J. A. Redmerski: A soha határa /2013/

Mindenekelőtt szükséges azzal nyitnom, hogy a könyv okozta érzelmi hatások leírása miatt jelen bejegyzésem meglehetősen spoileres lesz, és másrészt kissé szokatlan módon tőlem, vélhetően nem fog humoros hangvételt megütni. Ennek oka, hogy ugyan a történetben van jó pár vicces helyzet, maga a sztori mégsem vicces, sőt talán az egyik legkomolyabban felépített érzelmi iromány, amivel az elmúlt időszakban találkoztam. Kellett is hozzá jó pár hét, amíg sikerült magam meggyőzni az elolvasásáról, és annak ellenére, hogy sokan nyilatkoztak róla kedvezően a végső lökést az adta meg, hogy a Moly.hu-n lévő baráti seregletből néhányan összefogtunk, mondván: ha együtt olvassuk, akkor ha így, ha úgy alakul, ki tudjuk majd beszélni magunkból a tapasztalatokat. És éreztem én előre, hogy bár emocionális szempontból néha még én is elcsodálkozom magamon, ez a könyv az a könyv lesz, ami még az én enyhén kérges lelkivilágomat is sikeresen meg fogja ingatni.

"Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.

A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 506

Ára: 3499 Ft

Két dolgot sosem lenne szabad párosítani ebben az univerzumban. A mély szerelmet, és a halált, vagy annak árnyékát. Amint ez a két összetevő vegyülni kezd, abból egyenesen következik a szirupos zokogás. Nőből vagyok, mit tagadjam, voltak olyan könyvek-filmek, amik nem kicsit sodortak a kétségbeesés szélére. Például a mai napig nem vagyok képes bömbölés nélkül végignézni az Utóirat: Szeretlek című filmet, vagy az Édes novembert. Számomra ezek a sztorik felérnek egy gyomron rúgással, mert mindig dühös leszek tőlük, és mindig - még a film vagy a könyv letétele után fél-egy órával később is - átkozódva csapkodok az ég felé, olyan hangzatos frázisokat puffogtatva, hogy "De miért?", vagy hogy "A fene essen abba a kib***ott Sorsba!". Az igaz szerelem álomországban egyetlen véget érhet, azt hogy nincs neki vége. A párok összejönnek, egymás karjaiba omlanak, megbeszélik, hogy lesz 12 gyerekük, és kész. Csilingelnek a harangok, fehér galambok, és a boldogság kék madarai repkednek mindenfelé, szivárványok keletkeznek okkal, ok nélkül, és habos-babos rózsaszín jókedély virágzik mindenfelé. Persze hogy az életben ez nem így van, de épp azért olvasok ennyi bugyuta baromságot, főleg romantikus bugyuta baromságokat, mert tapasztalataim alapján, a mély romantikát, és az idealizált szerelmet egyszerűen kizárja a realitás. Oké, nem állítom, hogy nincsenek egy kapcsolatban romantikus szakaszok, mert mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor elkapja a harci kedv, és közléskényszeres állapotában leönti a másikat heves érzelmeivel. De ezek az alkalmak nem állandó jellegűek, mint ahogy semmi nem az az életben. Néha kicsit lendületüket vesztik, majd újult erővel támadnak legközelebb. Móra Ferenc mondta, "A csókok közt csak az elsőnek és az utolsónak van értéke. A többi hézagpótló." - és valahogy így van ez az életben is. Az már más kérdés, hogy társadalmunk normái miatt, néha a "hézagpótlók" egyikére nagyobb hangsúly fekszik, mint az "elsőre", vagy az "utolsóra", a lényeg, hogy mint már kifejtettem korábban is, az élet nem statikus, így a boldogság sem az. És a szerelem sem. És én azt nagyon jól tudom, mi több el is fogadom, de mivel alapvetően igényli a fantáziám, és az érzékeny kicsiny kis lelkem a meséket, így sportot űzök abból, hogy a romantikus könyveken keresztül pár pillanat erejéig megkísérlem elfogadni, hogy mindez nem így van. És akkor jön egy író, vagy egy film, aki beráncigálja a halál és/vagy az elmúlás dilemmáját egy ilyen jellegű sztoriba. Ez kegyetlenség - állítom ezt úgy, hogy a mazochizmus és én remek kis barátságban vagyunk. Nem bírom a halált. Erről mindig Woody Allen egyik idézete jut eszembe: "A halálhoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem." - mélyen egyetértek vele. Nem vagyok vallásos, nem tudok elmélyedni a "másik, jobb világ" elméletben. Részemről a halál egy ugyanolyan folyamat, mint az evés, a lélegzés, vagy akár a szex. Van eleje, közepe, vége. És a végével annyi a gond csupán, hogy TÉNYLEGESEN végleges. Nem kelsz fel utána, nem rázod le magadról, nem tudod kiheverni. Ott a pont, a mondat vége, ott hal el a visszhang... ahogy tetszik. És annak ellenére hogy megmásíthatatlan, és kikerülhetetlen, talán az élet egyik legnagyobb tanítómestere, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni. Mindent a halál tesz értékessé az életünkben, még a rosszat is. Reggel a kávé íze, egy mosoly az utcán, egy felejthetetlen szeretkezés, mind édesebb lesz, ha tudatosítjuk magunkban, hogy semmi nem tart örökké. Egy jó van ebben a gondolkozásmódban, ha nem hiszel a földöntúli dolgokban, nem szereted elvesztegetni az idődet, megtanulod megragadni a pillanatot, és nem vagy rest belátni ha hibáztál - ne azzal teljenek már el az ember napjai, hogy bűnbánattól kótyagos. Ja igen, és ez teszi lehetővé azt is, hogy megtanulj úgy evickélni az életben, hogy lehetőleg ne lépj senki tyúkszemére közben. Szóval a halál értékes. Kell. Szükségszerű elfogadni, megbarátkozni vele. És ez elég könnyen megy addig, amíg a szűk környezetedbe be nem kopog és nem kéri a cehhet. Akkor aztán bármennyire is igyekszik rugalmas lenni az ember, jön bizony az ötlépéses gyászfeldolgozás, kicicomázva, öklendezésre kényszerítve. Zsibbadtság, ez az első... bár a szakkönyvek szerint nem ezzel indul a dolog, de ahhoz hogy gyászolni tudj, először bénulnod kell. Ez az a szakasz, amikor hallod te amit mondanak neked, és kristálytisztán el is fogadja a tudatod, de mégsem érted meg. Na ez az a a szakasz - ami amúgy meglehetősen hosszú tud lenni - amikor jönnek a kedves rokonok, barátok, nyaggatnak, mert nem bömbölsz, úgy néznek rád, mintha két fejed nőtt volna, és azt várják mikor fogsz detonálni. Ami persze csak nem jön, és egy idő után már nem sajnálnak, hanem büdös bunkónak hisznek, hisz már eltelt vagy másfél hónap... Aztán egyszer csak beüt a krach, jön valami ami megadja a végső lökést. Nem tudom ki hogy van vele, de én ebben a szakaszban már nem szoktam tagadni, miszerint "ez nem lehet igaz!". Én ilyenkor dühöngök, de nem is kicsit, aztán jön a fájdalom... alkudozni sem szoktam, az alkudozásom annyiban ki szokott merülni, hogy akkor ba***ódjon meg minden és mindenki. A fájdalom amúgy már jó, mert ott már látni lehet az alagút végét. Ha valaki ezt végigcsinálta már élete folyamán, az nem hiszem hogy szeret ebbe a témába belemerülni. Mindenki másképp gyászol. Én egyenesen rosszul vagyok a temetésektől. Mindig egy idézet jut erről is eszembe: " A temetések pompája sosem a holtak tiszteletének, hanem az élők hiúságának szól." Egyenesen rosszul tudok lenni a sok álszent, színészkedő, mesterkélt, számító rokontól, baráttól, akik legbelül mindent éreznek, csak az elvesztéssel járó fájdalmat nem. A nyereségvágyról pedig ne is beszéljünk... Gyomorforgató, hogy mennyire nincs értéke manapság egy ember életének. Szóval kösz, de inkább kösz nem. Soha nem leszek képes, de még csak hajlandóságom sincs arra hogy a társadalmi normák szerint funkcionáljak ebben a kérdésben. Én nem fogok senki sírja felett jajongva színpadiasan zokogni, amikor nem azt érzem, és cserébe nem várom el senkitől sem, hogy úgy zokogjon a tetemem felett, mintha jelentettem volna neki valamit. Amennyiben lejár a lemezem, azt szeretném ha búcsúm is olyan volna, mint az életem: hangos, és nevetős. Még az sem baj ha sok lesz a pia, és a rúdtáncos. Kevés barátnőimnek pedig vetkőzőfiúkat kívánok. És ennyi. Ha kiderül, hogy tévedek, és mégis van valami a halál után, akkor semmi kedvem abban gyönyörködni amikor visszajövök, hogy mindenki mennyire búvalbaszott. Ellenben egy jó kis izmos férfi felsőtest látványa... Na jó erről a témáról elég is ennyi. De muszáj volt ennyire alaposan kiveséznem, hogy mindenki megértse, miért hatott ez a könyv rám úgy, ahogy hatott.

A történet lényege: van Cam egy húszéves lány, akinek az életében túl hamar, és túl gyorsan történtek tragikus kimenetelű dolgok, amiket az otthoni környezetben nem tud feldolgozni. Fulladozik, és úgy dönt, hogy nekiindul egy táskával a nagyvilágnak. Menet közben összeakad Andrew-val, aki egy meglehetősen impulzív, vagány 25 éves lehengerlően jóképű pasi. Mondanom sem kell hogy a srác ezen felül még tetovált is, gitározik, úgy énekel, mint egy isten, és olyan az ágyban, mint egy légkalapács. Hát ugyan ki a tököm nem habarodna bele egy ilyen alakba? Sajnos azt kell mondanom, hogy Andrew Parrish nagyvonalakban tartalmazza mindazt amit én keresni szoktam egy pasiban, így büszkén jelentem, hogy most kivételesen én is beállok a sorba: ezt a krapekot én is szívesen örökbe fogadnám - ha mondjuk nem 25, hanem 35 éves lenne. A liliomtiprás nem az én műfajom, meg amúgy is van abban valami visszás, ha egy idősebb nő (29 éves vagyok!!! Könyörgöm Linda, térj észhez! Bár, az egy híján már 30...), egy fiatalabb farokra veti rá magát. Olyan kétségbeesés hangulata van a dolognak. Ennek ellenére szó szerint, és átvitt értelemben is áthágtam már párszor ezt az apró kis ficakot... na de visszakanyarodva a lényegre: Andrew jól sikerült karakter. A történet szerint a haldokló édesapjához igyekszik, amikor keresztezi az útja Cam-ét, és aztán Ők így együtt is ragadnak. Csinálnak sok olyan dolgot, amit eddig nem mertek, vagy amiről nem is tudták eddig, hogy meg akarták tenni. Nevetnek sokat, aztán belebonyolódnak egymásba, és jön a tökéletes érzelmi felvezetés, néha fájósan, néha boldogan... a könyv háromnegyedénél sírva fakadtam. Pedig addig nem is történik semmi nagy szörnyűség, de addig bírtam. Ez a carpe diem-es életérzés, az élni akarás minden szinten, és ezzel párhuzamosan a fájdalmak, a veszteségek, és ahogy ez a két szerencsétlen egymáson keresztül botladozva, felszabadítja egymást, teljesen kifektetett. És innentől jött a borulás. Amikor már kiderül, hogy mind a ketten mennyire szeretik a másikat, beüt a ménkű, kiderül, hogy Andrew-nak agydaganata van, majd kórházba kerül, és kómába esik. Ír egy levelet Cam-nek, amiért kedvem volna egyenesen megnyúzni a tökeinél fogva a srácot... ha már láttatok érett közel harmincast egy rövid kék pizsamasortban, és fegyvereket ábrázoló szakadt kinyúlt pólóban egy ágy tetején zokogni, még akkor sincs sejtésetek arról, hogyan nézhettem ki. Párna a kezemben, úgy kapaszkodtam bele, mintha ezzel megakadályozhatnám hősünk halálát, szemeim vörösre duzzadva, és hogy kevésbé legyek költői, taknyos zsepik halmaza, mindenhol szanaszét körülöttem. És akkor egy-két észrevétel erről a szakaszról. A felvezetés óriási, feszültségkeltésből ötös az írónő. de a levezetés hirtelen és összekapott. A másik, nyugodtabb lettem volna, ha a történet végkifejlete nem két hónappal Andrew műtéte után folytatódik, hanem mondjuk hat évvel később. Akinek volt rokona, ismerőse, aki rákbetegségben szenvedett, vagy esetleg abban halt meg, az tudja, hogy ez a betegség mennyire agresszív. Az hogy valaki egy agydaganat eltávolítása után két hónappal később jól van, az sajnos nem egyenlő azzal, hogy az illető meg is gyógyult. Így köszönhetően a racionalitásomnak, bár a sztori technikailag boldog befejezéssel zárul, képtelen vagyok elszakadni annak a nyomasztó érzésétől, hogyha továbbgondolom, akkor egy hosszabb időintervallumú skálán, mégsem feltétlenül annyira boldog az a befejezés. De ez inkább személyes tapasztalataimnak köszönhető, ezért sem tudom emiatt nagyon leszólni a könyvet. Annak ellenére, hogy az egész mű egy érzelmi hullámvasút, tiszta szívből merem ajánlani mindenkinek, de csak olyan hangulatokra, amikor nem félünk megélni a hatásait.

Értékelés: 7 pont  

Utólagos megjegyzés: menet közben fel lettem homályosítva, hogy ez is folytatásos, így a műtét utáni 2 hónapos időintervallum, egy kicsit már más fényben fürdik. Megvan az ok a bizakodásra!