Meghan March: Vágy és hatalom (Vágy trilógia 1.) /2017/

Fel kellene vezetnem valahogy ezt a bejegyzést…

És nem tudom hogyan csináljam!

(Ez enyhén szólva is kétségbeeséssel tölt el…)

Ugyebár, mint tudjuk, általában majd minden véleményem előtt valamilyen pár mondatos eszmecserét tartok valamivel kapcsolatban, ami a könyvet is érinti… Mert általában majd minden könyvnek van legalább egy olyan sarkalatos pontja, amihez hozzá lehet fűzni egy-két olyan szót, amit a személyes tapasztalat, és/vagy a realitás ihletett.

Kedves olvasóim, drága barátaim!

Jelentem, ebben a könyvben semmi, de abszolúte semmi nincs, amihez bármit is hozzá tudnék fűzni felvezetésképpen…

Hazudok…

Volt egy-két ötletem, csak sajnos azok nem igazán illettek volna a blog profiljába – mert egy könyves blogban, csak ne indítsunk már úgy egy véleményt, hogy: akkor most beszélgessünk egy kicsit a pornóról… nem… nem az igényesebb fajtáról… hanem az interneten fellelhető freeporn videókról, amatőr stílusban, ahol kásás a kép, a pasasnak pocakja van, a környezet életszagú, és asszonykánk teste is olyan természetes ahogy azt a Mindenható megalkotta (én most tényleg egy mondatban használtam a freeporn, és Mindenható szavakat???) – még mielőtt azt hiszitek, hogy minden napomat a web előtt töltöm, ilyen videókat „tanulmányozva”, szeretném ha tudnátok, hogy ez nem így van… csak hát 33 életév, az 33 életév… az emberre, itt-ott ráragad ez-az (úgy tudtam, hogy ebbe a témába nem kellene belemenni! – kínosan feszeng… csodálkozik azon hogy kínosan feszeng…)

(Amúgy azok miatt a kifejezések miatt amiket egy mondattal fentebb használtam, úgy fog rám mutogatni a google, hogy attól már előre borogatni kell magam… előre sajnálom azokat a szerencsétleneket, aki ide fognak tévedni, és rájönnek arra, hogy ez nem az ami…)

Na… megy ez mint az ágyba karika csapkodás…

Már mennyi mindent írtam, és egy mondaton kívül még szó sem esett a könyvről!

De csak hogy hű legyek önmagamhoz, azért ideírnék valamit, ami talán megadja a kezdő löketet.

A minap együtt tanultam szemem fényével a csalimese definícióját. A csali mese olyan mese, ami nem szól semmiről… Egész pontosan, a csali mese olyan mese, ami átveri hallgatóit. Ugyanúgy kezdődik mint minden más mese, azok eszköztárát használja, de a mesemondó egy pillanatban hirtelen lezárja a történetet, ezzel megviccelve hallgatóit.

Oké, tudom, hogy ez a sztori egy trilógia (fel nem tudom fogni miért lett belőle trilógia! – erről később), de az első kötet tartalmát, végét, lezárását tekintve maximálisan kimeríti a fenti meghatározást.

És még egy gondolat…

Szeretném megköszönni Goitein Veronikának (nagyon szép név), a fordításra szánt idejét, és a munkáját. És ezt most minden vicc, illetve gúny nélkül mondom… Nagyon ritkán elő szokott fordulni, hogy nekem is kell ezt-azt fordítanom (amatőr módon, semmi komoly), és így tudom, hogy egy ilyen munka mennyire izzadságos, és fárasztó lehet. Saját tapasztalatom alapján tudom azt is, hogy könnyebb olyan szöveget fordítani, ami érdekli az embert, mint egy olyat, ami még csak a legcsekélyebb mértékben sem köti le. Ha az ember azt akarja, hogy a fordítás magyar nyelvi környezetben is megállja a helyét, az pedig kifejezetten nehéz, és fáradtságos munka. Ezért feltételezem, hogy fordítónk nem volt egyszerű helyzetben. Megkockáztatom, hogy hölgyeményünk egy kedves, tanult, értelmes ember, aki csont nélkül megfelel az emberi alapműködés normáinak, és ezért arra kell következtetnem, hogy olykor-olykor biztos eljutott oda munkája folyamán, hogy ennyi, nincs több, eddig bírtam, kész, vége, feladom…

Ezért én maximálisan tisztelem, és becsülöm Goitein Veronikát a könyvbe fektetett energiájáért, és kitartásáért.

(Ha esetleg tévednék, és nem lenne igazam, akkor azért elnézését kérek, mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy az ember alapvető jellemzője, hogy magából indul ki, és ha én mint olvasó agyi kapacitásomat tekintve sivatagokat megszégyenítő módon szikkadtam ki a „történet” végére, akkor el nem tudom képzelni, milyen lehetett annak az élmény, aki hivatalból több napot kellett hogy foglalkozzon ezzel a remekkel.)

És akkor… kezdjük!

"Tömött ​a pénztárcám és jó nagy a férfiasságom. Ennyit az önéletrajzomról. Azt hiszem, nem is kell többet mondanom, a nők 99 százalékának ennyi elég, hogy megkapjam őket. 

Hogy seggfej vagyok? 

Hát igen. 

És tudod, mit? Jól is érzem így magam. 

Vagyis jól éreztem… 

Amíg nem találkoztam Vele. 

A könyvekben szikrákról meg kémiáról szoktak írni. Faszság. Kettőnk közt inkább tűzijáték volt, sőt tűzhányó. Vagy atombomba. 

Csakhogy van egy kis baj. 

Nem tudom a nevét, nem adta meg a telefonszámát, csak úgy lelépett a szállodából életem legforróbb kibaszott éjszakája után. Megkóstoltam a világon a legédesebb, legkülönlegesebb kis pinát… ritka, mint az unikornis, és újra akarom! 

Mit tehet ilyenkor egy ilyen seggfej, mint én? 

Utcára vittem a problémát. Olyan nincs, hogy nem kapom meg. 

És hogy mi lesz, ha megtalálom? Megtartom!

Meghan March erős, érzéki nőkről ír és mocskos szájú alfahímekről, akiket térdre kényszerítenek. Impulzív és kedélyes, és senkitől nem kér bocsánatot, amiért imád pikáns dolgokat írni. Erotikus regényei Amerikában hatalmas sikert aratnak, és minden bizonnyal a hazai olvasók kedvence is lesz."

Kiadó: Álomgyár

Kiadás éve: 2017

Ára: 3499 Ft

A csúnya szavak miatt...

A dolog rémisztő, és azért rémisztő, mert analizáláskényszeres vagyok, ráadásul szófosó is, így egyik rémálmom az amikor a tanácstalanság mély hullámai elöntenek, és nem tudom mit is kellene írnom arról a valamiről, amiről írnom kellene.

Felmerült bennem, hogy meglepve önmagamat, és mindenki mást is, megalkotom eddigi legrövidebb bejegyzésemet, ami valahogy így nézett volna ki:

Sziasztok!

Elolvastam.

SZ.A.R.

Köszönöm a figyelmet!

Üdv.

(Tényleg eljátszottam a gondolattal… nem vicc…)

De ez nem lett volna méltó hozzám, így megpróbáltam összekaparni a gondolataimat, mert hát na… csak én vagyok én, ez meg csak egy könyv… ezért na… csak kell hogy legyen valami amit mondhatok róla… bármi, akármi!

Ééééés fél nappal később még mindig ott tartottam, hogy sehol az ihlet, illetve, gondolatban visszasírtam a kezdet kezdetén megjelent hasonló könyveket, amikről akkor azt hittem hogy rosszak, aztán most meg kiderül, hogy amúgy meg annyira nem is.

Azt szokták mondani a bölcsek, hogy a több kilométeres út is az első lépéssel kezdődik, így most megpróbálom megtenni az első lépést, hátha sikerül kilyukadnom valahova – ami azért lesz nagy teljesítmény, mert ha ez sikerül, akkor jelen véleményem már többet nyújt mint maga a könyv amiről íródik.

Kezdjük azzal, hogy felütöttem a könyvet… majd becsuktam a könyvet. Kb. mint ez a mondat, nagyjából annyi volt az olvasási idő is amit a könyvre fordítottam. Az hogy a könyv rövid, nem kifejezés. Az hogy nincs benne történet, így jelen estünkben tiszta előny, mert ha lett volna benne egy cseppnyi kis mondanivaló, vagy tartalom akkor a rövidsége ezt egy laza csuklómozdulattal gyilkolta volna meg, esélyt nem adva arra, hogy bele lehessen mélyedni a sztoriba. De így, hogy tulajdonképpen nem szól semmiről a könyv, legalább annyi teljesül, hogy a nagy csodálkozáson kívül  a történet végén mást nem érzünk, elmarad a csalódottság érzése, hogy még úgy olvasnánk, csak már nincs mit.

(És ebben a pillanatban döbbentem rá arra hogy képes vagyok én az optimizmusra, mert megtaláltam a könyv egyetlen előnyét! A tartalmatlansága szinkronban van a hosszúságával… Azért gondoljunk bele, mennyivel idegőrlőbb lenne, ha a tartalmatlansága mellett még hosszú is lenne!)

Amit nem értek, pont a hosszúsága miatt, hogy ugyan, de tényleg… és komolyan… mi a jó francért kellett ebből is trilógiát csinálni? Mert azt megértem, hogy A gyűrűk urából trilógiát kell csinálni… Azt is megértem hogy a Trónok harcából muszáj sorozatot csinálni… de valaki legyen már olyan kedves, és árulja el nekem, hogy egy bruttó 200 oldalas könyvből minek kell folytatásos sorozatot csinálni? Ha a három könyv teljes terjedelmét nézzük az hatszáz oldal… Az Európa kiadó gondozásában megjelent 2012-es Bűn és Bűnhődés is hosszabb! (És még sok tucat más könyv…)

Szóval miért???

(Most eltekintenék attól, hogy megválaszolom saját kérdésem, kiselőadást tartva a szabadpiacról, a marketingről, és a vásárlói ösztönzésről… Maradjunk annyiban, hogy marhára elkeserít az, hogy olyan világot élünk, ahol a józanság legkisebb szikráját is megöli a maximalizálandó profit árnyéka.)

A szereplők…

Hát először is, ott van a fülszöveg…

A fülszöveg elolvasása kötelező lenne, ha nem ismétlődne meg rögtön a könyv első oldalán. De így hogy megismétlődik, mindenkire rábízom hogy most a fülszöveget olvassa el, majd átlapozza az első oldalt, vagy fordítva, a lényeg hogy azt a tartalmat amit ezek a sorok hordoznak kincsként kell őrizni, és nagyon meg kell becsülni, mert ettől többet nem tudunk meg hősünkről.

Hazudok…

Megtudjuk, hogy kapós agglegény, meg hogy van egy húga, meg hogy van neki egy elnökhelyettese, meg hogy olyan mocskos a szája, amit még az óceánokon megvénülő tengerészek is elirigyelhetnének, de ennyi… itt vége is van az információáradatnak. Viszont a könyv felépítése miatt néha bekukucskálhatunk alfahímünk merészen mély gondolataiba, szemezgetnék ezekből, ha nem bánjátok (csak hogy érzékeltessem mit is értek „merészen mély gondolatokon”)…

„Arra várok hogy felálljon a farkam, de egyelőre hiába. Valami baj van a pöcsömmel…” – ha még csak azzal lenne haver…

„Teljesen felpörögtem, ezért simán nyomnék még pár menetet… Úgy Látom álomba merült, de a szája kicsit nyitva maradt. Elég kanos vagyok, ezért rögtön arra gondolok, milyen jó lenne a szájába dugni a farkamat, és lenyeletni vele az anyagot…” – öregem… mély vagy mint egy pocsolya…

Egy egész fejezet, ami csak csupán egy mondat (ilyet se láttam még, de tény, hogy remek módja a helykitöltésnek):

„Enyém a nő. A teste, a szíve, és a kibaszott lelke.” – igen, én is hallom ahogy a mellét veregetve hörög mellé, és még meg is bocsátanám ezt neki, ha nem lenne annyira sekély hogy szinte már átlátszik….

„Holly a kanapéba süpped, végtagjai mozdulatlanok. Ha nem nyögött volna az élvezettől, azt hinném sikerült ájulásig dugnom. Persze az sem lenne rossz.” – milyen jó, hogy egy mámoros pillanat után az az első gondolatod, hogy mekkora egy etalon vagy, és hogy milyen fantasztikus a teljesítményed… oké, tudjuk, ott van egy nő is alattad, vélhetően ki is van facsarva szegény, de ezzel nem kell foglalkozni! Nyugodtan elmélkedj tovább azon hogy mekkora egy überhím vagy, majd fokozd tovább az eddig kialakult amúgy is lesújtó olvasói véleményt azzal, hogy a gondolataidat így folyatod:

„Seggdugó nélkül is feszes a pinája… Emiatt az átkozott adottsága miatt nem hiszem, hogy más nőt akarnék magamnak.” – készbmg! Csajok elszúrtuk, de nagyon! Minden nő egy idióta, aki igyekszik a legtöbbet kihozni magából, aki képezi magát, aki odafigyel magára, aki próbál törekedni arra hogy vonzó legyen, és értelmes, és önálló, mert a fő tényező ami után az alfákalfája eldönti hogy kit választ partneréül (és gondolom én hogy a trilógia végére a szerelméül is) azaz, hogy seggdugó mellett, illetve nélkül mennyire szoros egy pina! Hátezkészbzdmeg!!!

„Hű micsoda egy perverz alak vagyok!” – és az komoly, hogy erre még rá is kell csodálkoznod??? Ülj le fiam, önismeretből egyes!

Szerettem volna még több hasonlóan komplex gondolatot beollózni ide, de sajnos nem fogok tudni, mivel bikánk összes többi gondolata olyan szóvirágokkal van tele, mint a „pina”, „segglyuk”, „seggdugó”, „farkam, „faszom”, „pöcsöm” (nem vagyok teljesen elégedetlen… azt belátom, hogy a férfi nemi szerv durván kétszáz darab szinonimájából legalább hármat ismer… ezzel amúgy túlszárnyalta minden elvárásomat…), és azoknak akik elolvassák ezt a könyvet, épp elég büntetés lesz az élmény maga, nem akarnám hogy még a véleményem is rátegyen nekik egy lapáttal…

Lényeg a lényeg, az alfánk minden jóérzésű nőt kiakasztana, merthogy nincs benne abszolúte semmi vonzó, vagy ha van is benne valami, bármi, akármi, arról mi olvasók nem értesülünk. Bennem meg felmerül a kérdés, hogy tényleg annyira hiánycikk a realitás talaján a maszkulin hím, az igazánigazi férfi, hogy mi nők már annyira leadtuk a színvonalat, hogy nincsenek is már elvárásaink azon túl, hogy jól keféljen az ipse? Mert igen, ez csak egy könyv, de ezt a könyvet valaki kiadta egyszer, majd toplistára került, majd több nyelvre lefordították, és most itt is megjelent, tehát van keletje… Vagy csak nekem nagyok az elvárásaim? Ez amúgy még mindig dilemmát képez bennem… Vajon tényleg én vagyok a hülye, amiért a szexuális életemben is csak az izgat fel, ha a másik fél valamennyire tartalmas is? Nem kell itt rögtön szerelemre gondolni, meg tökéletesentökéletes pasira, csak könyörgöm… legyen már kicsit bonyolultabb mint a vibrátorom. Mert ha nem bonyolultabb tőle, akkor én meg nem értem miért kéne a játékszerem helyett pont vele eltöltenem az időmet…

Főhősnőnkről annyit tudok elmondani, hogy róla többet tudunk meg. Nem lesz a több információtól sem tartalmas, sem szimpatikus, sőt helyenként kifejezetten elutasító érzelmeket vált ki. (Nagyon kidolgozatlan a karakter, több esetben utalva van arra, hogy nem volt könnyű fiatalsága – ugyan kinek volt? –, és hogy vannak nehézségei – ugyan kinek nincsenek? -, és hogy ezért mindent elkövet, csak ne kelljen visszamennie a szülővárosába – és itt a mindent alatt tényleg mindent értünk. Ami miatt az egész disszonáns, hogy az indoklások, és a nehézségek nincsenek arányban azzal, amit a csaj megtesz a karrierje érdekében. Azoknak a nőknek, akiknek még van tartásuk, nem az lenne az első gondolatuk, hogy keféljék ki magukat egy adott szituációból, de mindegy is, hagyjuk is…).

Vannak barátok a történetben, nagyjából két mondat erejéig…

Egy megjegyzésem volna csak csupán ehhez: milyen jó, hogy a rengeteg képtelenség mellett amit ez a könyv egymásra halmoz, még a barátnősdi kialakulása is egy bullshit – mert ugyan mondja már meg nekem valaki, hogy mennyi esély van arra, hogy te mint újonnan felfedezett sztárocska, pont abba a közértbe menj be már mit tudom én mit venni, ahol mit ad isten pont ott van az egyik leghíresebb country énekes felesége, akit persze te nem ismersz fel azonnal, de ő téged igen, és már mentek is borozni a vityillóba, mert ez mekkora nagy szuperség már…

Aham…

Oké…

De ha már így felhoztam a történet abszurditását, akkor röviden, engedjétek meg, hogy kifejtsem a sztorit magát is.

Történet: van egy feltörekvőben lévő country énekes hölgyeményünk, aki megismerkedik a milliárdos pasassal, akiről nem tudjuk hogy amúgy mit is csinál (önmaga bálványozásán kívül). Karácsony este gerlepárunk összefekszik, a csaj másnap eltűnik, a csávó nagyon hatalommániás, meg amúgy is, ha neki kell valami, akkor azt megszerzi ez ilyen egyszerű, így nagy gonosz ördögi tervvel a médiában felszólítja a csajt, hogy szilveszter éjszakán legyen a hotelben ahol korábban duhajkodtak, mert házassági ajánlattal várja, persze ne legyenek illúzióink, ez nem szerelem, csak szimpla szex, a holtomiglan holtáiglan alapja pedig nem más mint: azt akarom hogy legyél mindig mellettem, mert kell a pinád. (Elnézést a nyersségért, csak igyekszem hű maradni a könyv hangulatához.) Van némi bonyodalomnak nem nevezhető izé akörül, hogy a csajnak van egy álpasija a közönség felé, de ez a kis ficak hamar megoldódik. Szóval megint egy olyan történetben vagyunk, ahol nincs konfliktus. Aztán a maradék 180 oldalon kefélünk – na jó csak 170, mert egyszer elmennek vacsorázni egy olyan helyre, ahol van egy műbika, amit tehenészkisasszony főszereplőnknek kényszeresen meg is kell lovagolni. (SZANASZÉJJEL TUDNÁM MARNI AZ ARCOMAT!!!!!)

(Na szerintem így már értitek, hogy miért akartam én azzal kezdeni a bejegyzést először, hogy beszélgessünk a pornóról…)

Ha már abszurd történetek…

Valamikor régebben a kezem ügyébe került Maya Banks Mámor trilógiája. A trilógia második kötetében a csaj egy hajléktan, a srác egy építésekkel, szállodákkal foglalkozó iparmágnás, aki három társával együtt vezeti a saját vállalatát. A sztori azzal kezdődik, hogy hősnőnk a három vezérigazgatóból kettővel eltölt egy édeshármast, majd másnap lefalcol. A két szerencsés kan közül az egyik annyira el lesz varázsolva hölgyikénktől, hogy elhatározza, hogy megkeresi, és megszerzi magának. Persze jön a döbbenet, amikor kiderül, hogy a csajnak milyenek a körülményei, meg jön az összes lelki nyomor ami egy ilyen szituációban jöhet, meg természetesen ott van az is, hogy hősünk egy irányításmániás domináns (úgy látom, hogy ettől a momentumtól már nem fogunk soha elszakadni) faszi, úgyhogy jön a szex is, ahogy a csövön ki, illetve befér. Mondok én valamit… Minden teljesen nyílt abszurditása, képtelensége, és kliséje mellett, az a történet ehhez viszonyítva kultikus műnek tekinthető. Minden viccet félretéve, Banks Mámor trilógiájának második illetve harmadik része az effajta erotikus irodalom egyik legmagasabb pontja – mondom ezt úgy, hogy amúgy azokat a könyveket is képes lennék ám atomjaira bontani, és úgy véleményezni.

Nyelvezet…

Hah!

Első gondolat ami átfutott az agyamon: örömmel nyugtázom, hogy kicsi kezdeményezésünk a trágár beszéd terén szépen felnőtté érett. Már nyoma sincs a finomkodásnak… Eltűntek a süllyesztőben azok az idők, amikor még ánuszrózsa volt, meg szemérem, meg vessző, meg amikor pirult még az ember lánya a „kúrni” kifejezés miatt is. Most már mindent nevén nevezünk, pőrén, nem túlgondolva a dolgokat. A hősnek fasza van, a hősnőnek édes, és szűk pinája, hőseink basznak, a hős a nőt szájba bassza, vagy szopatja… Jó ez így!

Csak tudnám honnan az az idea, hogy a szavakkal történő felizgatás alapja a mindenféle körítés nélkül egymásra hajigált csúnya szavak tömege?

Mert amúgy ez így önmagában édeskevés… Szépen is néznénk ki, ha mindenki beindulna a baszni ige hallatán (ami amúgy pont az egyik olyan igénk, ami minden igekötővel értelmes szót alkot). Figyelembe véve hogy mennyit káromkodik a magyar, ha az elmélet helyes lenne, akkor mindenkinek vagy nagyon kielégültnek, vagy nagyon frusztráltnak kéne lennie ebben az országban… Csak az a baj, hogy ha valakit odaállítasz magad elé, és mindenféle kontextus nélkül elkezdesz olyanokat sorolni az arcába, hogy „fasz”, „pina”, „szopja”, attól az illető még nem fog felizgulni. Hogy hülyének fog nézni az tuti, vagy esetleg Tourette-szindrómásnak, de más egyéb nem nagyon fog történni… Sajnos…

Szóval szerintem igazán itt lenne már az ideje annak, hogy olyan könyvek kezdjenek el megjelenni ezen a piacon, amik végre helyt állnak az elvárásokkal szemben, és azon felül, hogy erotikusok, még olvashatóak is maradnak. Ja igen! És van bennük történet, és konfliktus! (Tudom sokat akarok… Egyszerűsítem: nekem már az is elég lenne, ha egyszer egy olyan könyvet kapnék a kezembe, ahol a szexjelenet közben nem kínlódom, vagy röhögök…)

Van két olyan idézetem a könyvből, amit mindenképpen szeretnék megosztani itt veletek, alátámasztandó a fentebb leírtakat.

Helyzet: hőseink egy limuzinban utazgatnak hazafelé rögtönzött vegasi esküvőjükről, amikor épp azt taglalja hősünk hogy mennyi időbe fog telni neki megtanítani, hogy hősnőnknek hogyan kell bánnia a férfiasságával… (nem akaroooom!!!!) Persze hősnőnk tekintete elködösül, meg kis híján majd szétfolyik ott az ülésen, annyira le van hengerelve, és ez az állapot arra sarkallja, hogy lecummantsa hősünket.

„Domináns természete valahogy helyre tette a szexhez való viszonyomat. Érezni akarom. Most. Lecsúszom a székről és térdre ereszkedem. Creighton lenéz rám és felhúzza a szemöldökét.

- Imádkozol Holly?”

Pardon… bocsáss meg, de mit is mondtál????

Totálisan egyértelmű mit is akar a csaj, és ennek a bunkó pöcsnek csak annyira telik, hogy gúnyosan megkérdezze, hogy imádkozás miatt térdelt-e le? És ez szexi? Ugyan ki szerint? Most tényleg el fogunk jutni oda, hogy a megalázásból is divatot csinálunk? Csak mert eddig ez nem nagyon volt jellemző. Bárhogy nézem is, eddig azért tartotta magát az a tendencia, hogy a férfi főhős valamennyi tiszteletet mutatott a leigázott virágszállal szemben, de ez az elv itt kőkeményen ledarálásra kerül.

És ha ez még nem volna elég, még tetézi is az írónő.

„Egyszer csak lelassul, és magömlése a számban landol. Nyelem, ahogy tudom, de képtelen vagyok lépést tartani. Egy része lecsorog az államon. Amikor végül kihúzza farkát a számból, hüvelykujjával letöröl néhány cseppet, és a szám szélére keni.

- A feleségem nem szenvedhet hiányt semmiben.”

Erre nemes egyszerűséggel csak annyi a reakcióm, hogy: anyád… az…

Én tényleg sok mindent képes vagyok elviselni, könyvek terén is, meg egyéb területeken is, de nem vagyok az a típus, aki képes elviselni a megalázást. A szexben történő megalázás az egy szélsőségesség, és nem összetévesztendő az irányítási kényszerrel, vagy a játékossággal. Mivel itt ez a határvonal ha nem is brutálisan de átlépésre kerül, így ez a könyv az én gyomromat sajnos megülte. Ezekkel a mozzanatokkal sikerült még a maradék kedvemet is elvenni a sztoritól. Bárhogyan is nézem, az erotikus-romantikus irodalom a szimpla romantikus irodalomból nőtte ki magát, és azért volt lehetősége megszületni, mert megjelenésével betömött egy olyan lyukat a piacon, amiről nem is tudtuk hogy létezik. Én örülök annak, hogy megjelent ez az ágazat, mert nem érzem azt hogy bármi szégyellnivaló lenne abban, hogy nekünk nőknek is vannak fantáziáink, amiket ki szeretnénk élni, még ha csak mentálisan is. Nem hiszem hogy a szexuális forradalmon túl, és a női egyenjogúság kivívása után oka lenne a világnak hüledezni amiatt, hogy mi nők is szeretjük a jó szexet, a minőségi szexet. Igen, a romantikus-erotikus irodalom jobbára nőknek szól, de ennek oka az, hogy nekünk nőknek teljesen más izgató, mint a férfiaknak, nekünk csak a külsőség nem elég ahhoz hogy beinduljon a fantáziánk – ezzel nem azt mondom hogy nem nézzük meg a jó pasikat, mert persze hogy megnézzük, csak a látványuktól még nem fogunk összeroskadni a gyönyör súlya alatt. Mi a pasas egészére reagálunk, és ha működik a kémia, és olyan a partner is, akkor csodálatosan ki tudunk bontakozni, de ehhez kell a bizalom, vagy legalább a bizalomnak az illúziója. Az a pasas aki megalázza a partnerét nem érdemes semmilyen bizalomra, és ha nincs bizalom akkor bukik a romantikus jelző. Akkor a dolog átfordul a realitás egyik szélsőségességébe, amivel nekem teljesen addig a pontig nincs bajom, amíg nem kezdünk széles körben könyveket terjeszteni róla. Egy pszicho thrillerben semmi kifogásom nem lenne egy ilyen mozzanat ellen. A bajom az, hogy egy romantikus-erotikus szösszenet kapott ilyen felhangot, aminek nem igazán örülök, mert innen felvetül a kérdés: hol lesz a határ? Lesz egyáltalán határ? Vagy mire feleszmélünk, addigra már tényleg semmi de semmi nem lesz szent, és minden elfogadhatóvá fog válni? Akarjuk mi azt hogy eljusson idáig ez az egész? És mik lesznek a hosszabb távú következmények? Teljesen ki fogjuk irtani az intimitást, és az igazi szenvedélyt?

Egy valamiben tudok reménykedni, méghozzá abban, hogy a piacot az igények határozzák meg. És hiszek abban, hogy az igények sokkal magasabban vannak, mint ahogy azt jelen könyvünk tükrözi. És így hiszek abban is, hogy ennek a könyvnek a népszerűsége nem más mint a piacnak egy anomáliája, ami ritkán ugyan de előfordul.

Még egy kiegészítést engedjetek meg...

Az első kötet lezárása tragikus. Én még ennyire rossz technikai lezárással soha eddigi pályafutásom során nem találkoztam. (Függővég akarna lenni, de ennek így ebben a formában, ennél a trilógiánál leginkább semmi értelme.) Mivel nem nagyon van kiélezve semmi konfliktus, és mivel tartalom sem nagyon akad, így az írónő fogja és elvágja a történetet egy ponton... valahol... ahol éppen puffan. Én komolyan azt hittem a végén, hogy jön a következő fejezet, aztán forgattam a kezemben a könyvet mint valami hülye gyerek, hogy most akkor mi van... elsétáltak a lapok, vagy kiejtettem valahol néhány oldalt? De mint pár pillanattal később kiderült, semmi paranormális dolog nem történt, ez a könyv így ér véget, és kész. Szóval ne essetek az én csapdámba, ne kezdjetek el plusz oldalak után kutakodni.

(Ha esetleg ezek után még lenne kedvetek, elpazarolandó időtök, energiátok, idegzetetek elolvasni ezt a művet.)

Értékelés: SZ.A.R

Tovább

RS Grey: Scoring Wilder – Testcsel /2016/

Brutálisan gyorsan kivégeztem ezt a könyvet. Egész pontosan tegnap kezdtem el olvasni, és ma be is fejeztem… Ebben alapvetően még nincs is semmi furcsa – eleve gyorsan olvasok. A dolog pikantériája nem a sebességben, hanem a sebesség okában rejlik. Általában a nagyon jó könyvek szoktak nálam pár óra leforgása alatt elfogyni, de itt ennek pont az ellenkezője teljesült.

Mondom, hogy volt…

Tegnap délután, munkaidő vége, namostmáraztánmindenkihagyjonengembékén életérzés, szobám, én, könyv… Tökéletes, ugye? Hát én is így gondoltam. A történethez hozzátartozik, hogy kaptam egy kedves baráti figyelmeztetést, hogy csak óvatosan ezzel a remekkel, merthogy nem a legjobb, de én azt gondoltam – korábbi tapasztalataimra hagyatkozva (leszokhatnék már arról, hogy mindig abból indulok ki, hogy azt hiszem a korábbi tapasztalataim elegek ahhoz, hogy rezzenéstelen arccal tűrjem a legrosszabbat is…) - hogy bírni fogom a strapát…

Hát nem bírtam…

Ha egy szóval kellene jellemeznem könyvünket, akkor az ez lenne: agyzsibbasztó.

Van az az agyzsibbadás, ami kifejezetten kellemes (példának okért: egy fél órás masszázs alatt nyáladzó kelkáposztává válni)… aztán van az a fajta, ami átfordul öngerjesztő ciklusba, mert már abba is elkezd belezsibbadni az agyad, hogy zsibbad az agyad, és így tovább, és így tovább…

Na, könyvünk ez utóbbi hatást éri el, de rekordidő alatt.

Ismeritek az érzést, amikor egy nagyon jó könyvet olvastok, és sutyiban mindig azt figyelitek mennyi van még hátra belőle? (Már előre rettegve a pillanattól, hogy nemsokára vége az idillnek…?). Tudtátok, hogy van ennek egy ellentettje is? (Hallottam már róla, hogy van, csak én még személy szerint nem találkoztam vele…) Az ellentettje az, amikor a kínlódás már olyan mértékű, hogy legszívesebben ott helyben pusztulnál el, csak ne kelljen tovább szenvedni.

Egész pontosan a negyedik fejezetnél tartottam, amikor suttyomban hátra lapoztam a könyv végére meglesni az oldalszámot, hogy ezáltal meg tudjam saccolni hogy órára átszámítva mennyi ideig fog még ez nekem fájni.

A negyedik fejezetnél…

A könyv harminckét fejezetes!!!! (Plusz az utószó… meg még néhány gondolat…)

Nem… higgyétek el, lövésetek sincs róla, hogy mit éreztem akkor. Sápadt voltam. Ez fix. Hullafehér…

És akkor úgy határoztam jön a ragtapasz módszer. Lehet hogy nem fogom magam rendesen kialudni, még az is lehet, hogy sírni is fogok… nem számít! Én ezt a könyvet, csak addig fogom olvasni, amíg feltétlenül szükséges, egy pillanattal sem tovább, mert már a Dalai Láma is megmondta, hogy az idő nem ad második esélyt, ha elszúrtad, akkor ott vége… amit elpazarolsz az nem jön vissza már. És ugyan ki vagyok én, hogy nekiálljak egy Nobel-békedíjas bölccsel vitatkozni?

Így összeszorítottam a fogam, és rendületlenül törtem előre.

"Az ​olimpiai válogatóra készülő, tizenkilenc éves Kinsley Bryantnek úgy hiányzik Liam Wilder, mint púp a hátára, hiszen fontos lenne, hogy semmi ne vonja el a figyelmét a felkészülésről. Az Amerika kedvenc rosszfiújaként számon tartott Liam profi futballista, és minden megvan benne ahhoz, hogy a lányok szó nélkül ledobják magukról a textilt.

*Észbontóan jóképű – kipipálva.

*Olyan hátsó, amellyel képes összeroppantani egy parmezán sajtot (méghozzá a drágábbik fajtát) – kipipálva.

*Annyi magabiztosság, amennyivel képes lenne kiiktatni a Föld gravitációs vonzását – duplán kipipálva.

Ráadásul Kinsleynek szigorúan tilos Liamhez közelednie, aki maga a tiltott gyümölcs. Az edzője ezt világosan az értésére adta. („Próbáljatok csak meg közel kerülni Wilderhez a focipályán kívül, és olyan gyorsan repültök a csapatból, hogy időtök sem lesz megszámolni a tetoválásait!”) De Kinsley számára ettől csak még vonzóbbá válik a fiú. Sőt, mivel Kinsley már számba vette a látható helyeken lévő tetoválásokat, nem végez félmunkát, ha már belefogott. A saját szabályai szerint próbál közelebb kerülni Liamhez, aki elhatározza, hogy megismerteti a lánnyal a „csapatszellem” egy teljesen más értelmezését."

Kiadás éve: 2016

Kidaó: Könyvmolyképző

Ára: 2800 Ft

Soha nem ítélek meg egy könyvet az első pár oldala alapján. Hiszek abban, hogy az igazán jó könyvek, már az indításnál komoly ívet írhatnak le, de ez nem törvényszerű. Bőven találkoztam már olyan könyvvel, ahol a kissé lagymatag indítás után, olyan hajrá következett, hogy csak pislogtam tőle. Így jelen estünkben sem akartam súlyos következtetésekbe bonyolódni húsz mondat után. Nem akartam, és nem is tettem, de ez nem jelenti azt, hogy az első három bekezdés után nem ülte meg a gyomromat a zsigeri rettegés.

„Hogyan írjunk rossz könyvet?” című haladó kurzusunk következik…

1, A rossz könyv egyik nélkülözhetetlen alapja az olyan hős és/vagy hősnő, akivel a bolygó 94%-a képtelen lesz azonosulni.

A 94% komoly statisztikai adat, a népességnek ekkora százaléka utálja a munkáját, és él az átlag színvonalon, vagy az alatt. (Átlag alatt ha már a globális egészet nézzük, azt kell érteni, hogy van fedél a fejed felett, tudsz enni, inni, nem fagysz meg télen, ha beteg vagy akkor van gyógyszer amit bevehetsz, tehát egy olyan átlagot képzeljünk el, ami inkább hajaz a keleteurópai színvonalhoz, mint a nagy amerikai álomhoz.)

Tehát, a bolygó 94%-nak a hétköznapi élete tele van nehézségekkel, komoly döntésekkel, és azok következményeivel, a szüntelen rohanás miatt nem ér rá átgondolni a mókuskerekét, megállás nélkül csak hajt, hogy létezhessen. Ha mázlija van, akkor megtalálja a módját, hogy ebben a létezésben élni tudjon, elkötelezi magát egy szívügye mellett, vagy talál magának egy szenvedélyt, amiben örömét leli– például könyveket olvas. Adj egy ilyen embernek a kezébe egy olyan hősnőt, aki a los angeles-i felsőközéposztály (magyar besorolásban: felsőtízezer) dívája, aki egyenesen éteri szépség, és még ráadásul tehetséges focista is, és tele van visszatetszést keltő személyiségjegyekkel. Mert az hogy szép, tehetséges, és gazdag még nem lenne probléma, csakhogy hősnőnk minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami miatt a hétköznap embere szívből utálja a kiváltságos gazdagat. Harsány, beképzelt, anyuci pici elkényeztetett lánya, állandóan visítozik, feltűnési viszketegségben szenved, meg van győződve arról, hogy bármit is csinál az jól áll neki, és arról is, hogy neki bármit szabad. Képtelen viselkedni, bunkó, felszínes, egoista, gyerekes, önbizalom-túltengésben szenvedő kis cafka, aki meg van győződve arról, hogy ha Ő nem lenne akkor a világ elfelejteni forogni a saját tengelye körül.

Bevallom őszintén, én azt hittem, hogy ez a jellemrajz csak egy álca, hogy majd ahogy az lenni szokott, ahogy haladunk a történettel, úgy mélyül el majd Kinsley személyisége… de nem. Egy jottányit nem mozdul semerre a karakter, amilyen a könyv elején, olyan a könyv végén, nincs karakterfejlődés, nincs mélyülés – viszont sekélyesedni sikerül egyszer-egyszer, ami amúgy bravúros teljesítmény, ha azt vesszük, hogy a csaj természetes mélysége is csak maximum lézerrel mérhető be pontosan.

Hogyan lehet tökéletesíteni az első pontot? Úgy, hogy a pocsék természetű, és kiváltságos helyzetben lévő főszereplő mellé, hasonló kaliberű főhőst, illetve udvartartást kreálunk.

Liam Wilder…

Aki nem más, mint Kelsey, csak punci helyett farokkal, kevésbé harsány kivitelezésben, egy kis szerénységgel megspékelve, valamennyivel könnyebben emészthető mint hősnőnk, de semmi tartalmasat nem tud felmutatni azon kívül, hogy szuperszexi, vannak tetkói, jól focizik, menő a kérója, meg a kocsija, meg hogy ha leveszed róla a kötelező körítést, akkor Ő a srác a szomszédból (akarta volna ezt kihozni az írónő, csak helyette egy égbekiáltó papucsot sikerült neki).

És végül a barátnők és ellenségek…

Ezt nem spiláznám agyon: lásd hősnőnk.

Mit érez az olvasó, ha az első pontot sikerül kitűnően teljesíteni? Azt fogja érezni, hogy minden oldal olyan mint a táblán csikorduló köröm, irritálni fogja a karakter, mert nem fogja tudni magát a helyébe képzelni, sőt… ha igazán mesterien csináltuk akkor sikerül eljuttatni az olvasónkat oda, hogy egyenesen a hideg fogja rázni a főszereplőtől.

Jelentem, írónőnk csont nélkül eljut idáig.

2, Kell a francnak egy könyvbe konfliktus!

Az a legjobb ha úgy írjuk meg a történetünket, hogy ne történjen benne semmi. Ha megfelelően gondoskodtunk a főszereplő személyiségének vékonyságáról, akkor ez a pont már részben előre megírja magát, hiszen ha a karakter olyan mint a facsipesz, illetve a körülményei is ultrahiperszuperek, akkor már determináltuk is, hogy nincs is miről írni.

Ez így néz ki:

Íme ez itt Kelsey, aki szép, tehetséges, gazdag, és ezt tudja is magáról, egy tengerparti nagyvárosban él, mindene megvan amit csak ember kívánhat magának, sőt még azon felül is. Íme Liam, aki szép, tehetséges, gazdag, és ezt tudja is magáról, egy tengerparti nagyvárosban él, mindene megvan, amit csak ember kívánhat magának, sőt még azon felül is. És íme itt vannak a barátaik, akik szépek, tehetségesek, gazdagok, és ezt tudják is magukról, egy tengerparti nagyvárosban élnek, mindenük megvan, amit csak ember kívánhat magának, sőt még azon felül is. Kelsey és Liam megismerkednek. Kelsey és Liam barátai megismerkednek. Kelsey és Liam egymásba szeretnek. Kelsey és Liam barátai egymásba szeretnek. Mindenki boldog. Történet vége.

A baj az, hogy ha ez a könyv így került volna nyomtatásba, akkor az nem lett volna ennyire jövedelmező az írónőnek…

Tehát…

3, Mivel csak kellene egy kis konfliktus, találj ki valamit, bármit, akármit, és erőltesd bele a történetbe!

Még akkor is, ha emiatt az egész olyan fals lesz, hogy könnyezni kezd tőle az ember füle.

Kezdünk azzal a mondvacsinált hisztivel, hogy nem lehet hőseink közt semmi, merthogy Liam az edző, Kelsey meg a csapat egyik tagja. Nyüglődünk rajta egy sort, azért, hogy aztán egy oldal leforgása alatt mindenféle komolyabb következmény nélkül megszűnjön az egész probléma. Behozzuk a féltékeny expasit, csak hogy legyen, meg a gonosz csapatkapitányt, hogy még húsz oldal ki legyen töltve, meg a sajtót, mert már végképp nem tudunk mit kitalálni. Jönnek-mennek ezek a történések, de semmi hatásuk, ennyi erővel azt is le lehetett volna írni, hogy elmentek a boltba, vettek sajtot, felvágottat, csináltak melegszendvicset, ettek, ittak, büfögtek…

Na ennél a pontnál van az, hogy ha nagyon ügyesek voltunk, akkor az olvasónk már:

a, sír

b, félúton abbahagyta a történetünket

c, dühöng

e, mindhármat egyszerre csinálja.

Ha igazán profi rossz könyv a cél, akkor még van egy nagyon ügyes kis praktika ami kelleni fog…

4, Tűzdeld tele a könyvet abszurd helyzetekkel, minél kínosabb, annál jobb!

(Érzésem szerint ez a pont nagyon hosszú lesz…)

Az ominózus negyedik fejezetnél beláttam, hogy agyi kapacitásom nem lesz képes mindent bent tartani, amit később szeretnék majd itt a blogban szóvá tenni, így életemben először jegyzetfüzetet kaptam a kezeim közé, és elkezdtem leírni azokat az idiótaság határait súroló vad baromságokat amik fizikai fájdalmat okoztak.

Másfél A4-es oldal jött össze…

Vázlatosan…

Címszavakban…

Kicsi betűkkel írva…

Engedelmetekkel ezt most megosztanám veletek…

4.1, Harry Potter jelmez – gólyaavatás

Emlékszem, hogy lázadó tiniként, amikor még éppen hogy csak 14 éves múltam, nekem is voltak absztrakt álmaim arról, hogy a nagy Ő majd milyen kínos helyzetekben fog rajtakapni, és hogy az amúgy miért is lesz majd vicces… 14 évesen gondolkoztam ezen… mondom 14 évesen. És akkor sem jutott eszembe az, hogy rikicssárga tütübe menjek fociedzésre! Értem én, hogy gólyaavatás, meg társai, na de akkor is… Először is, elvileg ez egy profi egyetemi focicsapat… erősen kétlem, hogy az edző hagyná, hogy a lányok tütüben edzenek… vagy az edző lehet hogy soha nem volt munka, és balesetvédelmi tájékoztatáson? Kettő, ez megalázó, és az amerikai egyetemeken is úgy tiltják már az ilyeneket, ahogy csak tudják, mert volt olyan hogy a sok idióta amerikai annyira túlzásba vitte a hülyeséget, hogy belehalt. Szóval lehet hogy ezt viccesnek szánta az írónő, csakhogy nem lett az. Kínos lett, és erőltetett.

4.2 Részegség, felkínálkozás, és korona

Adjunk példaképet a mai fiataloknak! Tizennyolc évesen a követendő trend: igyál, amennyit csak bírsz, minden pasi előtt kellesd magad, menj el egy zsúfolt buliba, és tegyél a fejedre rózsaszín játékkoronát! Hangoskodj ahogy csak tudsz, lehetőleg minden második szavad legyen a szexre történő utalás, mert ez az amitől észre fognak venni, és az az ami miatt majd a jóvágású menő csávó meglátja benned a tartalmat! Uram borogass! Ez most komoly…? A könyv kezdeténél még az járt a fejemben hogy nem fogom annyira szigorúra venni a véleményemet, mert lehet hogy csak az a baj, hogy nem az én korosztályom a könyv célközönsége. A könyv végére eljutottam oda, hogy én holt biztos hogy nem fogom a mai 16-20 éveseket azzal megsérteni, hogy azt mondom, hogy ez a könyv nekik íródott.

4.3 Hosszú haj, rövid ész avagy a focistaviccek helye

Hősnőnk megtudja, hogy az éppen aktuális országos viszonylatban ellenállhatatlannak titulált ulrabrutálszuperpasi lesz a segédedzője, és ez annyira komolyan megrendíti hogy másnap reggel újra rá kell csodálkoznia arra, hogy jaaa… hát őt minden nap látni fogja ezt a srácot. Mikroszkópikus méretű agya képtelen megtartani az információt, egyszerűen elfelejti, hogy a srác ott lesz aznap a pályán… meg amúgy minden más napon is, merthogy Ő a segédedző!

Nem tudom ki hogy van vele, de ha velem közölnék, hogy holnaptól (mit tudom én) Chris Hemsworth lesz a munkatársam, továbbá tételezzük fel csak a játék kedvéért hogy Chris Hemsworth ebben az univerzumban facér… és tételezzük fel hogy a kémia is működik kettőnk közt… továbbá tételezzük fel hogy modell alkattal rendelkezem… (Linda! Bilibe ér a kezed!)

Szóval tételezzük fel, hogy hősnőnk helyében vagyok, akkor én másra sem tudnék gondolni (persze letagadnám), csak arra, hogy nekem minden nap együtt kell majd dolgoznom az ultrabrutálszupercsávóval…

4.4 Legszexibb sportolónők

Legszívesebben annyival letudnám ezt a részt, hogy no komment…

Egy közönségszavazás eredményeként hősnőnk lesz a legszexibbnek tartott sportoló a mit tudom én már milyen viszonylatban… Ugyan ki más lenne? Megint csak: állítsunk példát a fiatalok elé! Ha profi sportoló vagy, akkor nehogy azt hidd, hogy az eredményeid miatt leszel elismert! Nem, ami fontos lesz, az az hogy a feszes kis segged mennyire mutat jól a címlapon…

4.5 Brazil gyanta…

Megismered az univerzum legjobb pasiját, ugye…? Kapsz tőle egy masszázsutalványt, ajándékkártyát… nevezd ahogy akarod. (Off: fel nem tudom fogni hogy miért ad Wilder neki ilyen ajándékot, mikor ezen a ponton még csak ott tartunk, hogy váltottak vagy három mondatot, azt is úgy hogy a csaj hótkoki részeg volt…). Elhatározod, hogy a barátnőddel elmentek beváltani az ajándékod (szigorúan csak a barátnőddel lehet elmenni, mert szimbiózisban éltek, ha leválik rólad, akkor meghalsz!), mégis milyen szolgáltatást választasz? Hát brazilgyantát! Ugyan mi mást?

Ha nem négy oldalon keresztül ecseteljük a brazilgyantázást! Kérdem én: minek? De tényleg! Miért? A kínosságig fokozza az írónő a témát, mert az hiszi hogy ez humoros. Hát nem az! Beviszi Kelsey a barátnőjét hogy az fogja a kezét, amíg gyantázzák??? Mi a jó tököm ez? Meg a frissen gyantázott puncit tükörsima bowlingpályához hasonlítja? Meg amikor kijönnek a szépség szalonból, akkor Kelsey szétrakott combokkal sétál, mert hogy szokatlan?? Muszáj az egész utcának tudnia, hogy téged épp most téptek meg frontálisan alul? És ha ez még nem lenne elég, akkor az esti bulin, a kedves barátnő részegséget imitálva még az ultrabrutáldögöscsávónak is benyögi, hogy te épp aznap lettél brazil gyantázva, ráadásul annak az ajándékkártyának a kontójára, amit tőle kaptál! Hát lehet velem van a baj, de ha velem ezt az otrombaságot megcsinálná valamelyik nem létező barátném, akkor mi nagyon sokáig nem beszélgetnénk egymással…

4.6 Csapatépítő tréning, ahol a pasasunk bemutathatja mekkora szuperalfa

Szóval szereplőink elmennek erre a katonai kiképzőterepre csapatépíteni, és az egyik kötélnél Kelsey majdnem lezuhan, Liam kapja el, és húzza fel a biztonságot nyújtó palánkra, aztán aztatat mondja neki, hogy „nem estél volna le, mert nem hagytalak volna leesni.” – és közben égő tekintete felperzseli körülöttük a nemlétező erdőt…

Tudom, ez lett volna az a pont, ahol illő lett volna elalélnom.

Nem történt meg.

Helyette felmordultam, hogy „hát kösz… hálás vagyok”, és beleordítottam a párnámba.

Egy ennyire suta, gagyi, bicsaklott klisét beletenni a történetbe, már egyenesen gonoszság volt.

4.7 Jegyezd meg: ha leöntöd magad sörrel, egy buliban, ahol annyian nyomorognak körülötted, hogy még levegőt venni sem tudsz, akkor a helyes reakció: kezdj el hangosan kiabálni, hogy leöntötted magad, és hogy emiatt most teljesen rád tapad a felső, és hogy még a mellbimbóid is merevek! Majd jajgass ezen a barátnőddel még hosszú percekig, nehogy a később érkezők lemaradjanak a látványodról.

4.8 Ha szex, akkor utaljunk a Szürke ötven árnyalatára…

Evidens. Hisz ha a szexről van szó, akkor az alapmű, olyan, mint a biblia – nőknek. A pasik a pornóból, a fiatal lányok meg a Szürkéből kell hogy megtanulják az intimitás alapjait. Mert ez így jó! Hát utaljunk rá, ahol csak lehet!

4.9 Ha tetkó, akkor legyen sablonos! Az eredti tetkó az olyan snassz…

Én szeretem a tetoválásokat. És szerintem egy tetoválás akkor az igaz, ha egyedi, ha személyes, meg persze ha szép, esztétikus, és van tartalma. Liam tetoválása minden munkájába belefásult tetoválóművész rémálma, akkora klisé, hogy az már valami hihetetlen: veni, vidi, vici…

Ez vetekszik az olyan feliratokkal, mint a „pain”, vagy „freedom”, „love”, „hate”, vagy „forever”.

4.10 Leszel a barátnőm?

Na menj a picsába…

Ez most komoly? Gyerekek… Liam egy 26 éves felnőtt férfi aki a karrierje miatt több élettapasztalattal rendelkezik mint egy átlagos negyvenes pasi… és megkérdezi Kelsey-t hogy lesz-e a barátnője…???!

Hát hol vagyunk? Általános iskolában? Miezmárdetényleg?

4.11 Bármit csinálsz is, azt a barátnődnek, és a pasid haverjának utánad kell csinálnia.

Gerlicéink mintha félnének egyedül lenni, állandóan a haverokkal lógnak, megszervezik egymás randiját, pizsipartit tartanak azért, hogy a szűz barátnő nehogy egyedül maradjon már a sráccal akiért odáig van meg vissza, mert az olyan félelmetes. Mindig ott kell lógniuk egymás seggében, nehogy már magánélet legyen a magánélet… Együtt kell M&M drazsét majszolva kidumálni mindenki éppen aktuális szerelmi ügyét, mert a pletyka olyan jó, meg a jó barát akkor a legjobb barát, ha részleteiben ki lehet vesézni vele, hogy kit hogyan nyaltak ki vagy hogy milyen zsírkirályűberfasza lecummantani a segédedzőt az irodában a reggeli zöldséglé elfogyasztása közben/után.

Komolyan mondom, öreg vagyok én már az ilyen lelki traumákhoz…

4.12 Leselkedj a barátod után, mert az olyan cool dolog

Ez a pont kapcsolódik az eggyel fentebbihez, csak itt már finomkodás nélkül hágjuk meg az intimszféra határát. Itt egyenesen, és bevallottan kilessük, hogy mit csinálnak a barátaink, mert az olyan muris.

4.13 olvasztott csoki vs. eper

NEM! Ezt csak jótanácsként írom ide: amilyen jól hangzik, olyan pocsék utána lemosni.

Összegezve: ha a fenti pontokat egytől egyig betartjuk, akkor nagy valószínűséggel sikerül olyan könyvet írnunk, ami nem hogy tetszeni nem fog az olvasónak, de még egyenesen utálni is fogja.

Amit még meg kell említenem, de csak azért mert a perfekcionista énem nem hagy nyugodni, hogy a könyv második fele kevésbé vitriolos, mint az első, de ott is hozza magát a séma: amikor már kezdenénk azt hinni, hogy talán, talán haladunk valamerre, hogy csak lesz ennek valami értelme, akkor az írónő péklapáttal tarkón csap minket, és minden marad a régiben.

A szex jelenetekhez egy mondatot tennék csak hozzá (tudom, én is csodálkozom rajta, hogy ennyire szűkszavú vagyok): hősnőnk minden pasi álma, olyan könnyen kielégíthető, hogy komolyan mondom féltékeny vagyok rá emiatt. Elég neki ha Liam csak itt-ott egy kicsit megcsikizi, és már készen is van. Szerencsés leány… (érezd a gúnyt)

Sajnos szűkszavú indoklásom után, azt kell mondjam, hogy ezt a könyvet nem tudom pozitív méltatásban részesíteni. Ajánlani sem tudom, legfeljebb csak elrettentő példának, vagy az olyan mazochistáknak mint én, akik szeretnek szenvedni. 

Értékelés: 2 pont

Tovább

Tahereh Mafi: Ne keress (Ne érints 2.) /2015/ és Ne félts (Ne érints 3.) /2015/

Szóval az úgy volt, hogy éppen benne voltam az üzemszünetem kellős közepén, amikor bent sétáltam párommal a városban. Én perfekt függő vagyok, ezt tudni kell rólam. Ha függök, azt teljes erőbedobással csinálom, és még büszke is vagyok rá. Példa: én és a kávé elválaszthatatlan párost alkotunk. Ha nincs kávém (olyan nincs, hogy ne legyen, de tételezzük fel, hogy mégis van…), akkor nem szabad a közelembe jönni. Aki dolgozott már valaha velem, vagy egy kicsit is ismer, az tudja, hogy bármerre megyek is, mindig van nálam kávé. A kávékat kismillió szempont szerint kategorizálom: munkahelyi kávé, pihi kávé, flancolós kávé (ez a pihi kávénak az egyik alkategóriája), mostrohannomkellvalahovádenézdittegykávézó kávé, tudomhogyéjfélmúltaludnomkénedenézdmárvanlefőzvekávé kávé, kávékávékávékávé kávé… satöbbi, satöbbi. Ahány féle-fajta kategóriám van, annyi féle kávéivási rituálém is van. A flancolós kávé például egy szent dolog. Azt csak akkor csináljuk, ha van rá időnk, mert a flancolós kávé megérdemli az odafigyelést, és azt hogy maximálisan kiélvezzük a gyönyört, amit nyújtani képes. A falncolós kávé mindig valamilyen egzotikus kávé: mogyorós, likőrös, kókuszos, vaníliás-szerecsendiós, csokis, japán, brazil, mexikói… (mindegy, csak ne Tchibo Family legyen…). Tetején a legtöbb esetben tejhab van, esetleg fahéj, vagy kakaó, és a legtöbb esteben barna cukorral az igazi.

Na már most… Egy ilyen kávé elkészítése (figyelembe véve hogy az ipari tejhabosítóm maximum egy decire kalkulált) valahol a fél óra és az örökkévalóság közt ingadozik. Ebből következik, hogy ha már ennyit kínlódik miatta az ember, akkor az a minimum, hogy úgy fogyassza már el, ahogy neki a legjobban esik (téli esték receptje: bögre, ocsmánykockáscsíkos sízokni, kinyúlt pihepuha pulóver, valami kellemes zene, és hangulatvilágításba burkolt hálószoba).

És hogy ezzel mire is akartam utalni… Nekem a kávé függőség. Ha nem ihatok, vagy ha nem úgy ihatom, ahogy akarom, akkor embert ölök. Kész passz.

De ugyanilyen függőség nálam az olvasás is.

Mi van akkor, ha egy függőt megpróbálsz lehozni a szerről? Hát akkor annak a szerencsétlen függőnek elvonási tünetei lesznek. Mi van akkor, ha az emberünk már egy ideje tiszta? Nem engeded az anyag közelébe.

Szóval ott tartottunk, hogy ballagunk bent a városban párommal, amikor is, azt mondja nekem a lelkem, hogy menjünk be egy könyvesboltba. Meg voltam győződve arról, hogy ez az ember teljesen készen van, frontális lebenypusztulása van, vagy nem tudom, de az holt biztos, hogy az ötletre adott arcidegbénulásos reakciómat le kellett volna fényképezni. Hát hülye ez? Alkoholistát akar kocsmába vinni…?

Kiderült: férjem teljesen komolyan gondolta minden szavát, én meg jó függő módjára, kb. 10 másodpercig bírtam tartani az ellenállásom.

Keserédes élmény volt bemenni a boltba. Ja, hogy ez is megjelent…? Az is megjelent…?

Fél szemmel azért néha rásandítottam, olykor-olykor a piacra, így például tudtam mikor jelent meg Ward legújabb könyve, vagy Cole-é, vagy Karen Rose-é… De ez nem volt több felszínes kapirgálásnál. Valószínűleg ezért lehetett, hogy Tahereh Mafi disztópiájának második, és harmadik kötete annyira szíven ütött. Ott álltam a könyvespolc előtt, a két könyv gerincét simogattam, és azon merengtem, hogy legutóbb, amikor Tahereh Mafi-t olvastam, akkor még az is kérdéses volt, hogy ki lesznek-e adva egyáltalán a folytatások. És most ott voltak előttem. Férjem hamarabb tudta, mint én, hogy könyv nélkül nem fogunk kilépni az ajtón. Mielőtt teljesen maga alá gyűrt volna a nosztalgia, rám tukmálta a két könyvet (nagyon kellett erőlködnie…), és én már repültem is, először ki a könyvesbolt ajtaján, majd haza, majd a Regenerációba, és Warnerhez, és Adamhez, és olyan lány vagyok, akit nem lehet megérinteni, és lázadó vagyok, és a képzelet hajója vagyok, amely elvész tudatom végtelen tengerében.

"Juliette elmenekült a Regenerációtól. Már nem vihetik véghez vele a tervüket, már nem használhatják fegyvernek. Most már szabadon szeretheti Adamet. Ám Juliette sosem szabadul meg attól, hogy érintése halálos. És Warnertől sem szabadult meg, aki ádázul keresi őt. Juliette-et a múltja kísérti, a jövőjétől pedig retteg; tudja, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyek megváltoztatják az egész életét. Olyan döntéseket, amelyekkel választania kell a szíve, és Adam élete között."

Megjelenés éve: 2015

Kiadó: Gabo

Ára: 2490 Ft - plusz mínusz pár százas

"Már semmi sem lesz olyan, mint volt. 

Omega Pont sorsa ismeretlen. Mindenki, akit Juliette ismert, valószínűleg halott. A háborúnak talán már azelőtt vége lett, hogy igazán elkezdődött volna. 

Juliette az egyetlen, aki a Regeneráció útjában áll. Tudja, ha ő életben marad, a Regeneráció nem élhet. 

Ám ahhoz, hogy legyőzze a Regenerációt és a férfit, aki kis híján megölte őt, Juliette-nek segítségre van szüksége valakitől, akiről sosem gondolta, hogy megbízhat benne. Warnertől. És miközben a közös ellenség legyőzésén munkálkodnak, Juliette rájön, hogy minden, amit tudni vélt – Warnerről, a saját képességeiről, sőt Adamről is –, téves volt."

Kiadás éve: 2015

Kiadó: Gabo

Ára: 2490 Ft - plusz mínusz pár százas

A Ne érints egyike volt a legjobb disztópiás könyvélményeimnek. Tahereh Mafi írói stílusa nagyon megfogott, nagyon tetszett az első rész szerkezete, a rövid, lényegre törő mondatok, lenyűgözött a frissessége, a lendülete, az eredetisége. Karakterei jól meg lettek formálva, és még a történet is elég logikusra sikerült. Egyetlen bánatom volt csupán, méghozzá az, hogy az erős indulás után a sztori befordul az X-Men utcájába, és… hát ott is marad. Végig. Bizonyítandó, hogy nincs új a nap alatt.

De úgy voltam vele, hogy a könyvnek bőven több az előnye, mint a hátránya, így nem volt kérdéses, hogy el fogom olvasni a folytatásokat is.

Valahol nagyon örülök annak, hogy a második, és a harmadik kötet egyszerre szereztem be, és gyors egymásutánban olvastam el, mert ha a megjelenések sorrendjében azonnal lecsaptam volna rájuk, akkor lett volna nem egy feszült hetem, amikor épp a két kötet közt vergődöm. Mert ahogy ez a második kötet véget ér… na de erről majd később.

Teljesen meglepő módon a második kötet onnan folytatódik, ahonnan az első véget ér. Újragondolt X-Men csoportunk a világ szemétől elrejtve, egy földalatti bunkerban éli szokványosnak nem mondható életét. Juliette sokszor roskad maga alá – többször mint az kényelmes volna -, de legalább teljes beleéléssel lelkizik, amiért respect – hölgyeményünk sem szereti a félmunkát. És akkor van még itt képességkontroll, meg barátkozósdi, még egy kis lelkizés, szerelmi dilemma, megint egy kis hiszti a képességek körül…

Megmondom mi hiányzik de nagyon a második kötet első feléből: Warner.

Nélküle a könyv olyan, mint a fűszer nélküli chips. Mint a vakaró, vagy mint a papír. Íztelen, jellegtelen, unalmas.

Nem tudom mennyiben volt tudatos az írónő részéről, hogy így építette fel a történetet, de el kell ismernem profi munka – már ha az idegekkel való játszadozásról van szó. Warner karaktere annyira szélsőséges az első kötetben, annyira – jobb kifejezés híján – pszichopata, és annyira lebilincselő, hogy az már ott egyértelművé válik, hogy alappillére lesz a folytatásoknak is, akár így, akár úgy. Szóval az ember lánya a kezébe veszi a második kötet, szomjazza Warnert már az első laptól… csakhogy nem kapja meg. Még egy kicsit sem. Nem… még egy hangyányira sem. Persze meg van említve hogy ott korzózik a bunker környékén, de ennyi. Nincs ló, kapsz szamarat, oszt viszontlátás!

Vagyis hát, még szamarat sem, mert Adam is eltűnik, mint szürke szamár ködben, mert neki is van dilemmája…

Ha tudom a második kötet elején, hogy mi is lesz majd a történet vége, akkor birkatürelemmel olvastam volna végig. De így, hogy szigorúan tartottam magam a lapok sorrendjéhez, azt kell mondjam a második kötet első fele egy vegytiszta idegbaj volt.

Megbarátkoztam azzal a ténnyel, hogy nincs Warner, van Adam. Adam nem rossz fiú, csak olyan mint a chips fűszerek nélkül (lásd fentebb). Olyan kis kedveske a lelkem. Nem él vissza a helyzettel, felelősségtudó, kitartó – sablonos, átlagos, szürke, Warnerhez képest annyira hétköznapi hogy az már égbekiáltó. De legalább ott van, még ha ritkán is, de legalább jelen van…

Képzelhetitek a döbbenetemet, amikor kiderül, hogy Adam mégsem annyira ellenálló Juliette energiavámpírságával szemben, mint azt addig hittük. Akkora a szerelem a két fiatal közt, hogy csoda hogy a lapok nem kapnak spontán öngyulladást tőle, és ezt a földöntúli románcot az írónőnk fogja és kikapja a kezünkből, majd egy laza rántással cafatokra tépi - szinte hallom ahogy közben gonoszul kacag.

Jó, tudom, Juliette és Warner közt már az első kötetben elindul valami, de a második kötet első felében a Warner-Juliette románc annyira abszurd gondolat még, hogy az ember nem is nagyon veszi számításba.

Miután drága írónőnk jóvoltából átmenetileg két románc közé csücsülünk, jön a szenvedős fázis. Juliette szenved, amiért el kell engednie Adamet, amiért nem tudja használni rendesen az erejét, amiért nem tud barátkozni, amiért olyan szerencsétlen amilyen szerencsétlen. Adam szenved, amiért Juliette szenved, meg azért is, mert Juliette elengedi, mikor amúgy neki esze ágában sem lenne menni… A többiek azért szenvednek, mert hőseink szenvednek, mi olvasók meg azért szenvedünk, mert ennyi szenvedés mellett az volna a csoda ha mi nem szenvednénk.

De aztán megjelenik Warner, a történet pedig merészen felfelé ívelő pályát vesz. A srác a könyv katalizátora. Meglátásai, stílusa, egyenessége, stratégiai érzéke, esze - és még tudnám sorolni – képezik a történet tengelyét. Olyan szereplő aki a józanság hangján szól akkor is, amikor mindenki más éppen a csillámpónis tündérvilágban leledzik. Előre megmondja, miért kudarc a tervük, hogy mi fog történni, következetesen kitart a véleménye mellett, és rendre igaza is van. Stabil karakter, olyan, akibe akaratlanul is el kezd bízni az olvasó, és el is kezdi csodálni is, annak ellenére, hogy szinte a történet kétharmadáig úgy tudjuk hogy gyilkos, és kegyetlen. Persze, az idealizálási kényszer miatt fel kell menteni a végén a bűnei alól, és glóriát kell vonni a feje köré (ez az a passzus, ami nélkül én totálisan jól meglettem volna – az én idealizáslási kényszerem mindenféle öklendezés nélkül képes befogadni egy árnyalatnyi kis gonoszságot), hogy könnyebben emészthetővé váljon. Motivációi világosak, az önállósága pedig egyenesen felüdülés, egy-két másik szereplő önállótlanságával szemben. Egy szereplő van, akinek a stabilitása és komplexitása Warner-hez mérhető, ez pedig Kenji. Sajnálom, hogy az Ő karakterébe nem mélyed el még jobban az írónő.

Szóval, a Warner-Juliette féle románc így utólag visszagondolva elkerülhetetlen, csak ezt az olvasó nem kezdi magában tudatosítani csak a második kötet végén - bár még ekkor is marad nem kevés kétség. A frontális fordulás a harmadik kötetben történik meg, ráadásul elég kegyetlenül. Írónőnk nagyon ügyesen egyensúlyoz: egyik kezével Adam-et löki egyre lentebb - a srác Juliette felé intézett szavai minden jóérzésű emberből visszatetszést váltanak ki -, másik kezével pedig Warnert emeli fel - lépésről lépésre enged egyre mélyebbre bennünket a srác sáncai mögé, és minél többet tudunk meg róla, annál jobban belopja magát a szívünkbe. Észre sem veszi az olvasó, és a könyv ütemével párhuzamosan ábrándul ki Adamből, és szeret bele Warnerbe.

Én pedig csak egyszerűen élveztem az utazást Warnerhez...

A történetről:

Mindent összegezve ki lehet jelenteni: túl sok újdonságot nem hordoz a sztori. Elnyomó hatalom ellen küzdő fiatalok, egy lerobbant jövőben, ahol már nincs semmi remény, hogy aztán kiderüljön, hogy mégis van még remény.

Viszont igényesen összerakott történet, ami következetesen építkezik, kerüli a brutális butaságot, és a logikátlanságot. Szóval maximálisan élvezhető. Helyenként még izgalmas is, ami csak növeli az értékét. Az egyetlen bánatom csak az X-Men-es felhang, de ez lehet hogy csak az én ficakom – éltes korom miatt hadd engedtessék meg nekem ez kis hiszti (én még olvastam X-Men-es képregényt…).

A történet tördelése is nagyon jó – ha az ember gyors egymásutánban olvassa el a második, és harmadik kötetet. Mert a második kötet vége olyan, mint a magasra feldobott labda, ami nem hajlandó leesni. Minden függőben marad, mindenhol csupa, csupa kérdőjel… Csak ezért nem szenvedtem ezt meg, mert ahogy bezártam a második kötetet, már fel is csaptam a harmadikat.

Éééés a harmadik kötet vége is hasonló… Mármint… Milyen vég ez már kérem szépen? Mi ez az „ugye tudod, hogy most az egész világ ránk fog támadni?” dolog itt a hajrában?

Első reakció: lássuk, lássuk!

Második reakció (és ez volt az idegesítőbb): most miért kellett ez? Így most tovább fogom gondolni az egészet, és a racionális énem úgy ki fogja nyírni a szereplőket a nagy távoli háborúban mint a sicc. Ennyit az idealizált románcról, és a jó mindig győz a gonosz felett bölcsességekről…

Juliette…

Juliette egy nagyon érdekes karakter. Az első könyvben nagyon megkedveltem, mert elég mély, és elég erős is. Van bátorság benne, nem is kevés, és még a józanság sem idegen tőle… Így a második kötet Juliette-je kész csalódás volt a számomra, legalábbis eleinte. Még szerencse, hogy Kenji egy-két fejmosása után, és Warner ráhatása miatt hölgyeményünk seperc alatt összeszedi magát, mert ha végig megtartotta volna önsajnálós attitűdjét, hát én megtéptem volna magam…

Összegezve:

A trilógia jó. Ha be kellene sorolnom a disztópikus trilógiák közé valahová, úgy hogy a történet egészét nézzük, és nem csak 1-1 kötet, akkor én azt mondanám, hogy bőven elfér Collins trilógiája mellett – esetleg kicsit alatta az X-Men-es áthallás miatt.

Értékelés: 9 pont

Következő vélemény: Penelope Ward: Stepbrother dearest - Legdrágább mostohabátyám

Várható megjelenés: 10.21 - 10.22

Tovább

Van az úgy... (egy kis off)

Van az úgy, hogy…

Van az úgy, hogy az ember lánya megfeneklik. Nem kicsit. Nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem úgy jó ízesen, totális erőbedobással…

Akár hiszitek, akár nem, lassan kicsivel több mint fél éve rotstoklok efölött a bejegyzés fölött.

Az első vázlat szerint néhány tőlem megszokott rövid körmondatban helyzetjelentettem volna, illetve megindokoltam volna két éves (tejóatyaúristenezdegáz!!!!) kihagyásomat. Hogy ez miért is nem jött össze… Először is, mert ha tényleg hű maradok magamhoz, akkor abból az indoklásból olyan hosszú könyv lett volna, mint a Háború és Béke. És kb. olyan szórakoztató is lett volna… Így belegondoltam: akarok én azzal indítani másfél év kihagyás után, hogy mély lélegzetvételű szentimentális és/vagy filozófiai értekezést tartok az igazságtalan, nehéz, rohadt életről? Válasz: eszemben sincs. Az élet jobbára… szar… néha. Ezt be kell látni, el kell fogadni, néha muszáj hagyni, hogy a középső ujját lengesse felénk, mert… és most jön a mantrám, kettő is van belőle:

1, van az a szint aminél már nincs lentebb (bevallom, fogalmam sincs hol van az a szint, mert a sors eddig még mindig sikeresen rám cáfolt);

2, minél pocsékabb, annál jobb, mert ott van a yin meg a yang, hogy nincs rossz, jó nélkül, nincs napsütés, égszakadás nélkül, satöbbi, satöbbi, blablabla… ergo minél jobban fáj, annál jobban fogod tudni értékelni azt ha már nem fáj, illetve a szenvedéstől még a lélek is nemesedik (asszondják), szóval az úgy van, hogy nem a jó a jó, hanem a rossz a jó… értitek? (én sem értettem, nyugi, az esetek többségében inkább változatosan káromkodtam… ennyit a lélek nemesítéséről).

A második verze az lett volna, hogy megtagadom önmagam, de olyan isten meg nincs (próbáltam, higgyétek el).

Ezért kérlek nézzétek el nekem, hogy nem merülök el mélyen az elmúlt két évben, és nem boncolgatom halálra az eltelt időt. Két év iszonyatosan hosszú idő, velem pedig átlagban három hetente történt valami, amitől kedvem lett volna tökön rúgni a gondviselést… Múlt év végén kezdtek rendeződni a soraim, de addigra annyira lemerültem minden szempontból, hogy nem volt kapacitásom sem írni, sem olvasni. Nagy bajom az hogy amikor olvasok, vagy írok, akkor abba teljesen beleélem magam. Ez az esetek többségében amúgy áldás. Akkor viszont egy átok, amikor bedugul az agyam az élettől, mert akkor…

1, a dugulás méretétől függően nehezen tudok elvonatkoztatni, és ilyenkor még a jó könyv sem jó könyv, vagy…

2, olyan csapnivalóan depresszív dolgokat kezdek írni, amitől még a notebook-om is eret metsz magán.

Ilyenkor üzemszünetre van szükség. Nem terveztem, hogy ilyen hosszúra fog nyúlni ez kényszarszerszabi, de sajnos így alakult.

Viszont a jó hír, hogy kivártam ennek a hullámnak a végét, és még rá is hagytam egy kicsit, biztos ami biztos. Nem akartam abba a csapdába esni, hogy megint megjelenek, azt mondom, hogy itt vagyok, aztán megint eltűnök a süllyesztőben. Vérzett a szívem a blogért, és nagyon hiányoztak az itt szerzett boldog pillanatok, de akkor sem akartam semmit elsietni. Úgy éreztem, hogy ez az egész többet ér annál, mint hogy csak úgy elbagatellizáljam.

Ami a ráhagyásos időszakot illeti…

Vicces volt...

Próbáltam egészséges életmódra váltani… nagyjából egy hónapig bírtam is. Vettem magamnak taposógépet is! Nagyon ultrabrutálba nyomtam, volt itthon zumbazene meg amit akarsz… (drága férjemnek tuti a retinájába égett ahogy zumbázom). Nem ettem édességet, kerültem a cukrot, egyszer még kocogni is elmentem… (a lakótelepnek azóta is rémálmai vannak). Ne kérdezzétek, hogyan ért véget ez a periódusom…

Kreatív válságba kerültem. Mivel az írástól, és az olvasástól szándékosan távol tartottam magam, így felhalmozódott bennem az alkotási kényszer… Beköszöntött a mostéppenfestőnekhiszemmagam korszak. Eredmény: jobban írok, mint ahogy festek… (legalábbis nagyon bízok benne…)

Bizonyítás (remélem mindent fel lehet ismerni...):

Éééés zoknimanók! (Csak a vicc kedvéért...)

És nagyjából ennyi… most itt vagyok, kipihent vagyok, az agyam ettől szellősebb már nem is lehetne…

Viszont…

Jól le is vagyok maradva. Rettenetesen le vagyok maradva! Annyira le vagyok maradva, hogy rosszabb napjaimban pánikrohamokat kapok emiatt. Nem hiszitek el, de a kiadók, fütyülve az én üzemszünetemre, folytatták a könyvek kiadását, ami egy szempontból jó: csokoládéboltba szabadul gyereknek érzem magam, dőzs van, olvashatok vakulásig.

Más szempontból viszont nagyon nem jó: halványsegédlila fogalmam sincs róla, hogy mivel kezdjek.

Így arra kérlek titeket, hogy ha van kedvetek, írjatok nekem akár emailben, akár itt kommentben, vagy fb-n olyan könyvcímeket, amikről szívesen olvasnátok itt a blogban is.

Ismertek… nem kell kímélni, jöhetnek olyan könyvek is, amiktől ketté állt a fületek.

Nagyon köszönöm előre is Nektek! És köszönöm azt is, ha ennyi kihagyás után adtok még egy esélyt a blognak.

Következő vélemény: Tahereh Mafi: Ne keress (Ne érints 2.) /2015/ és Ne félts (Ne érints 3.) /2015/

Várható megjelenés: egy órán belül.

Tovább