J. R. Ward: A király (Fekete Tőr Testvériség 12.) /2014/

Már megint borogatom a saját magam által megszabott sorrendiségemet…

Ott tartottunk az előző bejegyzésemben, hogy kijelentettem, értelmes könyvre van szükségem, és ezért elolvastam Karen Rose Közelebb, mint hinnéd c. könyvét, illetve elővettem a teljes Fekete Tőr Testvériség sorozatot. Sajnos gyorsabban olvasok, mint ahogy a bejegyzéseimet írom, így a következő történt…

Nem volt alkalmam eddig írni, kicsit zsúfolt napok vannak mögöttem, ezért úgy voltam vele, hogy majd múlt hétvégén megírom Rose könyvének a véleményezését. Csak elkövettem egy hibát… egy brutálisan nagy hibát. Az FTT lendületének égisze alatt, előkaptam a sufniból A királyt. Amikor megjelent nem olvastam el. Aztán meg azért nem olvastam el, mert – és ez iszonyatosan idiótán fog hangzani – ez a könyv számomra olyan, mint a sütemény legfinomabb, legcsokisabb, legínycsiklandóbb falatja. Van egy heppem – nem csak egy, ezt szerintem már nagyon jól tudja mindenki. Amikor étkezem, akkor mindig a legfinomabb falatot hagyom utoljára. Például a pizzaszeletet mindig a szélén kezdem el enni, és a közepét hagyom a legvégére – igen, néztek már emiatt hülyének. Na, valami ilyesmi volt velem ezzel a könyvvel kapcsolatban is. A végén már azért nem kezdtem el olvasni, mert úgy gondoltam, hogy ez a könyv csak különleges alkalomra, ünnepnapra való, egy olyan jeles esemény alkalmából lehet csak felütni, ami rendkívüli, mivel maga az egész FTT sorozat rendkívüli. Számomra a Testvériség könyvei a megismételhetetlen és lehengerlő szerelmet jelentik. SZERELMET – igen így, csupa nagybetűvel, és büszkén vállalom, hogy igen, bele vagyok pistulva de totálisan olyan karakterekbe, akik nem léteznek, képzeltek, és marhára magasból teszek arra, hogy emiatt a legjobb indulattal is minimum bolondnak vagyok tekinthető. (Még jó, hogy tucatnyi olyan hóbortom van, amik miatt dilisnek lehet tekinteni, így azt a ficakot, hogy könyvszereplőkbe vagyok beleszerelmesedve már magára sem veszi a közvetlen környezetem…)

"Éljen ​a király…

Miután évszázadokig hátat fordított a trónnak, Wrath, Wrath fia végül apja nyomdokaiba lép… imádott fele segítségével. A korona azonban mázsás súlyként nehezedik a fejére. Miközben folytatódik az Alantasok Társaságával vívott könyörtelen háború, és a banditák banditája is egyre súlyosabb fenyegetést jelent, Wrath választás elé kerül, amely mindent és mindenkit veszélybe sodor. Beth Randall azt hitte, tudja, mire vállalkozik, amikor feleségül ment az utolsó tiszta vérű vámpírhoz a Földön. Tudta, hogy nem lesz egyszerű menet. Ám amikor úgy dönt, hogy gyermeket akar, váratlanul éri Wrath reakciója… és a távolság, amely elválasztja őket.

A kérdés az, vajon az igaz szerelem győz-e… vagy a gyötrelmes örökség kerekedik felül?"

Kiadó: Ulpius

Kiadás éve: 2014

Ára: nagyjából tök mindegy, mert piaci, kereskedelmi forgalomban már nem kapható csak e-könyv formában, antikváriumokban, nagy ritkán ilyen-olyan adok-veszek oldalon, vagy tíz perc erejéig megjelenik, sajnos kijelenthető, hogy aki nem vette meg akkor, amikor megjelent, az csak nagyon nehezen fog tudni hozzá jutni.

Állandóan elégedetlenkedő lelkemnek J.R. Ward FTT-je maga a béke szigete, mert egyszerűen ha van is esetleges baki a történetben vagy a kivitelezésben, egyszerűen nem érdekel. Nem érdekel, mert a stílus nagyon jó, a karakterek bombasztikusak, a sztori is lenyűgöző, így magával ránt az olvasási élmény, és így még ha van is valahol hiba, azt nem veszem észre. És mivel az élmény napokig a zsigereimben van, amit én maximálisan ki is akarok élvezni, így el sem kezdek szőrszálhasogatni, mert az összhatás annyira fantasztikus, hogy nem éri meg elkezdeni a kákán is csomót keresni.

Így ezzel a szériával kapcsolatosan bátran ki merem jelenteni, hogy elfogult vagyok. Megvett, de teljesen, és egy mondattal ki tudom fejezni azt amit érzek a teljes sorozat irányába: kérem szépen, így kell könyvet írni!

Minden, amit én keresek az olvasásban megtalálható a könyvekben: intelligencia, romantika, akció, szereplők akiknek történetük van, jellemük, ami alapján világosak a motivációik, érzéseik, következetesen építkezik az író, humor ami egyenesen döglesztő… Bevallom, hogy gond nélkül odaadnám bármelyik kezemet azért, hogy úgy tudjak írni, mint Ward. Teljesen biztos vagyok abban, hogy Ward a magánéletében egy módfelett értelmes, és mind érzelmi, mind logikai készségeit tekintve magas indexszámokkal rendelkező személy. Már többször mondtam azt, hogy aki ír, az akaratlanul is beleírja magát a könyveibe, és ha ennek a kijelentésnek csak a fele igaz, akkor is egyértelmű, hogy Ward olyan ember, akire megéri odafigyelni. Mert lehet az FTT-re úgy tekinteni, mint egyszerű, ámde annál szórakoztatóbb paranormális romantikus saga-ra, de lehet komolyabban is venni, és át lehet bogarászni benne az üzeneteket. Mert szerintem akadnak benne szép számmal üzenetek. Csak hogy a legkirívóbbal kezdjem, ott van Qhuinn és Blay sztorija. Ward nem rest ha tabukat kell döngetni, és ha már úgy határoz, hogy beleszalad egybe, akkor azt tisztességgel ki is facsarja, olyan gyönyörű ívben hogy az ember lánya nem képes másra, csak ámuldozni, és fejet hajtani a tökéletes és amúgy számomra művészi kivitelezés előtt. Amikor anno kiderült, hogy a két srác szerelme külön könyvet fog kapni, annak ellenére, hogy amúgy rugalmas embernek tartom magam, még az én szemöldököm is felszaladt a homlokomon. Rám sok mindent lehet mondani, de azt nem hogy homofób lennék, hogy Butch szavaival éljek: „… ami engem illet, mindenki azzal kefél, akivel akar, vagy aki felizgatja, feltéve hogy a kérdéses személy elmúlt tizennyolc éves, és közben senki nem sérül meg.” És ezt a gondolatot kiegészíteném A királyból egy megállapítással: „…a szerelem szép.” Szóval engem marhára nem érdekel, hogy milyen egy ember szexuális orientációja, az én szememben nem lesz valaki se több, se kevesebb, ha mondjuk homoszexuális. Ennek ellenére, amikor a két fiú könyve a kezembe került, az volt az első gondolatom, hogy na ez érdekes lesz. És több szempontból is lehengerelt a történetük. Ward profi munkát végzett. Egy gyönyörű szép csomagolásban üzent meg több olyan dolgot, amik szerintem a saját meggyőződései is (nem lehet erről a témáról ilyen egyenesen nyilatkozni, hacsak nem hisz benne az ember):

1, Nem az határoz meg minket, hogy kit szeretünk, vagy kihez vonzódunk.

2, Mindig törekedni kell az elfogadásra, akkor is ha önmagunk elfogadásáról van szó, és akkor is, ha más emberről van szó.

3, Az előítéletekkel óvatosan kell bánni, sok esetben inkább hátráltatnak, mint segítenek.

4, Nyitottan kell megpróbálni viszonyulni a szokottól eltérő dolgokhoz, mivel ami szokatlan, az nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy akkor már rossz is.

5, Önismeret gyakorlása – néha fájhat ugyan magunkba fordulni, és kegyetlen őszinteséggel bevallani a legnagyobb gyengeségünket, félelmünket, de mindenképp szükségszerű, mert ha ez nem történik meg, akkor az önmagunk felé intézett hazugságaink, önbecsapásaink legalább annyira fájdalmasak lesznek.

6, Tudni kell megbocsájtani, még ha ez néha baromi nagy kihívás is.

7, Minden sérelmünk félretehető, csak rajtunk múlik, hogy mennyire merülünk el saját sebeink nyalogatásában.

8, A családi összetartás… (Igen, ez most egy kicsit olyan Halálos Iramban-szerűen jön ki, de akkor is ez az egyik legerősebb üzenete a könyvnek: néha a családunkba nem beleszületünk, hanem belepottyanunk, és van az úgy, hogy a nem vérségi kötelék sokkal erősebb lesz, mint az ami születésünk pillanatában megadatott nekünk.)

Szóval igen, lehet Ward történetét egy jó kis szórakozásnak is elkönyvelni, de bele is lehet gondolni mélyebben a sztoriba, és akkor rá lehet jönni, hogy ez a könyv egy kicsit többről szól, mint két homoszexuális vámpír harcos szerelmének a beteljesüléséről. És Ward nem állt meg ennyinél, fogta, és még a szexjeleneteket is alapos részletességgel kitárgyalta. És tette mindezt olyan intelligens módon, hogy az ember fent sem akad ezen. Van nekem egy kollégám, aki történetesen férfi, és aki többet olvas mint én – ez már önmagában rendkívüli tény. Ez a kollégám is kedveli az FTT-t, minden részt elolvasott eddig. Elolvasta Qhuinn és Blay történetét is – nagyjából tán pont egy időben olvastuk a könyvet. Amikor befejezte megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye. Annyit reagált csak, hogy bár nem áll közel a lelkéhez hogy férfiak bimbózó románcáról olvasson, de tetszett neki a sztori. Néha ugyan kerekedett a szeme itt-ott, de semmi olyan eget rengető dolgot nem tapasztalt, ami miatt úgy érezte volna, hogy nem képes befogadni a könyvet. Én meg erre a következőket mondom: ha egy heteroszexuális felnőtt férfi képes minden nehézség nélkül elolvasni egy olyan könyvet, amiben két férfi vámpír harcos gabalyodik egymásba, mi több, még el is nyeri a tetszését a történet, akkor az az író aki a könyvet megalkotta valamit nagyon, de nagyon jól csinált.

De ha már tabukról van szó, akkor fel lehetne hozni azt is, amikor Rhage elmegy szexelni úgy, hogy Mary ott fekszik a hálószobájában…

Emlékszem, amikor először olvastam a sorozat második kötetét, szentül meg voltam győződve arról, hogy Rhage nem fog abban a szituációban másik nővel lefeküdni. Meg voltam róla győződve, mert szinte minden romantikus könyvben az történt volna, hogy a főhős visszatáncol az utolsó utáni pillanatban, és a szükségletei helyett a nagy szerelmet választja, és azért is meg voltam győződve arról, hogy nem fog „félrelépni”, mert az idealizálási kényszer azt diktálja, hogy a patyolattiszta nagy szerelmet nem illik ilyennel bemocskolni. Aztán Rhage jön haza Phury-val… És Phury nagy lelkesen részletezi, hogy Rhage mekkora egy isten, meg hogy milyen jó volt a csaj akit megdöntött… Én meg visszaolvastam azt a szakaszt kétszer, hogy most akkor mi van? Tényleg lefektetett valakit? És akkor most mi lesz Mary-vel, és a nagy szerelemmel? Meg eleve… hogy tudott ilyet tenni? Hogy volt gyomra hozzá? És vagy tíz percen keresztül nagyon, de nagyon dühös voltam Rhage-re. Dühös voltam, és elégedett egyszerre. Igen, valamilyen morbid módon, elégedetté tett az, hogy nem az történt, amire számítottam… Az pedig még inkább elégedettséggel töltött el, ahogy kivergődnek hőseink ebből a helyzetből. Merthogy Ward ezt a kanyart is tökéletesen vette. De ettől függetlenül… nagyon de nagyon dühös voltam Rhage-re…

És még mindig a tabuk…

Ott van Phury drogfüggősége… Ami amúgy csak egy a könyvekben megjelenő kismillió egyéb más függőség közül. Vagy ott van Zsadist önkínzási kényszere, vagy V devianciája… És lehetne még sorolni…

Tulajdonképpen az én látásmódom, és értelmezésem szerint, Ward a fantáziája segítségével felépített egy tökéletes játszóteret, ahol minden erőlködés nélkül meg tud szólaltatni olyan szélsőségeket, amik jelen vannak a hétköznapok világában is, csak előszeretettel igyekszünk kikerülni őket. Majd fogta ezeket a szélsőségeket, és az indoklásaival, történetvezetésével beszuszakolta őket az elfogadható tartományba. Olyan megvilágításba helyezte a dolgokat, hogy az ember akaratlanul is befogadóvá és elfogadóvá válik ezekkel a szélsőségekkel szemben, innen meg már csak egy ugrás, hogy elkezdjünk a realitás talaján gondolkozni, saját közvetlen környezetünket vizsgálva.

Nagy röviden, szerintem Ward FTT-je eleve jól induló sorozat volt, viszont menet közben annyira kinőtte magát, hogy nem lehet már csak szimplán egynek tekinteni a szórakoztató irodalom hasonló témájú könyvei közül. Ez a sorozat a non plus ultra, a piros felkiáltójel, a célirány, ha valaki ilyen témájú könyv írásába akar kezdeni.

Nagggyon morcos Jason Momoa

Amit rémesen sajnálok, az az hogy ebből a szériából soha ebben az életben nem lesz film, vagy sorozat. Nem lesz, és pont a fenteb leírtak miatt nem lesz… Mert tele van olyan gondolatokkal, amiket a közízlés nehezen tudna megemészteni, főleg ha vizuális formában lenne eléjük tárva – gondolják ezt nagyon tévesen a filmgyártás istenei. Szerintem is nagyon téves elképzelés ez, én úgy hiszem hogy szétrobbanna a mozi, ha az FTT bekerülne a vászonra, olyan hisztiorkán övezné a filmes adaptációkat, hogy ahhoz képest a Twilight-ot körül lengő rajongás gyenge lágy fuvallatnak tűnne csupán. Tény, hogy a sok szex miatt tizennyolcas karika alatt aligha lehetne értelmesen adaptálni vászonra a könyveket… de tudjátok mit… még tizennyolcas karikával is szétrobbanna az a mozi…

Nem egyszer elgondolkoztam azon, hogyha filmben kellene gondolkoznom, akkor melyik szereplőt, melyik színészre osztanám… Nem vagyok egyedül ezzel a játékommal amúgy, az IMDB-n még lista is van arról, hogy valaki szerint milyen lenne a tökéletes szereposztás… Volt hogy a férjemmel együtt agyaltunk azon, ki lenne a legmegfelelőbb színész mondjuk Rhage karakterére…

(Szintén csak az elfogultságom miatt, de aki holt biztos hogy benne lenne a filmemben, az Charlie Hunnam… Csak azt nem tudom kit személyesítene meg… Tuti nem Rhage lenne… Rhage nem tudom ki lenne… Az biztos hogy Jason Momoa is benne lenne a mozimban, Wrath-ként nagyon el tudom képzelni… Travis Fimmel is benne lenne, de Őt sem tudom, hogy kit játszana… Ami furcsa, hogy V szerepére el tudnám képzelni Kit Haringtont. Kapna egy jó kis tetkót az arcára, egy világos kontaktlencsét, ki lenne vasalva a haja… Ha le tudná vetkőzni azt a jófiús attitűdöt, ami áthatja, egész hetyke kis Vishous lenne belőle. Ha még nőne vagy tíz centit, és magára kapna még egy kis tömeget is… Hm… Szavam nem lenne.

Ha a Hunnam-et gyorsan ejtjük, "hmm" lesz belőle

Viszont már eleve vicces abba belegondolni, hogy Momoan kívül egyik pasas se hozza a kétméteres magasságot, plusz a 120 kilós súlyt (izomban), szóval elég lenne őket egymás mellé állítani ahhoz, hogy dugába dőljön az egész elképzelés. Ha hozzá tesszük hogy Travis Fimmel kiköpött Hunnam bizonyos megvilágításban… na akkor mi derül ki? Na mi…? A z hogy a szőke, kék szemű morcos pasasokra bukom… És a beválogatott képekből mi derül ki? Az hogy nem csak a szőke, kék szemű morcos pasasokra bukom…

Van neki kardja...

Tulajdonképpen tök mindegy milyen a szeme, vagy a haja színe… legyen morcos, vademberes, és Lindácska már meg is van elégedve. Az a baj, hogy van egy elképzelésem a könyvek alapján arról, hogy melyik szereplő hogyan néz ki, de a valóságban nehezen találom meg azokat a sztárocskákat, akik pontosan beleillenének ebbe az elképzelésbe. Tiszta szerencse hogy nem vagyok olyan személy, akinek a casting a munkája… Van egy olyan sejtésem, hogy nem lennék kiemelkedő tehetség ezen a fronton.

Férjem amúgy azt az álláspontot képviseli, hogy inkább kevesebb nagy névvel, és több friss hússal állítaná össze a szereplőgárdát. Részben egyetértek vele, mivel ez kevesebb kötöttséget jelentene… nagyobb piacról lehetne válogatni…)

Annyira bele tudom magam élni ebbe a játékba… És mindig annyira el tudok szomorodni azon a tényen, hogy minden hülyeségből képesek filmet csinálni (lásd A szürke ötven árnyalata, amitől hascsikarodást tudok kapni…), bezzeg ebből a sorozatból nem…

(Mély sóhaj…)

El kell engednem ezt a filmes témát, különben soha nem jutok ennek a véleménynek a végére…

Itt pont nem látszik, de ennek a hímnek is van... khm... kardja

Na… akkor… hogy miért is tetszett nekem A király…

Nekem nem Wrath és Beth története a kedvencem. Ennek szerintem köze van ahhoz is, hogy az Ő történetük az első a sorban, a nyitány, és mint ilyen felvezetőként szolgál, megadja a keretet a folytatásoknak. Önmagában véve azonban egy kicsit laposka, amúgy teljesen érthető okokból – ha Ward minden információt beleerőltetett volna az első kötetbe, akkor az hosszabb lett volna, mint a Biblia. Étvágygerjesztőnek azonban tökéletes, olyan mint az előétel, és az aperitif együtt, csak éhesebb lesz tőle az ember. Nekem a sorozat úgy istenigazából Rhage-nél indult be – Ő a mai napig nagy l’amour -, V-nél pedig elérte az eddigi legnagyobb csúcsot. Tudom, jellemző rám, hogy pont a perverz vámpírnál élem meg a magam kis csúcsocskáját… A legnagyobb mélypont amúgy Paine és Phury története volt nálam. Félreértés ne essék, azokat a könyveket is szeretem, csak míg az összes többi részt már rojtosra olvastam, addig Phury, és Paine kitűnő állapotban pihengetnek a polcomon.

Elsősorban azért imádtam A királyt, mert engedett nosztalgiázni. Jó volt visszafordulni Beth-hez, és Wrath-hez, visszaidézni az első találkozásomat a sorozattal, újra elkapott ugyanaz a lelkesedés, amit az első kötet olvasásakor éreztem. Rájöttem, hogy bár tényleg nem ők a kedvenceim, de igenis szeretem őket, és hiányoztak, annak ellenére hogy jelen voltak minden egyes részben.

Jó volt olvasni ezt a kötetet, mert arra is rávilágított, hogy mennyi minden történt menet közben, és mennyire megváltoztak a körülmények a kezdetek óta, és hogy mennyire megváltoztak a karakterek is – legtöbbjük jó irányba. Kár hogy ebbe a részbe amúgy nem nagyon merülünk el, azon túl hogy Zsadist már elégedett apuka, aki szerint a rózsaszín nagyon jól áll a lányának. Illetve kapunk egy közvetett információt Thor-ról, akinek minden viszontagsága ellenére, az a véleménye a gyerekvállalásról, hogy amennyire ők elkötelezett férfi vámpírok üresek lennének a feleik nélkül, ugyanúgy a feleik is üresek lennének gyermektelenül. Ez a mondat olyan súlyos volt a könyvben, hogy bennem még a levegő is bent akadt amikor elolvastam – annak ellenére, hogy ez Wrath gondolatain keresztül tolmácsolódik el hozzánk, és nem párbeszédes formában. Mégis, az hogy ennek a gondolatnak a gazdája Thor, pont az a testvér, aki nem is akart gyermeket, és akinek a fele éppen várandósan lett gyilkosság áldozata, olyan jelentőséggel ruházza fel, mintha legalábbis kiabálnák a könyvben. Több ilyen részt el tudtam volna viselni. A dolog fonákja, hogy egy FTT-s könyvben amit leginkább hiányolok az pont az FTT. A Testvériség eredeti tagjai kicsit el lettek bújtatva. Jó lett volna egy kicsivel több V, egy kicsivel több Butch, egy kicsivel több Rhage (az Ő hiányát csak ezért tudom megbocsátani, mert a következő rész ismét róla fog szólni)… egy kicsivel több testvériség jó lett volna a történetbe. Szeretem én az újabb szereplőket is, de nekem nem ők jelentik a magot.

Még mázli amúgy, hogy Ward marha jól ért a tereléshez is. Olyan ez, mint amikor az ember úgy veszti el a szüzességét, hogy közben a fülcimpájába harapnak – ha szerencséje van akkor észre sem veszi, mert máshová fókuszál… Csak utólag jöttem rá arra, hogy mitől is van hiányérzetem. Míg olvastam a könyvet, addig lubickoltam a jóban, és fel sem merült bennem, hogy bármi bánatom is lenne, és ez semmi másnak nem tudható be csak annak, hogy a mellékszereplők is annyira érdekesek, hogy gond nélkül elvonják a figyelmet minden másról. Ott van például Assail… Igen, ismét egy drogos… Na de akkor is! Nekem kell az a pasas... is… Én könnyesre röhögtem magam a nagymama és Assail csörtéin. Egyszerűen imádom a kegyetlen gyilkos, és az előkelő úriember eme perfekt keveredését, ami ebben a fasziban fellelhető.

Aztán ott van még Saxton. Én annyira belelendültem a homoszexuális vámpírsztorikba, hogy nekem most már kell egy olyan is ami Saxton boldogságáról szól. Esküszöm ha élő személy lenne, és nem lenne végképp idegen pálya, én megvigasztalnám… Nem elég hogy szegényt korábban rommá verik, hogy a családja mondhatni teljesen kitagadta, hogy az apja gyűlöli, még ott van a viszonzatlan szerelme is Blay iránt… Ő az a karakter, akire most már nagyon ráférne némi pozitív fordulat. Megérdemelné.

Aztán ott van még Xcor… Hadd ne részletezzem. A vámpír, aki Wrath legnagyobb ellenlábasa, aki elkötelezi magát Layla-val, a kiválasztottal, aki nem mellesleg annak a Qhuinnek a gyermekével várandós, aki Blay szerelme… Tyűűű… Ezt ettől jobban nem is lehetett volna megkavarni… És pont ezért jó ez a történeti szál. Már annyira komplex, hogy az perverz gyönyört okoz. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy velük mi fog történni a jövőben. És ha már humor… Xcor, és a ruhavásárlás… Hát én azon a jeleneten behaltam.

És nem utolsó sorban ott van Trez és Selena. Valamiért, és nem tudom rendesen megindokolni hogy miért, de engem ők foglalkoztatnak a legkevésbé. Nagyon tetszik az a konfliktus a kapcsolatukban, hogy Selena beteg, lassan mintha kővé akarna válni. Ez fantáziadús, és eleve megadja az alapot majd a későbbi sztorihoz, de… A fentebb vázolt Xcor-Layla-Blay-Wrath bonyodalomhoz viszonyítva az övék kicsit langymelegnek hat. Ettől függetlenül el fogom olvasni Az árnyékok c. könyvet is, ami pont a következő kötet, és ami pont Trezről, és iAm-ről szól… Csak egy kicsit nem értem… Miért pont ők lettek a következő kötet főszereplői? És ezután a The Beast jön majd, valamikor tavasszal (Lukács Andi fordításában, aminek én nagyon, de nagyon, de nagyon örülök, mert a jó könyv egy dolog, de a jó fordítás is nélkülözhetetlen, és amit Andi csinált az FTT-vel, az egyenesen zseniális, szóval én mélyen meghajolok Andi tudása, tapasztalata, és profizmusa előtt, és nem tudom csak boldogságosságomat kifejezni az ügyben, hogy bár jönnek mennek itt a kiadók, hol egyik, hol másik megy csődbe, az FTT, és vele Lukács Andi is örök. Maradjon is ez így!), ami Rhage-hez fog visszakanyarodni, és csak azután jön majd a The Chosen, amiben Layla lesz meg Xcor a főszereplő. Te jesszusatyamária… hogy fogom én ezt kivárni? Amúgy biztos jól van ez így, és biztos jól csinálta Ward, hogy így írta meg a történeteket… na de akkor is… hogy fogom én ezt kivárni?

(Elmondom, hogy fogom kivárni… Elolvasom Az árnyékokat, majd elolvasom a Bukott Angyalok sorozatból a Birtoklást, és a Halhatatlanságot, és ezután, vagy alatt elkezdem A Bourbon Királyait… dőzs lesz ecsém… dőzs lesz… úgy egy hétig…)

És hogy miért tetszett még jelen könyvünk…

Végre a gyermekvállalás kérdése, tényleg kérdésnek minősül. Végre, nem a habosbabos, cukormázas szirupot kapjuk a nyakunkba, hogy aki terhes, az kötelezően boldog kell hogy legyen, hogy a gyermekvállalás csupa móka és kacagás, hogy csak gyermekkel lehet teljes egy párkapcsolat, és hogy minden napsugaras és boldogságos… Végre egy olyan nézőpontot kapunk, ahol megjelennek a gyermek melletti érvek is, de megjelennek a gyermekvállalás elleni érvek is, mint ahogy az amúgy szerintem a normál életben is lenni szokott. Végre a főszereplők nem picipöttyöznek, meg nyavalyognak, hanem az első dühös kirohanásuk után elkezdenek törekedni arra hogy kompromisszumot kössenek. Aztamindenitneki! Értelmes felnőttekkel vagyunk körülvéve! Olyanokkal, akik nem csak hogy értik mit jelent a kompromisszum, de még alkalmazzák is. Akik odafigyelnek egymásra, akik megpróbálják átérezni, hogy a párjuk mit érezhet, akik megbeszélik a gondjaikat… Huh… Esküszöm, agyi síkon folyamatos orgazmusba fulladtam míg olvastam a könyvet, ezek miatt a jellemzők miatt. Komolyan mondom, hogy a kielégüléssel volt határos a megkönnyebbülésem, amiért végre nem idiótákról olvasok, idióta kontextusban, idióta reakciókkal… (Igen, elgondolkoztam azon, hogy lehet illene megfontolnom az idióta könyvek elhanyagolását, mert lassan kezdenek ártalmassá válni a mentális egészségemre nézve…) Én nagyon át tudtam érezni, mind Beth, mind Wrath álláspontját a gyermek kérdésének ügyében, és azért voltam képes könnyen azonosulni mindkettőjük dilemmájával mert – és most jön a következő sokk! – mindkettőjük logikusan (!!!!), és értelmesen (!!!!!) képes megindokolni (!!!!!) a saját fenntartását. (ORGAZMUS!!!!)

És akkor még egy kicsi…

Nagyon tetszett az ahogy Wrath kikecmereg a trónfosztásból. Wrath nem tipikus uralkodó, és pont emiatt válik nagyon jó uralkodóvá. Wrath ebben a könyvben ér érvbe. Itt illeszkedik bele a saját sorsába, itt találja meg azt az utat, ahol önmagát nem feladva méltóvá válik az őseihez, és itt hozza meg azokat a döntéseket, amivel nemhogy az apja szintjére emelkedik, de túl is szárnyalja azt. Wrath-ból a királyból, ebben a részben lesz igazi király. Komolyan mondom, amikor a könyv végén a gyermekével kint van az udvarom, és a „kezében tartja a jövőt”, én hajszál híján siratóasszonyokat megszégyenítő pityergésbe kezdtem… Mert ez annyira szép… És annyira kerek.

(Újabb mély sóhaj…)

Már párszor utaltam rá, de külön is szeretném kiemelni, Ward egyik legerősebb fegyverét: a humort. Írónőnknek nem kell a szomszédba mennie a szellemességért. Hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy a legmorbidabb helyzetekben is bepöccintsen egy fricskát, amitől az ember bukfencet hány a kacagástól. Egyáltalán nem kiszámítható a humora, és pont ezért rendszeresen ütnek is a poénjai. Nem csak a párbeszédekben tud alkotni, hanem a karakterei belső gondolatainál is zsigerből osztogatja a mosolygásra alkalmas szófordulatokat. A sok nevetgélős rész közül kettőt szeretnék kiemelni, amiért külön hálás vagyok Ward-nak, mert nagyon egy húron pendül a véleményünk:

1, Iphone kontra Android… V szerint Steve Jobs minden gonosznak az atyja… Egyetértünk. Nem bírom megállni, hogy ne ollózak be ide párat a kedvenc iphone mémjeim közül...

2, Miley Cyrus poénok… Köszönöm istenem! Tudtam én hogy nem bennem van a hiba, amiért halálra irritál az a nő, lány… lény… mittudoménhogymi…! Akárhányszor megemlítik a nevét, mindig az ugrik be, ahogy azon a nagy golyón vonaglik meztelenül… És akárhányszor eszembe jut ez a kép, mindig meg akarom fejteni hogy ez a dolog vajon minek a metaforája… Nem jöttem még rá… Viszont… Most hogy Ward viccet csinált ebből a libából, legalább már ki lehet jelenteni, hogy lett a hölgyeménynek valami haszna is… A nagy golyón történő meztelen lovagláson kívül…

De meg lehet még említeni a Nyamvadt Macskát is, vagy Wrath látogatását Z-hez is.

Összegezve: megy a tíz pont csont nélkül, és azt öt csillag a Moly-on. És ez a pontozás már eleve önmagáért beszél, nem szorul a dolog hosszabb magyarázásra.