Richard Castle: Heat wave /2009/

Nagy Nathan Fillion, és Castle rajongóként sosem az volt a kérdés el fogom-e olvasni a sorozat népszerűsítésére íródott könyvet, hanem az, hogy mikor. Könyvek terén elég hektikus ízlésem van, szinte mindent elolvasok a drámától, az erotikusig, a romantikustól a horrorig... de csak a megfelelő hangulatban. Ha éppen csöpögős romantikára vágyom, akkor esélytelen egy horrornak elnyernie a tetszésem, így mindig kellő odafigyeléssel kell kezelnem az érzékenységemet.

A könyv már lassan egy éve kint lesz a piacon magyarul, de nekem valamiért nem volt egy cseppnyi késztetésem sem az elolvasására. Nem tudom miért. Lehet hogy tartottam attól, hogy nem lesz olyan jó, mint a sorozat... Lehet hogy pont az ellenkezőjétől féltem, hogy jobb lesz, mint a sorozat. Aztán a hétvégi muffinsütögetés után (igen, szoktam muffint sütni!), belebotlottam a sorozat negyedik szériájának évadzáró epizódjába. Amit persze már vagy tucatszor láttam, de valamit sosem lehet megunni...

Ücsörögtem a kanapén, a fiammal nyammogtuk a sütit, és amikor vége lett a résznek, annyira elkenődtem, hogy elhatároztam: ma lesz a napja, hogy elkezdem a könyvet!

Így aztán, amikor kellően elcsendesedett a ház, bekucorodtam az ágyamba, és kinyitva elmém, igyekeztem elmerülni a történetben...

Sikerült-e? Hát nem. Valamikor a hetvenedik oldal környékén az volt a kibontakozó gondolatom, hogy ha Amerikában egy ilyen könyv bestseller lehet, akkor én nagyon gyorsan szeretnék ott íróvá válni, mert ez a mű... jobb kifejezés híján: lapos. De mint egy úthengerrel megsimogatott mókus.

Két dolog zavart igazán. Az egyik, hogy minden ötödik lapon úgy kellett visszakergetnem a figyelmem az eseményekre. A másik, Nikki Heat acélos lelki, és egyéb területeken mutatott keménysége. Konkrétan másról sem szól a könyv, minthogy Nikki milyen vagány, meg fantasztikus, meg erős, meg stb., stb., stb. Na az én lelkesedésem ettől végképp kiveszett. Vágytam a jellemfejlődést látni... vágytam megismerni a szereplőket... De ez nem történt meg. Naná hogy nem! - mondhatnánk, hisz a könyv is sorozatnak készül, és ha már mindent lelövünk az elején, akkor hogyan tovább? Nem bontakozhat ki az igaz szerelem, a boncterem árnyékában, röpke két-három nap alatt! Egy ilyen idős ismeretség után maximum az együtt tequilázás, és a hajnalig tartó huncut szex jöhet szóba! Ami után persze úgy csinálunk, fél könyvön keresztül, mintha semmi nem történt volna...

Na milyen jelző illik rá egy ilyen könyvre? Persze az unalmas, vontatott, száraz, felszínes, színvonaltalan (és még sorolhatnám) jelzőkön kívül? Hát az életszagú! Mert minden további nélkül el tudom hinni, hogy egy női zsaru, aki már-már megszállottan hajszolja az igazságot, random időzítéssel rendelkezik a saját nemi életét illetően...

De hol marad a romantika? Olyan nincs hogy egy ilyen könyvben ne legyen romantika! A szereplőknek kötelező jelleggel, mindig meg kell állni egy-két pillanatra a történetben, és elmélyedni. Ezt minden író tudja. Csak az nem aki ezt a könyvet írta. A jó krimikből kihagyhatatlan a románc! Kész, pont. 

Végül is ha nagyon górcső alá akarom venni a dolgot, a romantikát itt is megkaptam. Csak egy kicsit diétáztatva. Kicsit sekélyesebben. Mondhatni, körvonalazva, sejtetve... Na nekem nem kell a sejtetés. Nekem legyen egyértelmű. Elég a való világban ismerni a játékszabályokat, egy könyveben semmi szükség a praktikázásra. A könyv szerelmi része legyen nehézségekkel teli, de túlidealizált, hogy az olvasó elhiggye, ilyen igenis létezhet! Nem elég csak annyi hogy ágyba bújunk, aztán csapó, és majd talán az ötvenedik könyvben össze is melegedünk. Ettől több kell érzelmileg. Legyen rendesen felfokozva. Akár még a szexet is ki lehet hagyni az elején a játékból... Megvannak az írói praktikák, az ilyen jellegű feszültségkeltéshez, csak ebben a könyvben nemigazán találkozunk velük. Bezzeg a gyilkosságokat, meg a kelet-európai származású hegyomlás küzdőtechnikáját, kényes részletességgel leírva megkapjuk.

A humor: so-so... Nem vigadtam sírósra a szemeimet, de volt két alkalom, amikor tisztán emlékszem arra, hogy elmosolyodtam.

Nagy bajban vagyok a könyv olvasói rétegének a megcélzásával is. Hisz a sorozatot kedvelőknek nem feltétlenül ajánlanám a figyelmükbe, hacsak nem akarnak csalódni... A krimi olvasóknak, csak azt tudom üzenni, hogy vannak ettől sokkal jobb krimik is, de ha már végképp nincs mit olvasni...

Mindenki másnak pedig azt ajánlanám, hogy szeptember 24-én, hétfőn este, irányítsák figyelmüket az ABC-re, mert indul a Castle ötödik évada.

Megjegyzés: Nathan Fillion, még mindig nem rossz.

Tovább

Nalini Singh: Feloldozás

Úgy kellett már nekem ez a könyv, mint fuldoklónak egy korty levegő. Az utóbbi időben olvasgattam ugyan, de az élményeimből kimaradt a katarzis. Eddig. De most...

Aki már olvasott az eddigi bejegyzéseimből, az tudja, hogy Nalini Singh a személyes toplistám élén üldögél, és még a legrosszabb könyvére sem vagyok képes azt mondani, hogy olvashatatlan (nem mintha előfordult volna már ilyen - neki minden könyve zseniális). Az angyali vadász sorozattal kezdtem, és annyira elvarázsolt hogy képtelen voltam a bűvköréből szabadulni. Ez érvényes a psy changeling sorozatra is, bár az angyaloktól merőben éltérő, de annál fantáziadúsabb világot tár elénk.

A negyedik részben miközben az alakváltók és a mentálok közt tovább dúl a hidegháború, Talin az egyszerű emberi származású nő segítségért fordul Clayhez a DarkRiver falka egyik őrszeméhez, aki nem mellesleg egy alakváltó leopárd. Talin a Shine Alapítvány egyik gyermekvédelmise, és sorra tűnnek el a felügyeletére bízott fiatalok. A rendfenntartó szervek erői a mentál tanács kezeiben összpontosulnak, és mivel ők állnak az eltűnések hátterében, érthető módon, nem ösztönzik a gyermekek utáni kutatást. Még azután sem hogy a fiatalok holtteste megcsonkítva, összeverve előkerül. Talinnak nem marad más választása, mint a férfi segítségét kérni. Főhőseink rövid ideig együtt nevelkedtek, és már fiatal korukban igen erős kötelék alakult ki köztük, ami megszakadt amikor Clay brutálisan megölte Talin nevelőapját. A fiút javítóintézetbe zárják, Talin pedig új családhoz kerül, ahol átmenetileg békére talál. Claynek a szabadulása után azt mondják: a lány autóbalesetben meghalt. Érthető tehát a döbbenete, amikor a nő egészségesen pirulva felbukkan.

Nagy hibám az hogy ha valami borzalmas, arról órákig képes vagyok csacsorászni, nevetgélni. De ha valami jó... Nos az befogja a számat. Lehetne oldalakon keresztül dicsőíteni az írónőt a fantáziavilága, az érzékletes kifejezőeszközei miatt. Zenghetnék ódákat a lelkembe kapó érzelmek hevessége miatt, amik átjárták a testem, miközben olvastam, de lássuk be... az nem én lennék. Aki ismer az tudja hogy értem ezt, aki nem, az érezze magát szerencsésnek, mert hozzám képest egy hurrikán, lágy esti szellőnek tűnik csupán.

Szóval nem leszek képes hosszú mondatokon keresztül áradozni, de van néhány tényem, ami talán meggyőzőbb is, mint szinonimákat felsorakoztatni a ragyogó és a briliáns kifejezések mellé.

Tény: a könyvet cirka egy nap alatt kiolvastam úgy, hogy közben aludtam, dolgoztam, takarítottam, főztem és neveltem a szemem fényét.

Tény: a könyv négyszáz oldal.

Tény: felállt tőle a karomon a szőr (gondolom mindenkinek volt már ilyen élménye, amikor mondjuk egy szép zenét hallgatott).

Tény: annyira beleéltem magam, hogy majdnem terápiára kellett járnom, hogy elfeledhessem a soha nem létező nevelőapám ellenem elkövetett gonoszságait.

Tény: majdnem elkezdtem megírni az ötödik részt, csak hogy ne kelljen kiszakadnom az írónő által kreált világból (Dorianra vannak igazán komoly elképzeléseim).

Tény: a mentálhálóra kapcsolódom minden éjszaka lefekvés előtt.

ÉS...

Tény: a gondolatolvasás, és telekinézis tényleg lehetséges! (Vagy ezt csak álmodtam?)

Azt hiszem ebből egyértelmű, hogy a könyv magába szippantott, szervesen beépült a tudatomba, és mostantól semmi nem valóság...

Hittem ezt addig, míg másnap el nem mentem dolgozni, és kedves régi jó barátom, a realitás arcon nem köpött. De ne legyünk hálátlanok! Már az is csoda, hogy néhány órára el tudtam a valóság kemény talajáról rugaszkodni, és ezért örök hálával fogok gondolni Nalini Singhre. Reméljük sok könyvet fog még írni.

Tovább

Larissa Ione: Elszabadult vágyak /Daemonica 2./

A sorozat második kötete jobban meggyőzött, mint az első. Lehet hogy azért, mert rögtön az első után olvastam, és már megszoktam az írónő stílusát, vagy azért mert már hozzátágult az agyam ehhez a világhoz... Őszintén nem tudom, de tény, az Elszabadult vágyakat nem tudtam letenni. Ebben a részben Shade a seminius démon (aki mellesleg az első részből megismert Eidolon testvére), és Runa a vérfarkassá vált egykori emberi nő, kapcsolatát láthatjuk kibontakozni. Főhőseinknek már van egymással történelmük, egy ideig viszonyuk volt amikor Runa még ember volt. Románcuk úgy futott zátonyra, hogy Runa rajtakapta Shade-t egy édeshármasban két vámpírral. Valamiért főhősnőnk nem lelkesedett túlzottam, amikor Shade annyival lereagálta a kínos helyzetet, hogy van-e kedve csatlakozni... Szerencsétlen nőt ugyanezen az éjszakán még nyakon is marja egy vérfarkas. Így talán meg lehet érteni Runát, amiért nem a kitörő öröm jellemzi a hangulatát, amikor a könyv elején egy Shade-del közös cellában ébred, miután a ghoulok foglyul ejtik őket. Innentől zajlanak az események, a maguk medrében, addig a pontig, amíg ki nem derül hogy a démonszerv-kereskedelem vezetője nem más, mint Shade rég halottnak hitt bátyja Roag, akinek az eszét egy kissé elvette majdnem halála, meg az s'genezis. Bosszúra éhesen szeretne minél több kárt okozni testvéreinek, így egy illúzió segítségével összeköti főhőseinket. Innentől megint a szokásos tempót diktálva haladunk előre. Jó sok szex, meg vér, csípős párbeszédek, egy átok ami megnehezíti a szerelem szárba szökkenését...

Nagyon ritkán elő szokott fordulni velem, hogy annyira beleélem magam egy történetbe, hogy ha valami nem úgy alakul, mint kellene, órákig, vagy akár napokig képes vagyok duzzogni miatta. Ilyen volt Jeaniene Frost vámpírvadász sorozatának az első kötete, amikor Cat elhagyja Bones-t, vagy példának okáért Ward Felszabadított szeretőjében amikor V és Jane összekapnak. Ez utóbbinál konkrétan úgy behisztiztem, hogy ha Vishous valóban élő személy lett volna, biz Isten megnyúztam volna. Nos, Larissa Ione-nak is sikerült ebbe a kötetbe becsempésznie egy ilyen fonalat. Igaz mellékszereplőkkel. Kynan, az egykori aegis vadász, akinek a nejét az első részben megölik, és Gem a démon dokinő románca lenne a katalizátor. Közel egy könyvnyi agonizálás után, végre Kynan eltökéli hogy beleugrik a lánnyal egy kapcsolatba. És épp ekkor - mit ad Isten - kiderül, hogy Kynan személyéhez, egy ősi prófécia szerint nem más kötődik, mint az Armageddon kirobbantása... Na szép. Kynan jobbra el, csak egy búcsúüzenet marad utána, amiben arra kéri Gemet, hogy ne várjon rá. Annyira szurkoltam nekik, hogy miután letettem a könyvet, közel egy órán keresztül úgy éreztem magam, mintha épp egy szakítás után lennék, és kénytelen voltam felhívni a férjemet megnyugtatásért, aki nagyon kedvesen biztosított arról, hogy Ő nem ment sehová, és nem is áll szándékában...

Úgyhogy Gem és Kynan miatt kénytelen leszek elolvasni a sorozat többi kötetét is.

Összegezve, Larissa Ione-nak sikerült meggyőznie. A kialakított világa fantáziadús, és nagyon tetszik, hogy keveset szöszmötöl. Olyan hangulataimban, amikor nem a csöpögős romantikára vágyom, a könyvei tökéletes választások. Bár azt is meg kell jegyezzem, hogy még mindig csak az erős középmezőnyt képviseli. Ward és Singh világa annyira magával ragadott, hogy lassan be kell látnom, nincs olyan író, aki megrengethetné stabil első helyüket. Kár hogy nem írnak olyan gyorsan, mint ahogy én olvasok...

Tovább

Larissa Ione: Csábítás /Daemonica 1./

A paranormális romantika eme fejezete, ahogy a címből is kiderül, a démonvilág berkei közt zajlik. A könyv főhősei: Eidolon a száz éves seminius démon, és Tayla az aegis vadász. Eidolon ahogy az már lenni szokott a nők álma, orvosi köpenyben. Ugyanis a férfi egy alvilági kórházat üzemeltet, ahol tekintet nélkül fajra, és származásra, minden pokoli lény ellátásban részesül. Tayla pedig foglalkozását tekintve azt igyekszik elérni, hogy Eidolon rendesen el legyen látva munkával. A kezdeti feszültség tehát adott, ellentétek akadnak dögivel...

Larissa Ione írói stílusa, mondhatni nem finomkodó. Az első oldalon kinyílik a démonvilág, és magába szippantja az olvasót. Minden szereplő ingerült, dühös, szenved, és a legtapintatosabb fogalmazással élve is kissé túl van pörögve... Nem cécózunk mély lelki kínlódással! Főhősünk az első fejezetekben megdöngeti főhősnőnket, teljes erőbedobással, sutba dobva a romantikai alapszabályokat. A szex felülkerekedik az érzelmeken, és inkább az erotika érvényesül. Nincs sorokon át tartó, szemekbe könnyet csaló szerelmi vallomás... Persze elköteleződnek egymás mellett, és szerelem is a kapcsolatuk a javából, csak a többi hasonló témában tevékenykedő írónővel szemben, Larissa Ione nem merül el az érzelmek cafatokra tépésében. A történet végig lendületes, érzékletes, humoros. Folyik benne a vér a rendesen, mindenki ki akar nyírni valakit, aki pedig nem gyilkol az tép, harap, vagy szikével a kezében démoni belsőszerveket metsz ki ismerős, és ismeretlen lények hasüregéből. Mindenki elárul, mindenkit, és mindenkinek van érdekellentétbe ütköző hátsószándéka. Vámpírok, vérfarkasok, hosszú karmú, és/vagy cápafogú, lélektépő, és szexuális vágyakból táplálkozó démonok világa ez, a Grace klinika morbid keresztezésével. A morális és erkölcsi szabályok kifordulnak, a jó és a rossz közti határvonal elmosódik.

Tetszett-e a könyv? Lekötött, mulattatott ez tény, de nem rántott magával a teljes elragadtatás. Szeretem ha egy ilyen témájú könyvben kellő hangsúlyt kap az egymásra utaltság... ha a főhős igaz szerelme, a megváltásának a kulcsa. Tudom hogy ez kissé érzelgős megfogalmazás, de részemről helytálló. Ez a fajta végzetes, túlhangsúlyozott szerelem ugyan jelen van a könyvben, de valahogy nem kerekedik ki. Nem kap elég teret. Valószínűleg ez abból adódik, hogy maga a történet sem lassú... Néhol olyan érzésem volt, hogy csak kapkodom a fejem a történések közt. Hogy szeretnék levegőt venni, de nem megy. Zsúfolt, túl sok az információ, amit nincs idő feldolgozni. Ez persze nem vette el a kedvem az olvasástól, de akkor sem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy valami hiányzik.

A könyv iránti lelkesedésemet, még az is rontotta, hogy elég gyakoriak a fordításban a hibák. Minden könyvben előfordul néhol egy-egy kisebb nagyobb baki, de sajnos ebben a könyvben szinte minden oldalra jutott egy (lány helyett lény, "el kellett elengednie", és társai). A századik ilyen hiba után, egy hangyányit zabos lettem. Szomorú de akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, annak ellenére hogy nem vagyok anyagias természetű: ha már ennyi pénzt elkérnek egy könyvért, olyan nagy elvárás az, hogy a kiadó a részletekre is figyeljen? Hogy ilyen szarvashibákat ne engedjen? Legalább is ne tucatszám?

Mindent egybe vetve, azt kell mondanom, hogy Larissa Ione-nak nem sikerült letaszítania a személyes best of listám első helyéről Wardot, és a második helyen csücsülő Nalini Singhet sem. Valahol az erős középmezőnyben vetette meg a lábait, karöltve Kenyonnal és Showalterral.

Természetesen a sorozat második kötetét is el fogom olvasni, semmi kétség. Túl figyelemfelkeltő a története ahhoz, hogy veszni hagyjam...

Ha már megunja az ember a vámpírokat, változatosságnak kitűnő választás.

Tovább

Sherrily Kenyon: Pokoli tűz

Ritkán fordul elő velem, hogy valamihez nem tudok hozzászólni, de ennek a könyvnek sikerült befognia a számat. A Sötét vadász sorozat legújabbját talán egy mondatban is képes vagyok jellemezni: ezt valószínűleg az írónő sem gondolta komolyan... Legalábbis nagyon merem remélni.

A történet röviden:

Vannak az arcadiaiak, akik emberi formában járnak, emberi szívük van, és ha akarnak állattá tudnak változni. Velük szemben vannak a katagariaiak akik állatként születnek, állatokként élnek, állati szívük van, és emberré képesek változni. A könyv főhőse Vane Kattalakis a katagariaiként nevelkedett arcadiai farkas. Na, aki eddig nem vesztette el a fonalat, azé minden tiszteletem. Én az összes, magyarul kiadott kötetét olvastam a sorozatnak, mégis vért izzadtam hogy képes legyek átlátni ki kihez tartozik, ki emberi, ki állati, és ki, kinek, miért az ellensége.

Ahhoz hogy megértsük a történetet (mert a lehetetlennel próbálkozni jó!), először Vane származását kell górcső alá vennünk. Vane egy "vegyes házasság" gyümölcseként látja meg a napvilágot. Anyja arcadiai, apja katagariai. Egyesülésükből hat gyermek születik, három emberként, három állatként. Vane állatként születik, így az anyja kitagadja, és nevelését "átengedi" a kedves papának. Vane serdülőkorában emberré válik, és ráébred hogy nem apja fajtájához tartozik, de már nincs mit tenni, az anyja nem akar hallani róla (ennek oka visszavezethető nem egészen standard üzemszerű eljárással történő fogantatásához - anyuci kicsit pipa a nemi erőszak miatt, amit Vane apja ellene elkövetett). Eddig minden világos, ugye? Nos... Szerintem is. A történet ott kezd bonyolódni (igen még ennél is jobban), amikor Vane találkozik Bride-dal, a Sors által neki szánt párjával. Főhősnőnk ember, és természetesen mit sem sejt a körülötte hömpölygő fantasztikus világról. Időközben Vane-t az apja is kitagadja, így tulajdonképpen mindenki vadászni kezd rá. Mondhatni, nem a legtökéletesebb az időzítés a románcra. Vane-nek még sikerül azzal is megfejelnie a helyzetet, hogy nem bír a libidójával, és a könyv első fejezeteiben, régiesen fogalmazva, magáévá teszi a nőt. Egy próbafülkében...Merthogy a hölgyeménynek ruhaüzlete van. Ezzel persze rajta hagyja az illatát a lányon, így lehet miért aggódni. Ekkor bukkan fel Szőrös. Nem tévedés, az úriember (!) neve az hogy Szőrös. (Van egy rész a könyv közepe táján, ahol úgy mutatkozik be hogy Szőrös Kattalakis, na itt, konkrétan sírva röhögtem). Szőrös egy emberként született, arcadiaiként nevelkedett, katagariai, és mint később kiderül Vane öccse. Egy a hat utód közül. Na? Kapiskálod? 

Szőrös, Vane mellé szegődik, és segít neki megóvni a párját a támadóktól. Közben megismerhetjük a motoros kocsmák hangulatát idéző, a sötétség szülötteinek mendékül szolgáló Szentélyt is, ami egy katagariai medvecsalád igazgatása alatt működik, és aminek a padlásán egy sárkány lakik (itt visszakanyarodnék fenti bejegyzésemhez a sírva röhögésről).

A könyv folytatásában ugrálunk téren-időn keresztül (merthogy mind a katagariaiak, mind az arcadiaiak képesek a teleportálásra, és az időugrásra is, mivel az alakváltoztatáson felül, még mágusok is! - komoly). Itt-ott ütköznek egymással az érdekek, amolyan természetfeletti módon. A szerelem a két főhős között szépen kibontakozik, ahogy az már lenni szokott. Bride shaolin papokat megszégyenítő hűvös nyugalommal fogadja Vane különcségeit, ezzel is erősítve a közhelyet: a szerelem mindent legyőz... A romantikus fonalhoz sajnos ettől többet nem tudok fűzni, mert egyszerűen nem ragadott meg, sablonosra, egyhangúra sikeredett.

A történetben visszaköszönnek az előző epizódok főhősei. Felbukkan Kyrian a volt Sötét vadászból emberré avanzsált római kori harcos, immáron apuka szerepben. Thabita a kissé paranoiás vámpírvadász, és Valerius a szintén ókorból itt ragadt hadvezér. És Acheron... A tizenegyezer éves, múltat és jövőt ismerő atlantiszi, aki itt nem színváltoztató hajával, átlőtt fülével, és bőrnadrágjával hökkenti meg az olvasót... De nem ám. Hanem ritmusérzékével! Ash ugyanis a könyv végén táncol. És nem is akármit. Makarénázik! Azt hiszem ehhez nem is kell kommentet fűzni...

Találkozhatunk még katagariai sólyommal, leopárddal, és az egyik medvebocs megjelenésén keresztül Balázs Palival is. Minden férfinak hosszú haja van, rendszerint a tarkóján copfba kötve, kivéve a göndör szőkeséget... Őt nem irrtálják rakoncátlan fürtjei.

Egy valamiben sikerült egyetértenem a szerzővel. A könyv pokoli. Tartalmatlan, komolytalan. Zarek, Kyrian, Talon, és Wulf történetéhez viszonyítva egyenesen szánalmas. Soha nem gondoltam volna, hogy Kenyon egyik művéről ennyire lesújtóan fogok nyilatkozni. Azt hittem a sorozat legrosszabbja az Álomszerető lesz, de be kell látnom, tévedtem. Ez az alkotás felkerül a polcomra a testvérei mellé, de hogy újraolvasni nem fogom, az biztos.

Tovább