A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Meghan March. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Meghan March. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. október 23., hétfő

Meghan March: Vágy és hatalom (Vágy trilógia 1.) /2017/



Fel kellene vezetnem valahogy ezt a bejegyzést…
És nem tudom hogyan csináljam!
(Ez enyhén szólva is kétségbeeséssel tölt el…)

Ugyebár, mint tudjuk, általában majd minden véleményem előtt valamilyen pár mondatos eszmecserét tartok valamivel kapcsolatban, ami a könyvet is érinti… Mert általában majd minden könyvnek van legalább egy olyan sarkalatos pontja, amihez hozzá lehet fűzni egy-két olyan szót, amit a személyes tapasztalat, és/vagy a realitás ihletett.

Kedves olvasóim, drága barátaim!

Jelentem, ebben a könyvben semmi, de abszolúte semmi nincs, amihez bármit is hozzá tudnék fűzni felvezetésképpen…

Hazudok…

Volt egy-két ötletem, csak sajnos azok nem igazán illettek volna a blog profiljába – mert egy könyves blogban, csak ne indítsunk már úgy egy véleményt, hogy: akkor most beszélgessünk egy kicsit a pornóról… nem… nem az igényesebb fajtáról… hanem az interneten fellelhető freeporn videókról, amatőr stílusban, ahol kásás a kép, a pasasnak pocakja van, a környezet életszagú, és asszonykánk teste is olyan természetes ahogy azt a Mindenható megalkotta (én most tényleg egy mondatban használtam a freeporn, és Mindenható szavakat???) – még mielőtt azt hiszitek, hogy minden napomat a web előtt töltöm, ilyen videókat „tanulmányozva”, szeretném ha tudnátok, hogy ez nem így van… csak hát 33 életév, az 33 életév… az emberre, itt-ott ráragad ez-az (úgy tudtam, hogy ebbe a témába nem kellene belemenni! – kínosan feszeng… csodálkozik azon hogy kínosan feszeng…)

(Amúgy azok miatt a kifejezések miatt amiket egy mondattal fentebb használtam, úgy fog rám mutogatni a google, hogy attól már előre borogatni kell magam… előre sajnálom azokat a szerencsétleneket, aki ide fognak tévedni, és rájönnek arra, hogy ez nem az ami…)

Na… megy ez mint az ágyba karika csapkodás…
Már mennyi mindent írtam, és egy mondaton kívül még szó sem esett a könyvről!

De csak hogy hű legyek önmagamhoz, azért ideírnék valamit, ami talán megadja a kezdő löketet.
A minap együtt tanultam szemem fényével a csalimese definícióját. A csali mese olyan mese, ami nem szól semmiről… Egész pontosan, a csali mese olyan mese, ami átveri hallgatóit. Ugyanúgy kezdődik mint minden más mese, azok eszköztárát használja, de a mesemondó egy pillanatban hirtelen lezárja a történetet, ezzel megviccelve hallgatóit.
Oké, tudom, hogy ez a sztori egy trilógia (fel nem tudom fogni miért lett belőle trilógia! – erről később), de az első kötet tartalmát, végét, lezárását tekintve maximálisan kimeríti a fenti meghatározást.

És még egy gondolat…

Szeretném megköszönni Goitein Veronikának (nagyon szép név), a fordításra szánt idejét, és a munkáját. És ezt most minden vicc, illetve gúny nélkül mondom… Nagyon ritkán elő szokott fordulni, hogy nekem is kell ezt-azt fordítanom (amatőr módon, semmi komoly), és így tudom, hogy egy ilyen munka mennyire izzadságos, és fárasztó lehet. Saját tapasztalatom alapján tudom azt is, hogy könnyebb olyan szöveget fordítani, ami érdekli az embert, mint egy olyat, ami még csak a legcsekélyebb mértékben sem köti le. Ha az ember azt akarja, hogy a fordítás magyar nyelvi környezetben is megállja a helyét, az pedig kifejezetten nehéz, és fáradtságos munka. Ezért feltételezem, hogy fordítónk nem volt egyszerű helyzetben. Megkockáztatom, hogy hölgyeményünk egy kedves, tanult, értelmes ember, aki csont nélkül megfelel az emberi alapműködés normáinak, és ezért arra kell következtetnem, hogy olykor-olykor biztos eljutott oda munkája folyamán, hogy ennyi, nincs több, eddig bírtam, kész, vége, feladom…
Ezért én maximálisan tisztelem, és becsülöm Goitein Veronikát a könyvbe fektetett energiájáért, és kitartásáért.
(Ha esetleg tévednék, és nem lenne igazam, akkor azért elnézését kérek, mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy az ember alapvető jellemzője, hogy magából indul ki, és ha én mint olvasó agyi kapacitásomat tekintve sivatagokat megszégyenítő módon szikkadtam ki a „történet” végére, akkor el nem tudom képzelni, milyen lehetett annak az élmény, aki hivatalból több napot kellett hogy foglalkozzon ezzel a remekkel.)

És akkor… kezdjük!




"Tömött ​a pénztárcám és jó nagy a férfiasságom. Ennyit az önéletrajzomról. Azt hiszem, nem is kell többet mondanom, a nők 99 százalékának ennyi elég, hogy megkapjam őket. 
Hogy seggfej vagyok? 
Hát igen. 
És tudod, mit? Jól is érzem így magam. 
Vagyis jól éreztem… 
Amíg nem találkoztam Vele. 
A könyvekben szikrákról meg kémiáról szoktak írni. Faszság. Kettőnk közt inkább tűzijáték volt, sőt tűzhányó. Vagy atombomba. 
Csakhogy van egy kis baj. 
Nem tudom a nevét, nem adta meg a telefonszámát, csak úgy lelépett a szállodából életem legforróbb kibaszott éjszakája után. Megkóstoltam a világon a legédesebb, legkülönlegesebb kis pinát… ritka, mint az unikornis, és újra akarom! 
Mit tehet ilyenkor egy ilyen seggfej, mint én? 
Utcára vittem a problémát. Olyan nincs, hogy nem kapom meg. 
És hogy mi lesz, ha megtalálom? Megtartom!

Meghan March erős, érzéki nőkről ír és mocskos szájú alfahímekről, akiket térdre kényszerítenek. Impulzív és kedélyes, és senkitől nem kér bocsánatot, amiért imád pikáns dolgokat írni. Erotikus regényei Amerikában hatalmas sikert aratnak, és minden bizonnyal a hazai olvasók kedvence is lesz."
Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2017
Ára: 3499 Ft

A csúnya szavak miatt...





A dolog rémisztő, és azért rémisztő, mert analizáláskényszeres vagyok, ráadásul szófosó is, így egyik rémálmom az amikor a tanácstalanság mély hullámai elöntenek, és nem tudom mit is kellene írnom arról a valamiről, amiről írnom kellene.
Felmerült bennem, hogy meglepve önmagamat, és mindenki mást is, megalkotom eddigi legrövidebb bejegyzésemet, ami valahogy így nézett volna ki:

Sziasztok!

Elolvastam.

SZ.A.R.

Köszönöm a figyelmet!

Üdv.

(Tényleg eljátszottam a gondolattal… nem vicc…)

De ez nem lett volna méltó hozzám, így megpróbáltam összekaparni a gondolataimat, mert hát na… csak én vagyok én, ez meg csak egy könyv… ezért na… csak kell hogy legyen valami amit mondhatok róla… bármi, akármi!
Ééééés fél nappal később még mindig ott tartottam, hogy sehol az ihlet, illetve, gondolatban visszasírtam a kezdet kezdetén megjelent hasonló könyveket, amikről akkor azt hittem hogy rosszak, aztán most meg kiderül, hogy amúgy meg annyira nem is.
Azt szokták mondani a bölcsek, hogy a több kilométeres út is az első lépéssel kezdődik, így most megpróbálom megtenni az első lépést, hátha sikerül kilyukadnom valahova – ami azért lesz nagy teljesítmény, mert ha ez sikerül, akkor jelen véleményem már többet nyújt mint maga a könyv amiről íródik.

Kezdjük azzal, hogy felütöttem a könyvet… majd becsuktam a könyvet. Kb. mint ez a mondat, nagyjából annyi volt az olvasási idő is amit a könyvre fordítottam. Az hogy a könyv rövid, nem kifejezés. Az hogy nincs benne történet, így jelen estünkben tiszta előny, mert ha lett volna benne egy cseppnyi kis mondanivaló, vagy tartalom akkor a rövidsége ezt egy laza csuklómozdulattal gyilkolta volna meg, esélyt nem adva arra, hogy bele lehessen mélyedni a sztoriba. De így, hogy tulajdonképpen nem szól semmiről a könyv, legalább annyi teljesül, hogy a nagy csodálkozáson kívül  a történet végén mást nem érzünk, elmarad a csalódottság érzése, hogy még úgy olvasnánk, csak már nincs mit.
(És ebben a pillanatban döbbentem rá arra hogy képes vagyok én az optimizmusra, mert megtaláltam a könyv egyetlen előnyét! A tartalmatlansága szinkronban van a hosszúságával… Azért gondoljunk bele, mennyivel idegőrlőbb lenne, ha a tartalmatlansága mellett még hosszú is lenne!)
Amit nem értek, pont a hosszúsága miatt, hogy ugyan, de tényleg… és komolyan… mi a jó francért kellett ebből is trilógiát csinálni? Mert azt megértem, hogy A gyűrűk urából trilógiát kell csinálni… Azt is megértem hogy a Trónok harcából muszáj sorozatot csinálni… de valaki legyen már olyan kedves, és árulja el nekem, hogy egy bruttó 200 oldalas könyvből minek kell folytatásos sorozatot csinálni? Ha a három könyv teljes terjedelmét nézzük az hatszáz oldal… Az Európa kiadó gondozásában megjelent 2012-es Bűn és Bűnhődés is hosszabb! (És még sok tucat más könyv…)
Szóval miért???
(Most eltekintenék attól, hogy megválaszolom saját kérdésem, kiselőadást tartva a szabadpiacról, a marketingről, és a vásárlói ösztönzésről… Maradjunk annyiban, hogy marhára elkeserít az, hogy olyan világot élünk, ahol a józanság legkisebb szikráját is megöli a maximalizálandó profit árnyéka.)

A szereplők…

Hát először is, ott van a fülszöveg…
A fülszöveg elolvasása kötelező lenne, ha nem ismétlődne meg rögtön a könyv első oldalán. De így hogy megismétlődik, mindenkire rábízom hogy most a fülszöveget olvassa el, majd átlapozza az első oldalt, vagy fordítva, a lényeg hogy azt a tartalmat amit ezek a sorok hordoznak kincsként kell őrizni, és nagyon meg kell becsülni, mert ettől többet nem tudunk meg hősünkről.
Hazudok…
Megtudjuk, hogy kapós agglegény, meg hogy van egy húga, meg hogy van neki egy elnökhelyettese, meg hogy olyan mocskos a szája, amit még az óceánokon megvénülő tengerészek is elirigyelhetnének, de ennyi… itt vége is van az információáradatnak. Viszont a könyv felépítése miatt néha bekukucskálhatunk alfahímünk merészen mély gondolataiba, szemezgetnék ezekből, ha nem bánjátok (csak hogy érzékeltessem mit is értek „merészen mély gondolatokon”)…

„Arra várok hogy felálljon a farkam, de egyelőre hiába. Valami baj van a pöcsömmel…” – ha még csak azzal lenne haver…

„Teljesen felpörögtem, ezért simán nyomnék még pár menetet… Úgy Látom álomba merült, de a szája kicsit nyitva maradt. Elég kanos vagyok, ezért rögtön arra gondolok, milyen jó lenne a szájába dugni a farkamat, és lenyeletni vele az anyagot…” – öregem… mély vagy mint egy pocsolya…

Egy egész fejezet, ami csak csupán egy mondat (ilyet se láttam még, de tény, hogy remek módja a helykitöltésnek):
„Enyém a nő. A teste, a szíve, és a kibaszott lelke.” – igen, én is hallom ahogy a mellét veregetve hörög mellé, és még meg is bocsátanám ezt neki, ha nem lenne annyira sekély hogy szinte már átlátszik….

„Holly a kanapéba süpped, végtagjai mozdulatlanok. Ha nem nyögött volna az élvezettől, azt hinném sikerült ájulásig dugnom. Persze az sem lenne rossz.” – milyen jó, hogy egy mámoros pillanat után az az első gondolatod, hogy mekkora egy etalon vagy, és hogy milyen fantasztikus a teljesítményed… oké, tudjuk, ott van egy nő is alattad, vélhetően ki is van facsarva szegény, de ezzel nem kell foglalkozni! Nyugodtan elmélkedj tovább azon hogy mekkora egy überhím vagy, majd fokozd tovább az eddig kialakult amúgy is lesújtó olvasói véleményt azzal, hogy a gondolataidat így folyatod:
„Seggdugó nélkül is feszes a pinája… Emiatt az átkozott adottsága miatt nem hiszem, hogy más nőt akarnék magamnak.” – készbmg! Csajok elszúrtuk, de nagyon! Minden nő egy idióta, aki igyekszik a legtöbbet kihozni magából, aki képezi magát, aki odafigyel magára, aki próbál törekedni arra hogy vonzó legyen, és értelmes, és önálló, mert a fő tényező ami után az alfákalfája eldönti hogy kit választ partneréül (és gondolom én hogy a trilógia végére a szerelméül is) azaz, hogy seggdugó mellett, illetve nélkül mennyire szoros egy pina! Hátezkészbzdmeg!!!

„Hű micsoda egy perverz alak vagyok!” – és az komoly, hogy erre még rá is kell csodálkoznod??? Ülj le fiam, önismeretből egyes!

Szerettem volna még több hasonlóan komplex gondolatot beollózni ide, de sajnos nem fogok tudni, mivel bikánk összes többi gondolata olyan szóvirágokkal van tele, mint a „pina”, „segglyuk”, „seggdugó”, „farkam, „faszom”, „pöcsöm” (nem vagyok teljesen elégedetlen… azt belátom, hogy a férfi nemi szerv durván kétszáz darab szinonimájából legalább hármat ismer… ezzel amúgy túlszárnyalta minden elvárásomat…), és azoknak akik elolvassák ezt a könyvet, épp elég büntetés lesz az élmény maga, nem akarnám hogy még a véleményem is rátegyen nekik egy lapáttal…

Lényeg a lényeg, az alfánk minden jóérzésű nőt kiakasztana, merthogy nincs benne abszolúte semmi vonzó, vagy ha van is benne valami, bármi, akármi, arról mi olvasók nem értesülünk. Bennem meg felmerül a kérdés, hogy tényleg annyira hiánycikk a realitás talaján a maszkulin hím, az igazánigazi férfi, hogy mi nők már annyira leadtuk a színvonalat, hogy nincsenek is már elvárásaink azon túl, hogy jól keféljen az ipse? Mert igen, ez csak egy könyv, de ezt a könyvet valaki kiadta egyszer, majd toplistára került, majd több nyelvre lefordították, és most itt is megjelent, tehát van keletje… Vagy csak nekem nagyok az elvárásaim? Ez amúgy még mindig dilemmát képez bennem… Vajon tényleg én vagyok a hülye, amiért a szexuális életemben is csak az izgat fel, ha a másik fél valamennyire tartalmas is? Nem kell itt rögtön szerelemre gondolni, meg tökéletesentökéletes pasira, csak könyörgöm… legyen már kicsit bonyolultabb mint a vibrátorom. Mert ha nem bonyolultabb tőle, akkor én meg nem értem miért kéne a játékszerem helyett pont vele eltöltenem az időmet…

Főhősnőnkről annyit tudok elmondani, hogy róla többet tudunk meg. Nem lesz a több információtól sem tartalmas, sem szimpatikus, sőt helyenként kifejezetten elutasító érzelmeket vált ki. (Nagyon kidolgozatlan a karakter, több esetben utalva van arra, hogy nem volt könnyű fiatalsága – ugyan kinek volt? –, és hogy vannak nehézségei – ugyan kinek nincsenek? -, és hogy ezért mindent elkövet, csak ne kelljen visszamennie a szülővárosába – és itt a mindent alatt tényleg mindent értünk. Ami miatt az egész disszonáns, hogy az indoklások, és a nehézségek nincsenek arányban azzal, amit a csaj megtesz a karrierje érdekében. Azoknak a nőknek, akiknek még van tartásuk, nem az lenne az első gondolatuk, hogy keféljék ki magukat egy adott szituációból, de mindegy is, hagyjuk is…).

Vannak barátok a történetben, nagyjából két mondat erejéig…
Egy megjegyzésem volna csak csupán ehhez: milyen jó, hogy a rengeteg képtelenség mellett amit ez a könyv egymásra halmoz, még a barátnősdi kialakulása is egy bullshit – mert ugyan mondja már meg nekem valaki, hogy mennyi esély van arra, hogy te mint újonnan felfedezett sztárocska, pont abba a közértbe menj be már mit tudom én mit venni, ahol mit ad isten pont ott van az egyik leghíresebb country énekes felesége, akit persze te nem ismersz fel azonnal, de ő téged igen, és már mentek is borozni a vityillóba, mert ez mekkora nagy szuperség már…
Aham…
Oké…

De ha már így felhoztam a történet abszurditását, akkor röviden, engedjétek meg, hogy kifejtsem a sztorit magát is.
Történet: van egy feltörekvőben lévő country énekes hölgyeményünk, aki megismerkedik a milliárdos pasassal, akiről nem tudjuk hogy amúgy mit is csinál (önmaga bálványozásán kívül). Karácsony este gerlepárunk összefekszik, a csaj másnap eltűnik, a csávó nagyon hatalommániás, meg amúgy is, ha neki kell valami, akkor azt megszerzi ez ilyen egyszerű, így nagy gonosz ördögi tervvel a médiában felszólítja a csajt, hogy szilveszter éjszakán legyen a hotelben ahol korábban duhajkodtak, mert házassági ajánlattal várja, persze ne legyenek illúzióink, ez nem szerelem, csak szimpla szex, a holtomiglan holtáiglan alapja pedig nem más mint: azt akarom hogy legyél mindig mellettem, mert kell a pinád. (Elnézést a nyersségért, csak igyekszem hű maradni a könyv hangulatához.) Van némi bonyodalomnak nem nevezhető izé akörül, hogy a csajnak van egy álpasija a közönség felé, de ez a kis ficak hamar megoldódik. Szóval megint egy olyan történetben vagyunk, ahol nincs konfliktus. Aztán a maradék 180 oldalon kefélünk – na jó csak 170, mert egyszer elmennek vacsorázni egy olyan helyre, ahol van egy műbika, amit tehenészkisasszony főszereplőnknek kényszeresen meg is kell lovagolni. (SZANASZÉJJEL TUDNÁM MARNI AZ ARCOMAT!!!!!)
(Na szerintem így már értitek, hogy miért akartam én azzal kezdeni a bejegyzést először, hogy beszélgessünk a pornóról…)

Ha már abszurd történetek…

Valamikor régebben a kezem ügyébe került Maya Banks Mámor trilógiája. A trilógia második kötetében a csaj egy hajléktan, a srác egy építésekkel, szállodákkal foglalkozó iparmágnás, aki három társával együtt vezeti a saját vállalatát. A sztori azzal kezdődik, hogy hősnőnk a három vezérigazgatóból kettővel eltölt egy édeshármast, majd másnap lefalcol. A két szerencsés kan közül az egyik annyira el lesz varázsolva hölgyikénktől, hogy elhatározza, hogy megkeresi, és megszerzi magának. Persze jön a döbbenet, amikor kiderül, hogy a csajnak milyenek a körülményei, meg jön az összes lelki nyomor ami egy ilyen szituációban jöhet, meg természetesen ott van az is, hogy hősünk egy irányításmániás domináns (úgy látom, hogy ettől a momentumtól már nem fogunk soha elszakadni) faszi, úgyhogy jön a szex is, ahogy a csövön ki, illetve befér. Mondok én valamit… Minden teljesen nyílt abszurditása, képtelensége, és kliséje mellett, az a történet ehhez viszonyítva kultikus műnek tekinthető. Minden viccet félretéve, Banks Mámor trilógiájának második illetve harmadik része az effajta erotikus irodalom egyik legmagasabb pontja – mondom ezt úgy, hogy amúgy azokat a könyveket is képes lennék ám atomjaira bontani, és úgy véleményezni.

Nyelvezet…

Hah!

Első gondolat ami átfutott az agyamon: örömmel nyugtázom, hogy kicsi kezdeményezésünk a trágár beszéd terén szépen felnőtté érett. Már nyoma sincs a finomkodásnak… Eltűntek a süllyesztőben azok az idők, amikor még ánuszrózsa volt, meg szemérem, meg vessző, meg amikor pirult még az ember lánya a „kúrni” kifejezés miatt is. Most már mindent nevén nevezünk, pőrén, nem túlgondolva a dolgokat. A hősnek fasza van, a hősnőnek édes, és szűk pinája, hőseink basznak, a hős a nőt szájba bassza, vagy szopatja… Jó ez így!
Csak tudnám honnan az az idea, hogy a szavakkal történő felizgatás alapja a mindenféle körítés nélkül egymásra hajigált csúnya szavak tömege?
Mert amúgy ez így önmagában édeskevés… Szépen is néznénk ki, ha mindenki beindulna a baszni ige hallatán (ami amúgy pont az egyik olyan igénk, ami minden igekötővel értelmes szót alkot). Figyelembe véve hogy mennyit káromkodik a magyar, ha az elmélet helyes lenne, akkor mindenkinek vagy nagyon kielégültnek, vagy nagyon frusztráltnak kéne lennie ebben az országban… Csak az a baj, hogy ha valakit odaállítasz magad elé, és mindenféle kontextus nélkül elkezdesz olyanokat sorolni az arcába, hogy „fasz”, „pina”, „szopja”, attól az illető még nem fog felizgulni. Hogy hülyének fog nézni az tuti, vagy esetleg Tourette-szindrómásnak, de más egyéb nem nagyon fog történni… Sajnos…
Szóval szerintem igazán itt lenne már az ideje annak, hogy olyan könyvek kezdjenek el megjelenni ezen a piacon, amik végre helyt állnak az elvárásokkal szemben, és azon felül, hogy erotikusok, még olvashatóak is maradnak. Ja igen! És van bennük történet, és konfliktus! (Tudom sokat akarok… Egyszerűsítem: nekem már az is elég lenne, ha egyszer egy olyan könyvet kapnék a kezembe, ahol a szexjelenet közben nem kínlódom, vagy röhögök…)

Van két olyan idézetem a könyvből, amit mindenképpen szeretnék megosztani itt veletek, alátámasztandó a fentebb leírtakat.

Helyzet: hőseink egy limuzinban utazgatnak hazafelé rögtönzött vegasi esküvőjükről, amikor épp azt taglalja hősünk hogy mennyi időbe fog telni neki megtanítani, hogy hősnőnknek hogyan kell bánnia a férfiasságával… (nem akaroooom!!!!) Persze hősnőnk tekintete elködösül, meg kis híján majd szétfolyik ott az ülésen, annyira le van hengerelve, és ez az állapot arra sarkallja, hogy lecummantsa hősünket.

„Domináns természete valahogy helyre tette a szexhez való viszonyomat. Érezni akarom. Most. Lecsúszom a székről és térdre ereszkedem. Creighton lenéz rám és felhúzza a szemöldökét.
- Imádkozol Holly?”

Pardon… bocsáss meg, de mit is mondtál????
Totálisan egyértelmű mit is akar a csaj, és ennek a bunkó pöcsnek csak annyira telik, hogy gúnyosan megkérdezze, hogy imádkozás miatt térdelt-e le? És ez szexi? Ugyan ki szerint? Most tényleg el fogunk jutni oda, hogy a megalázásból is divatot csinálunk? Csak mert eddig ez nem nagyon volt jellemző. Bárhogy nézem is, eddig azért tartotta magát az a tendencia, hogy a férfi főhős valamennyi tiszteletet mutatott a leigázott virágszállal szemben, de ez az elv itt kőkeményen ledarálásra kerül.

És ha ez még nem volna elég, még tetézi is az írónő.

„Egyszer csak lelassul, és magömlése a számban landol. Nyelem, ahogy tudom, de képtelen vagyok lépést tartani. Egy része lecsorog az államon. Amikor végül kihúzza farkát a számból, hüvelykujjával letöröl néhány cseppet, és a szám szélére keni.
- A feleségem nem szenvedhet hiányt semmiben.”

Erre nemes egyszerűséggel csak annyi a reakcióm, hogy: anyád… az…
Én tényleg sok mindent képes vagyok elviselni, könyvek terén is, meg egyéb területeken is, de nem vagyok az a típus, aki képes elviselni a megalázást. A szexben történő megalázás az egy szélsőségesség, és nem összetévesztendő az irányítási kényszerrel, vagy a játékossággal. Mivel itt ez a határvonal ha nem is brutálisan de átlépésre kerül, így ez a könyv az én gyomromat sajnos megülte. Ezekkel a mozzanatokkal sikerült még a maradék kedvemet is elvenni a sztoritól. Bárhogyan is nézem, az erotikus-romantikus irodalom a szimpla romantikus irodalomból nőtte ki magát, és azért volt lehetősége megszületni, mert megjelenésével betömött egy olyan lyukat a piacon, amiről nem is tudtuk hogy létezik. Én örülök annak, hogy megjelent ez az ágazat, mert nem érzem azt hogy bármi szégyellnivaló lenne abban, hogy nekünk nőknek is vannak fantáziáink, amiket ki szeretnénk élni, még ha csak mentálisan is. Nem hiszem hogy a szexuális forradalmon túl, és a női egyenjogúság kivívása után oka lenne a világnak hüledezni amiatt, hogy mi nők is szeretjük a jó szexet, a minőségi szexet. Igen, a romantikus-erotikus irodalom jobbára nőknek szól, de ennek oka az, hogy nekünk nőknek teljesen más izgató, mint a férfiaknak, nekünk csak a külsőség nem elég ahhoz hogy beinduljon a fantáziánk – ezzel nem azt mondom hogy nem nézzük meg a jó pasikat, mert persze hogy megnézzük, csak a látványuktól még nem fogunk összeroskadni a gyönyör súlya alatt. Mi a pasas egészére reagálunk, és ha működik a kémia, és olyan a partner is, akkor csodálatosan ki tudunk bontakozni, de ehhez kell a bizalom, vagy legalább a bizalomnak az illúziója. Az a pasas aki megalázza a partnerét nem érdemes semmilyen bizalomra, és ha nincs bizalom akkor bukik a romantikus jelző. Akkor a dolog átfordul a realitás egyik szélsőségességébe, amivel nekem teljesen addig a pontig nincs bajom, amíg nem kezdünk széles körben könyveket terjeszteni róla. Egy pszicho thrillerben semmi kifogásom nem lenne egy ilyen mozzanat ellen. A bajom az, hogy egy romantikus-erotikus szösszenet kapott ilyen felhangot, aminek nem igazán örülök, mert innen felvetül a kérdés: hol lesz a határ? Lesz egyáltalán határ? Vagy mire feleszmélünk, addigra már tényleg semmi de semmi nem lesz szent, és minden elfogadhatóvá fog válni? Akarjuk mi azt hogy eljusson idáig ez az egész? És mik lesznek a hosszabb távú következmények? Teljesen ki fogjuk irtani az intimitást, és az igazi szenvedélyt?
Egy valamiben tudok reménykedni, méghozzá abban, hogy a piacot az igények határozzák meg. És hiszek abban, hogy az igények sokkal magasabban vannak, mint ahogy azt jelen könyvünk tükrözi. És így hiszek abban is, hogy ennek a könyvnek a népszerűsége nem más mint a piacnak egy anomáliája, ami ritkán ugyan de előfordul.

Még egy kiegészítést engedjetek meg...
Az első kötet lezárása tragikus. Én még ennyire rossz technikai lezárással soha eddigi pályafutásom során nem találkoztam. (Függővég akarna lenni, de ennek így ebben a formában, ennél a trilógiánál leginkább semmi értelme.) Mivel nem nagyon van kiélezve semmi konfliktus, és mivel tartalom sem nagyon akad, így az írónő fogja és elvágja a történetet egy ponton... valahol... ahol éppen puffan. Én komolyan azt hittem a végén, hogy jön a következő fejezet, aztán forgattam a kezemben a könyvet mint valami hülye gyerek, hogy most akkor mi van... elsétáltak a lapok, vagy kiejtettem valahol néhány oldalt? De mint pár pillanattal később kiderült, semmi paranormális dolog nem történt, ez a könyv így ér véget, és kész. Szóval ne essetek az én csapdámba, ne kezdjetek el plusz oldalak után kutakodni.
(Ha esetleg ezek után még lenne kedvetek, elpazarolandó időtök, energiátok, idegzetetek elolvasni ezt a művet.)


Értékelés: SZ.A.R
Share: