Veronica Roth: A beavatott /2012/

Hogy miért olvastam el? Mert egyrészt szeretem a disztópiákat, másrészt pedig film lesz belőle. És erről a tényről én nemes egyszerűséggel lemaradtam. Aztán a minap FB-n megosztottam egy cikket, amiben az egyik női magazin 10 olyan pasasra hívja fel a figyelmünket, akik kellemes bizsergésbe fognak bennünket lökni idén. Megnéztem a listát, és rájöttem arra, hogy még mindig nehezen azonosulok a közízléssel, ha a szexi férfiakról van szó (a kérdéses cikk linkje, amennyiben valaki szeretné szemrevételezni itt olvasható). De lényeg a lényeg, egyik kedves rendszeres olvasóm, Theo James személyére azt nyilatkozta, hogy lát benne fantáziát, de csak azért mert a film előzetesében a srác hátán lévő tetoválások sora megragadta a figyelmét. Én annyit tudtam erre reflektálni, hogy halvány segédfogalmam sincs arról, hogy miről is van szó. Így jutottam el a mozi előzeteséhez...

És ekkor esett le a tantusz, hogy ez a film nem más, mint a Divergent adaptációja. Azé a könyvé, amivel úgy nagyjából egy éve szemezek. És a film előzetese annyira felbolygatott, hogy neki is álltam a könyvnek. És gyerekek, egy mondat sikít bennem amióta leraktam az első kötetet... Kérem szépen, így kell könyvet írni! Nem is tudom hová legyek a boldogságtól... És tényleg! Ha tehetném azonnal olvasnám a második részt, de az még nincs meg, és a beszerzése egy kis időt igényel... Én pedig kínomban a türelmetlenségtől az asztal szélét rágcsálom.

"Beatrice Prior a távoli jövő Chicagójában él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e - vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent - még önmagának is."

Kiadó: Ciceró

Oldalak száma: 430

Ára: 2990 Ft

Szóval... Hogy mi is nyerte el ennyire a tetszésem?

1, A történet

Nem is tudom már hányszor morogtam amiatt, hogy nem találok eredetiséget a jelenleg megjelent könyvek körében. A beavatott egy disztópia, egy eltorzult jövőkép, és mint ilyennél, ennél is lehet tartani a klisék tömegétől. Az éhezők viadalának a világa meggyőzött, mert részben a saját történelmünkből merített ihletet, és mert ámulatba ejtő, hogy Collins mi mindent ki tudott hozni a sztoriból a trilógia végére. A disztópiák esetében is beszélhetünk egy jelenkori divathullámról. Korábban is volt már a műfajnak nem egy jeles képviselője, de az utóbbi években ez a műfaj is elkezdte újkori fénykorát élni. Ilyenkor lehet elkezdeni attól tartani, hogy gomba módjára elszaporodnak az ugyanazon csontot rágó regények - remek példaként rögtön ide lehetne sorolni az erotikus/romantikus műfajt, ahol jobbára már hónapok óta rendületlenül csak ugyanazt a sztorit adják ki a kiadók, legfeljebb a könyvek címe, és a szereplők neve más. Jelentem, Veronica Roth világképe ragyogóan van felépítve. Annyira egyedi, amennyire annak kell lennie. Társadalmi felépítése fantáziadús. Öt nagy csoportra építkezik, az Őszintékre, az Önzetlenekre, a Bátrakra, a Műveltekre, és a Barátságosakra. Minden 16 évet betöltött gyermeket letesztelnek, hogy melyik csoporthoz klappol a leginkább, aztán a fiataloknak dönteniük kell, hogy melyik kasztot választják. Persze ez lehet az a csoport, amiben nevelkedtek, ahová születtek, de válthatnak csoportot is, és nem kötelező azt a csoportot választaniuk, amire elvileg a teszt szerint a legalkalmasabbak. Miután kiválasztották hogy hová is csatlakoznak, jól kiképzik, és vizsgáztatják őket. Aki nem felel meg, mehet isten hírével, csoportnélkülivé válik, a társadalom peremére szorul, nem kap munkát, kitagadottá lesz. Aztán vannak még az Elfajzottak. Ők azok a fiatalok, akiket nem lehet egyértelműen besorolni, mivel az agyuk működése több csoport jellemzőjét is képes produkálni, így nehezebben irányíthatók, leginkább semennyire sem. Ebből egyenesen következik, hogy ezen egyedeket a társadalom előszeretettel likvidálja. Történetünk főhőse, Tris is Elfajzott. Egy Önzetlennek született lány, aki merészen csoportot vált, és beáll a Bátrakhoz. A csoportfelépítéses elmélet nekem nagyon tetszett. Minden csoport más-más feladatot lát el a társadalmon belül. Az Önzetlenek a politikai réteg urai, mivel elvileg ők azok akik képesek úgy döntéseket hozni, hogy minden esetben a közjót veszik figyelembe. A Bátrak képezik az idézőjeles katonaságot. A Műveltek jelentik az agyat, ők azok akik a fejlődésért felelősek, és így tovább és így tovább... A csavart pedig az képezi, hogy nem minden csoport elégedett ezzel a társadalmi struktúrával, van amelyik hatalomra vágyik, szóval küszöbön a háború. Nem is tudom hová sikoltozzam az elégedettségemet, mivel ezek az alapok olyan kitűnő kis játszóteret képeznek, amiben öröm tobzódni.

2, A karakterek

Csak hogy hívek maradjunk a szokásokhoz, jelen könyvünk is E/1-ben íródott. Még mindig nem a kedvencem ez a fajta megközelítés, mivel így csak egy szereplő gondolatait ismerjük meg, a többiek motivációira csak úgy derülhet fény, ha vagy kikövetkeztetjük azokat, vagy ha a mellékszereplő szófosó görcsöt kap, és szájbarágósan a tudtunkra adja a miértjeit. Mondanom sem kell, hogy itt is küszködtem némi hiányérzettel. Egyfelől Tris teljes könyvön átívelő önismereti krízise reális volt, mi több, szórakoztató, másfelől viszont Négyes (igen, Ő az a srác akivel majd romantikázni fogunk, és aki nem mellesleg Tris kiképzőtisztje) jellemfejlődése egy az egyben kimarad. Már csak azért is, mert az Ő karaktere már egyenesben van. De azért annyira jó lett volna belelátni a fejébe. Hogyan élte meg a fiatalságát? Mi hajtja előre? Miért pont Tris-t választja? Mit lát benne? Nem beszélve az apja és közte húzódó feszültségről, amit éppen hogy csak érintünk. De ne legyünk telhetetlenek! Vannak itt folytatások is... Abban is kell lennie olyan információnak, ami új és friss, így nem lőhetünk le minden poént az első kötetben... De akkor is hiányérzetem volt! Tudjuk be ezt önnön idiótaságomnak...

A mellékszereplők felépítése is tetszett. Mindegyik beteljesíti a rendeltetését. Van amelyiket sajnálhatjuk, van amelyik sorsán ledöbbenhetünk, és van amelyiknek élete tragikus fordulatot vesz. Annyira vannak árnyékoltan ábrázolva, amennyire kell ahhoz, hogy jelentsenek nekünk valamit. Hogy át tudjuk rajtuk keresztül érezni Tris veszteségeit.

3, A hangulat

Mivel a történet zöme a Bátrak központjában játszódik, így hangulatilag elég egyértelmű löketet kapunk. Minden akörül mozog, hogyan tudják a frissen belépett fiatalok legyőzni a saját félelmeiket. A kiképzés három fő részre oszlik. A fizikai erőpróbákon megtanulják a fegyverhasználatot, és a közelharcot - itt megy a csihipuhi vérzésig, hangsúlyozandó mennyire barbár is az ember ha arra kényszerítik -, a pszichikai gyakorlatokon hallucinációkon keresztül mindenki szembesül a saját félelmével, amit meg kell tanulnia uralni, a harmadik fázisban pedig ötvöződik a kettő - győzzük le önmagunkat, uraljuk a pánikot, a fizikai módszerek segítségével. Nekem a második, és a harmadik szakasz nyerte el leginkább a tetszésem. Félelmekben nincs hiány, kezdve a szokványostól - magasság, fulladás, bogarak -, az egyedi szorongásokig bezárólag - szülők, szerelem, kiszolgáltatottság. Van egy olyan rész a könyvben, amikor egy 100 emelet magas épületről egy kifeszített drótkötélen kell egy hevederbe szíjazva lesiklania Trisnek... Amíg olvastam ezt a részt, szédültem. Az ágyamon feküdve szédültem. Na jó, tériszonyos is vagyok, nem is kicsit. Nekem már egy létra kihívásnak számít... De akkor is! Marhára élveztem! Szóval hangulatilag is le lettem nyűgözve.

4, A romantika

Ami nélkül nem könyv egy könyv. Mivel mindkettő főhősünk Bátor, így egy valamit már a legelején lemínuszolhatunk - itt nem lesz nyavalygás, hogy jaj, most tetszem-e neki, vagy sem, meg gyomorideg, ha meg akarnak csókolni. Persze Tris-ben lesz egy csöppnyi feszültség, mert - láss csodát! - itt legalább verbálisan megjelenik a szex lehetősége... és hát ne várjunk már feszültségmentességet egy 16 éves szűztől... Na de, ahogy az írónő ezt a témát lerendezi! Én egyrészt görnyedtem a nevetéstől, másrészt olyan büszke voltam a fiataljainkra, mint még soha könyvszereplőkre! Úgy nagyjából két-három bekezdés alatt letudják ennek a krízisnek a megvitatását. Mindenféle nagyobb érzelmi zűr nélkül, és mindemellett aranyosan. Imádtam! Még így felnőtt fejjel is megkedveltem Négyest, sőt még Trist is. Görcsösen szurkoltam is nekik, hogy kibimbózzon a románcuk.

Ami még nagyon megnyerő volt, hogy annak ellenére, hogy konkrétan egy katonai kiképzést nézünk végig, nem egy helyen az írónő betesz a történetbe olyan elemeket, amiken keresztül tisztán érezhető, hogy a szereplők mégiscsak 16 éves tinik. Nem felnőttek, és sok esetben össze is vannak zavarodva. Csaponganak az elvárásaik, és a vágyaik közt. Ezek az elemek nem olyan hangsúlyosak, hogy átfordítsák a teljes történetet száraz drámába, de elég hangsúlyosak ahhoz, hogy amikor kell, akkor megborzongjunk miattuk.

Megkockáztatom, hogy ez a könyv van annyira jó - ha nem jobb (csak egy hajszállal) -, mint Az éhezők viadala. Az előzetes alapján talán már azt is le lehet szűrni, hogy a filmkészítők igyekeztek a legnagyobb pontossággal hűek lenni a könyvhöz. Ha a film, csak feleannyira lesz meggyőző, mint a könyv, akkor én máris elégedett leszek. Mindenképp el fogok pocsékolni annyi pénzt, hogy moziban nézzem meg az adaptációt. És kicsit ugyan fanyalogva, de még azt is elismerem hogy Theo James nem rossz választás Négyesnek... Tris személyét illetően még vannak kétségeim. De filmtől függetlenül, a könyvet minden disztópiákat kedvelőnek, csak ajánlani tudom.

Értékelés: 9 pont

Tovább

Kresley Cole: A sötétség démona /2013/

És végre ismét a már jól megszokott, és imádott vizeken. Hangsúly a második jelzőn. Van valami nem teljesen tiszta élvezet abban, amikor az ember lánya vámpírokról, démonokról, boszorkányokról, és társaikról olvas. Ebben a kategóriában nincsenek akadályok. Itt minden megengedett, főleg ha az író baki nélkül képes a fantáziáját felépíteni és levezetni. És Kresley Cole mestere ennek a tartománynak. Felsorakoztat x fajt, össze-vissza keveri őket, belevegyít az alapötletbe egy x százévente kirobbanó háborút, ahol az erőviszonyok még nem tisztázottak, aztán jön még a romantika, és kérem szépen még a szex is, annak minden pompájával, nem túlspilázva, igényesen. Kérdem én... kell ennél több? Hát nem! Humor, kaland, szerelem, kiteljesedés, fokozatos történetvezetéssel, és átlátható ábrázolás. Különböző jellemek, fergeteges karakterek... Teljesen meg tudom érteni magam, hogy miért rajongok a hölgyemény irományaiért.

"Kresley Cole története szenvedélytől fűtött mese egy kitaszított démonról, akit vámpírvérrel mérgeztek meg. És egy sebezhető fiatal boszorkányról, akit a férfinak még önmagától, vámpír énjétől is védelmeznie kell."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 458
Ára: 3999 Ft

Az előző könyve után némi lelkesedésvesztést tapasztaltam. Kicsit ronggyá rágottnak érzékeltem már a sorozatot, és az fordult meg a fejemben, hogy kifogyott a történetből az üzemanyag. Ezt az állásfoglalásomat továbbra is fenntartom, mert a sorozat előző kötete annyira azért nem sikerült fergetegesre. Nem mintha azon nem szórakoztam volna jól - itt szokott következni az a rész, amikor kihangsúlyozom, hogy Cole legrosszabb könyve is fényévekkel jobb a nagy átlagán... És ezt az álláspontomat is fenntartom még. Szóval minden viszonyítás kérdése. Cole önmagához képest az előző könyvben egy hajszállal kevésbé lendületeset, és eredetit alkotott, de az összképet figyelembe véve, még mindig igényes maradt. Jelen könyvünk azonban még ezt az apró csorbát is kijavítja. Amit hiányoltam hangulatilag az előző könyvből, az itt hiánytalanul megjelenik, újra érződik rajta a szokásos Cole-os látásmód, és ez elgondolkoztatott. Volt egy kisebb fajta eszmecserém a minap arra vonatkozóan, hogy a könyvek karakterei - legalábbis a romantikus irodalmon belül - miért olyanok, amilyenek. A férfi karakterek jellemábrázolása világos, és erősen érezhetőek rajtuk a generációs különbségek. Amikor az ember lánya serdülőkorban van, teljesen mással szimpatizál, mint amikor felnőtt, és érettebb, ez így természetes. Visszagondolva saját fiatalságomra, rám is igaz az, hogy tinikori álmodozásaimban inkább a simulékony, gyengéd, kedves, körültekintő, odafigyelő fiú volt az ideálom. Aki megvigasztal ha el vagyok kanászosodva, aki minden rezdülésemre azonnal reagál - ami nem kis elvárás, ha figyelembe vesszük, milyen is egy lányka érzelmi világa -, aki támogat, és a többi, és a többi. Aztán amikor a hormonköd feloszlott a szemeim elől, és elkezdtem használni a két fülem közt megbújó szervemet, és ezzel párhuzamosan fejlődésnek indult bennem a felelősségtudat is, akkor ez a kép is csorbulásnak indult. Általában ebben a szakaszban jutunk el odáig, hogy elkezdünk tisztességes válaszokat adni az olyan kérdésekre, hogy kik is vagyunk mi, mit is akarunk elérni, milyen céljaink vannak. Ebben a fázisban gondolkozunk el először azon, hogy milyen szerepet is szánunk magunknak az élet hatalmas kánonjában, és ilyenkor jelenik meg az elkötelezett céltudatosság is. Már amennyiben megjelenik - sajnos ezek a lépcsőfokok nem annyira általánosíthatók, mint amennyire szeretném, hogy azok legyenek. A szociális fejlettség, és az emberi szükségletek csúcsán az önismeret, és saját magunk kontrollja áll. Ha megvalósul az önismeret, úgy megvalósul az is, hogy megtanuljuk kezelni magunkat. Persze ez nem egy lineáris egyenes. Vannak élethelyzetek, amik után újra kell tanulnunk magunkat. Az én álláspontom szerint az identitásunk, és önmagunk meghatározása pár évente borulásnak indul. Legyen családalapítás, vagy életkörülmény változás, nagyobb felelősséget igénylő munka... ez mind okozhat kilengést az önképünkben, de nem feltétlenül drasztikusan. Sőt, azt kell mondjam, hogy ezek a kilengések alapváltozásokat nem eszközölnek. Azon személyiségjegyeink amiket a tinikorban, vagy azelőtt, még kisgyermekkorban a magunkévá tettünk, azok úgyis fognak maradni. Esetlegesen az erőviszonyokban állhat be változás. Kevesebb önbizalom, több önbizalom, sikertelenség, vagy éppen sikeresség okán. Közvetlenség, vagy bezárkózottság, attól függően, hogy mennyi sérelem ér minket abban az életszakaszban, mennyire vagyunk érzékeny állapotban. Természetesen amennyiben a változás nagyon szélsőséges, az okozhat nagyon szélsőséges reakciót is, de ezzel nem foglalkoznék, mivel most a nagy általánosságot igyekszem behatárolni. Lényeg a lényeg, az alaptermészetünk az egy kialakult, és relatíve erős alapkő, de a behatások miatt az önismeretünk boncolgatása, és önkontrollunk jobbára egy non-stop meló. És hogy ez most hogyan is jött ide... Nos, a női karakterek a könyvekben mindig kérdőjelet képeznek az én kis homlokomra. Az alapelképzelés az kellene hogy legyen, hogy a női karakter - figyelembe véve, hogy a romantikus irodalom leginkább nőknek szól - "semleges". Hogy miért? Mert egy semleges karakterbe mindenki képes belehelyezni saját magát, ha szerencsénk van, akkor erőlködés nélkül. A dolog azért lesz ettől jóval bonyolultabb, mert a társadalmi "elvárások" (ideálok, sztereotípiák, vélt vagy valós elképzelések) is megjelennek ezekben a könyvekben, és főleg ezekben a karakterekben. Ha előveszünk egy nyolcvanas években íródott romantikus könyvet, és összevetjük egy mostanival, akkor csak úgy sikít az oldalakról az akkori és a mostani látásmód különbözősége. Itt kerül képbe a kényszeresség, és az örök kompenzálásra való hajlam is. Ha megfigyeljük az elmúlt néhány évtizedet, akkor láthatjuk, hogy hála az emancipációs mániánknak, a női szerepek egyre maszkulinabb jelleget öltenek, szépen fokozatosan. Ami nem is lenne baj, mert ugyan ki szeretne elnyomva élni, de... Ezzel párhuzamosan az erős férfias férfi képe is halványodni kezdett, és a kilencvenes évek fiúbandáinak virágkorán, az "xy" kromoszómás állománya Földünk lakosságának, szenvedélyes puncinövesztésbe kezdett. És itt jön a csavar. Merthogy, az hogy valaki szeretné hogy nőként elismerjék a szakmájában, vagy hogy lehessen véleménye, ami számít annyit, mint egy férfi véleménye, az egészséges bizonyítani vágyás, nem egyenlő azzal, hogy képletesen értve farkat növeszt a nő. És ha már ambiciózus nők... Ami ennek a típusnak ritka rövid időn belül megy az agyára, az az életképtelen és mulya férfi. Ha egy nőnek erős az egyénisége, akkor az nem fog elkezdeni a párkapcsolatán belül tutujgatni, már csak azért sem, mert ez nem szerepel az "elvárásai" közt. Viszont az biztos hogy ott fog virítani az "elvárások" közt, hogy a párja tudja a dolgát, és tegye amit kell, minden felügyelet és figyelmeztetés nélkül. Viszont a társadalmi normák bicsaklottak, és előtérbe került a az "érzékeny férfi" típusa. Ezt kompenzálandó, most ennek ellentettjét fogalmazza meg minden írónő a könyvek oldalain, mert a sok kedveskedésből köszönjük, ennyi elég volt, hímeket óhajtunk magunk mellé, akik erős markukban tartják az irányítást, ezáltal is levéve némi terhet a vállunkról. Oké, hogy az intellektus is hatalommal bíró tényező, akárcsak az egzisztencia - mindkettő biztonságot sugárzó jellemző -, viszont az erőegyensúlyok eltolódtak. Valamilyen szinten a nyersség, az egyenesség, jól megszerkesztett határokon belül a durvaság - ezek kezdik eluralni a terepet. Szóval az teljesen világos, miért olvasunk most lépten-nyomon tesztoszterontúltengésben szenvedő irányításmániás fickókról. Próbáljuk kiheverni Edward Cullen-t, a Backstreet Boys-t és társaikat. Ami nekem nem tiszta, hogy ezzel párhuzamosan, miért hülyülnek el a hősnők. Alig pár sorral fentebb kifejtettem, hogy a romantikus könyvek női karaktereinek elvileg mellőzniük kéne a szélsőségeket, és az átlagosságot kellene megragadniuk, mert ezzel tudnák megcélozni a legszélesebb olvasói réteget. De ez rendre nem teljesül. Miért nem? Miért van az hogy a legtöbb történetben bugyuták a nők? De rendre, majdnem mindegyikben. Mit akarnak ezzel lekommunikálni akár tudatosan, akár tudat alatt az írónők? Túl gyorsan, túl magasra törtünk? Olyannyira, hogy még magunk is képtelen vagyunk felmérni mire is vágyunk igazán, és ezt hogy is lehetne összeegyeztetni a jellemünkkel? Az egész női társadalom önismereti krízisben van, és még nem tudja hogyan is kúrálja magát? Vagy a "szabadság", amit a női egyenjogúság égisze teremtett meg, kritikusabbá, más megfogalmazásban igényesebbé tett bennünket? Már nehezebben fogadjuk el, hogy egyazon ruha, mindenkire jónak kell hogy legyen? Őszintén nem tudom megmondani, mi lehet ennek a bicsaklott látásmódnak az oka. Ez az alig pár mondatnyi levezető is csak találgatás a részemről, bár elég szépen levezethető találgatás. Ami miatt most belemerültem ebbe az egészbe, az az, hogy Cole előző két könyve A démonkirály csókja és A gyönyör sötét hercege számomra kicsit vérszegénynek tűnt. És ennek okát abban látom, hogy az ezekben felvezetett karakterek, mind férfi, mind női szempontból, kicsit távolabb álltak az ízlésemtől, a megszokottakhoz képest. Istenem, van ilyen. Ezért nem is voltam soha kegyetlen, vagy túl kritikus Cole-lal, mivel nem az Ő stílusában, illetve karakterábrázolásában láttam a hibát. És ez most igazolódni is látszik. A sötétség démona ellentétben két korábbi társával, totálisan megvett magának. Hogy miért? A férfi karakter több mint izgalmas, méghozzá pont azért, mert rémisztően szélsőséges. Egy démonnak született, később félig vámpírrá alakított valaki, aki egy kietlen köves puszta közepén él, nem mosdik, mert fél a víztől, sokat hörög, és nem tud kommunikálni a kiválasztottjával, mert nem beszélnek közös nyelvet. Komoly. Ez ám aztán az erős ívű labda. És ha ennyi nem volna elég, mindezek mellett hősünk szíve meg van hasadva, lelkileg össze van törve, körüllengi némi önutálat, és szűz - éltes kora ellenére. Khm... Megint csak azt tudom mondani, hogy komoly. És még mindig izgalmas. És rögtön beleveri az emberbe a hétfrászt, mert ekkora szélsőséget felépíteni, fenntartani, sőt szimpatikussá tenni, minden csak nem egyszerű, főleg akkor nem, ha a történet maga is egy hatalmas fantazmagória. Ami megnyugtató, hogy Cole-nak volt már korábban is ennyire meredek ötlete, és csont nélkül keresztül is vitte azt (azért egy halott táncosnő szelleme, és egy megbolondult vámpír szerelme sem éppen habos torta...).

Női karakter szintjén már kevésbé tudok ennyire lelkes lenni, de azért nem is kezdek bősz siránkozásba miatta. Carrow jelleme határozott. Olyan nő, aki kemény ha az kell, de érzékeny is amikor az kell. És itt be is lehet fejezni Carrow ábrázolását. Egyrészt örülök, hogy a női szereplő nem lett annyira bonyolult, mint a férfi. Ha olyan lett volna, akkor ezek a szerencsétlenek vélhetően soha nem jönnek össze. Másrészt viszont egy kicsit el vagyok kenődve, mert ott van az a "mi lett volna ha"... De mivel a pozitív olvasási élmény gyönyörűen teljesül a megadott feltételek mellett is, így töröljük a "mi lett volna ha"-t, befogjuk a szánkat, könyveljük az elégedettséget, és felsóhajtunk a megkönnyebbüléstől, hogy jelen könyvünk miatt nem pusztult el egy agysejtünk sem.

Ami nekem nagyon tetszett, az az, hogy a szereplők nem tudják megértetni egymással magukat. Ez eleve rángat magával nem kevés vicces potenciált, illetve megadja a konfliktust is. Ha képesek lettek volna egymás felé lekommunikálni a problémáikat, akkor a könyv történetvezetése annyira leegyszerűsödött volna, hogy véget ért volna, mielőtt elkezdődik. Akarva akaratlanul eszembe jutott az Eleven testek c. film, amiben egy zombi lesz hullaszerelmes egy élő nőbe - aki még nem látta ezt a remeket, annak ajánlom figyelmébe, amennyiben bírja a komolytalanságot. Ebben a moziban a férfi főhős nem túl sokat fecseg, és amit mond, azt is jobbára csak zombisan kikrákogja. Oké, hogy itt nem teljesen ugyanez a helyzet, de a lényeg ugyanaz. Ha megölöd a kommunikációt, az bizony félreértésekhez fog vezetni, amiken lehet majd sírni, és nevetni is. Kifejezetten élveztem ezt a fajta csavart.  

Történetileg a megszokottakat kapjuk. Akció, még egy kicsi akció, agresszív hallhatatlan lények öldöklése - megunhatatlan. Említettem már, hogy szeretem amikor véres cafatokat dobálnak a főszereplők egy könyv oldalain? Emiatt ismételten kap egy pipát tőlem a mű. És ami még felfrissítette nálam az élményt... Eddig majd minden könyv középpontjában az örökösödési háború állt, vagy ilyen, vagy olyan mértékben. Fel is merült bennem a kérdés, hogyan fog ebből a kátyúból Cole kiavanzsálni, mivel ez a kérdés már kezdett egy kicsit ellaposodni. És jelenthetem, hölgyeményünk remekül kifordul ebből a képből, méghozzá úgy, hogy behoz egy titkos társaságot, aminek emberek a képviselői (részben), és aminek eltökélt szándéka a halhatatlan fajok becserkészése, vizsgálata, a későbbi kiirtás céljának okán. Friss gondolat, és nem is a legrosszabb. Volt már ugyan megpedzve ez a fondorlat, de itt jóval nagyobb jelentőséget kap, és ezáltal az egész sorozat kap egy hetyke kis vérátömlesztést. Eme fejlemény igazán elégedetté varázsolt.

És akkor összegezve... Olvassatok Cole-t! Az egész sorozat megérdemli az odafigyelést, még akkor is ha vannak hajszállal gyengébb kötetei is. Értelmesen felépített, komplex, igényes kivitelezésű szórakozás, humorral, szerelemmel, és egy csipetnyi erotikával.

Értékelés: 8 pont

Tovább

J. R. Ward: Végre szeretők /2013/

Így ünnepek előtt mindenkinek kész rohanással telnek a napjai. Legalábbis az én napjaim mindig a fejvesztett készülődéssel telnek. Kinek mit vegyek? - rémálom ez a kérdés, mert ugyan a hülyeségben kreatívnak tartom magam, az ajándékvásárlás más tészta. Kezdjük azzal, hogy az ünneplésre okot adó dátumok felét mindig elfelejtem. Mint mindenkinek az életében, nekem is van sok olyan barátom, akiket már hosszú évek óta ismerek, és akik erős alapját képezik a mindennapjaimnak. Ennek ellenére kész káosz van a fejemben, ha arról van szó, hogy kinek mikor van a születésnapja, vagy a névnapja. A saját születési dátumomat elvileg jól kellene ismernem, de volt már precedens arra, hogy az is akkor jutott az eszembe, amikor édesanyám felhívott, hogy Isten éltessen! Ami megkerülhetetlenül mindig hangsúlyt kap, az a fiamat érintő ünnepek sokasága. Ő róla soha nem felejtkezem el... Így nekem a karácsony mindig jó alkalom arra, hogy akiről szétszórtságom okán év közben "elfelejtkeztem" azt ilyenkor pótoljam. Na de, van egy másik problémám is... Nem szeretek értelmetlen dolgokat vásárolni. Ahhoz pedig semmi érzékem, hogy kitaláljam, kinek mire van szüksége éppen. Ebből a szempontból totálisan maszkulin a gondolkozásom. Leginkább a teljes illúziórombolás égisze alatt, nyílegyenes rá szoktam kérdezni az érintettekre, hogy mi kéne nekik. Nem a legromantikusabb megoldás ez, de legalább hatásos. Az ajándékok megszerzése jóval hamarabb megtörténik, mint ahogy az indokolt lenne - ennek is a rövid agyam az oka. Ha nem veszem meg addig a dolgokat, amíg az eszembe vannak, akkor vélhetően nem is venném meg őket soha. És ez az időszak nekem mindig egy izzadással, és görcsöléssel teli időszak, mert ha a megbeszéltekből valami véletlenül, ne adj isten nem kapható, akkor minden további nélkül eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Aztán ehhez jön még az ünnepi menü kérdése, majd a totojázás azon, mit hogyan fogunk kivitelezni, mikor kezdünk főzni, mikor lesz a nagytakarítás - amikor is én mindig bősz káromkodások közepette funkcionálok, mert nem létezik, hogy valakinek annyi kacata legyen, mint nekünk, nem beszélve a könyvek halmazáról, amiket ugyan imádok, de pokollá teszik az életem, amikor le kell őket szedni a polcokról, és szépen letörölgetni őket (ez olyan félnapos meló, főleg mivel nagyon sok szép otthondíszítő nyavalyám van a kagylóktól, mécsestartókig, különböző méretekben...). Ennek ellenére idén nagyon ügyesnek mondhatom magam, mert leszámítva a főzést, jelentem mindent befejeztem, amit be kellett. És ezen felül még olvasni is volt időm! És lesz is még időm olvasni... Röviden: szokásaimmal ellentétben, teljesen optimista lendülettel fogok beleszaladni a jövőhétbe. Szokatlan ez az érzés, de egyáltalán nem mondható kellemetlennek. És ami még nagyon jól esett... A tegnapi postával érkezett egy nagyon kedves üdvözlőlap, amit az egyik Molyos barátné küldött el a részemre. Most lehet nyugodtan nevetni, de az ilyen gesztusoktól rendre elérzékenyülök. Nem boltban vásárolt üdvözlőlap volt, hanem egy kézzel készített nagyon ötletes kis kártya - itt a csodálatomat nehéz volna szavakba önteni. Sajnos az én korlátolt agyamnak eszébe nem ötlene, hogy ilyen kézzel készített üdvözlőlapot készítsen. Pedig milyen jó idea! Molyos barátnémnak nagyon szépen köszönöm, hogy gondolt rám. Üdvözlőlapja a karácsonyi dekorációt képezi, szem előtt van, és ott is fog maradni, évszaktól függetlenül, azon tárgyak közt, amiket tőletek kaptam Kedves Olvasóim. Nem tudom mi módon, de egyszer viszonozni fogom az odafigyeléseteket, és a kedvességeteket.

"Qhuinn – ismeretlen apa fia – hozzászokott, hogy egyedül van. A családja kitagadta, az arisztokrácia hátat fordított neki, ő azonban végül megtalálta az útját: az Alantasok Társasága ellen vívott háború egyik legkegyetlenebb harcosa lett. Az élete mégsem teljes. Lehetősége nyílik rá, hogy saját családot alapítson, mélyen legbelül mégis ürességet érez, mert a szívét valaki másnak adta…

Blay a hosszú éveken át táplált viszonzatlan szerelem után kigyógyult a Qhuinn iránti érzéseiből. Itt volt már az ideje: Qhuinn rátalált a tökéletes párra egy kiválasztott nő személyében, akitől hamarosan gyermeke születik – épp úgy, ahogy mindig is tervezte. Blaynek nagyon fáj együtt látnia őket, de ha egy elérhetetlen álomra építi az életét, biztosan csalódik. Ahogy már meg is tapasztalta.

A sors különböző útra tereli ezt a két vámpír harcost… ám miközben fokozódik a faj trónjáért vívott harc , és új játékosok bukkannak fel Caldwellben, akik halálos veszélyt jelentenek a testvériségre, Qhuinn végre megtapasztalja, mi is az igazi bátorság, és a két szív, amelyet egymásnak szánt a végzet… végül eggyé válik."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 626

Ára: 3999 Ft

És akkor visszakanyarodva az olvasáshoz. Szerintem már mindenki tudja, hogy Ward nekem olyan, mint a csoki. Ha elém teszik, akkor nem bírom megállni, hogy ne nyúljak utána, és ne temetkezzem nyakig a történeteibe. Stílusilag még mindig nem sikerült kifogást találnom a hölgyeményben, na nem mintha kerestem volna... Az FTT sorozata a vámpírhistóriák közül mindenképpen egyedi, humora helyenként döglesztő, és a lazasága, ahogy megfogalmazza a dolgokat... Emelem kapalom az írónő előtt. Jelenlegi története egy kicsit még inkább eltér a megszokottól, mivel a fókuszban két férfi, két harcos szerelmi kiteljesedését írja le - sok egyéb más mellett. Qhuinn és Blay macska-egér játékát már több könyv óta kísérhetjük figyelemmel, viszontagságaikat, érzelmi-lelki problémáikat ától cettig lekövethettük az előzményekben. Bevallom, én már tűkön ültem, hogy elolvashassam a boldog befejezésüket is. Annak ellenére, hogy soha eddigi életem folyamán nem olvastam olyan romantikus könyvet, aminek homoszexuális irányultsága lett volna. Volt, hogy olyan erotikus jelenetbe, novellába botlottam, ahol felszínre került ez a téma, de az merőben más megközelítésű volt, leginkább nyersen szexuális, ahol semmi nem szólt a szerelemről... A mostani történet azonban erre a nem elhanyagolható alappillérre épít, és ezáltal kicsit kilökött a komfortzónámból. Attól tartottam a sztori legelején, hogy furcsának, idegennek fogom érezni, amikor a két férfi ölelkezni kezd. Hogy nem fogok tudni úgy azonosulni velük, mint a már jól megszokott alternatíva esetében. Menet közben kiderült, hogy teljesen feleslegesen tartottam ettől. Függetlenül a felállástól, ugyanúgy drukkoltam nekik is, mint mindenki másnak, és nem éreztem semmilyen negatív érzelmi visszhangot, amikor azon oldalakra jutottam, ahol megtörténnek a fizikai aktusok. Nem is nagyon gondolkoztam el ezeken a fejezeteken. Könnyűszerrel elfogadtam őket, és az egyetlen konklúzió, amit lekönyveltem utólag, az volt, hogy a testi szerelem még mindig gyönyörű dolog. Hogy mondhat bárki bármit, a természet egyik legnagyobb csodája az, amikor egy másik emberi lény annyira képes hatni rád, hogy attól reszketni kezdesz, vagy majdhogynem elsírod magad a túláradó érzelmek tömegétől. Teljesen és totálisan mindegy, hogy a szereplők most standard felállásban vannak-e, vagy esetlegesen azonos neműek-e. A kémia ugyanaz. Eddig sem volt bajom a homoszexualitással, és ez ezután sem fog változni. Hiszem, hogy nem az determinálja egy ember személyiségét, hogy milyen a szexuális irányultsága. Az hogy a hálószobán belül ki mit csinál, és kivel, az egy olyan téma, ami nem tartozik senkire. Értem ezalatt persze az olyan kapcsolatokat, amik közös megegyezéssel, és felnőttek közt jönnek létre. Nem győzöm hangsúlyozni az ilyen mondataim után, hogy a szexuális szélsőségekkel én sem tudok egyetérteni, nem pártolom egy pillanatig sem az olyan kapcsolatokat, amiben az egyik vagy esetlegesen mindkét fél sérülhet, akár fizikailag (értem ezalatt a laposra verést és társait), akár érzelmileg, akár lelkileg. Amin viszont elmorfondíroztam az volt, hogy nem értem miért kezeli a társadalom ennyire lesújtóan két férfi kapcsolatát. Pszichológiailag le tudom vezetni a miérteket: konzervatív gondolkozás, patriarchális hozzáállás, szokatlanság, nevelési kérdések, miegymás... A homofóbia egy érdekes területe az életnek. Azoknak akik idegenkednek, csak azt tudom javasolni, hogyha egyszer úgy hozza az élet, akkor üljenek le beszélgetni egy ilyen irányultságú emberrel. Vannak olyanok akiről nem is feltételezné az ember első látásra, hogy hazai pályán játszik. Akik függetlenül ezen irányultságuktól értelmesek, érzékenyek, intelligensek, sőt még helyesek, vonzóak is - vigyázzatok lányok, az ilyen típus az, akinél nagyon kecsesen lehet árnyékra vetődni... Nem tudom azt mondani, hogy taszítónak tartom két férfi kapcsolatát. Vannak a környezetemben is ilyen emberek, de minden fenntartás nélkül kedvelem őket, és velük örülök, ha boldogok. Náluk is ugyanazok az élethelyzetek alakulnak ki, mint mindenki másnál, és ugyanúgy megsínylik, ha egy kapcsolatuk zátonyra fut. Képesek ugyanolyan átéléssel szeretni, ragaszkodni. Szerintem ez a lényeg, és nem az hogy kivel, vagy miért úgy, és főleg hogy hogyan.

Ami egy kicsit furcsa irányba terelte az érzelmeimet, az a könyv legvége volt. Az én ízlésemhez mérten, a történet lezárása egy hangyányit giccsesre sikerült. A felvezetésben Qhuinn és Blay elég karakán karakterek voltak, elég erős jellemekkel. Én már csak tudom milyen egy erős jellem... Saját tapasztalat alapján jelentem ki, hogyha valaki személyiségileg merev, és nem képes egykönnyen feloldódni az érzelmeiben, az két hét alatt nem fog tudni ezen változtatni. Most mindegy, hogy azért nem, mert fél, vagy mert nem tudja kezelni az őt ért heves érzelmi reakciókat. Egyszerűen csak nem fog tudni ennyire könnyen akklimatizálódni. Oké, ha felmerülnek a stratégiailag fontos kérdések, amire megtörténik az őszinte belső, vagy külső válaszadás, a válaszadás minőségétől függetlenül követi azt egy megkönnyebbülés, de ha valaki évekig fékezi magát, az nem fogja tudni ezt a kényszert egyik pillanatról a másikra levetkőzni. Lelövöm a poént, így aki el akarja olvasni a könyvet, az ugorja át a következő bekezdést...

Qhuinn megkéri Blay kezét, gyertyákkal, a testvérek és a király jelenlétében, családostul. Szép gesztus, de figyelembe véve az előzményeket, egy kicsit hirtelennek tűnik a dolog, főleg úgy, hogy Qhuinn alig két héttel korábban képes csak tudatosítani magában, hogy Ő bizony meleg.... Lehet hogy velem van a baj, de láttam már ilyet az életben is, és nem feltétlenül tartom ezt a reakciót helyesnek. Mert felmerül, hogy mi is a motiváció. Míg az érintett váltig fogja állítani, hogy ami hajtja az a mély, és megismételhetetlen szerelem, addig háttérben mozoghat egy kevésbé tudatos dolog is, méghozzá a félelem. Felvállaltam valamit, beleléptem valamibe, amire már egy jó ideje vágyom. Megkaptam amit azt hittem sosem fogok. Na kössük csak le gyorsan ezt magunk mellé, minden módon, ahogyan az csak lehetséges! A lelkesedés érthető egy ilyen helyzetben, és persze Ward könyve ettől fiktívebb már nem is lehetne, így ugyan ne akarjunk már életszagúságot várni tőle, és persze az idealizálási törekvés, amit soha nem lehet megkerülni egy romantikus sztoriban... Értem én, el is fogadom a befejezést így ahogy van, de akkor is az fog maradni a végső álláspontom, hogy túúúúúúl lett lihegve, túúúúúúl érzelmesre, túúúúúúl díszesre, és töményre sikeredett. Sokkal hatásosabb lett volna egy kicsit kevésbé színpadiasan, és hangyányit érzelemmentesebben.

Ami még Wardnál jelenthet a későbbiekben problémát... Az FTT kezdi túlnőni magát. Ward remekül csavarja a szálakat, csak egyre több szereplőt kell emiatt mozgatnia. Az utolsó két-három könyvében megfigyelhető, hogy a fókusz kezd elmozdulni. A figyelemterelés központja ellentétben az első könyvekkel, már nem csak a főhősökre irányul, nem csak az aktuális párra, és szűkebb környezetükre, és problémáikra, hanem párhuzamosan több azonos hangsúlyú szál is fut. Emiatt a figyelem oszlani kezd, és konkrétan egyre nehezebb behatárolni, hogy kik is a történet aktuális főszereplői. Én szerettem volna többet olvasni a jelen alkotásban Qhuinn-ről és Blay-ről. Kicsit szitaeffektus érződött a közös eseményszálukban. Érintettük is őket, meg nem is. Ott voltak, beteljesedtek, mégis hiányérzetem maradt utánuk. A kiábrándultság érzése csak amiatt került el, mert Ward profi, és mint ilyen, képes volt a mellékszálakat is érdekfeszítővé varázsolni. Assail-ba egyenesen belehabarodtam. Egy újabb olyan karakter, aki a maga morcos módján, annyira érdekfeszítő, hogy kedvem volna leültetni, és kifaggatni, hogyan is fog alakulni a kapcsolata Sola-val. Xcor, és Layla... Na ők tuti meg fogják kavarni az állóvizet. Egy várandós kiválasztott, és a király legnagyobb ellensége... Kell ennél nagyobb handicap? Trez... Az árnyék, akit haza akar rángatni a királynő, hogy a lánya mellett tenyészbikaként funkcionálhasson, és akinek a szíve Selena-ért dobog, miközben esze ágában sincs hazamenni. Egyenesen lenyűgöző, amit Ward a szereplőivel művel... Mégis van egy olyan kívánalmam, hogy legközelebb a hangsúly inkább legyen a főhősökön, és kapjanak ezáltal egy kicsit nagyobb teret. Nem baj, ha más szálak is kibontakoznak a történet folyamán, csak az erőviszonyok legyenek jobban balanszban.

Nekem az FTT jelen könyve is remek kikapcsolódást nyújtott. Nekem töretlen a lelkesedésem a fiúkkal szemben. Még mindig fenntartja az érdeklődésemet, és sajnos be kell látnom, hogy emiatt elfogult is vagyok. Nem tudom hány részesre tervezi Ward a teljes sorozatot, de én vevő leszek az összes könyvére, mivel a hangulata - a szereplőktől függetlenül - utánozhatatlan. A stílusa lehengerlő, könnyed, mégis a kellő helyeken alapos. Bár tudnék úgy írni, mint Ward, akkor egész nap mást sem csinálnék, csak írnék, és írnék, és írnék...

Értékelés: 8 pont        

Tovább

Heidi McLaughlin: Forever My Girl - Örökké a csajom /2013/

Egy kis ejtőzés, mielőtt ismét beleverekedem magam az erotikus zónába. És egy kis mellékes információ, mielőtt még belelendülnék a könyvről alkotott véleményembe. Az előző bejegyzésemben felvázolt történet elég sok ember érdeklődését felkeltette, több olyan visszajelzést is kaptam, miszerint szívesen olvasnátok el néhányan a külvárosi bunkó kocsmáros/autószerelő, és a nagyvárosi hercegkisasszony történetét... Nem tudom mennyire nyerő ötlet ez, de mivel az én agyamat is bizgerálja a dolog, így úgy határoztam, hogy üsse kavics, nekirugaszkodom, lesz ami lesz alapon. De aztán nem ér sikítófrászt kapva menekülni majd az ellenkező irányba! Ha én veszem a fáradságot, hogy beteg agymenéseimet egy történetbe öntve megformázzam, akkor tessék venni a fáradságot, és szorgalmasan olvasni majd az ide bekerülő fejezeteket. Szerintem fog ez fájni mindannyiunknak, de ha már feldobtam az ötletet, és ha már vannak olyan vállalkozó kedvű egyének, akik lelkesen el is olvasnák a firkálmányomat, akkor illik tisztességgel csinálnom. Kivitelezési szempontból, és gyorsasági ütemet tekintve, nem ígérek semmit előre. Ha én úgy kezdek el írni valamit, hogy nincs meg hozzá az ihletem... az nem fájdalmas, hanem egyenesen halált okozó valamivé fogja magát kinőni. Szóval egy csiga tempójában ugyan, de nekiveselkedem a feladatnak. Miért érzem úgy, hogy fogom én még ezt bánni?

"Sosem hittem volna, hogy rocksztár lesz belőlem. Az egész életem előre eltervezett volt. Futballozás a főiskolán. Bekerülni a Nemzeti Futball-ligába. Házasság a középiskolai szerelmemmel, majd boldogan élni, míg meg nem halok. Mindkettőnk szívét összetörtem aznap, amikor közöltem vele, hogy elmegyek. Fiatal voltam. A magam szempontjából jó döntés volt, ám kettőnket illetően nem volt az. Lelkem bánatát zenében sírtam el, de őt soha nem feledtem. Az illatát. A mosolyát.

Most hazafelé tartok.

Tíz év telt el.

Remélem, képes leszek mindezt elmagyarázni neki ennyi idő után.

Még mindig utána sóvárgok. Ő az én örök szerelmem."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 300

Ára: 3499 Ft

És akkor az Örökké a csajom... A könyvről mindenekelőtt azt jó tudni, hogy két nézőpontban íródott. Fejezetenként váltják Liam és Josie E/1-ben megélt gondolataik egymást. Amúgy nem szeretem az E/1-es írói stílust, mert erősen korlátozó hatásai vannak, és a közhiedelemmel ellentétben sokkal nehezebben kivitelezhető profi szinten, mint az E/3-as. Ha a főhős agytekervényeiben cikázó elmélkedési frázisok nem szimpatikusak az olvasónak, akkor abba belebukhat az egész történet. Ellenben ebben a könyvben mindkét fél furmányos ideái teret kapnak, így relatíve nem marad hiányérzete az olvasónak. Ez így határozottan nem rossz, bár én még mindig fenntartom, hogy nem ez a legjobb módja egy sztori kivitelezésének, de jelen esetben bőven elfogadható.

Történetügyileg semmi kifogást nem tudok felmutatni. Tíz hosszú év után egy tragédia újra összehozza a szerelmeseket. Szép volt, tán igaz se volt... Újragondolások, mit tehettem volna másképp, szánom-bánom, hogy elbaltáztam, bűntudat... Jó kis alapok voltak ezek.

Fogalmazásügyileg sincs komoly baj vele. A párbeszédek gördülékenyek, nem túl leírásos, nem túl festői, egyszerű, könnyen emészthető.

Az nagyon jó, hogy most ezt így összefoglaltam, de nem is én lennék én, ha nem lennének apró észrevételeim, amiket kényszeresen ki is kell adnom magamból. A történet felvezetése lenyűgöző. Az írónőnek sikerült megteremtenie azt a kezdeti hangulatot, ami pont optimális, rendesen lendületbe is hozza vele az olvasót. Liam személyiségét könnyű megkedvelni, annak ellenére, hogy arra próbál építkezni a könyv, hogy saját ökörsége miatt ment tönkre minden. Talán túl jól is sikerül a felvezetés. Túl sok meghatározó érzelmet jelenít meg. Fájdalom, elkeseredettség, düh, félelem... És remekül is kezeli ezeket, úgy a történet feléig. Aztán itt kezdődtek nekem a problémák. Megint csak sikerült a saját nézőpontomat belekeverni a játékba... Középiskolában szerelmes leszek, mint a nagyágyú. Terhes is leszek nem sokkal később. Amikor el akarnám mondani mi is a helyzet, életem szerelme se szó, se beszéd odébbáll, majd világhíres Grammy-díjas énekes, és zeneszerző lesz. Eltelik tíz év, amiből hat évet egy másik pasas oldalán töltök. És egyszer csak betoppan a tékozló fiú, akinek persze halványlila segédfogalma sincs arról, hogy született egy gyermeke. Helyesbítsünk: fogalma sem volt eddig... De most hirtelen minden világosabb lesz a napnál is, és jöhetnek a láthatási, nevelésügyi kérdések. Az addig rendben van, hogy Josie belátja, hogy Liamnak szerepet kell biztosítania a fiuk életében. Az is rendben van, hogy a fiatalkori vonzalom még mindig lángol, sőt még a szerelem sem múlt el. Vagyok annyira érzelmes- én, igen én - hogy minden kérdés nélkül elfogadom, hogy tíz év távollét sem képes tompítani az igaz szerelmet. Abba most ne menjünk bele, hogy az igaz szerelem könyvekben megjelenő formájának leginkább semmi köze nincs a realitáshoz, de mivel birodalmak épültek, és omlottak össze az emberiség abbéli hite miatt, hogy ez a dolog ebben a formában igenis létezik, ki vagyok én hogy ezt kétségbe vonjam? Ráadásul pont egy romantikus mű kapcsán... Szóval tényként kezelendő: az igaz szerelemnek nincs kopási kvótája. Na,de... Legyünk egy kicsit őszinték. Ha valakit terhesen faképnél hagynak, telefonszám és minden nélkül, majd tíz év elteltével hirtelen megjelenik a másik érintett fél, akkor bizony ez a helyzet egyenlő egy teljes érzelmi, és idegi katasztrófával. Hiányoltam a könyvből a katarzist... A feszültség nem lett rendesen kikerekítve, és így nem is kapjuk meg a feloldással járó megkönnyebbülést sem. Olyan ez, mintha 160 km/h-val elkezdenénk belerobogni egy kanyarba. A látványos, stílusos megoldás az, ha kézifékkel, teljes erőbedobással fordulunk. Azt csak az öreganyám szokta, hogy visszavált szépen, és 10 km/h-val slattyog keresztül a hajtűkanyaron. Mindenre számítottam a könyv első felében, zokogásra, kiabálásra, különböző berendezési tárgyak egymásra dobálására... És ez mind kimaradt. Van egy stratégiailag fontos pont, amikor a hősnőnek be kell látnia, hogy még mindig nyakig csücsül a kakiban, ha a gyermekkori szerelméről van szó. Ez a stratégiailag fontos pont akkor jó, ha előtte érzékletes a düh, a félelem. Ebben a remekben Josie eleinte paprikás egy kicsit. Majd alig valamivel később, ugyan egy kicsit győzködik magát az ellenkezőjéről, de már be is látja hogy neki Liam a mindene. A Nick körüli kalamajkát is egy hajszálnyival jobban fel kellett volna tupírozni. Az élettárs kiindulási pontja nagyon jó: hat éve él együtt a nővel akit szeret, szinte a kezdetektől neveli sajátjaként annak fiát is - érthető az elkeseredés, hogy mindezt lassan elveszti, csak mert a valódi apuci belép a képbe. Nick fantasztikusan érvel a saját álláspontja mellett. Aztán hirtelen úgy határoz, hogy menne világgá, és amikor Josie közli, hogy Ő pedig ha törik, ha szakad marad ott ahol van, egyetlen szó nélkül lelép. Ideális. Kár, hogy az életben ez nem feltétlenül zajlana le ennyire szépen, és csendesen. Mint ahogy ifjonti szerelmeseink újra egymásba habarodása sem. Liam rámozdul Josie-ra, akinek rögtön remegnek a térdei. A gyönyörtől. Nos, nekem is remegtek volna a térdeim, a vörös ködfelhő miatt ami ellepi a látóteremet. Egyrészt Josie helyében kedvem lett volna megtépni Liam-et, mivel még mindig ott tombolna bennem a fájdalom, amiért elhagyott. Aztán ezzel párhuzamosan kedvem lett volna megtépni saját magam is, mert nem hinném el hogyan lehetek annyira hülye, hogy a tapasztalattal szemben, még mindig vágyom a hapsira. Felnőtt fejjel! Éretten! És akkor lett volna szép a katarzis, ha mondjuk úgy zajlott volna le, hogy Liam elkezdi becserkészni Josie-t, elkezdi csókolgatni, megsimogatja, és azt suttogja hogy "szeretlek", Josie-ban pedig ekkor szakad a cérna, ellöki Liam-et magától, és zokogva kitör belőle, hogy "ne merj ilyet mondani nekem! Azok után... - hüpp, hüpp - hogy volt képed itt hagyni! Szó nélkül! Egyedül hagytál Liam! Teljesen egyedül...". Mire Liam "Tudom, hogy elszúrtam, de...", Josie: "Nincs semmi, de...! Mondd, hogyan bízhatnék ezután benned?" - aztán hősnő zaklatottan balra el. Egy-két nap mosolyszünet, amíg hölgyeményünknél rendeződnek az érzelmek, és a gondolatok, majd egyszer csak leesik neki a tantusz, hogy már elve teljesen feleslegesen tököl mindenen, mivel ettől szerelmesebb már nem is lehetne. Az is fáj, ha megpróbálja a pasassal, az is fáj, ha távol tartja magát a pasastól... De az első fájdalomba legalább vegyülhet némi kéjérzet, és gyönyör. Uccu neki, becsapja magát a kocsijába... Liam álomtól ittasan ajtót nyit, olyan szexi hogy attól meg lehet őrülni, arcát enyhe csodálkozás tarkítja, megszólalna, de nincs ideje, mert vágyainak tárgya egyenesen lerohanja. Nyelvcsata, lihegés, egymás vetkőztetése a lépcsőn... és orgazmus. Na, ezt nem lehet megtalálni a könyvben. Vártam a nagy légyottot is - mert szerintem még mindig ott teljesedik be egy romantikus könyv -, aztán ott is egy kicsit pofára estem. A történetben nem egyszer esik utalás Liam lepedőakrobatikai képességére. Hát persze, hogy kíváncsi lettem! Lássuk mit tud ez a csődör! Hát valamit biztos tudhat, de hogy amit tud az nem az előjátékban nyilvánul meg, az is biztos. Megint ugyanaz a baki. A bárban történő felvezetés szilveszter este szuperül sikerül. Amikor Liam keze betéved a szoknya alá... na mondom, kezdjük előrevetíteni a dolgokat. Aztán már csak arra eszméltem, hogy a pasi a csajon, és "Ó!", majd "Ah!" és kész... Hangsúlyozom, hogy nem az lett volna az elvárásom, hogy akkor most negyven oldalon keresztül, precíz részletességgel szemléltesse az író mi is zajlik a hősök lábai közt, de azért nem ártott volna egy-két kicsit pikánsabb mondat, vagy szó... esetleg helyzet. Ráadásul Liam szemszöge kimarad a szexről, pedig azt nagyon szerettem volna elolvasni. Nem volt rá alkalmam...

Mindezek ellenére, mégis azt kell mondjam, hogy szórakoztatott a mű. Könnyed, nem lengeti ki az olvasó érzelmi világát, gond nélkül bele lehet merülni. A jellemábrázolás meggyőző, bár nem mutat túl nagy ívet, de amit mutat, azt stabilan mutatja. És van annyira felcsigázó, hogy érdeklődve várjam a sorozat többi részét is. Még azt sem tartom kizártnak, hogy egyszer újra fogom olvasni. Helyenként igazán szép, és megható. Szóval igen, merem ajánlani mindenkinek, aki kedveli a romantikus limonádét. Kiegészítésként még annyit tennék hozzá, hogy az Ulpius "New Adult" kategóriája kezd fokokkal meggyőzőbb lenni, mint a 18+-os kiadványaik. Tartalmilag legalábbis, mindenképp. Csak azt nem értem, hogyha az egyik kategóriában megtalálják azt ami jó, akkor a másikban miért megy ennyire nehezen? Felmerült bennem már az is így utólag, hogy lehet, hogy még nem is írtak soha jó erotikus könyvet? Ez lenne az írói társadalom Achilles-sarka? Kezdem nem kizártnak tartani... 

Értékelés: 7 pont  

Tovább

Kresley Cole: A gyönyör sötét hercege (Halhatatlanok alkonyat után 7.) /2013/

Mit is lehetne elmondani erről a könyvről, illetve erről a sorozatról? Kétségkívül eszement, agyahagyott... szórakoztató, pikáns, vicces. Lineáris... Értem ezalatt hogy mindegyik része hasonló élményt rejteget, függetlenül a szereplőktől. Persze ebben is meg lehet találni a kedvencet, ami valamiért kicsit jobban tetszik, mint a többi, de nagy általánosságban minden részre igaz, hogy megállja a helyét. Nem tudom ki hogy van vele, de én az ilyen sorozatoknál a következőket szoktam megtapasztalni:

1, Először rajongásig odáig vagyok meg vissza, ha tehetném megállás nélkül csak olvasnám az egymás utáni epizódokat.

2, Mivel rémesen lassú a megjelenés üteme, és helyenként egy évet is várni kell a folytatásra, kiesem a ritmusból, és felőrli az idegeimet a várakozás. Ez azért nem jó, mert a legszélsőségesebb esetben, mire eljutok a könyvig, már jóllaktam az illatával, és tova a lelkesedés.

3, A rajongás szépen fokozatosan, helyesen táplált izzássá szelídül: elmarad a körömrágcsálós izgalmi állapot, helyette egy megszokottság kezd érvényesülni, ami kényelmesnek kényelmes ugyan, de nincs már meg benne a kezdeti izgalom.

Ez így leírva majdnem olyan, mint egy párkapcsolati folyamat. Leszámítva, hogy itt nem következik be - jó esetben - a kiábrándulási szakasz. Kresley Cole a kedvenceim egyike. Teljesen mindegy miről ír, én szorgalmasan olvasom a könyveit. Ettől függetlenül Ő sem marad ki a felsorolt pontokból.

"Lucia, a gyönyörű, csábító valkűr, és Garreth MacRieve, Lykae hercege, a parázsló szemű, szenvedélyes vérfarkas elsöprő erejű románca titkokkal és veszélyekkel terhelt – pusztulást hozhat a lányra és szeretteire is. Ám a fékezhetetlen vágynak semmi sem állhatja útját, Lucia érintése felkorbácsolja Garreth érzékeit, míg a férfi csókjának ellenállni lehetetlen.

Garreth mindenáron birtokolni akarja ezt az őrjítő nőt, védelmezni szeretné, de hogyan tudná rávenni, hogy Lucia elfogadja őrzőjének?

Egyetlen megoldás kínálkozik: Garreth kihasználja a nő gyengeségét – azt, hogy olthatatlanul vágyik a szerelmére…"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 407

Ára: 3999 Ft

Hogy milyen is volt Lucia és Garreth története? Olyan, mint az előzményekben megszokott másik hat rész. Fantasztikus lények, románc, szex, vér, küzdelem, konfliktus, poénok... Mindenből egy kicsi. Csak azt nem értem, hogyha technikailag elismerhető Cole tehetsége, akkor miért gyötörtem ezt a könyvet a megszokott egy-két nap helyett, majdnem másfél hétig? Nem tudom megítélni mi volt a baj. Alig vártam már, hogy olvashassam. Imádom a vérfarkasokat... és a valkűröket is. És Cole mindig olyan mesterien kutyulja a szálakat, hogy mindig elhiteti velem átmenetileg hogy itt biza nem lesz boldog végkifejlet. És ez most is mind áll. Akkor miért nem éreztem a földöntúli boldogságot? Lehet hogy azért nem, mert így a hetedik rész magasságában, már enyhén sablonosnak ítélem tudat alatt? Benne lehet a pakliban... Vagy csak ellentétben a többi könyvvel, a mostaniban nem találtam meg a harmóniát a szereplőkkel? Mert erre is van reális esély. Garreth személyisége nem volt rossz. Ahogy soha nem is szokott rossz lenni a főhős személyisége... Mégsem volt egy Conrad, vagy egy Lachlain. Erős hapsi, szexi, mégis hiányzott nekem valami belőle. Ahogy Lucia is olyan hatást keltett bennem, mintha egy eredeti VHS szalag másolatát láttam volna viszont. De ezt legalább konkrétan tudom, hogy minek volt köszönhető. A valkűrök közül már nem egy szerelmi históriáját átélhettük az előzményekben. És oké, hogy kicsit szétszórtak, mégis nagy harcosok, de kezd egy kicsit sok lenni belőlük a sztoriban. Annyi más alternatívát megmozgat Cole, fúriák, szirének, tündérek... Annyira bírnám már ha ezek közül kerülne elő valami vérpezsdítően friss. Ettől függetlenül nem volt rossz szórakozás a könyv, csak nem is volt olyan, hogy odaszögezett volna az ágyhoz, kényszeres olvashatnékba taszítva. Valahogy a szerelmi szálat sem éreztem annyira kiaknázottnak. A túl sok titkolózás, hogy Lucia semmit nem oszt meg Garreth-tel - pedig lett volna éppen mit -, a testiségtől való féleleme, mert a férje egy rothadásban lévő isten, akinek hólyagos az ínye, és bűzlik, és emberi testrészekkel dekorálja a lakhelyét... Hogy ebben mennyi lehetőség rejlett. Mégis, az kerekedett ki jobban, hogy hőseink mennyire vonzódnak egymáshoz, és relatíve súrlódás nélkül le is zajlanak azon aktusok, amiknek le kellett. Ha viszont ennyire könnyen kivitelezhető volt, akkor miért kellett egyáltalán beletenni az erőszakos házastársat, erős gyilkolási, és kínzási hajlamokkal? Bezzeg az első részben Lachlain majdnem csontig nyúzza magáról a bőrt kínjában, mert arája még szűz... annak ellenére, hogy ott még erőszakról szó sem volt. Szóval itt éreztem némi erőltetettséget. És a történet vége sem győzött meg túlzottan. Nem lett annak rendje, módja szerint lezárva, ahogyan le kellett volna. Nem a konkrét lezárás zavar, mivel ott rögtön kecsegtet az írónő a várható szövődményekkel, hanem azzal hogy Regin előkerüléséig nincs esküvő... Mi ez már? Bezzeg a többi könyv esetében volt hogy már az utánpótlás is beköszöntött. Annyira szívesen ünnepeltem volna egy szokásos, így szeretlek, úgy szeretlek, gyerünk az oltár elé véget. De nem. A mi hőseink éppen hogy túlélik az aktuális apokalipszist, máris indulnak megvívni a következőt... Ami még egy kicsit irritáló volt, hogy a jelenlegi fordító (Győri Dávid) egy kicsit itt-ott átkeresztelte a dolgokat, ami azért érdekes, mert ellentétben az FTT-vel, amit egy fordító fordított végig (Lukács Andi), ezen sorozat minden kötetét más és más fordította. És mégsem volt feltűnő, mert a nevek mindig ugyanazok maradtak. De most nem. Most Hőn Áhított Mariketa, Mariketa A Nagyon Várt lett, és Ragyogó Regin is újra el lett nevezve (meg nem tudom már mondani hogyan). Nem azt mondom hogy emiatt olvashatatlanná vált volna a könyv, de hogy nem is segített be sokat az élménybe, az is fix. Meg kellett szokni az új kifejezéseket. Nem illettek bele a már ismert keretekbe.

Mindezen aspektusokat figyelembe véve mégis el kell ismernem hogy a teljes kép még mindig meggyőző. Ahogy nemrég írtam az előző kritikáim egyikében, Cole legrosszabb könyve is magasan az élvezhető kategóriában van. És bár talán egy kicsit én gyengébbnek éreztem a mostani könyvet a többinél, mégis túlzás volna azt állítani róla, hogy ez volna Cole legrosszabb könyve. Szerintem Cole-nak nincs is "legrosszabb könyv"-e. Van ami esetleg kevésbé dinamikus, vagy magával sodró, de még ez a "lassabb" könyv is orrhosszal győzni a fog a hasonló témában kiadásra kerülő tucattermékek közt. Senkit nem áll szándékomban lebeszélni a mostani részről sem, és ahogy az már lenni szokott, türelmetlenül várom a folytatást.

Értékelés: 7 pont

Tovább

Lora Leigh: Buja álmok /Mackay unokatestvérek 3./ (2013)

Ó, igen. A régi, jól megszokott terepen ismét. Amikor először olvastam Lora Leigh-től, akkor kiegyeztem annyival magamban, hogy a történetei egy cseppet felszínesek. Majd megdorgáltam magam, hogy erotikus könyv lévén ne itt várjak már Shakespeare-t is megszégyenítő érzelmi drámát... Így a végső konklúzió ez lett: ugyan érzelmileg kicsit sekélyes, de erotika szempontjából elfogadhatóan érzékletes, tehát középmezőny, karöltve egy olyan pikáns utóhatással, ami csak "zs" kategóriás filmek nézésé közben kapja el az embert. És mivel én az a fajta mazochista vagyok, aki a "zs" kategóriás filmeket is képes a megfelelő hangulatban pozitívan diszkriminálni, így bőven a tűréshatáromon belüli a hölgyemény bármely irománya.

"Natches Mackaynek évek óta nincs kapcsolata a családjával, kivéve két unokatestvérét. Ők voltak azok, akik a családiasság érzését biztosították neki. Most azonban akaratán kívül belerángatták az apja életébe, ami végzetes lehet számára.

Amikor Chaya Dane ügynököt Kentuckyba küldi a kormány, hogy ellopott fegyverek után nyomozzon, a nő sok mindenre számít, kivéve azt, hogy a vonzó Natches álmaiban szerepeljen."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 332

Ára: 3499 Ft

Vártam már hogy megjelenjen a sorozat ezen darabja. Szó szerint tűkön ültem, amit annak a sok, és remek könyvnek köszönhetek, amiket az erotika műfaján belül az elmúlt hónapok során sikerült elfogyasztanom. Bámulatos hogyan képes az ember ítélőképessége módosulni. Amikor Rowdy történetét olvastam, nem voltam túlságosan elragadtatva a gyönyörtől. Dawg sztorijának a hatásait, már sikerült itt is kiharsognom magamból, jót vihorászva azon a tényen, hogy a három unokatestvér kisvárosa, a fegyverkereskedelem, és a hazaárulás melegágya. Ezen mind a mai napig képes vagyok göndör kacajra fakadni. És most itt lennénk... Natches Mackay. A volt katonai mesterlövész, aki egymaga sikeresen megnyerte volna hazájának az iraki háborút, ha véletlenül nem lövik vállon. A sebesülése azóta is közszájon forgó rejtély, mivel a srác Chuck Norrist megszégyenítően képes a két szemével álló helyzetben is 360°-ban látni. Így nem tudni hogy nem szúrta ki azt a lesben álló gyilkost, aki golyót röpített a karjába, és ezzel derékba is törte hősünk karrierjét. De ekkor már mindegy volt. A baseballban ütésátlagok vannak, a profi katonai mesterlövészeknél lövésátlagok, és Natches mire leszerelt, már élő legendává avanzsált. Csak egyet nem értek. Még pedig az írónő névválasztását. Szülőként tudom milyen fontos a név. Célszerű úgy megválasztani, hogy szegény gyereknek ne legyenek komplexusai miatta. Legyen dallamos, könnyen megjegyezhető, és lehetőleg rövid - mert csóri gyerek belekerülhet abba a csapdába, hogy még akkor is a nevét fogja körmölni egy dolgozaton, amikor a többi gyerek már javában kint öli egymást az udvaron. Na már most, hősünk egy faszagyerek - nincs ezen mit szépíteni. Kemény kívül, belül... alul, felül... Katonás, precíz, olyan az ágyban, mint egy faltörő kos. Kérdem én: muszáj volt olyan becenevet aggatni szerencsétlenre, amiről kapásból egy fűszeres, mártogatós rágcsálnivaló jut az eszembe? Ahányszor elolvastam a pasas nevét, annyiszor támadt ehetnékem.

Történetvezetésileg enyhén szólva meglepett a könyv. Az előző két rész alapján arra számítottam, hogy egy elbagatellizált akciót fogok kapni, sok szexszel, normál pozícióban szemtől-szemben, majd orálisan, végül a mostanság egyre nagyobb teret hódító anális módon. De nem. Ez utóbbi egyenesen kimarad a történetből, és a vehemens erotika is oly mértékben megszelídül, ami már-már rémisztő, ha Lora Leigh stílusát vesszük alapul. Ha a közízlést, akkor jóval emészthetőbbé, lassúbbá, gyengédebbé minősül, ami megjegyzem, csak használt a könyvnek. És a sztori első felében nem beszélhetünk összecsapottságról sem. Oké, még mindig a fegyverkereskedelemnél tartunk, és volt katonák piszkos ügyeiről, sőt még kiegészül az alapszituáció Irakkal is - amitől én nem csak hogy féltem eleinte, hanem egyenesen rettegtem - de nagy megkönnyebbülésemre, egész kereken, elfogadhatóan, és olvasmányosan tálalta a fordulatokat az írónő. Sőt továbbmegyek: hitelesen, és élvezhetően. Végre képes voltam beleélni magam a főszereplők bőrébe, és átérezni az emocionális állapotukat, merthogy végre valahára volt nekik ilyen. Természetesen ebből azt vonhatjuk le statisztikailag, amit már eddig is nem egyszer elmondtam: ha a sztori épületes, akkor az erotika visszafogottabbá válik. Mert milyen is lenne már az, hogy a legelemibb szerelmi vallomást követően, szendvicsbe vágják a hősnőt. Így részemről Lora Leigh ezen könyve is kisétált az erotikus/romantikus kategóriából, és az egyszerű romantika polcán csüccsent le. Hangsúlyozandó ismét: nem bánom hogy ez így alakult. Ez lett volna a véleményem, úgy a történet feléig. És akkor jöjjön a feketeleves.

Szóval hősünk, és hősnőnk kapcsolata évekkel korábbra nyúlik vissza, és megannyi keserűség, és fájdalom tarkítja. Egy biztos kiindulási pontjuk van, kellenek egymásnak. Ezt megspékelve a mindenkori visszaszoríthatatlan vággyal, eljutunk a detonációs pontig, amikor is tovább nem képesek magukba fojtani egymás iránti mély, és még hevesebb érzelmeiket, és egymásnak esnek. Naná! És szépen el is bukdácsolunk a színvallásig. Amitől erős és kényszeres kapaszkodhatnékom támadt, hogy Natches egy két lábon járó terhességi barométer. Látatlanul megmondja, hogy teherbe ejtette Chaya-t, és ezt tényként tálalja is az unokatestvéreinek, pár nappal az első ominózus együtt hálásuk után. Mert persze ez így megy. Jó, rendben, nem nehéz összehozni egy gyereket, de azért nem is olyan könnyű. Az hogy az elélvezés pillanatában, vagy pár másodperccel utána a férfiú azt morogja, hogy "most már biztos terhes vagy, érzem", nem abszurd, hanem egyenesen félelmetes. És onnantól állandóan az megy, hogy "most már nemcsak rólad van szó", "nem kockáztathatod a gyermeked, és a magad épségét", "vigyáznod kell magatokra"... Észrevétel: egy pár napos megtermékenyített petesejt, még nem magzat, hanem sejtcsoportosulás. És a hiedelmekkel ellentétben, ha minden rendben van, akkor az úgy oda van ragadva a helyére, hogy nem lehet csak úgy ugrándozással elhagyni. És a hiedelmekkel ellentétben hamarabb fel lehet ismerni a pocaklakót, mint ahogy elkezdődnek a rosszullétek, de azért olyan 3-4 hétnek el kell telni ahhoz, hogy az első "tünetek" megjelenjenek. Persze ez minden nőnél más, és más... Én például hulla fáradt voltam. Reggel, 10 óra intenzív alvást követően, relatíve kipihenten felébredtem, a szokásos rutin után elindultam a munkába, de mire kiértem a megállóig újra el akartam aludni. Rosszabb voltam, mint egy mormota. Mégsem ez volt, ami felébresztette bennem a gyanút, hogy valami van... hanem az, hogy impulzív személyiségem ellenére, szinte egyik napról a másikra átmentem mosolygósba. Békésbe. Csicseregtek a madarak, kacarásztam egész nap, minden olyan bájos volt, és szép... édesanyám, és kedves párom sápadtan, aggódva figyelt. Aztán imádkoztak, hogy ez a felhőtlenség a szülés után is jellemző maradjon rám. Hát szerencsétleneknek ezen a fronton pechük volt. És már megint elkanyarodtam... Szóval ez a terhességesdi a könyvben nem kicsit volt irritáló, és túlzó. Még ha össze is hoznak egy babát, attól még nem sántul le valaki deréktól lefelé, és ugyan nagyon szívmelengető ha a pasas aggódik az asszonyért, de ez is lehet idegörlő ha a fickón nincs fék. És kedves fűszeres rágcsálnivalóról elkeresztelt hősünkön nemhogy fék nincs, de még plusz lendületet is merít innen-onnan. Ami miatt nagyon bosszús vagyok: ha ezt nem hangsúlyozta volna ki ennyire betegesen az írónő, akkor egy remek történetet zárhattam volna le az utolsó oldal elolvasása után. Másik nagyobb baj amit képtelen voltam megkerülni... nyakig merülünk Natches családi drámájába, rendesen meg is utáljuk az apját, kéztördelve várjuk a végkifejletet bízva abban, hogy a kedves papa aprólékos felkoncolásra kerül. Hát nem. Egy kis csihi-puhi, némi morcos morgás, és ennyi. Aztán mindenki balra el. Grrrr... Rendben, értjük az erkölcsi mondanivalót, de nem kaphattunk volna egy kicsivel több vért? Igazán nem ártott volna, főleg mivel a drága papa kezéhez nemcsak hősünk, hanem közvetve hősnőnk vére is tapad. Méghozzá gyomorfekélyt előidéző komolysággal. Nem akarom agyon spoilerezni eme bejegyzésemet, ezért csak annyit fűznék még hozzá: ha én lettem volna Chaya helyében, én nemcsak kinyírtam volna az öreget, hanem a heréinél fogva akasztottam volna fel, és nyúztam volna meg. Szigorúan azután, hogy kerékbe töröm, és karóba húzom. Még a spanyolcsizma alkalmazásán is elmerengtem volna...

Fogalmazás tekintetében Lora Leigh egyáltalán nem nevezhető színvonaltalannak, csak ha a három kötetet egymás után olvassuk el, akkor feltűnően sok ismétlést fedezhetünk fel bennük. Példának okáért, mind a három hősnőnek olyan íze van, mint a nyárnak... Most vagy túl sokat duhajkodott együtt a három kan, egy nőn osztozva természetesen, és emiatt mindháromnak beszűkült a szótára, már ami a jelzőket, és hasonlatokat illeti, vagy mindhárom nő hormonálisan ugyanúgy van felépítve, hasonló tisztálkodószereket használnak, és úgy illatoznak, mint egy virágágyás... a többibe nem vagyok hajlandó belegondolni. Tesztoszteronágyúink hasonlóan - leginkább ugyanúgy - fogalmazzák meg az instrukciókat is szex közben, és némi kisebb kilengéstől eltekintve majdnem ugyanazokat is mondják. Csak a mértékek változnak. Natches a másik kettőhöz mérten kevésbé szófosó. Rowdy mindig mondja a magáét, de inkább teszi azt stílusosan, mint otrombán. A trágársági versenyben viszont Dawg az, aki fejhosszal győz. Mindemellett, akkor is erősen érezhető az alapsablon, ami pedig villogó piros nyíllal mutogat a fantáziátlanságra, ami pedig egyenes úton vezet az unalomhoz. Tanulság: ne olvassuk el egymás után a három részt.

Egy mondatot mindenképpen fel kell még emlegetnem itt. Méghozzá egy olyat, amitől az amúgy nem ráncos homlokom is mélyen árkossá barázdásodott. Idézem:

"A lány a csíkká szűkült zöld íriszbe nézett."  

Most mi van? Csíkká szűkült zöld írisz... Én meg nem tudom mondani mire is gondolhatott itt az író (vagy a fordító), de nekem rögtön két dolog jutott eszembe:

1, Natches nem is volt katona, és kemény legény, hanem Lara Adrian egyik elveszett vámpírja...

2, Natches egy méretes gekkó.

Tájékoztatásul közölném az érintettek felé (értsd írónő, vagy fordító), hogy az emberi pupilla, és az írisz is kör alakú, a pupilla kör alakban tágul, illetve szűkül (ellentétben az írisszel, ami lusta disznó), és nem szokása csíkká változni, legalábbis idegen génállomány befolyásolása nélkül. Maximum pontnyira tud összehúzódni, vagy ha teátrálisak akarunk lenni, tányérnyira tud kitágulni. Nem kell itt variálni a csíkokkal, mert szegény értelmes olvasó, még lehet hogy belezavarodik.

Tömören ennyi észrevételt tudok megosztani eme könyvről. Bevallom őszintén, sokkal rosszabbat vártam, mint amit végül is kaptam, így relatíve elégedett vagyok. Lora Leigh részben bebizonyította nekem, hogy tud írni. Nem kell nagyon megijedni, hangsúly a "részben"-en. Nem állíthatom hogy rongyosra fogom olvasni a sorozatát, de az erotikus/romantikus kategória kedvelőinek ajánlani merem. Mivel ebben a műfajban többnyire inkább a horrorisztikus élmények a mérvadóak, Lora Leigh a maga középszerűségével hatalmasat emel a színvonalon. Nagyságrendekkel hamarabb fogom őt kézbe venni, mint Miller-t vagy Fawkes-t.

Értékelés: 6 pont

Tovább

Kresley Cole: Szeress, ha tudsz! (MacCarrick fivérek 3.) /2013/

Eldöntöttem. Örökbe fogok fogadni egy morcos skótot. Szoknyában. Bár Kresley Cole könyvében ez a skót, nem olyanfajta skót, aki mindenhová kiltben csalingázik... de akkor is. Kell nekem egy skót, aki morog, hörög, indulatos és aki széles vállával rám töri az ajtót, mert a szenvedélyének a hevében nem bírja magát kontrollálni. Kell hogy legyen valami elemi ezekben a skótokban. És én lennék a legutolsó, aki ne akarná kideríteni, hogy mi is az a valami. Szóval ide nekem egy skótot, de rögtön!

"Égető bosszúvágy…

Ethan MacCarrick lélegzetelállítóan jóképű fiatalember volt, míg egy befolyásos nemes ember parancsára brutálisan össze nem verték. Az arcát örökre elcsúfították egy olyan bűn miatt, amit el sem követett. Ethan könyörtelenül bosszút állt. Tönkretette és száműzetésbe kényszerítette elcsúfítóját. Az elégtétel azonban nem töltötte el megnyugvással. Tíz évvel később egy talpraesett, titokzatos szépség bűvölte el a férfit. A gyönyörű hölgy nem más, mint egykori ellenségének a lánya. Eljött végre az igazi bosszú pillanata. Ethan pontosan erre vágyott. Házasság ígéretével elcsábítja a fiatal nőt, hogy azután egyszerűen félredobja."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 474

Ára: 3499 Ft

Kresley Cole könyveiben nem sikerült eddig nagyot csalódnom. Persze ahogy minden más írónál is, nála is előfordulnak kicsit gyengébben összerakott, majd egyenesen zseniálisan kivitelezett alkotások. De Cole esetében legalább leszögezhető, hogy még a leggyengébb műve is bőven megüti az elvárt színvonalat. Pedig nagyon nem akartam legelőször semmit sem elolvasni tőle. Ez már évekkel ezelőtt történt. A "Halhatatlanok alkonyat után" sorozatának a fülszövegei szerintem majdnem minden épeszű embert meghőkölésre késztetnek. Ha már paranormális romantikus kategória, akkor részemről Kresley Cole a nagyágyú - legalábbis a fantáziák kiélésében. Neki mindegy, jöhetnek lidércek, szellemek, vérfarkasok, vámpírok, boszorkányok, démonok, valkűrök, emberek, és ezek közt a faji kereszteződés ezerrel. Gond nélkül felépíti a történeteit, ellátja egy kis érzelgősséggel, sok humorral, csipetnyi erotikával, és olyan ügyesen belehelyezi az olvasót a saját kis világába, hogy az a szerencsétlen jámbor ember falni kezdi a lapokat, és észrevétlenül dimenziót vált. Annak ellenére hat így, hogy ha józan parasztival átgondoljuk, akkor a történetei enyhén szólva is meredekek. A Vámpírzóna történeti felépítése röviden - csak a szemléltetésképpen: van egy "edény" Holly, akit egy démoni erő azért akar behajtani, hogy megszilárdíthassa saját pozícióját, utódnemzéssel persze. Természetesen a hölgyemény sem ember, hanem természetfeletti lény. Elkapják a démonok, de Cade - aki szintén démon (szarvakkal öcsém, szarvakkal!), ráadásul azok közt is herceg - kimenti a hősnőt szorult helyzetéből. Ja kérem, hogy Cade is azon dolgozik hogy az "edény" eljusson az abszolút gonoszhoz... Részletkérdés. Démonhercegünknek van épp elég nyűgje saját kis birodalmával. És amíg a bátyját egy boszorka gyermekáldás reményében, kissé erőszakos hangnemben elrabolja, addig Cade és Holly keresztül-kasul menekülnek minden létező, és kevésbé létező helyen. És még ott van az a fránya vágy is, elbújva hősünk nadrágjában, tüzelésre készen... Ja igen, és említettem már, hogy Cade olyan fajta démon, aki amikor az élete párját magáévá teszi, akkor a bőre pirosba vált, termete (és szerintem ezzel arányosan minden más része is) megnő, szarvai óriásira kunkorodnak, és hogy harap? Hölgyeim! Íme a tökéletes férfi! 

Ne mondja erre a felvezetésre nekem senki, hogy épeszű. Könyörgöm az egyik részben (mellesleg az egyik legkedvesebb részemben) egy vámpírnak, és egy fantomnak a jövőjébe pillant bele egy valkűr, majd elárulja nekik, hogy a születendő gyermekeik kiskorukban a falakban fognak bujkálni... És mindannak ellenére, hogy Cole merészen elfelejtkezik a normalitásról, mégis olyan lendülettel, és élvezhetőséggel ír, hogy ez az egész nem tűnik fel. Rendben. A vámpír, és a fantom közös gyermekei azzal fognak majd a szüleik agyára menni, hogy a falakban fognak elbújni. Egészségükre. Hol is van itt a baj? És ha valaki képes egy ilyen komplex, ennyiféle lényt megmozgató sorozatot hibátlanul megvalósítani, annak menni fog az "egyszerűbb" romantika is. Amikor a MacCarrick trilógia nyitó kötete megjelent, nem éreztem szemernyi késztetést sem arra hogy el akarnám olvasni. Egyszerűen azért nem, mert addig a pontig nem voltam képes megbarátkozni a kosztümös romantikus könyvekkel. De hát milyen a kíváncsiság... Csak megrendeltem, lesz ami lesz alapon. És egyenesen beleszerettem a történetbe. A szereplőkbe, a szócsatákba, leginkább úgy alle zusammen ezekbe a babonás skótokba. Az már más kérdés, hogy ezután a könyv után éhező módjára vetődtem rá erre a piacra, és azóta már azon az állásponton leledzem, hogy bár Cole ezen sorozata is színvonalas, az Ő terepe mégiscsak a paranormális romantika, azt tudja profi szinten űzni, a kosztümös romantikán belül, pedig - annak ellenére hogy nem akarok durva lenni, mégis ki kell jelentenem - akad tőle jobb is. Ettől függetlenül újrahangsúlyoznám: Cole bármelyik könyve színvonalasabb a manapság megjelent erotikus-romantikus bizbaszoktól. Nem tudom ez mennyire dicséret az írónőnek - figyelembe véve hogy azoktól a könyvektől lassan már a toalettfertőtlenítő flakonján feltüntetett használati utasítás is szórakoztatóbb. Pocsék vagyok ha bókolni kell, ez van. Szóval értsük az előbbit így: Cole-t olvasni mindig élmény, és sosem elpazarolt idő.

A trilógia részei közül nekem ez vitte a prímet. Mindhárom rész tetszett, de ebben a befejező kötetben Ethan személyisége, mogorvasága, sebhelyes arca, keménysége, zárkózottsága teljesen megfogott. És Maddy személyiségjegyei is voltak annyira földhözragadtak, hogy meg tudjam kedvelni a lánykát. Történetileg tipikus Cole... nincs benne semmi egyszerűség.

Főhősünk nemes ugyan, de emellett a korona kémje is. Fiatalon léha, kicsapongó, és egyik éjjel rossz ágyba fekszik be. Az asszony férjezett, ami még talán nem is volna akkora probléma, de sajnos a férj is betoppan a pásztoróra közepén. Ethan-t az asszony erőszakkal vádolja meg, amiért a férfit a pajtába vonszolják, és az arcát elcsúfítják, megkínozzák. A végén megmenekül, de bosszút esküszik. Alig fél évvel később a férj halott, az asszony pedig földönfutóvá válik a kiskorú lányával együtt, aki nem más mint hősnőnk, Maddy.

Hősnőnk évekkel később Párizs nyomornegyedéből akar elszabadulni, és emiatt nagyon sok mindenre képes. Például arra is, hogy felkeresse Londonban gyermekkori barátnőjét, hogy eljátssza előtte - vagyis leginkább annak bátyja előtt - a vagyonos, tehetős nőt. Teszi mindezt annak a reményében, hogy foghat majd magának egy dúsgazdag férjet. Csábítási kísérlete célba is talál, bár egy kicsit félresiklik: a kiszemelt gazdag úrfi helyett Ethan figyelmét sikerül felkeltenie, aki megismerkedésük estéjén nem túl kecsesen meg is fosztja hősnőnket féltve őrzött ártatlanságától. 

Akkor eddig összefoglalva: családi dráma, kompromittálás, csúf testi heg, amiből egyenesen következik az undortól való félelem...és ezeken felül amikor Ethan-nek leesik a tantusz hogy ki is volt ismeretlen szeretője az álarcban (ja igen, kifelejtettem hogy első találkozásuk álarcban történik), jöhet a bűntudat, és a lelki kínlódás is. De lesz itt még kolerajárvány, könnyek zápora, némi emberölés itt és ott... Mi következik ebből? Hogy nincs unalmas oldala a könyvnek. Az írónő erotikai stílusérzéke - amit leginkább a pimasz jelzővel illetnék - itt is megmutatkozik. Hősünk akkora mint egy gladiátor, és természetesen méretügyileg is olyan, hogyha esetleg amputálni kellene az egyik lábát sem kellene kétségbeesnie, mert van helyette másik. És bár ez megszokott momentum az ilyen jellegű könyveknél, Cole-nál mégsem érzem soha kényszeresnek, talán azért nem, mert képes értelmesen megfogalmazni a jeleneteit, anélkül bele tudok merülni a helyzetbe hogy a szemem jojózni kezdene az olvasottaktól. Nála is vannak olyan pozíciók, amikor részletesen át kell gondolnom, hogy akkor most mi is van, de nem kell megfeszítenem magam az erőlködéstől. Az írónőnek van egy nagy előnye: képes letisztázni az olvasóban, hogy mindez nem más, csak mese. Egy történet, ami érzelmes, vicces, helyenként komoly, de sosem brutálisan szívfájdító. Nem más, mint egy elvarázsolt fantáziavilág, méghozzá egy megkapó fantáziavilág, ahol nem kell feltétlenül mindennek tökéletesnek lennie. Ahol hőseink hibáznak, akarva-akaratlanul bántják egymást, majd megbocsájtanak egymásnak, és ahol a boldog befejezés mindig garantált. Számomra nem kell ettől több egy könyvtől. Nem akarok miatta órákon keresztül létfilozófiai kérdésekben elmerülni, nem akarom megkérdőjelezni magam, sem a véleményem. Pihentető kikapcsolódás, annak minden aspektusával. Bármikor amikor a kezembe veszem Cole valamelyik könyvét, előre tudom hogy mi vár rám, és nem kell attól rettegnem, hogy pofára fogok esni. Ez alól jelen könyve sem volt kivétel.

Értékelés: 7 pont

Tovább

J. A. Redmerski: A soha határa /2013/

Mindenekelőtt szükséges azzal nyitnom, hogy a könyv okozta érzelmi hatások leírása miatt jelen bejegyzésem meglehetősen spoileres lesz, és másrészt kissé szokatlan módon tőlem, vélhetően nem fog humoros hangvételt megütni. Ennek oka, hogy ugyan a történetben van jó pár vicces helyzet, maga a sztori mégsem vicces, sőt talán az egyik legkomolyabban felépített érzelmi iromány, amivel az elmúlt időszakban találkoztam. Kellett is hozzá jó pár hét, amíg sikerült magam meggyőzni az elolvasásáról, és annak ellenére, hogy sokan nyilatkoztak róla kedvezően a végső lökést az adta meg, hogy a Moly.hu-n lévő baráti seregletből néhányan összefogtunk, mondván: ha együtt olvassuk, akkor ha így, ha úgy alakul, ki tudjuk majd beszélni magunkból a tapasztalatokat. És éreztem én előre, hogy bár emocionális szempontból néha még én is elcsodálkozom magamon, ez a könyv az a könyv lesz, ami még az én enyhén kérges lelkivilágomat is sikeresen meg fogja ingatni.

"Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.

A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 506

Ára: 3499 Ft

Két dolgot sosem lenne szabad párosítani ebben az univerzumban. A mély szerelmet, és a halált, vagy annak árnyékát. Amint ez a két összetevő vegyülni kezd, abból egyenesen következik a szirupos zokogás. Nőből vagyok, mit tagadjam, voltak olyan könyvek-filmek, amik nem kicsit sodortak a kétségbeesés szélére. Például a mai napig nem vagyok képes bömbölés nélkül végignézni az Utóirat: Szeretlek című filmet, vagy az Édes novembert. Számomra ezek a sztorik felérnek egy gyomron rúgással, mert mindig dühös leszek tőlük, és mindig - még a film vagy a könyv letétele után fél-egy órával később is - átkozódva csapkodok az ég felé, olyan hangzatos frázisokat puffogtatva, hogy "De miért?", vagy hogy "A fene essen abba a kib***ott Sorsba!". Az igaz szerelem álomországban egyetlen véget érhet, azt hogy nincs neki vége. A párok összejönnek, egymás karjaiba omlanak, megbeszélik, hogy lesz 12 gyerekük, és kész. Csilingelnek a harangok, fehér galambok, és a boldogság kék madarai repkednek mindenfelé, szivárványok keletkeznek okkal, ok nélkül, és habos-babos rózsaszín jókedély virágzik mindenfelé. Persze hogy az életben ez nem így van, de épp azért olvasok ennyi bugyuta baromságot, főleg romantikus bugyuta baromságokat, mert tapasztalataim alapján, a mély romantikát, és az idealizált szerelmet egyszerűen kizárja a realitás. Oké, nem állítom, hogy nincsenek egy kapcsolatban romantikus szakaszok, mert mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor elkapja a harci kedv, és közléskényszeres állapotában leönti a másikat heves érzelmeivel. De ezek az alkalmak nem állandó jellegűek, mint ahogy semmi nem az az életben. Néha kicsit lendületüket vesztik, majd újult erővel támadnak legközelebb. Móra Ferenc mondta, "A csókok közt csak az elsőnek és az utolsónak van értéke. A többi hézagpótló." - és valahogy így van ez az életben is. Az már más kérdés, hogy társadalmunk normái miatt, néha a "hézagpótlók" egyikére nagyobb hangsúly fekszik, mint az "elsőre", vagy az "utolsóra", a lényeg, hogy mint már kifejtettem korábban is, az élet nem statikus, így a boldogság sem az. És a szerelem sem. És én azt nagyon jól tudom, mi több el is fogadom, de mivel alapvetően igényli a fantáziám, és az érzékeny kicsiny kis lelkem a meséket, így sportot űzök abból, hogy a romantikus könyveken keresztül pár pillanat erejéig megkísérlem elfogadni, hogy mindez nem így van. És akkor jön egy író, vagy egy film, aki beráncigálja a halál és/vagy az elmúlás dilemmáját egy ilyen jellegű sztoriba. Ez kegyetlenség - állítom ezt úgy, hogy a mazochizmus és én remek kis barátságban vagyunk. Nem bírom a halált. Erről mindig Woody Allen egyik idézete jut eszembe: "A halálhoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem." - mélyen egyetértek vele. Nem vagyok vallásos, nem tudok elmélyedni a "másik, jobb világ" elméletben. Részemről a halál egy ugyanolyan folyamat, mint az evés, a lélegzés, vagy akár a szex. Van eleje, közepe, vége. És a végével annyi a gond csupán, hogy TÉNYLEGESEN végleges. Nem kelsz fel utána, nem rázod le magadról, nem tudod kiheverni. Ott a pont, a mondat vége, ott hal el a visszhang... ahogy tetszik. És annak ellenére hogy megmásíthatatlan, és kikerülhetetlen, talán az élet egyik legnagyobb tanítómestere, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni. Mindent a halál tesz értékessé az életünkben, még a rosszat is. Reggel a kávé íze, egy mosoly az utcán, egy felejthetetlen szeretkezés, mind édesebb lesz, ha tudatosítjuk magunkban, hogy semmi nem tart örökké. Egy jó van ebben a gondolkozásmódban, ha nem hiszel a földöntúli dolgokban, nem szereted elvesztegetni az idődet, megtanulod megragadni a pillanatot, és nem vagy rest belátni ha hibáztál - ne azzal teljenek már el az ember napjai, hogy bűnbánattól kótyagos. Ja igen, és ez teszi lehetővé azt is, hogy megtanulj úgy evickélni az életben, hogy lehetőleg ne lépj senki tyúkszemére közben. Szóval a halál értékes. Kell. Szükségszerű elfogadni, megbarátkozni vele. És ez elég könnyen megy addig, amíg a szűk környezetedbe be nem kopog és nem kéri a cehhet. Akkor aztán bármennyire is igyekszik rugalmas lenni az ember, jön bizony az ötlépéses gyászfeldolgozás, kicicomázva, öklendezésre kényszerítve. Zsibbadtság, ez az első... bár a szakkönyvek szerint nem ezzel indul a dolog, de ahhoz hogy gyászolni tudj, először bénulnod kell. Ez az a szakasz, amikor hallod te amit mondanak neked, és kristálytisztán el is fogadja a tudatod, de mégsem érted meg. Na ez az a a szakasz - ami amúgy meglehetősen hosszú tud lenni - amikor jönnek a kedves rokonok, barátok, nyaggatnak, mert nem bömbölsz, úgy néznek rád, mintha két fejed nőtt volna, és azt várják mikor fogsz detonálni. Ami persze csak nem jön, és egy idő után már nem sajnálnak, hanem büdös bunkónak hisznek, hisz már eltelt vagy másfél hónap... Aztán egyszer csak beüt a krach, jön valami ami megadja a végső lökést. Nem tudom ki hogy van vele, de én ebben a szakaszban már nem szoktam tagadni, miszerint "ez nem lehet igaz!". Én ilyenkor dühöngök, de nem is kicsit, aztán jön a fájdalom... alkudozni sem szoktam, az alkudozásom annyiban ki szokott merülni, hogy akkor ba***ódjon meg minden és mindenki. A fájdalom amúgy már jó, mert ott már látni lehet az alagút végét. Ha valaki ezt végigcsinálta már élete folyamán, az nem hiszem hogy szeret ebbe a témába belemerülni. Mindenki másképp gyászol. Én egyenesen rosszul vagyok a temetésektől. Mindig egy idézet jut erről is eszembe: " A temetések pompája sosem a holtak tiszteletének, hanem az élők hiúságának szól." Egyenesen rosszul tudok lenni a sok álszent, színészkedő, mesterkélt, számító rokontól, baráttól, akik legbelül mindent éreznek, csak az elvesztéssel járó fájdalmat nem. A nyereségvágyról pedig ne is beszéljünk... Gyomorforgató, hogy mennyire nincs értéke manapság egy ember életének. Szóval kösz, de inkább kösz nem. Soha nem leszek képes, de még csak hajlandóságom sincs arra hogy a társadalmi normák szerint funkcionáljak ebben a kérdésben. Én nem fogok senki sírja felett jajongva színpadiasan zokogni, amikor nem azt érzem, és cserébe nem várom el senkitől sem, hogy úgy zokogjon a tetemem felett, mintha jelentettem volna neki valamit. Amennyiben lejár a lemezem, azt szeretném ha búcsúm is olyan volna, mint az életem: hangos, és nevetős. Még az sem baj ha sok lesz a pia, és a rúdtáncos. Kevés barátnőimnek pedig vetkőzőfiúkat kívánok. És ennyi. Ha kiderül, hogy tévedek, és mégis van valami a halál után, akkor semmi kedvem abban gyönyörködni amikor visszajövök, hogy mindenki mennyire búvalbaszott. Ellenben egy jó kis izmos férfi felsőtest látványa... Na jó erről a témáról elég is ennyi. De muszáj volt ennyire alaposan kiveséznem, hogy mindenki megértse, miért hatott ez a könyv rám úgy, ahogy hatott.

A történet lényege: van Cam egy húszéves lány, akinek az életében túl hamar, és túl gyorsan történtek tragikus kimenetelű dolgok, amiket az otthoni környezetben nem tud feldolgozni. Fulladozik, és úgy dönt, hogy nekiindul egy táskával a nagyvilágnak. Menet közben összeakad Andrew-val, aki egy meglehetősen impulzív, vagány 25 éves lehengerlően jóképű pasi. Mondanom sem kell hogy a srác ezen felül még tetovált is, gitározik, úgy énekel, mint egy isten, és olyan az ágyban, mint egy légkalapács. Hát ugyan ki a tököm nem habarodna bele egy ilyen alakba? Sajnos azt kell mondanom, hogy Andrew Parrish nagyvonalakban tartalmazza mindazt amit én keresni szoktam egy pasiban, így büszkén jelentem, hogy most kivételesen én is beállok a sorba: ezt a krapekot én is szívesen örökbe fogadnám - ha mondjuk nem 25, hanem 35 éves lenne. A liliomtiprás nem az én műfajom, meg amúgy is van abban valami visszás, ha egy idősebb nő (29 éves vagyok!!! Könyörgöm Linda, térj észhez! Bár, az egy híján már 30...), egy fiatalabb farokra veti rá magát. Olyan kétségbeesés hangulata van a dolognak. Ennek ellenére szó szerint, és átvitt értelemben is áthágtam már párszor ezt az apró kis ficakot... na de visszakanyarodva a lényegre: Andrew jól sikerült karakter. A történet szerint a haldokló édesapjához igyekszik, amikor keresztezi az útja Cam-ét, és aztán Ők így együtt is ragadnak. Csinálnak sok olyan dolgot, amit eddig nem mertek, vagy amiről nem is tudták eddig, hogy meg akarták tenni. Nevetnek sokat, aztán belebonyolódnak egymásba, és jön a tökéletes érzelmi felvezetés, néha fájósan, néha boldogan... a könyv háromnegyedénél sírva fakadtam. Pedig addig nem is történik semmi nagy szörnyűség, de addig bírtam. Ez a carpe diem-es életérzés, az élni akarás minden szinten, és ezzel párhuzamosan a fájdalmak, a veszteségek, és ahogy ez a két szerencsétlen egymáson keresztül botladozva, felszabadítja egymást, teljesen kifektetett. És innentől jött a borulás. Amikor már kiderül, hogy mind a ketten mennyire szeretik a másikat, beüt a ménkű, kiderül, hogy Andrew-nak agydaganata van, majd kórházba kerül, és kómába esik. Ír egy levelet Cam-nek, amiért kedvem volna egyenesen megnyúzni a tökeinél fogva a srácot... ha már láttatok érett közel harmincast egy rövid kék pizsamasortban, és fegyvereket ábrázoló szakadt kinyúlt pólóban egy ágy tetején zokogni, még akkor sincs sejtésetek arról, hogyan nézhettem ki. Párna a kezemben, úgy kapaszkodtam bele, mintha ezzel megakadályozhatnám hősünk halálát, szemeim vörösre duzzadva, és hogy kevésbé legyek költői, taknyos zsepik halmaza, mindenhol szanaszét körülöttem. És akkor egy-két észrevétel erről a szakaszról. A felvezetés óriási, feszültségkeltésből ötös az írónő. de a levezetés hirtelen és összekapott. A másik, nyugodtabb lettem volna, ha a történet végkifejlete nem két hónappal Andrew műtéte után folytatódik, hanem mondjuk hat évvel később. Akinek volt rokona, ismerőse, aki rákbetegségben szenvedett, vagy esetleg abban halt meg, az tudja, hogy ez a betegség mennyire agresszív. Az hogy valaki egy agydaganat eltávolítása után két hónappal később jól van, az sajnos nem egyenlő azzal, hogy az illető meg is gyógyult. Így köszönhetően a racionalitásomnak, bár a sztori technikailag boldog befejezéssel zárul, képtelen vagyok elszakadni annak a nyomasztó érzésétől, hogyha továbbgondolom, akkor egy hosszabb időintervallumú skálán, mégsem feltétlenül annyira boldog az a befejezés. De ez inkább személyes tapasztalataimnak köszönhető, ezért sem tudom emiatt nagyon leszólni a könyvet. Annak ellenére, hogy az egész mű egy érzelmi hullámvasút, tiszta szívből merem ajánlani mindenkinek, de csak olyan hangulatokra, amikor nem félünk megélni a hatásait.

Értékelés: 7 pont  

Utólagos megjegyzés: menet közben fel lettem homályosítva, hogy ez is folytatásos, így a műtét utáni 2 hónapos időintervallum, egy kicsit már más fényben fürdik. Megvan az ok a bizakodásra!

Tovább