J. R. Redmerski: Az örökké határa /2014/

Ismét kicsit lassabb sodrású vizeken... Rájöttem, hogy nem is rossz politika váltogatni a különböző stílusú könyvek közt. Ezzel a módszerrel legalább az biztosnak tűnik, hogy még vénségemre is megmarad az épelméjűségem - ami ugyebár relatív fogalom, kinek mit jelent az ép. Szóval röviden maradjunk annyiban, hogy remélhetőleg, a zakkantságom a jövőben is ugyanazon az íven fogja a pályát szelni, mint eleddig. Vagy ha nem, akkor az nem a könyveken fog múlni - bízzunk benne... Örök intelem, hogy sose becsüld alá az ellenfelet (jelen esetünkben a csalafinta írókat). Illetve nem szabad elfelejteni Murphy szintén örök érvényű igazságát sem, miszerint ami megtörténhet az meg is történik. Ha a kettőt összeadjuk, akkor szerintem már most leszögezhetjük, hogy statisztikailag igen nagy a valószínűsége annak, hogy nagyon is rövid időn belül, megint lesz szerencsém árnyékra vetődni, és beleválasztani egy olyan "jó" könyvbe, amiről menet közben majd jól kiderül, hogy rossz. De minek ennyire előre gondolkozni? Az élet egy hullámvasút, hol fent, hol lent... blablabla, meg az a híd, meg az egy mérföldes út, kis lépések... Hogy mikor lesz szó a könyvről? Hát most! Íme az előnye annak, ha két írásom közt nem telnek el hónapok... Nem nagyon tudok élménybeszámolni az engem ért történésekről, mert leginkább nem történt velem semmi, azon túl, hogy szorgos hangyaként cipeltem a cipelni valót, jöttem-mentem mint akinek fizetnek érte (és tényleg!), és lelkesen ütköztem sok száz alkalommal hazánk mentalitásával, és (főleg) habitusával... Jelentem: az elmúlt évhez viszonyítva ezen a fronton nem változott semmi. És akkor jöjjön a könyv...

"Amikor minden darabokra hullik, a szerelem akkor is megmarad…

Camryn Bennett soha nem volt még boldogabb, mint most. Öt hónap telt el azóta, hogy egy távolsági buszon megismerkedett lelki társával, Andrew Parrish-sel – és nem az esküvő lesz az egyetlen különleges esemény az eljövendőkben. Camryn idegesen, mégis izgatottan várja, hogy leélhesse az életét Andrew-val – azzal a férfival, akiről a szíve mélyén tudja, hogy örökké szeretni fogja. Oly sok minden áll még előttük – mígnem váratlanul bekövetkezik a tragédia.

Andrew nem érti, hogyan történhetett velük ilyesmi. Próbál továbblépni, és azt hiszi, Camryn is ezt teszi. De amikor rájön, hogy Camryn titokban iszonyatosan szenved, és a fájdalmat önpusztító módszerekkel igyekszik elnyomni, kész bármit megtenni, hogy visszahozza a lányt az életbe. Be akarja bizonyítani, hogy a szerelmük mindent legyőz. Andrew úgy dönt, hogy újabb, reménnyel és szenvedéllyel teli utazásra viszi Camrynt. Már csak arról kell meggyőznie a lányt, hogy vágjanak bele…"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 364

Ára: 3499 Ft

A soha határa az egyik legkedvesebb könyvélményeim közé tartozott. Szerettem mert jó volt a strukturális felépítése, tetszett mert a szereplők szépen fokozatosan sodródtak egymás felé, hatott az empatikus oldalamra, mert két olyan karakter köré épült a történet, akikkel könnyű volt azonosulni, és akiket könnyű volt megkedvelni. Andrew kifejezetten pikáns személyiséggel lett megáldva, a maga laza, szabadlelkű, kicsit művész, kicsit komoly, itt-ott lázadó formájában. Cam olyan lett amilyen - nőkről nem tudok lelkendezni -, a motivációi világosak voltak, érzelmi állapota jól levezethető volt. Egyben volt.

Nem is tudom mit vártam a második résztől. Ami már a fülszöveg elolvasása után is világos volt, hogy szereplőink jelen könyvben is szembesülni fognak valamilyen tragédiával, ami kibillenti őket a nyugalmukból. Spoiler, de szerintem igazán kicsi spoiler - mivel aki olvasta az első részt, majd utána a második rész ismertetőjét szerintem csípőből le fogja vágni -, hogy a jelen krízist főhőseinknél, a babájuk elvesztése fogja okozni. A lelki dráma ami e köré a fejlemény köré épül, nevezhető éppen realisztikusnak is. A fő komplikációt mégsem ez okozza. És a könyv epicentruma sem ez. A központi momentum, és a direkt üzenet az a szabadelvűség, illetve annak szembeállítása a társadalmi normákkal. És ez gyönyörű kis kampánykönyvvé varázsolja az egész művet, ami miatt én valahol mérhetetlenül csalódottá váltam.

Nincs bajom a szabadelvűséggel. Sőt a kontextus van annyira jól kidolgozott, hogy bárki könnyűszerrel képes megérteni, hogy a szereplőink miért ragaszkodnak annyira mereven ahhoz, hogy időről-időre menjenek mint akiket kergetnek, de... A könyv végére ez az üzenet már annyira kiabál, ami kínos feszengést idézhet elő az olvasóban. Bevallom bennem is gerjesztett ilyen érzéseket.

Tudjuk az első részből, hogy Cam mennyi mindenen ment keresztül (meghalt a barátja meg más le-fölmenő rokona is, kikezd vele a barátnője pasija, és a többi, és a többi), és tudjuk azt is hogy Andrew túlélt egy elég kemény harcot a rákkal... Ismerjük a szerelmüket, és együtt örültünk velük, amikor az első rész azzal a boldog képpel zárul, hogy gyermeket várnak, és hogy végre esélyük nyílik a boldogságra, és igen a nyugalomra is. Most ezt az idillt állítja szembe az író azzal, hogy ez azért mégsem ennyire idilli, merthogy a mi kis két kedves güzünk, ahelyett hogy örömtáncot járva vigyorogna mint a tejbe tök, azon morfondírozik, hogy szép-szép ez, de most akkor mi lesz ha megszületik a kicsi. Ha odapottyan a palánta, akkor nincs további vándorlás, nem lesz több "eszetlenül éljünk a mának"... Akkor jön a jó öreg sportszerű lecövekelés, és mókuskerék, ami pfúj... Erre a gondoltra meg jön az intenzív pánik, lábjegyzetben azzal, hogy ez azért nem azt jelenti hogy nem akarnák az utánpótlást. Várják ők azt a babát, csak azért Cam leginkább majd megfullad annak a gondolatától, hogy mit is jelent az életére nézve ez a fordulat. Ebből egyenesen következik, hogy miután beáll a krach, hősnőnket elönti a bűntudat. És nekem ezzel sincs bajom. Elhiszem hogy vannak olyan helyzetek - soha nem voltam ilyenben, de át tudom érezni -, amikor a körülmények olyanok, hogy az ember lánya megkönnyebbül egy vetélés után. Körülmény alatt pedig mindent értek, a családi okokon keresztül, a személyes okokon át (pl: nem vagyok elég érett a gyerekvállaláshoz), a társadalmi, illetve anyagi okokig. Azt is meg tudom érteni, hogy ez az érzés miért vált ki lelkiismeret-furdalást. Ezek mind természetes reakciók, egy rendkívüli helyzetben, amikkel nem könnyű tisztába jönni, és még nehezebb elfogadni, illetve feldolgozni őket. Jelen esetünkben a feldolgozási procedúrát Andrwe indítja el azzal, hogy bevágja Cam-et a kocsiba, és uccu neki. És itt indul a kalandtúra, aminek játékos elnevezése a "vadásszunk a múlt szellemeire, amik őrjöngve kívánkoznak a felszínre". Visszakanyarodunk azon stratégiailag fontos pontokig, amik jelenünkben a belső vívódásainkért felelősek, veszteségeinkig, és félelmeinkig. És nem fogjátok elhinni, de nekem még ezzel sem volt semmi bajom! Konkrétan a könyv záróakkordjáig nem volt túl sok bajom. Ha hű akarok lenni önmagamhoz akkor azért most idebiggyesztem, hogy azért ennek a könyvnek a ritmusa össze sem hasonlítható az elődjével, ez jóval lassabb, helyenként akár még unalomba is forduló. Illetve azt is megjegyezném, hogy annyira a problémákra fókuszál, amitől olykor-olykor elmegy az embernek az életkedve. De ezt ellenpontozandó azt is ide kell firkantanom, hogy Andrew egyenesen lenyűgöző - még mindig -, és ha valami megmenti a második részt az az Ő karaktere. De ezt ellenpontozandó, ami viszont kiverte nálam a biztosítékot az Cam, ezzel az állandóan jönni-menni mániájával, illetve a "totálisan nem tudom, hogy mit is akarok" attitűdjével.

Talán a legnagyobb bajom az volt a történettel, hogy a végén már úgy éreztem, hogy nekem kell elnézést kérnem azért, mert én nem úgy ragadom meg a napot, mint a hőseink. Van egy rész a sztori lezárásánál, amikor főszereplőink bölcsen bólogatva levezetik, hogy Andrew egyik testvérének azért ment tönkre a házassága, mert:

a, eleve problémáik voltak - nem tudjuk mik voltak azok, csupán halvány utalásokat kapunk;

b, agyonhajszolták magukat a mókuskerékben, hozták-vitték a gyerekeket, dolgoztak, aztán az volt az esti szórakozásuk, hogy megnéztek egy filmet...

Ugyanezen eszmecsere folytán Andrew kifejti, hogy ez a monotonitás lett a vesztük, mert Ők nem tudták úgy látni a világot, mint hőseink, nem ragadták meg a pillanatot ahogy kellett volna, illetve férfiúnk azt is levezeti, hogy nagy általánosságban a félelem az ami az embereket meggátolja abban, hogy tegyenek ez ellen az állandósulás, fásultság ellen. Hát ácsi! Köze nincs a félelemnek ahhoz, miért nem kezdek el világszerte, kontinensről kontinensre szökellni, mint egy gazella. Nagyon egyszerű az oka annak, miért nem teszek ilyet. Kényelmes, és kuckósodásra hajlamos egyén vagyok. Voltam én már nem egy alkalommal szállodában, utaztam is már ide-oda, és szentül állíthatom, a dolog sok minden csak nem komfortos. Nekem. Én az a fajta vagyok, aki szereti a lábait a nyakába tenni, szereti ha a környezete tele van olyan színekkel, és dolgokkal, amik melegséggel töltik el... Szeretem minden éjjel bevackolni magam az ágyamba (a saját ágyamba!), megszaglászni az ágyneműmet, amiből a kedvenc öblítőm illata árad... Szeretem tévénézés közben mindig ugyanazt a párnát ölelgetni... És igen, vannak tárgyak az otthonomban, amiket szívből gyűlölök, és amiket már évek óta szeretnék kidobni, de amiket aztán sosem dobok ki, mert valahol imádom őket, amiért utálom őket (na ebből jöjjön ki, aki tud). Ragaszkodom ahhoz, hogy úgy tunyulhassak el a kádamban, ahogy nekem tetszik, a millió plusz egy piperém közt, és igen, kell az is, hogy amikor kilépek az utcára, akkor állandóan jobbra-balra köszöntgessek, mert itt egy kedves szomszéd, ott a postás, ott a bolti eladó, az óvónő, a védőnő, a körzeti orvos, a sógorom, az anyósom, az anyám, a hentes, a munkatárs, a barát, a férjem barátja, a közös barátunk... Nekem egy hét egy idegen városban, vagy egy idegen országban, és máris elkezdem érezni, hogy gubózni akarok. Idegen falak köszönnek rám, nem tudom elengedni magam. Ja igen, és halálom a kiszámíthatatlanság. A spontaneitást imádom - józan keretek közt. Spontán sörözni, spontán összehívni a barátokat, elmenni moziba, leruccanni a tóhoz, megnézni egy filmet... berúgni hét közepén, csak mert totál spontán jó volt a hangulat. Spontán azonnal kitalálni mi legyen a gyermeked farsangkor, mert már megint benézted egy héttel a naptárt - na jó ez már a szórakozottság keretei közé esik, de kérem szépen, ez is nem egy spontán dolgot idézett már elő... Lényeg a lényeg: van annyi kihívás a hétköznapjaimban, hogy örüljek, és megbecsüljem ezeket a nem tervezett, és apró dolgokat is. És ettől úgy érzem, nincs is szükségem többre. Nem hajt a kényszer, hogy ettől jobban megragadjam a pillanataimat. Vannak értékes emberek körülöttem, akik bearanyozzák a napjaimat, akikhez ragaszkodom. Van egy egészséges gyermekem, egy hozzám hasonlóan lökött férjem, barátaim, aki soha egy percig nem akadtak még fenn azon, hogy milyen is vagyok - fogalmam sincs hogyan csinálják... Van egy biztos jövedelmem, és egy kicsi, de rendes lakás amit otthonomnak nevezhetek. Ne kérjek már azért elnézést, mert nem szaladok a nagyvilágba kínomban!

Ami a szabadlelkűség legnagyobb propagandája volt a könyvben az a végén Lily monológja. Az olyan baromi nagy túlzás lett, amitől kedvem lett volna feljajdulni. Az első rész végén, nem voltam nyugodt, mivel a rák alattomos betegség, és nekem hiányzott egy olyan lezárás, ami szépen képileg lefesti, hogy szereplőinkkel évek múltán is minden rendben van. Hát ezt most megkaptam, csak nem úgy ahogy szerettem volna! Az hogy a közös lányuk a saját szemszögéből lefesti milyen tökéletesek a szülei, az csak egy dolog... De hogy ezt is, akárcsak a házasságuk sikerességét, annak a számlájára írjuk, hogy nem bírtak nyugton maradni, na köszönöm, de erre nem nagyon volt szükségem. Ne vegyen az ember mindent magától értetődőnek, ne hagyjuk kimondatlanul az érzelmeinket, legyünk hálásak azért, amink van... Kérdem én, de tényleg, komolyan kérdezem: a mi helyzetünkben, a mi társadalmunkban, ki az aki megengedheti magának, hogy bármit is magától értetődőnek vegyen? Ki az, aki nem tanulja meg idejekorán, hogy itt mindenért meg kell küzdeni, és nem kevés áldozatot kell hozni? Nem az a bajom, hogy vannak szabad gondolkozású emberek... Legyenek! Isten látja lelkem, valamikor tíz évvel ezelőtt én is egy furgonnal akartam beutazni Európát! Elmúlt... Történtek helyette más dolgok, szereztem más élményeket, más tapasztalatokat. És eszem ágában sem volt az egyéves fiammal nekivágni a bizonytalanságnak. Egyrészt, mert szerintem ehhez egy egyéves gyerek még kicsi, másrészt pedig, mert szerintem egy gyermek korai fejlődési szakaszában az egyik legfontosabb jellemző az állandóság. És ráadásul az én fiam speciel 11 hónaposan még nem aludta át az éjszakát, ergo olyan voltam mint egy zombi, és kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy világkörüli utakat szervezzek. Én nem voltam/vagyok híve annak, hogy a pár hónapos gyermekemre mindig ez vagy az vigyázzon (a fiam a mai napig nem aludt máshol éjszaka, csak itthon), én szültem, az én felelősségem, és aki gyakorló szülő az tudja, milyen kihívásokkal teli az első pár hónap/év - főleg ha mindkét fél dolgozik (hazánkban jó szokáshoz híven reggeltől napestig). És eszemben sincs panaszkodni! Amim van, azért keményen megdolgoztam, és dolgozom érte mind a mai napig, és komolyan meg is becsülöm, mint minden percet, amit a családommal, a szeretteimmel tölthetek. Az élet hajlamos kemény leckéket adni, és szerintem aki csak egy kicsit is odafigyel, az képes megtanulni értékelni a dolgait, akár a maga jóval szolidabb kereti közt is.

Igen ez az előbbi néhány sor, telve van alig elfojtott indulatokkal. Ezt váltotta ki belőlem a könyv lezárása. És ezért vagyok én dühös.

De csak hogy ne mindig a negatívumokról beszéljek...

Volt egy rész, amit megkönnyeztem, méghozzá az amikor megszületik a lányuk, és Andrew, és Cam a kicsi nevén tanakodnak. Amit ott Andrew leművel... Ahogy levezeti, miért is legyen Lily Lily... Na az a rész csillagos ötösre sikerült. Kár hogy ezt nem tudom általánosítani az egész könyvre.

Mindenesetre senkit nem akarok eltántorítani a folytatástól. Szerintem sokan lesznek úgy vele, hogy minden gond nélkül el tudnak majd merülni a főhősök érzelmi viharaiban - ami leginkább Andrew vonzó karakterének lesz betudható. Szerintem sokan lesznek úgyis vele, hogy kedvelni fogják a második részt - mivel ugyanarról a párról szól, akik az első részben már egyszer felvillanyoztak minket. Én mindenkinek a legjobbat kívánom az olvasáshoz, és nagyon bízom abban, hogy sokan lesznek, akik nem úgy fogják megélni ezt a részt mint én. Ismerünk engem... hajlamos vagyok túlzottan elveszni a részletekben... De bármennyire is igyekszem mentegetni ezt a művet, sajnos akkor is azt kell mondjam, nem volt teljesen kerek.

Értékelés: 6 pont

Tovább

J. Kenner: Örök rabság (Stark-trilógia 3.) /2014/

Mielőtt belekezdenék a könyv elmés kicsontozásába, néhány mondatban összefoglalnám, mi minden is történt velem az elmúlt néhány napban/hétben. Az első fontosabb szolgálati közlemény az, hogy ettől a hónaptól, reményeim szerint csak átmeneti, és főleg rövid időre, felfüggesztem a munkásságomat a FilmMagazinban. Nagyon élveztem azt a bő egy évet, amíg filmek véleményezésével szórakoztattam magam, a szerkesztőmet, és remélhetőleg az olvasókat is, de sajnos olyan mértékben összesűrűsödtek a fejem felett a tennivalók, mind munka, mind magánélet terén, hogy valamiről le kellett mondanom. És ugyan fájó szívvel teszem le a pennát az újságnál, de máshonnan nem nagyon tudtam volna lefaragni a kötelezettségeimből. Persze amint újra unatkozó időmilliomos leszek, várhatóan visszakönyörgöm majd magam - bízom abban, hogy utánozhatatlan szerkesztőmnek nem lesz ez ellen semmi kifogása.

A másik nagyon fontos tudnivaló, hogy a falkaszellem, és a tömegek vonzásának köszönhetően most már Twitteren is elérhető vagyok, a nagyon fantáziadús @LindaHolhos néven - a Roselyn minden alternatívája már foglalt volt, intő példaként: lásd ez történik, ha minden közösségi oldalra jó pár éves csúszással próbálsz beregelni. Még jó hogy a nevem annyira ritka, hogy ez biztosan nem foglalt sehol. Amennyiben valakinek kedve szottyan ott követni engem, az tegye meg minden szemérmesség nélkül. (Ez most amolyan alig leplezett felszólítás, mivel éltes korom okán, még csak behatárolni sem tudom, mit is szokás a Twitteren közzétenni... Valamiért sosem éreztem kényszert arra, hogy belekiabáljam az éterbe, hogy most az egyik szál hajam jobban keresztbe áll, mint a másik, de nem félek attól, hogy nem fogom magam feltalálni...)

Aztán hogy mi is történt még...

Sok érdekes újdonságról beszámolni nem tudok, azon felül, hogy lassan egy évig olvasok egy könyvet. Lehet hogy az teszi, hogy az éveimnek a száma immár nem kettessel, hanem hármassal kezdődik, de minden éjszaka eljátszom azt, hogy három-négy oldal elolvasása után bebólintok, majd arra riadok, hogy a számból halkan bugyborászik a nyál. Na ez, minden kétséget kizáróan egy igazán nőies kép. Reggel úgy kelek, mint akit agyoncsaptak, délig azt sem tudom mit csinálok, valamikor délután kettő tájban felébredek, amikor is elkap a lelkesedés és a tenni vágyás... Lelombozó, hogy ez az állapot nagyjából csak fél óráig tart. Hazaérvén úgy vonszolom fel magam a lépcsőre, mint egy beteg teve, és hetek óta a kedvenc bútorom a kanapé - már ha vagyok annyira szerencsés, hogy eljutok odáig, hogy le tudok rá heveredni. Kérdem én: ezt nevezi a köznyelv tavaszi fáradtságnak? Mert ha igen, akkor mindenkit arra kérek, tartsa magát távol ettől a nyűtől, mert nagyon nem jó szórakozás... Mondjuk a dolognak lehet ahhoz is köze, hogy már megint olyan olvasmányokat igyekszem feldolgozni, amik enyhén szólva érdekesek... Itt van példának okért rögtön jelen könyvünk is... És akkor vágjunk is bele!

"Egy milliárdos. Egy szépségkirálynő. Sötét szenvedély. Forró rabság.

Az Örök rabság az erotikus világsiker, a Stark-trilógia befejező része. 

Nikki Fairchild, az egykori szépségkirálynő és Damien Stark, a sportolóból lett milliárdos végzetes, szenvedéllyel teli kapcsolata minden eddiginél drámaibb fordulatot vesz. Vajon igazak-e a befolyásos milliárdos ellen felhozott vádak? Tényleg bosszút állt az őt gyermekként kihasználó férfin? Vajon térdre kényszerítik-e Nikki szerelmét, és lesz-e ereje a szépségkirálynőnek idejében nemet mondani, hogy aztán a végén kimondhassa a mindent eldöntő igent?"

Kiadó: Athenaeum

Oldalak száma: 350

Ára: 3490 Ft

J. Kenner Stark-trilógiájának befejező darabja... Komolyan kételkedtem abban, hogy ép ésszel megélem ennek a fondorlatos történetnek a lezárását. A cselekmény komplexitása rendesen próbára tette agyam értelmezésért, és adatfeldolgozásért felelős területét... Hmmm. Most jön az, hogy valaki majd megnyugtat, hogy ez a trilógia, tényleg csak trilógia, és nem fog csirázásnak indulni, mert viccen kívül, ha ez mégis bekövetkezne, akkor én a kardomba fogok dőlni. Mindenek előtt az első óriási problémám ezzel a... ezzel a... khm... kkk...kön...könyvvvv...vel - ugyan már kit akarok átejteni? Ez nem könyv! Ez a valami minden tulajdonságával ellentmond a KÖNYV fogalomnak. Egy könyvnek van tartalma, üzenete, szórakoztat vagy így, vagy úgy... És hát ezen jellemzők teljes hiányára mit is lehetne mondani? Azt hogy Kenner megalkotott ezzel az egész balhéval valamit: az ANTIKÖNYVET. Ha van gravitáció, meg antigravitáció, meg létezik anyag, és antianyag... Akkor én amondó vagyok, létezzen ANTIKÖNYV is. Az "antikönyv" nem összetévesztendő, a SZ.A.R. kategóriás könyvekkel. A SZ.A.R könyvek annyiban térnek el az antikönyvtől, hogy még tekinthetők könyvnek, bár annyira pocsékok, hogy kínszenvedés őket elolvasni. Az "antikönyv" azonban viselkedésében leginkább egy fekete lyukra hasonlít. Beledobhatsz ezt is, meg azt is, de nem látod mi fog azzal a valamivel történni, nem tudni hol a vége a sötétségnek, vagy hogy egyáltalán hol kezdődik, fizikailag nehezen megmagyarázható dolgokat produkál, és minimum Stephen Hawkingnak kell lenned ahhoz hogy kihámozz belőle némi értelmet - és most nem Mr. Hawkingot akartam sértegetni, bár egy oldalon említeni a férfiút egy ilyen könyvvel, egyenesen istenkáromlásnak számít... Ezért utólag is elnézést.

Az a jó az "antikönyvben", hogy lehetetlen behatárolni, mely művek érdemlik meg ezt a fémjelzést. Ez leginkább egy szubjektív fogalom, ami az emberi érzékenységre apellál. Arra a hiányérzetre, ami akkor keletkezik, amikor az utolsó oldal elolvasása után, nem történik semmi. Ahogy persze nem történt semmi az előtte lévő x száz oldalon sem. Amikor tudod hogy befejezted az adott "művet", érzed, hogy ott a mondat végén a pont, mégsem önt el semmi odabent... Nem bizsereg a boldogságtól a szíved, nem könnyezed meg, de  még csak fel sem idegeled magad rajta - ez utóbbi a legsúlyosabb vétség. Mert ha már idegbajosak sem leszünk, akkor mi marad nekünk kényszeresen szenvedni vágyóknak? Hol marad a fordított pszichológia, az "ez már annyira rossz, hogy jó!" életérzés? És legfőképpen: hogy a fenébe fog így jóllakni a mazochista énem? Milyen perverz dolog már az, hogy megvonják tőlem a szellemi táplálékot? Ez a fajta kínzás már nem vicces. Ez egyenesen szegényes, fantáziátlan... Apropó, az unalomba, bizonyítottan halt már meg valaki? Nagyon bízom abban, hogy igen, mert eszem ágában sincs ezzel beírni magam a történelembe...

Ez lett volna az általános nemtetszésem felvezetése... Most jöhet a részletekben való vájkálás, mert mint tudjuk az Ördög ott lakozik...

Hát hogy mi is volt az én egyik legnagyobb bajom...? Tudom hogy most mindenki, aki írónak vallja magát, sorozat centrikusan gondolkozik, mert miért is írjunk meg egy kötetben valamit, amit el lehet nyújtani minimum három kötetig... De kikívánkozik belőlem a kérdés: ki - de tényleg, komolyan - ki volt az a nem teljesen józan valaki, aki engedélyezte ennek a roggyant sztorinak a három részre tördelését? Enném meg a csepp kis zúzáját az illetőnek! Szegény biztos nagyon magányos ember lehet, ha nem volt mellette egy jóbarát sem, aki jól megbúbolta volna, hogy: hé, ember... nem jó az irány! Azt a sok mindent, ami a három kötet leforgása alatt játszódik, leginkább egyszer háromszáz oldalas terjedelemben, jó nagy részletességgel, és alapossággal ki lehetett volna fejteni... szexszel! De neeeeem... Mi a kicsire nem adunk! Ide nekünk nyomban három kötetet! Aztán majd versenyzünk ki vonul hamarabb kolostorba, mert egy életre elmegy a kedve a kamatytól... Nincs az egész könyvben semmi más csak szex. És igen, én szeretem a szexet... olvasni, meg nem csak feltétlenül olvasni... és igen, eddig azt hittem ezt soha nem fogom megunni... Hát de!

Strukturális felépítésügyileg az egész cudar, mihaszna, antikönyv valahogy így fest:

- kamaty

- pár mondatos eszmecsere arról, hogy - fingom sincs miről, nem volt túl meggyőző a dolog, így "blablabla" -nak értékeltem

- kamaty

- kamaty

- felesleges aggódás minden barát iránt - hát semelyik hősnőnek nincs saját magánélete, hogy még a másikéval is állandóan foglalkozni akar?

- kamaty

- anális kamaty

- kamaty fenekeléssel

- monológ 5-6 sorban arról, hogy mennyire elkeserítő is az, ha valaki azzal kompenzálja a nehéz helyzeteket, hogy önmagát bántalmazza - nem túl mélyen, nem túl mélyen

- kamaty

- kamaty

- "jaj, meg vagyok fenyegetve!" - erről később

- kamaty

- kamaty

- összeborulás

- kamaty

- vége

Ember legyen a talpán az, aki ennyi cselekményszálra, egyszerre, egy időben képes odafigyelni!

Tragédia, minden viccet félretéve... TRAGÉDIA.

A szövevényes történetvezetést már csak a banális ökörségek múlják felül. Milliárdos, ex-teniszcsillagunk a kezdet kezdetétől retteg, merthogy valakinek van arról fotója, amin az látható, ahogy gyermekkorában molesztálják. A képeken egy lánnyal van, aki közel egyidős vele, és aki - nem fogjátok kitalálni - annak a férfinak a lánya, aki molesztálta őket... Azt a kóchengeres, rohadt, büdös, göcsörtös, skótkockás nemjóját neki! Belecsöppentünk egy telenovellába! Ha még hozzáteszem, hogy a képeken látható lány hirtelen felszívódik, illetve azt hogy a felszívódásának az idejével párhuzamosan hősnőnk elkezd - a Több, mint testőr c. film után szabadon - újságpapírokból kivágott betűkkel kivitelezett fenyegetéseket kapni, akkor rögtön le is vonhatjuk a következtetést: nem, ez nem egy telenovella! Rosszabb annál! Már csak azért is, mert az író feltételezi azt, rólunk olvasókról, hogy vagyunk annyira buták, hogy nem ismerjük fel azonnal hogy a molesztáló lánya küldi a fenyegető üzenetek hősnőnknek! Próbál ide-oda terelgetni bennünket írónőnk, igyekszik megzavarni minket, de olyan vérszegényen teszi ezt, amin akár már színpadiasan zokogni is lehetne...Aztán, csak azért mert már olyan régen volt deja vu-nk, hosszú mondatokon keresztül vitatkozunk arról, hogy most ki-kit fog megvédeni, illetve hogyan, és hogy egy magánlimuzinnal történő furikázás, illetve egy személyi testőr jelenléte mennyire roncsolja a női önérzetet. Lefordítva a realitás hétköznapi nyelvére: megfenyegetnek, kis túlzással rátörnek az életemre, lovagom belibben a látóterembe és közli: mától nálam fogsz lakni, a limuzinommal fogsz járni, és a személyes testőröm fog rád vigyázni! Erre én: OKÉ! Na majd nem! Az öntudatom köszöni szépen, nagyon jól meg tudna barátkozni egy ilyen helyzettel, mivel - a franc essen bele - az életemről van szó, amihez valamiért nagyon, de nagyon ragaszkodom. Az öntudatom meg amúgy is mindig járatja a száját valamiért... De egy ilyen helyzetben még Ő is csak bőszen bólogatna, mert ha engem megölnek, akkor meghal Ő is... Igen, határozottan rémisztő, hogy magamról beszélek, magamnak... Lapozzunk. Szóval soha ebben az életben nem reagálnám ezt le olyan frázisokkal, mint a "nem kell engem megvédeni", "nem költözöm hozzád, csak azért, mert veszélyben az életem", "nem fogok testőrökkel megjelenni mindenhol", és a többi, és a többi... Persze hősnőnk levágja a műhiszti, megmutatva ezzel kissé már elszottyadt, leszáradt, de azért még szemléltetésre alkalmas lelki péniszét. Nekem meg aztán tök mindegy, aki hülye haljon meg...

A következő felvonás, amin felakadtam, az a fenyegetésekből adódó feszültségkeltés - illetve annak totális hiánya -, majd a sor végén leledző felkiáltójeles: ROHADTUL NEM TÖRTÉNT SEMMI!

Gondolkozzunk pszichopata aggyal tanfolyamunk első fejezetét olvashatják...

Böki a szemed a szerelmed csaja? Mi sem egyszerűbb! Fenyegesd meg a drágát, a Helyszínelők c. sorozatból elesett intelmek figyelembevételével. A fenyegetéseket rád bízzuk, tulajdonképpen bármi jöhet, amit már valamelyik thrillerben korábban ellőttek. A legfontosabb alapszabály: várd ki, míg az áldozatod idegileg összeroppan. Mikor elérted a kívánt hatást a következő alternatívák közül választhatsz:

1, Rituálisan felaprózod az áldozatodat, és éjszakai fürdőt veszel a vérében;

2, Az 1.-es pont annyi kiegészítéssel, hogy bevárod a zsarukat, és hagyod hogy lelőjenek;

3, Az 1.-es pont annyi kiegészítéssel, hogy öngyilkos leszel;

4, Az 1.-es pont annyi kiegészítéssel, hogy bevárod a szerelmed, és őt is megölöd (itt tetszés szerint pluszban választható a 2-es vagy 3-as pont is);

5, Kedélyesen elbeszélgetsz az áldozatoddal, nyomatékosan megkéred arra hogy pattanjon le a szerelmedről, mert az csak a tiéd, és amennyiben ez nem teljesül, úgy éppen azzal ami a kezed ügyében van, megzsarolod...

Értékelés: amennyiben az 5. pontot választottad, csapnivaló pszichopata vagy. Menj szociális munkásnak!

Első lecke vége.

Persze hogy a könyvben az 5. pont teljesül! Hát mi más is teljesülne! Erre egy szó van: FAKE - de rohadt nagybetűkkel ám! Ki az a háborodott, nem normális, aki így vezet le egy fenyegetős, rémisztgetős felvezetést? Felmerül a kérdés: mi a jó francért vesződött ennyit az a szerencsétlen asszony azokkal a fenyegetésekkel? Sokkal egyszerűbben is megoldhatta volna a dolgot annyival, hogy besétál Nikki újdonsült irodájába - na ehhez is lesz még egy-két mondatom - és közli vele: csajos, az ajtó arra, holnap legyél azon kívül, máskülönben megjelentetem a rólam, és Damienről készült molesztálós felvételeket. Pont. Istenem... nők!

És akkor még egy kicsi a női öntudatról, és önérzetességről ha nem ismernénk őket eléggé... Megismersz egy üzleti zsenit, aki milliárdos. Felajánlja neked a segítségét az új üzleted beindításához... Mire a te öntudatod kategorikus NEM-mel válaszol... AZOK UTÁN, HOGY 1 MILLIÓ DOLLÁRÉRT HAGYTAD MAGAD MEGDÖNGETNI, ÉS MODELLT ÁLLTÁL EGY AKTHOZ! Háááát persze! Anyám borogass... 

Én szokás szerint megint nem ebbe a célzónába landolnék. Én nem feküdnék le pénzért - ahogy azt már korábban kifejtettem, vagy ingyen, vagy sehogy -, de elfogadnám a segítséget. Nem a direkt segítséget, hanem inkább a jótanácsokat. Vélhetően egy nagyvállalati mogul többet tud rólam a vállalkozásokról, mint én. Szörnyű némber vagyok ezért... tudom.

Mindezek után jogos a kérdés: volt még egyéb bajom is könyvvel? Hát volt! A nyelvezetbe azért nem mennék bele, most annyira mélyen, mert az első két részben erre már kitértem, és nem változott azóta sem semmi. Minden mocskos, meg pina, meg fasz (elnézést, ahogy szoktam, csak idézgetek), de engedtessék meg nekem egy sarkalatos pont megemlítése, ami miatt úgy durván negyed óráig röhögtem fetrengve a földön...

Nikki a gyönyörtől agonizál épp - ami nem meglepő, mivel a hölgyemény mást sem csinál, csak ezt -, amikor a következő olvasható:

"- Megbaszlak - mondja, miközben izgatja bekrémezett kezével a csókra csücsörödő végbélnyílásomat."

A csókra csücsörödő végbélnyílását... A csókra csücsörödő végbélnyílását...VÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Na ezt elképzeltem másképp... Felhevült állapotban szeretkező pár... Nő pihegve ránéz a férfire...

- Kérlek...

- Mire kérsz?

- Azt akarom...

- Mit akarsz?

- Kérlek... szeress engem análisan...

- Komolyan ezt akarod?

- Igen!

- Akkor mondd ki! Mondd mocskosan!

- Szeresd! Könyörgöm szeresd... ujjazd a csókra csücsörödő végbélnyílásomat!

Na az a pasi, aki itt nem röhögi el magát, az már sehol máshol sem. Ki az a ferde ember aki úgy gondol a saját segglyukára - bocsánat, bocsánat - mint ami csókra csücsörödik? Ezt a kifejezést érzékletesen felvázoltam kedves páromnak is. Hát Ő elröhögte magát...   

A nyelvezetről szerintem ettől többet mondani nem is nagyon kell.

A kegyelemdöfést a könyv vége hozta meg számomra, a szirupos leánykérés... Ennyi kufirc után kifejezetten sablonosan egyszerűen lett ez a jelenet megalkotva, ami még nem is volna baj. A probléma, hogy ez a lezárás úgy kirí a történetből, hogy már csak a piros dudaorr, és a feje tetejéről a sziréna hiányzik róla. Az egész könyv csak azt szajkózza megállás nélkül, hogy bolondjaink - elmeroggyantjaink - milyen fokú rajongással viseltetnek egymás iránt. Ehhez mérten a frigy, csupán lepapírozása annak ami amúgy szavakba nem önthető - kórképbe annál inkább. Javaslatom: beutaló a kettes idegre mindkét szereplőnek.

Összegezve: örülök hogy vége ennek a rémálomnak. J. Kenner nem barátnőm. Kapcsolatunk így is hosszabbra nyúlt, mint szerettem volna. Amennyiben valaki mégis úgy határoz hogy elolvassa ezt az antikönyvet, annak a nyakába fokhagymát, a kezébe pedig fakeresztet javaslok.

Értékelés: SZ.A.R/Antikönyv

Tovább

Tamara Webber: Easy - Egyszeregy /2013/

Egy kis kiegészítésre szorul az előző könyves bejegyzésem. Ami kimaradt a kritikából, az az volt, hogy azért kezdtem bele egy new adult irományba, mert jó könyvet szerettem volna olvasni. Oké, hogy szeretek akkor is fejjel rohanni falnak, ha tudom hogy fáj, de van az az ideggyenge állapot, amikor tényleg képtelen vagyok odafigyelni egy nyilvánvalóan pocsék könyvre. És hát az oldalsávban már jó ideje terpeszkedő Örök rabság c. "könyv" a 70. oldalnál visszavonhatatlanul kifektetett. Ha egyszer befejezem azt a maszlagot, olyan véleményem lesz róla... de olyan... Még saját önnön szabadszájúságomat is felül fogom múlni, ami azért nem kicsit kihívás. Szumma szummárum, félre kellett tennem azt az "alkotást", mert minden lelkesedésem, és bizalmam tovaszállt. Na mondom, ilyen állapotban - a háborgó tenger helyett, inkább menjünk egy pocsolyába pancsikolni alapon -, kezembe kaparintottam A hibátlan játékot... aminek ismerjük a végét. A könyv körülbelül annyira volt jó ötlet, mint öngyilkosnak a nyakára tekerni a kötelet, majd egyik kezébe altatót, másik kezébe kést adni - biztos, ami biztos. Morbid, tudom, ne rójatok meg érte, csak már a humorom is kezd átmenni gyászosba. Szóval végleg elment a kedvem. És ilyenkor jön az isteni sugallat. Mondjuk egy olvasói ajánlás képében. Míg az FB-n morogtam a magamét, egyik kedves olvasóm hozzászólt a hivatkozásomhoz, hogy szerinte ha ebben a kategóriában kívánok vesztegelni, méghozzá színvonalasan, akkor próbáljam meg jelen könyvünket, mert az jó könyv. Illetve javasolta még Rebecca Donovan Elakadó lélegzet c. könyvét is, ami szintén bekerült a listámba. A fülszövegek szemrevételezése után, az Easy mellett döntöttem - férfiasan bevallom - verejtékező homlokkal. Hogy miért izzadtam meg a választást? Hát mert először is, én én vagyok, másodszor pedig mert az Easy piros pöttyös könyv. A Könyvmolyképző Kiadónak voltak merényletei kiadásai, amiket amíg élek képtelen leszek megbocsájtani, és hát ugyan miért én lennék az a kivétel, aki nem előítéletes... És ilyenkor szokott jönni a győzködés, hogy ajánlott könyvről van szó... Valaki elolvasta, értelmezte, feldolgozta, és még a procedúra végén is érdemesnek ítélte, szóval rossz csak nem lehet! Az ajánlott könyvekkel egyébként sok baj nem szokott lenni. A vicc, hogy a környezetem teljesen berendezkedett az én antivélemény-alkotási szisztémámra, ergo soha nem azt szajkózza nekem, hogy mit olvassak, hanem mindig azt, hogy mit ne. Amivel ugyebár nem feltétlenül vagyok előrébb. A világért sem panaszkodásból mondom, mert hiszem hogy az ismeretlen út a legizgalmasabb, hisz arra soha nem járt még senki. Fedezzük fel együtt egy-egy kigyomlálatlan kategória mélységeit, és magasságait! - és itt be is fejeztem a lelkesítést...

Na de visszakanyarodva az Easy-hez... Ott tartottunk, hogy hangyányit remegő kézzel ütöttem fel a könyv elejét... Gondolom ismeritek azt az érzést, amikor a harmincadik oldalnál már tudjátok: ez jó lesz! Ez bitang jó lesz! Még csak be sem indult a cselekmény rendesen, de már bevonzott, megvett, megigézett... Amikor zsigeri szinten agyoncsap a meggyőződés: ez nem lesz elpocsékolt idő! Azt most nagy kegyesen felejtsük el, hogy ugyanezzel a boldogságérzéssel párhuzamosan megszületik a pánik is, miszerint nehogy egy ilyen erős rajt után puskázza már el az író a történet még fennmaradó közel 90%-át! Igen, egy erős kezdés után, szó szerint vérre megy a játék a szerző, és az olvasó közt. A visszacsatolási folyamatok bugyutából átavanzsálnak élesbe, élet-halál kérdésbe... Mert gondoljunk csak bele! Egy eleve pocsék könyvnél, ami már a fejétől bűzlik, nem is nagyon várunk el semmit. Elkezdjük, az amúgy sem túl magas izgalmi görbe lehuppan a nullára, és ott is marad. De a jól indított könyv, az tipikus esete a "magasról szép pofára esni" elvnek, amennyiben a felénél hanyatlásnak indul. Tudok erre példát is: E. L. James. Egy korrekt első rész után, két olyan könyvet dobott piacra, amiktől zokoghatnékom támadt. Én balga nagy lelkesen vetettem bele magam a trilógiájának a második részébe, és taknyoltam akkorát, amitől azóta is zúg a fülem. Az ilyen tízpontos hasra vágódásokat nem csak több köteten belül lehet produkálni. Az igazán rutinosaknak megy ez egy könyvön belül is. Így én már csak akkor vagyok nyugodt minden esetben, ha az utolsó mondatot is elolvastam. Ha akkor is az még a véleményem, hogy a könyv jó volt, akkor a könyv jó volt, és pont. Most azt csak halványan idegondolom, hogy igen, tudjuk... nálam ez meglehetősen ritka.

"Egy ismeretlen megmentő.

Egy nyugtalanító titok.

A szerelem nem mindig sima ügy.

A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált.

Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.

Csak együtt vehették föl a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére."

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalak száma: 334

Ára: 2999 Ft

Szóval az Easy... Kezdjük az alapoknál. Mitől jó egy jó könyv? Na persze, hogy nekem erre is vannak elméleteim, méghozzá szép számmal. Ha komolytalanul közelítjük meg a kérdést, akkor van egy szentháromságom, amivel jobbára bármit el lehet adni manapság: szex, vér, humor. Ezeknek a kombinációira veszettül nyitott a piac, még akkor is ha a könyv klisé. Szomorú tény ez, de igaz. Itt a fordított pszichológia is megjelenik, lásd erotikus katyvaszok. Azokban ritka a humor, de előfordul - ha máskor nem, hát a kritizálási fázisnál -, nyomokban tartalmaznak vért - ide értendő, a "vért izzadva olvastam el" álláspontot is -, és tömve vannak szexszel - ehhez nem tudok mit odabiggyeszteni. Persze a piaci igények boncolgatásánál nem azt értem, hogy mi olvasók mire vágyunk, hanem azt, amire a sok okos gondol, hogy szerintük mire vágyunk. Ha komolyabban kell megközelíteni a "mitől jó egy jó könyv?" kérdést, akkor azt egy alig 100 oldalas esszében ki is tudnám vesézni. Senkit nem akarok halálra rémíteni, így igyekszem rövid lenni...

1, A karakterek

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a karakterek mennyire kulcsfontosságúak. Meg kell teremteni az alapjellemzőiket, aztán következetesen hűnek is kell maradni végig a személyiségeikhez. Nem lehetnek szélsőségesek, mert a szélsőségességgel az olvasók nehezen fognak tudni azonosulni. Kivételt képeznek ez alól a rétegkönyvek, amik ténylegesen arra vannak kiszuperálva, hogy szélsőségeket jelenítenek meg. Az ilyen könyvek, nem a szórakoztató irodalom részét képezik, tehát tekinthetjük őket jelen pillanatban irrelevánsnak. Na már most, ha megvannak a szereplők, akkor kell hozzájuk egy jó nagy adag empátia. Meg kell tanulni a fejükkel gondolkozni, és aszerint kell funkcionálniuk, úgy kell döntéseket hozniuk, hogy az harmóniában maradjon a jellemükkel. Ergo az írónak az egyik feladata az, hogy ne a saját döntéseit, véleményét írja bele az adott könyvbe, hanem azt, ami az adott főhős személyiségébe beleillik. Itt van némi áthajlás, mivel a legtöbb író, akarva akaratlanul beleírja magát a saját könyvébe, vagy legalábbis egy kis részét önmagának. Egy írónak tudnia kell azonosulni a szereplőjével, így szinte kivitelezhetetlen az hogy olyan személyiségről írjon valaki, ami annyira távol áll tőle, hogy szinte nem is látja. Kivételt képeznek ez alól, az olyan "tehetségek", akiknek az empatikus készsége annyira erős, hogy adott felkészülés után, szinte bármire képesek agyilag ráhangolódni. Ez is nem kevés veszélyt hordoz magában, mivel ilyenkor a szerző hajlamos annyira átlényegülni, hogy már azt sem ismeri fel merre van a valóság talaja. Jelentem: ez utóbbi típus vagyok én. Részben. Sajnos nem mindig van lehetőségem nyakig merülni egy általam kreált világba, de amikor elmerülök benne, akkor mellettem akár a ház is összedőlhet. Az pedig már megint más kérdés, hogy fogalmazási készségek terén mennyire vagyok jó. A szándék megvan, a züllött elme adott, a többit pedig majd meglátjuk. Lényeg a lényeg, karakterek jellemábrázolásának a szempontjából, amiknek teljesülnie kell: általánosság - olyan tulajdonságok, amik nagy valószínűséggel majdnem mindenkire jellemzőek, hogy tudjunk azonosulni -, következetesség - ne csapongjon jobbra-balra az illető szereplő, mert a csiki-csukitól agyrázkódást fog kapni az olvasó -, idealizálás - mert ugyebár a "hétköznapi embert" mindenki ismeri, és lássuk be elég unalmas a fazon. Ami még nagyon fontos: az arányosság. Semmiből ne legyen az adott karakterben túl sok, vagy túl kevés. Hogy ki, melyik emberi tulajdonságra fog építkezni, azt mindenki maga dönti el. Sztereotípiák akadnak dögivel. Van a macsó hím, aki mégis érzékeny, van az öltönyös atyaúristen, aki első ránézésre hatalmas, második ránézésre más értelemben véve hatalmas, és akit tuti minimum egyszer megerőszakoltak, aztán van még - régebbi példákban - a kicsit kocka, kicsit szerencsétlen, de azért helyes, izmos srác, akiben csak úgy buzog a jószándék. Van a marcona katona, aki kemény, de minden értelemben... és akinek a szíve aranyból van... Aztán ott van még a művészlélek, az elvont fajta, akinek morcosságát, már csak a szótlansága múlja fölül... És még lehetne sorolni. Nőknél nem feltétlenül ennyire tarka a felhozatal. Van a kicsit elesett, bamba típus, meg van ennek a pepitája, az öntudattól duzzadó fajta. Nekem egyikkel sincs bajom mindaddig, amíg nem szaladunk bele a hisztibe, és az idiotizmusba - amikbe az utóbbi időben rendszeresen beleszaladunk.

Az Easy karakterei - hihetetlen örgem! egyszerűen hihetetlen! - minden elvárásnak eleget tesznek.

Jacqueline jelleme kicsit tipikus. Na de, ha nagyon a felszín alá nézünk, ugyan melyikünk nem az egy kicsit? Három év után dobja a pasija... Úgy érzi magát, mint akinek a lába alól kirántották a szőnyeget. Talán pár szakítás után az ember lányában már kialakul a rutin, hogyan használja a dühöt mint fegyvert, hogy ne fájjon annyira, de ez a képesség az első szerelem esetében még sehol nincs. Hölgyeményünk kicsit el van veszve, össze van zavarodva, és ugyan a barátnői arra akarják ösztönözni, hogy egy vígaszkufircban vezesse le a fölös energiáit, ez neki nem megy. Van még annyira ártatlan érzelmileg, hogy ugyan látja miért lenne előnyös a helyzetének az orvoslására egy viszony, viszont azt is belátja, hogy szívügyileg nem alkalmas rá. Szerencsétlen lánykát pont ebben a helyzetben kezdi el még a sors is szívatni - ahogy az amúgy az életben is lenni szokott -, méghozzá egy rosszindulatú kanos pasas képében, aki abból űz sportot, hogy nőket támad meg. Hölgyeményünkre is ráront, és ekkor robog be a képbe Lucas. Az anyja...! A srác jelleme nagyon komplex. Komoly, korához képest mondhatni hogy kicsit koravén, amin utólag nincs is mit csodálkozni. Külsőre vadócnak tűnik, de nem kirívó módon. Van tetoválása, meg piercing-je, de nem harsogó, inkább az a csendes, kapucnimat a fejembe húzom fajta. Az a típus, akit a közvélemény előszeretettel ítél meg első látásra rosszul. Jól tanul, használja a fejét, nem fél az lenni aki valójában, és olyan szépen tartja egyenesben magát, ami tiszteletet érdemel. Rajzolgat, méghozzá nem is rosszul, és ami lehengerlő, egyáltalán nem csapong. Kis lépésekkel halad előre, megfontolt, átgondolja a tetteit, és igyekszik mindig jól cselekedni. Elhatározza hogy távol tartja magát hősnőnktől, és ezt igyekszik is megvalósítani, csak hát a bolond szív... Ő is össze van zavarodva, mert miért is ne. Neki sem egyszerű, mert a múltja megakadályozza abban, hogy rögtön habzsolva essen neki a "Nagy Szerelem" nevezetű cukormázas fagylaltkehelynek, de van annyira őszinte magával, hogy felismeri hogy bajban van, és elhatározza hogy minden félelme ellenére megpróbálja a helyzetből kihozni a legtöbbet. Nem ígér semmit, sőt nem rest behúzni a kéziféket, amikor olyan pontra jutnak, ami számára hirtelen egyszerre túl sok. És ekkor is úgy teszi ezt, hogy nem sérti vele vérig hősnőnket. Egyenesen kifejti, hogy ehhez bizony még korán van. De ugyanezt a szabadságot hősnőnknek is megadja, nem kéri számon, nem teperi le, hagyja hogy Jacqueline is lefussa a maga kötelező köreit. Hogy tisztába jöjjön az érzelmeivel, mind önmagával szemben, mind a támadását illetően, mind az exe területét érintően. Ezek a szereplők, ezek a fiatalok, egymáshoz érnek, egymással párhuzamosan fejlődnek, egymáson keresztül kapaszkodnak, mindaddig, míg "szabad" nem lesz a pálya előttük, amíg le nem tisztulnak a vonalak. Ha az életben a legtöbb pár venné a fáradtságot, hogy ennyi levegőt hagyjon a másiknak, és olyan tudatosan működnének együtt, mint könyvünk fiataljai, akkor megkockáztatom, hogy a válási statisztikák sem lennének ennyire cudarul rosszak. Én nem egy romantikus könyvet olvastam el idáig, de azt hiszem ez volt az első olyan, ahol tényleg úgy éreztem, hogy ezek a szereplők sikeresen megalapozták maguknak a közös jövőjüket.

Mellékszereplői tekintetben... Nem kevés mellékszereplőt mozgat meg a könyv, ami akár még lehetett volna sok is. De a stratégiailag fontos pontokon olyanok vannak megidézve, akik vagy erre, vagy arra, de befolyásolják a történetet, néha tettekkel, néha verbálisan. Szóval van okuk ott lenni ahol vannak, kihatnak a főszereplőkre, nem úgy mint sok egyéb más könyvben, ahol ugyan ott vannak, de a sztori végéig nem derül ki miért is vannak ott - leszámítva a hisztis bevásárlókörutat, ami majdnem mindig akkor következik be, amikor valami belemagyarázott lelki törést kell kiheverni. Ebben a könyvben a barátok közt zajló párbeszédeknek is van olykor értelmük, mert közölnek olyan információt, amit addig nem tudtunk. Vagy amit esetleg addig hőseinkről nem tudtunk. Elegáns kivitelezés...

2, A történet

Azért nem kell megijedni, jelen könyvünk sem egy sugármeghajtású lopakodó vadászrepülőgép működési, és aerodinamikai jellemzése... Csupán csak egy romantikus sztori, így mint ilyennél, elkerülhetetlenek benne a klisék. Klisé, mint egyetem, és campus, klisé, mint nagy szívfájdalom, és csalódás, és klisé, mint gyenge nő, akit megment az erős pasi. Mit szoktam volt mondani a klisékről? Nem bánjuk őket, ha a kivitelezésben nincs hiba. És mivel írónőnk a karaktereit érzelmileg stabil röppályán tartja, így a történet fordulatai is hitelesek. Nem túlzóak, még a végkifejletben sem tűnnek annak. Ha józan parasztival nem kezdünk agyatlan boncolgatásba - amire amúgy semmi okunk nincs - akkor fel sem merül bennünk semmi kétely a hőseink életében bekövetkezett tragédiákat illetően. Nincs ami kibillentsen minket abból a nyomvonalból, amibe szépen fokozatosan nyakig vagyunk lökve. Gömbölyű. Külön ki kell emelni, hogy new adult kategória ide vagy oda, Tamara Webber volt annyira kegyes, hogy bevisz bennünket a szexbe is, bár csak rózsaszínesen... És mivel volt ennyire nagylelkű, így még ennek a hiánya miatt sem tudok morgolódni. Ami még nagyon aranyos volt szerintem az Lucas "kettős személyisége". Nappal a vagány srác, aki megkörnyékezi Jacqueline-t, este meg az emaileken keresztül kacérkodó Landon nevezetű korrepetitor. Oké, hogy mi olvasók már az első levélnél levágjuk, hogy a két pasas egy és ugyanaz, de akkor sem volt rossz szórakozás.

3, A stílus

Ez is E/1-ben íródott mű, amit még mindig nem szeretek. Viszont itt visszakanyarodnék ahhoz, hogy mellékszereplőink nem csupán dísznek vannak a sztoriban. Amit hősnőnk nem tud, azt majd jól elmondja neki valaki, így nem maradunk le semmiről, legfeljebb nem mindent tudunk meg azonnal. Ez a kis késleltetés pedig remekül fenntartja az érdeklődést. Ami viszont egyenesen lenyűgözött.... Nem tudom, hogy aki olvasta mennyire olvasta szemfülesen a könyvet, de... Ez a történet egy olyan szerelmes történet, amiben sehol, egy alkalommal sem hangzik el az hogy "szeretlek". Na? És ismét azokhoz szólnék, akik olvasták a könyvet: érezte valaki a hiányát ennek? Én bevallom őszintén hogy nem, mert a szereplők közti kommunikáció, mind verbális, mind nem verbális szinten, szinte kiabálja ezt az érzést. És akkor ha már stílus... A könyv címe is nagyon el lett találva, mert az hogy "könnyű", vagy az hogy "egyszeregy" arra utal, hogy Lucas számára soem az volt a kérdés, hogy Jacqueline-nal akar-e lenni, vagy vele akar-e maradni. Erre a kérdésre mindig "könnyű", és egyértelmű volt a válasz. A helyenkénti fennakadásokat mindig a "hogyan" jelentette.

Stílusilag még azért azt is ide illik biggyesztenem, hogy bár ez a mű nem egy humoros iromány, azért van benne az is. Nem minden oldalon, de azért előfordul itt-ott, és amikor felüti a fejét, akkor lehet harsányan kacarászni.

Na csak nem lett ez száz oldal! Mondjuk igyekeztem is nem annyira belemenni a nagy általános fejtegetésbe, hogy vajon mitől is jó, egy jó könyv. Ahhoz hogy egy iromány egyben legyen nagyon sok mindenre kell még odafigyelni. Nem jó ha az ember túlmagyaráz valamit, az sem jó ha nem magyaráz el semmit. Nem jó ha a mű túl párbeszédes, mert akkor felszínes lesz, de az sem jó ha túl monológos, leírós, mert az álomba fullasztja az olvasót. Konkrétan egy könyv megírása olyan, mint pengeélen táncolni. Nagyon ritka az az író, aki ösztönösen érzi, miből mennyi kell ahhoz, hogy az általa megálmodott történet fel legyen töltve élettel, és hogy át lehessen adni. Tamar Webber az a példa, akinek ez sikerült. Persze azért Ő sem tökéletes, korántsem az - méltattam ma már eleget (kis gonosz fricska így a végére, csak hogy hű maradhassak önmagamhoz)-, de a mostani példák közül kiemelkedik. Mindenkinek ajánlom a könyvet.

Értékelés: 9 pont 

Tovább

J. Sterling: A hibátlan játék - The Perfect Game /2013/

Jelen bejegyzésem erősen spoileres lesz, mivel csak úgy tudom a véleményemet a magamra oly jellemző lendülettel megfogalmazni, ha lelövöm a történet legnagyobb poénját. Így aki el kívánja olvasni a sztorit, az csak komoly megfontolás után essen neki ennek a kritikának.

"Nem így és nem ezt akarták.

És mégis.

Két fiatal, Cassie Andrews és Jack Carter kezdi meg tanulmányait a főiskolai előkészítőn. Amikor Cassie megismeri az emelkedő csillagú baseballreménységet, Jacket, határozott szándéka, hogy nagy ívben elkerüli ezt a beképzelt fölényes alakot. Ám Jack egészen másképp képzeli: randizni akar a lánnyal.

Mindketten sérült lelkűek, tele bizalmatlansággal, félnek kitárulkozni a másik (és önmaguk) előtt, és így vágnak bele ebbe az érzelmi utazásba, amely a szerelemről és a megbocsátásról szól. De a hosszú út végén talán meg lehet ragasztgatni az összetört szíveket."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 332

Ára: 3499 Ft

Egy újabb new adult remekről beszélhetünk. Kezdek komoly bajba kerülni ezzel a kategóriával. A soha határa, és a Szakítópróba után valamiért az maradt meg bennem, hogy ugyan ez a kategória nem fog csöpögni a szextől - amit nem bánunk, amennyiben a történet jól van felépítve -, de a jellemábrázolást tekintve, és a mondanivalót figyelembe véve egész elfogadhatónak, egyes esetekben színvonalasnak mondható rétegről beszélhetünk. Aztán jött a Szeretni valakit én pedig teljesen összezavarodtam. Na jó, a zavar már a Faldöngetőnél elkezdődött, bár azon legalább jókat tudtam nevetni itt-ott. Most pedig itt lennénk... A hibátlan játéknál. A fülszöveg elolvasása után, arra számítottam, hogy egy olyan oda-vissza játéknak leszek a tanúja, ahol a főszereplők akarják egymást, de belső dilemmáik, és félelmeik miatt nem tudnak, nem mernek elmerülni az egymás iránti érzelmeikben. Merthogy sérültek a lelkeim, és nem hisznek sem egymásban, sem a nagy boldogságban, sem a nagy szerelemben. Vagy ha hisznek is benne, meg vannak győződve arról, hogy nem lesz hozzá soha, semmi közük. Hát rendesen elszámítottam magam. Először is, ami a legnagyobb bajom volt a történettel, hogy unalmas. Én azt szeretem, amikor egy könyv annyira megragad, hogy képtelen vagyok letenni. Amikor beáll a "csak még egy oldalt" szitu, amikor vérben forgó szemekkel, még hajnal háromkor is falom a fejezeteket, annak ellenére, hogy tudom, nemsokára dolgozni kell mennem... Amikor ezt átélem, akkor tudok jó könyvről beszélni. Ennek az az ellentettje, amikor legszívesebben előre lapoznék, mert már bicsaklik le a fejem, alszom el a sorok felett, és csak kínszenvedek az adott monológon, mert sem az értelmét nem látom, sem nem érdekel a dolog. Bevallom őszintén ettől az állapottól még az is jobb, ha idegesít az adott könyv. Mert az idegbaj felnyomja a pulzusszámot, és a vérnyomást, ergo legalább ébren vagyok olvasás közben. Sajnos jelen irományunk esetében, nem egyszer kapott el a kényszer, hogy előrébb ugorjak a történetben.

Két írófajtát szoktam megkülönböztetni. Az egyik, miután kiötölte, hogy miről is szóljon a története, szorgalmas vázlatírásba kezd. Pontokba szedi, mikor milyen fordulatok fognak megesni, és elejétől a végéig levezeti a sztorit. Aztán ha a vázlat megvan, akkor ahhoz tartja is magát. A másik fajta, az ennyire nem végiggondolós. Az csak elkezdi a sztorit, aztán majd megy a dolog amerre megy. Én személy szerint valahol a két típus közt csücsülök. Nem szeretek vázlatot írni, mert képtelen vagyok magam mereven tartani hozzá, és ugyan mi értelme van egy vázlatnak, ha a könyv negyedénél akár ki is lehetne dobni, mert már semmi értelme odafigyelni rá. Ettől függetlenül nekem a cselekményről határozott elképzelésem van. Olyan ez, mint az a pontokat összekötögetős rajzolós játék. Az elmémben a pontok fixek, ezeknek teljesülniük kell, ha a fene fenét eszik is. De hogy mi történik a pontok közti szakaszokon, az mindig képlékeny. Nekem rendszerint a szereplőimen múlik a dolog. A kis csalafintáknak adott a személyiségük, és hát hagyni kell őket kibontakozni. Amennyiben hűek maradunk az általunk teremtett főszereplők természetéhez, addig a történet is hiteles fog maradni. Ami a lényeg ebben az írásformában, hogy olyan helyzeteket kell generálni, amik hitelesek, nem rínak ki az elképzelt környezetből. A baj akkor kezdődik, ha az ihlet félúton elfogy, és nem tudjuk, miként is lehetne újabb adag lendületet csöpögtetni a sztoriba. Bevallom őszintén, én még ide soha nem jutottam el. J. Sterling-nek viszont minden valószínűség szerint sikerült. Írónk feldobja a labdát, egy tucatszor megrágott klisé képében - menő baseball csapatjátékos, nagy reménységű sportoló, kontra kissé hétköznapi lányka -ami nem lenne feltétlenül baj. Csődöröm, és kékharisnyám után én lennék az utolsó, aki leszól egy klisékre épülő történetet. Az ilyen irományok esetében a tálalás az ami nem mindegy. Ha már nincs benne túl sok eredetiség, akkor legalább a stílus legyen olyan, ami felülmúlja a hétköznapokon megszokottakat. Ami jelen könyvünk esetén baj, hogy stílusában sem meggyőző. Jellemábrázolás tekintetében nem túl következetes. Fiatal szereplőink egy-egy sztereotípiát képviselnek. Férfi oldalról a macsó, a körülrajongott, a vagány kép jelenik meg, női oldalról pedig a dac. Ez akár még lehetne kitűnő játszótér is, de nem teljesedik ki, mert már az elején elfogy belőle az üzemanyag. Kifut a szereplők minden potenciálja, és nem marad más csak a szakadék, hogy na akkor most hogyan tovább. És emiatt a szakadék miatt mondtam én azt alig pár sorral fentebb, hogy írónk sem az a vázlatolgatós fajta. Elkezdte a sztorit egy alapelképzeléssel, és el is vitte a dolgot az első randiig, amikor is szépen belefutott abba a csapdába, hogy a karakterek jelleme egyáltalán nem zárja ki az azonnali boldog egymásra találást. És itt született meg a baj is, mert ha már az elején egymásba habarodunk, akkor mégis miről fog szólni a fennmaradó közel 250 oldal? És akkor itt indul az ötletelés, az alkalmazkodás. Első próbálkozásképpen szólaltassuk meg végre a férfi főszereplőt is... Ez azért fals, mert ha kétszereplős E/1-es könyvet írunk, akkor azt már a könyv elejétől így kell vinnünk. Az nem állapot, hogy a krízispontig csak az egyik főhősre koncentrálunk, aztán amikor elvész a lendület, akkor hirtelen váltunk. Emiatt a kacifánt miatt a kezdeti férfi szemszögből leginkább semmit nem ismerünk meg. A másik hatalmas baki az volt, hogy az adok-kapok játék teljes mellőzését kapjuk meg, relatíve teljesen kimaradunk abból, hogy miért és hogyan, illetve hogy mivel is hódítják meg egymást a fiataljaink. Az első randi után rögtön egy hónapot ugrunk, amikor már teljes virágzásában pompázik a románcunk. És ez engem nem kicsit felhúzott. Egy romantikus történet legizgalmasabb része az, amikor a szereplőink összejönnek. Amikor azt élhetjük át, ahogy vívódnak, csaponganak, bizonytalanok, fogják a fejüket önnön hülyeségeik miatt, és a másik miatt is. Hát kérem szépen, ebből itt totálisan kimaradunk.

Az első szex... A másik izgalmas pillére a romantikus sztoriknak. Amikor a vágy felülkerekedik a józan észen, és robban a kéj. És amit a legtöbb esetben megint a teljes kétségbeesés kísér. Na, ebben a könyvben ilyenről szó sincs. Rohadt romantikátlanra sikerült az első légyott ebben a remekben. Egy szóval le tudom jellemezni: tipikus. Hölgyeményünk váltig állítja hogy még nincs kész erre a lépésre. Főhősünk a megértés magas szobraként megnyugtatja hősnőnket, hogy nincs semmi baj, Ő acélkitartású férfi, addig vár, amíg kell. Én már itt fintorogtam. Oké, nagyon kedves az amikor egy pasas türelmes, de azért azt fogadjuk már el, hogy egy férfi is ember, és mint ilyen nem feltétlenül fogja hosszú hetekig bírni az ágyékát feszítő kényszert. És nem feltétlenül jó politika ezzel a türelemmel játszani. Amúgy sem értettem soha, hogy miért is kell itt várakozni. Ha egy nő vonzódik egy pasihoz, és beindul a kémia, az már eleve megszab egy ritmust, ami majd szépen megold mindent. Azon agonizálni hetekig, hogy most akkor mikor is adjam oda magam az illetőnek, akiért amúgy majd meg vagyok bolondulva, részemről egyenértékű az ostobasággal. Ebben a helyzetben lehet mindent szépen túlagyalni, ami egy jól fejlett kis görcsösséghez vezethet, ami jobbik esetben viccessé, rosszabbik esetben kínossá fogja varázsolni az első kamatyot. Meg szerintem bőven pocsék az már, ha ezen a szex kérdésen elkezd az ember agyalni. Akkor ott már nem klappol valami a kémiával, vagy túl nagy befolyása van az agynak, ami megint csak azt jelenti hogy valami nagyon nem klappol a kémiával. Mondjuk én a teljes erőbedobás híve vagyok. Azon típusok közé tartozom, akik a legtöbb esetben tudják mit akarnak. Ha van egy körülrajongott faszi, aki jól néz ki, és még vonzódom is hozzá, akkor nem leszek őszintétlen magammal, sem vele. El fogom ismerni hogy vonzónak találom, aztán majd mérlegelek magamban, hogy akarok-e valamit kezdeni ezzel a vonzalommal, vagy sem. Ha éppen nincs párom, és van elég elfoglaltságom, amivel foglalkoznom kell, de mégis piszkálja a fantáziám a srác, akkor részemről biztos az lenne az álláspont, hogy "ugyan miét ne?". De én itt sem azon kezdenék el rögtön morfondírozni, hogy milyen mély szerelmet akarok kisajtolni a helyzetből. Kéz kezet mos alapon, berángatnám a férfiút a hálószobámba, és kiélvezném minden percét a dolognak. Aztán élném tovább a hétköznapokat. Nem csak azzal lehet tüntetőleg valakit figyelmen kívül hagyni, hogy állandóan csípős riposztok, és mondvacsinált hisztik özönét zúdítjuk a szerencsétlenre. És annál nagyobb sztereotípia is ritkán született még, hogy a körülrajongott pasik, azokat a nőket kedvelik, akiket meg kell hódítani. Mint minden pasi, a tömegek által imádott pasi is, abba fog belehabarodni, akibe bele fog habarodni. Aki felkelti valamivel a figyelmét - és az a figyelemfelkeltés közel sem biztos, hogy a távolságtartás lesz. Ez nagyon személyfüggő. Lehet hogy az érintett faszi azért fog belebolondulni a kiválasztott hölgyeménybe, mert az olyan csenevész virágszál típus. De lehet hogy azért, mert erős a jelleme, és egy futó kamatyot is a helyén tud kezelni. De lehet hogy az illető hölgy humora lesz a meggyőző... Ugyan legyen már meg bennünk annyi, hogy hagyjuk, hogy egy férfi maga döntse el, mi az ami vonzóvá tesz a számára egy nőt. És ha már vagyunk annyira oktondiak, hogy a távolságtartásra építjük fel a történetünk alapjait, akkor azt vigyük is végig tisztességgel. Ne kezdjünk homlokegyenest ellenkező irányba avanzsálni egy randi után. De visszakanyarodva a szexhez. Szóval csak úgy potyognak az oldalakon a határozott "nem" szócskák  női részről, de ebből a nemből azonnal hatalmas "igen" lesz, csak mert a pasi kimondja a bűvös szót: szeretlek. Ó, kérlek, nem már! De most komolyan... Két hozzáfűznivalóm van ehhez az egészhez. Egy: klisé - jelen sztorinkban immár a sokadik. Lehet elkezdeni fulladozni a sok, minden eredetiséget nélkülöző gondolat közt, amikre én alapból allergiás vagyok. Kettő: szuggesztió - amit megint csak élből utálok. Az üzenet, amit ez a jelenet hordoz, állandóan bősz horkantásokra ösztökél. Kislányok, csak akkor adjátok oda magatokat valakinek, ha az a valaki tényleg, komolyan, visszavonhatatlanul, és igazán szeret benneteket! Erre én mindig azt szoktam mondani, hogy a "szeretlek" az csak egy szó, és mindig a tettek mutatják meg hogy mennyire mély tartalommal bíró szó is valójában. És vannak akik nem szeretnek dobálózni vele. Akiknél hónapokba kerül ennek a kimondása, de akik a cselekvéseikkel sokkal hamarabb kifejezésre juttatják ezt az érzést. Minő meglepetés, én is ilyen típus vagyok. Akkor mondom csak, amikor eljutok arra a pontra, hogy bármennyire is ágálok ellene, nyakig merültem benne, de olyan mértékig, hogy onnan már az Isten se rángat ki. Rühellem, amikor valaki keretek közé akarja szorítani azt, amit az ember csak a szívében képes megélni. Egy párkapcsolaton belül pedig egyáltalán nem biztos az, hogy pont a "szeretlek" szó lesz az, ami arra fogja ösztökélni a párocskát, hogy lefeküdjenek egymással. Lehet hogy csak egy pillantás lesz az, vagy egy halkan elsuttogott fájó pillanat a régmúltból, vagy ki tudja hogy mi. Szerintem annak megítélését ki miért fekszik le valakivel, bízzuk már rá magára az egyénre, és ne kezdjünk már kampányolni egy könyvön keresztül, szabályszerűen sulykolva azt, hogy csak akkor van gerinced, ha kibekkeled a vallomást - ami amúgy vagy igaz, vagy nem az életben. Amúgy a szuggesztió legnagyobb írója szerintem Stpehenie Meyer - ezt egyszer majd jó bőven ki is fogom fejteni, de nem most. Röviden, én az első kamatynál is csak vakarásztam a fejem, és morogtam magamban, hogy már megint mennyire nem volt jó ötlet belekezdeni ebbe a könyvbe. Aztán itt megint megélünk egy szakadékot. Megint belekerülünk abba, hogy na vajon innen hogyan tovább. És hogy ne legyen túl uncsi a történet, előkapunk a klisébőröndből egy újabb klisét. Főhősnőnket megtámadják az utcán, jól elverik, és ellopják a fényképezőgépét, amire persze főhősünk szünet nélküli fújtatásba kezd, idegrohamokkal tarkítva, mert milyen már az, hogy az Ő kis virágszálát megtámadják! Csúcspont ebben a jelenetben, hogy főhősünk csapattársai jól otthagyják hősnőnket a pácban, amikor a támadó pisztolyt ránt, ami miatt marcona szuperjátékosunk dühös lesz - merthogy mi az hogy nem teperték le a barátai a támadót, és mentették meg hősnőnket szorult helyzetéből. Tapasztalat: egy fegyver jelenléte már önmagában rémületet kelt, zsigeri félelmet, még akkor is ha nem támadásra akarják használni. Egy fegyvernek súlya van, hideg, és hordozza magában az ölés lehetőségét. Izgalmas dolog érezni az erejét, de akkor is pánikot ébreszt. Az ember pedig soha nem tudhatja előre, hogyan reagálna egy életét veszélyeztető helyzetben. Akit sosem képeztek ki arra, hogyan őrizze meg a higgadtságát egy ilyen szituációban, az szégyen, nem szégyen leginkább futásba fog kezdeni. Egy ilyen ösztönös reakció miatt pedig butaság elkezdeni hibáztatni valakit. Nagyon ritka az az ember, aki ilyen helyzetben mindenféle előzetes felkészítés nélkül önfeláldozó üzemmódba lép. Még az is ritka ha valaki ilyen helyzetben összeszedett marad. Az a leggyakoribb, hogy kiütközik a hiszti, és mindent lerombol a pánik. Ami ezek után még inkább elvette a kedvem a könyvtől, az az edző kisebb monológja a történtekre, ahol arra ösztönzi a csapatot, hogy legközelebb ilyen helyzetben össze kell tartani, és nem elfutni a kihívás elől, hanem egymás hátát védve kiállni a másik mellet, pont úgy, ahogy az a pályán szokás. Hát én nem is tudom. Ha a fiam nevelését veszem alapul, akkor a legjobb tanács, amit adni fogok a gyermekemnek az az, hogyha egyszer ilyen helyzetbe kerül, vegyen sok mély levegőt, győzze le a félelmét, és tegye azt, ami a legésszerűbb: hívja a rendőrséget. Ne hősködjön, ne akarja megváltani a világot, mert lehet hogy a jószándéka nagyobb bajt fog okozni, mint hasznot. Legyen eszénél, őrizze meg a nyugodtságát, és gondolkozzon. Nem mindenki születik John MccLane-nek. Szóval ez lett volna a szuggesztió második felvonása, ami homlokegyenest eltér az én álláspontomtól, így ez sem nyerte el igazán a tetszésem.

Aztán megint jön egy szakadék, amikor nem érezni hogy merre fog továbbhaladni a történet. És mivel a klisék közül jobbára már minden el lett lőve, írónk úgy határozott, hogy szakít a megszokásokkal, és bevonja azt a lépést a könyvbe, ami minden romantikus könyvnek olyan mint bikának a vörös posztó: a hűtlenséget. Nekem itt lett végleg elegem az egészből. Értem én, hogy mi lenne a történet alapkoncepciója. Még a könyv legelején Cassie felsorolja mik az elvárásai. Négy pontban összeszedi, mi az ami nála megbuktathat egy kapcsolatot. Persze Jack mind a négy pontot megszegi. És az volna a nagy mondanivaló, hogy mindezek ellenére, az igaz szerelem, még így is képes megtartani a csodát. Meg a jó nagy büdös francot! Nagy szerelem ide vagy oda, van ami nem az emberen múlik. Ilyen a bizalom is. Egy jó párkapcsolat legerősebb alapja a bizalom, és ha ezzel a mélyen szeretett másik fél otromba módon visszaél, az olyan mértékű töréshez vezethet, ahonnan már nincs visszaút. Mondja ezt persze egy olyan valaki, akinek a bizalomhoz való viszonyulása is érdekes. Én sok mindent meg tudok bocsájtani, de azt nem, ha valaki a bizalmammal játszadozik. És nem azért mert én annyira kemény vagyok, és büszke, hanem egyszerűen csak azért, mert ha valaki egyszer eljátssza a bizalmamat, abban a későbbiekben már nem fogok tudni megbízni. Ez nem választás kérdése részemről, hanem működési anomália. Így ha a nagy szerelmem egyszer hátba támad, akkor hiába mindennemű mély érzés, nem leszek képes undorodás nélkül nézni rá. A hűtlenség pedig... Na ahhoz is érdekesen viszonyulok. Amíg nem párkapcsolatról beszélünk, meg szerelemről, meg ragaszkodásról, addig szerintem hülyeség hűségről beszélni. De ha már kész tény a ragaszkodás, és belép a képbe az elköteleződés, akkor viszont már nincs helye a tréfának. Akkor a maximális odaadás híve vagyok, és jaj annak aki félrelép ilyenkor mellettem - megjegyzés: soha nem kellett átélnem, milyen az ha megcsalnak. Az őszinteségben hiszek, így amikor egy kapcsolatom elkezdett kifutni, akkor azt mindig sikerült békésen megtárgyalni, és relatíve fájdalommentesen lezárni, mielőtt még a hazugságok a maradék tiszteletet is megölték volna. Ezért van az hogy a volt pasijaim közül nem eggyel a mai napig rendszeresen tartom a kapcsolatot. Persze ehhez olyannak kell lennie a másik félnek is, és amit mindig szajkózni szoktam, ismerni kell az adott kapcsolat korlátait is. Nekem volt őrülten szerelmetes kapcsolatom, és kevésbé őrülten szerelmetes is. Mindkettőnél nyílt titok volt, hogy egyik sem fog örökké tartani, vagy ezért, vagy azért, így nem is készültünk a halálig tartó boldogságra. de amíg tartott, mindkét esetben stabil volt, megbízható, tiszteletteljes, és a lecsengése után mindkettő meg is maradt baráti szinten. Természetesen én sem voltam minden kapcsolatomban ennyire szerencsés, volt hogy zajos ajtócsapkodás lett a vége, de sosem egy másik punci miatt. Viszont azt így látatlanul is meg tudom mondani, hogyha egyszer valaki megcsalna, akihez komoly érzelmek fűznek, azt először rituálisan kiherélném, majd többet az életben nem állnék vele szóba. Vélhetően két-három napig nyalogatnám a sebeimet, aztán lerendezném magamban, hogy ettől én sokkal értelmesebb vagyok, aztán riasztva minden forródrótot kihasználnám hogy fiatal vagyok. Miután pedig kitomboltam magamból minden dühömet, lehiggadtam, és újra helyreállt bennem minden bizalmi készségem, akkor elkezdenék komolyabban nézelődni a piacon. Könyvünk nem ezen a gondolatsíkon mozog. Itt hősünk rútul beseggel, és megdönt egy cuki barnát, aztán rágja a kefét. Nem akarja elmondani a botlását hősnőnknek, de végül rákényszerül, amikor a cuki barna azt hazudja, hogy terhes lett. Beleképzeltem magam hősnőnk bőrébe. Felhív életem szerelme, hogy képtelen volt a gatyájában tartani a farkát részegen, és hogy az afférnak még gyümölcse is lesz. Ez nálam erősen kimeríti a bizalommal való visszaélést. Két héttel később pedig az álszent köcsögje, még el is újságolja hogy megkérte a lány kezét. Húúúú gyerekek... Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Amit tettem volna ebben a helyzetben, hogy jó sok boldogságot kívánok neki, és rácsapom a kagylót, aztán telefonszámot cserélek. Nehogy már a másik hülyeségének az összes súlyát is én cipeljem! Idióta voltál? Félrementél? Teherbe ejtettél egy másik nőt? Most pedig megértésre vágysz? Na nem! A nem gondolkodásodnak köszönhetően négy ember élete borult föl teljesen, nehogy már nekem kelljen támaszt nyújtanom neked! Mikor az egyik a négy ember közül pont én vagyok! Az egész jövőképemet romba döntötted cirka néhány óra alatt, mert képtelen voltál arra hogy kimondj egy olyan egyszerű szót, mint a "nem". Tételezzük fel, hogy megbocsájtok... Mi a garancia arra, hogy legközelebb ha részeg leszel, nem teszed meg újra ugyanezt? És a legfontosabb kérdés: hogyan bízzak meg ezután benned? Nem kevesebbet, mint a teljes szívemet tettem a kezeidbe, és te csak arra voltál képes hogy lábbal összetipord...

Kizárt hogy én egy hasonló affért  meg tudnék bocsájtani. Aztán belegondoltam hősünk helyzetébe is magam. Menő baseballjátékos vagyok, a ligák ligájában, és úgy tapadnak rám a nők, mint méhecskék a mézre. Feltűnik egy nő, akiről első látásra lejön, hogy egy kis ribanc a lelkem. Hülye vagyok, lefektetem. Aztán ez a nő nemsokkal később odaáll elém, hogy terhes. Hát hogyne! Lelkem, ragadd csak meg a kezem! Menjünk csak el együtt a doktor bácsihoz! Nem, nem jövőhéten, és nem, nem a saját nőgyógyászodhoz. Most megyünk, méghozzá a körzetileg illetékes rendelésre. Nem, teljesen jól látod, egyáltalán nem bízok meg benned. Ó, hogy megsértődtél? Kis szívem, leszarom, mennyire sértődtél meg. Akkor, és csak akkor fogok hinni neked, ha független bizonyítékot kapok a terhességedről, és ha a szülés után a genetikai teszt bebizonyítja hogy tényleg én vagyok az apja a gyereknek. Akkor majd beszélhetünk gyerektartásról. És nem, akkor sem foglak elvenni ha a fene fenét eszik is, mert nem szeretlek. Ahogy te sem szeretsz engem, és nem fogom engedni hogy a gyermekem olyan környezetben nőjön fel, ahol a szülei sportot űznek egymás sértegetéséből. Gondoskodni fogok rólatok minden tőlem telhető módon, ha tényleg én ejtettelek teherbe, de ennyi.

Az hogy ennek az idiótának meg sem fordul a fejében, hogy a csaj hazudhat is... Hát ez nélkülöz minden realitást. Az meg hogy még a kezét is megkéri! Na ezt meg hagyjuk... És még el is veszi... Komolyan mondom, ennyi meggondolatlanságot egy könyvön belül felhalmozni, ehhez is tehetség kell. Persze nem sokkal a boldogító igen után kiderül a turpisság, és Jack azonnal kérvényezi is a házasság érvénytelenítését. Aztán eltelik sok hosszú hónap, majd férfiúnk betoppan hölgyeményünknek a lakásán, és csak úgy dúl a szerelem. A végszóban már Cassie kezén a gyűrű, és mindenki boldog. Természetesen a lánykérésből is kimaradunk, már csak a kész tények elé vagyunk állítva. Hát jó, rendben, legyen. Mondhatom, nem lettem lenyűgözve.

A fogalmazás miatt helyenként majdnem hisztériás zokogógörcsöt kaptam. A sok rövidítés (asszem, nemtom, és társai), és a rendszeresen vissza-visszatérő "vazze"...  - mély sóhaj. Mivel, de tényleg, mivel érdemeltem én ezt ki? Cassie karaktere annyira idegesítően tipikus nő, hogy képtelen voltam azonosulni vele. És majdnem az utolsó oldalig meg voltam arról győződve hogy a legjobb barátnő, Melissa, és Jack öccse Dean, majd szépen össze fognak jönni, de nem. Pedig esküszöm, bennük sokkal több potenciált láttam, mint a főszereplőinkben. Agyilag sokkal inkább ott vannak, mint Cassie, és Jack. Így nekik nagyon tudtam volna örülni, de huncut kis írónőnk még ezt is elmarta előlem. Szóval röviden, tömören, velősen, nekem ez a könyv egy kicsit sem nyerte el a tetszésem. akkor már sokkal inkább újraolvasom az Örökké a csajomat, pedig azzal is voltak problémáim.

Értékelés: 4 pont

Tovább

Veronica Roth: A beavatott /2012/

Hogy miért olvastam el? Mert egyrészt szeretem a disztópiákat, másrészt pedig film lesz belőle. És erről a tényről én nemes egyszerűséggel lemaradtam. Aztán a minap FB-n megosztottam egy cikket, amiben az egyik női magazin 10 olyan pasasra hívja fel a figyelmünket, akik kellemes bizsergésbe fognak bennünket lökni idén. Megnéztem a listát, és rájöttem arra, hogy még mindig nehezen azonosulok a közízléssel, ha a szexi férfiakról van szó (a kérdéses cikk linkje, amennyiben valaki szeretné szemrevételezni itt olvasható). De lényeg a lényeg, egyik kedves rendszeres olvasóm, Theo James személyére azt nyilatkozta, hogy lát benne fantáziát, de csak azért mert a film előzetesében a srác hátán lévő tetoválások sora megragadta a figyelmét. Én annyit tudtam erre reflektálni, hogy halvány segédfogalmam sincs arról, hogy miről is van szó. Így jutottam el a mozi előzeteséhez...

És ekkor esett le a tantusz, hogy ez a film nem más, mint a Divergent adaptációja. Azé a könyvé, amivel úgy nagyjából egy éve szemezek. És a film előzetese annyira felbolygatott, hogy neki is álltam a könyvnek. És gyerekek, egy mondat sikít bennem amióta leraktam az első kötetet... Kérem szépen, így kell könyvet írni! Nem is tudom hová legyek a boldogságtól... És tényleg! Ha tehetném azonnal olvasnám a második részt, de az még nincs meg, és a beszerzése egy kis időt igényel... Én pedig kínomban a türelmetlenségtől az asztal szélét rágcsálom.

"Beatrice Prior a távoli jövő Chicagójában él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e - vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent - még önmagának is."

Kiadó: Ciceró

Oldalak száma: 430

Ára: 2990 Ft

Szóval... Hogy mi is nyerte el ennyire a tetszésem?

1, A történet

Nem is tudom már hányszor morogtam amiatt, hogy nem találok eredetiséget a jelenleg megjelent könyvek körében. A beavatott egy disztópia, egy eltorzult jövőkép, és mint ilyennél, ennél is lehet tartani a klisék tömegétől. Az éhezők viadalának a világa meggyőzött, mert részben a saját történelmünkből merített ihletet, és mert ámulatba ejtő, hogy Collins mi mindent ki tudott hozni a sztoriból a trilógia végére. A disztópiák esetében is beszélhetünk egy jelenkori divathullámról. Korábban is volt már a műfajnak nem egy jeles képviselője, de az utóbbi években ez a műfaj is elkezdte újkori fénykorát élni. Ilyenkor lehet elkezdeni attól tartani, hogy gomba módjára elszaporodnak az ugyanazon csontot rágó regények - remek példaként rögtön ide lehetne sorolni az erotikus/romantikus műfajt, ahol jobbára már hónapok óta rendületlenül csak ugyanazt a sztorit adják ki a kiadók, legfeljebb a könyvek címe, és a szereplők neve más. Jelentem, Veronica Roth világképe ragyogóan van felépítve. Annyira egyedi, amennyire annak kell lennie. Társadalmi felépítése fantáziadús. Öt nagy csoportra építkezik, az Őszintékre, az Önzetlenekre, a Bátrakra, a Műveltekre, és a Barátságosakra. Minden 16 évet betöltött gyermeket letesztelnek, hogy melyik csoporthoz klappol a leginkább, aztán a fiataloknak dönteniük kell, hogy melyik kasztot választják. Persze ez lehet az a csoport, amiben nevelkedtek, ahová születtek, de válthatnak csoportot is, és nem kötelező azt a csoportot választaniuk, amire elvileg a teszt szerint a legalkalmasabbak. Miután kiválasztották hogy hová is csatlakoznak, jól kiképzik, és vizsgáztatják őket. Aki nem felel meg, mehet isten hírével, csoportnélkülivé válik, a társadalom peremére szorul, nem kap munkát, kitagadottá lesz. Aztán vannak még az Elfajzottak. Ők azok a fiatalok, akiket nem lehet egyértelműen besorolni, mivel az agyuk működése több csoport jellemzőjét is képes produkálni, így nehezebben irányíthatók, leginkább semennyire sem. Ebből egyenesen következik, hogy ezen egyedeket a társadalom előszeretettel likvidálja. Történetünk főhőse, Tris is Elfajzott. Egy Önzetlennek született lány, aki merészen csoportot vált, és beáll a Bátrakhoz. A csoportfelépítéses elmélet nekem nagyon tetszett. Minden csoport más-más feladatot lát el a társadalmon belül. Az Önzetlenek a politikai réteg urai, mivel elvileg ők azok akik képesek úgy döntéseket hozni, hogy minden esetben a közjót veszik figyelembe. A Bátrak képezik az idézőjeles katonaságot. A Műveltek jelentik az agyat, ők azok akik a fejlődésért felelősek, és így tovább és így tovább... A csavart pedig az képezi, hogy nem minden csoport elégedett ezzel a társadalmi struktúrával, van amelyik hatalomra vágyik, szóval küszöbön a háború. Nem is tudom hová sikoltozzam az elégedettségemet, mivel ezek az alapok olyan kitűnő kis játszóteret képeznek, amiben öröm tobzódni.

2, A karakterek

Csak hogy hívek maradjunk a szokásokhoz, jelen könyvünk is E/1-ben íródott. Még mindig nem a kedvencem ez a fajta megközelítés, mivel így csak egy szereplő gondolatait ismerjük meg, a többiek motivációira csak úgy derülhet fény, ha vagy kikövetkeztetjük azokat, vagy ha a mellékszereplő szófosó görcsöt kap, és szájbarágósan a tudtunkra adja a miértjeit. Mondanom sem kell, hogy itt is küszködtem némi hiányérzettel. Egyfelől Tris teljes könyvön átívelő önismereti krízise reális volt, mi több, szórakoztató, másfelől viszont Négyes (igen, Ő az a srác akivel majd romantikázni fogunk, és aki nem mellesleg Tris kiképzőtisztje) jellemfejlődése egy az egyben kimarad. Már csak azért is, mert az Ő karaktere már egyenesben van. De azért annyira jó lett volna belelátni a fejébe. Hogyan élte meg a fiatalságát? Mi hajtja előre? Miért pont Tris-t választja? Mit lát benne? Nem beszélve az apja és közte húzódó feszültségről, amit éppen hogy csak érintünk. De ne legyünk telhetetlenek! Vannak itt folytatások is... Abban is kell lennie olyan információnak, ami új és friss, így nem lőhetünk le minden poént az első kötetben... De akkor is hiányérzetem volt! Tudjuk be ezt önnön idiótaságomnak...

A mellékszereplők felépítése is tetszett. Mindegyik beteljesíti a rendeltetését. Van amelyiket sajnálhatjuk, van amelyik sorsán ledöbbenhetünk, és van amelyiknek élete tragikus fordulatot vesz. Annyira vannak árnyékoltan ábrázolva, amennyire kell ahhoz, hogy jelentsenek nekünk valamit. Hogy át tudjuk rajtuk keresztül érezni Tris veszteségeit.

3, A hangulat

Mivel a történet zöme a Bátrak központjában játszódik, így hangulatilag elég egyértelmű löketet kapunk. Minden akörül mozog, hogyan tudják a frissen belépett fiatalok legyőzni a saját félelmeiket. A kiképzés három fő részre oszlik. A fizikai erőpróbákon megtanulják a fegyverhasználatot, és a közelharcot - itt megy a csihipuhi vérzésig, hangsúlyozandó mennyire barbár is az ember ha arra kényszerítik -, a pszichikai gyakorlatokon hallucinációkon keresztül mindenki szembesül a saját félelmével, amit meg kell tanulnia uralni, a harmadik fázisban pedig ötvöződik a kettő - győzzük le önmagunkat, uraljuk a pánikot, a fizikai módszerek segítségével. Nekem a második, és a harmadik szakasz nyerte el leginkább a tetszésem. Félelmekben nincs hiány, kezdve a szokványostól - magasság, fulladás, bogarak -, az egyedi szorongásokig bezárólag - szülők, szerelem, kiszolgáltatottság. Van egy olyan rész a könyvben, amikor egy 100 emelet magas épületről egy kifeszített drótkötélen kell egy hevederbe szíjazva lesiklania Trisnek... Amíg olvastam ezt a részt, szédültem. Az ágyamon feküdve szédültem. Na jó, tériszonyos is vagyok, nem is kicsit. Nekem már egy létra kihívásnak számít... De akkor is! Marhára élveztem! Szóval hangulatilag is le lettem nyűgözve.

4, A romantika

Ami nélkül nem könyv egy könyv. Mivel mindkettő főhősünk Bátor, így egy valamit már a legelején lemínuszolhatunk - itt nem lesz nyavalygás, hogy jaj, most tetszem-e neki, vagy sem, meg gyomorideg, ha meg akarnak csókolni. Persze Tris-ben lesz egy csöppnyi feszültség, mert - láss csodát! - itt legalább verbálisan megjelenik a szex lehetősége... és hát ne várjunk már feszültségmentességet egy 16 éves szűztől... Na de, ahogy az írónő ezt a témát lerendezi! Én egyrészt görnyedtem a nevetéstől, másrészt olyan büszke voltam a fiataljainkra, mint még soha könyvszereplőkre! Úgy nagyjából két-három bekezdés alatt letudják ennek a krízisnek a megvitatását. Mindenféle nagyobb érzelmi zűr nélkül, és mindemellett aranyosan. Imádtam! Még így felnőtt fejjel is megkedveltem Négyest, sőt még Trist is. Görcsösen szurkoltam is nekik, hogy kibimbózzon a románcuk.

Ami még nagyon megnyerő volt, hogy annak ellenére, hogy konkrétan egy katonai kiképzést nézünk végig, nem egy helyen az írónő betesz a történetbe olyan elemeket, amiken keresztül tisztán érezhető, hogy a szereplők mégiscsak 16 éves tinik. Nem felnőttek, és sok esetben össze is vannak zavarodva. Csaponganak az elvárásaik, és a vágyaik közt. Ezek az elemek nem olyan hangsúlyosak, hogy átfordítsák a teljes történetet száraz drámába, de elég hangsúlyosak ahhoz, hogy amikor kell, akkor megborzongjunk miattuk.

Megkockáztatom, hogy ez a könyv van annyira jó - ha nem jobb (csak egy hajszállal) -, mint Az éhezők viadala. Az előzetes alapján talán már azt is le lehet szűrni, hogy a filmkészítők igyekeztek a legnagyobb pontossággal hűek lenni a könyvhöz. Ha a film, csak feleannyira lesz meggyőző, mint a könyv, akkor én máris elégedett leszek. Mindenképp el fogok pocsékolni annyi pénzt, hogy moziban nézzem meg az adaptációt. És kicsit ugyan fanyalogva, de még azt is elismerem hogy Theo James nem rossz választás Négyesnek... Tris személyét illetően még vannak kétségeim. De filmtől függetlenül, a könyvet minden disztópiákat kedvelőnek, csak ajánlani tudom.

Értékelés: 9 pont

Tovább