"Bár minden ellene szólt, Katniss Everdeennek kétszer is sikerült élve kikerülnie az Éhezők Viadalából. Túlélt minden megpróbáltatást, de még mindig nincs biztonságban. Mert a Kapitólium bűnbakot keres a lázadás miatt. Snow elnök pedig egyértelművé tette: Kapitólium haragja elől senki sem menekülhet. Sem Katniss családja, sem a barátai, sem pedig a 12. Körzet lakói. De közeledik a végső forradalom ideje. Amikor a nép végre szembeszáll a Kapitólium zsarnokságával. És ebben a forradalomban Katnissnak döntő szerepe lesz. Az ő bátorságától, kitartásától és eltökéltségétől függ Panem jövője. Mert ő a kiválasztott. De maradt-e elég ereje hozzá, hogy megvívja az utolsó, mindent eldöntő harcot?"
Megjelenés éve: 2012
Kiadó: Agave
Oldalak száma: 432
Ára: 3480 Ft
Végre hosszú sanyarú hetek után egy olyan könyv, amit a régi szokásoknak megfelelően cirka két nap alatt sikerült is kivégeznem. De még hogy! Minden szabad pillanatomban, a buszon, este elalvás előtt, reggel fogmosás közben, sunyiban olykor még munka közben is...csak még egy mondatot! Csak még egy oldalt! Rajongás ez már a javából, amihez igen régen volt már közöm, és mindezt ráadásul egy olyan könyv váltja ki belőlem, amiben még csak árnyalatos utalás sincs a szexre. Semmi kétség, a Világ kifordult a sarkaiból! A természet törvényszerűségei ellentmondásba keveredtek saját magukkal, és én halvány mosollyal az ajkaimon üdvözlöm a káoszt. Fel nem tudom fogni mi történhetett, hogy Suzanne Collins története ennyire magával tudott ragadni. Vannak sejtéseim, amiket természetesen nem vagyok rest, és rögtön meg is osztok itt - rém spoileresen:
1, A vártakkal ellentétben az Éhezők Viadala trilógia nem a tinitörténetek kategóriáját erősíti. Sok szempontból nem felel meg az erre a műfajra oly jellemző "követelményeknek". Mindenek előtt, halvány lila gőzöm sincs arról, hogy Collins milyen indíttatásból áldozza fel a stratégiailag fontos szereplői jó részét a történet végére, de hogy jól tette az biztos. Ezzel merőben realisztikusabb hatást kelt, mint példának okáért Meyer asszony "itt a háború-hol a háború" megoldása. Collins nem fél kiaknázni a sztoriban rejtőző lehetőségeket, azért hogy az olvasóban felélessze az indulatokat, a szomorúságot, a fájdalmat, vagy akár az együttérzést. Csavarja a történéseket, meglepi az olvasót, egyszóval ébren tartja az utolsó oldalig az érdeklődést, és ezzel nálam be is sorolta magát az egyik legkedvesebb íróim közé. Hitelessé tette a Kapitólium elnyomását, és még életszagúbbá az elnyomás ellen küzdők érzelmi viharait. És tette mindezt úgy, hogy az E/1-es szemszöget használta. Ez a fajta stílus talán az egyik legnehezebb stílus, mivel csak egy látásmódot ismerünk meg, igaz hogy azt kívülről-belülről, de akkor is egy kötött dolog. Ha a kérdéses szereplő akinek a belső világát felvázoljuk, túl harsányra, vagy bambára sikerül, akkor azzal bukhat az egész könyv. De Katniss személyisége, minden hullámzásával együtt, meggyőzőnek mondható, és a történet végére még éretté is válik. A mellékszereplők karakterei szisztematikusan építettek, mindegyik szereplő más-más tulajdonság alapján válik értékessé: Peeta megfontolt, higgadt, jószándékú, ellenben Gale forrófejű, lázadó, esetenként radikális gondolkozású. Finnick a kezdetben felszínesnek tűnő figura, akiről később kiderül, mennyire komoly, és elkötelezett, tipikus heroikus alkat, amit be is bizonyít. Katniss az alkalmazkodó, akit a körülményei tesznek azzá aki. Ereje nem lebecsülendő, mert relatíve nagy fokú terhelést kibír, összeroppanás nélkül. Kissé talán egocentrikus a gondolkozása, némi enyhe nárcisztikus személyiségzavarral küzd, megspékelve egy komoly irányításmániás kényszerrel, de amúgy rendben van a hölgyike. Ezzel szemben Prim képviseli mindennek az ellenpólusát, a sebezhetőséget, az érzékenységet, a segíteni vágyást, és a nyugodtságot. Lépésről lépésre értékeli ki maga körül a helyzetet, és kora ellenére meglepő éleslátásról tesz tanúbizonyságot. Abszolút pozitív figura, akiben a lehetséges jövő képe testesül meg, és ettől még tragikusabb az ami történik vele. Halálával elveszítjük az ártatlanságot, és a tipikus happyend lehetőségét. Abban a pillanatban amikor Ő kiesik a folyamatból, végleg megtörik a könyv pozitív lelki lendülete. Mindezek a jellemzők, inkább illenek bele egy normál értelembe vett fantasyba, egy komolyabb disztópiába, mint egy ifjúsági regénybe.
2, Bár van romantikus szál, mégsincs romantikus szál. Míg az ifjúsági könyveknél általában, minden második oldalra jut egy közhely, a mély érzelmek rongyosra ismétlésével, itt a teljes "Peeta vagy Gale" cécó lappangó üzemmódban működik, és leginkább csak a történet utolsó két oldalán kap komoly hangsúlyt. De azt teszi olyan elegánsan, amitől nekem bevallom őszintén pityereghetnékem támadt. A szerelmi vallomás konkrétan iskolapéldája a "kevesebb néha több" elvnek.
"Egyik éjszakán megint elfog az az érzés – az éhség, ami rám tört a tengerparton –,
és megértem, hogy ennek mindenképpen így kellett történnie. Hogy a túléléshez nem a
Gale-ben lobogó tűzre, a lelkében izzó haragra és gyűlöletre van szükségem. Abból
ugyanis bennem is van elég. Nekem tavasszal a pitypangra van szükségem. Az
élénksárga virágra, amelyik az újjászületést jelenti – a pusztítás helyett. Nekem az
ígéret kell, hogy bármilyen szörnyű veszteségeket szenvedtünk is el, lehet folytatni az
életet. És minden jóra fordulhat. Ezt pedig csak Peeta tudja megadni nekem.
Ezért aztán, amikor suttogva azt mondja: „Szeretsz engem. Igaz vagy nem igaz?”,
azt felelem:
– Igaz."
Persze ez így idebiggyesztve korántsem adja vissza azt az érzést, ami elragadja az olvasót, ahhoz ismerni kell az előzményeket, de én így utólag átolvasva a sorokat is azt vallom: minden cifra nélkül, egyenesen levezetve, sokkal megfoghatóbbak ezek az érzelmek, mint rózsaszín ködfelhőbe bugyolálva. Ami még említésre méltó ebben a szakaszban, az a két fiatal egymás iránti érzelmeinek komplexsége. Aki tapasztalt már egy s mást az életben, az tudja, hogy szeretni a másikat sokszor nem elég ahhoz, hogy egy kapcsolat életben maradjon. A szerelem komoly agymunka, és sok esetben kívánja is a racionalitást. Az a hullámzás, amin Katniss keresztülmegy mire belátja, hogy Peeta számára az ideális, teljesen megfelel a hétköznapokban zajló romantika szabályainak. És igen, én megkönnyebbültem, amiért ezen a síkon teljesedik be a történetük, mert egy zokogós, egymás karjaiba omlós végkifejlettel nem tudtam volna mit kezdeni. És hangsúlyoznám még egyszer: nincs benne szex!!! Hihetetlen, hogy a mai világban enélkül is lehet maradandót alkotni...
Persze vannak azért ebben a könyvben is tipikus vonalak. Egy lány, két fiú (úgy látszik ez megint egy olyan momentum, amit nem lesznek képesek megunni az írók egy jó darabig), témájában sem a legeredetibb (egészen pontosan megragadja az ókori Rómát - még utalás is történik a könyvben a cirkuszt a népnek elvre, és ráadásul a "panem" latin szó, jelentése kenyér, és akkor még nem is esett szó a könyvben szereplő nevek egy részéről. A különbség leginkább csak annyi hogy itt Spartacusnak copfja van, és a végén nem szögelik keresztre). Viszont politikailag gyönyörűen árnyékolt. Snow gonoszsága, a végén enyhén megkérdőjeleződik, és az egész fekete-fehér morális háló ezáltal szürkébe hanyatlik, tovább fokozva ezáltal az emberre oly jellemző gyarlóságot. Megint csak egy óriási piros pont ezért Collinsnak. De ezen a szálon nem szalad végig, érthető okokból - végül is, csak egy fiataloknak szánt könyvről beszélünk, nem társadalomkritikáról -, így marad a részben pozitív végkifejlet, hangsúllyal a veszteségeken. Teljesen kerek. Collins megtalálta az egyensúlyt a mesék, és a valóság közt, azt a középutat, amit szívesen vesz fiatalabb, idősebb, nem semmitmondó, erősen hat, és megadja a fantáziának is azt a táplálékot, ami szükségeltetik neki.
Én két dolgot sajnálok igazán, és ezt megsínylette az a kevés kis szentimentalizmusom is:
1, Finnick elvesztését - nagyon megkedveltem a fiút, így percekig el sem akartam hinni a halálát;
2, Peeta megkínzásának következményeit - tragikus mennyi mindent veszít mindenki ebben a harcban, az emberségétől kezdve, az érzelmekig.
Szóval Collins felírta magát nálam a kedvencek közé. Trilógiája minden kritériumomnak megfelel, annak ellenére is, hogy azért helyenként lazán keresztüllép dolgokon, és problémamegoldásában is itt-ott lukacsos.
Hiánytalan érzésekkel tettem le a könyvet, sajnálva, hogy nem tudom mikor lesz hasonló élményben részem.
"...Elmondom majd nekik, hogyan élem túl. Elmondom nekik, hogy azokon a reggeleken, amikor rosszul ébredek, nem tudom örömömet lelni semmiben, mert attól rettegek, hogy a következő pillanatban megfosztanak tőle – bármi legyen is az örömöm forrása. Ilyenkor gondolatban listát készítek minden jó cselekedetről, amelynek valaha tanúja voltam. Olyan ez, mint egy játék. Egyhangú. Húsz év után talán már egy kicsit unalmas is.De vannak ennél sokkal rosszabb játékok."
Értékelés: 9 pont
Hatalmas lájk! :)
VálaszTörlés