World War Z /2011/

Bármennyire is hihetetlennek tűnik előző bejegyzéseimből kiindulva, minden nehézség nélkül képes vagyok elolvasni olyan könyvet is, aminek a romantikához, és a szexhez semmi köze. Igaz hogy ezen könyv felett volt szerencsém több hétig görnyedni, de jelentem, a végére értem, kiolvastam, és nem is könyvelem teljes kudarcként az élményt.

"A zombiháború kis híján elpusztította az emberiséget. Az ENSZ háborús vizsgálóbizottságának munkatársaként Max Brooks találkozott a győzelem kulcsfiguráival. A világszervezet hivatalos jelentésébe végül csak statisztikai adatok kerülhettek, Brooks azonban úgy döntött, hogy a túlélők elé tárja mindazt, ami a jelentésből kimaradt. Az interjúkötetből megismerhetjük Kuang Csingsu doktort, aki megvizsgálja a nulladik beteget, és találkozhatunk Paul Redekerrel, az Oránia-terv atyjával is. A zombiháború veteránjai, az apokalipszis haszonélvezői és elszenvedői is nyilatkoznak a kilátástalannak tűnő harcról, a kormányok ballépéseiről, az emberi gyávaságról, ostobaságról, és a derengő fényről az alagút végén. E személyes hangvételű beszélgetések hű képet festenek a járvány borzalmas történetéről, pontosan dokumentálják a társadalmi és politikai változásokat, mégis megmarad bennük a legfontosabb: az emberi tényező. Brooks természetesen tisztában van vele, hogy a leírtak talán túlságosan felkavarják egyes olvasóit, de vállalja a kockázatot, mert úgy véli, nem rejtőzhetünk zsibbasztó statisztikák mögé. Mindenkinek tudnia kell, milyen volt valójában a zombiháború."

Kiadás éve: 2011

Oldalszám: 400

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Ára: 2999 Ft

Az idei filmfelhozatal sarkallt arra hogy a kezembe vegyem ezt a könyvet, mivel idén ennek a történetnek a filmváltozatához is szerencsénk lesz, ha minden igaz valamikor június magasságában, és nem mással a főszerepben, mint Brad Pitt. Már így látatlanul ki merem jelenteni előre, hogy a filmnek leginkább semmi köze nem lesz a könyvhöz, legalábbis a trailer alapján.

Na de a könyvről...

Legelőször is amit a legfontosabb tudni róla, hogy felépítését tekintve "dokumentumfilmszerű". Nem párbeszédes regény, hanem interjúk sorozata. Közkatonáktól, civileken keresztül, politikusokig, és fontos stratégiai szereplőkig mindenkinek a véleményével találkozunk az olvasás folyamán, ráadásul leírásszerűen. Ebből fakadóan a könyv meglehetősen száraz, mondhatni kevésbé dinamikus, mintha érzékletes tájleírások tarkítanák, és fix szereplő szemszögéből íródott volna. Ennek a technikának köszönhetően azonban megkapóan reálisak a történések, de jóval nehezebben átérezhetőek. Nem tudunk azonosulni a szereplőkkel, mert adatok halmazát kapjuk megállás nélkül, és az érzelmi megnyilvánulások leginkább csak a káromkodásokra épülnek. Persze az író igyekezett szemléltetni a háború súlyosságát, méghozzá úgy, hogy az interjúalanyok közül többnek már bomlott az elméje, az átélt szörnyűségek miatt, de azt azért lássuk be, ez így nem az igazi, jóval sterilebb hatást kelt, mintha magát a tényleges folyamatot kísértük volna végig. Az interjúk már a háború vége után készülnek, tehát mindennek visszapillantás szaga van, és ez a leírásos módszer nekem leginkább azt eredményezte, hogy úgy éreztem mintha egy HBO-s történelmi dokumentumfilmet néznék. A képzelőerőm sem sokszor kapott tápot, mivel az esetek többségében azt vetítette ki elém az agyam, ahogy a "riporter" beszélget az alannyal, és nem pedig azt a képet, amiről beszélgettek. Emiatt rém lassan haladtam a könyvvel, mert minden tizedik oldal után el akartam aludni. Érdekelt volna a történet, de annak eme vontatott mivolta kiválóan működött nálam vérnyomáscsökkentőként. Ez a legnagyobb hátránya ennek az irománynak. De akadnak előnyei is szép számmal. Például meglepően tényszerű. Remekül építkezik korunk történelmére, és a nemzetekre jellemző társadalmi felépítésre, politikai hátterükre. Mivel egy világháborút dolgoz fel, így minden térség történéseit nagyító alá veszi. Amerika, Japán, Kína, Oroszország, Izrael, Kuba, Európa - még Magyarország, és azon belül a diósgyőri vár is említésre kerül (bár azt elképzelni sem tudom, hogyan lehetne ebből a romból, ami olyan lyukas mint az ementáli sajt, megfelelő védállást kialakítani... mondjuk a történetben is elbukik, szóval legyen, elfogadjuk). Remek kis körképet kapunk arról, hogy milyen is lenne, ha az emberiség fejvesztve elkezdene összeomlani, és mindezt úgy, hogy minden népcsoport alapvető tulajdonságát jól kihangsúlyozzuk. Az oroszok eszetlenül tizedelik a saját seregüket is, mert mint tudjuk az orosz haderő hatvan százaléka feláldozható. Az amerikaiak, ahogy tőlük elvárható, mindenkit sörétessel lőnek. A kínaiak ahelyett hogy a lényegre fókuszálnának, polgárháborúba kezdenek. És amin nekem muszáj volt kacagnom: Irán és Pakisztán atomháborúba kezd. Nem magával a felvetéssel volt bajom, arra mindenképp számítani lehetett hogy valaki elkezd atomot durrogtatni, csak arra nem számítottam, hogy ez a két nemzet lesz az. Persze később Kína is csatlakozik ehhez a technikához, tovább erősítve a tudatot: bármilyen probléma is adódik, egy több megatonnás robbanás, tuti megold mindent...

A megfogalmazás azonban remekbe szabott az egész könyvnél. Amikor ez az iráni-pakisztáni helyzet kerül terítékre, volt egy nagyon jól összerakott rész, egy iráni katona szavain keresztül:

"Elszabadítottunk egy nukleáris szörnyet, de megszelídíteni már egyikünk se bírta(…) Álmunkban se gondoltuk volna, hogy ilyesmi megtörténhet, legalábbis Pakisztánnal biztosan nem. Hiszen ők segítettek nekünk az atomprogramunkban! Már a legelejétől ott voltak; ők adták az anyagokat, a technikát, sőt, az ő közvetítésükkel tárgyaltunk Észak-Koreával és az orosz renegátokkal is… muszlim testvéreink segítsége nélkül nem lehettünk volna atomhatalom. Senki nem számított ilyen fordulatra, de kérdem én, a holtak feltámadására talán számítottunk? Mindezt csak egyvalaki láthatta előre, de benne már nem hiszek."

Max Brooks

A könyv szakaszosan építkezik. Elkezdődik a nulladik betegnél, majd átlép a fertőzés lassú és fokozatos terjedésére. Ebben a szakaszban, konkrétan senki nem tesz semmit. Majd jön a pánik, amikor elszabadul a pokol, és a fertőzöttek száma, ugrásszerűen megnő. Illetve amikor az emberek a saját hülyeségüknek is köszönhetően, tömegével halnak bele a különböző területeken lezajló incidensekbe, ráadásul mindenféle zombi segítsége nélkül. Ez a rész gyönyörűen szemlélteti, mennyire el van az emberiség kényelmesedve.

"[Mutat még egy jégbe fagyott holmit, egy Spongya Bob hálózsákot. Gyerekméret, barna folt van rajta.]

Maga szerint mire volt ez kitalálva? Szerintem arra, hogy a gyerek ebben aludjon a haverjánál a pizsamaparti után. Jó, lehet, hogy nem kaptak rendes hálózsákot, mert ugye először mindenhol a túraboltokat fosztották ki – pénzzel vagy anélkül –, de elképesztő, hogy egyesek mennyire tudatlanok voltak. Sokan jöttek a napfényes déli államokból, még Mexikó déli végéből is. Láttuk, hogy bakancsban bújnak be a hálózsákba, mert nem tudják, hogy elszorítja a vért a lábukban. Ittak, hogy felmelegedjenek, pedig úgy több hőt adnak le, hamarabb hűlnek ki. A nagy télikabát alá csak egy pólót vettek. Ha mozogtak egy kicsit, rögtön kimelegedtek, levették a kabátot. Úsztak az izzadságban, a pamut is jól megszívta magát, aztán jött egy kis szellő… már szeptemberben is sokan lebetegedtek. És persze a többiekre is átragasztották a náthát meg az influenzát."

Ami még tetszett, azaz amerikai elbizakodottság, és a yonkersi csata leírása volt. Bámulatos milyen ügyességgel vezette le az író, hogy még egy ilyen szélsőséges helyzetben is mekkora teret engedett az Államok a propagandának.

"Volt ott minden, apám. Tankok, harckocsik, Humveek felszerelve ötvenkaliberes nehézgéppuskákkal meg új Vasilek aknavetőkkel. Ezeknek legalább valami hasznát is vehettük. Volt Avengerünk, ami Stinger föld-levegő rakétákat lőtt ki. Hoztuk a csodás hídvető harckocsikat is – nagyon kellett ahhoz az öt centi mély csermelyhez, ami az út mentén csordogált. Jöttek az XM5-ös rádiókocsik, telepakolva radarral meg mindenféle zavarókkal… ja, és persze kaptunk egy komplett latrinát is oda, mindennek a közepébe. Máig nem értem, hogy miért. A környéken volt rendes víznyomás, minden házban le lehetett húzni a vécét. Odahordtunk egy rakás felesleges cuccot, ami csak dísznek volt jó, meg arra, hogy elállja az utat. Szinte biztos, hogy minden csak dísznek kellett.

Mert ott volt a média.

De még mennyire! Szerintem két-három egyenruhásra jutott egy tudósító. Ki gyalog, ki közvetítőkocsival, a tévés helikoptereket meg se tudtam számolni… annyi volt belőlük, hogy párat simán elküldtem volna, mentsék inkább a népet Manhattanből… szóval, szerintem a médiának ment az egész felhajtás, hogy megmutassuk a nagy zöld gyilkológépeinket… na jó, nem volt mindegyik tökéletesen zöld… néhány járgányt előtte hoztak vissza a sivatagból, csak hát nem ártott volna újrafesteni őket. Minden a műsorról szólt – a járművek is meg mi is. Képzeld el, beöltöztettek minket MOPP-4-be – gázálarc plusz tetőtől talpig sugár- és vegyvédelmi ruha(...) A Land Warriorral minden katona osztozott az irányítók információin, és ezeket a katonákat egy egységként lehetett vezényelni. „Netközpontú” – a képernyő előtt üldögélő tisztek folyton ezt a szót hajtogatták. „Netközpontú” és „hiperháború”. Mindkettő szépen hangzik, de szart se ér, amikor MOPP-4-ben, testpáncélban, teljes felszereléssel, a fejeden a Land Warriorral lövészárkot ásol a modernkori történelem egyik legmelegebb nyarának legmelegebb napján."

 Szóval kellőképpen felszerelkezett, ütős kis seregről beszélhetünk, de...

"(...) Merthogy erre senki se gondolt, senki az égadta világon! Ne is gyere nekem a költségvetési megszorításokkal meg az akadozó utánpótlással! Egy dolog hiányzott, bazmeg: a józan ész! A West Pointon diplomázott, csillagokkal teletűzdelt, plecsniktől roskadozó vén szarzsákok közül egyik se mondta, hogy „hé, van egy csomó csilivili fegyverünk, de vajon van hozzájuk elég skuló is?”."

Így Yonkers ment a levesbe. De fantasztikus volt a leírtak alapján elképzelni, ahogy a sok G.I. Joe fejét kapkodva, csődöt mond. Nem mintha szurkoltam volna azért, hogy az amerikaiak beadják a kulcsot, egyszerűen csak szépen, és realisztikusan volt levezetve, ez az "ágyúval galambra lőni" dolog.

A pánik után, képbe lép az enyhén szólva is komoly vulkáni jellemzőket mutató Redeker-terv...

"Úgy gondolta, hogy a kormány forrásait teljesen felemésztené, ha megpróbálnának mindenkit megmenteni, ez pedig a teljes lakosság pusztulásához vezetne. Azt mondta, olyan a helyzet, mint amikor az utasok a süllyedő hajóról a mentőcsónakba másznak, de ha túl sokan vannak, a csónak is elsüllyed. Redeker tehát odáig merészkedett, hogy kiszámította, kit kellene felvenni ebbe a csónakba. Figyelembe vette a lakosok jövedelmét, intelligenciáját, nemzőképességét, vagyis készített egy listát a „kívánatos tulajdonságokról”, és persze azzal is számolt, hogy a polgárok milyen közel laknak a lehetséges válságövezetekhez. Tervének utolsó mondata így hangzott: „A konfliktus első áldozata saját szentimentalizmusunk kell hogy legyen, mert ha ez túléli, mi elpusztulunk.(...) Először is kimondta, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. A járvány már túlságosan elharapózott. A fegyveres erők nagyon meggyengültek, nem képesek hatékonyan izolálni a veszélyt, ha viszont szétszóródnának az egész országban, bizonyosan tovább gyengülnének. A hadsereget tehát meg kell szilárdítani, erőit „biztonságos övezetbe” kell visszavonni, az övezetet pedig lehetőleg jelentősebb természeti akadályok között kell kijelölni, például hegyvidéken, folyó közelében vagy szigeten. A fegyveres erők ezután felszámolják az övezetben a fertőzést, majd a rendelkezésre álló források segítségével megakadályozzák az élőhalottak további támadásait. Ez volt tehát a terv első része, ami tulajdonképpen megfelel a hagyományos visszavonulásnak. A terv második része a civilek evakuálását taglalta, és ezt csakis Redeker találhatta ki így. Belátta, hogy a civil lakosságnak csak töredékét lehet a biztonságos övezetekbe evakuálni. Ezek a megmentett polgárok biztosítják a munkaerőt a háború alatti gazdasági stabilitás megteremtéséhez, valamint legitimálják és megszilárdítják a kormány hatalmát, és ezzel bizonyítják az övezetben tartózkodóknak, hogy a vezetőik „gondoskodnak róluk”. A részleges evakuálásnak más oka is volt, méghozzá különösen logikus, alattomos és sötét oka, amivel Redeker sokak szerint mindörökre elnyerte a legelőkelőbb helyet a sátánfajzatok emlékcsarnokában. Úgy képzelte ugyanis, hogy a kint maradt embereket elkerített övezetekben kell elhelyezni, ahol élő csaliként elterelik az élőhalottak figyelmét, vagyis megakadályozzák, hogy a horda kövesse a hadsereget a saját biztonsági zónájába. Redeker hangsúlyozta, hogy ezeket a menekülteket életben kell tartani, meg kell védeni és lehetőség szerint gondoskodni kell az utánpótlásukról, hogy a hordák ne mozduljanak el a környékről. Érti ezt a beteg zsenialitást? Fogolyként akarta tartani az embereket, de így érvelt: „ahány zombi támad ezekre a túlélőkre, annyival kevesebben indulnak a védelem felé”. Amikor Redeker felolvasta az ügynököknek ezt a részt, az afrikáner ránézett, keresztet vetett és azt mondta: „Az Úr legyen irgalmas hozzád.”" 

Na ez volt, ami engem igazán, és sikeresen meggyőzött. Szeretem a drasztikus megoldásokat, és ez az volt, így számomra a könyv abszolút csúcspontja ez lett. Miután megvalósítják a tervet, és létre tudnak hozni egy rendhagyó centralizált központot, belépünk a történet utolsó fázisába, a totális háborúba. Ahol már végiggondoltan, célirányosan veszi fel az emberiség a harcot a fertőzöttekkel szemben. A mai korra jellemző hiperszuper fegyverekkel szemben, lehengerlően lebutított taktikával sikerül a háborút a győzelem irányába lökni. Az írónak még arra is volt gondja, hogy megfelelő indulót keressen a szakaszok csatájához: az Iron Maiden The Trooper-jét. Az aprólékosság lehetne a jelmondata ennek a történetnek, mert a földi harctereken felül, még az űrállomásokon rekedtek mindennapjaiba is bepillantást nyerünk, akik az egész krízis alatt azon igyekeztek, hogy a műholdak legalább egy része működőképes maradjon. Bemutatásra kerül a kutyák harctéri alkalmazása is, külön figyelmet szentelve annak, hogy ennek a háborúnak a négylábú katonái, sok esetben nem a fajtatiszta nagytestű ebek, hanem a tacskók. Merthogy a törpetacsi kíváló vadászkutya, és termete miatt olyan helyekre is befér, ahová nagyobb termetű társai nem.

Lenyűgözött az a fajta részletesség ami a könyvben fellelhető. Konkrétan ha kihúzzuk a zombikat az egyenletből, a felvázolt apokaliptikus világkép bármelyik jövőben előforduló világháborús képnek megfelelne. Jó, rendben, azt is szükséges elismerni, hogy sok új konklúziót nem sikerül nyernünk a történet elolvasása által. Azt már eddig is tudtuk hogy az ember legnagyobb ellensége sosem az éppen aktuális ellenség (legyen az járvány, vagy egy másik nemzet), hanem mindig önmaga. De ilyen szélsőséges helyzetbe helyezve ezt az egészet, ez még nagyobb hangsúlyt kap.

Összegezve: kicsit száraz, még inkább vontatott könyvről beszélünk, aminek realisztikus mivoltja jelenti a fő attrakciót. Olyan olvasóknak ajánlanám, akik egyrészt szeretik az ilyen irányú irodalmat, másrészt nem rettennek el a történelmi dokumentációk szakirodalom jellegétől.

Búcsúzóul egy megkapó idézettel zárnám ezt a kritikát, a könyv végéről:

"Azt mondják, a holokausztnak nem volt túlélője, mert akik életben maradtak, azok is olyan helyrehozhatatlan lelki sérülést szenvedtek, ami elpusztította bennük azt az embert, akivé válhattak volna. Szeretném azt hinni, hogy ez nem igaz. Ha viszont igaz, akkor ezt a háborút egyetlen ember sem élte túl."

Értékelés: 7 pont

Tovább

Nalini Singh: Angyalárny /2013/

Aki olvassa a blogomat az tudja, hogy Nalini Singh számomra a paranormális-romantikus irodalom Atya Úristene. Minden eddig megjelent könyvét olvastam, és egyenesen szerelemes vagyok az írónő képi világába. Imádom, hogy a főhősei rendszerint zárkózott, mogorva, morcos alakok, kiknek vállát az egész világ súlya nyomja. Rendszerint úgy megbonyolítja a történeteit, hogy a könyv kétharmadánál már a kétségbeesés szélén ücsörgök, fejemen a kérdőjellel: na ebből hogyan is lesz boldog befejezés? Persze mindig révbe érnek a hősök, és minden kis darabka a helyére kerül. Raphael és Elena, az arkangyal, és a céh vadásza közt kialakult szerelem, nekem minden idők egyik legtökéletesebben felépített romantikus kapcsolata marad. A három könyvön keresztülívelő történet, minden kötetére jut egy párkapcsolati mérföldkő, és olyan elegánsan, szépen lassan alakul ki a főhősök közt a bizalom, ami minden női szívet elvarázsol. Aztán a sorozat negyedik kötete kilép a megszokott keretekből, és már nem az arkangyallal és kezdetben emberi szerelmével foglalkozik, hanem Raphael jobbkezével Dimitrivel, és újjászületett kedvesével. Az a könyv sem volt rossz, bár nekem lemaradt egy hangyányit a már megszokottól. És íme itt a folytatás: az éjszínű szárnyakkal ékeskedő Jason, a kémmester, Raphael testőrségének oszlopos tagja ismerkedik meg a minden észérvet az asztalról lazán lesöprő, nagybetűs szerelemmel.

"Az éjfélszín szárnyú Jason az árnyak között érzi otthon magát. De amikor India arkangyalának, Nehának férjét holtan találják a palotájában, a kémmester kénytelen kilépni a fénybe. Egy arkangyal őrült haragja ugyanis szörnyű pusztítást végezhet a világban, Jasonnek pedig meg kell találnia a gyilkost, hogy ezt megelőzze. 

De Neha bizalmának ára van: a kémmesternek az arkangyal vérvonalához kell kötnie magát, véresküt kell tennie Mahiya hercegnőnek. A lánynak, aki szörnyű titkokat hordoz a szívében, és már senkiben sem bízik meg. Legfőképpen nem egy ellenséges kémmesterben. 

A gyilkos után kutatva Jason és Mahiya egy évszázados rémálom közepébe cseppen. A váratlan szenvedély feltámadó, fekete vihara pedig mindkettejüket magával ragadja… könnyen lehet, hogy a halálba."

Megjelenés éve: 2013

Kiadó: Egmont

Oldalak száma: 446

Ára: 3999 Ft

Nalini Singh

Mondanom sem kell, hogy tűkön ültem a könyv megjelenéséig. Jason az a fajta főhős, akinek a személyisége mindenkit felcsigáz. Tetovált arc, érzelemmentes, rideg személyiség, aki az árnyakba olvadva szinte láthatatlan... Hűsége nem ismer határokat, zárkózottságával párhuzamosan...összegezve: az a fajta telivér, amit mindenki be akarna törni, de amit csak nagyon keveseknek sikerül. Napokon keresztül, hosszú perceket áldoztam arra, hogy elképzeljem, vajon milyen nő is lenne számára a megfelelő? Nagyszájú? Csendes? Karakán? Visszahúzódó? Mi lesz az, ami vonzani kezdi Jasont? Nem tudtam elkötelezni magam egyik elképzelésem mellett sem, mivel magáról az angyalról is kevés információm volt a messzemenő következtetésekhez. Amit biztosan tudtam: erősnek kell lennie, mind lelkileg, mind érzelmileg. És aztán "megismerkedtem" Mahiya hercegnővel...és hát őszintén megvallva, nem egészen erre számítottam. A történet arra építkezik, hogy Mahiya azért erős, mert Neha minden kegyetlenkedése ellenére, képes volt megőrizni az emberségét. A lelkét. Rendben, legyen, elfogadom, hogy ehhez is erő kell, de sajnos az a baj, hogy nekem itt bicsaklott is a történet. Képtelen voltam azonosulni a női főhőssel, és így nem voltam képes arra sem, hogy átérezzem mit lát annyira vonzónak benne Jason. Nem az értelmi képességeimmel volt probléma. Felfogtam, amit az írónő leírt, és az eszemmel el is fogadtam, csak nem voltam képes elmerülni benne. Nem tudtam a magamévá tenni. Majd három hétig olvastam a könyvet. Ez kész szentségtörés! Nalini könyvei nálam sosem tartottak két napnál tovább, de ez most olyan volt, mintha mindent lassított filmfelvételen néznék. Vontatottnak érzetem, nem volt meg benne a már megszokott lendület. Tulajdonképpen azt sem tudom behatárolni mikor kezdenek a főhősök közeledni egymás felé. Megismerkedésük pillanatában, Jason még számítónak, és ellenségesnek gondolja Mahiyát, majd észreveszi azokat az apró jeleket, amik arra utalnak, hogy ez nő több...tartalmasabb. Aztán meg már ott tartunk, hogy jön a szex, én meg csak pislogtam, hogy hogyan? De miért? És mi van az érzelmekkel? Vártam, hogy Jason feloldódik. Persze nem olyan hevesen, mint ahogy ez más írónőknél zajlani szokott...Erre mi történik? Már lassan vége a könyvnek, de még mindig ott tartunk, hogy Jason maga sem tudja, mit érez, de az biztos hogy nem akarja elengedni Mahiyát. Hogy a köztük zajló dialógus értelmében, ő soha nem lesz képes szeretni! Aztán hirtelen vége a könyvnek, és kiderül, hogy Jason igenis szereti Mahiyát... Hát jó. Legyen. Értem én, hogy Jason annyira sérült, hogy sosem lesz az a szófosó, állandóan szerelmet valló típus, na de akkor is... így lezárni egy történetet! Az hogy "hiányérzetem van", mint kifejezés, még csak meg sem közelíti azt az állapotot, amiben vagyok. Maga a történet sem volt olyan monumentális, mint amihez már hozzászoktam. Urram üldözése, Raphael anyjának az ébredése, Kína arkangyalának a halottakat feltámasztó képessége... na ehhez vagyok én szokva! Nem holmi indiai arkangyal szerelmi bánatához, és családi feszültségeihez. Nem fogott meg, nem kötött le. És emiatt több vagyok, mint szomorú. Minden szempontból úgy érzem, hogy megfosztottak valami fontostól. Jó, persze, természetesen, ezen a kategórián belül, ez a könyv még mindig magasan jobb az átlagtól, de az elődeihez mérve, sajnos azt kell mondjam gyengécske. A képi megjelenítés, a hasonlatokkal párhuzamosan, még mindig profinak mondható, és még mindig árad a könyvből az a megmagyarázhatatlan elegancia, és kecses ív, ami miatt belehabarodtam az írónő írásaiba. És mégis csalódott vagyok. Ez a baj akkor, ha egy író valami nagy volumenűt alkot. Az ember akaratlanul elkezdi a többi könyvéhez hasonlítani az aktuálisat. És persze olyan nincs, hogy egy író, csak és kizárólag jó könyveket írjon. Mindenkinek akadnak kevésbé sikeres művei, miért pont jelen írónőnk lenne a kivétel? Szóval nem fogom Nalini Singhet leírni, csak azért, mert ez most nem úgy sikerült, mint ahogy vártam hogy sikerülni fog. Jason történetét is fantáziadúsabbnak képzeltem, mint amilyen valójában lett. Ez az erős angyalok között tomboló elmebaj már megjátszott ütőkártya volt Raphael esetében is. Most végtelen ciklusba keveredve megélhetjük ugyanezt. Elképzelhető, sőt több mint valószínű, hogy én vagyok túl kemény most. De a jelenlegi kritikám, minden csak nem objektív. Nalini szereplői a szívemhez nőttek, és rengeteg szép pillanatot okoztak már nekem. Aki képes elmerülni nyakig egy könyvben az tudja milyen érzés ez. Mennyire magával ragadó. Olyan, mint egy drog. Megszokja az ember, és ha annak az írónak jelenik meg újabb könyve, aki ezt a hatást kiváltotta, akkor az ember lánya remegve kap az új történet után, biztosra véve az újabb katartikus élményt. És ettől lettem én most megfosztva. Nalini nemes egyszerűséggel diétára fogott. Összegezve: nem lesz a kedvencem a sorozat ezen kötete, de várom a következőt. És addig amíg az újabb rész meg nem jelenik, a lelkem kénytelen lesz a sorozat első három részének megismételhetetlenül gyönyörű pillanataira építkezni.

Értékelés: 7 pont

Tovább

Chevy Stevens: Nincs menekvés /2012/

Mindig is vonzottak az olyan könyvek, ahol a lelki megpróbáltatások okozta következmények, és a fájdalmak feldolgozása szerepel középpontban. Persze az ilyen könyvek gyakran szélsőséges esteket foglalnak magukban, több esetben erőszakot, bántalmazást. Soha nem az embertelenség az ami megfog ezekben a történetekben, hanem inkább a főhős harca, és eltökéltsége, hogy szembenézzen a belső démonaival. Jelen könyvünk egy elrabolt, és több mint egy évig fogvatartott nő viszontagságait eleveníti meg.

"Ha valami rosszat csináltam, még mindig megbüntetett, de már régóta nem ütött meg, és néha azt kívántam, bár megtenné! Ha megütött, az olyan testi dolog volt, ami dacossá tett. De a lelki szarság? Azzal tényleg felülkerekedett, és ahogy múltak a hónapok, a szeretteim hangja egyre halkabb lett, az arcuk pedig elmosódott. Apránként, napról napra egyre zöldebb lett az ég." Egy teljesen átlagos napon felbukkan egy teljesen átlagos, barátságos mosolyú vevő. A következő pillanatban azonban Annie, a fiatal ingatlanügynök már elkábítva és megkötözve fekszik egy furgon hátuljában. Amikor magához tér, távoli fakunyhóban találja magát. Fogva tartója megszabja neki, mit és hogyan csináljon, megerőszakolja, teherbe ejti, bántalmazza. Vajon sikerül Annie-nak megölnie rabtartóját és elmenekülnie? Véget érhet egyáltalán ez a rémálom? Chevy Stevens briliáns thrillerében - akárcsak Emma Donoghue nagy sikerű A Szoba című regényében - az áldozat szemszögéből ismerhetjük meg egy beteg elme működését, az Annie által csak Pszichónak nevezett fogvatartó bizarr szokásait és a hátborzongató tettek mögött felsejlő indítékokat. És miközben Annie a terápiás üléseken élete legborzalmasabb évének feldolgozásával küzd, elképzelhetetlenül fájdalmas felismerésekkel is szembesülnie kell."

Oldalszám: 358

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2012

Ára: 2999 Ft

Chevy Stevens

Az első pár oldal elfogyasztása után, bevallom kétkedni kezdtem. A hősnő személyisége minden volt számomra, csak vonzó nem. Túl hányaveti stílusa, és jól kivehető leszaromsága annyira eltávolított az átérzéstől, hogy meg voltam győződve arról, hogy képtelen leszek lelkesen elolvasni a történetet. A könyv felépítése tetszett. A hősnő saját elbeszélésével szembesülünk, ahogy a pszichiáterének elmeséli, mi és hogyan történt vele. Megismerjük az érzéseit, a gondolatait... És ez így kifejezetten vonzó is lett volna, ha nem éreztem volna a hölgyemény beszámolóját kezdetben felszínesnek. Olyan "ez van, és tudom mit akar mondani, de nem érdekel, menthetetlen vagyok és kész" stílusúnak. Aztán szépen fokozatosan elkezdtek peregni az események. Megtörténik az elrablás, majd megismerjük a gonosz, teljesen antiszociális bántalmazót. Vártam a brutalitást. Az agyba-főbe verést, a komoly lelki terrort...de az csak nem jött. Nem állítom, hogy nem volt Pszicho pszicho, de azért olvastam már ettől jóval kegyetlenebb férfiról is. Szóval felmerült bennem a kérdés: mitől is tört össze a hősnő? A kezdeti lassú felvezetés után, alig pár oldallal később megkaptam a választ a kérdésemre. Tény, hogy Pszicho nem az a nagyon verekedős fajta, viszont a szabályai enyhén szólva is betegesek. A könyv brutalitása mégsem a lelki, vagy testi erőszakban csúcsosodik ki, hanem abban, hogy megpiszkálja a nők legérzékenyebb témáját, azt ami mindannyiunkat seperc alatt sérülékennyé tesz: a gyermek kérdését. Úgy érzem annyi spoiler belefér a kritikámba, hogy elárulhatom: hősnőnk várandós lesz a bántalmazójától. És ami ezek után következik, arra csak egy jó szó van: gyomorforgató. Pszicho minden együttérzésemet sikeresen kigyilkolta maga iránt a viselkedésével. A kezdeti értetlenkedés után, hogy vajon mitől is annyira szélsőséges ez a férfi, olyan intenzíven megutáltam, hogy nekem is kedvem lett volna megölni. Természetesen főhősnőnk bravúrosan el tud menekülni Pszicho elől. A bravúros jelző annak szól, ahogy leszámol a férfivel. Ha másért nem is, de az egyenlítés pillanatáért nagyon érdemes elolvasni a könyvet. Mire idáig eljutunk, addigra Annie is szimpatikus hősnővé válik, és az a harag, és düh, ami motiválja, már rég a sajátunk is. Az a vacakolás nélküli, hirtelen helyzet generálta lehetőség, amit kihasználva Annie rövidre zárja a fogva tartását, kétség kívül a történet csúcspontja. Persze a könyv itt még nem ér véget. Átlendülünk a lány megtalálásának folyamatára, és az utána lezajló eseményekre. Az elhidegülésre a megszokott környezetétől, a meg nem értettség, és magányosság fázisaira. Bepillantást kapunk hogyan reagálnak a történtekre a barátok, és Annie édesanyja. Ez utóbbi hölgyemény nekem pillanatok alatt kinyitotta a bicskát a zsebemben. Fura módon a könyv olvasása közben (függetlenül a végkifejlettől) végig azon morfondíroztam, hogy ki az igazán negatív figura a történetben. Bármennyire is felingerelt Pszicho a viselkedésével, valamiért én már a kezdetektől jobban sajnáltam Anniet az anyja miatt, mint a bántalmazója miatt. Ilyen anya mellett csoda egyáltalán felnőni. Persze bőven vannak megbújva a háttérben családi drámák is, amiknek mentségül kellett volna szolgálniuk az édesanya viselkedésére, de én sehogyan sem tudtam elnézni az asszonynak a tetteit. A nemtörődömségét, az önzőségét...Csak a könyv végén esett le a tantusz, hogy végig tévúton jártam. Úgy éreztem hogy egy nagyon kifinomult csellel az írónő arra akar rávenni, hogy megértsem, és elfogadjam azt a kapcsolatot, ami Annie és az anyja között van. Hogy bár nem köznapi az egymás iránti ragaszkodásuk, de a maga rendhagyó módján ez is szeretet. Aztán jól pofára estem. És nagyon élveztem. A könyv végkimenetele egyszerűen zseniális.

Persze a párkapcsolati kérdéseket is megbirizgálja az írónő. Annie az elrablásakor együtt van egy férfival, Luke-kal. A srác jó szándékú, kedves, és Annie gyakran a közös emlékeikbe menekül, hogy ne roppanjon össze a fogva tartásának ideje alatt. Emiatt valamiért arra számítottam, hogy Annie szabadulása után, majd a Luke-kal való kapcsolata is fokozatosan helyrebillen. És valahol Annie is ebben reménykedik, de mégsem képes meglépni, amit meg kellene, ahhoz hogy újra együtt lehessenek. A saját viselkedését sem érti igazán, egyszerűen csak azt tudja, hogy nagyon megváltozott, hogy a vele történtek elrabolták a biztonságérzetét, és ezt most már Luke sem képes visszaadni neki. Még azt sem akarja hogy a férfi megérintse. Azt sem engedi, hogy megpróbálja Luke kivonni ebből az állapotból. Nem engedi, mert már akkor is tudja, hogy Luke nem lenne képes megadni neki azt, amire szüksége van. Na szép, mondhatom, ott tartunk ahol a part szakad... És akkor megjelenik Gary. A nyomozó, aki Annie ügyén nyomozott, majd aki a lány megkerülése után is tovább nyomoz. A kezdeti csalódottságom után, hogy Luke ki lett mínuszolva, remek kis lelkesedést okozott nekem Gary figurája. Olyannyira hogy alig néhány pillanatnyi bánkódás után, már én is azért szurkoltam, hogy Annie a nyomozóval jöjjön össze. A pasas olyan, amilyennek egy erős pasasnak lennie kell. Minden szempontból. Szóval itt is volt egy kicsi csavar, amit megint csak igazán élveztem. Részemről az a jó könyv, ami képes itt-ott meglepni. Hát jelen könyvnél ezzel nem volt hiba. Ami egy kicsit elvette a kedvem, az a történet vége. Nem az ahogy alakulnak az események, mert abban sok kivetnivalót nem találtam, hanem a lezárás... Bárhogy nézem is, ez a könyv megérdemelt volna egy tisztességes lezárást. Egy olyat, ahol nem maradnak nyitott kérdések. Ezzel szemben a vége úgy el lett kapkodva, ahogy kötelező, én meg ott maradtam bambán, ajkaimmal halkan formálva: most akkor mi van? Később belegondoltam, és azt mondtam: végül is így sem rossz...de azért még mindig hiányérzetem van. Sokkal elégedettebb lettem volna egy szájbarágós, minden fonalat szépen levezető befejezéssel, mint egy "ahogy gondolod" stílusúval.

Ezt leszámítva elégedetten tettem le a könyvet. Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje c. könyve volta az amit legutóbb olvastam hasonló témában. Ha nagyon választanom kellene a kettő közt, akkor nekem Haynes még mindig viszi a prímet. Ettől függetlenül, azoknak akik szeretik az ilyen történeteket, ezt is csak ajánlani tudom.

Értékelés: 7 pont

Tovább

Julie James: A hamis partner /2012/

A fülszöveg elolvasása után, úgy éreztem hogy ez a könyv az a könyv, amit nem szabad kihagyni. Egy marcona FBI ügynök, és egy ügyésznő, konfliktus, mély ellenszenv mindkét fél részéről, és a leírtak alapján szenvedély, és szerelem. Mindez megfűszerezve egy csipetnyi gyilkossággal. Kérem szépen, mi kell még? Neki is álltam olvasni, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fogytak gyorsan az oldalak, de...minden előnyével szemben, akadtak problémáim is ezzel a könyvvel.

Fülszöveg:

"A sors két ellenségét egymás karjaiba sodor. 

Cameron Lynde helyettes államügyész a sok ezer chicagói szállodai szoba közül pont azt az egyet választja ki, amelyiknek a szomszédságában egy házasságtörő politikus heves szerelmi hancúrozása halállal végződik. Az ügyet Jack Pallas FBI-ügynökre osztják ki, aki még mindig Cameront okolja azért, hogy három évvel korábban csaknem derékba tört a karrierje... Még hogy Cameronnal dolgozzon együtt? A bolondját járatják vele? Ez csak valami ugratás lehet, gondolja Jack, miután a száműzetéséből ismét visszatérhetett Chicagóba. De szó sincs tréfáról - félre kell tenniük a zaklatott múltat, és az ügyre kell összpontosítaniuk. Feltéve, ha a borotvaéles szócsatáik és a köztük fellángoló forró szexuális vonzerő lehetetlenné nem teszik a közös munkát..."

Oldalak száma: 342

Kiadó: Pioneer Books Könyvkiadó Kft.

Kiadás éve: 2012

Ára: 2990 Ft

Julie James

Azt hiszem úgy igazságos, ha először a könyv pozitív oldalát hangsúlyozom ki. Főhősnőnk ugyan karakán, és talpra esett, de azért nem egészségtelen szinten, amitől így kifejezetten vonzóvá vált számomra. Nem szeretem a túl talpraesett női szereplőket, akiknek a bátorsága, és az ereje vetekszik a férfiakéval. Az én univerzumomban a férfi legyen erős, határozott, gerinces, ébresszen bennem tiszteletet a viselkedésével, a szemléleteivel, legyen értelmes... a nő pedig legyen értelmes, tudja hogy mit akar, álljon ki magáért, de mindezt tegye úgy, hogy azért érezhető maradjon hogy Ő nő. Tehát nem kérek a főhősnő kezeibe gépágyút, ne rágjon bagót, ne köpködjön, és főleg ne káromkodjon úgy mint egy kocsis. Legyen tartása, esze, humora, de nem baj ha olykor sérülékeny, érzékeny. Jelen könyvünk hősnőjében mindenből van egy kevés. Ha a helyzet megkívánja akkor tartja magát, nem kap mindentől hisztériás görcsöt, de azért néha esendővé válik. Rendben van a hölgyemény, így erről az oldalról kap a könyv egy pipát. 

A főhős. A morcos FBI ügynök, aki a könyv elején képtelen a mosolygásra. Na vele voltak bajaim. Nem túl sok, de azért akadt. A történet elején a hajthatatlanságával, a ridegségével teljesen maga mellé állított. A könyv végén egy lett a sok közül. Elvesztette az eredetiségét, a varázsát. Beállt a sorba, és úgy dobálta a bókokat, mint akinek fizetnek érte. Nekem egy kicsit ez ellentmondásos volt. Vagy legyen morcos, és legyen haragban a világgal, vagy ne. A kettő együtt nem ad komplett képet.

A történet. Tipikus krimitörténet. Semmi extra, semmi különleges, leszámítva ezt a szenátoros oldalt. Volt benne itt-ott egy két logikai bukfenc, ami megzavart. Például: szemtanúja leszel egy gyilkosságnak. Igaz hogy csak azt látod, ahogy az elkövető kapucniban kioson a tetthelyről, na de akkor is... Az elkövető megtudja ki vagy, és behatol a lakásodba. Elkövetői szemszög: megöltem valakit, és az a liba látott. Nem tudom mennyit tud. Akár azonosíthat is. Oldalakon keresztül ecsetelem, hogy a gyilkosság nekem mennyire nem téma, hogy nem érzek semmi megbánást, sem bűntudatot. Úgy határozom, hogy megbújok a tanú gardróbjába, és kibekkelem hogy hazaérjen. Mit akarok tenni? Szerintem a válasz pofon egyszerű. Megölni, kivonni a képletből, likvidálni, leradírozni, eltüntetni a térképről...De persze nem ezt teszem. Leütöm a barátját, és beterelem az egyik szobába, bőszen hadonászva a fegyveremmel. Megvárom amíg a hős FBI ügynök, hörgő csatkiáltás kíséretében bevágtat a szoba üvegablakán keresztül, majd menekülőre fogom a dolgot. Na ezt a részét a könyvnek, vesszek meg, de nem értettem. Meglátom a tanút, aki le tud buktatni, adott legalább fél percem a gyilkosság elkövetésére, ott van nálam a stukker, tiszta a célpont...Na jó, mondjuk ha akkor a gyilkos megölte volna Cameront, akkor a könyv a felénél véget ért volna. De ez nekem nem elég jó magyarázat. A másik alapvető bajom a történettel, hogy a nagy romantikus szerelmi vonal, az olyan "hol volt, hol nem volt" hangulatú. A könyv felénél a főhőseink még sehol nem tartanak. De sehol. Nem történt még meg az első csók, az első nyíltabb "ejj de vonzódom hozzád" pillantás (tudjátok, azaz ami annyira forró, hogy lángra tudna kapni tőle még a víz is)...Aztán egyszer csak törik a jég. És onnantól megindul a lavina. A nagy semmiből, hirtelen a visszavonhatatlanul mély érzések bázisára lépünk. Az éveken keresztül rendszeresen táplált ellenszenv okozta görcsöket egy darab párbeszéddel feloldjuk, és az első ominózus test-test elleni kapcsolat (nem, nem a szexre gondolok) után nem sokkal, már kéz a kézben bandukolunk. A romantikus jelenetek sem sikerültek túl egyedire. A legtöbb ilyen jelenetnél az volt az érzésem, hogy ilyet valahol már olvastam. Esetenként erőltettetnek is éreztem őket. Mintha az írónő nem tudta volna, hogyan terelje a szereplőit olyan talajra, hol az érzelmeik szárba tudtak volna szökkenni. Így belenyúlt a klisétárba, és lecsippentett ezt azt. Volt egy másik baki is a történetben ami megbirizgálta kicsit a biztosítékaimat. Amikor a prosti megörökíti a szerelmi afférját a szenátorral... Abból tudjuk hogy a prosti is benne volt a zsarolásban, hogy Ő kapcsolja ki a kamerát, amit persze rögzít is a gép. Nos, én ugyan nem vagyok profi zsaroló (és nem, prosti sem), de szerintem ezt nem így kellett volna csinálni. A kamerák csak adott szögben rögzítenek, ezt mindenki tudja. Mi lett volna akkor, ha a prosti, teszem azt, nem szemből kapcsolja ki a készüléket? Mondjuk elment volna látványosan tusolni, felöltözik, úgy tesz mintha elhagyta volna a hotelszobát, majd a kamera látószögén kívül benyúlt volna, és leálltja a felvételt... Akkor az FBI ott állt volna egy kérdőjellel a homlokán, mert nem tudott volna semmit sem egyértelműsíteni. Oké, a gyanú, és a lehetőség akkor is ott lett volna, csak akkor erősen beburkolva egy "feltételezve, hogy" köntösbe. Az ilyen szösszenetek miatt éreztem úgy, hogy írónőnk erőssége nem a krimi műfaj.

Ezeken az észrevételeken felül, még mindig tartom azt az álláspontomat, hogy a könyv szórakoztató. Sokkal rosszabbat is olvastam már. A maga langyos módján, és középszerű sodrásával remek kikapcsolódást nyújt, főleg ha az ember lánya valamilyen könnyed, habókos romantikára vágyik.

Értékelés: 6 pont

Tovább

Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya /2012/

Vegyes érzésekkel tettem le a könyvet. Egyrészt a történet meglehetősen megkapó, és gördülékeny volt számomra, másrészt viszont végig míg olvastam, hiányoltam belőle a kosztümös/romantikus sztorik tipikus hangulatvilágát. Ha már kosztümös/romantikus történetek, fűszerezve némi erotikával, akkor nálam az abszolút befutók Elizabeth Hoyt, és Nicole Jordan. Ennek a két írónőnek megvan a tehetsége ahhoz, hogy bevonzzon az általuk megálmodott korba, és világba, azért hogy aztán jól nyakon öntsenek, egy olyan pikáns jelenettel, ami fix hogy ellentmondásos érzésekbe zavar, de azt hiszem pont ettől olyan hihetőek, hitelesek. Mert az addig rendben van hogy a századfordulós, vagy a Napóleon kori Anglia, egy csöppet konvencionális volt, de azért azt sem szabad elfelejteni, hogy akkor is sikeresen szaporodtak az emberek, tehát feltételezhetően minden alkalmat megragadtak a bujálkodásra. A kis huncutok. A fent említett írónők szépen bevezetnek a bálok, és viselkedési elvárások bonyolult labirintusába, ami teljesen elvarázsolja az olvasót, aztán amikor a szexre kerül a sor, hirtelen szembe találjuk magunkat a mai korunkra jellemző, nyitottabb gondolkodásmóddal. A főhős felajánlja a hősnőnek, hogy megmutatja neki mi az igazi szenvedély, hogy milyen örömet képes nyújtani egy igazi szerető a kiválasztott kedvesnek. A kedves remegve piheg, elhaló hangon tiltakozik egy keveset, mert hát Ő mégiscsak egy jól nevelt, jó családból származó ifjú hölgy, majd az első határozottabb érintésre, vagy estenként nyalintásra minden gondolat elvész a ködben, és nem marad más csak a mindent elsöprő orgazmus. Majd lépcsőzetesen tovább építkezik a könyv. Vagy kompromittálódik ezáltal a hősnő, vagy nem (sok esetben kompromittálódik), jön némi huzavona a házasodjunk, ne házasodjunk kérdésben...menet közben a főhős újabb pajzánkodásokba vezeti be a hősnőt, aki most már ellenkezés nélkül csak remeg, és piheg. Ebben a szakaszban megtörténik hősnői részről az első orális aktus...a végére a legtöbb esetben még odapenderítünk egy kevés konfliktust, amitől hőseink észhez térnek, és ráébrednek arra hogy szeretik egymást. Így szeretlek, úgy szeretlek, és vége. Ezt a taktikát követi, kevésbe erotikus formában Julia Quinn is, akinek a könyveit a humora miatt nagyon megéri elolvasni.

Ezekből a jellemzőkből adódik, hogy már olvasás előtt van egy elképzelésem egy ilyen témájú könyvről, ha úgy tetszik elvárásom, amit vagy sikerül megugrani az alkotónak vagy nem. Jelen esetünkben ez olyan 65 %-os sikerrel ment az írónőnek.

Fülszöveg:

A Mackenzie fivérek gazdagok, befolyásosak, veszélyesek és kiszámíthatatlanok. Egy nő sem éli túl, aki a közelükbe kerül. Sok pletyka kering róluk – tragikus erőszak, csillapíthatatlan vágyak, szeretők, botrányok. 

London, 1881. Az a hír járja, hogy Ian Mackenzie őrült, és veszélyes a nőkre. Betht mégis elbűvöli a Lord. A lány megérzi, hogy a férfi romlottsága és kivételes tehetsége ellenére segítségre szorul. Az ő segítségére. Beth mindent felad a férfiért. Életének egyetlen értelme, ha mégoly veszélyes is, Ian Mackenzie lesz. Semmi sem szabhat gátat izgatóan viharos és buja erotikus kalandokkal teli kapcsolatuknak… 

A Bestseller szerző, Jennifer Ashley romantikus, erotikus regénye több díjat nyert megjelenése évében. A Mackezie-sorozat különleges világa, szenvedélyes szereplői, fordulatos cselekménye és a sodró érzelmek magukkal ragadják az olvasót.

Megjelenés éve: 2012

Kiadó: Kossuth

Oldalszám: 376

Ára: 1990 Ft

Jennifer Ashley

Először is talán azt fejteném ki, mi volt a bajom a történettel. Kicsit túl sok volt benne a tipikus fővonal, és mégsem építkezett egyikre sem a könyv. A történet elején Beth már egy ideje jegyességben áll egy másik férfival. Ez ugyebár már önmagában lehet konfliktus, és már csak erre is építkezhetne a könyv, szép hosszú huzavonát ki lehet ebből a problémából alakítani. Vőlegény kontra gaz csábító... ennek ellenére ezt a kérdést sikerül az első 50 oldalon elsimítani, Beth minden további nélkül hisz Iannak, vőlegénye perverz kis szokásait illetően, és hipp-hopp már kútba is esett a megtervezett esküvő. A másik vezérfonal Ian "betegsége", illetve kényszerűen eltöltött évei a szanatóriumban. Lássuk be a pasi bajos...nem néz soha Beth szemébe, komoly koncentrációs zavarai vannak, dühkitörései, migrénjei...egyszóval felmerül a kérdés: alkalmas-e egy párkapcsolatra? Már ennek a kérdésnek a pozitív és negatív érvei is kitennének egy egész könyvet, na de mit itt nem lacafacázunk, néha megbökdössük ezt az alig elhanyagolható kis körülményt, amúgy meg minden teljesen sínen van, jöhet az esküvő. A harmadik és talán egyben a legutolsó fő vonal, az a gyilkosság, amivel Fellows nyomozó a Mackenzie fivéreket vádolja...Tehát ha összerakjuk, van itt minden: gaz vőlegény, problémás szerelem, gyilkosság...és emiatt egy kicsit zsúfoltnak éreztem a regényt. Egyik felmerülő problémába sem tudtam nyakig süllyedni, mert annyi probléma volt egymás után felsorakoztatva, hogy csoda hogy hőseink egyáltalán egymásra leltek a történet végére. Az erotikus jelenetekkel is akadtak problémáim, kissé túl szabadszájúra sikeredtek. Amikor Ian "cuni"-ként hivatkozott Beth nőiességének bársonyos virágjára, akkor majdnem dobtam egy hátast. Majd amikor pár oldallal később már a pinánál tartottunk, akkor sikeresen le is ültem döbbenetemben. Aki olvassa a blogom, az tudja hogy nem vagyok prűd, de abban a kontextusban az hogy "pina"...egyszerűen  nem odavaló. Mint ahogy a könyv végén a Beth száját kétszer is elhagyó "faszfej" sem. Ezen a három megnyilvánuláson teljesen fennakadtam, és vagy tíz percre le is tettem a könyvet. Apróság tudom, mindössze három szó, nekem akkor is megölte a lelkesedésemet. Ettől függetlenül, nem szórakoztam rosszul amíg olvastam, de nem is húzott magával annyira, mint a fent említett írónők könyvei. Az erotikus jeleneteket illetően is az volt  a bajom, hogy esetenként átment közönségesbe...Nem értem miért hiszik azt néhányan az írók közül is, hogy az erotikus jelenetek a minél mocskosabb beszédtől válnak még erotikusabbá. A nem megfelelő kontextusban, nem jól elhelyezett, kifejezés, jelző, ahelyett hogy hangulatba varázsolná az olvasót, jól lehűti. És nekem ennek az esete is fennállt ennél a könyvnél. Olyan távol maradtam az erotikus jelenetektől, hogy teljesen kívül maradtam a hatókörükön. Ennyi erővel recepteket is olvasgathattam volna.

Még mielőtt jobban belelendülnék a negatív tapasztalatok elemzésébe, azért írnék néhány pozitívumot is kiegyensúlyozásképp. Folytatásos sorozatról beszélünk, tehát még van remény. A sorozatok legtöbbjénél az a tapasztalatom, hogy mindig az első rész a leggyengébb. Akkor kell a helyzetbe helyezni az olvasót, akkor kell átadni a legtöbb információt, így a történet sok esetben zsúfoltnak, és vontatottnak tűnhet. A Mackenzie tesók mind egy szálig szimpatikusak, mindegyiknek szurkolok, és bár magam sem tudom miért de nálam Cameron előnyt élvez. Kár hogy nem róla fog szólni a második könyv. Az írónő stílusával sem volt komolyabb bajom. Párbeszédesen, lendületesen fogalmaz, nem veszett el egyszer sem a részletekben, teljesen rendben volt.

Minden pozitívuma ellenére is azt kell mondjam nem lesz kedvencem ez a könyv. Egyszer mindenképpen megéri elolvasni, és vevő vagyok a folytatásaira is, de számomra akkor is marad egy erős középkategória.

Értékelés: 6 pont

Tovább

Jennifer Crusie: Fogadj rám /2009/

Az átmeneti időszakokban, amikor éppen semelyik általam nagy becsben tartott író/írónő könyve sem debütál, akkor szoktam fordulni, és szembenézni a könyvpiac végeláthatatlan mélységeivel. Mivel gyakorlatilag mindenevő vagyok könyvek terén, így az ilyen mazsolázások alkalmával rendszerint legalább húsz olyan könyvet találok, amik érdekelnének. Aztán jön a szitálás, éppen milyen hangulatban vagyok, mire vágyom, vért szeretnék és izgalmakat, lélektani thrillert, vagy romantikusat... Ez utóbbi szokott a legszórakoztatóbb eredménnyel zárulni, merthogy a thrillerekre általában jól rá szoktam érezni, a krimik azok krimik, na de a romantikus könyvkategória...na az más. Volt úgy hogy egy romantikus könyv teljesen megfogott (ez ritka), és volt úgy hogy alig vártam hogy letegyem, mert bár romantikus könyvként lett beharangozva az aktuális olvasmányom, mégis egy családregénybe kötöttem ki, és vontatottan mindennel foglalkozott a történet, csak a szerelmes főszereplőinkkel nem. Ettől függetlenül, mint minden kategóriában itt is vannak kedvenc szerzőim: Elizabeth Hoyt, Nicole Jordan, Julia Quinn, Lisa Kleypas, és Sherrilyn Kenyon, mint Kinley MacGregor. De Kresley Cole-nak is van minden fantasztikus lénytől mentes, egyszerű romantikus sorozata is. Lássuk be a paletta széles, és ezen a műfajon belül is a bőség zavarával küzdhet az olvasó. Ennyi könyv között pedig egyenesen törvényszerű, hogy legalább egy olyat találjon az ember lánya, ami teljesíti az elvárásokat. Hogy mik az én elvárásaim az ilyen könyvekkel szemben? Legyen könnyed, humoros, párbeszédes, lendületes. Az érzelmi szituációk legyenek hitelesek, és persze nem árt ha a történetben találkozunk egy csipetnyi erotikával is. Bevallom a kosztümös-romantikus könyvek nálam még újdonságszámba mennek. Körülbelül egy éve olvastam el az első ilyen jellegű történetet, és annak ellenére, hogy komolyan tartottam tőle, mégsem csalódtam. Sőt kifejezetten jól szórakoztam! A fent említett írónők mindegyikének, olyan könyvei születtek, amik a szintén fent említett kritériumoknak teljes egészében megfelelnek. A korszak, amikben a könyvek játszódnak, az angol felső tízezer, vagy középosztály hétköznapi élete, a konvenciók, és a helyzetkomikumok, minden esetben kacagásra késztettek, és öröm volt belesüppedni ebbe a számomra teljesen új világba. És innentől megindult a lavina. Elkezdtem bontogatni ezen az ingoványos talajon is a szárnyaimat (nem csak a kosztümös kategóriában), és azóta hol több, hol kevesebb sikerrel, de haladok. Nem vagyok oda a romantikus vígjátékokért, sem filmekben, sem könyvekben. Az esetek többségében, az ilyen alkotásoknál, nem kapom meg azt a humort, ami nekem humoros lenne...Így az egész könyv egy szenvedés, egy erőltetett kínlódás, aminek se vége, se hossza. A másik nagy problémám, az érzelmek lavinája, ha megindul. Mert az igazán jó írónők következetesen építik fel a történetet, szépen lépésről lépésre haladunk, és a csúcspont a könyv végére marad, amikor is szereplőink egymás karjába omolva, remegő ajkakkal lehelik: szeretlek. Na az én tűréshatárom körülbelül ennyit is bír ki. A halálom, amikor már a könyv negyedénél haj de szerelmesek vagyunk, és az egész történet nem szól másról, csak egymásba összefolyó, kellemetlenül szirupos "így meg úgy szeretlek" dialógusokból. Ilyenkor rendszerint zavarba jövök. Nem tartom magam nehéz felfogásúnak, így a tízezredik szerelmi vallomásnál, legszívesebben már kiabálnék hogy: értem! Felfogtam! Nyugtáztuk! Nagyon szeretitek egymást! Ragyogó, remek! De a könyv csak folytatódik, és folytatódik, és folytatódik...Ebből kifolyólag a romantikus műfaj -leszámítva a már letesztelt írónőket - nekem mindig zsákbamacska, amikor is sosem tudom előre, hogy most jó szórakozást, vagy idegromboló hosszú órákat fogok-e megélni. Jelen könyv nem kosztümös, napjainkban játszódik, és minden szempontból kimeríti a romantikus vígjáték kereteit.     

Fülszöveg:

"A 33 éves Minerva Dobbst két hónap után kíméletlenül lapátra teszi a barátja, mert a lány nem hajlandó lefeküdni vele. Min dúl-fúl, leginkább azért, mert így húga három hét múlva tartandó esküvőjére kísérő nélkül marad. Így aztán kapóra jön, amikor véletlenül fültanúja lesz, amint ex-pasija fogadást köt egy üzlettársával, hogy az nem tudja Mint ágyba vinni egy hónap alatt. Az illető Calvin Morrisey, aki a nőfaló macsók közül is kitűnik, és mindig nyerésre játszik, ha a női szívek meghódítása a tét. Min hagyja magát felszedni. Hátsó szándék vezérli: ha egy hónapon át az orránál fogva tudja vezetni Calvint, a férfi elveszíti a fogadást, neki viszont lesz kivel mennie húga küszöbön álló lagzijára. Ám az első randi végére lemond a tervről. Amikor elköszönnek egymástól, mindketten remélik, a búcsú örökre szól. Csakhogy a sors más terveket szövöget számukra: Min és Cal képtelenek távol tartani magukat egymástól. Közben előkerül Min féltékeny ex-pasija, Cal elszánt ex-nője, és megjelennek a segítőkész barátok, akik persze mindenbe beleütik az orrukat. Számolatlanul fogy az édes, csokimázas fánk, számtalan szebbnél-szebb nyitott orrú cipő tűnik fel, megismerhetjük a káoszelméletet, és kiderül, hogy a legnagyobb hazárdjáték nem más, mint a szerelem."

Bevallom nem voltam túl lelkes amikor nekiálltam a könyvnek. Tucatkönyv, gondoltam, és nem is sokban tévedtem, mert a történetben sok új nincs. Fogadunk a kedvesre, megismerjük, beleszeretünk, némi konfliktus a könyv végén, amikor kiderül, hogy mi indította be a folyamatot, majd békülés, és vége. Akkora klisé, hogy az már valami fájdalom, megírták már háromszáz évvel ezelőtt is...Szóval a jó kérdés: vajon akkor miért lett ekkora siker ez az alkotás? Egy szó: a humor. Könnyen jellemezhető az élmény amit a történet nyújt: sírva kacagás. Az első öt oldal után már tudtam, hogy jó szórakozás lesz ez! Főhőseink kellően bolondok, mind egy szálig, helyzetkomikumokban sincs semmi hiba, jól felépített a cselekmény. És ezzel mindent el is mondtam, amit kellett. Nem renget meg eget-földet, nem olyan könyv ami miatt több napig el vagyok varázsolva, de amíg tart, amíg olvassa az ember, addig remek kikapcsolódás. Nincs teletűzve csöpögős szerelmi jelenetekkel, nincs benne harminc oldalon keresztülívelő erotikus jelenet, de minden dialógusba jut legalább egy olyan poén, ami miatt kénytelen megállni az olvasó, és kinevetni magát. Számomra ez teljesen új élmény volt, mivel sok minden egyéb mellett, a humorom is elég fanyar, és amit a legtöbben viccesnek ítélnek, azon én legfeljebb csak fapofával elmerengek. Na de itt, ennél a könyvnél ilyenről szó sem volt. 

Jennifer Cruise

Írónőnk humora több mint kielégítő. Olyan komikusi hajlama van, ami a zsenialitás határait súrolja. Főhősnőnk, nem a trendi nullás méretű lányka, itt-ott kicsit teltebb, és hiába próbál fogyni, ez olyan kihívás, amit képtelen teljesíteni. Olyan lezseren kezeli le saját "hátrányát", és annyira jól gyakorolja az önkritikát, amit minden nő elsajátíthatna, akinek súlyproblémája van. Ahogy a férfiaknál is felmerül időről-időre a méret kérdése, úgy a nők szempontjából mindig ott van a karcsúság problémája. Hiszem, hogy ez nem más, mint a nők ferde ideálábrándjának a következménye. Eddigi tapasztalataim azt mondatják velem, hogy a férfiak többsége lazán nem törődik egy kevés kis párnával itt vagy ott. Sőt! Eddigi tapasztalataim alapján, nagyon ritka ha egy férfi ideálja a piszkafa vékonyságú nő. A környezetemben tartózkodó pasik mindegyike bőszen állítja azt, hogy egy nő legyen olyan mint egy kólásüveg. Legyen melle, feneke, dereka, csípője...és egyáltalán nem elvárás az hogy olyan farizma legyen az illető hölgynek, amiről még az injekciós tű is visszapattan. Gyakran szoktam a férfiismerőseimet olyan jellegű kérdésekkel bombázni, hogy milyen elvárásaik vannak a kedvesükkel kapcsolatban, és a legtöbb esetben sosem a külső megjelenési formákra szokott megjegyzés érkezni. Az alapoknál a legtöbb esetben olyan dolgokkal találkozom, hogy legyen értelmes, vicces, ne hisztizzen (ez van, a pasik nem bírják a hullámzó érzelmi helyzeteket), legyen szórakoztató, olyan aki képes feltalálni magát, és a többi, és a többi... Amikor már a huszadik viselkedésbeli jellemző felsorolásánál tartunk, akkor szoktam rátérni, és megkérdezni, hogy mi a helyzet a külsőségekkel? Mi van ha az illető hölgy teszem azt narancsbőrös? Vagy rövid hajú, mert a hosszú haj pocsékul áll neki? Ha a melle szép kerek ugyan, de természetes, és így nem áll úgy mint a cövek? Vagy ha, példának okáért, kicsit párnás hastájon? Volt aki azt válaszolta, hogy ugyan kit érdekel, egy kis puhaságba még nem halt bele senki, és volt aki pajzánul csak annyit mondott, hogy a férfiembert nagyon nem érdekli mennyire párnás az illető hölgy hasa, amikor éppen a nőiességének mély rejtekéig hatol, és lágy csókokkal halmozza el azt... Amikor ilyen beszélgetésbe csöppen az ember, vagy ilyen felfogású férfiak közt nevelkedik, akkor elkerülhetők az önértékelési problémák, és az önsanyargatás is. Megint csak hálával tartozom a környezetemben lévő férfiaknak, mert én is egyike vagyok azon nőknek, akik komoly súlyproblémával is küzdhetnek, ha nem figyelnek oda. De sosem volt ismerkedési problémám emiatt, többek közt szerintem azért sem, mert eleve olyan a természetem, amit vagy rögtön kiábrándítónak, vagy azonnal szimpatikusnak találnak. Illetve nagy igazság van abban, hogy ha egy nő jól érzi saját magát a bőrében, akkor az elégedettsége kifelé is sugárzik, azt üzenve ezzel az ellenkező nemnek: ez a nő egyben van. Lehet valaki karcsú, de ha elégedetlen, és kényszeríti magát, vagy elvon magától dolgokat a pozitívabb megítélés kedvéért, akkor attól lestrapáltnak, kimerültnek, fáradtnak fog látszani, ráadásul ingerlékeny lesz, és idegbeteg. Ezt is korán észre lehet venni, és onnantól jöhet az örök költői kérdés: mi a fontosabb a kűlcsin, vagy a belbecs? Ezt mindenki rágja meg maga, és mindenki döntsön belátása szerint, ahogy neki tetszik. Saját bevallásom szerint, én többre értékelem a sziporkázó jellemet, mint a deltás izmokat. Sokat tud veszteni a vonzerejéből egy tökéletes testfelépítésű férfi, ha buta, mint a tök.

Na de visszakanyarodva a történethez, íme néhány idézet, ami az öröm könnyeit varázsolta a szemembe:

Az esküvő előtti ruhapróba, főhősnőnk az anyjával és a testvérével...

"Min nagy levegőt vett, mire lepattant a szoknyája gombja. - Nézd, anya, én soha nem

leszek vékony. Norvég vagyok. Ha vékony lányt akartál, nem kellett volna olyan férfihoz

hozzámenned, akinek a női felmenői között a legelők tehenei is ott vannak.

- Félig vagy norvég - közölte Nanette -, ami egyáltalán nem mentség, mert számtalan

vékony norvég szépség van. Te csak azért eszel, hogy ellenem lázadj!

- Anya, nem minden rólad szól! - csattant fel Min, miközben a kezével fogta össze a

szoknyáját. - Néha a genetika tehet a dolgokról!

- Ne olyan hangosan, drágám! - mondta az anyja, és Diana felé fordulva felemelte a

fűzőt. - Csak egy kicsit szorosabbra kell fűznünk.

- Remek ötlet - mondta Min. - Így amikor elájulok az oltárnál, megmutathatod

mindenkinek, milyen vékony és skandináv alkat vagyok.

- Minerva, a húgod esküvőjéről beszélünk! - mondta Nanette. - Hozhatnál egy kevés

áldozatot.

- Jól van, jól van - mondta Diana, és feltartotta a kezét. - Van még idő, hogy

csináltassunk egyet Min méretében. Minden rendben lesz.

- Oh, szuper. - Min fellépett az emelvényre, hogy megnézze magát a háromszárnyú

tükörben. Úgy nézett ki, mint valami csapzott kocsmárosné, aki a kastély mögötti ivóban

dolgozik, és kikukázza a királykisasszony kiselejtezett ruháit. - Ez nem én vagyok.

- Fantasztikusan áll neked ez a szín, Min - mondta Diana szelíden, miközben

mögé állt az emelvényen. Min hátradőlt, és összeért a válluk.

- Te leszel a leggyönyörűbb menyasszony - mondta Dianának. – Az embereknek

elakad majd a lélegzetük, amikor meglátnak!

- Vagy amikor téged - mondta Diana, és megszorította Min vállát.

Ja , amikor szétrobban a fűzőm és a melleim telibe találják a papot."

De ez is aranyos volt:

"A felső lap elszakadt, és megszólalt a telefonja.

Felkapta és mérgesen szólt bele. - Minerva Dobbs. - Készen állt rá, hogy ezúttal a hívót

szúrja át.

- Jó reggelt, Minerva! - mondta Cal, és hirtelen minden levegő kiszökött Min

tüdejéből. - Hogy kaptad ezt a borzalmas nevet?

Lélegezz! Mély levegő. Nagyon mély levegő.

- Oh - mondta. - Hát ez jó! Egy Calvin nevű pacák piszkál a nevem miatt. - Nem

érdekel, hogy felhívott. Teljesen hidegen hagy az egész. A szíve olyan hangosan kalapált,

hogy meg volt róla győződve, a férfi biztosan hallja a vonal másik végén.

- A Robert nevű gazdag bácsikám után kaptam a nevemet – mondta Cal -, ami aztán

teljesen feleslegesnek bizonyult, mivel az egész vagyonát a bálnákra hagyta. Neked mi a

mentséged?

- Anyám istennőt akart - felelte Min elhaló hangon.

- Hát, megkapta - felelte Cal. - Szóval visszaszívom. Ez számodra a tökéletes név.

- Apám anyját pedig Minnie-nek hívták - folytatta Min, és igyekezett visszatérni a

nyegle, higgadt stílushoz. - Kompromisszum volt. Téged miért nem Robertnek hívnak?

- A vezetéknevét kaptam - magyarázta Calvin. - Szerencsére. Nem tudom elképzelni

magam Bobként.

- Bob Morrisey. - Min tettetett lazasággal hátradőlt a székében. - Az a fura figura a

szállítási osztályról.

- A biztosítási ügynök, akiben megbízhatsz - folytatta Cal.

- A használtautó-kereskedő, akiben nem - fejezte be Min."

Ez is megnyerte magának az örök romantikára áhítozó lelkemet:

"Cal lenézett a lány bosszús arcára. Érzéki alsó ajkát kissé előretolta, de nem eléggé az

ajakbiggyesztéshez, ahhoz viszont épp eléggé, hogy eszébe juttassa, miért próbálta távol

tartani magát a nőtől. - Én soha nem mondtam ilyet. Különben is, miből gondolod, hogy

én...

- Mindketten engem bámultok, és pénz van a pulton - felelte Min. - Láttam már ilyet.

- A szeme sötét volt, parázslott a tűztől, ahogy mérgesen meredt a férfira, és Cal

szaporábban vette a levegőt, mert előtörtek az emlékek.

- Nem ő tette a fogadást - mondta Shanna. - Én voltam. Igazság szerint ő...

Cal kivett a zsebéből egy tízest, és a pultra csapta Shanna két ötöse mellé. - Áll a

fogadás - közölte, és lehajolt Minhez.

- Na persze, ő ártatlan - mondta Min, de aztán elhallgatott, amikor Cal közelebb

hajolt, rengeteg időt hagyva neki, hogy meghátráljon.

Min szeme tágra nyílt, ajkai szétváltak. - Jaj - nyögte, és ekkor Cal megcsókolta,

gyengéden, ezúttal emlékezni akarva a csók minden egyes másodpercvére: hogy milyen

volt a lányhoz érni, megízlelni puhán, édesen. Érezte, hogy a lány visszatartja a

lélegzetét, majd visszacsókolja őt, teljes odaadással. A belső hang ismét megszólalt:

Ő A Z ! , és Cal sutba dobta szándékait, két keze közé fogta Min arcát, és a csókba

feledkezett.

Amikor ajkaik szétváltak, a lány szeme félig csukva volt, arca pedig kipirult. -

Nyertél? - kérdezte a férfitól kifulladva, mire Cal azt felelte: - Igen - és újra megcsókolta

Mint, ezúttal szenvedélyesebben. Érezte, ahogy a lány keze az ingét markolja, aztán

valami hátulról a fejéhez csapódott, ő pedig a lánynak ütközött, mire Min megtántorodott

és felszisszent. - Áú! Áú!

- Francba! - mondta Cal, és megperdülve Lizával találta szembe magát. - Hagyd ezt

abba!

- Abbahagyom, ha te is - jött a válasz.

- Ne, tényleg! - szólt rá Min Lizre kissé kábán. - Minden rendben. Csak egy újabb

fogadás volt.

- Féreg! - sziszegte Liza.

- Nézd - szólt Cal, és igyekezett visszanyerni nyugodt légzését. – Min tud vigyázni

magára.

Liza közelebb lépett. - Igen, mondd, hogy ismered őt! Mondd, hogy törődsz vele!

Mondd, hogy szeretni fogod az idők végezetéig!

- Téged meg mi lelt? - kérdezte Cal. - Megcsókoltam. Megesik az ilyesmi.

Shanna felkapta a húsz dollárt a pultról. - Én pedig, a magam részéről nagyon hálás

vagyok, hogy megtetted. Nagyon szépen köszönöm.

- Azt hittem, nyertél - mondta Min Calnek. Tekintetében tűz égett, és ő is

szaporábban vette a levegőt.

- Nyertem is - felelte Cal, újra a lányon legeltetve a szemét. - Csak épp elvesztettem a

fogadást."

És a próbavacsora előtti ruhapróba...

"- Na, itt is lennénk - jelentkezett a szabó, miután visszatért. - Szépen áthúzzuk ezt a

fejeden...

Min a tükörben nézte magát, miközben az öltöztető felhúzta a cipzárt. Az anyja

természetesen feketét választott. Egyenes vonalú ruha volt, függőleges fehér betéttel az

elején, amitől Min kissé pingvinre emlékeztetett. A V-alakú betétek a csípőrésznél elvileg

a derékvonal illúzióját voltak hivatottak megteremteni, de ő egyszerűen csak úgy nézett

ki, mint egy pingvin, akinek lecsúszott a csokornyakkendője.

- Nagyon karcsúsít - jegyezte meg a szabó.

- Aha - bólogatott Min, és felkapta az anyja almáját. - Karcsúsít.

Ekkor megszólalt mögüle Cal. - Istenem, micsoda randa ruha! -

Amikor Min megfordult, a férfi az ajtóban állt, kezében egy üveg borral és két

pohárral.

Min szíve megdobbant. - Oh, remek, te vagy az.

- Mégis mit képzeltél, Minnie? - kérdezte Cal, besétált a szobába és le sem vette

szemét a lányról. - Vedd azt le! Ne sértegesd ezzel a tested!

- Csak egy a sok közül ma - mondta Min. - Ezt az anyám választotta. Kitűnő ízlése

van.

- Szerintem nem. - Cal letett mindent egy asztalkára a kanapé mellett. - Én ennél jobb

ruhát tudnék választani."

És itt a vége, többet nem ollózok be, mert akkor már az egész könyvet is bemásolhatnám. Aki szereti a könnyed, romantikus történeteket, és akik szeretnek nevetni, azoknak mindenképpen ajánlanám ezt az alkotást.

Megjelenés éve: 2009

Oldalszám: 318
Kiadó: Kelly Könyvkiadó

Ár: 2980 Ft

Értékelés: 7 pont

Tovább

J.R. Ward: Irigyésg /2012/

Ward könyveivel úgy vagyok, hogy a történeteitől függetlenül, egyhuzamban képes volnék évekig olvasni. A stílusa, a humora, a könnyedsége, és egyszersmind a jellemábrázolása, a feszültségkeltésének az íve, egyszóval mindene profi. Amikor belépek az általa teremtett világokba, az nálam az abszolút kikapcsolódás. Se lát se hall állapotba kerülök, és ez elalvás előtt a legjobb. Amikor a képzeletem kitágul, és még miután elszenderülök is, velem van az aktuális fantazmagóriának a hangulata. És ha szerencsém van ezzel is kelek föl másnap reggel. Relatíve eseménytelenül bejutok a munkahelyemre, azért hogy a valóság esélyt kaphasson. Változóan, éppen az akkor rám jellemző ideg és lelkiállapotra, a realitás nagyjából tíz és hatvan perc között sikeresen győzni szokott, és a nap felénél már ott szoktam tartani, hogy hazamegyek, és inkább olvasok tovább. Ami a legidegesítőbb, hogy Ward átlagban ötszáz oldalas könyvei nálam két nap alatt elfogyasztásra kerülnek. Aztán jön az átmeneti körömrágás, és elvonási tünet. A realitás ebben a szakaszban erős győzelmi fölénnyel kezd minden reggel, és az átlendülésig - ami nálam esetenként öt-hat napig is eltart - a hangulatom egy szóval jól jellemezhető: pocsék. A környezetem szerint rémisztően képes vagyok átvenni a könyvek indukálta hangulatokat. Én nagyon, a környezetem esetenként kevésbé örül ennek a jellemzőmnek. Nem volt buta ember aki azt állította, hogy a könyveken keresztül minden megélhető, és nekem célom mindent meg is élni, amit csak lehet. Szóval Ward tökéletes iskolapéldája nálam annak, hogyan képes egy könyv teljesen kiforgatni az olvasóját - természetesen jó értelemben. Minden könyvét toporogva várom, és minden letett könyve után zokogva reklamálnék az illetékesnél, hogy: De miért? Miért nem lehetett ez az élmény hosszabb? Miért kell kegyetlenül kiszakítani az ember lányát abból a fantáziából, ebbe a nyúlós, szürke, lelkesedéstől mentes hétköznapi valóságba? Ráadásul ilyen hamar...

Ward jellemei annyira jól formáltak, hogy miközben olvasom rendszerint szerelmes leszek a főhősbe...Tudom, szánalmas is, meg amúgy is. De ez van. Ha nagyon szentimentális és önsanyargató volnék, ami nem vagyok, akkor megkockáztatnám megkeresni a valós életben is a hasonló pasit. Bámulatos, hogy a könyvekkel ellentétben a valóság mennyivel romantikátlanabb. Van egy olyan problémám, hogy minden álmodozási hajlamom ellenére, olyan földhözragadt vagyok, mint egy matrica. Kiábrándítóan képes vagyok mindennek meglátni a reális oldalát, minden szempontból, így sajnos a romantikának legutóbb valamikor kilencéves koromban lett volna esélye. Ward mégis képes átmenetileg elhitetni velem, hogy igenis, bennem is ott lakik a NŐ. A női szereplői a legtöbb esetben hasonlóan gondolkoznak velem, erős jellemek, kifejezőek, és betegesen őszinték. Hamar szimpatizálni tudok velük, és mivel olyanok amilyenek rögtön elfogadom a másik álláspontot is: a főhős végzetes érzelmeit. Megértem a vonzódásukat, és mivel a jellemábrázolás minden esetben kellően árnyalt, így a főhőst is pillanatok alatt a magamévá teszem. És akkor ez a huncut írónő jön, és megkavarja a trutyit. Szépen felépítkezik, elandalítja az ember figyelmét, majd a legérzékenyebb pillanatban odapattintja a konfliktust. És tuti, hogy te pont akkor csöppensz bele ebbe a szituációba, amikor már éjfél múlt, mindkét szemedből ömlik a könny a fáradtságtól...de azért lapozol még egyet, majd még egyet, és ha mázlid van a konfliktus rendeződik harminc oldal alatt, ha nincs mázlid kitart a könyv végéig. És ilyenkor másnap a "táskás szemek" mint kifejezés, új dimenziókat nyit meg az ismerőseid számára. Jelen könyvünk sem kivétel ez alól. Jim Heron és társai még mindig rendhagyó angyalok, mind megjelenésükben, mind személyiségeiket tekintve, és Adrian még mindig piszkálja a fantáziámat. Nagyon. Alaptörténetünkben a sorozatgyilkos apával büszkélkedő rendőr, és a belső ellenőrzés csinos követe gabalyodik egymásba, miközben Devina a démon minden piszkos kis trükkjét beveti, hogy a lelkekért folytatott legújabb játszmában is a saját érdekei érvényesüljenek. Aki nem olvasta a könyvet, annak javasolnám, hogy ezt a kritikát itt fejezze be, mert gátlástalanul spoilerezni fogok.

Veck a közrend fenntartásának ünnepeletlen hőse, remek fickó. Tetszett az elveszettség, amit közvetít. Kemény pasi, komoly önbecsülési gondokkal, bármikor leküzd neked bármit, ha kell. És mégis olyan belülről, mint egy gyerek. Olyan kecses eleganciával vonul minden egyes helyzetben vissza, ami tiszteletre méltó. Reilly relatíve hamar megadja magát Vecknek, és megtörténik a nagy szerelmi légyott...És bár Reilly is szimpatikus hősnőfigura a könyvben, én azt hittem megtépem a pásztorórát követően. Annyira tipikusan nő, miután az orgazmus hullámai elülnek a testében, hogy az valami kiábrándító. Persze érdekellentét van! De az eddig is ott volt! Reilly a belső ellenőrzésnél dolgozik, Veck pedig éppen kivizsgálás alatt van egy majdnem gyilkossági ügy miatt. Szóval a helyzet nem egyszerű, és akkor még ott vannak azok a fránya ösztönök is, aminek ellent tudok mondani, ellent tudok mondani, ellent tudok mondani... nem tudok ellent mondani. És így kötünk ki az ágyban. És minden jó, és kerek, és jöhet a tűzijáték...Bocs nem. Satufék be, hátra arc, és jöhet a "mindent úgy megbántam, érdekellentét van" szöveg. Ez volt számomra a könyv három sarkalatos pontjának az egyike. De még csak a könyv egynegyedénél járunk, szóval törvényszerű hogy a haranggörbe felszálló ágába kerüljünk a nem túl távoli jövőben, így természetesen tovább olvasunk. És hamar be is következik az "akkor is ellenállok neked...nem, mégsem állok ellent neked" fázis, és szereplőink újból egymás karjaiban kötnek ki. Megkapjuk a tökéletességet forró erotikus jeleneteken, és kissé együgyű, de mégis magával ragadó emailben közölt szerelmi vallomáson keresztül, így ismét kerek a világ. Majd beköszön a második sarkalatos pont. Bails. Veck társa, aki remekbe szabott manipulatív képességeivel ritka rövid idő alatt elhiteti Reilly-vel hogy akár Veck is lehet a sorozatgyilkos, aki után kutatnak. És a nő el is bizonytalanodik, mi több el is hiszi hogy a férfi akihez megmagyarázhatatlanul mély vonzalom köti, és akiben zsigeri szinten bízik is, képes volna megölni egy ártatlan nőt. Na itt konkrétan majdnem megrágcsáltam kínomban a borítót. Buta lány! Hát nem figyeltél az előzményekben? Nem látod hogy Veck milyen szuper hapsi? Hogy vagy képes ebben kételkedni? Nagyon buta lány! És itt jön az írói profizmus. Természetesen irritáló, hogy Reilly ilyen könnyen hitelt ad Bails szavainak, illetve a körülményeknek, de pont ez is a cél. Ward következetesen erre tereli már a kezdetektől a könyvet, és az hogy ez ilyen hatást vált ki az emberből olvasás közben, na ezt nevezik tehetségnek. A célirány tartása, ahogy a legapróbb dolgok is mind értéket képviselnek, és olyan szépen építik fel a kontextust amiben zajlik a történet, hogy hitelessé válik. Mert igen mi olvasók dühönghetünk Reilly reakciója miatt, de ha megfordítjuk a dolgot akkor: te nem kétkednél az aktuális szeretődben, ha tudnád hogy az apja sorozatgyilkos? Ha tudnád hogy hajlamos az indulatokra? Ha kiderülne, hogy volt alkalma és lehetősége is bizonyítékot hamisítani? Ha a munkádból kifolyólag tisztában lennél azzal, hogy egy pszichopata a legmegnyerőbb emberek egyike is lehet? Benned nem merülne fel a kérdés - miután letisztáztad magadban, hogy a szeretőd maga a megtestesült tökéletesség - hogy nem manipulálnak-e? Dehogynem. És ha ezt így tételesen végig is gondoljuk máris elfogadhatóbb Reilly reakciója, és Ward tehetsége egyenesen kézzelfoghatóvá válik. Ebben a könyvben még az érzelmi hullámvasutak is élvezhetőek, mert hitelesek. 

Nem tudom ki ez, de nagyon Adrianos :)

A harmadik sarkalatos pont Eddie halála volt. Olyan nincs hogy Eddie meghaljon! Jó átmenetileg meghalhat, de nem végleg! Megállás nélkül vártam mikor támad már fel az angyal...Aki, nos, nem támadt fel. Egyelőre. Reméljük a folytatásban visszakapjuk a fiút, mert engem konkrétan megrendített a kiírása. Hiányzik. Mintha mankóval döcögne tovább a történet. Kapunk helyette azonban egy másik szimpatikus angyalt, Colint, és közelebbről megismerhetjük Nigelt is. És bár kettőjük kapcsolata is okozott feszült perceket a könyvben...Egyik sem Eddie. És nekem kell Eddie. Bízom abban hogy visszakapjuk, már csak Adrian miatt is, aki társa elvesztése után jelenleg nem önmaga. Így Adrian is hiányzik. Szóval teljesen kifordult a könyv végére az egész világ a sarkaiból. Én nem bírom a drasztikus változásokat. Annak ellenére hogy a történet végére Veck és Reilly egyenesbe kerül, nekem hiányérzetem van. Ami egyenesen generálja, hogy alig várom a következő részt. Hiába Ward tud... egyem a csepp szívét, mindig úgy fejezi be a történeteit, hogy legyen nassolni való a következő részre is. Szóval ahogy az már lenni szokott ez a könyv is remek kikapcsolódást nyújtott, nem marad el a társai mögött. A szófordulatok nevettettek, a helyzetek dühítettek, meghatottak, felcsigáztak, vagy épp megnyugtattak. Érzelmi hullámvasút volt (igen ismétlek, mert jobb kifejezést még nem találtam), minden szempontból, mint ahogy azt már megszokhattuk, és természetesen tűkön ülve várom a folytatását.

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 541

Ára: 3999 Ft

Kiadó: Ulpius

Értékelés: 8 pont

Tovább

Sylvia Day - Melléd Láncolva /2012/

Aki olvasta előző bejegyzéseimet, az tudja, milyen vehemenciával kerestem azt a romantikus/erotikus könyvet, ami minden elvárásomnak eleget tesz. És mielőtt azt hinnéd, kedves olvasó, hogy a mostani bejegyzésem is arról fog szólni, hogy jelen könyvünk sem kivétel a már megszokott tucatidegesítő könyv közül, előre leszögezném, hogy ez nem így van. Történelmi jelentőségű pillanatot fogok felavatni ezzel a kritikámmal, mert saját magam is meglepve, azt kell mondjam: Sylvia Day Crossfire sorozatának második kötete, minden szempontból, sikeresen és visszavonhatatlanul megugrotta a lécet. Ha szentimentális típus lennék, akkor most ugrálva kiabálnám a Világba, hogy: igen, ez az! De mivel nem vagyok, így a magam halk, és szűkszavú módján (remélem áthallani az iróniát) fogok lelkesedni.

Az első könyv elolvasása után, bár nem húztam le a történetet, volt némi fenntartásom a második részről. Az első könyv összecsapottnak, ziláltnak tűnt, és nem igazán értettem mit is akar kihozni belőle az írónő (szerintem ezt még Ő maga sem tudta), így nem is tudtam mit is várhatnék a folytatástól. 

Eva az első könyvben egy kicsit dezoriántáltnak, hisztisnek tűnő női figura volt, akiről annyit tudni, hogy szexuálisan bántalmazta a mostohatestvére. Természetesen, ahogy az ilyen könyveknél ez lenni szokott, ehhez a problémához vezette vissza az írónő a szexuális szélsőségességet (amivel akkor sem, és azóta sem tudok egyetérteni, de mivel ezt már párszor kifejtettem, most nem fogom), és mivel az érzelmi vonalak nem voltak szakszerűen felépítve, így az egész történet félkésznek érződött. Eddig. A második kötet profi módon magyarázza meg a miérteket. Eva most is ugyanolyan hisztis, mint az első részben, de most olyan szépen és elegánsan levezeti saját érzéseit, hogy minden nehézség nélkül meg lehet érteni, sőt együtt is lehet érezni vele. Gyönyörűen összegzi, miért betegesen féltékeny, miért fél elveszteni amit Gideontól

kapott, és mindezek mellett a tipikus női gondolkodásmódot is felvázolja. Ami olykor tudatos, olykor viszont teljesen ösztönszerű, és Eva esetében még hangsúlyosnak is mondható. Emellett nagyon szép életszerű képet kapunk - mindkét fél részéről - arról a küzdeni akarásról, aminek a célja kapcsolatuk fenntartása, és megóvása. A ragaszkodni akarásról, arról, hogyan igyekeznek a saját kis boldogságukat mindenekfelett megőrizni, a józan eszükkel párhuzamosan. Problémák akadnak dögivel, mind lelkileg, mind a környezetbeli hatásokat illetően, és a bizalom magasiskolájának profizmusát szükséges szereplőinknek elsajátítani ahhoz, hogy kapcsolatuk működőképes maradjon. És ez utóbbi a buktató, mivel két olyan emberről van szó, akiknek a bizalom, nem több egy üres frázisnál. Van egy jelenet a könyvben, amikor az első párkapcsolati tanácsadásukra mennek a főhősök. Ez volt ez első olyan momentum, amikor elkezdtem azon tanakodni, hogy talán mégsem elpazarolt idő lesz ez a könyv. Ez a jelenet tele volt tökéletesen megírt frappáns párbeszédekkel, és nem volt elhanyagolható a helyzetkomikum sem. Néhány szösszenet:

"-Miről szoktak beszélgetni? - kérdezte dr. Petersen, mindkettőnkhöz intézve a kérdést.

 -Én főleg mentegetőzni szoktam. - morogta Gideon. Dr. Petersen felpillantott.

 -Mi miatt?

 -Minden miatt..."

Hát nem életszagú? De igazán!

"-...Hetente hányszor szexelnek? Átlagban.

Elvörösödtem. Gideonra pillantottam, aki elvigyorodott.

-Hmmm....- húztam el a számat. - Rengetegszer.

-Naponta?...Naponta többször?

Gideon közbeszólt:

-Átlagban."

"- A kapcsolatuk kezdettől fogva erősen szexulaizált? - érdeklődött.

Bólintottam, bár nem nézett rám.

- Roppantmód vonzódunk egymáshoz.

- Ez nyilvánvaló. - pillantott fel a doktor, és kedvesen elmosolyodott. - Mindazonáltal szeretném önökkel megbeszélni az absztinencia lehetőségét, amíg...

- Szó sem lehet róla. - vágott közbe Gideon. - Esélytelen. Szerintem inkább úgy koncentráljunk azokra a dolgokra, amik nem működnek, hogy közben nem szüntetjük meg azokat, amik viszont működnek.

- Nem vagyok biztos benne, hogy valóban működnek, Gideon. - felelte dr. Petersen nyugodtan. - Vagy legalábbis nem úgy, ahogyan kellene.

- Kedves doktor - dőlt hátra Gideon. Maga volt a megtestesült hajthatatlanság -, csak akkor tudnám megállni, hogy ne érjek hozzá Evához, ha halott lennék. Találjon valami más megoldást."

Gideon elzárkózása azonban teljesen felesleges, mert a Sors úgy hozza, hogy kényszerűségből, pontosan ebbe a távolságtartásba sétálnak bele. Nathannak, Eva mostohatestvérének a felbukkanása, nem tervezett fodrokat indukál, nem csak Eva és Gideon, hanem a könyv összes szereplőjének az életébe, és a könyv vége egy szépen felépített thrillerbe csap át (és itt nincs gunyoros mellékzönge). Élvezet volt olvasni, hatottak rám a kétségek, a félelmek, és a történet végére sikeresen megrendültem. Mivel nem szeretném agyon spoilerezni a bejegyzésemet, erről többet nem írnék. Jelen könyvünk esetében tényleg nem éri meg lelőni a poént előre.

Volt egy másik meghatározó jelenete a könyvnek, ami szintén maga mellé állított. Gideon találkozik a volt menyasszonyával, ami miatt Eva vérszemet kap, és azzal kompenzál, hogy nyilvánosan megcsókolja a volt szeretőjét, aminek persze Gideon is a tanúja. 

A felhalmozódott feszültséget az egyetlen kommunikációs csatornán vezetik le, amit ismernek, és ami működik is kettejük közt, a szexen. Gideon elég agresszívan visszatartja Evat a beteljesüléstől, és arra követel választ, hogy miért is tette Eva azt, amit tett. Még a nő számára sem tudatos a reakciója, így először nem tudja mit is vár tőle a férfi, de aztán a kimerültség, és a düh miatt elveszti a kontrollt és a következő zajlik le köztük:

"- Gyűlöllek - zokogtam, és csupa könny lett az arcom, meg előttem a bőrülés.

Rám hajolt és a fülembe lihegte:

- Mondd meg, miért, Eva!

Felkavarodott és kifröccsent belőlem a düh.

- Mert megérdemelted! Mert meg kell tudnod, hogy milyen érzés! Hogy mennyire fáj, te énközpontú seggfej!

...

- Angyalka!... Az én makacs, gyönyörű angyalkám. Végre eljutottunk, az igazsághoz."

Olyan szépen ívelte ezt a jelenetet is az írónő, hogy azelőtt emelem a kalapom. Itt nincs megadás, meg félbehagyott jelenet, mint James esetében volt. Itt eljutunk a konklúzióig, ahogy annak rendje és módja szerint kell. Nagyon tetszett végig a könyvben, hogy két erős akaratú ember küzdelmét láthatjuk, ahol egyikük sem hajlandó feladni saját magát (többek közt azért sem, mert komolyan megküzdöttek azért a kevésért is ami van nekik), és mégis olyan mérvű gondoskodást (sok esetben szélsőséges odafigyelést) tapasztalhatunk a szereplők közt, ami kikristályosítja azt a mély valamit, amit a köznyelv előszeretettel titulál szerelemnek. Komoly pszichológiai, és viselkedésbeli problémákat taglal a történet, és nem lebutítva, hanem nyersen, realisztikusan. Még azzal is sikerült megbarátkoznom, hogy hőseink a felső tízezer tagjai, annak minden előnyével, hátrányával együtt. Most először nem éreztem kényszeredettnek ezt a kontextust. És hát a könyv befejezése, nemes egyszerűséggel: páratlan. Olyan dzsungelbe vezeti be az olvasót, ami sok kérdésre választ ad ugyan, de azért felvet jó pár másikat is, és már előre várom, milyen hasadásokat fog okozni ez a trilógia záró epizódjában. Összegezve: James elmehet a süllyesztőbe, mindenki mással együtt. A romantikus/erotikus irodalom koronázatlan királynője számomra: Sylvia Day. Nagyon merem remélni, hogy a harmadik könyv is hasonló színvonalon lesz megírva, és hogy ezáltal vége a hanyatlási tendenciának.

/A képeken, leszámítva a csókosat, Henry Cavill, és Amanda Seyfried szerepel, valami miatt megállás nélkül ők jelentek meg előttem, miközben olvastam. Christian Grey szerepére valamiért nekem nem passzol Henry, viszont Gideon szerepére tökéletesnek tartom./

Tovább