Van az úgy... (egy kis off)

Van az úgy, hogy…

Van az úgy, hogy az ember lánya megfeneklik. Nem kicsit. Nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem úgy jó ízesen, totális erőbedobással…

Akár hiszitek, akár nem, lassan kicsivel több mint fél éve rotstoklok efölött a bejegyzés fölött.

Az első vázlat szerint néhány tőlem megszokott rövid körmondatban helyzetjelentettem volna, illetve megindokoltam volna két éves (tejóatyaúristenezdegáz!!!!) kihagyásomat. Hogy ez miért is nem jött össze… Először is, mert ha tényleg hű maradok magamhoz, akkor abból az indoklásból olyan hosszú könyv lett volna, mint a Háború és Béke. És kb. olyan szórakoztató is lett volna… Így belegondoltam: akarok én azzal indítani másfél év kihagyás után, hogy mély lélegzetvételű szentimentális és/vagy filozófiai értekezést tartok az igazságtalan, nehéz, rohadt életről? Válasz: eszemben sincs. Az élet jobbára… szar… néha. Ezt be kell látni, el kell fogadni, néha muszáj hagyni, hogy a középső ujját lengesse felénk, mert… és most jön a mantrám, kettő is van belőle:

1, van az a szint aminél már nincs lentebb (bevallom, fogalmam sincs hol van az a szint, mert a sors eddig még mindig sikeresen rám cáfolt);

2, minél pocsékabb, annál jobb, mert ott van a yin meg a yang, hogy nincs rossz, jó nélkül, nincs napsütés, égszakadás nélkül, satöbbi, satöbbi, blablabla… ergo minél jobban fáj, annál jobban fogod tudni értékelni azt ha már nem fáj, illetve a szenvedéstől még a lélek is nemesedik (asszondják), szóval az úgy van, hogy nem a jó a jó, hanem a rossz a jó… értitek? (én sem értettem, nyugi, az esetek többségében inkább változatosan káromkodtam… ennyit a lélek nemesítéséről).

A második verze az lett volna, hogy megtagadom önmagam, de olyan isten meg nincs (próbáltam, higgyétek el).

Ezért kérlek nézzétek el nekem, hogy nem merülök el mélyen az elmúlt két évben, és nem boncolgatom halálra az eltelt időt. Két év iszonyatosan hosszú idő, velem pedig átlagban három hetente történt valami, amitől kedvem lett volna tökön rúgni a gondviselést… Múlt év végén kezdtek rendeződni a soraim, de addigra annyira lemerültem minden szempontból, hogy nem volt kapacitásom sem írni, sem olvasni. Nagy bajom az hogy amikor olvasok, vagy írok, akkor abba teljesen beleélem magam. Ez az esetek többségében amúgy áldás. Akkor viszont egy átok, amikor bedugul az agyam az élettől, mert akkor…

1, a dugulás méretétől függően nehezen tudok elvonatkoztatni, és ilyenkor még a jó könyv sem jó könyv, vagy…

2, olyan csapnivalóan depresszív dolgokat kezdek írni, amitől még a notebook-om is eret metsz magán.

Ilyenkor üzemszünetre van szükség. Nem terveztem, hogy ilyen hosszúra fog nyúlni ez kényszarszerszabi, de sajnos így alakult.

Viszont a jó hír, hogy kivártam ennek a hullámnak a végét, és még rá is hagytam egy kicsit, biztos ami biztos. Nem akartam abba a csapdába esni, hogy megint megjelenek, azt mondom, hogy itt vagyok, aztán megint eltűnök a süllyesztőben. Vérzett a szívem a blogért, és nagyon hiányoztak az itt szerzett boldog pillanatok, de akkor sem akartam semmit elsietni. Úgy éreztem, hogy ez az egész többet ér annál, mint hogy csak úgy elbagatellizáljam.

Ami a ráhagyásos időszakot illeti…

Vicces volt...

Próbáltam egészséges életmódra váltani… nagyjából egy hónapig bírtam is. Vettem magamnak taposógépet is! Nagyon ultrabrutálba nyomtam, volt itthon zumbazene meg amit akarsz… (drága férjemnek tuti a retinájába égett ahogy zumbázom). Nem ettem édességet, kerültem a cukrot, egyszer még kocogni is elmentem… (a lakótelepnek azóta is rémálmai vannak). Ne kérdezzétek, hogyan ért véget ez a periódusom…

Kreatív válságba kerültem. Mivel az írástól, és az olvasástól szándékosan távol tartottam magam, így felhalmozódott bennem az alkotási kényszer… Beköszöntött a mostéppenfestőnekhiszemmagam korszak. Eredmény: jobban írok, mint ahogy festek… (legalábbis nagyon bízok benne…)

Bizonyítás (remélem mindent fel lehet ismerni...):

Éééés zoknimanók! (Csak a vicc kedvéért...)

És nagyjából ennyi… most itt vagyok, kipihent vagyok, az agyam ettől szellősebb már nem is lehetne…

Viszont…

Jól le is vagyok maradva. Rettenetesen le vagyok maradva! Annyira le vagyok maradva, hogy rosszabb napjaimban pánikrohamokat kapok emiatt. Nem hiszitek el, de a kiadók, fütyülve az én üzemszünetemre, folytatták a könyvek kiadását, ami egy szempontból jó: csokoládéboltba szabadul gyereknek érzem magam, dőzs van, olvashatok vakulásig.

Más szempontból viszont nagyon nem jó: halványsegédlila fogalmam sincs róla, hogy mivel kezdjek.

Így arra kérlek titeket, hogy ha van kedvetek, írjatok nekem akár emailben, akár itt kommentben, vagy fb-n olyan könyvcímeket, amikről szívesen olvasnátok itt a blogban is.

Ismertek… nem kell kímélni, jöhetnek olyan könyvek is, amiktől ketté állt a fületek.

Nagyon köszönöm előre is Nektek! És köszönöm azt is, ha ennyi kihagyás után adtok még egy esélyt a blognak.

Következő vélemény: Tahereh Mafi: Ne keress (Ne érints 2.) /2015/ és Ne félts (Ne érints 3.) /2015/

Várható megjelenés: egy órán belül.