokkal instabilabbak is érzelmileg - főleg a tinikorosztály. Tételezzük fel, hogy egy ilyen korú, vagy egy kicsit érzékenyebb lelkületű nő elolvassa valamelyik romantikus-erotikus irományt, és kedvet kap a szexuális tabukhoz. És itt kell kérem szépen megállni. Átgondolni, mit is akarunk, mielőtt még fejest ugranánk valamibe amire nem vagyunk felkészülve. Akinek a párja - akiben hangsúlyozottan megbízik - kapható az ilyen játékokra, az próbálgassa a szárnyait nyugodtan. De az senkinek eszébe se jusson felelőtlenül, hogy kerít a piacon egy ilyen beállítottságú férfit, és csak úgy tudatlanul belerohan ebbe az egészbe. Az élet nem egy romantikus könyv, és a domináns férfi típus sem feltétlenül a kíméletességéről híres. Ezen a területen nem árt némi óvatosság, önismeret, megfigyelés, fokozatosság. És nem kevés érzelmi, szexuális intelligencia. Aki mégis azon gondolkozna, hogy fejest ugrik egy ilyesmibe, annak előtte ajánlanám ezt a könyvet elolvasásra. Ha James és társai a rózsaszín ködfelhős "dominanciát" jelenítik meg, akkor ez a könyv a kontraszt hozzá. A teljes és totális szélsőségesség, ami megmutatja, mit történik akkor, ha a szerelmet és a bizalmat kimínuszoljuk, és semmilyen tabut nem tekintünk tabunak. Aki tudni szeretné mit jelent szadistának lenni, az ne James szürkéit olvassa el, hanem ezt a könyvet, és aki képet óhajt alkotni a perverzióról, az is ezt a könyvet részesítse előnyben. Annyira kíváncsi lennék, hogy ezen könyv elolvasása után, hányan éreznének még kedvet ahhoz, hogy kipróbálják milyen is a teljes kiszolgáltatottság, a visszavonhatatlan alárendeltség. Persze ez a könyv a témakör másik véglete, ha úgy tetszik, a negatív pólus, ahol már erősen megkérdőjelezhető mennyire is egészséges az ilyen. Nem azt állítom, hogy minden domináns pasi, ilyen szinten domináns, hanem csupán annyit, hogy ilyen is van, és sosem tudható előre, hogy melyikbe is akadunk bele a nagy kutakodás közben. Ami remekül lett kivitelezve a történetben az a manipuláció.
Párszor már kifejtettem azt is, hogy a testi kontroll mellet a dominanciában a lelki kontroll is nagy szerepet játszik (nagyobbat), és a cél mindig a megtörés. Ebből egyenesen következik, hogy a domináns pasi manipulatív fajta. Figyel a részletekre, kipuhatolja mik az érzékeny területek, és azokra dolgozik rá. A jó manipuláció pedig olyan, hogy a végén már képtelen vagy eldönteni, hogy te akarod azt, ami történni fog, vagy a másik. Kiszolgáltatottá válsz. Személyiséged alapjait kérdőjelezed meg, és mivel nyakig vagy süllyedve az egészben, így nincs megfelelő objektív rálátásod sem arra hogy józanul megítéld a helyzetet. Irányítottá válsz. Milyen szép is ez, ugye? És ne legyünk naivak, ne higgyük, hogy csak a gyengébb személyiségek eshetnek ebbe a csapdába. Bármilyen erős jellemed is van, ha megtalálja valaki azokat a pontokat amivel képes irányítani, motiválni, akkor már te is nyakig süllyedhetsz ebben a játékban. Ráadásul úgy, hogy lehet észre sem veszed. Az olyanokba pedig már bele sem megyek, hogy megalázás, lealacsonyítás, emberi mivoltod teljes megkérdőjelezése. Aki szeretne ebbe egy kis bepillantást nyerni, az olvassa el a könyvet, mert szépen realisztikusan odateszi az ember elé az egész kis csomagot, méghozzá olyan formában, hogy az ember agya úgy pattog az elfogadás, és tolerancia illetve a teljes csőd, és a megütközés közt, mint a pingponglabda. És akkor el is jutottunk másik nagy kedvenc élményemhez az ilyen jellegű könyveknél. Az írói manipulációhoz. Imádom amikor képtelen vagyok eldönteni, hogy én leszek okosabb és kikövetkeztetem ki a gyilkos mielőtt még letenném a könyvet, vagy az író lesz eszesebb, mert teker olyat a történet menetén, amire nem számítok. Ez a hullámvasút valamilyen megmagyarázhatatlanul perverz kielégülést szokott okozni nekem - persze csak plátói értelemben. Akkor szoktam a legjobban szórakozni, amikor a könyv vége felé kiderül, hogy amit a saját okosságomnak véltem, az egy jól megszerkesztett folyamat, út volt. Hogy a gondolataim, a következtetéseim egyike sem volt a sajátom, hogy szépen eltereltek arra amerre kellett, és én úgy benyaltam a kötelező köröket, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. És így kapok a nyakamba egy váratlan fordulatot, és a csodálkozás élményét, hogy meg tudtak vezetni. Kedves írónőnknek, hogy egyem azt a csepp szívét, ezt is sikerült elérnie, amiért én egyenesen imádom. Ha valamit nem bírok az a klisé, és jelen szerzőnk ezt elegánsan meg is kerülte. Nem a történet fondorlatosságával, hanem a jellemtorzulások, a szimplán emberi reakciók életszerű bemutatásával. Olyan gyönyörűen építkezik, hogy a végén azt is eléri, hogy az ember az elfogadás felé kezdjen hajlani, annak ellenére, hogy tudja, amit olvas, az marhára nem egykönnyen megemészthető. Hogy csókolnám meg azt a manipulatív kis kobakját...
Szereplői egytől egyig torzultak. Mindegyiknek megvan a maga a keresztje, a feldolgozásra váró lelki kínja, és ezek a kínok nem apró-cseprő kis problémák. És ha már motivációk... a megszokottakkal szemben itt nem a lelki nyomor, és nem a fájdalom a fő sarkalatos pont, nem a saját sebeink nyalogatása, és a mások által nekünk okozott fájdalom - röviden nem a tehetetlenség - mozgatja a szálakat, hanem a bűntudat. Ó igen. Végre! Mert ugyan gondoljuk már végig, hogy melyiket nehezebb feldolgozni: ha ártatlanságunk ellen valaki elkövet valamit (mai ugyan fáj, persze, hogyne fájna), vagy az ha mi követünk el valami olyasmit, amivel tartós kárt okozunk egy szeretett személynek. Az elsőről nem tehetünk, csupán elszenvedjük, de a második a mi felelősségünk, és ha a Sors még meg is viccel bennünket, és elmarja tőlünk azt a személyt, akit akarva/akaratlanul bántottunk, akkor nincs feloldozás sem. Remek. Innentől az ember egy lényegi része lelki önmarcangolós mókuskerékbe keveredik saját magával, és megjelenik a vezeklési kényszer. Az önbüntetés.
A történetbe azért nem megyek bele részletesen, mert eszem ágában sincs spolilerezni, még csak egy keveset sem. Ez a könyv akkor jó, ha elkezdjük az elején olvasni, és nincs információnk arról mi is fog történni. Ha csak egy fordulat kitudódik előre, akkor már fuccs az élménynek. Összetömörítve: a könyv bekerült nálam a kedvencek közé, mert reális, részletes, hiteles. Ezzel párhuzamosan nyers is, a legkisebb mértékben sem finomkodó, és úgy rúgja fel a jóizlés szabályait, ahogy kötelező. Csak olyan embereknek ajánlom, akiknek erős idegrendszere, és gyomra van, mert ugyan én nem vagyok az a nagyon meghökkenésre alkalmas fajta, de még nekem is volt, hogy átkúszott az agyamon egy halvány "te jó Isten!".
Értékelés: 9 pont
