Igen, ez egy tőlem szokatlan bejegyzés lesz, de az utóbbi időben túl sokat gondolkoztam, és ez lett az eredmény. Talán ez a bejegyzés valami kompenzálási kényszer lesz nálam, amivel a mérleg nyelvét az érdemi irodalom irányába kívánom billenteni. Ha helyenként elkezdenék érdekes körmondatokban fogalmazni, netalántán a póri tegeződés helyett, magázásba fognék, senki ne kapjon szívszélhűdést... A probléma forrása igen egyszerű: legalább két hete a fent említett könyv, és annak filmadaptációi teszik ki unalmas perceimet. Tudvalevő, hogy lelki nyomorban tengetett időmet előszeretettel egészítem ki romantikus képtelenségekkel, és szintén tény, hogy az igazi romantika - igen a ROMANTIKA - gyökerei az 1800-as évekre tehetők, ezekből pedig egyenesen következik, hogyha igazi műértőnek szeretném tekinteni magam (igen, csak is kizárólag ezért olvastam el a klasszikusokat...), akkor előbb-utóbb be kell sétálnom a nagyasszonyok utcáiba. És én megtettem a nagy lépést! Igaz nem most, hanem valamikor még 16 éves koromban... Jane Eyre-nek és nekem már nagyon messzire nyúlik a történetünk. Amit most el szeretnék érni ezzel a bejegyzéssel, hogy bemutatom: amit megírtunk mi, azt már megírták előttünk jóval korábban is, legfeljebb más stílusban, de a szabályok (nagyjából) maradtak a régiek, és hogy igenis, attól hogy valami kicsit több, mint 150 évvel ezelőtt íródott, tartalmazhat olyan életigazságokat, amiket napjainkban is tudnánk kamatoztatni.
Kiadó: Lazi (többek közt)
Oldalak száma: 471
Ára: 2800 Ft (antikváriumban, esetleg más egyéb kiadásban jóval gazdaságosabban is beszerezhető)
Emlékszem, lehettem vagy 12-13 éves, amikor édesanyám lelkesen leült a TV elé, mondván ma a Jane Eyre lesz az esti film. Lehet, hogy nehezen hihető, de én abban a koromban, úgy kerültem a könyveket, mintha legalábbis fertőzőek volnának. Nem szerettem olvasni - ami elég nagy hátrány, ha az ember lánya egy olyan családba születik, ahol a könyvek sportszerű gyűjtése már több generációra visszavezethető. Azt sem tudtam, hogy mi az a Jane Eyre, hogy eszik-e vagy isszák. Édesanyám a komoly könyvimádók közé sorolható. Nem azért komoly, mert a könyveivel nem ismer tréfát - bár ez is igaz, isten óvja azt aki valamelyik könyvét szamárfülesen adja vissza neki -, hanem elsősorban azért, mert az emészthetetlenül komoly könyveket részesíti előnyben. Életrajzi könyvek - nem, nem regények -, művészettörténeti könyvek - festőkről, szobrászokról, mindegyikről külön-külön -, mondavilágokat felidéző könyvek - római, görög mitológia -, majd minden klasszikus - Hugo-tól, Dumas-n keresztül, Vernéig -, kismillió második világháborús (vagy egyéb háborús) könyv... Szóval több tucat olyan alkotás, amiknek az irodalmi értéke megkérdőjelezhetetlen, de amúgy legyél hozzájuk nagyon kipihent, mert máskülönben egy évezredig fogod olvasni őket. Bocsássa meg nekem az ég, minden szeretetemmel mondom, soha az életben nem találkoztam még az édesanyámon kívül annyira elborult elméjű emberrel, aki a polcán őrizte volna Richelieu bíboros és Lukrécia Brogia szórakoztatásra teljesen alkalmatlan, száraz, és fullasztó életrajzi könyvét. Persze tizenévesen nem kicsit szülte meg bennem a dacot az, hogy míg édesanyám ódákat zengett az olvasás fontosságáról, és szenvedélyéről, addig én az Ő általa javasolt könyveken úgy körülbelül a harmadik oldalnál bealudtam. Rájött szegény egy idő után, hogy ez nem fog menni, és akkor lesokkolt a Nagy Indiánkönyvvel... Egy világ omlott össze bennem - és benne is -, amikor Csingacsguk ide, Sólyomszem oda, én bizony bekómáltam azon is. Félreértés ne essék, utólag elolvastam többek közt Az utolsó mohikánt is, de akkor, ott, ha az életem múlt volna rajta, akkor sem lettem volna képes feldolgozni a sztorit. Anyám elkönyvelt balf@**nak - ami az Ő nézőpontjából teljesen jogos is volt -, nekem pedig megkezdődött véget nem érő utazásom a komplexusok labirintusában.
A fordulat akkor következett be, amikor keresztanyám - anyám testvére - hazajött Líbiából - természetesen Ő is annyi könyvvel, hogy csoda hogy nem zuhant le miatta a repülő -, és kiderült, hogy a régen nem látott rokon is legalább annyira rajong a lexikon vastagságú, szövevényes fogalmazású regényekért, mint én. Ellenben ugyanez a kedves rokon, élt-halt a krimikért, a sportkönyvekért, és úgy szinte mindenért, ami a szórakoztató irodalom berkein belül beteljesíti a "szórakoztató" jelzőt. Oké, elismerendő az is, hogy ugyanez a rokon, kismillió olyan életrajzi könyvet is olvasott - sportolókról, politikusokról -, amiktől óvjon meg engem a magasságos, de nem is ez a lényeg... Látva édesanyámat, és a testvérét rá kellett döbbennem valamire: nem akkor leszek teljes értékű tagja a családomnak, ha megszeretek mindent, amit Ők szeretnek, hanem akkor, ha megtalálom azokat a könyveket, amikben fellelem saját magam. És íme, így lettem én, apró kis családunkon belül a romantikus, és a tudományos-fantasztikus irodalom védnöke. Nagyon hamar kiderült, hogy az én agyam rendkívül fogékony ha gondolkozásról (ökörségekről) van szó. Órákig képes voltam elmerülni egy jó thrillerben, vagy bármiben ami megmozgatta a szürkeállományomat. Asimov, King, Koontz, Poe, Hoffmann... Ők voltak az elsők. Aztán ahogy a lavina beindult, jött velük szinte minden más is. A szerelem mindig is egy misztérium volt számomra, így arról olvasni, hogyan talál egymásra két idegen, hogy miért is találnak egymásra, felülmúlhatatlan élvezetet jelentett. Aztán rá kellett ébrednem még valamire... Egy könyvet csak akkor lehet élvezni igazán, ha érted is, hogy miről van szó benne... És ugyan nem akarom leszólni a mai iskolarendszert - de, valahol le akarom, mert az oktatási rendszerünk még mindig ugyanaz, mint volt az ipari forradalom idejében, és megtanulunk rajta keresztül kismillió érdektelen dolgot, de hogy gondolkozni nem, na az is biztos... -, de amit a padban ülve magamra szedtem, az nem túl sokat segített nekem ahhoz, hogy feldolgozzam egy könyvön belül az olyan kifejezéseket, mint pelerin, canotier, vagy példának okáért ide lehet érteni akár majd az összes idegen nyelvű kifejezést is (sztoikus, zseníroz, kokettál, promiszkuitás, és lehetne az unalomig sorolni...). Jó lusta ember lévén először minden ilyen szónál édesanyámhoz szaladgáltam, aki ezt seperc alatt megunva, hozzám vágott még több könyvet, hogy képes legyek az eredeti könyvet értelmezni. Hogy én akkor milyen bosszús voltam! És most mennyire örülök ennek! Mire eljutottam a középiskolába, már elég szépen benne voltam a történelemben, a művészettörténetben, és az irodalomban is. Soha nem voltam rossz tanuló, de ez leginkább annak volt köszönhető, hogy édesanyám megtanított tanulni, vázlatot írni, helyesen fogalmazni, és arra, hogy megbecsüljem mások munkáját és a saját munkámat is, mert ha könyvekről, ha egyébről van szó, semmi nem magától termett... (Lassan el fogok érzékenyülni...)
Na de, hogy is kapcsolódik ide Jane Eyre...
Ha ki kellene választanom, hogy a NAGY ROMANTIKUSOK közül kik voltak rám igazi hatással, akkor nem túl meglepő módon, Jane Austen, és a Brontë testvérek kerülnek fel a porondra. Aki valamirevaló romantikus könyvimádó, vagy esetleg író akar lenni, akkor az Ő általuk írt könyveket el kell olvasnia. Értelemszerűen nekik is vannak jobb, és rosszabb könyveik, van ami jobban fog tetszeni, van amelyik kevésbé. Hogy totálisan közhelyes legyek, Austentől nekem a legnagyobb kedvencem a Büszkeség és balítélet. A Brontë testvérektől (igen, ha összecsomózzuk őket), akkor a Jane Eyre. És hogy miért is? Azt most fogom kifejteni...
 |
| 2006-os sorozat főszereplői |
Szóval ültünk édesanyámmal azon az estén, és elkezdtük nézni a TV-ben a Jane Eyre egyik adaptációját (van belőle vagy húsz). Mit ne mondjak, nem nagyon ragadott el a hév a történettől, de mit is lehetne várni egy szeleburdi kistinédzsertől, akinek akkortájt máson sem járt az esze, csak a korosztályát foglalkoztató dilemmák során...? Aztán eltelt egy-két év. Megvilágosodtam, és akkor ismét a kezem ügyébe került a könyv. Elolvastam. Első benyomás: rohadt hosszú... Történet lezárva, lépjünk tovább. Eltelt megint pár év, megint a kezem ügyébe került a könyv - akkor már betudhattam magamnak egy kis tapasztalatot is a szerelem végtelen mezején... Második benyomás a könyvről: még mindig rohadt hosszú... De annyira, és annyira romantikus! Aztán megint eltelt pár év... És a minap megint a kezembe került a könyv. Harmadik benyomás:
A francba, tényleg hosszú, de...
Amióta világ a világ, és ember létezik a földön, ráadásul férfiként, és nőként, a romantikai első alapszabálya az: a jó szerelmi történet alapja a tragédia és/vagy a két főhőst elválasztó szakadék. A szakadék lehet társadalmi pozíció miatt és/vagy mentalitás miatt és/vagy a hányattatott múlt miatt. Ha valamit örököltünk ezektől az írónőktől az ennek a szent dogmának a kikezdhetetlensége, megkérdőjelezhetetlensége. Ezek nélkül a feszültségek nélkül nem romantikus könyv, egy romantikus könyv. Valószínűleg én azért szeretem Fairfax Rochestert, mert az egyik legcinikusabb (ha nem a legcinikusabb), legmorgolódósabb, legidegesítőbb fazonja a korai romantikus irodalomnak, akinek a durvasága már annyira pofátlan, hogy az már szórakoztató. Ha megnézzük a kortárs romantikus irodalom, és azon belül is a napjainkra olyannyira jellemző szösszenetek alapját, akkor világosan látszik: hiába telt el több mint egy évszázad, mi még mindig keressük korunk Fairfax Rochesterét.
Jane Eyre is - ha lehetek annyira bátor, hogy ezt így leírom - tipikus romantikus női alak. Megrágta a sors, de szenvedélyes természetének, és a zsigereiben munkálkodó dacnak köszönhetően, hű maradt önmagához. Lássuk be, mindannyian szeretnénk egy kicsit Jane Eyre lenni.
Mivel a szereplőkkel nagyon könnyen lehet azonosulni, és mivel az ember gyarlóságából - és a női lélek érzékenységéből - eleve adódik, hogy akaratlanul szurkolunk egy veszett helyzetnek, kijelenthető hogy a két tökéletesen megálmodott hősünk, a tökéletes helyzetbe van illesztve. Minden ellenük munkálkodik. Jane egy fiatal, ártatlan lány, aki hisz az emberi eszmékben, a jóságban, annyira tiszta, hogy az már egyenesen kétségbeejtő, Rochester pedig egy húsz évvel idősebb, kiábrándult alak, aki sötét titkot rejt. Ha ez nem volna elég, akkor még ott van habnak a tortán a merev etikett, miszerint rangon alul nem nősülünk, és milyen lenne már az ha valaki a gyámleánya nevelőnőjét venné feleségül... Botrány!
Na igen... Így első ránézésre, kettejük szerelme valahol az esélytelen, és a megvalósíthatatlan közt mozog. És mégis...
Nagyon tetszik a történetben a kis lépésekkel való haladás. Hőseink a korra jellemző merevséggel kerülgetik egymást, együtt teázgatnak, együtt andalognak. Fairfax ahol tud szemtelenkedik, Jane pedig a maga kifinomult módján pimasz. Hölgyeim (és esetleg az a néhány Úr aki idetéved), ezt a játékot, a szó legnemesebb értelmében, én násztáncnak szoktam hívni. Hosszú, hosszú oldalak szólnak a nagy semmiről, és a mindenről. Tudjuk, érezzük, hogy ezek egyre inkább egymásba zavarodnak, de végig ott a bizonytalanság, hogy vajon sikerül-e nekik tényleg megtalálniuk a boldogságot egymás oldalán, avagy sem...
 |
| 2011-es film egyik plakátja |
Huszadszori olvasásra, már nem olyan nagy döbbenet, amikor Rochester titkára fény derül, de én mind a mai napig élvezettel olvasom/nézem, mert van abban valami megindító, ahogy Jane lekezeli a helyzetet. Jane büszke, és szerelmes. Az életénél többet jelent neki Rochester, mert a férfi odafigyel rá - még ha olykor perlekedik is vele -, törődik vele, és ez egy olyan lánynak, akit eddig nem szeretett senki, ez jelenti a világmindenséget. Miután Rochester megkéri, egy ideig vergődik a boldogság, és a valószerűtlenség érzései közt, de mivel naiv, így fel sem merül benne, hogy Rochester elárulná. Rohestert pedig lehetne azért utálni, mert nem avatta be Jane-t már a kezdet kezdetén a saját kis drámájába, de a férfi nagyon ésszerűen, és egyszerűen megindokolja, miért nem volt egyenes és nyílt: tudta, hogy az őszintesége csak egy dologhoz vezethetett volna, ahhoz hogy Jane elhagyja Őt - ahogy a későbbiekben el is hagyta.
Rochester és Jane beszélgetése a kudarcba fulladt esküvő után számomra példaértékű. Abban a helyzetben már nincs helye a színlelésnek egyik oldalról sem, akkor pőrén megmutatkoznak egymásnak a szereplőink. Rochester önző, mert mindannak ellenére hogy tudja, hogy lehetetlen, igyekszik Jane-t a befolyása alá vonni, és visszaélve a nő iránta érzett szerelmével, maradásra akarja késztetni, a szerelem égisze mögé bújva akarja érvényesíteni a saját akaratát. Bűntudatot gerjeszt, zsarol, nem rest válogatni a "piszkos" eszközök közt sem, csak hogy ne kelljen elvesztenie a szerelmét. Egy ideális világban ez a fajta viselkedés feszegeti az elfogadhatóság határát, de az Ő helyzetében, ez nem más, mint a kétségbeesettség hangja. Jane helyzete borzalmas. Egy villanásnyi ideig megismerhette hogy milyen az ha szeretik - még ha ez a szeretet olykor nyers is -, milyen az ha számít valakinek. A valóság minden illúzióját romba dönti, pillanatok alatt zuhan vissza az idilli mámorból a rideg magányba. Ami elismerésre méltó, az a gerince. Nem hisztizik, nem hadakozik, nem őrjöng, nem csapong... Azt a lelkierőt, amit gyakorol, komolyan mondom irigylem tőle. Persze ez mind a felszín, Jane belülről össze van törve, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy minden nélkül nekiiramodik a nagyvilágnak, kockáztatva még a saját életét is.
A könyv nem fél használni a drámai túlzásokat a történetvezetés közben. Egyik varázsa pont az abszurditásában rejlik. Hisz vegyük csak sorba...
Adott egy férfi, aki az apja nyomására elvesz egy nőt a vagyona miatt. Kezdetben, a kapott részinformációk alapján, bármire is gondolhatnánk... Mogorva pasi, érdekes hangok éjjel, kísérteties női nevetés és sikoly, egy titokzatos tűzeset, egy még titokzatosabb támadás... Ugyan kiben nem merülne fel, hogy Rochester nem teljesen az, akinek látszik? A kétely ott motoszkál az olvasóban mindaddig, míg meg nem ismerjük az egész képet. A férfi az apja nyomására vette el a feleségét, a vagyon miatt. Nem tudta - honnan is tudhatta volna? -, hogy a nőnek öröklött elmebaja van. És Rochester ahelyett, hogy bedugta volna az asszonyt egy jól őrzött intézetbe, saját birtokán viselte gondját hosszú éveken keresztül. Így válik a kezdetben elítélhető főhős mártírrá, környezetének az áldozatává. Ez a fordulata a könyvnek a szürke dolgokat egycsapásra feketévé, és fehérré változtatja. Hogy férfiúnk kicsapongott? Nőkkel tartott viszonyainak a száma megszámlálhatatlanul sok? Valahogy menekülnie kellett abból a kelepcéből, amibe belelökték... Brontë konkrétan ezzel a csavarral majdhogynem szentté avatja Rochestert. Mi, korunk szülöttei, már nem várnánk el egy ilyen lépést az írónőtől, ez tény. Nekünk már nincs semmi új az együttélésben - házasság nélkül. De az 1870-es években aligha lehetett volna elfogadtatni a közvéleménnyel egy olyan sztorit, ahol a pár boldogan élt, míg meg nem halt, fittyet hányva az egyház, és a társadalom egyik legszentebb intézményére. Ami viszont Brontë mellett szól, az a tisztaság. A romantikus irodalmat azért is imádjuk oly sokan, mert idealizál. Rendben, az ideálok az évekkel változnak, de mindenki tudja, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb, illetve hogy mindig az kell, ami a másé, ezért ismerjük el: egy romantikára hajlamos szív, élni-halni fog azért a vegytiszta ártatlanságért, ami a Jane Eyre-t is jellemzi. Igen, mondhatna Jane igent is Fairfax-nek egy viszonyra, vadházasságra, de ha igent mondana, akkor pont azt vesztené el a hősnő, ami miatt ideállá válik. És ha Rochester csak egy kicsit is kedvesebb volna, akkor a velejét vesztené el a karaktere. A könyv ebből a szempontból is profi: következetesen építkezik, ha a szereplőiről van szó.
Csak ismételni tudom magam: a mai könyvekben ez a technikai felépítés, ezek a történetvezetési sajátosságok, mind fellelhetők. Csak legfeljebb kicsit szabadosabb a fogalmazás, meg ott van ugyebár a szex is... De ezen nem is lehet csodálkozni. Amióta a Jane Eyre megszületett, történt egy s más a történelemben, ami megváltoztatta a nők helyzetét. Feminista mozgalmak születtek, kaptunk szavazati jogot, megéltünk egy-két szexuális forradalmat, egy Beatles, és egy Elvis korszakot... A nők öntudatra ébredtek, és kivívták aktív helyzetüket a társadalomban. Most az egy más kérdés, hogy hazánk még mindig inkább konzervatívabb gondolkozású, ha a nők szexualitásáról van szó, ha a globális egészet vesszük figyelembe, A Jane Eyre óta a nők helyzete gyökeresen megváltozott. Miért van akkor mégis az, hogy amikor az igazi romantikát keressük, vagy amikor Hollywood úgy dönt, hogy igazi romantikus filmet akar forgatni, akkor rendre visszatér ezekhez az írónőkhöz? Majd minden könyvüket megfilmesítették már, legalább kétszer. Miért imádja még mindig őket ugyanannyira közönség, mint imádta száz évvel ezelőtt? Mert bármennyire is változik a minket átölelő környezet, az emberi természet alapjellemzői változatlanok. Lehet harcolni ellene, de függetlenül mindenféle emós korszaktól, és tömeghisztitől, a férfiideál még mindig a határozott, makacs, olykor-olykor akár akaratos férfi lesz, aki tudja mit csinál, mi kell neki, és tesz is azért hogy az övé legyen az, amire igényt tart. Az igazi férfiideál a küzdőszelleméről híres, ha úgy tetszik, a keménységéről. A férfiak agyműködése nagyban eltér a női agy működésétől, az érzelmi reakcióik teljesen mások, teljesen másképp élik meg a szerelmet, a bánatot, a gyászt, mint egy nő. Ezért is elvárhatatlan egy férfitól, hogy olyan legyen, mint egy romantikus könyv hőse. A férfiak alapvetően kevésbé emocionálisak, inkább logikusak, és a komplikációk megalkotására való hajlamuk is jóval fejletlenebb. Ez az igazi ellentmondása a romantikus irodalomnak. Többnyire nők írnak könyvet nőknek arról, hogy milyen is az ideális szerelem, és az ideális férfi, ergo, ha nagyon sarkosítva nézzük, a nők az idilli boldogságról alkotott fantazmagóriájukban önmagukban lelik meg a szerelmet, és a tökéletességet. Ez addig nem is baj, míg világos marad a tény, hogy az álmodozás csupán a képzelet szüleménye, a realitás pedig ettől homlokegyenest eltérő valami, ahol a legtöbb esetben minimum két főn múlik az események alakulása. Ezzel persze nem azt állítom, hogy nekünk nőknek nincsenek meg a magunk Jane Eyre-es, vagy Elizabeth Bennet-es pillanataink az életünk folyamán, csupán azt jelentem ki, hogy a mi pillanataink teljesen más természetűek, és fel kell őket ismerni, mert míg egy könyv esetében ott van a felkiáltójel egy hangsúlyosabb mondat után, addig az életben a mély tartalmak gyakran mutatkoznak meg szélsőséges formában, szótlanságban, mogorvaságban, elzárkózottságban, vagy akár az egykedvűségben.
Ami még a klasszikus romantikus irodalmat illeti... Szerintem egyértelműen leszögezhető az is, hogy a nagyasszonyok által írt, és még mindig kedvelt történetek, olyan mondanivalót közvetítenek, melyek tanítójellege vitathatatlan. Ők alkották meg először azon hősnőket, akik részben szembeszállnak koruk elvárásaival, önálló gondolatokra képesek, és ha kell, ki mernek állni az elveik mellett, de ezzel párhuzamosan képesek megőrizni nőiességüket, érzékenységüket, és még büszkén is vállalják ezen tulajdonságaikat. Az igazi nőideált szerintem ez a kettősség kell hogy jellemezze. Ha kell, akkor legyen egy nő karakán, mi több pimasz, vagy nagyszájú, de soha ne veszítse el emiatt az empatikus készségeit, és ha úgy hozza a helyzet, nyugodtan érzékenyüljön el. Mondandója legyen tartalmas, legyen fogékony a viccre, sziporkázzon, de legyen annyira bölcs, hogy tudja mikor kell hallgatnia, és figyelnie. Ne adja magát olcsón, vizsgálja meg kinek adja a szívét, ne legyen csélcsap, de legyen művésze a flörtnek, és a huncutkodásnak (ez a mai köznyelven annyit tesz, hogy ésszel tegye amit tenni akar, válogassa meg a partnereit, és mindig határolja be, hogy az adott kapcsolata milyen jelleggel bír - ne vigyen kardot egy olyan párbajba, ahol lövöldözés várható). És a legfontosabb: egy nő soha ne becsülje le sem önmagát, sem a férfit (mert aztán őket sem kell félteni), és főleg ne legyen olyan balga, hogy az érzelmek erejét lebecsüli. Az önbizalom jó ha van, de egy nő ismerje a saját korlátait, és mindig törekedjen arra, hogyan tud a hátrányaiból előnyt kovácsolni.
És akkor egy kicsit a nyelvezetről (is)...
A Jane Eyre az általam annyira nagyon preferált (értsd: utált) első szám első személyben íródott könyvek egyike, ráadásul néhol keveredik az elbeszélő stílussal is - Jane számos alkalommal kiszól az olvasóhoz, emiatt a történetet körüllengi egy meseszerű - naplószerű illékony köd. Brontë a nyelvezetével vagy tudatosan, vagy öntudatlanul, de rájátszik a könyve valószerűtlenségére, és ezáltal válik totálisan elbűvölővé, és elvarázsolóvá. Hisz a meséket mindenki szereti, vagy nem? És emiatt nem érzem kellemetlennek azt, hogy abban a formában íródott meg a könyv, ahogy megíródott.
A valószerűtlenség a történetvezetésnek is meghatározó kelléke - tömve van olyan fordulatokkal, amik a valóság talaján aligha állnák meg együttesen a helyüket (fájdalmas gyerekkor egy bentlakásos lányneveldében, mert a néni szívből ki nem állhatja a lelencet, akit a nyakára küldtek; bolond feleség, aki a kastély egyik szárnyában elrejtve raboskodik - leszámítva azt amikor barangolásba kezd, és kacarászik; megint csak a gonosz nagynéni, aki a lelenc nagybátyjának azt hazudja, hogy unokahúga elhunyt; a gonosz nagynéni, aki halálos ágyán mégis bevallja bűnét; a nagybácsi, aki tragikus hirtelenséggel elhalálozik, és egy nagyobb vagyont hagy az unokahúgára; a bolond feleség, aki mit ad isten, szerelmeseink kifakadása után nem sokkal meghal; a hős, aki a felesége okozta tűzben megvakul, és idézőjelesen megnyomorodik; és végül a boldog pár, akiknek ennyi viszontagság után mégis megadatik minden - Rochester részben még az egyik szemére is visszanyeri a látását (csoda, hogy a kezét nem növeszti újra...) - szóval... na igen, ezen történések aligha következnének be a mi reális életünkben, de megnyugtatok mindenkit, már amikor a könyv íródott, akkor sem lehetett valóság közelinek tekinteni...). A szövegezés annak ellenére hogy milyen régi irományról beszélünk, egyáltalán nem nevezhető cifrának, cirádásnak. Sőt, kifejezetten könnyen emészthető, mondhatni köznapi, egyszerű.
Ahogy már fentebb is említettem, ebből a könyvből is kismillió filmadaptáció készült. Nekem ezek közül két nagy kedvencem van. Az egyik a 2006-os négyrészes minisorozat - a könyvhöz való hűsége miatt kedveltem meg, hátránya: hölgyeményünk felső ajka a kacsacsőrű emlősökére hajaz... A másik pedig a 2011-es nagyfilm, Michael Fassbender-rel, és Mia Wasikowska-val. Hangulatilag az nyerte el leginkább a tetszésem, még ha ezt-azt ki is felejt a film a könyvből. Ugyan Fassbender nem tekinthető klasszikus értelemben vett férfiszépségnek, mégis van a kisugárzásában valami, ami nálam tökéletes Rochesterré varázsolja.
És akkor itt zárnám is mélyenszántó gondolataimat. Kiegészítésként még annyit tennék hozzá, hogy volt egy másik oka is, annak hogy most ezt a könyvet választottam, mégpedig az, hogy ez volt a blogban megjelent 100. bejegyzésem. Úgy éreztem, hogy ez a kerek szám méltó arra, hogy egy olyan könyvet rendeljek hozzá, ami szívemnek az egyik legkedvesebb.
Értékelés: 10 pont
