Ismét kicsit lassabb sodrású vizeken... Rájöttem, hogy nem is rossz politika váltogatni a különböző stílusú könyvek közt. Ezzel a módszerrel legalább az biztosnak tűnik, hogy még vénségemre is megmarad az épelméjűségem - ami ugyebár relatív fogalom, kinek mit jelent az ép. Szóval röviden maradjunk annyiban, hogy remélhetőleg, a zakkantságom a jövőben is ugyanazon az íven fogja a pályát szelni, mint eleddig. Vagy ha nem, akkor az nem a könyveken fog múlni - bízzunk benne... Örök intelem, hogy sose becsüld alá az ellenfelet (jelen esetünkben a csalafinta írókat). Illetve nem szabad elfelejteni Murphy szintén örök érvényű igazságát sem, miszerint ami megtörténhet az meg is történik. Ha a kettőt összeadjuk, akkor szerintem már most leszögezhetjük, hogy statisztikailag igen nagy a valószínűsége annak, hogy nagyon is rövid időn belül, megint lesz szerencsém árnyékra vetődni, és beleválasztani egy olyan "jó" könyvbe, amiről menet közben majd jól kiderül, hogy rossz. De minek ennyire előre gondolkozni? Az élet egy hullámvasút, hol fent, hol lent... blablabla, meg az a híd, meg az egy mérföldes út, kis lépések... Hogy mikor lesz szó a könyvről? Hát most! Íme az előnye annak, ha két írásom közt nem telnek el hónapok... Nem nagyon tudok élménybeszámolni az engem ért történésekről, mert leginkább nem történt velem semmi, azon túl, hogy szorgos hangyaként cipeltem a cipelni valót, jöttem-mentem mint akinek fizetnek érte (és tényleg!), és lelkesen ütköztem sok száz alkalommal hazánk mentalitásával, és (főleg) habitusával... Jelentem: az elmúlt évhez viszonyítva ezen a fronton nem változott semmi. És akkor jöjjön a könyv...
"Amikor minden darabokra hullik, a szerelem akkor is megmarad…
Camryn Bennett soha nem volt még boldogabb, mint most. Öt hónap telt el azóta, hogy egy távolsági buszon megismerkedett lelki társával, Andrew Parrish-sel – és nem az esküvő lesz az egyetlen különleges esemény az eljövendőkben. Camryn idegesen, mégis izgatottan várja, hogy leélhesse az életét Andrew-val – azzal a férfival, akiről a szíve mélyén tudja, hogy örökké szeretni fogja. Oly sok minden áll még előttük – mígnem váratlanul bekövetkezik a tragédia.
Andrew nem érti, hogyan történhetett velük ilyesmi. Próbál továbblépni, és azt hiszi, Camryn is ezt teszi. De amikor rájön, hogy Camryn titokban iszonyatosan szenved, és a fájdalmat önpusztító módszerekkel igyekszik elnyomni, kész bármit megtenni, hogy visszahozza a lányt az életbe. Be akarja bizonyítani, hogy a szerelmük mindent legyőz. Andrew úgy dönt, hogy újabb, reménnyel és szenvedéllyel teli utazásra viszi Camrynt. Már csak arról kell meggyőznie a lányt, hogy vágjanak bele…"
Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 364
Ára: 3499 Ft
A soha határa az egyik legkedvesebb könyvélményeim közé tartozott. Szerettem mert jó volt a strukturális felépítése, tetszett mert a szereplők szépen fokozatosan sodródtak egymás felé, hatott az empatikus oldalamra, mert két olyan karakter köré épült a történet, akikkel könnyű volt azonosulni, és akiket könnyű volt megkedvelni. Andrew kifejezetten pikáns személyiséggel lett megáldva, a maga laza, szabadlelkű, kicsit művész, kicsit komoly, itt-ott lázadó formájában. Cam olyan lett amilyen - nőkről nem tudok lelkendezni -, a motivációi világosak voltak, érzelmi állapota jól levezethető volt. Egyben volt.
Nem is tudom mit vártam a második résztől. Ami már a fülszöveg elolvasása után is világos volt, hogy szereplőink jelen könyvben is szembesülni fognak valamilyen tragédiával, ami kibillenti őket a nyugalmukból. Spoiler, de szerintem igazán kicsi spoiler - mivel aki olvasta az első részt, majd utána a második rész ismertetőjét szerintem csípőből le fogja vágni -, hogy a jelen krízist főhőseinknél, a babájuk elvesztése fogja okozni. A lelki dráma ami e köré a fejlemény köré épül, nevezhető éppen realisztikusnak is. A fő komplikációt mégsem ez okozza. És a könyv epicentruma sem ez. A központi momentum, és a direkt üzenet az a szabadelvűség, illetve annak szembeállítása a társadalmi normákkal. És ez gyönyörű kis kampánykönyvvé varázsolja az egész művet, ami miatt én valahol mérhetetlenül csalódottá váltam.
Nincs bajom a szabadelvűséggel. Sőt a kontextus van annyira jól kidolgozott, hogy bárki könnyűszerrel képes megérteni, hogy a szereplőink miért ragaszkodnak annyira mereven ahhoz, hogy időről-időre menjenek mint akiket kergetnek, de... A könyv végére ez az üzenet már annyira kiabál, ami kínos feszengést idézhet elő az olvasóban. Bevallom bennem is gerjesztett ilyen érzéseket.
Tudjuk az első részből, hogy Cam mennyi mindenen ment keresztül (meghalt a barátja meg más le-fölmenő rokona is, kikezd vele a barátnője pasija, és a többi, és a többi), és tudjuk azt is hogy Andrew túlélt egy elég kemény harcot a rákkal... Ismerjük a szerelmüket, és együtt örültünk velük, amikor az első rész azzal a boldog képpel zárul, hogy gyermeket várnak, és hogy végre esélyük nyílik a boldogságra, és igen a nyugalomra is. Most ezt az idillt állítja szembe az író azzal, hogy ez azért mégsem ennyire idilli, merthogy a mi kis két kedves güzünk, ahelyett hogy örömtáncot járva vigyorogna mint a tejbe tök, azon morfondírozik, hogy szép-szép ez, de most akkor mi lesz ha megszületik a kicsi. Ha odapottyan a palánta, akkor nincs további vándorlás, nem lesz több "eszetlenül éljünk a mának"... Akkor jön a jó öreg sportszerű lecövekelés, és mókuskerék, ami pfúj... Erre a gondoltra meg jön az intenzív pánik, lábjegyzetben azzal, hogy ez azért nem azt jelenti hogy nem akarnák az utánpótlást. Várják ők azt a babát, csak azért Cam leginkább majd megfullad annak a gondolatától, hogy mit is jelent az életére nézve ez a fordulat. Ebből egyenesen következik, hogy miután beáll a krach, hősnőnket elönti a bűntudat. És nekem ezzel sincs bajom. Elhiszem hogy vannak olyan helyzetek - soha nem voltam ilyenben, de át tudom érezni -, amikor a körülmények olyanok, hogy az ember lánya megkönnyebbül egy vetélés után. Körülmény alatt pedig mindent értek, a családi okokon keresztül, a személyes okokon át (pl: nem vagyok elég érett a gyerekvállaláshoz), a társadalmi, illetve anyagi okokig. Azt is meg tudom érteni, hogy ez az érzés miért vált ki lelkiismeret-furdalást. Ezek mind természetes reakciók, egy rendkívüli helyzetben, amikkel nem könnyű tisztába jönni, és még nehezebb elfogadni, illetve feldolgozni őket. Jelen esetünkben a feldolgozási procedúrát Andrwe indítja el azzal, hogy bevágja Cam-et a kocsiba, és uccu neki. És itt indul a kalandtúra, aminek játékos elnevezése a "vadásszunk a múlt szellemeire, amik őrjöngve kívánkoznak a felszínre". Visszakanyarodunk azon stratégiailag fontos pontokig, amik jelenünkben a belső vívódásainkért felelősek, veszteségeinkig, és félelmeinkig. És nem fogjátok elhinni, de nekem még ezzel sem volt semmi bajom! Konkrétan a könyv záróakkordjáig nem volt túl sok bajom. Ha hű akarok lenni önmagamhoz akkor azért most idebiggyesztem, hogy azért ennek a könyvnek a ritmusa össze sem hasonlítható az elődjével, ez jóval lassabb, helyenként akár még unalomba is forduló. Illetve azt is megjegyezném, hogy annyira a problémákra fókuszál, amitől olykor-olykor elmegy az embernek az életkedve. De ezt ellenpontozandó azt is ide kell firkantanom, hogy Andrew egyenesen lenyűgöző - még mindig -, és ha valami megmenti a második részt az az Ő karaktere. De ezt ellenpontozandó, ami viszont kiverte nálam a biztosítékot az Cam, ezzel az állandóan jönni-menni mániájával, illetve a "totálisan nem tudom, hogy mit is akarok" attitűdjével.
Talán a legnagyobb bajom az volt a történettel, hogy a végén már úgy éreztem, hogy nekem kell elnézést kérnem azért, mert én nem úgy ragadom meg a napot, mint a hőseink. Van egy rész a sztori lezárásánál, amikor főszereplőink bölcsen bólogatva levezetik, hogy Andrew egyik testvérének azért ment tönkre a házassága, mert:
a, eleve problémáik voltak - nem tudjuk mik voltak azok, csupán halvány utalásokat kapunk;
b, agyonhajszolták magukat a mókuskerékben, hozták-vitték a gyerekeket, dolgoztak, aztán az volt az esti szórakozásuk, hogy megnéztek egy filmet...
Ugyanezen eszmecsere folytán Andrew kifejti, hogy ez a monotonitás lett a vesztük, mert Ők nem tudták úgy látni a világot, mint hőseink, nem ragadták meg a pillanatot ahogy kellett volna, illetve férfiúnk azt is levezeti, hogy nagy általánosságban a félelem az ami az embereket meggátolja abban, hogy tegyenek ez ellen az állandósulás, fásultság ellen. Hát ácsi! Köze nincs a félelemnek ahhoz, miért nem kezdek el világszerte, kontinensről kontinensre szökellni, mint egy gazella. Nagyon egyszerű az oka annak, miért nem teszek ilyet. Kényelmes, és kuckósodásra hajlamos egyén vagyok. Voltam én már nem egy alkalommal szállodában, utaztam is már ide-oda, és szentül állíthatom, a dolog sok minden csak nem komfortos. Nekem. Én az a fajta vagyok, aki szereti a lábait a nyakába tenni, szereti ha a környezete tele van olyan színekkel, és dolgokkal, amik melegséggel töltik el... Szeretem minden éjjel bevackolni magam az ágyamba (a saját ágyamba!), megszaglászni az ágyneműmet, amiből a kedvenc öblítőm illata árad... Szeretem tévénézés közben mindig ugyanazt a párnát ölelgetni... És igen, vannak tárgyak az otthonomban, amiket szívből gyűlölök, és amiket már évek óta szeretnék kidobni, de amiket aztán sosem dobok ki, mert valahol imádom őket, amiért utálom őket (na ebből jöjjön ki, aki tud). Ragaszkodom ahhoz, hogy úgy tunyulhassak el a kádamban, ahogy nekem tetszik, a millió plusz egy piperém közt, és igen, kell az is, hogy amikor kilépek az utcára, akkor állandóan jobbra-balra köszöntgessek, mert itt egy kedves szomszéd, ott a postás, ott a bolti eladó, az óvónő, a védőnő, a körzeti orvos, a sógorom, az anyósom, az anyám, a hentes, a munkatárs, a barát, a férjem barátja, a közös barátunk... Nekem egy hét egy idegen városban, vagy egy idegen országban, és máris elkezdem érezni, hogy gubózni akarok. Idegen falak köszönnek rám, nem tudom elengedni magam. Ja igen, és halálom a kiszámíthatatlanság. A spontaneitást imádom - józan keretek közt. Spontán sörözni, spontán összehívni a barátokat, elmenni moziba, leruccanni a tóhoz, megnézni egy filmet... berúgni hét közepén, csak mert totál spontán jó volt a hangulat. Spontán azonnal kitalálni mi legyen a gyermeked farsangkor, mert már megint benézted egy héttel a naptárt - na jó ez már a szórakozottság keretei közé esik, de kérem szépen, ez is nem egy spontán dolgot idézett már elő... Lényeg a lényeg: van annyi kihívás a hétköznapjaimban, hogy örüljek, és megbecsüljem ezeket a nem tervezett, és apró dolgokat is. És ettől úgy érzem, nincs is szükségem többre. Nem hajt a kényszer, hogy ettől jobban megragadjam a pillanataimat. Vannak értékes emberek körülöttem, akik bearanyozzák a napjaimat, akikhez ragaszkodom. Van egy egészséges gyermekem, egy hozzám hasonlóan lökött férjem, barátaim, aki soha egy percig nem akadtak még fenn azon, hogy milyen is vagyok - fogalmam sincs hogyan csinálják... Van egy biztos jövedelmem, és egy kicsi, de rendes lakás amit otthonomnak nevezhetek. Ne kérjek már azért elnézést, mert nem szaladok a nagyvilágba kínomban!
Ami a szabadlelkűség legnagyobb propagandája volt a könyvben az a végén Lily monológja. Az olyan baromi nagy túlzás lett, amitől kedvem lett volna feljajdulni. Az első rész végén, nem voltam nyugodt, mivel a rák alattomos betegség, és nekem hiányzott egy olyan lezárás, ami szépen képileg lefesti, hogy szereplőinkkel évek múltán is minden rendben van. Hát ezt most megkaptam, csak nem úgy ahogy szerettem volna! Az hogy a közös lányuk a saját szemszögéből lefesti milyen tökéletesek a szülei, az csak egy dolog... De hogy ezt is, akárcsak a házasságuk sikerességét, annak a számlájára írjuk, hogy nem bírtak nyugton maradni, na köszönöm, de erre nem nagyon volt szükségem. Ne vegyen az ember mindent magától értetődőnek, ne hagyjuk kimondatlanul az érzelmeinket, legyünk hálásak azért, amink van... Kérdem én, de tényleg, komolyan kérdezem: a mi helyzetünkben, a mi társadalmunkban, ki az aki megengedheti magának, hogy bármit is magától értetődőnek vegyen? Ki az, aki nem tanulja meg idejekorán, hogy itt mindenért meg kell küzdeni, és nem kevés áldozatot kell hozni? Nem az a bajom, hogy vannak szabad gondolkozású emberek... Legyenek! Isten látja lelkem, valamikor tíz évvel ezelőtt én is egy furgonnal akartam beutazni Európát! Elmúlt... Történtek helyette más dolgok, szereztem más élményeket, más tapasztalatokat. És eszem ágában sem volt az egyéves fiammal nekivágni a bizonytalanságnak. Egyrészt, mert szerintem ehhez egy egyéves gyerek még kicsi, másrészt pedig, mert szerintem egy gyermek korai fejlődési szakaszában az egyik legfontosabb jellemző az állandóság. És ráadásul az én fiam speciel 11 hónaposan még nem aludta át az éjszakát, ergo olyan voltam mint egy zombi, és kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy világkörüli utakat szervezzek. Én nem voltam/vagyok híve annak, hogy a pár hónapos gyermekemre mindig ez vagy az vigyázzon (a fiam a mai napig nem aludt máshol éjszaka, csak itthon), én szültem, az én felelősségem, és aki gyakorló szülő az tudja, milyen kihívásokkal teli az első pár hónap/év - főleg ha mindkét fél dolgozik (hazánkban jó szokáshoz híven reggeltől napestig). És eszemben sincs panaszkodni! Amim van, azért keményen megdolgoztam, és dolgozom érte mind a mai napig, és komolyan meg is becsülöm, mint minden percet, amit a családommal, a szeretteimmel tölthetek. Az élet hajlamos kemény leckéket adni, és szerintem aki csak egy kicsit is odafigyel, az képes megtanulni értékelni a dolgait, akár a maga jóval szolidabb kereti közt is.
Igen ez az előbbi néhány sor, telve van alig elfojtott indulatokkal. Ezt váltotta ki belőlem a könyv lezárása. És ezért vagyok én dühös.
De csak hogy ne mindig a negatívumokról beszéljek...
Volt egy rész, amit megkönnyeztem, méghozzá az amikor megszületik a lányuk, és Andrew, és Cam a kicsi nevén tanakodnak. Amit ott Andrew leművel... Ahogy levezeti, miért is legyen Lily Lily... Na az a rész csillagos ötösre sikerült. Kár hogy ezt nem tudom általánosítani az egész könyvre.
Mindenesetre senkit nem akarok eltántorítani a folytatástól. Szerintem sokan lesznek úgy vele, hogy minden gond nélkül el tudnak majd merülni a főhősök érzelmi viharaiban - ami leginkább Andrew vonzó karakterének lesz betudható. Szerintem sokan lesznek úgyis vele, hogy kedvelni fogják a második részt - mivel ugyanarról a párról szól, akik az első részben már egyszer felvillanyoztak minket. Én mindenkinek a legjobbat kívánom az olvasáshoz, és nagyon bízom abban, hogy sokan lesznek, akik nem úgy fogják megélni ezt a részt mint én. Ismerünk engem... hajlamos vagyok túlzottan elveszni a részletekben... De bármennyire is igyekszem mentegetni ezt a művet, sajnos akkor is azt kell mondjam, nem volt teljesen kerek.
Értékelés: 6 pont
