Össze sem merem számolni hány hét rádiócsend után sikerült újra megragadnom a notimat. Hány hosszú nap, és óra volt szükséges ahhoz, hogy végre újra itt lehessek Veletek! Mondanom sem kell, hogy a sorsszerű elvonás okozta visszafojtott közléskényszer, most remegő kacsókat eredményez, illetve lányos zavart, mivel azt sem tudom hol is kezdjem...
Mivel ez még mindig egy könyves blog, így illene könyvekről írnom - amit meg is fogok majd tenni - de rendkívül szokatlan módon - hahaha - indításképpen mégis inkább néhány személyes gondolatot vetnék papírra.
Elsőként rögtön egy jó tanács:
Te, aki arra vetemednél, hogy otthonodat kuckósabbá tedd, jól gondolád meg eme röpke eszmei felvetést, mert nem tudhatod milyen istentelen erők karmai közé keveredhetsz! Gonosz ismeretlen hatalmak növekednek ennek a homályzónának a bugyraiban, olyan elátkozott tárgyakkal, amiknek már neve is elrettentő! Ott van például Rigips, aki azzal csábítgat, hogy faladat egyenessé, és széppé teszi, aztán megátkoz majd egy olyan eszközzel, melynek neve "a spakli". "A spakli" kegyetlen! Nem ismeri a tréfát! Lehet akármilyen széles, akármilyen formájú, ami biztos, hogy előszeretettel áll bele az élével a tenyeredbe... vagy a combodba... esetleg a nyaki ütőeredbe - ez utóbbi már sejtet némi szándékosságot. Aztán létezik még Héra, aki elsöprő erejű az istenek közt! Nem olyan elsöprő erejű, mint Poli-Farbe Platinum, de közel leledzik hozzá. Első istenségünk a fehérré varázsolás művésze - elvileg, gyakorlatilag én képes voltam neki olyan okkersárga falat mutatni, amibe beletört a bicskája a lelkemnek. Utóbbi istenségünk viszont - mint neve is hirdeti - erős, tartós személyiség... teljesen addig a pillanatig, míg egy böhöm nagy, kb. nyolcvan kilót nyomó tálalóval neki nem szaladsz, mert akkor rögtön megjelenik az örök életigazság: semmit nem ér a szép fal, ha buldózerrel támadnak...
Aztán ott van még a palettán a kissé szerény, kissé visszahúzódó Csemperagasztó, aki ha igazán lendületben van - mint utóbb kiderült - képes beintegrálni magát egy vasbetontömb molekuláiba (konkrétan helyenként szikrázott a falam, amikor megkíséreltük leverni a csempénket... A csempe az egyszer egy centis darabokban le-lepattant, a ragasztó viszont... az se előre, se hátra. Drága festőm felajánlotta, hogy hoz egy ipari vésőt, de leszavaztuk az ötletet, arra hivatkozva, hogy az egész társasházat nem kívánjuk újraépíteni). Szóval Csemperagasztó barátunk egy szóval remekül jellemezhető: ádáz.
De semmi nem érhet fel a legveszélyesebb, és legfurfangosabb hatalomig, méghozzá az emberi elméig! Mert mi ökrök, kitaláltuk, hogy legyen terméskő a falon díszítésnek. Nem terméskő mintás csempe! És nem is terméskőmintás tapéta! Nem! Mi úgy határoztunk hogy "back to nature" alapon, teleaggatjuk a falat szépen csillogó terméskövekkel! Hát, mondhatom... egy bohózatba beillett volna, amit leműveltünk ezekkel a KÖVEKKEL... mert bárhogy nézem is... ezek csak KÖVEK.
Szóltam kedves barátomnak, hogy ugyan, ha nincs jobb dolga - mert miért is lenne - jöjjön már el velem terméskövet venni. Én balga, meg voltam győződve arról, hogy bemegyek a telepre, odaállok a kövekhez, és azt mondom majd: kérek ebből 16 négyzetmétert! Ezzel szemben: bementünk a telepre, és láss csodát! - íme kismillió fajta-féle kő, kisebbek, nagyobbak, sötétebbek, világosabbak, vastagabbak, vékonyabbak. Ami tudvalevő rólam, hogy egy kicsit analfabéta vagyok ha a lakáshoz kell színeket, anyagokat választani... Még anno az első körben bordó csempét vettem a fürdőszobánkba - szó se róla gyönyörű a fehér-bordó fürdőszoba, csak nem feltétlenül nyerő ötlet egy olyan férj mellé vörös árnyalatot választani, aki keveri a zöld és a vörös árnyalatait... Erre fel elmentem járólapot venni a padlóra... Nem fogjátok kitalálni, de sötétbarna színű, enyhén bordó behatással rendelkező járólapot vásároltam... Ez van. Bordó-fixált vagyok...
Na de, kanyarodjunk csak vissza... Szóval ott álltam a sok KŐ előtt, bambán, totálisan fogyatékosnak érezve magam, miközben a KÖVES fazon - az eladó - reménykedő pillantásokkal méregetett, homlokán felszaporodó ráncokkal, amikor is leesett neki a tantusz: ennek a libának lövése sincs arról, hogy mit is akar! Szerencsémre nagyon kedves volt az ürge, meg a barátom is, mert relatíve hamar - olyan 30 percnyi tökölés után - sikerült kiválasztani azt a KÖVET, amit végül is feltettünk a falra. Mondja nekem a festőm, a drága - aranyba kellene önteni a hapsit, és énekekbe kellene foglalni a nevét - hogy vegyek öt kiló fugát... Aztán feljött délután, és kisebbfajta hisztérikus röhögőgörcsöt kapott, amikor meglátta milyen vastag a terméskő. Mint utóbb kiderült, annak a kifugálásához, nem öt kiló, hanem öt tonna fugára lett volna szükség. Magyarul lassan már ott tartottunk, hogy a mi kis díszítési elgondolásunk többe került volna, mint maga a lakás amiben élünk. De sebaj! Máshol is hézagolták már ki a terméskövet csemperagasztóval, akkor mi miért ne tegyük? Work in progress, én pedig nagyon gyorsan kezdtem magam úgy érezni, mint aki kiköltözött Lillafüred valamelyik pofás kis sziklás zugába. A poén: a konyhába mozaikcsempe hatású csempe lett felrakva a bézs minden árnyalatában... Következmény: nem, ez nem Lillafüred, hanem a Barlangfürdő... lakáson belül.
Kiválasztottuk a konyhabútor színét... Ejj, de szép is lesz! Csak azzal nem nagyon számoltunk, hogy a sok sötétbarna, és rengeteg fa anyag, majd elviszi rusztikusba a hatást. De nincs ok az aggodalomra! Majd a fal színével kompenzálunk! Kell egy világos árnyalat, és minden szuper lesz! Egyetlen kikötésem volt csupán: sárga falat nem! És milyen lett a fal? Jácint... Ami amúgy a természetben szinte minden színben és árnyalatban előfordul, de nem úgy az előszobámban! Mert ott ugyanis sárga...
És ha már ott tartunk, legyen már boltívünk is! Mert anélkül nem élet az élet- tuti fogom még szidni, amikor majd szeretnék egy nagyobb valamit ki - vagy bevinni a szobába, és nem fogok elférni a csodálatosan gyönyörű boltívünk alatt...
És akkor ha már így felfordítottunk mindent, a konyhabútor is lehetne olyan, amilyet mi szeretnénk... Ergo fordítsuk el a csap lefolyóját a másik falra... Meg ha már ennyire benne vagyunk, akkor az új gáztűzhelybe is illő volna befecolni... Vagyis nem főzünk egy hónapig!
Kényelmes fürdőszoba kellene? Szeretnél egy porral hintett nap után, úgy rendesen megtisztálkodni? Hát menj a szomszédba, vagy ahová akarsz, mert naná, hogy a WC és az egész lakás főcsapja is ereszteni kezd! Hívd ki a szakit, aki fél napon keresztül fog majd azon elmélkedni, hogyan cseréljen ki nálad egy csövet anélkül, hogy a WC mögötti falat, ami mögött ott halad a lefolyócsövek arzenálja, ne kelljen kibontani.
Cirka két hét leforgása alatt hatvan adagnyi mosnivalót sikerült felhalmoznunk - így utólag már csak azon csodálkozom, hogy a mosógépünk miért is nem döglött be...
És mivel már amúgy is nyakig merültünk a szószba, akár ki is lehetne lomtalanítani... El nem tudjátok képzelni, mi mindent lehet találni egy lomosban... vagy egy pincében. Én például a pincénkben munkásbakancsot, és bányászsapkát is találtam... Meg WC ülőkét... Két darabot is... Még jó hogy csak egy WC-nk van - amin amúgy van már ülőke. Biztos ami tuti, mindenki felhalmoz valamit. Mi a WC ülőkékben utazunk. Mily hasznos is lesz ez majd egyszer! Illetve azt is elárulhatná nekem valaki, hogy egy egygyermekes családnak, ugyan mi szüksége van három különböző színű, formájú, és méretű bilire... Vicces fogalomzavaraink lehettek anno a gyermekek szobatisztaságra neveléséről. És végül, de nem utolsó sorban rá kellett ébrednem arra, hogy tipikus példája vagyok a "nincs egy holmim, amit felvegyek!" női rétegnek, annak ellenére, hogy még a fülemen is ruhák lógnak...
Röviden: marha tanulságos alig két hónapon vagyok túl. Múlt hét szombaton jutottunk el odáig, hogy végre minden ragyog a tisztaságtól. Az igaz, hogy a kisebb szobánk egyik fala még nincs kijavítva, és hogy az ajtóink még nem lettek lefestve, de a legnagyobb munkán már túl vagyunk.
A takarításnál kaptam a második ideg-összeroppanásomat... Két dolgot gyűjtők, valami nagyon beteg szenvedéllyel: kagylókat, és hűtőmágneseket. Tény: egy idióta vagyok, hogy ilyen apró-cseprő bizgentyűkkel veszem magam körül. Valami zsigeri szinten bénító élmény több tucat ilyen, meg olyan kagylót letörölgetni, meg kagylós ékszertartót, meg kagylós fali díszt, meg kipucolni egy kagylós-köves szobaszökőkutat... Rémálmaimban is kagylók kergettek hosszú éjszakákon keresztül... És az a rengeteg por! Ha van valami, ami halálos ellenségem, akkor az a por. És itt volt por! Minden mennyiségben! Bokáig lehetett gázolni benne!
A csempe leverés következtében megint előjött a könyökömben, és a csuklóban az ízületi gyulladásom - röhej, hogy harminc évesen ilyen kínjaim vannak, az meg még inkább hogy még rá sem tudom fogni a dolgot mondjuk a teniszre... vagy valami másra.
De a lényeg mindig a végeredmény! És a végeredmény az az, hogy lett egy igazán szép előszobám, és konyhám, aminek hangulata valahol a Sziklás-hegység, és egy ír kiskocsma keresztmetszetén mozog... Tehát én már otthon is érzem magam benne. Plusz a kagylók, ugyebár...
És akkor ennyit erről a témáról, mert tudvalevő, hogyha egyszer én kinyitom a számat...! És tévedés azt hinni, hogy a glettelésről nem tudok több óráig tartó litániát produkálni...
Még mielőtt egy laza csuklómozdulatot követően, el nem hagyta a szám az a mondat, hogy "ugyan már, hisz csak a vezetékeket kell a falban kicserélni...", éppen azt terveztem, hogy szépen kifilézem Veronica Roth Divergent trilógiájának második, illetve harmadik részét, illetve hogy szintén górcső alá veszem Lauren Oliver Delírium trilógiájának második, és harmadik részét. Eredetileg úgy terveztem, hogy mindegyik könyvnek külön bejegyzést fogok szentelni, de ez az idea rögvest elmerült a süllyesztőben, amikor is elhagyta a számat a fent említett mondat... Még csak nem is az időhiány sarkall most arra, hogy ezen könyveket egy körben véleményezzem, hanem az, hogy... és akkor ide kell a tábla:
A két történet egy ponton metszi egymást. Mindkettő csont nélkül beleillik az "így kell elfuserálni egy marha jó történetet" csoportba. És ez a tény akkor válik vérlázítóan dühítővé, ha a harmadik rész végén derül csak ki. Hisz ha a kezdetek merészen felfelé ívelő tendenciát mutatnak, ha adott az érzés, hogy remegve várjuk a folytatást... nos akkor ebből a magasságból pofára csattani meglehetősen fájdalmas élmény. Mi több, meglehetősen idegölő is.
Veronica Roth: A lázadó/ Veronica Roth: A hűséges (2013/2014)
Miután elolvastam az első kötet, az volt az álláspontom, hogy olyan precíz munkát tartok a kezemben, ami annyira ritka, hogy nem is nagyon lehet viszonyítani máshoz. Nekem eddig a csúcsok csúcsa disztópiák terén Az éhezők viadala volt, és mivel ott Collins az utolsó pillanatig fenntartotta a figyelmet, valamiért meg sem fordult a fejemben, hogy egy trilógiát menet közben is el lehet szúrni. A Divergent annyira sok potenciált hordozott magában, hogy fel sem merült bennem, hogy a sok adott lehetőség ellenére az írónő ki fog siklani. Mély fájdalmamra... hát sikerült neki kisiklania.
Elmentem megnézni moziba a filmet, és bevallom őszintén, nekem mint olyan egyénnek, aki olvasta a könyvet, az adaptáció vérszegénynek, sziruposnak, és langyosnak hatott. Ezzel szemben azt tapasztalom, hogy akik nem olvasták a könyvet, azok egész élvezhető alkotásként tekintenek rá - meg tudom érteni, aki nem olvasta a könyvet, az nem tudhatja milyen a könyv alaphangulata, mennyivel szürkébb, és baljósabb, mint a filmé, és nem utolsó sorban, hogy mennyire meg lett helyenként kozmetikázva a film a könyvhöz képest. De sebaj! Ha adott egy jó történet, ami könyvként már olvasható, ugyan ki akarna hosszabb távon olyan kérdésekkel foglalkozni, hogy a sztoriból forgatott film mennyire laposka?
Ebből kiindulva vehemensen, és lelkesen cuppantam rá a folytatásokra... Hogy aztán a második kötet durván egyharmadánál már sikítva tépjem csomóstól a hajamat.
Szóval igen... A mi kis ártatlan Önfeláldozóként nevelkedett elfajzottunk, egy kényszerhelyzet hatására lepuffantja az első kötet végén az egyik barátját, Will-t. A megszokott, és normális társadalmi rend megbomlik, és ha tetszik, ha nem, a helyzet háborúba torkol. Gerlepárunk apástól, testvérestől kimenekül a városból, és a Barátságosaknál keres menedéket. Valamiért nekem megint sikerült magamból kiindulni, és azért a következő fix pontokkal operáltam:
1, Adott egy jó faszi, aki szeret, és akit szeretek - mindketten élünk, és bár a helyzet szar, valakinek még ez sem jött össze.
2, Meghalt az anyám, meghalt az apám, van veszteségem dögivel, de pont azért mert az anyám erős jellem volt, és pont azért, mert mindketten azért haltak meg, hogy engem megvédjenek, hogy én élhessek, én már csak azért is be fogom bizonyítani magamnak (és mindenki másnak is), hogy érdemes voltam/vagyok az áldozatukra. Ja igen, nem elfelejtendő: a testvérem még él, ergo már megint beljebb vagyok valamennyivel, mint néhány szerencsétlen. És igen, az sem elfelejtendő, hogy egy HÁBORÚBA csöppentem!
3, Kismillió kérdés leng körül, ami a saját személyiségemet is érinti, illetve a szüleimet is, hovatovább mint utóbb kiderül az egész a társadalmat... Bennem munkálkodna némi tudni vágyás a válaszokat illetően... De ez én vagyok! Nem Tris...
Tris-t egyetlen központi probléma foglalkoztatja csupán, méghozzá az, hogy megölte Will-t. Meg hogy amúgy is milyen pocsék ez az egész helyzet, meg Ő maga is, meg amúgy is... Így nem tesz mást csak saját búbánatában agonizál, jó mélyre lovalva magát ebbe a mondvacsinált krízisbe. Azért mondom, hogy mondvacsinált, mert az első harminc oldalon lezajló ilyetén megnyilvánulások, még ébreszthetnek szimpátiát, de ha a dolog már kétszáz oldalon keresztül zajlik, akkor egyetlen érdemi gondolat fogalmazódik csak meg az olvasóban, méghozzá a következő: valaki lője már le ezt a libát! Ha halni kíván, hát haljon meg! Lehetőleg minél hamarabb... És vicc, de ez a kérés hiba nélkül teljesül is - de erről majd később.
Szóval ott állunk, nyakig merülve a halálvágyba, az öngyilkos küldetésekbe, és Tris saját kis agyi labirintusába, ami egyenesen hozza a következő problémát: az elhidegülést. Mivel Tris úgy hiszi, hogy a fájdalma csak és kizárólag a sajátja, így elzárkózik Tobias elől is, aki egy ideig próbálkozik, majd szép, kedves szavakkal ultimátum elé állítja hősnőnket. Tehát, még az eredetileg élvezhető, és jól felépített romantikai szál is inogni kezd. Ezen a ponton én már ott tartottam, hogy félbehagyom a könyvet. De erős ember lévén - és mivel már olvastam ettől jóval rosszabb könyvet is - tovább erőlködtem.
A csoport nélküliek vezetőjéről kiderül, hogy nem más mint Tobias anyja. Hőseink közt itt megint mélyül egy kicsit az árok, mert Tris nem találja meg a leendő anyósával a közös hangot... Tobias hezitál, hogy most bízzon-e a rég nem látott mamában, vagy sem... Aztán totálisan felborul a rend. A csoport nélküliek kiharcolják maguknak az autonómiát, ami még nagyobb anarchiát eredményez. Újra menekülünk, méghozzá a kerítésen messze túlra, ahol fény derül majd a nagybetűs IGAZSÁG-ra.
És ezen a ponton kaptam én az első agyérgörcsöt, illetve itt indult először habzásnak a szám.
Volt az a sorozat pár évvel ezelőtt, aminek az volt a címe, hogy Lost. Lezuhan egy repülő egy elvileg lakatlan szigeten, ahol a túlélők nagyon sok furcsaságot tapasztalnak. A szigetet nem tudják elhagyni, és minden jel arra mutat, hogy valamilyen természetfeletti erő tartja a markában őket. Én végignéztem azt a sorozatot. Először azért követtem, mert érdekesnek találtam. A végén pedig már csak azért, hogy megtudjam, mi is van a szereplőkkel tulajdonképpen. Ufó rabolták el őket? Kormánykísérlet akaratlan résztvevői? Valamilyen isteni hatalom szórakozik velük? Vajon mi a tücsök történhetett velük? Mi lehet a központi motívum?
Az alkotók addig spanolták a nézőket, addig csűrték-csavarták a szálakat, hogy mire a befejezésig jutottunk, bármit mondtak volna az vérszegénynek hatott volna. Egyrészt mert mindenki, aki belemerül egy sorozatba - legyen az könyv, vagy film - egy esetleges nyitott kérdés esetén, automatikusan konspirálni kezd. Megvitatja magával a lehetőségeket, kizárja azokat az opciókat, amik ezért vagy azért nem logikusak. Lehet hogy megvitatja a kérdéseit a barátaival is... És ha túl sokáig húzódik a nyitott kérdések megválaszolása, akkor teljesen mindegy mi lesz majd a válasz, már senkit nem fog váratlanul érni, mert nagy a valószínűsége annak, hogy a sok tanakodás közben már felmerült, mi több kivesézésre került a végső nagy igazság is. Itt lép képbe az időzítés. Ha valaki történetet ír, annak figyelnie kell arra, hogyan, és mikor adagolja az információkat, illetve hogy mikor lebbenti fel a fátylat. Ez megint olyan, mint megírni a tökéletes szimfóniát. Következetességet igényel, odafigyelést, átgondolást. Meg kell ismerni a saját kis történetünk gyenge pontjait, ki kell dolgoznunk, át kell vizsgálnunk, szerkesztenünk, minimalizálva az esetleges logikai bakik lehetőségét, és úgy kell az irányjelző zászlókat leszúrnunk, hogy az olvasó úgy érezze, nincs vezetve, hogy meg legyen arról győződve, hogy azért tudja azt amit tud, mert kikövetkeztette. Ha az irányjelző zászlócskák túl sok információt adnak át, akkor bukik a történet. Ha nem adnak át eleget, akkor is bukik a történet. Ha túl sokáig húzzuk az időt, és nem adunk egyenes válaszokat időben, akkor a figyelem bomlásnak indul, és az olvasó lehet hogy elindul olyan szálakon is amiken nem kéne, vagy túl korán indul el azon a szálon. Ha túl hamar térünk a lényegre, akkor pedig összecsapottnak hathat az egész, illetve elveszti a teljes sztori a varázsát. Veronica Roth a felsorolt hibák közül, szinte mindet elköveti, méghozzá példásan. Nem ad megfelelő mennyiségű információt, amit ad azt se jókor adja... Felturbózza a kedélyeket, de a sok féligazság, és rejtélyes félmondat miatt, az ember agya olyan száguldásba kezd, amit még a kengyelfutó gyalogkakukk is megirigyelne. És mire eljutunk a nagy igazságig, nem telik többre az embernek, csak egy nagy adag hümmögésre, illetve egy zsibbadt érzésre, ami olyan hangzatos gondolatfoszlányokkal van tarkítva, mint az "ennyi?", meg a "most mi van?", illetve a "na ne már!". Ettől már csak az a jobb, ha a konfliktus középpontját úgy építi fel az író, hogy túlkomplikálja, olyan zseniálisan, hogy az olvasó szépen lassan elkezd belezavarodni. Veronica Roth e mellé a jellemző mellé is tehet egy méretes nagy pipát.
A helyzet a következő...
A falon/kerítésen túl a nagyvilágban hőseink belebotlanak az emberiség egy másik csoportjába, akik rendelkeznek a tudással. És itt kezd a dolog érdekes kacifántokat hozni. Megtudják, hogy valamikor régen genetikai kísérletezésbe kezdett a társadalom, mert miért ne. Ennek a genetikai kísérletnek az lett a következménye, hogy megszülettek azok az egyedek, akik bizonyos szempontból tökéletesítettek, de más szempontból sokkal agresszívabbak is.
Első logikai baki:
Legjobb tudomásom szerint mi emberek nem kezdünk bele úgy tömeges genetikai kísérletbe, hogy ne mérnénk fel előtte, mik lehetnek a hosszútávú következmények. A tudományos világ jelenlegi álláspontja szerint, ha engedélyeznék is egy ilyen kísérlet megindítását, azt először egy tesztcsoporton hajtanák végre, mondjuk 20 egyeden. Megfigyelnék a teljes kísérletet a kezdetektől a végig, és ha valami rendelleneset tapasztalnának, bármennyire embertelen is, de leállítanának az egész folyamatot. És mindent dokumentálnának. A könyv álláspontja ezt teljesen megkerüli. Genetikailag manipuláltunk, szarul sült el a dolog, és mint a Skynet a Terminator-ban, úgy a genetikailag kiszuperált egyének is fellázadtak, és íme háború.
A következő lépés a történetben, hogy a háború vége az lett, hogy békekötés után a genetikailag elfajzott egyéneket különböző kísérleti telepekre deportálták - igen, ilyen telep Chicago is, ahol Tris felnőtt.
Második logikai baki:
Igazán levezethette volna az írónő hogy ez konkrétan hogy is zajlott, mivel az elmondása szerint a manipulációtól mentes emberiség majdnem kihalt ebben a háborúban, amiből én arra következtetek, hogy a genetikailag módosítottak voltak többen. Egyik reggel a túlnyomó többségben lévő ádáz, és agresszív ellenség úgy döntött, hogy köszöntem, ennyi elég volt? Nem akarok több háborút, mert már unalmas! Inkább zárjatok be! Majd fütyörészve beslattyogtak néhány elektromos kerítés mögé...
Azt is elmondják Triséknek, hogy azért kellett az öt alapcsoportos rendszer, mert így lehetett kordában tartani a társadalmat a kerítésen belül, illetve az is kiderül, hogy volt egy kísérleti telep, ahol nem vezették be ezt a rendszert, és ennek következtében az a telep rohamosan hamar össze is omlott, mindenkit ki kellett onnan menekíteni. Az azon a telepen élő genetikailag módosított egyéneket nem osztották be egy újabb kísérletbe, hanem visszaintegrálták őket a társadalomba.
Harmadik logikai baki:
Mi van? Az egész kísérleti telepes konstrukció azért született meg, hogy meg tudjon tisztulni az emberi génállomány, és ennek ellenére teszünk erre magas ívből, és egy véres háború után hagyjuk, hogy akik majdnem kiirtottak bennünket, odaköltözzenek a szomszédunkba?
Másik: ha azt a kísérletet le tudták állítani, mert a bennlakók elkezdték egymást halomra, ölni, akkor a chicago-i kísérletet miért nem? Hát azért nem, mert az olyan buli... Nézhetjük 24/7-ben ahogy emberek gyilkolják egymást. Popcornt ide! Trisnek meg annyi erre az első reakciója, hogy "hát jó". Azért nekem lehet hogy egy kicsit felcseszné az agyvizem, ha kiderülne, hogy az anyám, és az apám, meg sok más szerettem is azért halt meg, mert egyesek úgy gondolták, hogy ugyan beavatkozhattak volna, de mégsem tették, mert... mert hát... mert csak. Rém épületes kigondolás.
Arra is fény derül továbbá, hogy Tris nem elfajzott - legalábbis a normális genetikai kóddal rendelkezők szerint. Tris egyszerűen csak normális. Azért lehet több csoporthoz is kötni, mert megtisztult a genetikai állománya, emiatt pedig mindenki boldog, merthogy így már el lehet kezdeni kimenekíteni az "elfajzottakat". Hogy arra senki nem gondol, hogy vajon azok akik a kerítésen belül élték le eddig az életüket, mit fognak majd szólni ahhoz, ha egy háború után, mosolygós tudósok tucatjai elkezdik elmagyarázni nekik, hogy nem vagy te "elfajzott"... Sőt! Pont az van hogy tökéletes vagy! Épp ezért gyere velünk, mutatunk neked egy másik életet! Aki meg nem tisztult ki eddig, az így járt...
És csak hogy ne legyen ennyire egyszerű, képbe kerül még egy alternatíva: az elfajzottnak látszó, de mégsem elfajzott egyed - ilyen például Tobias. Ugyan a tesztjei arra utalnak, hogy elfajzott, gyakorlatilag, és genetikai állományát tekintve mégsem az.
Én pedig még mindig ott tartok, hogy: MI VAN?
Persze ez a kín is elindít egy lelki dilemmát. Mire Tris eljut odáig hogy mégsem akar meghalni, addigra Tobias kerül válságba, először az anyjával, majd amiatt, hogy nem illik bele Tris tökéletes kis világába.
Aztán, hogy még egy kicsit bonyolultabb legyen, Roth még azt is beleteszi a történetbe, hogy a társadalomba visszatelepített genetikailag módosított emberek (tudjátok, akiknél nem vált be a kísérleti telep... szóljatok ha kezd zavaros lenni), nem igazán tudják megemészteni azt hogy hibásak. Merthogy nem is hibásak... De ez rohadt jó kiindulópont ahhoz, hogy a kinti társadalmon belül is kivirágozhasson egy konfliktus, egy lázadás... Konklúzió: Roth világában annak sem jó, aki a kerítésen belül van, de annak sem aki kívül.
Ezen a ponton, én már meg sem kíséreltem azonosulni ezzel a valósággal. A főszereplők reakciói elkezdtek hiteltelenek lenni, a történet elkezdett olyan fordulatokat venni, amiktől jobbára csak gúvadtak a szemeim. A sok lelki katyvasz untatott, és már az sem győzött meg, hogy egy-két központibbnak tűnő szereplő feldobja a pacskert -. ami újabb lelki dilemmákhoz vezet.
Ebből következik, hogy mennyire nem voltam a lelkes a harmadik rész első oldalának a felütésénél.
A harmadik kötethez sok hozzáfűznivalóm már nincs. Nagyjából ugyanaz zajlik ott is tovább, mint a másodikban, nagyjából ugyanazon a minden profizmust nélkülöző szinten. Persze a slusszpoén az a történet vége... Tris halála. Összefoglalva: végigszenved az ember több száz oldalt, vakargatja a fejét, néha kínjában vagy röhög, vagy sír, és akkor még a boldog végtől is meg van fosztva...
Veronica Roth saját bevallása szerint direkt építette fel így a sztorit, Tris karakterében is azért ennyire gyakori a halni vágyás, mert ki is nyírja a végére... Szerintem inkább az az igazság, hogy az első könyvvel az írónő túl magasra helyezte a lécet, és ahhoz hogy valahogyan szinten tartsa azt, a rendkívüli megoldásokhoz kezdett hozzá-hozzányúlni. Azért sem hiszek - többek közt - a történetvezetés tudatosságában, mert ahhoz túl következetlenül építkezik Roth. Amit nem tud megmagyarázni, azt nemes egyszerűséggel megkerüli, igyekszik elterelni róla a figyelmet, de ezt sajnos egy szemfülesebb olvasó azonnal észre is veszi. Aki pedig nem itt akad el, az a történet végső motívumán - a hősnő halálánál- fog nemtetszően fölmordulni. Az egyetlen szerkezeti tudatosság, ami megmutatkozik, az a Tris személyiségét körülölelő hármas tulajdonság. Az első körben inkább a Bátraké a főszerep, itt megismerhetjük hősnőnk bátor oldalát. A második kötetben túlnyomó többséggel a Műveltek álláspontjával azonosul a főszereplőnk. A harmadik kötet - nyilvánvalóan a vége miatt - az önfeláldozásé. Mondjuk itt is feszül egy ellentmondás: Tris bátorsága az önfeláldozó-kényszerének köszönhető, abban rejlik az alapja, bár a mai napig nem tudom eldönteni, hogy ez bátorság-e avagy csupán csak hülyeség.
A végső érzésem pedig a trilógiával kapcsolatban, két nagy részre osztható:
1, soha többé nem fogom elolvasni - egyszer is sok volt;
2, ugyan nem szoktam ilyet mondani, mivel erősen ellenzem, de most mégis kimondom: remélem a filmkészítők a sorozat többi részét át fogják egy kicsit formálni, és nem fognak mereven ragaszkodni a könyvhöz.
Nagyon sajnálom, hogy ilyen élménnyel kellett "gazdagodnom" ezáltal a könyv által. Olyan erősen bíztam, reménykedtem, hogy ez most más lesz... Nem jött össze.
Lauren Oliver: Káosz/ Lauren Oliver: Rekvíem (2012/2013)
A Delírium, a trilógia indító kötete engem igazán meggyőzött. Nem az a sodró lendületű, nem is az a vérben tocsogó fajta volt, de szépen szisztematikusan építkezett, és a maga kis lassú ütemében igazán szép ívben férkőzött be a bőröm alá. Központi idegbajként itt a szerelem léte, nem léte szerepel, az az érzés a legpusztítóbb, így ezt akarják kiirtani a társadalomból. Persze itt is van kerítés/fal/kapu, annyi különbséggel hogy itt odaát a vadonban a Veszettek élnek, azok akik nem lettek megtisztítva a szerelemtől, meg úgy en bloc a heves érzelmektől. Lena a hősnőnk mégis összeszűri a levet egy Veszettel, Alex-szel, és kettőjük kapcsolata gerjeszti majd a későbbi problémák hadát. Az első kötet azzal zárul, hogy megpróbálnak megszökni Portland-ből, de menekülés közben Alex-et lelövik, nem marad nekünk más csak a kép, ahogy a srác mellkasán egyre nagyobb a vértócsa. Hát persze hogy egy ilyen finálé után az ember lánya úgy kap a folytatás után, mint akit kényszerítenek rá!
A második rész valami fenomenális. Felülmúlja az első részt. Technikailag két részre oszlik, egy "akkor"-ra, és egy "most"-ra. Miután Lena elszökik Portlandből, egy Veszett csoport megtalálja, meggyógyítja - merthogy a nagy menekülésben hősnőnk is megsérül -, és befogadják maguk közé - ez képzi a sztori "akkor"-ját. A jelenben Lena hamis személyazonossággal újra a társadalom aktív tagja, kémkedik New York-ban. Nem bonyolítanám agyon most a mesélést, így a lényegre térek. Van a társadalomnak egy befolyásos vezetője, aki foggal-körömmel harcol a megtisztulás mellett, és akinek van egy Lena-val közel azonos korú fia, Julian. A Veszetteknek is két csoportja létezik, az egyik része csak békében szeretné leélni az életét, kint a Vadonban, a másik rész azonban erőteljesen terrorista tulajdonságokkal bír, céljuk megdönteni a társadalom jelenlegi struktúráját. Egy ilyen kötelező jellegű tömeggyűlés alkalmával, a veszettek szélső csoportja támadást indít a jelenlévők ellen, és a nagy felfordulásban Juliant elvezetik a testőrei. Lena a fiú után ered, aminek az lesz a következménye, hogy mindketten fogságba esnek, egy cellában... Egy még ki nem kezelt fiú, és egy soha nem kezelt lány. El lehet képzelni a továbbiakat. Ugyan Lena szíve majd megszakad Alex hiányától, idővel képes lesz elfogadni a tényt, hogy a szerelme meghalt... És bár nem akarja egyikük sem, elkezdenek vonzódni egymáshoz. Julian karaktere nekem nagyon szimpatikus volt. Nem túl hisztis, kicsit zavart, de jószívű fickó, aki képes rugalmasan gondolkozni, ha a helyzet megkívánja. Tulajdonképpen a történetben ide-oda ugrálunk aközt, hogyan épült fel Lena a szökés után, hogyan épült fel a veszteségeiből, és aközt hogyan nyílik ki újra a szíve egy fiú iránt, és hogyan talál vissza újra a saját újára - persze ez mindazon idő alatt zajlik le, míg Julian-nel együtt menekülnek, szabadulnak. Bravúros! Nincs túlbonyolítva, következetes, megfelelően árnyalt jellemekkel. Ugyan itt is belerohanunk az olyan kérdésekbe, hogy ki a barát, és ki az ellenség, meg itt is napfényre kerül a Star Wars óta már legendássá vált "én vagyok az apád!" mondat pepitája... De egyszerűen nem zavart. Beleillet a sztoriba az összes megjelenő kacifánt. És bár Alex-et nagyon megkedveltem az első kötetben, a második kötet közepénél már Julian-nek szurkoltam, és minden elhalt tini idegvégződésem bízott abban, hogy hőseink meglelik egymás mellett újra a boldogságot. Van benne kis izgalom, kis szerelem, némi dilemma itt meg ott, mindenből kapunk egy keveset, és én olyan boldog voltam, hogy csuda, mire letettem a második kötetet. Le kell lőnöm az előre sejthető poént... Alex nem halt meg. Hát naná hogy nem! A kötet záróakkordjaként megjelenik, mi pedig megint benne leledzünk abban a csávában, hogy akkor gyorsan, ide nekem a harmadik részt is.
Bevallom őszintén, engem ebben a történetben, még a sokat rágcsált szerelmi háromszög ténye sem ingerelt fel... eddig a pontig. Ahogy a harmadik részt elkezdi olvasni az olvasó, rájön arra, hogy minden, de minden, ami jó volt az első két részben, az itt semmivé foszlik. A befejező kötet nem szól másról, csak agóniáról, hogy vajon melyik srác is lesz a befutó. És mindez történik a legönzőbb, legnyávogósabb szemszögből, amit ember elképzelni képes. Halálra untam... De még talán ez nem is lett volna akkora baj, ha a végén a csattanó nagyot szól. Vagy ha szólt volna egyáltalán. De ennek a trilógiának konkrétan nincs vége. Elvergődtem az utolsó sorokig, aztán felvontam a szemöldököm. Mondom, ilyen nincs, nem lehet... Elképzelhető, hogy benéztem volna valamit? Ez nem trilógia? Lenne még egy része? Hát nincs! Miután a legmélyebb bugyrokat is átéljük Lena szemszögén keresztül, a "két pasi bukik rám, jaj melyiket is akarjam" témának, nem kapunk semmit. De SEMMIT. Alex szerelmet vall, Julian eltűnik egy harcban, és kapufa... Ennyi. Nem tudjuk meg hogy Julian életben marad-e, Lenatól egy annyi futja, hogy "remélem nem esett baja". Alex elmondja a monológját, majd balra el, és... És csapó. Vége. Nem tudjuk meg melyik pasit választja, sem semmi mást. Ha nagyon elvont művészlélek aggyal gondolkozom, akkor ezt értelmezhetném úgy is, hogy itt a szabadság a lényeg, a szerelem szabadsága, a választás szabadsága. De én nem vagyok ennyire elvont művészlélek! Ha már ráfordítok órákat egy szerelmes könyvre, aminek a központi motívuma is nem más, mint a szerelem, akkor ugyan engedtessék már meg nekem, hogy egy bazi nagy holtomiglan-holtodiglan szerelmet kapjak a végére, lufikkal, meg szivárványokkal, meg hatalmas elpukkanó piros szívecskékkel, és hát hogyne hogy mindezt a csöpögő romantika égisze alatt. Ezmiez? Három kötet... három hosszú kötet után kiszúrni az ember szemét egy ilyen befejezéssel. És ne legyek dühös! De dühös vagyok! Mi több... Egyenesen dühöngök! Mi ütött ezekbe az írónőkbe? Pfff...
Két disztópiából, kettő nesze semmi fogd meg jól...
Roth legalább annyiból kegyesebb volt, hogy már a második rész közepén elkezdte elbénázni a dolgokat. Oliver kitartott majdnem az utolsó percig.
Azt kell mondjam, mind a két könyv mumus. Mumusnak az olyan könyveket szoktam becézni, amiről azt hiszed hogy jó, mert hogy jó is, aztán jól el lesz rontva. A mumusok sok esetben rosszabbak, mint az eredetileg pocsék könyvek. A pocsék könyvektől nem vár el az ember semmit. A mumusoktól viszont igen, és ebben rejlik a gyilkos jellemük. Elvárás kontra totális hanyatlás, ebből születnek a legszebb pofára esések. Nem mondom senkinek hogy ne olvassa el ezeket a könyveket, mert akik szeretik az effajta szórakozást, vélhetően minden intő szó ellenére neki fognak szaladni ezeknek a könyveknek - ahogy én is tettem. Én csak a cserkészek nemzetközi jelszavával tudok jó utat kívánni, minden vállalkozó kedvű olvasónak: legyetek résen!
Értékelés:
Roth: A Lázadó 6 pont
Roth: A Hűséges 5 pont
Oliver: Káosz 8 pont
Oliver: Rekviem 5 pont
