J. R. Ward: A király (Fekete Tőr Testvériség 12.) /2014/

Már megint borogatom a saját magam által megszabott sorrendiségemet…

Ott tartottunk az előző bejegyzésemben, hogy kijelentettem, értelmes könyvre van szükségem, és ezért elolvastam Karen Rose Közelebb, mint hinnéd c. könyvét, illetve elővettem a teljes Fekete Tőr Testvériség sorozatot. Sajnos gyorsabban olvasok, mint ahogy a bejegyzéseimet írom, így a következő történt…

Nem volt alkalmam eddig írni, kicsit zsúfolt napok vannak mögöttem, ezért úgy voltam vele, hogy majd múlt hétvégén megírom Rose könyvének a véleményezését. Csak elkövettem egy hibát… egy brutálisan nagy hibát. Az FTT lendületének égisze alatt, előkaptam a sufniból A királyt. Amikor megjelent nem olvastam el. Aztán meg azért nem olvastam el, mert – és ez iszonyatosan idiótán fog hangzani – ez a könyv számomra olyan, mint a sütemény legfinomabb, legcsokisabb, legínycsiklandóbb falatja. Van egy heppem – nem csak egy, ezt szerintem már nagyon jól tudja mindenki. Amikor étkezem, akkor mindig a legfinomabb falatot hagyom utoljára. Például a pizzaszeletet mindig a szélén kezdem el enni, és a közepét hagyom a legvégére – igen, néztek már emiatt hülyének. Na, valami ilyesmi volt velem ezzel a könyvvel kapcsolatban is. A végén már azért nem kezdtem el olvasni, mert úgy gondoltam, hogy ez a könyv csak különleges alkalomra, ünnepnapra való, egy olyan jeles esemény alkalmából lehet csak felütni, ami rendkívüli, mivel maga az egész FTT sorozat rendkívüli. Számomra a Testvériség könyvei a megismételhetetlen és lehengerlő szerelmet jelentik. SZERELMET – igen így, csupa nagybetűvel, és büszkén vállalom, hogy igen, bele vagyok pistulva de totálisan olyan karakterekbe, akik nem léteznek, képzeltek, és marhára magasból teszek arra, hogy emiatt a legjobb indulattal is minimum bolondnak vagyok tekinthető. (Még jó, hogy tucatnyi olyan hóbortom van, amik miatt dilisnek lehet tekinteni, így azt a ficakot, hogy könyvszereplőkbe vagyok beleszerelmesedve már magára sem veszi a közvetlen környezetem…)

"Éljen ​a király…

Miután évszázadokig hátat fordított a trónnak, Wrath, Wrath fia végül apja nyomdokaiba lép… imádott fele segítségével. A korona azonban mázsás súlyként nehezedik a fejére. Miközben folytatódik az Alantasok Társaságával vívott könyörtelen háború, és a banditák banditája is egyre súlyosabb fenyegetést jelent, Wrath választás elé kerül, amely mindent és mindenkit veszélybe sodor. Beth Randall azt hitte, tudja, mire vállalkozik, amikor feleségül ment az utolsó tiszta vérű vámpírhoz a Földön. Tudta, hogy nem lesz egyszerű menet. Ám amikor úgy dönt, hogy gyermeket akar, váratlanul éri Wrath reakciója… és a távolság, amely elválasztja őket.

A kérdés az, vajon az igaz szerelem győz-e… vagy a gyötrelmes örökség kerekedik felül?"

Kiadó: Ulpius

Kiadás éve: 2014

Ára: nagyjából tök mindegy, mert piaci, kereskedelmi forgalomban már nem kapható csak e-könyv formában, antikváriumokban, nagy ritkán ilyen-olyan adok-veszek oldalon, vagy tíz perc erejéig megjelenik, sajnos kijelenthető, hogy aki nem vette meg akkor, amikor megjelent, az csak nagyon nehezen fog tudni hozzá jutni.

Állandóan elégedetlenkedő lelkemnek J.R. Ward FTT-je maga a béke szigete, mert egyszerűen ha van is esetleges baki a történetben vagy a kivitelezésben, egyszerűen nem érdekel. Nem érdekel, mert a stílus nagyon jó, a karakterek bombasztikusak, a sztori is lenyűgöző, így magával ránt az olvasási élmény, és így még ha van is valahol hiba, azt nem veszem észre. És mivel az élmény napokig a zsigereimben van, amit én maximálisan ki is akarok élvezni, így el sem kezdek szőrszálhasogatni, mert az összhatás annyira fantasztikus, hogy nem éri meg elkezdeni a kákán is csomót keresni.

Így ezzel a szériával kapcsolatosan bátran ki merem jelenteni, hogy elfogult vagyok. Megvett, de teljesen, és egy mondattal ki tudom fejezni azt amit érzek a teljes sorozat irányába: kérem szépen, így kell könyvet írni!

Minden, amit én keresek az olvasásban megtalálható a könyvekben: intelligencia, romantika, akció, szereplők akiknek történetük van, jellemük, ami alapján világosak a motivációik, érzéseik, következetesen építkezik az író, humor ami egyenesen döglesztő… Bevallom, hogy gond nélkül odaadnám bármelyik kezemet azért, hogy úgy tudjak írni, mint Ward. Teljesen biztos vagyok abban, hogy Ward a magánéletében egy módfelett értelmes, és mind érzelmi, mind logikai készségeit tekintve magas indexszámokkal rendelkező személy. Már többször mondtam azt, hogy aki ír, az akaratlanul is beleírja magát a könyveibe, és ha ennek a kijelentésnek csak a fele igaz, akkor is egyértelmű, hogy Ward olyan ember, akire megéri odafigyelni. Mert lehet az FTT-re úgy tekinteni, mint egyszerű, ámde annál szórakoztatóbb paranormális romantikus saga-ra, de lehet komolyabban is venni, és át lehet bogarászni benne az üzeneteket. Mert szerintem akadnak benne szép számmal üzenetek. Csak hogy a legkirívóbbal kezdjem, ott van Qhuinn és Blay sztorija. Ward nem rest ha tabukat kell döngetni, és ha már úgy határoz, hogy beleszalad egybe, akkor azt tisztességgel ki is facsarja, olyan gyönyörű ívben hogy az ember lánya nem képes másra, csak ámuldozni, és fejet hajtani a tökéletes és amúgy számomra művészi kivitelezés előtt. Amikor anno kiderült, hogy a két srác szerelme külön könyvet fog kapni, annak ellenére, hogy amúgy rugalmas embernek tartom magam, még az én szemöldököm is felszaladt a homlokomon. Rám sok mindent lehet mondani, de azt nem hogy homofób lennék, hogy Butch szavaival éljek: „… ami engem illet, mindenki azzal kefél, akivel akar, vagy aki felizgatja, feltéve hogy a kérdéses személy elmúlt tizennyolc éves, és közben senki nem sérül meg.” És ezt a gondolatot kiegészíteném A királyból egy megállapítással: „…a szerelem szép.” Szóval engem marhára nem érdekel, hogy milyen egy ember szexuális orientációja, az én szememben nem lesz valaki se több, se kevesebb, ha mondjuk homoszexuális. Ennek ellenére, amikor a két fiú könyve a kezembe került, az volt az első gondolatom, hogy na ez érdekes lesz. És több szempontból is lehengerelt a történetük. Ward profi munkát végzett. Egy gyönyörű szép csomagolásban üzent meg több olyan dolgot, amik szerintem a saját meggyőződései is (nem lehet erről a témáról ilyen egyenesen nyilatkozni, hacsak nem hisz benne az ember):

1, Nem az határoz meg minket, hogy kit szeretünk, vagy kihez vonzódunk.

2, Mindig törekedni kell az elfogadásra, akkor is ha önmagunk elfogadásáról van szó, és akkor is, ha más emberről van szó.

3, Az előítéletekkel óvatosan kell bánni, sok esetben inkább hátráltatnak, mint segítenek.

4, Nyitottan kell megpróbálni viszonyulni a szokottól eltérő dolgokhoz, mivel ami szokatlan, az nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy akkor már rossz is.

5, Önismeret gyakorlása – néha fájhat ugyan magunkba fordulni, és kegyetlen őszinteséggel bevallani a legnagyobb gyengeségünket, félelmünket, de mindenképp szükségszerű, mert ha ez nem történik meg, akkor az önmagunk felé intézett hazugságaink, önbecsapásaink legalább annyira fájdalmasak lesznek.

6, Tudni kell megbocsájtani, még ha ez néha baromi nagy kihívás is.

7, Minden sérelmünk félretehető, csak rajtunk múlik, hogy mennyire merülünk el saját sebeink nyalogatásában.

8, A családi összetartás… (Igen, ez most egy kicsit olyan Halálos Iramban-szerűen jön ki, de akkor is ez az egyik legerősebb üzenete a könyvnek: néha a családunkba nem beleszületünk, hanem belepottyanunk, és van az úgy, hogy a nem vérségi kötelék sokkal erősebb lesz, mint az ami születésünk pillanatában megadatott nekünk.)

Szóval igen, lehet Ward történetét egy jó kis szórakozásnak is elkönyvelni, de bele is lehet gondolni mélyebben a sztoriba, és akkor rá lehet jönni, hogy ez a könyv egy kicsit többről szól, mint két homoszexuális vámpír harcos szerelmének a beteljesüléséről. És Ward nem állt meg ennyinél, fogta, és még a szexjeleneteket is alapos részletességgel kitárgyalta. És tette mindezt olyan intelligens módon, hogy az ember fent sem akad ezen. Van nekem egy kollégám, aki történetesen férfi, és aki többet olvas mint én – ez már önmagában rendkívüli tény. Ez a kollégám is kedveli az FTT-t, minden részt elolvasott eddig. Elolvasta Qhuinn és Blay történetét is – nagyjából tán pont egy időben olvastuk a könyvet. Amikor befejezte megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye. Annyit reagált csak, hogy bár nem áll közel a lelkéhez hogy férfiak bimbózó románcáról olvasson, de tetszett neki a sztori. Néha ugyan kerekedett a szeme itt-ott, de semmi olyan eget rengető dolgot nem tapasztalt, ami miatt úgy érezte volna, hogy nem képes befogadni a könyvet. Én meg erre a következőket mondom: ha egy heteroszexuális felnőtt férfi képes minden nehézség nélkül elolvasni egy olyan könyvet, amiben két férfi vámpír harcos gabalyodik egymásba, mi több, még el is nyeri a tetszését a történet, akkor az az író aki a könyvet megalkotta valamit nagyon, de nagyon jól csinált.

De ha már tabukról van szó, akkor fel lehetne hozni azt is, amikor Rhage elmegy szexelni úgy, hogy Mary ott fekszik a hálószobájában…

Emlékszem, amikor először olvastam a sorozat második kötetét, szentül meg voltam győződve arról, hogy Rhage nem fog abban a szituációban másik nővel lefeküdni. Meg voltam róla győződve, mert szinte minden romantikus könyvben az történt volna, hogy a főhős visszatáncol az utolsó utáni pillanatban, és a szükségletei helyett a nagy szerelmet választja, és azért is meg voltam győződve arról, hogy nem fog „félrelépni”, mert az idealizálási kényszer azt diktálja, hogy a patyolattiszta nagy szerelmet nem illik ilyennel bemocskolni. Aztán Rhage jön haza Phury-val… És Phury nagy lelkesen részletezi, hogy Rhage mekkora egy isten, meg hogy milyen jó volt a csaj akit megdöntött… Én meg visszaolvastam azt a szakaszt kétszer, hogy most akkor mi van? Tényleg lefektetett valakit? És akkor most mi lesz Mary-vel, és a nagy szerelemmel? Meg eleve… hogy tudott ilyet tenni? Hogy volt gyomra hozzá? És vagy tíz percen keresztül nagyon, de nagyon dühös voltam Rhage-re. Dühös voltam, és elégedett egyszerre. Igen, valamilyen morbid módon, elégedetté tett az, hogy nem az történt, amire számítottam… Az pedig még inkább elégedettséggel töltött el, ahogy kivergődnek hőseink ebből a helyzetből. Merthogy Ward ezt a kanyart is tökéletesen vette. De ettől függetlenül… nagyon de nagyon dühös voltam Rhage-re…

És még mindig a tabuk…

Ott van Phury drogfüggősége… Ami amúgy csak egy a könyvekben megjelenő kismillió egyéb más függőség közül. Vagy ott van Zsadist önkínzási kényszere, vagy V devianciája… És lehetne még sorolni…

Tulajdonképpen az én látásmódom, és értelmezésem szerint, Ward a fantáziája segítségével felépített egy tökéletes játszóteret, ahol minden erőlködés nélkül meg tud szólaltatni olyan szélsőségeket, amik jelen vannak a hétköznapok világában is, csak előszeretettel igyekszünk kikerülni őket. Majd fogta ezeket a szélsőségeket, és az indoklásaival, történetvezetésével beszuszakolta őket az elfogadható tartományba. Olyan megvilágításba helyezte a dolgokat, hogy az ember akaratlanul is befogadóvá és elfogadóvá válik ezekkel a szélsőségekkel szemben, innen meg már csak egy ugrás, hogy elkezdjünk a realitás talaján gondolkozni, saját közvetlen környezetünket vizsgálva.

Nagy röviden, szerintem Ward FTT-je eleve jól induló sorozat volt, viszont menet közben annyira kinőtte magát, hogy nem lehet már csak szimplán egynek tekinteni a szórakoztató irodalom hasonló témájú könyvei közül. Ez a sorozat a non plus ultra, a piros felkiáltójel, a célirány, ha valaki ilyen témájú könyv írásába akar kezdeni.

Nagggyon morcos Jason Momoa

Amit rémesen sajnálok, az az hogy ebből a szériából soha ebben az életben nem lesz film, vagy sorozat. Nem lesz, és pont a fenteb leírtak miatt nem lesz… Mert tele van olyan gondolatokkal, amiket a közízlés nehezen tudna megemészteni, főleg ha vizuális formában lenne eléjük tárva – gondolják ezt nagyon tévesen a filmgyártás istenei. Szerintem is nagyon téves elképzelés ez, én úgy hiszem hogy szétrobbanna a mozi, ha az FTT bekerülne a vászonra, olyan hisztiorkán övezné a filmes adaptációkat, hogy ahhoz képest a Twilight-ot körül lengő rajongás gyenge lágy fuvallatnak tűnne csupán. Tény, hogy a sok szex miatt tizennyolcas karika alatt aligha lehetne értelmesen adaptálni vászonra a könyveket… de tudjátok mit… még tizennyolcas karikával is szétrobbanna az a mozi…

Nem egyszer elgondolkoztam azon, hogyha filmben kellene gondolkoznom, akkor melyik szereplőt, melyik színészre osztanám… Nem vagyok egyedül ezzel a játékommal amúgy, az IMDB-n még lista is van arról, hogy valaki szerint milyen lenne a tökéletes szereposztás… Volt hogy a férjemmel együtt agyaltunk azon, ki lenne a legmegfelelőbb színész mondjuk Rhage karakterére…

(Szintén csak az elfogultságom miatt, de aki holt biztos hogy benne lenne a filmemben, az Charlie Hunnam… Csak azt nem tudom kit személyesítene meg… Tuti nem Rhage lenne… Rhage nem tudom ki lenne… Az biztos hogy Jason Momoa is benne lenne a mozimban, Wrath-ként nagyon el tudom képzelni… Travis Fimmel is benne lenne, de Őt sem tudom, hogy kit játszana… Ami furcsa, hogy V szerepére el tudnám képzelni Kit Haringtont. Kapna egy jó kis tetkót az arcára, egy világos kontaktlencsét, ki lenne vasalva a haja… Ha le tudná vetkőzni azt a jófiús attitűdöt, ami áthatja, egész hetyke kis Vishous lenne belőle. Ha még nőne vagy tíz centit, és magára kapna még egy kis tömeget is… Hm… Szavam nem lenne.

Ha a Hunnam-et gyorsan ejtjük, "hmm" lesz belőle

Viszont már eleve vicces abba belegondolni, hogy Momoan kívül egyik pasas se hozza a kétméteres magasságot, plusz a 120 kilós súlyt (izomban), szóval elég lenne őket egymás mellé állítani ahhoz, hogy dugába dőljön az egész elképzelés. Ha hozzá tesszük hogy Travis Fimmel kiköpött Hunnam bizonyos megvilágításban… na akkor mi derül ki? Na mi…? A z hogy a szőke, kék szemű morcos pasasokra bukom… És a beválogatott képekből mi derül ki? Az hogy nem csak a szőke, kék szemű morcos pasasokra bukom…

Van neki kardja...

Tulajdonképpen tök mindegy milyen a szeme, vagy a haja színe… legyen morcos, vademberes, és Lindácska már meg is van elégedve. Az a baj, hogy van egy elképzelésem a könyvek alapján arról, hogy melyik szereplő hogyan néz ki, de a valóságban nehezen találom meg azokat a sztárocskákat, akik pontosan beleillenének ebbe az elképzelésbe. Tiszta szerencse hogy nem vagyok olyan személy, akinek a casting a munkája… Van egy olyan sejtésem, hogy nem lennék kiemelkedő tehetség ezen a fronton.

Férjem amúgy azt az álláspontot képviseli, hogy inkább kevesebb nagy névvel, és több friss hússal állítaná össze a szereplőgárdát. Részben egyetértek vele, mivel ez kevesebb kötöttséget jelentene… nagyobb piacról lehetne válogatni…)

Annyira bele tudom magam élni ebbe a játékba… És mindig annyira el tudok szomorodni azon a tényen, hogy minden hülyeségből képesek filmet csinálni (lásd A szürke ötven árnyalata, amitől hascsikarodást tudok kapni…), bezzeg ebből a sorozatból nem…

(Mély sóhaj…)

El kell engednem ezt a filmes témát, különben soha nem jutok ennek a véleménynek a végére…

Itt pont nem látszik, de ennek a hímnek is van... khm... kardja

Na… akkor… hogy miért is tetszett nekem A király…

Nekem nem Wrath és Beth története a kedvencem. Ennek szerintem köze van ahhoz is, hogy az Ő történetük az első a sorban, a nyitány, és mint ilyen felvezetőként szolgál, megadja a keretet a folytatásoknak. Önmagában véve azonban egy kicsit laposka, amúgy teljesen érthető okokból – ha Ward minden információt beleerőltetett volna az első kötetbe, akkor az hosszabb lett volna, mint a Biblia. Étvágygerjesztőnek azonban tökéletes, olyan mint az előétel, és az aperitif együtt, csak éhesebb lesz tőle az ember. Nekem a sorozat úgy istenigazából Rhage-nél indult be – Ő a mai napig nagy l’amour -, V-nél pedig elérte az eddigi legnagyobb csúcsot. Tudom, jellemző rám, hogy pont a perverz vámpírnál élem meg a magam kis csúcsocskáját… A legnagyobb mélypont amúgy Paine és Phury története volt nálam. Félreértés ne essék, azokat a könyveket is szeretem, csak míg az összes többi részt már rojtosra olvastam, addig Phury, és Paine kitűnő állapotban pihengetnek a polcomon.

Elsősorban azért imádtam A királyt, mert engedett nosztalgiázni. Jó volt visszafordulni Beth-hez, és Wrath-hez, visszaidézni az első találkozásomat a sorozattal, újra elkapott ugyanaz a lelkesedés, amit az első kötet olvasásakor éreztem. Rájöttem, hogy bár tényleg nem ők a kedvenceim, de igenis szeretem őket, és hiányoztak, annak ellenére hogy jelen voltak minden egyes részben.

Jó volt olvasni ezt a kötetet, mert arra is rávilágított, hogy mennyi minden történt menet közben, és mennyire megváltoztak a körülmények a kezdetek óta, és hogy mennyire megváltoztak a karakterek is – legtöbbjük jó irányba. Kár hogy ebbe a részbe amúgy nem nagyon merülünk el, azon túl hogy Zsadist már elégedett apuka, aki szerint a rózsaszín nagyon jól áll a lányának. Illetve kapunk egy közvetett információt Thor-ról, akinek minden viszontagsága ellenére, az a véleménye a gyerekvállalásról, hogy amennyire ők elkötelezett férfi vámpírok üresek lennének a feleik nélkül, ugyanúgy a feleik is üresek lennének gyermektelenül. Ez a mondat olyan súlyos volt a könyvben, hogy bennem még a levegő is bent akadt amikor elolvastam – annak ellenére, hogy ez Wrath gondolatain keresztül tolmácsolódik el hozzánk, és nem párbeszédes formában. Mégis, az hogy ennek a gondolatnak a gazdája Thor, pont az a testvér, aki nem is akart gyermeket, és akinek a fele éppen várandósan lett gyilkosság áldozata, olyan jelentőséggel ruházza fel, mintha legalábbis kiabálnák a könyvben. Több ilyen részt el tudtam volna viselni. A dolog fonákja, hogy egy FTT-s könyvben amit leginkább hiányolok az pont az FTT. A Testvériség eredeti tagjai kicsit el lettek bújtatva. Jó lett volna egy kicsivel több V, egy kicsivel több Butch, egy kicsivel több Rhage (az Ő hiányát csak ezért tudom megbocsátani, mert a következő rész ismét róla fog szólni)… egy kicsivel több testvériség jó lett volna a történetbe. Szeretem én az újabb szereplőket is, de nekem nem ők jelentik a magot.

Még mázli amúgy, hogy Ward marha jól ért a tereléshez is. Olyan ez, mint amikor az ember úgy veszti el a szüzességét, hogy közben a fülcimpájába harapnak – ha szerencséje van akkor észre sem veszi, mert máshová fókuszál… Csak utólag jöttem rá arra, hogy mitől is van hiányérzetem. Míg olvastam a könyvet, addig lubickoltam a jóban, és fel sem merült bennem, hogy bármi bánatom is lenne, és ez semmi másnak nem tudható be csak annak, hogy a mellékszereplők is annyira érdekesek, hogy gond nélkül elvonják a figyelmet minden másról. Ott van például Assail… Igen, ismét egy drogos… Na de akkor is! Nekem kell az a pasas... is… Én könnyesre röhögtem magam a nagymama és Assail csörtéin. Egyszerűen imádom a kegyetlen gyilkos, és az előkelő úriember eme perfekt keveredését, ami ebben a fasziban fellelhető.

Aztán ott van még Saxton. Én annyira belelendültem a homoszexuális vámpírsztorikba, hogy nekem most már kell egy olyan is ami Saxton boldogságáról szól. Esküszöm ha élő személy lenne, és nem lenne végképp idegen pálya, én megvigasztalnám… Nem elég hogy szegényt korábban rommá verik, hogy a családja mondhatni teljesen kitagadta, hogy az apja gyűlöli, még ott van a viszonzatlan szerelme is Blay iránt… Ő az a karakter, akire most már nagyon ráférne némi pozitív fordulat. Megérdemelné.

Aztán ott van még Xcor… Hadd ne részletezzem. A vámpír, aki Wrath legnagyobb ellenlábasa, aki elkötelezi magát Layla-val, a kiválasztottal, aki nem mellesleg annak a Qhuinnek a gyermekével várandós, aki Blay szerelme… Tyűűű… Ezt ettől jobban nem is lehetett volna megkavarni… És pont ezért jó ez a történeti szál. Már annyira komplex, hogy az perverz gyönyört okoz. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy velük mi fog történni a jövőben. És ha már humor… Xcor, és a ruhavásárlás… Hát én azon a jeleneten behaltam.

És nem utolsó sorban ott van Trez és Selena. Valamiért, és nem tudom rendesen megindokolni hogy miért, de engem ők foglalkoztatnak a legkevésbé. Nagyon tetszik az a konfliktus a kapcsolatukban, hogy Selena beteg, lassan mintha kővé akarna válni. Ez fantáziadús, és eleve megadja az alapot majd a későbbi sztorihoz, de… A fentebb vázolt Xcor-Layla-Blay-Wrath bonyodalomhoz viszonyítva az övék kicsit langymelegnek hat. Ettől függetlenül el fogom olvasni Az árnyékok c. könyvet is, ami pont a következő kötet, és ami pont Trezről, és iAm-ről szól… Csak egy kicsit nem értem… Miért pont ők lettek a következő kötet főszereplői? És ezután a The Beast jön majd, valamikor tavasszal (Lukács Andi fordításában, aminek én nagyon, de nagyon, de nagyon örülök, mert a jó könyv egy dolog, de a jó fordítás is nélkülözhetetlen, és amit Andi csinált az FTT-vel, az egyenesen zseniális, szóval én mélyen meghajolok Andi tudása, tapasztalata, és profizmusa előtt, és nem tudom csak boldogságosságomat kifejezni az ügyben, hogy bár jönnek mennek itt a kiadók, hol egyik, hol másik megy csődbe, az FTT, és vele Lukács Andi is örök. Maradjon is ez így!), ami Rhage-hez fog visszakanyarodni, és csak azután jön majd a The Chosen, amiben Layla lesz meg Xcor a főszereplő. Te jesszusatyamária… hogy fogom én ezt kivárni? Amúgy biztos jól van ez így, és biztos jól csinálta Ward, hogy így írta meg a történeteket… na de akkor is… hogy fogom én ezt kivárni?

(Elmondom, hogy fogom kivárni… Elolvasom Az árnyékokat, majd elolvasom a Bukott Angyalok sorozatból a Birtoklást, és a Halhatatlanságot, és ezután, vagy alatt elkezdem A Bourbon Királyait… dőzs lesz ecsém… dőzs lesz… úgy egy hétig…)

És hogy miért tetszett még jelen könyvünk…

Végre a gyermekvállalás kérdése, tényleg kérdésnek minősül. Végre, nem a habosbabos, cukormázas szirupot kapjuk a nyakunkba, hogy aki terhes, az kötelezően boldog kell hogy legyen, hogy a gyermekvállalás csupa móka és kacagás, hogy csak gyermekkel lehet teljes egy párkapcsolat, és hogy minden napsugaras és boldogságos… Végre egy olyan nézőpontot kapunk, ahol megjelennek a gyermek melletti érvek is, de megjelennek a gyermekvállalás elleni érvek is, mint ahogy az amúgy szerintem a normál életben is lenni szokott. Végre a főszereplők nem picipöttyöznek, meg nyavalyognak, hanem az első dühös kirohanásuk után elkezdenek törekedni arra hogy kompromisszumot kössenek. Aztamindenitneki! Értelmes felnőttekkel vagyunk körülvéve! Olyanokkal, akik nem csak hogy értik mit jelent a kompromisszum, de még alkalmazzák is. Akik odafigyelnek egymásra, akik megpróbálják átérezni, hogy a párjuk mit érezhet, akik megbeszélik a gondjaikat… Huh… Esküszöm, agyi síkon folyamatos orgazmusba fulladtam míg olvastam a könyvet, ezek miatt a jellemzők miatt. Komolyan mondom, hogy a kielégüléssel volt határos a megkönnyebbülésem, amiért végre nem idiótákról olvasok, idióta kontextusban, idióta reakciókkal… (Igen, elgondolkoztam azon, hogy lehet illene megfontolnom az idióta könyvek elhanyagolását, mert lassan kezdenek ártalmassá válni a mentális egészségemre nézve…) Én nagyon át tudtam érezni, mind Beth, mind Wrath álláspontját a gyermek kérdésének ügyében, és azért voltam képes könnyen azonosulni mindkettőjük dilemmájával mert – és most jön a következő sokk! – mindkettőjük logikusan (!!!!), és értelmesen (!!!!!) képes megindokolni (!!!!!) a saját fenntartását. (ORGAZMUS!!!!)

És akkor még egy kicsi…

Nagyon tetszett az ahogy Wrath kikecmereg a trónfosztásból. Wrath nem tipikus uralkodó, és pont emiatt válik nagyon jó uralkodóvá. Wrath ebben a könyvben ér érvbe. Itt illeszkedik bele a saját sorsába, itt találja meg azt az utat, ahol önmagát nem feladva méltóvá válik az őseihez, és itt hozza meg azokat a döntéseket, amivel nemhogy az apja szintjére emelkedik, de túl is szárnyalja azt. Wrath-ból a királyból, ebben a részben lesz igazi király. Komolyan mondom, amikor a könyv végén a gyermekével kint van az udvarom, és a „kezében tartja a jövőt”, én hajszál híján siratóasszonyokat megszégyenítő pityergésbe kezdtem… Mert ez annyira szép… És annyira kerek.

(Újabb mély sóhaj…)

Már párszor utaltam rá, de külön is szeretném kiemelni, Ward egyik legerősebb fegyverét: a humort. Írónőnknek nem kell a szomszédba mennie a szellemességért. Hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy a legmorbidabb helyzetekben is bepöccintsen egy fricskát, amitől az ember bukfencet hány a kacagástól. Egyáltalán nem kiszámítható a humora, és pont ezért rendszeresen ütnek is a poénjai. Nem csak a párbeszédekben tud alkotni, hanem a karakterei belső gondolatainál is zsigerből osztogatja a mosolygásra alkalmas szófordulatokat. A sok nevetgélős rész közül kettőt szeretnék kiemelni, amiért külön hálás vagyok Ward-nak, mert nagyon egy húron pendül a véleményünk:

1, Iphone kontra Android… V szerint Steve Jobs minden gonosznak az atyja… Egyetértünk. Nem bírom megállni, hogy ne ollózak be ide párat a kedvenc iphone mémjeim közül...

2, Miley Cyrus poénok… Köszönöm istenem! Tudtam én hogy nem bennem van a hiba, amiért halálra irritál az a nő, lány… lény… mittudoménhogymi…! Akárhányszor megemlítik a nevét, mindig az ugrik be, ahogy azon a nagy golyón vonaglik meztelenül… És akárhányszor eszembe jut ez a kép, mindig meg akarom fejteni hogy ez a dolog vajon minek a metaforája… Nem jöttem még rá… Viszont… Most hogy Ward viccet csinált ebből a libából, legalább már ki lehet jelenteni, hogy lett a hölgyeménynek valami haszna is… A nagy golyón történő meztelen lovagláson kívül…

De meg lehet még említeni a Nyamvadt Macskát is, vagy Wrath látogatását Z-hez is.

Összegezve: megy a tíz pont csont nélkül, és azt öt csillag a Moly-on. És ez a pontozás már eleve önmagáért beszél, nem szorul a dolog hosszabb magyarázásra.

Tovább

Tahereh Mafi: Ne keress (Ne érints 2.) /2015/ és Ne félts (Ne érints 3.) /2015/

Szóval az úgy volt, hogy éppen benne voltam az üzemszünetem kellős közepén, amikor bent sétáltam párommal a városban. Én perfekt függő vagyok, ezt tudni kell rólam. Ha függök, azt teljes erőbedobással csinálom, és még büszke is vagyok rá. Példa: én és a kávé elválaszthatatlan párost alkotunk. Ha nincs kávém (olyan nincs, hogy ne legyen, de tételezzük fel, hogy mégis van…), akkor nem szabad a közelembe jönni. Aki dolgozott már valaha velem, vagy egy kicsit is ismer, az tudja, hogy bármerre megyek is, mindig van nálam kávé. A kávékat kismillió szempont szerint kategorizálom: munkahelyi kávé, pihi kávé, flancolós kávé (ez a pihi kávénak az egyik alkategóriája), mostrohannomkellvalahovádenézdittegykávézó kávé, tudomhogyéjfélmúltaludnomkénedenézdmárvanlefőzvekávé kávé, kávékávékávékávé kávé… satöbbi, satöbbi. Ahány féle-fajta kategóriám van, annyi féle kávéivási rituálém is van. A flancolós kávé például egy szent dolog. Azt csak akkor csináljuk, ha van rá időnk, mert a flancolós kávé megérdemli az odafigyelést, és azt hogy maximálisan kiélvezzük a gyönyört, amit nyújtani képes. A falncolós kávé mindig valamilyen egzotikus kávé: mogyorós, likőrös, kókuszos, vaníliás-szerecsendiós, csokis, japán, brazil, mexikói… (mindegy, csak ne Tchibo Family legyen…). Tetején a legtöbb esetben tejhab van, esetleg fahéj, vagy kakaó, és a legtöbb esteben barna cukorral az igazi.

Na már most… Egy ilyen kávé elkészítése (figyelembe véve hogy az ipari tejhabosítóm maximum egy decire kalkulált) valahol a fél óra és az örökkévalóság közt ingadozik. Ebből következik, hogy ha már ennyit kínlódik miatta az ember, akkor az a minimum, hogy úgy fogyassza már el, ahogy neki a legjobban esik (téli esték receptje: bögre, ocsmánykockáscsíkos sízokni, kinyúlt pihepuha pulóver, valami kellemes zene, és hangulatvilágításba burkolt hálószoba).

És hogy ezzel mire is akartam utalni… Nekem a kávé függőség. Ha nem ihatok, vagy ha nem úgy ihatom, ahogy akarom, akkor embert ölök. Kész passz.

De ugyanilyen függőség nálam az olvasás is.

Mi van akkor, ha egy függőt megpróbálsz lehozni a szerről? Hát akkor annak a szerencsétlen függőnek elvonási tünetei lesznek. Mi van akkor, ha az emberünk már egy ideje tiszta? Nem engeded az anyag közelébe.

Szóval ott tartottunk, hogy ballagunk bent a városban párommal, amikor is, azt mondja nekem a lelkem, hogy menjünk be egy könyvesboltba. Meg voltam győződve arról, hogy ez az ember teljesen készen van, frontális lebenypusztulása van, vagy nem tudom, de az holt biztos, hogy az ötletre adott arcidegbénulásos reakciómat le kellett volna fényképezni. Hát hülye ez? Alkoholistát akar kocsmába vinni…?

Kiderült: férjem teljesen komolyan gondolta minden szavát, én meg jó függő módjára, kb. 10 másodpercig bírtam tartani az ellenállásom.

Keserédes élmény volt bemenni a boltba. Ja, hogy ez is megjelent…? Az is megjelent…?

Fél szemmel azért néha rásandítottam, olykor-olykor a piacra, így például tudtam mikor jelent meg Ward legújabb könyve, vagy Cole-é, vagy Karen Rose-é… De ez nem volt több felszínes kapirgálásnál. Valószínűleg ezért lehetett, hogy Tahereh Mafi disztópiájának második, és harmadik kötete annyira szíven ütött. Ott álltam a könyvespolc előtt, a két könyv gerincét simogattam, és azon merengtem, hogy legutóbb, amikor Tahereh Mafi-t olvastam, akkor még az is kérdéses volt, hogy ki lesznek-e adva egyáltalán a folytatások. És most ott voltak előttem. Férjem hamarabb tudta, mint én, hogy könyv nélkül nem fogunk kilépni az ajtón. Mielőtt teljesen maga alá gyűrt volna a nosztalgia, rám tukmálta a két könyvet (nagyon kellett erőlködnie…), és én már repültem is, először ki a könyvesbolt ajtaján, majd haza, majd a Regenerációba, és Warnerhez, és Adamhez, és olyan lány vagyok, akit nem lehet megérinteni, és lázadó vagyok, és a képzelet hajója vagyok, amely elvész tudatom végtelen tengerében.

"Juliette elmenekült a Regenerációtól. Már nem vihetik véghez vele a tervüket, már nem használhatják fegyvernek. Most már szabadon szeretheti Adamet. Ám Juliette sosem szabadul meg attól, hogy érintése halálos. És Warnertől sem szabadult meg, aki ádázul keresi őt. Juliette-et a múltja kísérti, a jövőjétől pedig retteg; tudja, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyek megváltoztatják az egész életét. Olyan döntéseket, amelyekkel választania kell a szíve, és Adam élete között."

Megjelenés éve: 2015

Kiadó: Gabo

Ára: 2490 Ft - plusz mínusz pár százas

"Már semmi sem lesz olyan, mint volt. 

Omega Pont sorsa ismeretlen. Mindenki, akit Juliette ismert, valószínűleg halott. A háborúnak talán már azelőtt vége lett, hogy igazán elkezdődött volna. 

Juliette az egyetlen, aki a Regeneráció útjában áll. Tudja, ha ő életben marad, a Regeneráció nem élhet. 

Ám ahhoz, hogy legyőzze a Regenerációt és a férfit, aki kis híján megölte őt, Juliette-nek segítségre van szüksége valakitől, akiről sosem gondolta, hogy megbízhat benne. Warnertől. És miközben a közös ellenség legyőzésén munkálkodnak, Juliette rájön, hogy minden, amit tudni vélt – Warnerről, a saját képességeiről, sőt Adamről is –, téves volt."

Kiadás éve: 2015

Kiadó: Gabo

Ára: 2490 Ft - plusz mínusz pár százas

A Ne érints egyike volt a legjobb disztópiás könyvélményeimnek. Tahereh Mafi írói stílusa nagyon megfogott, nagyon tetszett az első rész szerkezete, a rövid, lényegre törő mondatok, lenyűgözött a frissessége, a lendülete, az eredetisége. Karakterei jól meg lettek formálva, és még a történet is elég logikusra sikerült. Egyetlen bánatom volt csupán, méghozzá az, hogy az erős indulás után a sztori befordul az X-Men utcájába, és… hát ott is marad. Végig. Bizonyítandó, hogy nincs új a nap alatt.

De úgy voltam vele, hogy a könyvnek bőven több az előnye, mint a hátránya, így nem volt kérdéses, hogy el fogom olvasni a folytatásokat is.

Valahol nagyon örülök annak, hogy a második, és a harmadik kötet egyszerre szereztem be, és gyors egymásutánban olvastam el, mert ha a megjelenések sorrendjében azonnal lecsaptam volna rájuk, akkor lett volna nem egy feszült hetem, amikor épp a két kötet közt vergődöm. Mert ahogy ez a második kötet véget ér… na de erről majd később.

Teljesen meglepő módon a második kötet onnan folytatódik, ahonnan az első véget ér. Újragondolt X-Men csoportunk a világ szemétől elrejtve, egy földalatti bunkerban éli szokványosnak nem mondható életét. Juliette sokszor roskad maga alá – többször mint az kényelmes volna -, de legalább teljes beleéléssel lelkizik, amiért respect – hölgyeményünk sem szereti a félmunkát. És akkor van még itt képességkontroll, meg barátkozósdi, még egy kis lelkizés, szerelmi dilemma, megint egy kis hiszti a képességek körül…

Megmondom mi hiányzik de nagyon a második kötet első feléből: Warner.

Nélküle a könyv olyan, mint a fűszer nélküli chips. Mint a vakaró, vagy mint a papír. Íztelen, jellegtelen, unalmas.

Nem tudom mennyiben volt tudatos az írónő részéről, hogy így építette fel a történetet, de el kell ismernem profi munka – már ha az idegekkel való játszadozásról van szó. Warner karaktere annyira szélsőséges az első kötetben, annyira – jobb kifejezés híján – pszichopata, és annyira lebilincselő, hogy az már ott egyértelművé válik, hogy alappillére lesz a folytatásoknak is, akár így, akár úgy. Szóval az ember lánya a kezébe veszi a második kötet, szomjazza Warnert már az első laptól… csakhogy nem kapja meg. Még egy kicsit sem. Nem… még egy hangyányira sem. Persze meg van említve hogy ott korzózik a bunker környékén, de ennyi. Nincs ló, kapsz szamarat, oszt viszontlátás!

Vagyis hát, még szamarat sem, mert Adam is eltűnik, mint szürke szamár ködben, mert neki is van dilemmája…

Ha tudom a második kötet elején, hogy mi is lesz majd a történet vége, akkor birkatürelemmel olvastam volna végig. De így, hogy szigorúan tartottam magam a lapok sorrendjéhez, azt kell mondjam a második kötet első fele egy vegytiszta idegbaj volt.

Megbarátkoztam azzal a ténnyel, hogy nincs Warner, van Adam. Adam nem rossz fiú, csak olyan mint a chips fűszerek nélkül (lásd fentebb). Olyan kis kedveske a lelkem. Nem él vissza a helyzettel, felelősségtudó, kitartó – sablonos, átlagos, szürke, Warnerhez képest annyira hétköznapi hogy az már égbekiáltó. De legalább ott van, még ha ritkán is, de legalább jelen van…

Képzelhetitek a döbbenetemet, amikor kiderül, hogy Adam mégsem annyira ellenálló Juliette energiavámpírságával szemben, mint azt addig hittük. Akkora a szerelem a két fiatal közt, hogy csoda hogy a lapok nem kapnak spontán öngyulladást tőle, és ezt a földöntúli románcot az írónőnk fogja és kikapja a kezünkből, majd egy laza rántással cafatokra tépi - szinte hallom ahogy közben gonoszul kacag.

Jó, tudom, Juliette és Warner közt már az első kötetben elindul valami, de a második kötet első felében a Warner-Juliette románc annyira abszurd gondolat még, hogy az ember nem is nagyon veszi számításba.

Miután drága írónőnk jóvoltából átmenetileg két románc közé csücsülünk, jön a szenvedős fázis. Juliette szenved, amiért el kell engednie Adamet, amiért nem tudja használni rendesen az erejét, amiért nem tud barátkozni, amiért olyan szerencsétlen amilyen szerencsétlen. Adam szenved, amiért Juliette szenved, meg azért is, mert Juliette elengedi, mikor amúgy neki esze ágában sem lenne menni… A többiek azért szenvednek, mert hőseink szenvednek, mi olvasók meg azért szenvedünk, mert ennyi szenvedés mellett az volna a csoda ha mi nem szenvednénk.

De aztán megjelenik Warner, a történet pedig merészen felfelé ívelő pályát vesz. A srác a könyv katalizátora. Meglátásai, stílusa, egyenessége, stratégiai érzéke, esze - és még tudnám sorolni – képezik a történet tengelyét. Olyan szereplő aki a józanság hangján szól akkor is, amikor mindenki más éppen a csillámpónis tündérvilágban leledzik. Előre megmondja, miért kudarc a tervük, hogy mi fog történni, következetesen kitart a véleménye mellett, és rendre igaza is van. Stabil karakter, olyan, akibe akaratlanul is el kezd bízni az olvasó, és el is kezdi csodálni is, annak ellenére, hogy szinte a történet kétharmadáig úgy tudjuk hogy gyilkos, és kegyetlen. Persze, az idealizálási kényszer miatt fel kell menteni a végén a bűnei alól, és glóriát kell vonni a feje köré (ez az a passzus, ami nélkül én totálisan jól meglettem volna – az én idealizáslási kényszerem mindenféle öklendezés nélkül képes befogadni egy árnyalatnyi kis gonoszságot), hogy könnyebben emészthetővé váljon. Motivációi világosak, az önállósága pedig egyenesen felüdülés, egy-két másik szereplő önállótlanságával szemben. Egy szereplő van, akinek a stabilitása és komplexitása Warner-hez mérhető, ez pedig Kenji. Sajnálom, hogy az Ő karakterébe nem mélyed el még jobban az írónő.

Szóval, a Warner-Juliette féle románc így utólag visszagondolva elkerülhetetlen, csak ezt az olvasó nem kezdi magában tudatosítani csak a második kötet végén - bár még ekkor is marad nem kevés kétség. A frontális fordulás a harmadik kötetben történik meg, ráadásul elég kegyetlenül. Írónőnk nagyon ügyesen egyensúlyoz: egyik kezével Adam-et löki egyre lentebb - a srác Juliette felé intézett szavai minden jóérzésű emberből visszatetszést váltanak ki -, másik kezével pedig Warnert emeli fel - lépésről lépésre enged egyre mélyebbre bennünket a srác sáncai mögé, és minél többet tudunk meg róla, annál jobban belopja magát a szívünkbe. Észre sem veszi az olvasó, és a könyv ütemével párhuzamosan ábrándul ki Adamből, és szeret bele Warnerbe.

Én pedig csak egyszerűen élveztem az utazást Warnerhez...

A történetről:

Mindent összegezve ki lehet jelenteni: túl sok újdonságot nem hordoz a sztori. Elnyomó hatalom ellen küzdő fiatalok, egy lerobbant jövőben, ahol már nincs semmi remény, hogy aztán kiderüljön, hogy mégis van még remény.

Viszont igényesen összerakott történet, ami következetesen építkezik, kerüli a brutális butaságot, és a logikátlanságot. Szóval maximálisan élvezhető. Helyenként még izgalmas is, ami csak növeli az értékét. Az egyetlen bánatom csak az X-Men-es felhang, de ez lehet hogy csak az én ficakom – éltes korom miatt hadd engedtessék meg nekem ez kis hiszti (én még olvastam X-Men-es képregényt…).

A történet tördelése is nagyon jó – ha az ember gyors egymásutánban olvassa el a második, és harmadik kötetet. Mert a második kötet vége olyan, mint a magasra feldobott labda, ami nem hajlandó leesni. Minden függőben marad, mindenhol csupa, csupa kérdőjel… Csak ezért nem szenvedtem ezt meg, mert ahogy bezártam a második kötetet, már fel is csaptam a harmadikat.

Éééés a harmadik kötet vége is hasonló… Mármint… Milyen vég ez már kérem szépen? Mi ez az „ugye tudod, hogy most az egész világ ránk fog támadni?” dolog itt a hajrában?

Első reakció: lássuk, lássuk!

Második reakció (és ez volt az idegesítőbb): most miért kellett ez? Így most tovább fogom gondolni az egészet, és a racionális énem úgy ki fogja nyírni a szereplőket a nagy távoli háborúban mint a sicc. Ennyit az idealizált románcról, és a jó mindig győz a gonosz felett bölcsességekről…

Juliette…

Juliette egy nagyon érdekes karakter. Az első könyvben nagyon megkedveltem, mert elég mély, és elég erős is. Van bátorság benne, nem is kevés, és még a józanság sem idegen tőle… Így a második kötet Juliette-je kész csalódás volt a számomra, legalábbis eleinte. Még szerencse, hogy Kenji egy-két fejmosása után, és Warner ráhatása miatt hölgyeményünk seperc alatt összeszedi magát, mert ha végig megtartotta volna önsajnálós attitűdjét, hát én megtéptem volna magam…

Összegezve:

A trilógia jó. Ha be kellene sorolnom a disztópikus trilógiák közé valahová, úgy hogy a történet egészét nézzük, és nem csak 1-1 kötet, akkor én azt mondanám, hogy bőven elfér Collins trilógiája mellett – esetleg kicsit alatta az X-Men-es áthallás miatt.

Értékelés: 9 pont

Következő vélemény: Penelope Ward: Stepbrother dearest - Legdrágább mostohabátyám

Várható megjelenés: 10.21 - 10.22

Tovább

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Igen, ez egy tőlem szokatlan bejegyzés lesz, de az utóbbi időben túl sokat gondolkoztam, és ez lett az eredmény. Talán ez a bejegyzés valami kompenzálási kényszer lesz nálam, amivel a mérleg nyelvét az érdemi irodalom irányába kívánom billenteni. Ha helyenként elkezdenék érdekes körmondatokban fogalmazni, netalántán a póri tegeződés helyett, magázásba fognék, senki ne kapjon szívszélhűdést... A probléma forrása igen egyszerű: legalább két hete a fent említett könyv, és annak filmadaptációi teszik ki unalmas perceimet. Tudvalevő, hogy lelki nyomorban tengetett időmet előszeretettel egészítem ki romantikus képtelenségekkel, és szintén tény, hogy az igazi romantika - igen a ROMANTIKA - gyökerei az 1800-as évekre tehetők, ezekből pedig egyenesen következik, hogyha igazi műértőnek szeretném tekinteni magam (igen, csak is kizárólag ezért olvastam el a klasszikusokat...), akkor előbb-utóbb be kell sétálnom a nagyasszonyok utcáiba. És én megtettem a nagy lépést! Igaz nem most, hanem valamikor még 16 éves koromban... Jane Eyre-nek és nekem már nagyon messzire nyúlik a történetünk. Amit most el szeretnék érni ezzel a bejegyzéssel, hogy bemutatom: amit megírtunk mi, azt már megírták előttünk jóval korábban is, legfeljebb más stílusban, de a szabályok (nagyjából) maradtak a régiek, és hogy igenis, attól hogy valami kicsit több, mint 150 évvel ezelőtt íródott, tartalmazhat olyan életigazságokat, amiket napjainkban is tudnánk kamatoztatni.

"Charlotte Brontë leghíresebb regénye, a Jane Eyre rengeteget elárul szerzőjéről: életrajzi elemekből építi fel Jane gyermekkorának keserves éveit, és lelke elgmélyéből veszi hősnőjének törhetetlen, makacs jellemét is. A regény romantikus cselekménye és érzelmessége révén már az első megjelenésekor nagy sikert aratott."

Kiadó: Lazi (többek közt)

Oldalak száma: 471

Ára: 2800 Ft (antikváriumban, esetleg más egyéb kiadásban jóval gazdaságosabban is beszerezhető)

Emlékszem, lehettem vagy 12-13 éves, amikor édesanyám lelkesen leült a TV elé, mondván ma a Jane Eyre lesz az esti film. Lehet, hogy nehezen hihető, de én abban a koromban, úgy kerültem a könyveket, mintha legalábbis fertőzőek volnának. Nem szerettem olvasni - ami elég nagy hátrány, ha az ember lánya egy olyan családba születik, ahol a könyvek sportszerű gyűjtése már több generációra visszavezethető. Azt sem tudtam, hogy mi az a Jane Eyre, hogy eszik-e vagy isszák. Édesanyám a komoly könyvimádók közé sorolható. Nem azért komoly, mert a könyveivel nem ismer tréfát - bár ez is igaz, isten óvja azt aki valamelyik könyvét szamárfülesen adja vissza neki -, hanem elsősorban azért, mert az emészthetetlenül komoly könyveket részesíti előnyben. Életrajzi könyvek - nem, nem regények -, művészettörténeti könyvek - festőkről, szobrászokról, mindegyikről külön-külön -, mondavilágokat felidéző könyvek - római, görög mitológia -, majd minden klasszikus - Hugo-tól, Dumas-n keresztül, Vernéig -, kismillió második világháborús (vagy egyéb háborús) könyv... Szóval több tucat olyan alkotás, amiknek az irodalmi értéke megkérdőjelezhetetlen, de amúgy legyél hozzájuk nagyon kipihent, mert máskülönben egy évezredig fogod olvasni őket. Bocsássa meg nekem az ég, minden szeretetemmel mondom, soha az életben nem találkoztam még az édesanyámon kívül annyira elborult elméjű emberrel, aki a polcán őrizte volna Richelieu bíboros és Lukrécia Brogia szórakoztatásra teljesen alkalmatlan, száraz, és fullasztó életrajzi könyvét. Persze tizenévesen nem kicsit szülte meg bennem a dacot az, hogy míg édesanyám ódákat zengett az olvasás fontosságáról, és szenvedélyéről, addig én az Ő általa javasolt könyveken úgy körülbelül a harmadik oldalnál bealudtam. Rájött szegény egy idő után, hogy ez nem fog menni, és akkor lesokkolt a Nagy Indiánkönyvvel... Egy világ omlott össze bennem - és benne is -, amikor Csingacsguk ide, Sólyomszem oda, én bizony bekómáltam azon is. Félreértés ne essék, utólag elolvastam többek közt Az utolsó mohikánt is, de akkor, ott, ha az életem múlt volna rajta, akkor sem lettem volna képes feldolgozni a sztorit. Anyám elkönyvelt balf@**nak - ami az Ő nézőpontjából teljesen jogos is volt -, nekem pedig megkezdődött véget nem érő utazásom a komplexusok labirintusában.

A fordulat akkor következett be, amikor keresztanyám - anyám testvére - hazajött Líbiából - természetesen Ő is annyi könyvvel, hogy csoda hogy nem zuhant le miatta a repülő -, és kiderült, hogy a régen nem látott rokon is legalább annyira rajong a lexikon vastagságú, szövevényes fogalmazású regényekért, mint én. Ellenben ugyanez a kedves rokon, élt-halt a krimikért, a sportkönyvekért, és úgy szinte mindenért, ami a szórakoztató irodalom berkein belül beteljesíti a "szórakoztató" jelzőt. Oké, elismerendő az is, hogy ugyanez a rokon, kismillió olyan életrajzi könyvet is olvasott - sportolókról, politikusokról -, amiktől óvjon meg engem a magasságos, de nem is ez a lényeg... Látva édesanyámat, és a testvérét rá kellett döbbennem valamire: nem akkor leszek teljes értékű tagja a családomnak, ha megszeretek mindent, amit Ők szeretnek, hanem akkor, ha megtalálom azokat a könyveket, amikben fellelem saját magam. És íme, így lettem én, apró kis családunkon belül a romantikus, és a tudományos-fantasztikus irodalom védnöke. Nagyon hamar kiderült, hogy az én agyam rendkívül fogékony ha gondolkozásról (ökörségekről) van szó. Órákig képes voltam elmerülni egy jó thrillerben, vagy bármiben ami megmozgatta a szürkeállományomat. Asimov, King, Koontz, Poe, Hoffmann... Ők voltak az elsők. Aztán ahogy a lavina beindult, jött velük szinte minden más is. A szerelem mindig is egy misztérium volt számomra, így arról olvasni, hogyan talál egymásra két idegen, hogy miért is találnak egymásra, felülmúlhatatlan élvezetet jelentett. Aztán rá kellett ébrednem még valamire... Egy könyvet csak akkor lehet élvezni igazán, ha érted is, hogy miről van szó benne... És ugyan nem akarom leszólni a mai iskolarendszert - de, valahol le akarom, mert az oktatási rendszerünk még mindig ugyanaz, mint volt az ipari forradalom idejében, és megtanulunk rajta keresztül kismillió érdektelen dolgot, de hogy gondolkozni nem, na az is biztos... -, de amit a padban ülve magamra szedtem, az nem túl sokat segített nekem ahhoz, hogy feldolgozzam egy könyvön belül az olyan kifejezéseket, mint pelerin, canotier, vagy példának okáért ide lehet érteni akár majd az összes idegen nyelvű kifejezést is (sztoikus, zseníroz, kokettál, promiszkuitás, és lehetne az unalomig sorolni...). Jó lusta ember lévén először minden ilyen szónál édesanyámhoz szaladgáltam, aki ezt seperc alatt megunva, hozzám vágott még több könyvet, hogy képes legyek az eredeti könyvet értelmezni. Hogy én akkor milyen bosszús voltam! És most mennyire örülök ennek! Mire eljutottam a középiskolába, már elég szépen benne voltam a történelemben, a művészettörténetben, és az irodalomban is. Soha nem voltam rossz tanuló, de ez leginkább annak volt köszönhető, hogy édesanyám megtanított tanulni, vázlatot írni, helyesen fogalmazni, és arra, hogy megbecsüljem mások munkáját és a saját munkámat is, mert ha könyvekről, ha egyébről van szó, semmi nem magától termett... (Lassan el fogok érzékenyülni...)

Na de, hogy is kapcsolódik ide Jane Eyre...

Ha ki kellene választanom, hogy a NAGY ROMANTIKUSOK közül kik voltak rám igazi hatással, akkor nem túl meglepő módon, Jane Austen, és a Brontë testvérek kerülnek fel a porondra. Aki valamirevaló romantikus könyvimádó, vagy esetleg író akar lenni, akkor az Ő általuk írt könyveket el kell olvasnia. Értelemszerűen nekik is vannak jobb, és rosszabb könyveik, van ami jobban fog tetszeni, van amelyik kevésbé. Hogy totálisan közhelyes legyek, Austentől nekem a legnagyobb kedvencem a Büszkeség és balítélet. A Brontë testvérektől (igen, ha összecsomózzuk őket), akkor a Jane Eyre. És hogy miért is? Azt most fogom kifejteni...

2006-os sorozat főszereplői

Szóval ültünk édesanyámmal azon az estén, és elkezdtük nézni a TV-ben a Jane Eyre egyik adaptációját (van belőle vagy húsz). Mit ne mondjak, nem nagyon ragadott el a hév a történettől, de mit is lehetne várni egy szeleburdi kistinédzsertől, akinek akkortájt máson sem járt az esze, csak a korosztályát foglalkoztató dilemmák során...? Aztán eltelt egy-két év. Megvilágosodtam, és akkor ismét a kezem ügyébe került a könyv. Elolvastam. Első benyomás: rohadt hosszú... Történet lezárva, lépjünk tovább. Eltelt megint pár év, megint a kezem ügyébe került a könyv - akkor már betudhattam magamnak egy kis tapasztalatot is a szerelem végtelen mezején... Második benyomás a könyvről: még mindig rohadt hosszú... De annyira, és annyira romantikus! Aztán megint eltelt pár év... És a minap megint a kezembe került a könyv. Harmadik benyomás:

A francba, tényleg hosszú, de...

Amióta világ a világ, és ember létezik a földön, ráadásul férfiként, és nőként, a romantikai első alapszabálya az: a jó szerelmi történet alapja a tragédia és/vagy a két főhőst elválasztó szakadék. A szakadék lehet társadalmi pozíció miatt és/vagy mentalitás miatt és/vagy a hányattatott múlt miatt. Ha valamit örököltünk ezektől az írónőktől az ennek a szent dogmának a kikezdhetetlensége, megkérdőjelezhetetlensége. Ezek nélkül a feszültségek nélkül nem romantikus könyv, egy romantikus könyv. Valószínűleg én azért szeretem Fairfax Rochestert, mert az egyik legcinikusabb (ha nem a legcinikusabb), legmorgolódósabb, legidegesítőbb fazonja a korai romantikus irodalomnak, akinek a durvasága már annyira pofátlan, hogy az már szórakoztató. Ha megnézzük a kortárs romantikus irodalom, és azon belül is a napjainkra olyannyira jellemző szösszenetek alapját, akkor világosan látszik: hiába telt el több mint egy évszázad, mi még mindig keressük korunk Fairfax Rochesterét.

Jane Eyre is - ha lehetek annyira bátor, hogy ezt így leírom - tipikus romantikus női alak. Megrágta a sors, de szenvedélyes természetének, és a zsigereiben munkálkodó dacnak köszönhetően, hű maradt önmagához. Lássuk be, mindannyian szeretnénk egy kicsit Jane Eyre lenni.

Mivel a szereplőkkel nagyon könnyen lehet azonosulni, és mivel az ember gyarlóságából - és a női lélek érzékenységéből - eleve adódik, hogy akaratlanul szurkolunk egy veszett helyzetnek, kijelenthető hogy a két tökéletesen megálmodott hősünk, a tökéletes helyzetbe van illesztve. Minden ellenük munkálkodik. Jane egy fiatal, ártatlan lány, aki hisz az emberi eszmékben, a jóságban, annyira tiszta, hogy az már egyenesen kétségbeejtő, Rochester pedig egy húsz évvel idősebb, kiábrándult alak, aki sötét titkot rejt. Ha ez nem volna elég, akkor még ott van habnak a tortán a merev etikett, miszerint rangon alul nem nősülünk, és milyen lenne már az ha valaki a gyámleánya nevelőnőjét venné feleségül... Botrány!

Na igen... Így első ránézésre, kettejük szerelme valahol az esélytelen, és a megvalósíthatatlan közt mozog. És mégis...

Nagyon tetszik a történetben a kis lépésekkel való haladás. Hőseink a korra jellemző merevséggel kerülgetik egymást, együtt teázgatnak, együtt andalognak. Fairfax ahol tud szemtelenkedik, Jane pedig a maga kifinomult módján pimasz. Hölgyeim (és esetleg az a néhány Úr aki idetéved), ezt a játékot, a szó legnemesebb értelmében, én násztáncnak szoktam hívni. Hosszú, hosszú oldalak szólnak a nagy semmiről, és a mindenről. Tudjuk, érezzük, hogy ezek egyre inkább egymásba zavarodnak, de végig ott a bizonytalanság, hogy vajon sikerül-e nekik tényleg megtalálniuk a boldogságot egymás oldalán, avagy sem...

2011-es film egyik plakátja

Huszadszori olvasásra, már nem olyan nagy döbbenet, amikor Rochester titkára fény derül, de én mind a mai napig élvezettel olvasom/nézem, mert van abban valami megindító, ahogy Jane lekezeli a helyzetet. Jane büszke, és szerelmes. Az életénél többet jelent neki Rochester, mert a férfi odafigyel rá - még ha olykor perlekedik is vele -, törődik vele, és ez egy olyan lánynak, akit eddig nem szeretett senki, ez jelenti a világmindenséget. Miután Rochester megkéri, egy ideig vergődik a boldogság, és a valószerűtlenség érzései közt, de mivel naiv, így fel sem merül benne, hogy Rochester elárulná. Rohestert pedig lehetne azért utálni, mert nem avatta be Jane-t már a kezdet kezdetén a saját kis drámájába, de a férfi nagyon ésszerűen, és egyszerűen megindokolja, miért nem volt egyenes és nyílt: tudta, hogy az őszintesége csak egy dologhoz vezethetett volna, ahhoz hogy Jane elhagyja Őt - ahogy a későbbiekben el is hagyta.

Rochester és Jane beszélgetése a kudarcba fulladt esküvő után számomra példaértékű. Abban a helyzetben már nincs helye a színlelésnek egyik oldalról sem, akkor pőrén megmutatkoznak egymásnak a szereplőink. Rochester önző, mert mindannak ellenére hogy tudja, hogy lehetetlen, igyekszik Jane-t a befolyása alá vonni, és visszaélve a nő iránta érzett szerelmével, maradásra akarja késztetni, a szerelem égisze mögé bújva akarja érvényesíteni a saját akaratát. Bűntudatot gerjeszt, zsarol, nem rest válogatni a "piszkos" eszközök közt sem, csak hogy ne kelljen elvesztenie a szerelmét. Egy ideális világban ez a fajta viselkedés feszegeti az elfogadhatóság határát, de az Ő helyzetében, ez nem más, mint a kétségbeesettség hangja. Jane helyzete borzalmas. Egy villanásnyi ideig megismerhette hogy milyen az ha szeretik - még ha ez a szeretet olykor nyers is -, milyen az ha számít valakinek. A valóság minden illúzióját romba dönti, pillanatok alatt zuhan vissza az idilli mámorból a rideg magányba. Ami elismerésre méltó, az a gerince. Nem hisztizik, nem hadakozik, nem őrjöng, nem csapong... Azt a lelkierőt, amit gyakorol, komolyan mondom irigylem tőle. Persze ez mind a felszín, Jane belülről össze van törve, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy minden nélkül nekiiramodik a nagyvilágnak, kockáztatva még a saját életét is.

A könyv nem fél használni a drámai túlzásokat a történetvezetés közben. Egyik varázsa pont az abszurditásában rejlik. Hisz vegyük csak sorba...

Adott egy férfi, aki az apja nyomására elvesz egy nőt a vagyona miatt. Kezdetben, a kapott részinformációk alapján, bármire is gondolhatnánk... Mogorva pasi, érdekes hangok éjjel, kísérteties női nevetés és sikoly, egy titokzatos tűzeset, egy még titokzatosabb támadás... Ugyan kiben nem merülne fel, hogy Rochester nem teljesen az, akinek látszik? A kétely ott motoszkál az olvasóban mindaddig, míg meg nem ismerjük az egész képet. A férfi az apja nyomására vette el a feleségét, a vagyon miatt. Nem tudta - honnan is tudhatta volna? -, hogy a nőnek öröklött elmebaja van. És Rochester ahelyett, hogy bedugta volna az asszonyt egy jól őrzött intézetbe, saját birtokán viselte gondját hosszú éveken keresztül. Így válik a kezdetben elítélhető főhős mártírrá, környezetének az áldozatává. Ez a fordulata a könyvnek a szürke dolgokat egycsapásra feketévé, és fehérré változtatja. Hogy férfiúnk kicsapongott? Nőkkel tartott viszonyainak a száma megszámlálhatatlanul sok? Valahogy menekülnie kellett abból a kelepcéből, amibe belelökték... Brontë konkrétan ezzel a csavarral majdhogynem szentté avatja Rochestert. Mi, korunk szülöttei, már nem várnánk el egy ilyen lépést az írónőtől, ez tény. Nekünk már nincs semmi új az együttélésben - házasság nélkül. De az 1870-es években aligha lehetett volna elfogadtatni a közvéleménnyel egy olyan sztorit, ahol a pár boldogan élt, míg meg nem halt, fittyet hányva az egyház, és a társadalom egyik legszentebb intézményére. Ami viszont Brontë mellett szól, az a tisztaság. A romantikus irodalmat azért is imádjuk oly sokan, mert idealizál. Rendben, az ideálok az évekkel változnak, de mindenki tudja, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb, illetve hogy mindig az kell, ami a másé, ezért ismerjük el: egy romantikára hajlamos szív, élni-halni fog azért a vegytiszta ártatlanságért, ami a Jane Eyre-t is jellemzi. Igen, mondhatna Jane igent is Fairfax-nek egy viszonyra, vadházasságra, de ha igent mondana, akkor pont azt vesztené el a hősnő, ami miatt ideállá válik. És ha Rochester csak egy kicsit is kedvesebb volna, akkor a velejét vesztené el a karaktere. A könyv ebből a szempontból is profi: következetesen építkezik, ha a szereplőiről van szó.

Csak ismételni tudom magam: a mai könyvekben ez a technikai felépítés, ezek a történetvezetési sajátosságok, mind fellelhetők. Csak legfeljebb kicsit szabadosabb a fogalmazás, meg ott van ugyebár a szex is... De ezen nem is lehet csodálkozni. Amióta a Jane Eyre megszületett, történt egy s más a történelemben, ami megváltoztatta a nők helyzetét. Feminista mozgalmak születtek, kaptunk szavazati jogot, megéltünk egy-két szexuális forradalmat, egy Beatles, és egy Elvis korszakot... A nők öntudatra ébredtek, és kivívták aktív helyzetüket a társadalomban. Most az egy más kérdés, hogy hazánk még mindig inkább konzervatívabb gondolkozású, ha a nők szexualitásáról van szó, ha a globális egészet vesszük figyelembe, A Jane Eyre óta a nők helyzete gyökeresen megváltozott. Miért van akkor mégis az, hogy amikor az igazi romantikát keressük, vagy amikor Hollywood úgy dönt, hogy igazi romantikus filmet akar forgatni, akkor rendre visszatér ezekhez az írónőkhöz? Majd minden könyvüket megfilmesítették már, legalább kétszer. Miért imádja még mindig őket ugyanannyira közönség, mint imádta száz évvel ezelőtt? Mert bármennyire is változik a minket átölelő környezet, az emberi természet alapjellemzői változatlanok. Lehet harcolni ellene, de függetlenül mindenféle emós korszaktól, és tömeghisztitől, a férfiideál még mindig a határozott, makacs, olykor-olykor akár akaratos férfi lesz, aki tudja mit csinál, mi kell neki, és tesz is azért hogy az övé legyen az, amire igényt tart. Az igazi férfiideál a küzdőszelleméről híres, ha úgy tetszik, a keménységéről. A férfiak agyműködése nagyban eltér a női agy működésétől, az érzelmi reakcióik teljesen mások, teljesen másképp élik meg a szerelmet, a bánatot, a gyászt, mint egy nő. Ezért is elvárhatatlan egy férfitól, hogy olyan legyen, mint egy romantikus könyv hőse. A férfiak alapvetően kevésbé emocionálisak, inkább logikusak, és a komplikációk megalkotására való hajlamuk is jóval fejletlenebb. Ez az igazi ellentmondása a romantikus irodalomnak. Többnyire nők írnak könyvet nőknek arról, hogy milyen is az ideális szerelem, és az ideális férfi, ergo, ha nagyon sarkosítva nézzük, a nők az idilli boldogságról alkotott fantazmagóriájukban önmagukban lelik meg a szerelmet, és a tökéletességet. Ez addig nem is baj, míg világos marad a tény, hogy az álmodozás csupán a képzelet szüleménye, a realitás pedig ettől homlokegyenest eltérő valami, ahol a legtöbb esetben minimum két főn múlik az események alakulása. Ezzel persze nem azt állítom, hogy nekünk nőknek nincsenek meg a magunk Jane Eyre-es, vagy Elizabeth Bennet-es pillanataink az életünk folyamán, csupán azt jelentem ki, hogy a mi pillanataink teljesen más természetűek, és fel kell őket ismerni, mert míg egy könyv esetében ott van a felkiáltójel egy hangsúlyosabb mondat után, addig az életben a mély tartalmak gyakran mutatkoznak meg szélsőséges formában, szótlanságban, mogorvaságban, elzárkózottságban, vagy akár az egykedvűségben.

Ami még a klasszikus romantikus irodalmat illeti... Szerintem egyértelműen leszögezhető az is, hogy a nagyasszonyok által írt, és még mindig kedvelt történetek, olyan mondanivalót közvetítenek, melyek tanítójellege vitathatatlan. Ők alkották meg először azon hősnőket, akik részben szembeszállnak koruk elvárásaival, önálló gondolatokra képesek, és ha kell, ki mernek állni az elveik mellett, de ezzel párhuzamosan képesek megőrizni nőiességüket, érzékenységüket, és még büszkén is vállalják ezen tulajdonságaikat. Az igazi nőideált szerintem ez a kettősség kell hogy jellemezze. Ha kell, akkor legyen egy nő karakán, mi több pimasz, vagy nagyszájú, de soha ne veszítse el emiatt az empatikus készségeit, és ha úgy hozza a helyzet, nyugodtan érzékenyüljön el. Mondandója legyen tartalmas, legyen fogékony a viccre, sziporkázzon, de legyen annyira bölcs, hogy tudja mikor kell hallgatnia, és figyelnie. Ne adja magát olcsón, vizsgálja meg kinek adja a szívét, ne legyen csélcsap, de legyen művésze a flörtnek, és a huncutkodásnak (ez a mai köznyelven annyit tesz, hogy ésszel tegye amit tenni akar, válogassa meg a partnereit, és mindig határolja be, hogy az adott kapcsolata milyen jelleggel bír - ne vigyen kardot egy olyan párbajba, ahol lövöldözés várható). És a legfontosabb: egy nő soha ne becsülje le sem önmagát, sem a férfit (mert aztán őket sem kell félteni), és főleg ne legyen olyan balga, hogy az érzelmek erejét lebecsüli. Az önbizalom jó ha van, de egy nő ismerje a saját korlátait, és mindig törekedjen arra, hogyan tud a hátrányaiból előnyt kovácsolni.

És akkor egy kicsit a nyelvezetről (is)...

A Jane Eyre az általam annyira nagyon preferált (értsd: utált) első szám első személyben íródott könyvek egyike, ráadásul néhol keveredik az elbeszélő stílussal is - Jane számos alkalommal kiszól az olvasóhoz, emiatt a történetet körüllengi egy meseszerű - naplószerű illékony köd. Brontë a nyelvezetével vagy tudatosan, vagy öntudatlanul, de rájátszik a könyve valószerűtlenségére, és ezáltal válik totálisan elbűvölővé, és elvarázsolóvá. Hisz a meséket mindenki szereti, vagy nem? És emiatt nem érzem kellemetlennek azt, hogy abban a formában íródott meg a könyv, ahogy megíródott. 

A valószerűtlenség a történetvezetésnek is meghatározó kelléke - tömve van olyan fordulatokkal, amik a valóság talaján aligha állnák meg együttesen a helyüket (fájdalmas gyerekkor egy bentlakásos lányneveldében, mert a néni szívből ki nem állhatja a lelencet, akit a nyakára küldtek; bolond feleség, aki a kastély egyik szárnyában elrejtve raboskodik - leszámítva azt amikor barangolásba kezd, és kacarászik; megint csak a gonosz nagynéni, aki a lelenc nagybátyjának azt hazudja, hogy unokahúga elhunyt; a gonosz nagynéni, aki halálos ágyán mégis bevallja bűnét; a nagybácsi, aki tragikus hirtelenséggel elhalálozik, és egy nagyobb vagyont hagy az unokahúgára; a bolond feleség, aki mit ad isten, szerelmeseink kifakadása után nem sokkal meghal; a hős, aki a felesége okozta tűzben megvakul, és idézőjelesen megnyomorodik; és végül a boldog pár, akiknek ennyi viszontagság után mégis megadatik minden - Rochester részben még az egyik szemére is visszanyeri a látását (csoda, hogy a kezét nem növeszti újra...) - szóval... na igen, ezen történések aligha következnének be a mi reális életünkben, de megnyugtatok mindenkit, már amikor a könyv íródott, akkor sem lehetett valóság közelinek tekinteni...). A szövegezés annak ellenére hogy milyen régi irományról beszélünk, egyáltalán nem nevezhető cifrának, cirádásnak. Sőt, kifejezetten könnyen emészthető, mondhatni köznapi, egyszerű.

Ahogy már fentebb is említettem, ebből a könyvből is kismillió filmadaptáció készült. Nekem ezek közül két nagy kedvencem van. Az egyik a 2006-os négyrészes minisorozat - a könyvhöz való hűsége miatt kedveltem meg, hátránya: hölgyeményünk felső ajka a kacsacsőrű emlősökére hajaz... A másik pedig a 2011-es nagyfilm, Michael Fassbender-rel, és Mia Wasikowska-val. Hangulatilag az nyerte el leginkább a tetszésem, még ha ezt-azt ki is felejt a film a könyvből. Ugyan Fassbender nem tekinthető klasszikus értelemben vett férfiszépségnek, mégis van a kisugárzásában valami, ami nálam tökéletes Rochesterré varázsolja.

És akkor itt zárnám is mélyenszántó gondolataimat. Kiegészítésként még annyit tennék hozzá, hogy volt egy másik oka is, annak hogy most ezt a könyvet választottam, mégpedig az, hogy ez volt a blogban megjelent 100. bejegyzésem. Úgy éreztem, hogy ez a kerek szám méltó arra, hogy egy olyan könyvet rendeljek hozzá, ami szívemnek az egyik legkedvesebb.

Értékelés: 10 pont

Tovább

Tamara Webber: Easy - Egyszeregy /2013/

Egy kis kiegészítésre szorul az előző könyves bejegyzésem. Ami kimaradt a kritikából, az az volt, hogy azért kezdtem bele egy new adult irományba, mert jó könyvet szerettem volna olvasni. Oké, hogy szeretek akkor is fejjel rohanni falnak, ha tudom hogy fáj, de van az az ideggyenge állapot, amikor tényleg képtelen vagyok odafigyelni egy nyilvánvalóan pocsék könyvre. És hát az oldalsávban már jó ideje terpeszkedő Örök rabság c. "könyv" a 70. oldalnál visszavonhatatlanul kifektetett. Ha egyszer befejezem azt a maszlagot, olyan véleményem lesz róla... de olyan... Még saját önnön szabadszájúságomat is felül fogom múlni, ami azért nem kicsit kihívás. Szumma szummárum, félre kellett tennem azt az "alkotást", mert minden lelkesedésem, és bizalmam tovaszállt. Na mondom, ilyen állapotban - a háborgó tenger helyett, inkább menjünk egy pocsolyába pancsikolni alapon -, kezembe kaparintottam A hibátlan játékot... aminek ismerjük a végét. A könyv körülbelül annyira volt jó ötlet, mint öngyilkosnak a nyakára tekerni a kötelet, majd egyik kezébe altatót, másik kezébe kést adni - biztos, ami biztos. Morbid, tudom, ne rójatok meg érte, csak már a humorom is kezd átmenni gyászosba. Szóval végleg elment a kedvem. És ilyenkor jön az isteni sugallat. Mondjuk egy olvasói ajánlás képében. Míg az FB-n morogtam a magamét, egyik kedves olvasóm hozzászólt a hivatkozásomhoz, hogy szerinte ha ebben a kategóriában kívánok vesztegelni, méghozzá színvonalasan, akkor próbáljam meg jelen könyvünket, mert az jó könyv. Illetve javasolta még Rebecca Donovan Elakadó lélegzet c. könyvét is, ami szintén bekerült a listámba. A fülszövegek szemrevételezése után, az Easy mellett döntöttem - férfiasan bevallom - verejtékező homlokkal. Hogy miért izzadtam meg a választást? Hát mert először is, én én vagyok, másodszor pedig mert az Easy piros pöttyös könyv. A Könyvmolyképző Kiadónak voltak merényletei kiadásai, amiket amíg élek képtelen leszek megbocsájtani, és hát ugyan miért én lennék az a kivétel, aki nem előítéletes... És ilyenkor szokott jönni a győzködés, hogy ajánlott könyvről van szó... Valaki elolvasta, értelmezte, feldolgozta, és még a procedúra végén is érdemesnek ítélte, szóval rossz csak nem lehet! Az ajánlott könyvekkel egyébként sok baj nem szokott lenni. A vicc, hogy a környezetem teljesen berendezkedett az én antivélemény-alkotási szisztémámra, ergo soha nem azt szajkózza nekem, hogy mit olvassak, hanem mindig azt, hogy mit ne. Amivel ugyebár nem feltétlenül vagyok előrébb. A világért sem panaszkodásból mondom, mert hiszem hogy az ismeretlen út a legizgalmasabb, hisz arra soha nem járt még senki. Fedezzük fel együtt egy-egy kigyomlálatlan kategória mélységeit, és magasságait! - és itt be is fejeztem a lelkesítést...

Na de visszakanyarodva az Easy-hez... Ott tartottunk, hogy hangyányit remegő kézzel ütöttem fel a könyv elejét... Gondolom ismeritek azt az érzést, amikor a harmincadik oldalnál már tudjátok: ez jó lesz! Ez bitang jó lesz! Még csak be sem indult a cselekmény rendesen, de már bevonzott, megvett, megigézett... Amikor zsigeri szinten agyoncsap a meggyőződés: ez nem lesz elpocsékolt idő! Azt most nagy kegyesen felejtsük el, hogy ugyanezzel a boldogságérzéssel párhuzamosan megszületik a pánik is, miszerint nehogy egy ilyen erős rajt után puskázza már el az író a történet még fennmaradó közel 90%-át! Igen, egy erős kezdés után, szó szerint vérre megy a játék a szerző, és az olvasó közt. A visszacsatolási folyamatok bugyutából átavanzsálnak élesbe, élet-halál kérdésbe... Mert gondoljunk csak bele! Egy eleve pocsék könyvnél, ami már a fejétől bűzlik, nem is nagyon várunk el semmit. Elkezdjük, az amúgy sem túl magas izgalmi görbe lehuppan a nullára, és ott is marad. De a jól indított könyv, az tipikus esete a "magasról szép pofára esni" elvnek, amennyiben a felénél hanyatlásnak indul. Tudok erre példát is: E. L. James. Egy korrekt első rész után, két olyan könyvet dobott piacra, amiktől zokoghatnékom támadt. Én balga nagy lelkesen vetettem bele magam a trilógiájának a második részébe, és taknyoltam akkorát, amitől azóta is zúg a fülem. Az ilyen tízpontos hasra vágódásokat nem csak több köteten belül lehet produkálni. Az igazán rutinosaknak megy ez egy könyvön belül is. Így én már csak akkor vagyok nyugodt minden esetben, ha az utolsó mondatot is elolvastam. Ha akkor is az még a véleményem, hogy a könyv jó volt, akkor a könyv jó volt, és pont. Most azt csak halványan idegondolom, hogy igen, tudjuk... nálam ez meglehetősen ritka.

"Egy ismeretlen megmentő.

Egy nyugtalanító titok.

A szerelem nem mindig sima ügy.

A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált.

Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.

Csak együtt vehették föl a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére."

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalak száma: 334

Ára: 2999 Ft

Szóval az Easy... Kezdjük az alapoknál. Mitől jó egy jó könyv? Na persze, hogy nekem erre is vannak elméleteim, méghozzá szép számmal. Ha komolytalanul közelítjük meg a kérdést, akkor van egy szentháromságom, amivel jobbára bármit el lehet adni manapság: szex, vér, humor. Ezeknek a kombinációira veszettül nyitott a piac, még akkor is ha a könyv klisé. Szomorú tény ez, de igaz. Itt a fordított pszichológia is megjelenik, lásd erotikus katyvaszok. Azokban ritka a humor, de előfordul - ha máskor nem, hát a kritizálási fázisnál -, nyomokban tartalmaznak vért - ide értendő, a "vért izzadva olvastam el" álláspontot is -, és tömve vannak szexszel - ehhez nem tudok mit odabiggyeszteni. Persze a piaci igények boncolgatásánál nem azt értem, hogy mi olvasók mire vágyunk, hanem azt, amire a sok okos gondol, hogy szerintük mire vágyunk. Ha komolyabban kell megközelíteni a "mitől jó egy jó könyv?" kérdést, akkor azt egy alig 100 oldalas esszében ki is tudnám vesézni. Senkit nem akarok halálra rémíteni, így igyekszem rövid lenni...

1, A karakterek

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a karakterek mennyire kulcsfontosságúak. Meg kell teremteni az alapjellemzőiket, aztán következetesen hűnek is kell maradni végig a személyiségeikhez. Nem lehetnek szélsőségesek, mert a szélsőségességgel az olvasók nehezen fognak tudni azonosulni. Kivételt képeznek ez alól a rétegkönyvek, amik ténylegesen arra vannak kiszuperálva, hogy szélsőségeket jelenítenek meg. Az ilyen könyvek, nem a szórakoztató irodalom részét képezik, tehát tekinthetjük őket jelen pillanatban irrelevánsnak. Na már most, ha megvannak a szereplők, akkor kell hozzájuk egy jó nagy adag empátia. Meg kell tanulni a fejükkel gondolkozni, és aszerint kell funkcionálniuk, úgy kell döntéseket hozniuk, hogy az harmóniában maradjon a jellemükkel. Ergo az írónak az egyik feladata az, hogy ne a saját döntéseit, véleményét írja bele az adott könyvbe, hanem azt, ami az adott főhős személyiségébe beleillik. Itt van némi áthajlás, mivel a legtöbb író, akarva akaratlanul beleírja magát a saját könyvébe, vagy legalábbis egy kis részét önmagának. Egy írónak tudnia kell azonosulni a szereplőjével, így szinte kivitelezhetetlen az hogy olyan személyiségről írjon valaki, ami annyira távol áll tőle, hogy szinte nem is látja. Kivételt képeznek ez alól, az olyan "tehetségek", akiknek az empatikus készsége annyira erős, hogy adott felkészülés után, szinte bármire képesek agyilag ráhangolódni. Ez is nem kevés veszélyt hordoz magában, mivel ilyenkor a szerző hajlamos annyira átlényegülni, hogy már azt sem ismeri fel merre van a valóság talaja. Jelentem: ez utóbbi típus vagyok én. Részben. Sajnos nem mindig van lehetőségem nyakig merülni egy általam kreált világba, de amikor elmerülök benne, akkor mellettem akár a ház is összedőlhet. Az pedig már megint más kérdés, hogy fogalmazási készségek terén mennyire vagyok jó. A szándék megvan, a züllött elme adott, a többit pedig majd meglátjuk. Lényeg a lényeg, karakterek jellemábrázolásának a szempontjából, amiknek teljesülnie kell: általánosság - olyan tulajdonságok, amik nagy valószínűséggel majdnem mindenkire jellemzőek, hogy tudjunk azonosulni -, következetesség - ne csapongjon jobbra-balra az illető szereplő, mert a csiki-csukitól agyrázkódást fog kapni az olvasó -, idealizálás - mert ugyebár a "hétköznapi embert" mindenki ismeri, és lássuk be elég unalmas a fazon. Ami még nagyon fontos: az arányosság. Semmiből ne legyen az adott karakterben túl sok, vagy túl kevés. Hogy ki, melyik emberi tulajdonságra fog építkezni, azt mindenki maga dönti el. Sztereotípiák akadnak dögivel. Van a macsó hím, aki mégis érzékeny, van az öltönyös atyaúristen, aki első ránézésre hatalmas, második ránézésre más értelemben véve hatalmas, és akit tuti minimum egyszer megerőszakoltak, aztán van még - régebbi példákban - a kicsit kocka, kicsit szerencsétlen, de azért helyes, izmos srác, akiben csak úgy buzog a jószándék. Van a marcona katona, aki kemény, de minden értelemben... és akinek a szíve aranyból van... Aztán ott van még a művészlélek, az elvont fajta, akinek morcosságát, már csak a szótlansága múlja fölül... És még lehetne sorolni. Nőknél nem feltétlenül ennyire tarka a felhozatal. Van a kicsit elesett, bamba típus, meg van ennek a pepitája, az öntudattól duzzadó fajta. Nekem egyikkel sincs bajom mindaddig, amíg nem szaladunk bele a hisztibe, és az idiotizmusba - amikbe az utóbbi időben rendszeresen beleszaladunk.

Az Easy karakterei - hihetetlen örgem! egyszerűen hihetetlen! - minden elvárásnak eleget tesznek.

Jacqueline jelleme kicsit tipikus. Na de, ha nagyon a felszín alá nézünk, ugyan melyikünk nem az egy kicsit? Három év után dobja a pasija... Úgy érzi magát, mint akinek a lába alól kirántották a szőnyeget. Talán pár szakítás után az ember lányában már kialakul a rutin, hogyan használja a dühöt mint fegyvert, hogy ne fájjon annyira, de ez a képesség az első szerelem esetében még sehol nincs. Hölgyeményünk kicsit el van veszve, össze van zavarodva, és ugyan a barátnői arra akarják ösztönözni, hogy egy vígaszkufircban vezesse le a fölös energiáit, ez neki nem megy. Van még annyira ártatlan érzelmileg, hogy ugyan látja miért lenne előnyös a helyzetének az orvoslására egy viszony, viszont azt is belátja, hogy szívügyileg nem alkalmas rá. Szerencsétlen lánykát pont ebben a helyzetben kezdi el még a sors is szívatni - ahogy az amúgy az életben is lenni szokott -, méghozzá egy rosszindulatú kanos pasas képében, aki abból űz sportot, hogy nőket támad meg. Hölgyeményünkre is ráront, és ekkor robog be a képbe Lucas. Az anyja...! A srác jelleme nagyon komplex. Komoly, korához képest mondhatni hogy kicsit koravén, amin utólag nincs is mit csodálkozni. Külsőre vadócnak tűnik, de nem kirívó módon. Van tetoválása, meg piercing-je, de nem harsogó, inkább az a csendes, kapucnimat a fejembe húzom fajta. Az a típus, akit a közvélemény előszeretettel ítél meg első látásra rosszul. Jól tanul, használja a fejét, nem fél az lenni aki valójában, és olyan szépen tartja egyenesben magát, ami tiszteletet érdemel. Rajzolgat, méghozzá nem is rosszul, és ami lehengerlő, egyáltalán nem csapong. Kis lépésekkel halad előre, megfontolt, átgondolja a tetteit, és igyekszik mindig jól cselekedni. Elhatározza hogy távol tartja magát hősnőnktől, és ezt igyekszik is megvalósítani, csak hát a bolond szív... Ő is össze van zavarodva, mert miért is ne. Neki sem egyszerű, mert a múltja megakadályozza abban, hogy rögtön habzsolva essen neki a "Nagy Szerelem" nevezetű cukormázas fagylaltkehelynek, de van annyira őszinte magával, hogy felismeri hogy bajban van, és elhatározza hogy minden félelme ellenére megpróbálja a helyzetből kihozni a legtöbbet. Nem ígér semmit, sőt nem rest behúzni a kéziféket, amikor olyan pontra jutnak, ami számára hirtelen egyszerre túl sok. És ekkor is úgy teszi ezt, hogy nem sérti vele vérig hősnőnket. Egyenesen kifejti, hogy ehhez bizony még korán van. De ugyanezt a szabadságot hősnőnknek is megadja, nem kéri számon, nem teperi le, hagyja hogy Jacqueline is lefussa a maga kötelező köreit. Hogy tisztába jöjjön az érzelmeivel, mind önmagával szemben, mind a támadását illetően, mind az exe területét érintően. Ezek a szereplők, ezek a fiatalok, egymáshoz érnek, egymással párhuzamosan fejlődnek, egymáson keresztül kapaszkodnak, mindaddig, míg "szabad" nem lesz a pálya előttük, amíg le nem tisztulnak a vonalak. Ha az életben a legtöbb pár venné a fáradtságot, hogy ennyi levegőt hagyjon a másiknak, és olyan tudatosan működnének együtt, mint könyvünk fiataljai, akkor megkockáztatom, hogy a válási statisztikák sem lennének ennyire cudarul rosszak. Én nem egy romantikus könyvet olvastam el idáig, de azt hiszem ez volt az első olyan, ahol tényleg úgy éreztem, hogy ezek a szereplők sikeresen megalapozták maguknak a közös jövőjüket.

Mellékszereplői tekintetben... Nem kevés mellékszereplőt mozgat meg a könyv, ami akár még lehetett volna sok is. De a stratégiailag fontos pontokon olyanok vannak megidézve, akik vagy erre, vagy arra, de befolyásolják a történetet, néha tettekkel, néha verbálisan. Szóval van okuk ott lenni ahol vannak, kihatnak a főszereplőkre, nem úgy mint sok egyéb más könyvben, ahol ugyan ott vannak, de a sztori végéig nem derül ki miért is vannak ott - leszámítva a hisztis bevásárlókörutat, ami majdnem mindig akkor következik be, amikor valami belemagyarázott lelki törést kell kiheverni. Ebben a könyvben a barátok közt zajló párbeszédeknek is van olykor értelmük, mert közölnek olyan információt, amit addig nem tudtunk. Vagy amit esetleg addig hőseinkről nem tudtunk. Elegáns kivitelezés...

2, A történet

Azért nem kell megijedni, jelen könyvünk sem egy sugármeghajtású lopakodó vadászrepülőgép működési, és aerodinamikai jellemzése... Csupán csak egy romantikus sztori, így mint ilyennél, elkerülhetetlenek benne a klisék. Klisé, mint egyetem, és campus, klisé, mint nagy szívfájdalom, és csalódás, és klisé, mint gyenge nő, akit megment az erős pasi. Mit szoktam volt mondani a klisékről? Nem bánjuk őket, ha a kivitelezésben nincs hiba. És mivel írónőnk a karaktereit érzelmileg stabil röppályán tartja, így a történet fordulatai is hitelesek. Nem túlzóak, még a végkifejletben sem tűnnek annak. Ha józan parasztival nem kezdünk agyatlan boncolgatásba - amire amúgy semmi okunk nincs - akkor fel sem merül bennünk semmi kétely a hőseink életében bekövetkezett tragédiákat illetően. Nincs ami kibillentsen minket abból a nyomvonalból, amibe szépen fokozatosan nyakig vagyunk lökve. Gömbölyű. Külön ki kell emelni, hogy new adult kategória ide vagy oda, Tamara Webber volt annyira kegyes, hogy bevisz bennünket a szexbe is, bár csak rózsaszínesen... És mivel volt ennyire nagylelkű, így még ennek a hiánya miatt sem tudok morgolódni. Ami még nagyon aranyos volt szerintem az Lucas "kettős személyisége". Nappal a vagány srác, aki megkörnyékezi Jacqueline-t, este meg az emaileken keresztül kacérkodó Landon nevezetű korrepetitor. Oké, hogy mi olvasók már az első levélnél levágjuk, hogy a két pasas egy és ugyanaz, de akkor sem volt rossz szórakozás.

3, A stílus

Ez is E/1-ben íródott mű, amit még mindig nem szeretek. Viszont itt visszakanyarodnék ahhoz, hogy mellékszereplőink nem csupán dísznek vannak a sztoriban. Amit hősnőnk nem tud, azt majd jól elmondja neki valaki, így nem maradunk le semmiről, legfeljebb nem mindent tudunk meg azonnal. Ez a kis késleltetés pedig remekül fenntartja az érdeklődést. Ami viszont egyenesen lenyűgözött.... Nem tudom, hogy aki olvasta mennyire olvasta szemfülesen a könyvet, de... Ez a történet egy olyan szerelmes történet, amiben sehol, egy alkalommal sem hangzik el az hogy "szeretlek". Na? És ismét azokhoz szólnék, akik olvasták a könyvet: érezte valaki a hiányát ennek? Én bevallom őszintén hogy nem, mert a szereplők közti kommunikáció, mind verbális, mind nem verbális szinten, szinte kiabálja ezt az érzést. És akkor ha már stílus... A könyv címe is nagyon el lett találva, mert az hogy "könnyű", vagy az hogy "egyszeregy" arra utal, hogy Lucas számára soem az volt a kérdés, hogy Jacqueline-nal akar-e lenni, vagy vele akar-e maradni. Erre a kérdésre mindig "könnyű", és egyértelmű volt a válasz. A helyenkénti fennakadásokat mindig a "hogyan" jelentette.

Stílusilag még azért azt is ide illik biggyesztenem, hogy bár ez a mű nem egy humoros iromány, azért van benne az is. Nem minden oldalon, de azért előfordul itt-ott, és amikor felüti a fejét, akkor lehet harsányan kacarászni.

Na csak nem lett ez száz oldal! Mondjuk igyekeztem is nem annyira belemenni a nagy általános fejtegetésbe, hogy vajon mitől is jó, egy jó könyv. Ahhoz hogy egy iromány egyben legyen nagyon sok mindenre kell még odafigyelni. Nem jó ha az ember túlmagyaráz valamit, az sem jó ha nem magyaráz el semmit. Nem jó ha a mű túl párbeszédes, mert akkor felszínes lesz, de az sem jó ha túl monológos, leírós, mert az álomba fullasztja az olvasót. Konkrétan egy könyv megírása olyan, mint pengeélen táncolni. Nagyon ritka az az író, aki ösztönösen érzi, miből mennyi kell ahhoz, hogy az általa megálmodott történet fel legyen töltve élettel, és hogy át lehessen adni. Tamar Webber az a példa, akinek ez sikerült. Persze azért Ő sem tökéletes, korántsem az - méltattam ma már eleget (kis gonosz fricska így a végére, csak hogy hű maradhassak önmagamhoz)-, de a mostani példák közül kiemelkedik. Mindenkinek ajánlom a könyvet.

Értékelés: 9 pont 

Tovább