Tiffany Reisz: A szirén /2013/

Ez a könyv egy igazi hullámvasút volt számomra. Szeretem ha egy könyv képes érzelmeket generálni bennem, ha hat rám - végül is ez lenne minden könyv rendeltetése, nem igaz? Az hogy manapság a boltokba kerülő ponyvák tizede ha képes erre... nos, az nem a legkedvezőbb statisztika. Így minden olyan irományt ami kimozdít a hétköznapok zsibbadtságából megbecsülök. Dédelgetem őket, elzárom őket a lelkem egy olyan szintjére, ami ezeket a képletes ékköveket gyűjti, és vissza-visszakanyarodok hozzájuk, amikor szükségét érzem. A könyv utolsó oldaláig nem voltam tisztában azzal milyen kritikát is fogok róla írni. Az első száz oldal után meg voltam győződve arról, hogy a véleményem pozitív lesz, és könnyed. A háromszázadik oldalnál ott tartottam, hogy megint elővehetem majd a vicces vénámat és pocskondiázhatok majd kedvemre, olyan kifejezőeszközöket használva, mint a ripacs, a polgárpukkasztó, vagy totális idiotizmus. És most a könyv végén, döbbenten, elszorult torokkal, és mellkassal, azon morfondírozom, hogy vajon mit is érzek. Szomorú vagyok. Dühös. Sajnálok valakit vagy valamit - szánalmam tárgya nehezen behatárolható. Konkrétan sírhatnékom van, ami egyenesen rémisztő, figyelembe véve mennyire nem kenyerem az egerek itatása. Tiffany Reisz vitathatatlanul egy zseni. Provokatív - nem a szexjeleneteiben, hanem szereplői érzelmi világában, és a történések megcsavarásában -, szellemes, és habár a könyv felénél meg voltam győződve arról, hogy halványlila fogalma sincs miről is ír, kiderült hogy ez a feltételezés abszolúte nem állja meg a helyét. Vitathatatlanul manipulatív az írónő, ha arról van szó, hogyan kell az olvasót szépen fokozatosan beterelni egy olyan érzelmi kutyulékba, amiből még a tapasztaltabbak sem képesek egykönnyen kivándorolni.

"Nora Sutherlin erotikus regényeiről híres és hírhedt és van egy titka, amelyet túl sokan tudnak ahhoz, hogy ne kerüljön napvilágra.
Nora legújabb kézirata más, mint az eddigiek: komolyabb, mélyebb, személyesebb és Nora biztos benne, hogy meghozza számára az áttörést.
De vajon lehet-e együtt dolgozni a kimért, karót nyelt angol szerkesztővel, Zachary Eastonnal? Hiszen ő mondja ki az utolsó szót, de maximalizmusa felháborítja Norát. Zach-et Nora szabados életmódja kergeti az őrületbe és a tény, hogy egyre inkább vonzódik ehhez a nyílt, mégis titokzatos nőhöz.
Nora azt hitte, mindent tud arról, milyen, amikor az ember a saját határait feszegeti. De abban a világban, ahol a szenvedély maga a fájdalom, soha semmi sem ilyen egyszerű.
Ki lehet az a férfi, aki öt év távlatából is irányítani képes a nő minden gondolatát? És egyáltalán: ki is Nora Sutherlin valójában? Képes lesz-e valaha önmagának megválaszolni ezt a kérdést?"

Kiadó: Egmont

Oldalak száma: 486

Ára: 3999 Ft

Tiffany Reisz

Szadizmus. A nagy kedvenc, amire most egy egész könyvpiac épül. Tudjuk, ismerjük. De amit már kevésbé tudunk az az, hogy ennek a domináns világnak is vannak árnyalatai. Mint ahogy már az előzményekben kifejeztem az alávetettség inkább lelki megtörést, mint fizikai bántalmazást jelent, és jelen könyvünk ezen a téren pipásnak is mondható. A hősnő Nora, egy alávetettből előlépett domina, aki tizeniksz éven keresztül volt egy szadista férfi játékszere. Nagyon fiatalon került a tapasztalt domináns hím kezei közé... és hát, kedves olvasóm, példaértékű a könyvnek azon üzenete, hogy mit is jelent megtörni valakit. Norának leginkább semmi önbecsülése nincs. Rémisztő a szemszögén keresztül nézni a világot. Az Ő valóságában az a természetes, ha vagy Ő ver valakit, vagy őt verik. A fájdalomban találja meg a feloldozást, és mindenek felett imádja azt a férfit, aki bántja. Aki veri. De aki, nem okoz kárt. Ellentmondásos, mi? Merthogy ennek az egész hajcihőnek az volna az értelme, hogy ugyan fizikailag, és lelkileg/érzelmileg is alárendelt az egyik fél, és hogy lehet ütni-vágni a másikat vakulásig, érzelmileg nem szabad kárt tenni egymásban. Na igen. Csak a baj ott kezdődik, hogy Nora azt nem veszi észre hogy imádottja, azalatt az egy-két évtized alatt míg "támogatta", sikeresen megfosztotta mindentől. A nő 15 évesen találkozik az amúgy katolikus papként dolgozó férfival, majd 20 éves amikor kapcsolatuk kiteljesedik. És ugyan a könyv egész idő alatt azt próbálja belesulykolni az olvasóba, hogy Norának eleve hajlama volt az efféle bánásmódra, a globális egészet figyelembe véve, ez egy oltári baromság. És ezért lehet majd a folytatás izgalmas kis játszótér. Mert miért is nem lehet Nora eredendően elfuserált? Először is, nem stimmel a kora. Szemben azzal hogy a nő váltig állítja hogy neki szüksége volt Sorenre, és hogy ennyire brutális módon volt rá szüksége, mindössze 15 éves amikor a férfi elkezdi tágítani a tudatát. Ez nem tudattágítás, hanem kiképzés. Egy teljesen tiszta, előítéletektől mentes, még alig használt elme célirányos terelése. Norának esélye sincs eldönteni szeretne-e a normalitáshoz kapcsolódni, mert Soren idő előtt elkezdi lökdösni az ellenkező irányba. Majd a saját terepén tartja hosszú évekig. Mire Nora észbe kap, és lelép, addigra megtörtént már a pusztítás, és a helyzet megszilárdult. Nora ezt ismeri, ezt tartja természetesnek, és kitűnően funkcionál is benne. És akkor belép a képbe Wesley, a 19 éves srác, az ártatlanság zászlaját lebegtetve, az Együttérzés nevezetű paripán, és összekuszálja a dolgokat. Majd megjelenik Zach is, a szerkesztő, aki a tipikus középmezőny, és nős. Nora pedig mint a pingponglabda vergődik hármójuk közt. Soren az ismert út, a megrögzöttség, ha úgy tetszik a pavlovi reflex. Zach a korban és gondolkodásmódban is közel álló, karót nyeltsége mellett mégis rugalmas átlag, akiben van potenciál, de aki érezhetően nem lesz szerves része Nora valóságának. Ő képviseli a játékot, amivel gondolatban könnyen lehet azonosulni, de aminek az elrendelt szerepe nem más, mint a kontraszt. Nem tesz egyebet, mint érzékelteti mennyire is áll távol Nora világa a normalitástól. Soren pedig a teljes, és totális káosz, Wesley ellenpólusa, ami azonban még mindig biztonságosabb, mint fiatalos párja, mivel már ismert. Nora tragédiája pedig abban rejlik, hogy fél, és emiatt gyáva, képtelennek tartja magát a szokványosra, mert soha nem is próbálkozott vele - mert nem ez lett belenevelve -, és vak, mert fel sem merül benne, hogy ebben az egész cécóban Ő is lehet éppúgy áldozat. Az elve világos, hogy Nora sosem lesz képes már a normalitás szerint működni, mert a vérévé vált ez a létforma, de még annak a lehetőségét is eltaszítja magától, hogy megpróbáljon valami hétköznapi felé lépni. Annak ellenére, hogy szíve ezt diktálná, a programozása ennek az ellenkezőjét követeli. A könyv zsenialitása pedig abban rejlik, hogy ez az egész nem csúcsosodik ki csak a történet végére. Tulajdonképpen a mondanivaló a régi: képes lesz-e Nora a sorozat záró kötetére átlépni saját magán? Az első kötet befejezése alapján a dolog meglehetősen kétesélyes. De ha addig élek is el fogom olvasni a folytatást, mert megöl a kíváncsiság. Egyrészt nem bánnám ha belefulladna a végkifejlet a szokásos klisébe, mert Wesley személyisége szerelemre termett, és Noráé is. Másrészt ha az volna a végső konklúzió, hogy van akit nem lehet, és van aki nem akarja hogy megmentsék...nos az is bravúros befejezés volna, bár szívfájdító.

A könyv abból a szempontból is remek, hogy újraértelmezi az emberi gyarlóságot, illetve erkölcsösséget. Olyan kérdésekbe beleszalad, ami sokak számára felháborító lehet. Egy szadista katolikus pap? Lássuk be, nem álszenteskedik kedves írónőnk egy pillanatig sem. Sőt még van annyira merész, hogy megpróbálja legyömöszölni azt is a torkukon, hogy ez rendjén is van így, és hogy ennek a káosznak is megvan a maga morális rendszere. Én még mindig a "ne ítélj, hogy ne ítéltess!" rendszerben hiszek, így eszem ágában sincs belemenni ennek a kétélű pengének az elemzésébe. Maradjunk annyiban, hogy merész.

Az írónő másutt sem finomkodik sokat. Ennek a szado-mazo világnak a legharsányabb rétegét kapja el. A kirakati részt. Azt ami a legtöbb embernek eszébe jut, amikor erről a valóságról hall. Latex, bőrcuccok, csettintésre térdelés, orgiák, szolgacsere, megalázás, "nyald meg a csizmám!"... persze ilyen is van. Ezt nevezem én ripacsnak. Olyan ez mint a homoszexuálisok esetében. Ott is van olyan, akiről meg nem mondanád hogy az, mivel sem az öltözéke, sem a viselkedése nem utal erre. Nem affektál, nem bújik női rucikba... és aztán ott vannak a kiplakátolós típusok, akiknek már az első mondatából, vagy csupán a megjelenésükből leszűrhető melyik pályán is játszik. Én személy szerint a csendes pszichopatákra bukom. A harsányság, ripacskodás nem az én világom. Túl teátrálisnak tartom, túl hangosnak, és mindig az az érzésem, hogy aki ennyire kifelé vetít annak komoly mondanivalója és bizonyítanivalója van leginkább saját maga számára. A belső megerősítés kifelé vetülő eszköze. Ezen okból kifolyólag marha nehezen tudtam azonosulni ezzel a világgal a történetben is. De a könyv szempontjából kellett ez ide. Ezzel lett hangsúlyosabb, ezáltal vált felkiáltójelessé, és jobban értelmezhetővé a cselekmény, így elfogadtam.

A megfogalmazás igényes, a fricskák remekbe szabottak, és eltekintve néhány kisebb dialógushibától, nem található kivetnivaló benne. A fülszöveg félrevezető, mert ha valaki elolvassa, azt fogja gondolni, hogy egy hétköznapi szerelmi gabalyodással áll szemben, ezért a könyv kimenetele nem fogja megelégedettséggel eltölteni.

Zárógondolatom pedig... a könyv utolsó része megrendítő, és akiben van egy csepp emberség, azt meg fogja viselni. Minden porcikám vágyja a boldog befejezést, annak ellenére hogy hősnőnk személyisége a kezdetekben nem nyűgözött le. A végére megláttam én is benne azt a fajta sérülékenységet, amiről igyekszik nem tudomást venni. Most először érzem úgy, hogyha választanom kellene a befejezések tekintetében a megszokott romantikus klisé, és az eredetiség közt, én bizony a klisét választanám.

Értékelés: 8 pont