Kresley Cole: A sötétség démona /2013/

És végre ismét a már jól megszokott, és imádott vizeken. Hangsúly a második jelzőn. Van valami nem teljesen tiszta élvezet abban, amikor az ember lánya vámpírokról, démonokról, boszorkányokról, és társaikról olvas. Ebben a kategóriában nincsenek akadályok. Itt minden megengedett, főleg ha az író baki nélkül képes a fantáziáját felépíteni és levezetni. És Kresley Cole mestere ennek a tartománynak. Felsorakoztat x fajt, össze-vissza keveri őket, belevegyít az alapötletbe egy x százévente kirobbanó háborút, ahol az erőviszonyok még nem tisztázottak, aztán jön még a romantika, és kérem szépen még a szex is, annak minden pompájával, nem túlspilázva, igényesen. Kérdem én... kell ennél több? Hát nem! Humor, kaland, szerelem, kiteljesedés, fokozatos történetvezetéssel, és átlátható ábrázolás. Különböző jellemek, fergeteges karakterek... Teljesen meg tudom érteni magam, hogy miért rajongok a hölgyemény irományaiért.

"Kresley Cole története szenvedélytől fűtött mese egy kitaszított démonról, akit vámpírvérrel mérgeztek meg. És egy sebezhető fiatal boszorkányról, akit a férfinak még önmagától, vámpír énjétől is védelmeznie kell."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 458
Ára: 3999 Ft

Az előző könyve után némi lelkesedésvesztést tapasztaltam. Kicsit ronggyá rágottnak érzékeltem már a sorozatot, és az fordult meg a fejemben, hogy kifogyott a történetből az üzemanyag. Ezt az állásfoglalásomat továbbra is fenntartom, mert a sorozat előző kötete annyira azért nem sikerült fergetegesre. Nem mintha azon nem szórakoztam volna jól - itt szokott következni az a rész, amikor kihangsúlyozom, hogy Cole legrosszabb könyve is fényévekkel jobb a nagy átlagán... És ezt az álláspontomat is fenntartom még. Szóval minden viszonyítás kérdése. Cole önmagához képest az előző könyvben egy hajszállal kevésbé lendületeset, és eredetit alkotott, de az összképet figyelembe véve, még mindig igényes maradt. Jelen könyvünk azonban még ezt az apró csorbát is kijavítja. Amit hiányoltam hangulatilag az előző könyvből, az itt hiánytalanul megjelenik, újra érződik rajta a szokásos Cole-os látásmód, és ez elgondolkoztatott. Volt egy kisebb fajta eszmecserém a minap arra vonatkozóan, hogy a könyvek karakterei - legalábbis a romantikus irodalmon belül - miért olyanok, amilyenek. A férfi karakterek jellemábrázolása világos, és erősen érezhetőek rajtuk a generációs különbségek. Amikor az ember lánya serdülőkorban van, teljesen mással szimpatizál, mint amikor felnőtt, és érettebb, ez így természetes. Visszagondolva saját fiatalságomra, rám is igaz az, hogy tinikori álmodozásaimban inkább a simulékony, gyengéd, kedves, körültekintő, odafigyelő fiú volt az ideálom. Aki megvigasztal ha el vagyok kanászosodva, aki minden rezdülésemre azonnal reagál - ami nem kis elvárás, ha figyelembe vesszük, milyen is egy lányka érzelmi világa -, aki támogat, és a többi, és a többi. Aztán amikor a hormonköd feloszlott a szemeim elől, és elkezdtem használni a két fülem közt megbújó szervemet, és ezzel párhuzamosan fejlődésnek indult bennem a felelősségtudat is, akkor ez a kép is csorbulásnak indult. Általában ebben a szakaszban jutunk el odáig, hogy elkezdünk tisztességes válaszokat adni az olyan kérdésekre, hogy kik is vagyunk mi, mit is akarunk elérni, milyen céljaink vannak. Ebben a fázisban gondolkozunk el először azon, hogy milyen szerepet is szánunk magunknak az élet hatalmas kánonjában, és ilyenkor jelenik meg az elkötelezett céltudatosság is. Már amennyiben megjelenik - sajnos ezek a lépcsőfokok nem annyira általánosíthatók, mint amennyire szeretném, hogy azok legyenek. A szociális fejlettség, és az emberi szükségletek csúcsán az önismeret, és saját magunk kontrollja áll. Ha megvalósul az önismeret, úgy megvalósul az is, hogy megtanuljuk kezelni magunkat. Persze ez nem egy lineáris egyenes. Vannak élethelyzetek, amik után újra kell tanulnunk magunkat. Az én álláspontom szerint az identitásunk, és önmagunk meghatározása pár évente borulásnak indul. Legyen családalapítás, vagy életkörülmény változás, nagyobb felelősséget igénylő munka... ez mind okozhat kilengést az önképünkben, de nem feltétlenül drasztikusan. Sőt, azt kell mondjam, hogy ezek a kilengések alapváltozásokat nem eszközölnek. Azon személyiségjegyeink amiket a tinikorban, vagy azelőtt, még kisgyermekkorban a magunkévá tettünk, azok úgyis fognak maradni. Esetlegesen az erőviszonyokban állhat be változás. Kevesebb önbizalom, több önbizalom, sikertelenség, vagy éppen sikeresség okán. Közvetlenség, vagy bezárkózottság, attól függően, hogy mennyi sérelem ér minket abban az életszakaszban, mennyire vagyunk érzékeny állapotban. Természetesen amennyiben a változás nagyon szélsőséges, az okozhat nagyon szélsőséges reakciót is, de ezzel nem foglalkoznék, mivel most a nagy általánosságot igyekszem behatárolni. Lényeg a lényeg, az alaptermészetünk az egy kialakult, és relatíve erős alapkő, de a behatások miatt az önismeretünk boncolgatása, és önkontrollunk jobbára egy non-stop meló. És hogy ez most hogyan is jött ide... Nos, a női karakterek a könyvekben mindig kérdőjelet képeznek az én kis homlokomra. Az alapelképzelés az kellene hogy legyen, hogy a női karakter - figyelembe véve, hogy a romantikus irodalom leginkább nőknek szól - "semleges". Hogy miért? Mert egy semleges karakterbe mindenki képes belehelyezni saját magát, ha szerencsénk van, akkor erőlködés nélkül. A dolog azért lesz ettől jóval bonyolultabb, mert a társadalmi "elvárások" (ideálok, sztereotípiák, vélt vagy valós elképzelések) is megjelennek ezekben a könyvekben, és főleg ezekben a karakterekben. Ha előveszünk egy nyolcvanas években íródott romantikus könyvet, és összevetjük egy mostanival, akkor csak úgy sikít az oldalakról az akkori és a mostani látásmód különbözősége. Itt kerül képbe a kényszeresség, és az örök kompenzálásra való hajlam is. Ha megfigyeljük az elmúlt néhány évtizedet, akkor láthatjuk, hogy hála az emancipációs mániánknak, a női szerepek egyre maszkulinabb jelleget öltenek, szépen fokozatosan. Ami nem is lenne baj, mert ugyan ki szeretne elnyomva élni, de... Ezzel párhuzamosan az erős férfias férfi képe is halványodni kezdett, és a kilencvenes évek fiúbandáinak virágkorán, az "xy" kromoszómás állománya Földünk lakosságának, szenvedélyes puncinövesztésbe kezdett. És itt jön a csavar. Merthogy, az hogy valaki szeretné hogy nőként elismerjék a szakmájában, vagy hogy lehessen véleménye, ami számít annyit, mint egy férfi véleménye, az egészséges bizonyítani vágyás, nem egyenlő azzal, hogy képletesen értve farkat növeszt a nő. És ha már ambiciózus nők... Ami ennek a típusnak ritka rövid időn belül megy az agyára, az az életképtelen és mulya férfi. Ha egy nőnek erős az egyénisége, akkor az nem fog elkezdeni a párkapcsolatán belül tutujgatni, már csak azért sem, mert ez nem szerepel az "elvárásai" közt. Viszont az biztos hogy ott fog virítani az "elvárások" közt, hogy a párja tudja a dolgát, és tegye amit kell, minden felügyelet és figyelmeztetés nélkül. Viszont a társadalmi normák bicsaklottak, és előtérbe került a az "érzékeny férfi" típusa. Ezt kompenzálandó, most ennek ellentettjét fogalmazza meg minden írónő a könyvek oldalain, mert a sok kedveskedésből köszönjük, ennyi elég volt, hímeket óhajtunk magunk mellé, akik erős markukban tartják az irányítást, ezáltal is levéve némi terhet a vállunkról. Oké, hogy az intellektus is hatalommal bíró tényező, akárcsak az egzisztencia - mindkettő biztonságot sugárzó jellemző -, viszont az erőegyensúlyok eltolódtak. Valamilyen szinten a nyersség, az egyenesség, jól megszerkesztett határokon belül a durvaság - ezek kezdik eluralni a terepet. Szóval az teljesen világos, miért olvasunk most lépten-nyomon tesztoszterontúltengésben szenvedő irányításmániás fickókról. Próbáljuk kiheverni Edward Cullen-t, a Backstreet Boys-t és társaikat. Ami nekem nem tiszta, hogy ezzel párhuzamosan, miért hülyülnek el a hősnők. Alig pár sorral fentebb kifejtettem, hogy a romantikus könyvek női karaktereinek elvileg mellőzniük kéne a szélsőségeket, és az átlagosságot kellene megragadniuk, mert ezzel tudnák megcélozni a legszélesebb olvasói réteget. De ez rendre nem teljesül. Miért nem? Miért van az hogy a legtöbb történetben bugyuták a nők? De rendre, majdnem mindegyikben. Mit akarnak ezzel lekommunikálni akár tudatosan, akár tudat alatt az írónők? Túl gyorsan, túl magasra törtünk? Olyannyira, hogy még magunk is képtelen vagyunk felmérni mire is vágyunk igazán, és ezt hogy is lehetne összeegyeztetni a jellemünkkel? Az egész női társadalom önismereti krízisben van, és még nem tudja hogyan is kúrálja magát? Vagy a "szabadság", amit a női egyenjogúság égisze teremtett meg, kritikusabbá, más megfogalmazásban igényesebbé tett bennünket? Már nehezebben fogadjuk el, hogy egyazon ruha, mindenkire jónak kell hogy legyen? Őszintén nem tudom megmondani, mi lehet ennek a bicsaklott látásmódnak az oka. Ez az alig pár mondatnyi levezető is csak találgatás a részemről, bár elég szépen levezethető találgatás. Ami miatt most belemerültem ebbe az egészbe, az az, hogy Cole előző két könyve A démonkirály csókja és A gyönyör sötét hercege számomra kicsit vérszegénynek tűnt. És ennek okát abban látom, hogy az ezekben felvezetett karakterek, mind férfi, mind női szempontból, kicsit távolabb álltak az ízlésemtől, a megszokottakhoz képest. Istenem, van ilyen. Ezért nem is voltam soha kegyetlen, vagy túl kritikus Cole-lal, mivel nem az Ő stílusában, illetve karakterábrázolásában láttam a hibát. És ez most igazolódni is látszik. A sötétség démona ellentétben két korábbi társával, totálisan megvett magának. Hogy miért? A férfi karakter több mint izgalmas, méghozzá pont azért, mert rémisztően szélsőséges. Egy démonnak született, később félig vámpírrá alakított valaki, aki egy kietlen köves puszta közepén él, nem mosdik, mert fél a víztől, sokat hörög, és nem tud kommunikálni a kiválasztottjával, mert nem beszélnek közös nyelvet. Komoly. Ez ám aztán az erős ívű labda. És ha ennyi nem volna elég, mindezek mellett hősünk szíve meg van hasadva, lelkileg össze van törve, körüllengi némi önutálat, és szűz - éltes kora ellenére. Khm... Megint csak azt tudom mondani, hogy komoly. És még mindig izgalmas. És rögtön beleveri az emberbe a hétfrászt, mert ekkora szélsőséget felépíteni, fenntartani, sőt szimpatikussá tenni, minden csak nem egyszerű, főleg akkor nem, ha a történet maga is egy hatalmas fantazmagória. Ami megnyugtató, hogy Cole-nak volt már korábban is ennyire meredek ötlete, és csont nélkül keresztül is vitte azt (azért egy halott táncosnő szelleme, és egy megbolondult vámpír szerelme sem éppen habos torta...).

Női karakter szintjén már kevésbé tudok ennyire lelkes lenni, de azért nem is kezdek bősz siránkozásba miatta. Carrow jelleme határozott. Olyan nő, aki kemény ha az kell, de érzékeny is amikor az kell. És itt be is lehet fejezni Carrow ábrázolását. Egyrészt örülök, hogy a női szereplő nem lett annyira bonyolult, mint a férfi. Ha olyan lett volna, akkor ezek a szerencsétlenek vélhetően soha nem jönnek össze. Másrészt viszont egy kicsit el vagyok kenődve, mert ott van az a "mi lett volna ha"... De mivel a pozitív olvasási élmény gyönyörűen teljesül a megadott feltételek mellett is, így töröljük a "mi lett volna ha"-t, befogjuk a szánkat, könyveljük az elégedettséget, és felsóhajtunk a megkönnyebbüléstől, hogy jelen könyvünk miatt nem pusztult el egy agysejtünk sem.

Ami nekem nagyon tetszett, az az, hogy a szereplők nem tudják megértetni egymással magukat. Ez eleve rángat magával nem kevés vicces potenciált, illetve megadja a konfliktust is. Ha képesek lettek volna egymás felé lekommunikálni a problémáikat, akkor a könyv történetvezetése annyira leegyszerűsödött volna, hogy véget ért volna, mielőtt elkezdődik. Akarva akaratlanul eszembe jutott az Eleven testek c. film, amiben egy zombi lesz hullaszerelmes egy élő nőbe - aki még nem látta ezt a remeket, annak ajánlom figyelmébe, amennyiben bírja a komolytalanságot. Ebben a moziban a férfi főhős nem túl sokat fecseg, és amit mond, azt is jobbára csak zombisan kikrákogja. Oké, hogy itt nem teljesen ugyanez a helyzet, de a lényeg ugyanaz. Ha megölöd a kommunikációt, az bizony félreértésekhez fog vezetni, amiken lehet majd sírni, és nevetni is. Kifejezetten élveztem ezt a fajta csavart.  

Történetileg a megszokottakat kapjuk. Akció, még egy kicsi akció, agresszív hallhatatlan lények öldöklése - megunhatatlan. Említettem már, hogy szeretem amikor véres cafatokat dobálnak a főszereplők egy könyv oldalain? Emiatt ismételten kap egy pipát tőlem a mű. És ami még felfrissítette nálam az élményt... Eddig majd minden könyv középpontjában az örökösödési háború állt, vagy ilyen, vagy olyan mértékben. Fel is merült bennem a kérdés, hogyan fog ebből a kátyúból Cole kiavanzsálni, mivel ez a kérdés már kezdett egy kicsit ellaposodni. És jelenthetem, hölgyeményünk remekül kifordul ebből a képből, méghozzá úgy, hogy behoz egy titkos társaságot, aminek emberek a képviselői (részben), és aminek eltökélt szándéka a halhatatlan fajok becserkészése, vizsgálata, a későbbi kiirtás céljának okán. Friss gondolat, és nem is a legrosszabb. Volt már ugyan megpedzve ez a fondorlat, de itt jóval nagyobb jelentőséget kap, és ezáltal az egész sorozat kap egy hetyke kis vérátömlesztést. Eme fejlemény igazán elégedetté varázsolt.

És akkor összegezve... Olvassatok Cole-t! Az egész sorozat megérdemli az odafigyelést, még akkor is ha vannak hajszállal gyengébb kötetei is. Értelmesen felépített, komplex, igényes kivitelezésű szórakozás, humorral, szerelemmel, és egy csipetnyi erotikával.

Értékelés: 8 pont