Mielőtt belekezdenék a könyv elmés kicsontozásába, néhány mondatban összefoglalnám, mi minden is történt velem az elmúlt néhány napban/hétben. Az első fontosabb szolgálati közlemény az, hogy ettől a hónaptól, reményeim szerint csak átmeneti, és főleg rövid időre, felfüggesztem a munkásságomat a FilmMagazinban. Nagyon élveztem azt a bő egy évet, amíg filmek véleményezésével szórakoztattam magam, a szerkesztőmet, és remélhetőleg az olvasókat is, de sajnos olyan mértékben összesűrűsödtek a fejem felett a tennivalók, mind munka, mind magánélet terén, hogy valamiről le kellett mondanom. És ugyan fájó szívvel teszem le a pennát az újságnál, de máshonnan nem nagyon tudtam volna lefaragni a kötelezettségeimből. Persze amint újra unatkozó időmilliomos leszek, várhatóan visszakönyörgöm majd magam - bízom abban, hogy utánozhatatlan szerkesztőmnek nem lesz ez ellen semmi kifogása.
A másik nagyon fontos tudnivaló, hogy a falkaszellem, és a tömegek vonzásának köszönhetően most már Twitteren is elérhető vagyok, a nagyon fantáziadús @LindaHolhos néven - a Roselyn minden alternatívája már foglalt volt, intő példaként: lásd ez történik, ha minden közösségi oldalra jó pár éves csúszással próbálsz beregelni. Még jó hogy a nevem annyira ritka, hogy ez biztosan nem foglalt sehol. Amennyiben valakinek kedve szottyan ott követni engem, az tegye meg minden szemérmesség nélkül. (Ez most amolyan alig leplezett felszólítás, mivel éltes korom okán, még csak behatárolni sem tudom, mit is szokás a Twitteren közzétenni... Valamiért sosem éreztem kényszert arra, hogy belekiabáljam az éterbe, hogy most az egyik szál hajam jobban keresztbe áll, mint a másik, de nem félek attól, hogy nem fogom magam feltalálni...)
Aztán hogy mi is történt még...
Sok érdekes újdonságról beszámolni nem tudok, azon felül, hogy lassan egy évig olvasok egy könyvet. Lehet hogy az teszi, hogy az éveimnek a száma immár nem kettessel, hanem hármassal kezdődik, de minden éjszaka eljátszom azt, hogy három-négy oldal elolvasása után bebólintok, majd arra riadok, hogy a számból halkan bugyborászik a nyál. Na ez, minden kétséget kizáróan egy igazán nőies kép. Reggel úgy kelek, mint akit agyoncsaptak, délig azt sem tudom mit csinálok, valamikor délután kettő tájban felébredek, amikor is elkap a lelkesedés és a tenni vágyás... Lelombozó, hogy ez az állapot nagyjából csak fél óráig tart. Hazaérvén úgy vonszolom fel magam a lépcsőre, mint egy beteg teve, és hetek óta a kedvenc bútorom a kanapé - már ha vagyok annyira szerencsés, hogy eljutok odáig, hogy le tudok rá heveredni. Kérdem én: ezt nevezi a köznyelv tavaszi fáradtságnak? Mert ha igen, akkor mindenkit arra kérek, tartsa magát távol ettől a nyűtől, mert nagyon nem jó szórakozás... Mondjuk a dolognak lehet ahhoz is köze, hogy már megint olyan olvasmányokat igyekszem feldolgozni, amik enyhén szólva érdekesek... Itt van példának okért rögtön jelen könyvünk is... És akkor vágjunk is bele!
"Egy milliárdos. Egy szépségkirálynő. Sötét szenvedély. Forró rabság.
Az Örök rabság az erotikus világsiker, a Stark-trilógia befejező része.
Nikki Fairchild, az egykori szépségkirálynő és Damien Stark, a sportolóból lett milliárdos végzetes, szenvedéllyel teli kapcsolata minden eddiginél drámaibb fordulatot vesz. Vajon igazak-e a befolyásos milliárdos ellen felhozott vádak? Tényleg bosszút állt az őt gyermekként kihasználó férfin? Vajon térdre kényszerítik-e Nikki szerelmét, és lesz-e ereje a szépségkirálynőnek idejében nemet mondani, hogy aztán a végén kimondhassa a mindent eldöntő igent?"
Kiadó: Athenaeum
Oldalak száma: 350
Ára: 3490 Ft
J. Kenner Stark-trilógiájának befejező darabja... Komolyan kételkedtem abban, hogy ép ésszel megélem ennek a fondorlatos történetnek a lezárását. A cselekmény komplexitása rendesen próbára tette agyam értelmezésért, és adatfeldolgozásért felelős területét... Hmmm. Most jön az, hogy valaki majd megnyugtat, hogy ez a trilógia, tényleg csak trilógia, és nem fog csirázásnak indulni, mert viccen kívül, ha ez mégis bekövetkezne, akkor én a kardomba fogok dőlni. Mindenek előtt az első óriási problémám ezzel a... ezzel a... khm... kkk...kön...könyvvvv...vel - ugyan már kit akarok átejteni? Ez nem könyv! Ez a valami minden tulajdonságával ellentmond a KÖNYV fogalomnak. Egy könyvnek van tartalma, üzenete, szórakoztat vagy így, vagy úgy... És hát ezen jellemzők teljes hiányára mit is lehetne mondani? Azt hogy Kenner megalkotott ezzel az egész balhéval valamit: az ANTIKÖNYVET. Ha van gravitáció, meg antigravitáció, meg létezik anyag, és antianyag... Akkor én amondó vagyok, létezzen ANTIKÖNYV is. Az "antikönyv" nem összetévesztendő, a SZ.A.R. kategóriás könyvekkel. A SZ.A.R könyvek annyiban térnek el az antikönyvtől, hogy még tekinthetők könyvnek, bár annyira pocsékok, hogy kínszenvedés őket elolvasni. Az "antikönyv" azonban viselkedésében leginkább egy fekete lyukra hasonlít. Beledobhatsz ezt is, meg azt is, de nem látod mi fog azzal a valamivel történni, nem tudni hol a vége a sötétségnek, vagy hogy egyáltalán hol kezdődik, fizikailag nehezen megmagyarázható dolgokat produkál, és minimum Stephen Hawkingnak kell lenned ahhoz hogy kihámozz belőle némi értelmet - és most nem Mr. Hawkingot akartam sértegetni, bár egy oldalon említeni a férfiút egy ilyen könyvvel, egyenesen istenkáromlásnak számít... Ezért utólag is elnézést.
Az a jó az "antikönyvben", hogy lehetetlen behatárolni, mely művek érdemlik meg ezt a fémjelzést. Ez leginkább egy szubjektív fogalom, ami az emberi érzékenységre apellál. Arra a hiányérzetre, ami akkor keletkezik, amikor az utolsó oldal elolvasása után, nem történik semmi. Ahogy persze nem történt semmi az előtte lévő x száz oldalon sem. Amikor tudod hogy befejezted az adott "művet", érzed, hogy ott a mondat végén a pont, mégsem önt el semmi odabent... Nem bizsereg a boldogságtól a szíved, nem könnyezed meg, de még csak fel sem idegeled magad rajta - ez utóbbi a legsúlyosabb vétség. Mert ha már idegbajosak sem leszünk, akkor mi marad nekünk kényszeresen szenvedni vágyóknak? Hol marad a fordított pszichológia, az "ez már annyira rossz, hogy jó!" életérzés? És legfőképpen: hogy a fenébe fog így jóllakni a mazochista énem? Milyen perverz dolog már az, hogy megvonják tőlem a szellemi táplálékot? Ez a fajta kínzás már nem vicces. Ez egyenesen szegényes, fantáziátlan... Apropó, az unalomba, bizonyítottan halt már meg valaki? Nagyon bízom abban, hogy igen, mert eszem ágában sincs ezzel beírni magam a történelembe...
Ez lett volna az általános nemtetszésem felvezetése... Most jöhet a részletekben való vájkálás, mert mint tudjuk az Ördög ott lakozik...
Hát hogy mi is volt az én egyik legnagyobb bajom...? Tudom hogy most mindenki, aki írónak vallja magát, sorozat centrikusan gondolkozik, mert miért is írjunk meg egy kötetben valamit, amit el lehet nyújtani minimum három kötetig... De kikívánkozik belőlem a kérdés: ki - de tényleg, komolyan - ki volt az a nem teljesen józan valaki, aki engedélyezte ennek a roggyant sztorinak a három részre tördelését? Enném meg a csepp kis zúzáját az illetőnek! Szegény biztos nagyon magányos ember lehet, ha nem volt mellette egy jóbarát sem, aki jól megbúbolta volna, hogy: hé, ember... nem jó az irány! Azt a sok mindent, ami a három kötet leforgása alatt játszódik, leginkább egyszer háromszáz oldalas terjedelemben, jó nagy részletességgel, és alapossággal ki lehetett volna fejteni... szexszel! De neeeeem... Mi a kicsire nem adunk! Ide nekünk nyomban három kötetet! Aztán majd versenyzünk ki vonul hamarabb kolostorba, mert egy életre elmegy a kedve a kamatytól... Nincs az egész könyvben semmi más csak szex. És igen, én szeretem a szexet... olvasni, meg nem csak feltétlenül olvasni... és igen, eddig azt hittem ezt soha nem fogom megunni... Hát de!
Strukturális felépítésügyileg az egész cudar, mihaszna, antikönyv valahogy így fest:
- kamaty
- pár mondatos eszmecsere arról, hogy - fingom sincs miről, nem volt túl meggyőző a dolog, így "blablabla" -nak értékeltem
- kamaty
- kamaty
- felesleges aggódás minden barát iránt - hát semelyik hősnőnek nincs saját magánélete, hogy még a másikéval is állandóan foglalkozni akar?
- kamaty
- anális kamaty
- kamaty fenekeléssel
- monológ 5-6 sorban arról, hogy mennyire elkeserítő is az, ha valaki azzal kompenzálja a nehéz helyzeteket, hogy önmagát bántalmazza - nem túl mélyen, nem túl mélyen
- kamaty
- kamaty
- "jaj, meg vagyok fenyegetve!" - erről később
- kamaty
- kamaty
- összeborulás
- kamaty
- vége
Ember legyen a talpán az, aki ennyi cselekményszálra, egyszerre, egy időben képes odafigyelni!
Tragédia, minden viccet félretéve... TRAGÉDIA.
A szövevényes történetvezetést már csak a banális ökörségek múlják felül. Milliárdos, ex-teniszcsillagunk a kezdet kezdetétől retteg, merthogy valakinek van arról fotója, amin az látható, ahogy gyermekkorában molesztálják. A képeken egy lánnyal van, aki közel egyidős vele, és aki - nem fogjátok kitalálni - annak a férfinak a lánya, aki molesztálta őket... Azt a kóchengeres, rohadt, büdös, göcsörtös, skótkockás nemjóját neki! Belecsöppentünk egy telenovellába! Ha még hozzáteszem, hogy a képeken látható lány hirtelen felszívódik, illetve azt hogy a felszívódásának az idejével párhuzamosan hősnőnk elkezd - a Több, mint testőr c. film után szabadon - újságpapírokból kivágott betűkkel kivitelezett fenyegetéseket kapni, akkor rögtön le is vonhatjuk a következtetést: nem, ez nem egy telenovella! Rosszabb annál! Már csak azért is, mert az író feltételezi azt, rólunk olvasókról, hogy vagyunk annyira buták, hogy nem ismerjük fel azonnal hogy a molesztáló lánya küldi a fenyegető üzenetek hősnőnknek! Próbál ide-oda terelgetni bennünket írónőnk, igyekszik megzavarni minket, de olyan vérszegényen teszi ezt, amin akár már színpadiasan zokogni is lehetne...Aztán, csak azért mert már olyan régen volt deja vu-nk, hosszú mondatokon keresztül vitatkozunk arról, hogy most ki-kit fog megvédeni, illetve hogyan, és hogy egy magánlimuzinnal történő furikázás, illetve egy személyi testőr jelenléte mennyire roncsolja a női önérzetet. Lefordítva a realitás hétköznapi nyelvére: megfenyegetnek, kis túlzással rátörnek az életemre, lovagom belibben a látóterembe és közli: mától nálam fogsz lakni, a limuzinommal fogsz járni, és a személyes testőröm fog rád vigyázni! Erre én: OKÉ! Na majd nem! Az öntudatom köszöni szépen, nagyon jól meg tudna barátkozni egy ilyen helyzettel, mivel - a franc essen bele - az életemről van szó, amihez valamiért nagyon, de nagyon ragaszkodom. Az öntudatom meg amúgy is mindig járatja a száját valamiért... De egy ilyen helyzetben még Ő is csak bőszen bólogatna, mert ha engem megölnek, akkor meghal Ő is... Igen, határozottan rémisztő, hogy magamról beszélek, magamnak... Lapozzunk. Szóval soha ebben az életben nem reagálnám ezt le olyan frázisokkal, mint a "nem kell engem megvédeni", "nem költözöm hozzád, csak azért, mert veszélyben az életem", "nem fogok testőrökkel megjelenni mindenhol", és a többi, és a többi... Persze hősnőnk levágja a műhiszti, megmutatva ezzel kissé már elszottyadt, leszáradt, de azért még szemléltetésre alkalmas lelki péniszét. Nekem meg aztán tök mindegy, aki hülye haljon meg...
A következő felvonás, amin felakadtam, az a fenyegetésekből adódó feszültségkeltés - illetve annak totális hiánya -, majd a sor végén leledző felkiáltójeles: ROHADTUL NEM TÖRTÉNT SEMMI!
Gondolkozzunk pszichopata aggyal tanfolyamunk első fejezetét olvashatják...
Böki a szemed a szerelmed csaja? Mi sem egyszerűbb! Fenyegesd meg a drágát, a Helyszínelők c. sorozatból elesett intelmek figyelembevételével. A fenyegetéseket rád bízzuk, tulajdonképpen bármi jöhet, amit már valamelyik thrillerben korábban ellőttek. A legfontosabb alapszabály: várd ki, míg az áldozatod idegileg összeroppan. Mikor elérted a kívánt hatást a következő alternatívák közül választhatsz:
1, Rituálisan felaprózod az áldozatodat, és éjszakai fürdőt veszel a vérében;
2, Az 1.-es pont annyi kiegészítéssel, hogy bevárod a zsarukat, és hagyod hogy lelőjenek;
3, Az 1.-es pont annyi kiegészítéssel, hogy öngyilkos leszel;
4, Az 1.-es pont annyi kiegészítéssel, hogy bevárod a szerelmed, és őt is megölöd (itt tetszés szerint pluszban választható a 2-es vagy 3-as pont is);
5, Kedélyesen elbeszélgetsz az áldozatoddal, nyomatékosan megkéred arra hogy pattanjon le a szerelmedről, mert az csak a tiéd, és amennyiben ez nem teljesül, úgy éppen azzal ami a kezed ügyében van, megzsarolod...
Értékelés: amennyiben az 5. pontot választottad, csapnivaló pszichopata vagy. Menj szociális munkásnak!
Első lecke vége.
Persze hogy a könyvben az 5. pont teljesül! Hát mi más is teljesülne! Erre egy szó van: FAKE - de rohadt nagybetűkkel ám! Ki az a háborodott, nem normális, aki így vezet le egy fenyegetős, rémisztgetős felvezetést? Felmerül a kérdés: mi a jó francért vesződött ennyit az a szerencsétlen asszony azokkal a fenyegetésekkel? Sokkal egyszerűbben is megoldhatta volna a dolgot annyival, hogy besétál Nikki újdonsült irodájába - na ehhez is lesz még egy-két mondatom - és közli vele: csajos, az ajtó arra, holnap legyél azon kívül, máskülönben megjelentetem a rólam, és Damienről készült molesztálós felvételeket. Pont. Istenem... nők!
És akkor még egy kicsi a női öntudatról, és önérzetességről ha nem ismernénk őket eléggé... Megismersz egy üzleti zsenit, aki milliárdos. Felajánlja neked a segítségét az új üzleted beindításához... Mire a te öntudatod kategorikus NEM-mel válaszol... AZOK UTÁN, HOGY 1 MILLIÓ DOLLÁRÉRT HAGYTAD MAGAD MEGDÖNGETNI, ÉS MODELLT ÁLLTÁL EGY AKTHOZ! Háááát persze! Anyám borogass...
Én szokás szerint megint nem ebbe a célzónába landolnék. Én nem feküdnék le pénzért - ahogy azt már korábban kifejtettem, vagy ingyen, vagy sehogy -, de elfogadnám a segítséget. Nem a direkt segítséget, hanem inkább a jótanácsokat. Vélhetően egy nagyvállalati mogul többet tud rólam a vállalkozásokról, mint én. Szörnyű némber vagyok ezért... tudom.
Mindezek után jogos a kérdés: volt még egyéb bajom is könyvvel? Hát volt! A nyelvezetbe azért nem mennék bele, most annyira mélyen, mert az első két részben erre már kitértem, és nem változott azóta sem semmi. Minden mocskos, meg pina, meg fasz (elnézést, ahogy szoktam, csak idézgetek), de engedtessék meg nekem egy sarkalatos pont megemlítése, ami miatt úgy durván negyed óráig röhögtem fetrengve a földön...
Nikki a gyönyörtől agonizál épp - ami nem meglepő, mivel a hölgyemény mást sem csinál, csak ezt -, amikor a következő olvasható:
"- Megbaszlak - mondja, miközben izgatja bekrémezett kezével a csókra csücsörödő végbélnyílásomat."
A csókra csücsörödő végbélnyílását... A csókra csücsörödő végbélnyílását...VÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Na ezt elképzeltem másképp... Felhevült állapotban szeretkező pár... Nő pihegve ránéz a férfire...
- Kérlek...
- Mire kérsz?
- Azt akarom...
- Mit akarsz?
- Kérlek... szeress engem análisan...
- Komolyan ezt akarod?
- Igen!
- Akkor mondd ki! Mondd mocskosan!
- Szeresd! Könyörgöm szeresd... ujjazd a csókra csücsörödő végbélnyílásomat!
Na az a pasi, aki itt nem röhögi el magát, az már sehol máshol sem. Ki az a ferde ember aki úgy gondol a saját segglyukára - bocsánat, bocsánat - mint ami csókra csücsörödik? Ezt a kifejezést érzékletesen felvázoltam kedves páromnak is. Hát Ő elröhögte magát...
A nyelvezetről szerintem ettől többet mondani nem is nagyon kell.
A kegyelemdöfést a könyv vége hozta meg számomra, a szirupos leánykérés... Ennyi kufirc után kifejezetten sablonosan egyszerűen lett ez a jelenet megalkotva, ami még nem is volna baj. A probléma, hogy ez a lezárás úgy kirí a történetből, hogy már csak a piros dudaorr, és a feje tetejéről a sziréna hiányzik róla. Az egész könyv csak azt szajkózza megállás nélkül, hogy bolondjaink - elmeroggyantjaink - milyen fokú rajongással viseltetnek egymás iránt. Ehhez mérten a frigy, csupán lepapírozása annak ami amúgy szavakba nem önthető - kórképbe annál inkább. Javaslatom: beutaló a kettes idegre mindkét szereplőnek.
Összegezve: örülök hogy vége ennek a rémálomnak. J. Kenner nem barátnőm. Kapcsolatunk így is hosszabbra nyúlt, mint szerettem volna. Amennyiben valaki mégis úgy határoz hogy elolvassa ezt az antikönyvet, annak a nyakába fokhagymát, a kezébe pedig fakeresztet javaslok.
Értékelés: SZ.A.R/Antikönyv
