Sylvia Day: Megigézve 2014/

Hát jaj... Döbbenetem olyan hangos, hogy leginkább csak néma csenddel, és meg-megránduló szemöldökkel tudnám igazán szemléltetni. Ami pech, mivel elvileg eléggé szófosó vagyok, illetve ebben a blogban az írott szó a nyerő, és hát úgy sem jártam még soha eddig, hogy ne tudtam volna jó bő lére eresztett körmondatok özönével kifejezésre juttatni a nemtetszésemet vagy éppen a tetszésemet... De most ez a helyzet. Sokkot kaptam, másra nem tudok gondolni... Dermedten, arcomra fagyott mosollyal várom hogy az ihlet, a pozitív és kedves ihlet, ledöntsön a virgácsaimról... Várhatok szerintem amíg meg nem vakulok, így inkább előveszem indulatos, maró gúnytól fröcsögő, kevésbé kulturált oldalamat, és leveszem róla a szájkosarat. Előre is elnézést kérek a következőkben felvezetett mondatokért, mert ugyan a legjobb tudásom szerint meg fogom próbálni visszafogni magam, de ígérni nem merek semmit.

"Max Westin maga volt a megtestesült szexualitás. A lány már a közelségéből, a szagából érezte. Benne minden nyers volt és érdes. Egy őseredeti lény. Akárcsak Victoria.

Max túl hosszan fogta a kezét, sűrű pillákkal keretezett szeme leplezetlenül elárulta a szándékát: magának akarta, meg akarta szelídíteni a nőt.

Victoria. 

Egy szó csupán, de ahogy a férfi szájából hangzott, abból olyannyira sugárzott a birtoklás, hogy Victoria már-már magán érezte a nyakörvet.

Ez hozzátartozik a természetedhez - morogta a férfi. - A vágy arra, hogy valaki megszerezzen.

Ebben a macska-egér játékban minden csak illúzió, ám a szenvedély valóságosabb már nem is lehetne."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 284

Ára: 3499

Van egy nagyon kedves felvezetésem a könyvhöz. Említettem már, hogy a munkahelyi kollégák, ha akarják, ha nem figyelemmel kísérik mindennapi idegösszeroppanásaim, amiket ezen kategória becses könyvei okoznak. Persze több alkalommal felmerült a kérdés, hogy teljesen eszemnél vagyok-e, hogy ilyen könyveket olvasok... A válasz: evidens, hogy nem vagyok teljesen eszemnél, olyannyira nem, hogy most már én is kezdem megkérdőjelezni a saját értelmi képességeimet. De mielőtt még önismereti krízisbe hajszolnám magam, kanyarodjunk vissza a kedves kis felvezetéshez. Épp kétrét görnyedtem a megrázkódtatástól, az egyik csavarosan kivitelezett teljességgel igénytelen tőmondaton, amikor az egyik kedves barátom és munkatársam, rákérdezett agóniám okára. Félig röhögve, félig zokogva felvázoltam neki ezt a förmedvényt. Amikor odáig jutottam a mesélésben, hogy a főhősnőnk egy macska - ez amúgy még a beszámoló első egy-két mondatán belül volt - akkor eme kedves barátom (aki mellesleg pasi) szemöldöke enyhén megemelkedett. "Mármint ezt átvitt értelemben gondolod, ugye?" - kérdezte, szerintem abban bízva, hogy azt fogom mondani, hogy "hát persze!", vagy azt, hogy "természetesen!". Fapofával egy szó volt csupán a válaszom: nem. Néhány percnyi "most csak viccelsz!", "nem", "komolyan mondod?", "igen", "ááá, csak viccelsz", "nem" stílusú bájcsevej után sikerült is meggyőznöm drága barátomat, hogy itt szó sincs tréfáról, a főhősnő bezony bagzik. Erre drága barátom csak annyit reflektált, hogy "és ezt megveszik emberek? Mármint pénzért?" Halovány bólintásom után drága barátom pár pillanat erejéig eljátszott annak a gondolatával, hogy pályát módosít, és ír egy hasonlóan igénytelen valamit, mivel úgy néz ki ma már minden idióta könyvelhet el sikert, illetve profitot a piacon.

Egy szóval képes vagyok Day eme remekét leírni: BULLSHIT. De nem a jófajta, amin talán még röhögni is lehet. Nem, ez a teljesen értelmetlen, tartalmatlan, fárasztó, idegölő, buta, agyzsibbasztó fajta, aminek se eleje, se vége. Teljességgel értékelhetetlen, még arra is alkalmatlan, hogy SZ.A.R. kategóriás legyen. Még ANTIKÖNYV-nek nevezni is sértés a kategóriára nézve. Ettől a borzadálytól gyomorfekélyt lehet kapni... Sőt! Azt mondom, hogy egy ízes szalmonellát hamarabb bevállalok, minthogy még egyszer a kezembe vegyem ezt a rémséget. Meg voltam győződve arról, hogy azoktól a ritka nagy baromságoktól, amiket eddig olvastam, nem lehet lentebb csúszni. Tényleg meg voltam győződve róla. Na de ez a... az a... pfffffff... Hát ez viszi a prímet.

Néhány gondolat a történetről...

Adott egy világ, amikben varázslók vannak. Varázslómesterek... Ezeknek a nagyhatalmú mestereknek - istenem, még leírni is fáj - olykor-olykor van familiárisuk. Hogy mik is ezek a familiárisok, azt nem tudjuk meg, mert csak egyet ismerünk meg közülük: hősnőnket. Hogy most a familiárisok állatok-e, vagy emberek-e, vagy gnómok, alakváltók, földönkívüliek, gizmók, karácsonyfadíszek, kaspók, vagy a tököm tudja mik, na arra nem derül fény. Annyit tudunk meg csupán, hogy Victoria egy macska, aki képes emberi alakot ölteni, avagy egy ember, aki képes macskaformába bújni. Illetve azt tudjuk még meg, hogy már nem familiáris, vagyis de, mégis az, mert hatalom ide vagy oda, eredetünket, és természetünket nem tudjuk megtagadni... Visszakanyarodva, és nagyon tömören: Victoria már nem áll senkinek a szolgálatában, meg van vadulva - nem vicc, veszett a lelkem a Tanács szemszögét nézve -, nyakörve immáron nem látható, és eddig senkinek nem sikerült betörnie. Hatalmát régvolt szerelmének köszönheti, Dariusnak, aki utolsó lélegzetével nem csak hogy felszabadította, de még minden erejét át is adta neki. A varázslóközösség atyjai - a bölcs és megismételhetetlen Tanács (eredeti, azt a rohadt mindenit neki, de eredeti!) tagjai - ezt a fejleményt nem tudják nem észrevenni, és elkezdi csípni mindent látó szemeiket a dolog. Annyira ráizgulnak Victoria kivételes pozíciójára, hogy csőstül küldik veszett és tüzelő szukánk után a Vadászokat (hagyjuk... kedvem volna tökön szúrni magam). A Vadászok azok a varázslók, akik szökött familiárisok, és fekete mágiát űző boszik után vetik magukat, amikor meghallják hogy csettintenek nekik. Amin tótágast lehet állni... Max Westin-nek, a Vadásznak, úgy kell doromboló kiscicát varázsolnia Victoriából, hogy minden módon leigázza, ahogy az csak lehetséges. Érzelmileg, agyilag, és szexuálisan is behódolásra kell köteleznie a csajt, hogy annak nyakában megjelenjen a nyakörve, aminek a segítségével újra egy varázslóhoz köthető. Mi van? MI VAN?!!! Ez most komoly? Pornót írtunk a Harry Potter-ből? Hát beszarok...

Minden komolyságomat latba vetettem hogy elkerüljem a sikítással egybekötött göndör kacajt, de nem jött össze a dolog. Persze alig egy perc alatt sikerült nem egy embert magammal rántanom a hülyeségbe, és alig negyedóra múlva már se vége se hossza nem volt, a varázspálcás vicceknek a baráti körünkben... A természetfeletti pálca, mely a megfelelő bánásmód mellett, és a megfelelő ember kezében, szó szerint csodákra képes. A fa, aminek a nektárja függőséget okoz... A jogar, aminek a hatalma oly széles spektrumú, hogy ihaj... ha kell gyönyörrel halmoz el, ha kell megbüntet, magához láncol, és ezt kapd ki, de még vizelésre is alkalmas. Univerzális! SÍROK!

Visszakanyarodva a Harry Potter-hez... Akkor hasadtam meg végleg, amikor kiderül hogy az egyik rossz boszi neve az, hogy Sirius... ARE YOU SERIOUS? BULLSHIT!!!

Ez a macskás, alakváltós, megyek utánad, mint az élő lelkiismereted dolog meg, olyan mintha egyenesen Az arany iránytű-ből szalajtották volna.

Amúgy meg az egész könyv olyan, mintha a Mágus szerepjátékot keresztezték volna Kovi egyik díjnyertesen mély mondanivalóval rendelkező filmjével. Plusz a pálca... És most vérig sértettem a Mágus szerepjátékot, és hazánk koronázatlan pornócsászárát...

Na de haladjunk, lássuk min akadtam még ki...

Azt hinné az ember, hogy a felvázolt trutyi elég is lesz a történetnek, hogy majd kezdhetjük csikorgatni a fogunk a hosszú és fárasztó macska-egér harc (hahaha) közben... De nem! Day alkotott... Összerakta a szereplőket, akik seperc alatt már egybe is kelnek, és függöny le, csapó, zárás, nekünk kedves olvasóknak meg kiülhet a homlokunkra a kérdőjel, hogy: most mi van? Hát az az! Semmi! A második felvonásban Victoria Max segítségével bosszút áll a volt szerelmét meggyilkoló Triumvirátuson (csikarodom, konkrétan csikarodom), majdnem meghal, aztán mégsem. A harmadik felvonásban gonosz boszikat kell kinyírnia Max-nak, amihez a fekete mágiát hívja segítségül, amibe aztán Victoria rokkan bele... Kicsi cicánk abszolút jóból átmegy átlagosba, lesz benn egy kicsi ez is, meg egy kicsi az is. Meg minden más is, amit Westin beletesz... Komplex sztori, húúú de nagyon az.

Nyelvtan... Fogalmazási készségek... Istenem, miket is beszélek...

Idézet:

"Milyen csinos kis punci - (...) -Puha, és szűk, és nedves. Én pedig keményen megdugom, és legcsodálatosabb orgazmust adom neki. Telenyomlak sűrű, síkos gecivel. "

Meg anyádat, azt... Ha elültetnélek kivirágoznál, te gyökér! Az erdőben sikoltoznod kell, hogy ki ne vágjanak, te tuskó! Ezmiez? Igénytelenség, Sylvia Day a neved! 

Idézet:

"Max a nyelvével körzött Victoria mellbimbója körül, s lassan mozgatta csípőjét és farkát Victoria spermával teli hüvelyében. A lány miákolt egyet..."

Miákolt. Nem térek napirendre... A hölgyeményünk miákolt. Így, ezzel a szóval. Miákol. És a mi kis cicusunk itt nem is hagyja abba. A kedves lábfetisiszta. Vagy háromszor érez kényszert a történet csavaros szálai közt arra, hogy férfiúnk szexi lábszárához dörgölőzzön... macskaalakban. Vérben forognak a szemeim...

Idézet:

"- Oóóó, Max! - dorombolta Victoria, és az ablaknak dörgölőzött, miközben a férfi levette a nadrágját. - És nagymama, miért olyan nagy a farkad?

Max kajánul elvigyorodott. Élvezte, hogy Victoria még így kiszolgáltatva is megőrizte a játékosságát.

- Hogy jobban megdughassalak, kedveském."

"És nagymama, miért olyan nagy a farkad?" Nagymama miért olyan nagy a farkad? Remek. Egy meseszerű fantasy bdsm pornó, garantáltan kis költségvetéssel, lábfétissel... Az gáz, ha a lelki szemeim előtt megállás nélkül az NDK pornók elevenedtek meg...? Ja..ja..schneller, schneller... Bitte... Óóóó... És akkor most már a teljes pornóipart is sértegetem...

Van nekem egy nagyon jó barátom, aki előszeretettel hív cicának, főleg ha szalonspicces. Szeretem ha becéznek, így majd minden barátom berendezkedett már arra, hogy mindenhogy szólít, csak a nevemen nem. És én imádom ezt. A cicát is nagyon imádom, mert aranyosan mondja az a valaki, és már annyira megszoktam tőle. És mert mást nem szokása lecicázni. Az ilyen privilégiumok pedig kellenek nekem. Köszönöm kedves Sylvia Day, hogy új értelmet adtál a "cica" kifejezésnek! Mostantól kemény önfegyelemre lesz szükségem, hogy ne kérjem ki magamnak, ha valaki így fog nevezni. Hogy ne éljem meg sértésként! Nakapdbeafaszomat...

Volt egy elmés kis eszmecserém is ezzel a könyvvel kapcsolatban, egyik kedves olvasómmal Nicole-lal. Remélem nem fogsz megorrolni rám, de kénytelen vagyok beollózni ide néhány mondatodat, amik megmosolyogtattak:

Fantáziadús, milliószor felvetett "ezmiez?" kérdésemre adott válasza Nicole-nak (Ő hamarabb kivégezte a könyvet, mint én):

"CICA!! Röhögök rajta,jó nagyokat. Mostantól kezdve ostorozni fogom a makkákat, és mellbimbó csipeszt teszek rájuk, hátha megjelenik rajtuk a nyakörv. :DDD Paranormalis BDSM Cica -Vadász (varázsló) módra. Nagyon süllyed a színvonal."

Kiegészítés: a színvonal a béka segge alatt leledzik...

Hmmm... Kérdésem: ezek után kell még írnom ide bármit is? Kell még ettől jobban ecsetelnem, hogy mennyire igénytelen, mennyire visszataszító, mennyire szavakba nem önthetően szar - és ezt most teljes komolysággal mondom, mindenféle vicces felhang nélkül - ez a könyv? 284 oldal... 284 oldal undort keltő pornó, mindenféle színvonal nélkül. Életem leghosszabb 284 oldala volt ez a valami... mert hogy ezt sem nevezném a legjobb indulattal se könyvnek, na az is biztos. Égetnivaló, máglyára vele...! Bár félő, hogy ettől a műtől, még a tűz is sikítva menekülne. Lehet hogy még a Pokol is kiköpné magából... Ennyi volt, nem tudom tovább fokozni. Hallgassatok rám, ennek ne feküdjetek neki, még akkor se, ha meg vagytok győződve arról, hogy keményvonalasok vagytok. Ez a könyv, nem az a könyv, aminek a hiányosságain jót lehet derülni, ha van az embernek humorérzéke. Ez a könyv maga a két lábon járó "hiányosság"! Abból épül föl, hogy mi nincs benne. Nincs benne normális történet, nincs benne jellemábrázolás, nincs benne értékelhető fogalmazás, és szóhasználat. Nincs benne semmi, de semmi, ami megfogna egy értelmes olvasót.

Értékelés: Bullshit 

Tovább

Cora Carmack: Színjáték /2013/

A hét legkellemetlenebb pillanata épp ma hajnalban esett meg velem. Tudom hogy még csak a hét eleje van, de akkor is leszögezhetem már most, hogy piszokul kemény éjszakák várnak rám... A fél éves, pici, függönyzabáló macskám nővé érett. Nekiállt bagzani... Akinek volt már túlfűtött cicája az tudja, hogy ez nem csak azzal jár, hogy csóri állatja lemegy földszintesbe, és sűrűn pislogni kezd feléd kétségbeesett pillantásokkal, hanem azt is, hogy meghallgathatod Verditől Pucciniig az összes operát... szopránban. Hajnal három magasságában már ott tartottam, hogy inkább megfojtom szegényt, ne szenvedjen tovább. Vagy hogy én ne szenvedjek tovább... Viccen kívül, én már azon sem fogok csodálkozni, ha péntekre a város összes keselyűje a házunk felett fog körözni, arra várva mikor pusztul el szegény pára. Valami rémület mi mindenre képes az a szőrcsomó a hangszálaival... És igen, valamiért a családomban nem csak az emberek, de az állatok is hajlamosak a túlzott verbális kommunikációra - jelen esetben mély fájdalmamra. Most lehet hogy nagyon rossznak fogtok hinni - vagyis inkább az anyámat - de van ehhez az egész macskamizérához egy nagyon jó sztorim. Már nagyon apró koromban kivirágzott bennem a felelősség a nálam kisebbek, és védtelenebbek iránt, így minden négylábú szőröst kényszeresen hazacipeltem - akkor édesanyám mély fájdalmára. Történt egyszer, hogy az egyik első cicusom elkezdett tüzelni - természetesen úgy, hogy nem lehetett megmaradni mellette. Anyám is jóban volt/van fűvel-fával a lakhelye környékén, és hát leállt beszélgetni valakivel, hogy de sanyarú is a mi sorsunk emellett a cicó mellett. Drága jóakaró ismerős, azt mondta az anyukámnak, hogy adjon be a matkának egy negyed szem Seduxen-t. Anyám nem sokat teketóriázott, jobb biztosra menni alapon beadott a szerencsétlen dögnek egy fél szemet. Azt hinnéd, hogy a matka kimúlt. Hát nem! (Ez nem olyan műsor, én alig tíz évesen már perzsa cica mellett bábáskodtam, ami annyit tesz, hogy csak a burkot nem nyaltam le a kölykökről...) Szegény benyugtatózott macsekom úgy durván 12 órán keresztül ingázott az erkélyajtó, és a konyhaablak között, még keservesebben sírva, mint addig, megállás nélkül... Persze ahogy kiheverte ezt a fajta atrocitást, ugyanúgy bagzott tovább ahogy azelőtt tette. Tanulság: azóta hősiesen - azt azért nem állítom hogy szó nélkül - tűröm ha a cicám érett nővé cseperedik...

Hiányérzettel harcoló állatok ide vagy oda, ez egy könyves blog, így illő volna rátérnem jelen írásom témájára, Carmack Színjátékára. Cora Carmack előző könyvét a Szakítópróbát egész szórakoztatónak, és kedvesnek ítéltem meg anno, emlékeim szerint. Ha minden igaz, még azt is írtam róla, hogy a hölgy stílusa az a fajta, ami kortól függetlenül megfog bárkit. Így utólag is azt kell mondjam, akkor azzal a mondattal beletrafáltam a dolgok közepébe.

"Mackenzie "Max" Millernek van egy problémája. A szülei meglepetésként váratlanul meglátogatják, és ha meglátják festett haját, a tetoválásait és a piercingjeit, talán még ki is tagadják a lányukat. És ami ennél is rosszabb, arra számítanak, hogy a barátja egy rendes, kedves fiú, nem pedig egy Mace nevű, tetovált nyakú srác, aki egy bandában zenél. A hazugságok hálója kis híján megfojtja Maxet, ám ekkor találkozik Cade-del. Cade azért költözött Philadelphiába, hogy színész legyen, és maga mögött hagyja a problémáit Texasban. Eddig azonban a problémáktól nem sikerült megszabadulnia, a színpadra pedig nem sok alkalommal jutott fel. Amikor Max megszólítja egy kávézóban, és azzal az őrült ötlettel áll elő, hogy játssza el a barátja szerepét... Cade beleegyezik. Az alakítása azonban túl jól sikerül, ezért arra kényszerülnek, hogy tovább folytassák a játékot. Minél hosszabb ideig színlelik a kapcsolatot, annál valóságosabbá válik. 

Cora Carmack egy huszonegynehány éves író, aki huszonegynehány évesekről ír. Sok mindennel foglalkozott már életében. Volt unalmas munkája (pl. egy hipermarketben), izgalmas munkája (pl. színházban), stresszes állása (pl. tanárként) és álommunkája (pl. az írás). Imádja a színházat, az utazást és bármit, ami megnevetteti. Szereti a szereplőit a lehető legképtelenebb helyzetekbe hozni, és miközben segít rajtuk, megpróbálja őket összeboronálni valakivel. Hiszen a kétbalkezes embereknek is szükségük van szerelemre..."

Kiadó: Content 2 Connect Kft.

Oldalak száma: 336

Ára: 2990 Ft

A Színjáték történetében teljesen eltér az első részben megismert Bliss és Garrick történetétől, de azért egy kicsit mégis kötődik hozzájuk. Cade, Bliss legjobb barátja a Színjáték egyik főhőse, a másik pedig egy lázadozásra nagyon hajlamos lány, aki inkább Max, mint Mackanzie, és akinek egy teljes fa van tetoválva az oldalára, és részben a mellkasára... Hogy nekem ez miért is tetszett? Hányszor, de hányszor találkoztunk már olyannal, hogy a teremtés koronája agyon van varrva? És hányszor találkoztunk már azzal, hogy egy nő volt telerajzolva? Hát ez az!

Tudathasadásom egyik fő oka az, hogy ugyanúgy látom a realitást, mint ahogy az álmokat, és fikciókat is. Egyszerre buzog bennem a könyvelni vágyás (kizárt), és a művészetek imádata (hell yeah - addig amíg nem kezdünk el Bartókot hallgatni...), így engem lenyűgöznek a mívesen kivitelezett tetoválások - függetlenül, hogy nőn avagy pasin vannak-e. Csak valamiért a közvélemény még mindig óckodik ettől a kifejezésmódtól, akkor pláne, ha hölgyemények testén elevenedik meg. De mivel én nagyon kedvelem ha tökös asszonyok egy történet főszereplői, akiknek legfőbb erősségük a szájuk, és a vélt vagy valós határozottságuk - nem is értem miért kedvelem ezt -, így nekem Max első pillantásra szimpatikus lett. És itt lép a képbe a saját kis érzelmi világom. Max egyik legnagyobb dilemmája, hogy azért nem illik Cade-hez, mert totális ellentéte a pasinak. Míg Cade a két lábon járó szülők álma, addig Ő egy gyártáshibás, funkcióiban erősen korlátozott egyed, ami jobbára nem alkalmas semmire. És hogy én ezt mennyire át tudtam érezni! Szinte az egész gyermekkorom erről szólt. Ismerem én nagyon is közelről a beilleszkedési problémákat, az értetlenséget ami kiül az emberek arcára, ha véletlenül, ne adj isten őszinte mondat hagyja el az ember száját. Nagyon sokat kellett ám tanulnom, és tapasztalnom ahhoz, hogy rájöjjek, nem feltétlenül az a jó, ha az ember beáll a tömegbe. És nem volt egyszerű az út míg oda jutottam ahol jelenleg vagyok, és nem egyszer volt magányos ez az út. Tudom milyen az, amikor sok évnyi nélkülözés után, olyasvalakivel hozza össze a sors az ember lányát, aki befejezi helyette az elkezdett mondatot, és akinek nem kell oldalakon keresztül magyarázni mindent, mert elsőre ugyanúgy átlátja az összefüggéseket. Bele sem merek gondolni abba, mi lett volna ha nem találkozom ilyen emberrel. Szóval visszakanyarodva... Igen ismerem azt az érzést is, amikor egy olyan férfi, aki soha az életben nem szívott el még egy száll cigit sem, aki soha nem volt berúgva egyszer sem, aki a legnagyobb udvariassággal, és gyengédséggel közelít feléd, úgy néz rád, mint valami megismételhetetlen csodára. Emlékszem arra a fojtogató, légszomjhoz hasonló érzésre, amikor elkap a pánik, hogy nem vagy elég jó ehhez a pasihoz, és hogy csak idő kérdése mikor fog lefalcolni, hogy mikor veszi észre benned az összes hibát. Jó, persze én már arra is emlékezhetem, amikor ez a görcs feloldódik, és egy szép napon rájön az ember lánya, hogy a kérdéses férfi már az első pillanatban felismerte minden hibádat, és ezekkel együtt (vagy részben éppen ezek miatt) nézett rád úgy, mint egy csodára... És én már azt is tudhatom, hogy míg idáig eljutunk, addig évek repülnek tova a fejünk felett, de nem is ez a lényeg... A torzult önkép, a belső bizonytalanság mind, mind olyan érzelmek, amikhez minden nőnek vagy volt, vagy lesz köze egyszer az életben, és ezt az ugróiskolát kijárni, szinte sosem egyszerű. És pont ezért vett meg engem ez a könyv. Annyit olvastunk már hányattatott sorsú nőkről az ilyen típusú könyvekben. Annyiszor merültünk már nyakig eltúlzott fantazmagóriákba, hogy kifejezetten pihentető volt végre valami olyasmiről olvasni, amihez még nekem is volt közöm. Ez az eressz el - fogj meg, elengedlek - elkaplak játék Cade és Max közt egy jó szóval leírható: aranyos. Kedves. Hétköznapi. Emberi. Most függetlenül attól mi volt Max katalizátora.

Cade belső motivációja egyszerű, leginkább a megfelelési kényszer hajtja, nem akar csalódást okozni sem magának, sem másnak. Teszi, amit tennie kell, nem kérdőjelezi meg a döntései helyességét, lineáris, nem csapong - első gondolatra tűnhetne unalmasnak is, de nem az. Benne is ott van a vadóc, csak jóval kiszámíthatóbb, nevelhetőbb formában. Van annyira lázadó, hogy megértse Max lázongásának az okát, de van annyira stabil is, hogy kikötője legyen a lánynak. Van benne annyi magabiztosság, ami mindkettőjüknek elég addig, amíg Max elfogadja amit el kell neki, és feldolgozza amit fel kell. Imádtam!

Emellett a könyv szellemes, olvasmányos, nem csöpög, és folyamatosan ébren tartja a figyelmet.

Az első szex - és amúgy az utolsó is a könyvben, hihetetlen de itt nem a hancúré a főszerep - leírása nagyon megfogott. Nem tudom hogyan csinálta Carmack, de sikerült annyira beleélnem magam, hogy már előre tudtam hol lesz a krízispont, hogy mi lesz a baj, hogy mi fogja megtörni az idilli hangulatot. Zsigerből tiltakozott minden sejtem, mormoltam magamban, hogy "ne, ne nézz rá!", "kerüld el a tekintetét!", "ne ennyire közel!", "túl sok, túl hamar...", de nem ért az egész semmit, mert persze hogy minden bekövetkezett amitől tartottam. Ezután a fordulópont után szívem szerint mindkettő szereplőt megtéptem volna - a mai eszemmel. Azonban az Ő szemszögükből figyelve az eseményeket, mindkettőt megértettem miért reagál úgy ahogy, amitől csak még ingerültebb lettem. És marhára élveztem, hogy indulatok öntenek el, de nem azok a típusúak, amiktől habzani kezd a szám, hanem azok a várakozással teliek, amik azt üzenik: hiába minden kavarás, a vége úgyis az lesz, hogy ezek az őrültek összejönnek. Szóval röviden, nekem kerek volt. Teljesen. Tipikusan az a könyv, ami nem váltja meg a világot, nem renget meg alapjaiban, de felébreszti egy olyan oldaladat, amit egykoron nagyon is jól ismertél, és amit ha csak egy kis szerencséd van már feldolgoztál, amin már továbbléptél, de amire még mindig jó dolog emlékezni, mert általa lettél az aki most vagy. Nekem ezt jelentette ez a kis romantikus bugyutaság. Tudom, nem vagyunk egyformák, így több mint valószínű, hogy lesznek szép számmal olyan olvasói is ennek a történetnek, akiknek nem lesz egyéb ez a sztori, mint egy újabb felvonás a romantika rózsaszín színpadán... Lássuk be, azért ebben a felfogásban is van valami. Ez az "elkapom az első szerencsétlent a kávézóban, hogy eljátssza a kedvesem anyu, és apu előtt" klisé - és persze a srác ténylegesen maga tökély, még véletlenül sem egy pszichopata... Meg ez a táncosnő vagyok, plusz alkalmazott egy tetoválószalonban, de még van időm a saját együttesemre is, éééés a későbbiekben még a pasimra is dolog - le kell ülnöm ezzel a csajjal beszélgetni, hogyan képes beosztani ennyi mindenre a nap 24 óráját... Szóval igen, érthető hogy miért nem fog mindenkit elkapni a lelkesedés azonnal a könyv iránt, de azért nagyon bízom abban, hogy lesznek olyanok, aki meglátják benne azt, amit én.

Az első részhez viszonyítva - ami részemről még mindig nem volt rossz élmény - ez szintekkel jobb lett. Csak ajánlani tudom mindenkinek. És itt vége is van a véleményemnek. Ilyen se volt még, mi? Pedig itt ennek most tényleg vége lesz, mert a felesleges szócséplésnek jelenleg nincs helye.

Értékelés: 8 pont

Tovább

J. R. Redmerski: Az örökké határa /2014/

Ismét kicsit lassabb sodrású vizeken... Rájöttem, hogy nem is rossz politika váltogatni a különböző stílusú könyvek közt. Ezzel a módszerrel legalább az biztosnak tűnik, hogy még vénségemre is megmarad az épelméjűségem - ami ugyebár relatív fogalom, kinek mit jelent az ép. Szóval röviden maradjunk annyiban, hogy remélhetőleg, a zakkantságom a jövőben is ugyanazon az íven fogja a pályát szelni, mint eleddig. Vagy ha nem, akkor az nem a könyveken fog múlni - bízzunk benne... Örök intelem, hogy sose becsüld alá az ellenfelet (jelen esetünkben a csalafinta írókat). Illetve nem szabad elfelejteni Murphy szintén örök érvényű igazságát sem, miszerint ami megtörténhet az meg is történik. Ha a kettőt összeadjuk, akkor szerintem már most leszögezhetjük, hogy statisztikailag igen nagy a valószínűsége annak, hogy nagyon is rövid időn belül, megint lesz szerencsém árnyékra vetődni, és beleválasztani egy olyan "jó" könyvbe, amiről menet közben majd jól kiderül, hogy rossz. De minek ennyire előre gondolkozni? Az élet egy hullámvasút, hol fent, hol lent... blablabla, meg az a híd, meg az egy mérföldes út, kis lépések... Hogy mikor lesz szó a könyvről? Hát most! Íme az előnye annak, ha két írásom közt nem telnek el hónapok... Nem nagyon tudok élménybeszámolni az engem ért történésekről, mert leginkább nem történt velem semmi, azon túl, hogy szorgos hangyaként cipeltem a cipelni valót, jöttem-mentem mint akinek fizetnek érte (és tényleg!), és lelkesen ütköztem sok száz alkalommal hazánk mentalitásával, és (főleg) habitusával... Jelentem: az elmúlt évhez viszonyítva ezen a fronton nem változott semmi. És akkor jöjjön a könyv...

"Amikor minden darabokra hullik, a szerelem akkor is megmarad…

Camryn Bennett soha nem volt még boldogabb, mint most. Öt hónap telt el azóta, hogy egy távolsági buszon megismerkedett lelki társával, Andrew Parrish-sel – és nem az esküvő lesz az egyetlen különleges esemény az eljövendőkben. Camryn idegesen, mégis izgatottan várja, hogy leélhesse az életét Andrew-val – azzal a férfival, akiről a szíve mélyén tudja, hogy örökké szeretni fogja. Oly sok minden áll még előttük – mígnem váratlanul bekövetkezik a tragédia.

Andrew nem érti, hogyan történhetett velük ilyesmi. Próbál továbblépni, és azt hiszi, Camryn is ezt teszi. De amikor rájön, hogy Camryn titokban iszonyatosan szenved, és a fájdalmat önpusztító módszerekkel igyekszik elnyomni, kész bármit megtenni, hogy visszahozza a lányt az életbe. Be akarja bizonyítani, hogy a szerelmük mindent legyőz. Andrew úgy dönt, hogy újabb, reménnyel és szenvedéllyel teli utazásra viszi Camrynt. Már csak arról kell meggyőznie a lányt, hogy vágjanak bele…"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 364

Ára: 3499 Ft

A soha határa az egyik legkedvesebb könyvélményeim közé tartozott. Szerettem mert jó volt a strukturális felépítése, tetszett mert a szereplők szépen fokozatosan sodródtak egymás felé, hatott az empatikus oldalamra, mert két olyan karakter köré épült a történet, akikkel könnyű volt azonosulni, és akiket könnyű volt megkedvelni. Andrew kifejezetten pikáns személyiséggel lett megáldva, a maga laza, szabadlelkű, kicsit művész, kicsit komoly, itt-ott lázadó formájában. Cam olyan lett amilyen - nőkről nem tudok lelkendezni -, a motivációi világosak voltak, érzelmi állapota jól levezethető volt. Egyben volt.

Nem is tudom mit vártam a második résztől. Ami már a fülszöveg elolvasása után is világos volt, hogy szereplőink jelen könyvben is szembesülni fognak valamilyen tragédiával, ami kibillenti őket a nyugalmukból. Spoiler, de szerintem igazán kicsi spoiler - mivel aki olvasta az első részt, majd utána a második rész ismertetőjét szerintem csípőből le fogja vágni -, hogy a jelen krízist főhőseinknél, a babájuk elvesztése fogja okozni. A lelki dráma ami e köré a fejlemény köré épül, nevezhető éppen realisztikusnak is. A fő komplikációt mégsem ez okozza. És a könyv epicentruma sem ez. A központi momentum, és a direkt üzenet az a szabadelvűség, illetve annak szembeállítása a társadalmi normákkal. És ez gyönyörű kis kampánykönyvvé varázsolja az egész művet, ami miatt én valahol mérhetetlenül csalódottá váltam.

Nincs bajom a szabadelvűséggel. Sőt a kontextus van annyira jól kidolgozott, hogy bárki könnyűszerrel képes megérteni, hogy a szereplőink miért ragaszkodnak annyira mereven ahhoz, hogy időről-időre menjenek mint akiket kergetnek, de... A könyv végére ez az üzenet már annyira kiabál, ami kínos feszengést idézhet elő az olvasóban. Bevallom bennem is gerjesztett ilyen érzéseket.

Tudjuk az első részből, hogy Cam mennyi mindenen ment keresztül (meghalt a barátja meg más le-fölmenő rokona is, kikezd vele a barátnője pasija, és a többi, és a többi), és tudjuk azt is hogy Andrew túlélt egy elég kemény harcot a rákkal... Ismerjük a szerelmüket, és együtt örültünk velük, amikor az első rész azzal a boldog képpel zárul, hogy gyermeket várnak, és hogy végre esélyük nyílik a boldogságra, és igen a nyugalomra is. Most ezt az idillt állítja szembe az író azzal, hogy ez azért mégsem ennyire idilli, merthogy a mi kis két kedves güzünk, ahelyett hogy örömtáncot járva vigyorogna mint a tejbe tök, azon morfondírozik, hogy szép-szép ez, de most akkor mi lesz ha megszületik a kicsi. Ha odapottyan a palánta, akkor nincs további vándorlás, nem lesz több "eszetlenül éljünk a mának"... Akkor jön a jó öreg sportszerű lecövekelés, és mókuskerék, ami pfúj... Erre a gondoltra meg jön az intenzív pánik, lábjegyzetben azzal, hogy ez azért nem azt jelenti hogy nem akarnák az utánpótlást. Várják ők azt a babát, csak azért Cam leginkább majd megfullad annak a gondolatától, hogy mit is jelent az életére nézve ez a fordulat. Ebből egyenesen következik, hogy miután beáll a krach, hősnőnket elönti a bűntudat. És nekem ezzel sincs bajom. Elhiszem hogy vannak olyan helyzetek - soha nem voltam ilyenben, de át tudom érezni -, amikor a körülmények olyanok, hogy az ember lánya megkönnyebbül egy vetélés után. Körülmény alatt pedig mindent értek, a családi okokon keresztül, a személyes okokon át (pl: nem vagyok elég érett a gyerekvállaláshoz), a társadalmi, illetve anyagi okokig. Azt is meg tudom érteni, hogy ez az érzés miért vált ki lelkiismeret-furdalást. Ezek mind természetes reakciók, egy rendkívüli helyzetben, amikkel nem könnyű tisztába jönni, és még nehezebb elfogadni, illetve feldolgozni őket. Jelen esetünkben a feldolgozási procedúrát Andrwe indítja el azzal, hogy bevágja Cam-et a kocsiba, és uccu neki. És itt indul a kalandtúra, aminek játékos elnevezése a "vadásszunk a múlt szellemeire, amik őrjöngve kívánkoznak a felszínre". Visszakanyarodunk azon stratégiailag fontos pontokig, amik jelenünkben a belső vívódásainkért felelősek, veszteségeinkig, és félelmeinkig. És nem fogjátok elhinni, de nekem még ezzel sem volt semmi bajom! Konkrétan a könyv záróakkordjáig nem volt túl sok bajom. Ha hű akarok lenni önmagamhoz akkor azért most idebiggyesztem, hogy azért ennek a könyvnek a ritmusa össze sem hasonlítható az elődjével, ez jóval lassabb, helyenként akár még unalomba is forduló. Illetve azt is megjegyezném, hogy annyira a problémákra fókuszál, amitől olykor-olykor elmegy az embernek az életkedve. De ezt ellenpontozandó azt is ide kell firkantanom, hogy Andrew egyenesen lenyűgöző - még mindig -, és ha valami megmenti a második részt az az Ő karaktere. De ezt ellenpontozandó, ami viszont kiverte nálam a biztosítékot az Cam, ezzel az állandóan jönni-menni mániájával, illetve a "totálisan nem tudom, hogy mit is akarok" attitűdjével.

Talán a legnagyobb bajom az volt a történettel, hogy a végén már úgy éreztem, hogy nekem kell elnézést kérnem azért, mert én nem úgy ragadom meg a napot, mint a hőseink. Van egy rész a sztori lezárásánál, amikor főszereplőink bölcsen bólogatva levezetik, hogy Andrew egyik testvérének azért ment tönkre a házassága, mert:

a, eleve problémáik voltak - nem tudjuk mik voltak azok, csupán halvány utalásokat kapunk;

b, agyonhajszolták magukat a mókuskerékben, hozták-vitték a gyerekeket, dolgoztak, aztán az volt az esti szórakozásuk, hogy megnéztek egy filmet...

Ugyanezen eszmecsere folytán Andrew kifejti, hogy ez a monotonitás lett a vesztük, mert Ők nem tudták úgy látni a világot, mint hőseink, nem ragadták meg a pillanatot ahogy kellett volna, illetve férfiúnk azt is levezeti, hogy nagy általánosságban a félelem az ami az embereket meggátolja abban, hogy tegyenek ez ellen az állandósulás, fásultság ellen. Hát ácsi! Köze nincs a félelemnek ahhoz, miért nem kezdek el világszerte, kontinensről kontinensre szökellni, mint egy gazella. Nagyon egyszerű az oka annak, miért nem teszek ilyet. Kényelmes, és kuckósodásra hajlamos egyén vagyok. Voltam én már nem egy alkalommal szállodában, utaztam is már ide-oda, és szentül állíthatom, a dolog sok minden csak nem komfortos. Nekem. Én az a fajta vagyok, aki szereti a lábait a nyakába tenni, szereti ha a környezete tele van olyan színekkel, és dolgokkal, amik melegséggel töltik el... Szeretem minden éjjel bevackolni magam az ágyamba (a saját ágyamba!), megszaglászni az ágyneműmet, amiből a kedvenc öblítőm illata árad... Szeretem tévénézés közben mindig ugyanazt a párnát ölelgetni... És igen, vannak tárgyak az otthonomban, amiket szívből gyűlölök, és amiket már évek óta szeretnék kidobni, de amiket aztán sosem dobok ki, mert valahol imádom őket, amiért utálom őket (na ebből jöjjön ki, aki tud). Ragaszkodom ahhoz, hogy úgy tunyulhassak el a kádamban, ahogy nekem tetszik, a millió plusz egy piperém közt, és igen, kell az is, hogy amikor kilépek az utcára, akkor állandóan jobbra-balra köszöntgessek, mert itt egy kedves szomszéd, ott a postás, ott a bolti eladó, az óvónő, a védőnő, a körzeti orvos, a sógorom, az anyósom, az anyám, a hentes, a munkatárs, a barát, a férjem barátja, a közös barátunk... Nekem egy hét egy idegen városban, vagy egy idegen országban, és máris elkezdem érezni, hogy gubózni akarok. Idegen falak köszönnek rám, nem tudom elengedni magam. Ja igen, és halálom a kiszámíthatatlanság. A spontaneitást imádom - józan keretek közt. Spontán sörözni, spontán összehívni a barátokat, elmenni moziba, leruccanni a tóhoz, megnézni egy filmet... berúgni hét közepén, csak mert totál spontán jó volt a hangulat. Spontán azonnal kitalálni mi legyen a gyermeked farsangkor, mert már megint benézted egy héttel a naptárt - na jó ez már a szórakozottság keretei közé esik, de kérem szépen, ez is nem egy spontán dolgot idézett már elő... Lényeg a lényeg: van annyi kihívás a hétköznapjaimban, hogy örüljek, és megbecsüljem ezeket a nem tervezett, és apró dolgokat is. És ettől úgy érzem, nincs is szükségem többre. Nem hajt a kényszer, hogy ettől jobban megragadjam a pillanataimat. Vannak értékes emberek körülöttem, akik bearanyozzák a napjaimat, akikhez ragaszkodom. Van egy egészséges gyermekem, egy hozzám hasonlóan lökött férjem, barátaim, aki soha egy percig nem akadtak még fenn azon, hogy milyen is vagyok - fogalmam sincs hogyan csinálják... Van egy biztos jövedelmem, és egy kicsi, de rendes lakás amit otthonomnak nevezhetek. Ne kérjek már azért elnézést, mert nem szaladok a nagyvilágba kínomban!

Ami a szabadlelkűség legnagyobb propagandája volt a könyvben az a végén Lily monológja. Az olyan baromi nagy túlzás lett, amitől kedvem lett volna feljajdulni. Az első rész végén, nem voltam nyugodt, mivel a rák alattomos betegség, és nekem hiányzott egy olyan lezárás, ami szépen képileg lefesti, hogy szereplőinkkel évek múltán is minden rendben van. Hát ezt most megkaptam, csak nem úgy ahogy szerettem volna! Az hogy a közös lányuk a saját szemszögéből lefesti milyen tökéletesek a szülei, az csak egy dolog... De hogy ezt is, akárcsak a házasságuk sikerességét, annak a számlájára írjuk, hogy nem bírtak nyugton maradni, na köszönöm, de erre nem nagyon volt szükségem. Ne vegyen az ember mindent magától értetődőnek, ne hagyjuk kimondatlanul az érzelmeinket, legyünk hálásak azért, amink van... Kérdem én, de tényleg, komolyan kérdezem: a mi helyzetünkben, a mi társadalmunkban, ki az aki megengedheti magának, hogy bármit is magától értetődőnek vegyen? Ki az, aki nem tanulja meg idejekorán, hogy itt mindenért meg kell küzdeni, és nem kevés áldozatot kell hozni? Nem az a bajom, hogy vannak szabad gondolkozású emberek... Legyenek! Isten látja lelkem, valamikor tíz évvel ezelőtt én is egy furgonnal akartam beutazni Európát! Elmúlt... Történtek helyette más dolgok, szereztem más élményeket, más tapasztalatokat. És eszem ágában sem volt az egyéves fiammal nekivágni a bizonytalanságnak. Egyrészt, mert szerintem ehhez egy egyéves gyerek még kicsi, másrészt pedig, mert szerintem egy gyermek korai fejlődési szakaszában az egyik legfontosabb jellemző az állandóság. És ráadásul az én fiam speciel 11 hónaposan még nem aludta át az éjszakát, ergo olyan voltam mint egy zombi, és kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy világkörüli utakat szervezzek. Én nem voltam/vagyok híve annak, hogy a pár hónapos gyermekemre mindig ez vagy az vigyázzon (a fiam a mai napig nem aludt máshol éjszaka, csak itthon), én szültem, az én felelősségem, és aki gyakorló szülő az tudja, milyen kihívásokkal teli az első pár hónap/év - főleg ha mindkét fél dolgozik (hazánkban jó szokáshoz híven reggeltől napestig). És eszemben sincs panaszkodni! Amim van, azért keményen megdolgoztam, és dolgozom érte mind a mai napig, és komolyan meg is becsülöm, mint minden percet, amit a családommal, a szeretteimmel tölthetek. Az élet hajlamos kemény leckéket adni, és szerintem aki csak egy kicsit is odafigyel, az képes megtanulni értékelni a dolgait, akár a maga jóval szolidabb kereti közt is.

Igen ez az előbbi néhány sor, telve van alig elfojtott indulatokkal. Ezt váltotta ki belőlem a könyv lezárása. És ezért vagyok én dühös.

De csak hogy ne mindig a negatívumokról beszéljek...

Volt egy rész, amit megkönnyeztem, méghozzá az amikor megszületik a lányuk, és Andrew, és Cam a kicsi nevén tanakodnak. Amit ott Andrew leművel... Ahogy levezeti, miért is legyen Lily Lily... Na az a rész csillagos ötösre sikerült. Kár hogy ezt nem tudom általánosítani az egész könyvre.

Mindenesetre senkit nem akarok eltántorítani a folytatástól. Szerintem sokan lesznek úgy vele, hogy minden gond nélkül el tudnak majd merülni a főhősök érzelmi viharaiban - ami leginkább Andrew vonzó karakterének lesz betudható. Szerintem sokan lesznek úgyis vele, hogy kedvelni fogják a második részt - mivel ugyanarról a párról szól, akik az első részben már egyszer felvillanyoztak minket. Én mindenkinek a legjobbat kívánom az olvasáshoz, és nagyon bízom abban, hogy sokan lesznek, akik nem úgy fogják megélni ezt a részt mint én. Ismerünk engem... hajlamos vagyok túlzottan elveszni a részletekben... De bármennyire is igyekszem mentegetni ezt a művet, sajnos akkor is azt kell mondjam, nem volt teljesen kerek.

Értékelés: 6 pont

Tovább

J. Kenner: Örök rabság (Stark-trilógia 3.) /2014/

Mielőtt belekezdenék a könyv elmés kicsontozásába, néhány mondatban összefoglalnám, mi minden is történt velem az elmúlt néhány napban/hétben. Az első fontosabb szolgálati közlemény az, hogy ettől a hónaptól, reményeim szerint csak átmeneti, és főleg rövid időre, felfüggesztem a munkásságomat a FilmMagazinban. Nagyon élveztem azt a bő egy évet, amíg filmek véleményezésével szórakoztattam magam, a szerkesztőmet, és remélhetőleg az olvasókat is, de sajnos olyan mértékben összesűrűsödtek a fejem felett a tennivalók, mind munka, mind magánélet terén, hogy valamiről le kellett mondanom. És ugyan fájó szívvel teszem le a pennát az újságnál, de máshonnan nem nagyon tudtam volna lefaragni a kötelezettségeimből. Persze amint újra unatkozó időmilliomos leszek, várhatóan visszakönyörgöm majd magam - bízom abban, hogy utánozhatatlan szerkesztőmnek nem lesz ez ellen semmi kifogása.

A másik nagyon fontos tudnivaló, hogy a falkaszellem, és a tömegek vonzásának köszönhetően most már Twitteren is elérhető vagyok, a nagyon fantáziadús @LindaHolhos néven - a Roselyn minden alternatívája már foglalt volt, intő példaként: lásd ez történik, ha minden közösségi oldalra jó pár éves csúszással próbálsz beregelni. Még jó hogy a nevem annyira ritka, hogy ez biztosan nem foglalt sehol. Amennyiben valakinek kedve szottyan ott követni engem, az tegye meg minden szemérmesség nélkül. (Ez most amolyan alig leplezett felszólítás, mivel éltes korom okán, még csak behatárolni sem tudom, mit is szokás a Twitteren közzétenni... Valamiért sosem éreztem kényszert arra, hogy belekiabáljam az éterbe, hogy most az egyik szál hajam jobban keresztbe áll, mint a másik, de nem félek attól, hogy nem fogom magam feltalálni...)

Aztán hogy mi is történt még...

Sok érdekes újdonságról beszámolni nem tudok, azon felül, hogy lassan egy évig olvasok egy könyvet. Lehet hogy az teszi, hogy az éveimnek a száma immár nem kettessel, hanem hármassal kezdődik, de minden éjszaka eljátszom azt, hogy három-négy oldal elolvasása után bebólintok, majd arra riadok, hogy a számból halkan bugyborászik a nyál. Na ez, minden kétséget kizáróan egy igazán nőies kép. Reggel úgy kelek, mint akit agyoncsaptak, délig azt sem tudom mit csinálok, valamikor délután kettő tájban felébredek, amikor is elkap a lelkesedés és a tenni vágyás... Lelombozó, hogy ez az állapot nagyjából csak fél óráig tart. Hazaérvén úgy vonszolom fel magam a lépcsőre, mint egy beteg teve, és hetek óta a kedvenc bútorom a kanapé - már ha vagyok annyira szerencsés, hogy eljutok odáig, hogy le tudok rá heveredni. Kérdem én: ezt nevezi a köznyelv tavaszi fáradtságnak? Mert ha igen, akkor mindenkit arra kérek, tartsa magát távol ettől a nyűtől, mert nagyon nem jó szórakozás... Mondjuk a dolognak lehet ahhoz is köze, hogy már megint olyan olvasmányokat igyekszem feldolgozni, amik enyhén szólva érdekesek... Itt van példának okért rögtön jelen könyvünk is... És akkor vágjunk is bele!

"Egy milliárdos. Egy szépségkirálynő. Sötét szenvedély. Forró rabság.

Az Örök rabság az erotikus világsiker, a Stark-trilógia befejező része. 

Nikki Fairchild, az egykori szépségkirálynő és Damien Stark, a sportolóból lett milliárdos végzetes, szenvedéllyel teli kapcsolata minden eddiginél drámaibb fordulatot vesz. Vajon igazak-e a befolyásos milliárdos ellen felhozott vádak? Tényleg bosszút állt az őt gyermekként kihasználó férfin? Vajon térdre kényszerítik-e Nikki szerelmét, és lesz-e ereje a szépségkirálynőnek idejében nemet mondani, hogy aztán a végén kimondhassa a mindent eldöntő igent?"

Kiadó: Athenaeum

Oldalak száma: 350

Ára: 3490 Ft

J. Kenner Stark-trilógiájának befejező darabja... Komolyan kételkedtem abban, hogy ép ésszel megélem ennek a fondorlatos történetnek a lezárását. A cselekmény komplexitása rendesen próbára tette agyam értelmezésért, és adatfeldolgozásért felelős területét... Hmmm. Most jön az, hogy valaki majd megnyugtat, hogy ez a trilógia, tényleg csak trilógia, és nem fog csirázásnak indulni, mert viccen kívül, ha ez mégis bekövetkezne, akkor én a kardomba fogok dőlni. Mindenek előtt az első óriási problémám ezzel a... ezzel a... khm... kkk...kön...könyvvvv...vel - ugyan már kit akarok átejteni? Ez nem könyv! Ez a valami minden tulajdonságával ellentmond a KÖNYV fogalomnak. Egy könyvnek van tartalma, üzenete, szórakoztat vagy így, vagy úgy... És hát ezen jellemzők teljes hiányára mit is lehetne mondani? Azt hogy Kenner megalkotott ezzel az egész balhéval valamit: az ANTIKÖNYVET. Ha van gravitáció, meg antigravitáció, meg létezik anyag, és antianyag... Akkor én amondó vagyok, létezzen ANTIKÖNYV is. Az "antikönyv" nem összetévesztendő, a SZ.A.R. kategóriás könyvekkel. A SZ.A.R könyvek annyiban térnek el az antikönyvtől, hogy még tekinthetők könyvnek, bár annyira pocsékok, hogy kínszenvedés őket elolvasni. Az "antikönyv" azonban viselkedésében leginkább egy fekete lyukra hasonlít. Beledobhatsz ezt is, meg azt is, de nem látod mi fog azzal a valamivel történni, nem tudni hol a vége a sötétségnek, vagy hogy egyáltalán hol kezdődik, fizikailag nehezen megmagyarázható dolgokat produkál, és minimum Stephen Hawkingnak kell lenned ahhoz hogy kihámozz belőle némi értelmet - és most nem Mr. Hawkingot akartam sértegetni, bár egy oldalon említeni a férfiút egy ilyen könyvvel, egyenesen istenkáromlásnak számít... Ezért utólag is elnézést.

Az a jó az "antikönyvben", hogy lehetetlen behatárolni, mely művek érdemlik meg ezt a fémjelzést. Ez leginkább egy szubjektív fogalom, ami az emberi érzékenységre apellál. Arra a hiányérzetre, ami akkor keletkezik, amikor az utolsó oldal elolvasása után, nem történik semmi. Ahogy persze nem történt semmi az előtte lévő x száz oldalon sem. Amikor tudod hogy befejezted az adott "művet", érzed, hogy ott a mondat végén a pont, mégsem önt el semmi odabent... Nem bizsereg a boldogságtól a szíved, nem könnyezed meg, de  még csak fel sem idegeled magad rajta - ez utóbbi a legsúlyosabb vétség. Mert ha már idegbajosak sem leszünk, akkor mi marad nekünk kényszeresen szenvedni vágyóknak? Hol marad a fordított pszichológia, az "ez már annyira rossz, hogy jó!" életérzés? És legfőképpen: hogy a fenébe fog így jóllakni a mazochista énem? Milyen perverz dolog már az, hogy megvonják tőlem a szellemi táplálékot? Ez a fajta kínzás már nem vicces. Ez egyenesen szegényes, fantáziátlan... Apropó, az unalomba, bizonyítottan halt már meg valaki? Nagyon bízom abban, hogy igen, mert eszem ágában sincs ezzel beírni magam a történelembe...

Ez lett volna az általános nemtetszésem felvezetése... Most jöhet a részletekben való vájkálás, mert mint tudjuk az Ördög ott lakozik...

Hát hogy mi is volt az én egyik legnagyobb bajom...? Tudom hogy most mindenki, aki írónak vallja magát, sorozat centrikusan gondolkozik, mert miért is írjunk meg egy kötetben valamit, amit el lehet nyújtani minimum három kötetig... De kikívánkozik belőlem a kérdés: ki - de tényleg, komolyan - ki volt az a nem teljesen józan valaki, aki engedélyezte ennek a roggyant sztorinak a három részre tördelését? Enném meg a csepp kis zúzáját az illetőnek! Szegény biztos nagyon magányos ember lehet, ha nem volt mellette egy jóbarát sem, aki jól megbúbolta volna, hogy: hé, ember... nem jó az irány! Azt a sok mindent, ami a három kötet leforgása alatt játszódik, leginkább egyszer háromszáz oldalas terjedelemben, jó nagy részletességgel, és alapossággal ki lehetett volna fejteni... szexszel! De neeeeem... Mi a kicsire nem adunk! Ide nekünk nyomban három kötetet! Aztán majd versenyzünk ki vonul hamarabb kolostorba, mert egy életre elmegy a kedve a kamatytól... Nincs az egész könyvben semmi más csak szex. És igen, én szeretem a szexet... olvasni, meg nem csak feltétlenül olvasni... és igen, eddig azt hittem ezt soha nem fogom megunni... Hát de!

Strukturális felépítésügyileg az egész cudar, mihaszna, antikönyv valahogy így fest:

- kamaty

- pár mondatos eszmecsere arról, hogy - fingom sincs miről, nem volt túl meggyőző a dolog, így "blablabla" -nak értékeltem

- kamaty

- kamaty

- felesleges aggódás minden barát iránt - hát semelyik hősnőnek nincs saját magánélete, hogy még a másikéval is állandóan foglalkozni akar?

- kamaty

- anális kamaty

- kamaty fenekeléssel

- monológ 5-6 sorban arról, hogy mennyire elkeserítő is az, ha valaki azzal kompenzálja a nehéz helyzeteket, hogy önmagát bántalmazza - nem túl mélyen, nem túl mélyen

- kamaty

- kamaty

- "jaj, meg vagyok fenyegetve!" - erről később

- kamaty

- kamaty

- összeborulás

- kamaty

- vége

Ember legyen a talpán az, aki ennyi cselekményszálra, egyszerre, egy időben képes odafigyelni!

Tragédia, minden viccet félretéve... TRAGÉDIA.

A szövevényes történetvezetést már csak a banális ökörségek múlják felül. Milliárdos, ex-teniszcsillagunk a kezdet kezdetétől retteg, merthogy valakinek van arról fotója, amin az látható, ahogy gyermekkorában molesztálják. A képeken egy lánnyal van, aki közel egyidős vele, és aki - nem fogjátok kitalálni - annak a férfinak a lánya, aki molesztálta őket... Azt a kóchengeres, rohadt, büdös, göcsörtös, skótkockás nemjóját neki! Belecsöppentünk egy telenovellába! Ha még hozzáteszem, hogy a képeken látható lány hirtelen felszívódik, illetve azt hogy a felszívódásának az idejével párhuzamosan hősnőnk elkezd - a Több, mint testőr c. film után szabadon - újságpapírokból kivágott betűkkel kivitelezett fenyegetéseket kapni, akkor rögtön le is vonhatjuk a következtetést: nem, ez nem egy telenovella! Rosszabb annál! Már csak azért is, mert az író feltételezi azt, rólunk olvasókról, hogy vagyunk annyira buták, hogy nem ismerjük fel azonnal hogy a molesztáló lánya küldi a fenyegető üzenetek hősnőnknek! Próbál ide-oda terelgetni bennünket írónőnk, igyekszik megzavarni minket, de olyan vérszegényen teszi ezt, amin akár már színpadiasan zokogni is lehetne...Aztán, csak azért mert már olyan régen volt deja vu-nk, hosszú mondatokon keresztül vitatkozunk arról, hogy most ki-kit fog megvédeni, illetve hogyan, és hogy egy magánlimuzinnal történő furikázás, illetve egy személyi testőr jelenléte mennyire roncsolja a női önérzetet. Lefordítva a realitás hétköznapi nyelvére: megfenyegetnek, kis túlzással rátörnek az életemre, lovagom belibben a látóterembe és közli: mától nálam fogsz lakni, a limuzinommal fogsz járni, és a személyes testőröm fog rád vigyázni! Erre én: OKÉ! Na majd nem! Az öntudatom köszöni szépen, nagyon jól meg tudna barátkozni egy ilyen helyzettel, mivel - a franc essen bele - az életemről van szó, amihez valamiért nagyon, de nagyon ragaszkodom. Az öntudatom meg amúgy is mindig járatja a száját valamiért... De egy ilyen helyzetben még Ő is csak bőszen bólogatna, mert ha engem megölnek, akkor meghal Ő is... Igen, határozottan rémisztő, hogy magamról beszélek, magamnak... Lapozzunk. Szóval soha ebben az életben nem reagálnám ezt le olyan frázisokkal, mint a "nem kell engem megvédeni", "nem költözöm hozzád, csak azért, mert veszélyben az életem", "nem fogok testőrökkel megjelenni mindenhol", és a többi, és a többi... Persze hősnőnk levágja a műhiszti, megmutatva ezzel kissé már elszottyadt, leszáradt, de azért még szemléltetésre alkalmas lelki péniszét. Nekem meg aztán tök mindegy, aki hülye haljon meg...

A következő felvonás, amin felakadtam, az a fenyegetésekből adódó feszültségkeltés - illetve annak totális hiánya -, majd a sor végén leledző felkiáltójeles: ROHADTUL NEM TÖRTÉNT SEMMI!

Gondolkozzunk pszichopata aggyal tanfolyamunk első fejezetét olvashatják...

Böki a szemed a szerelmed csaja? Mi sem egyszerűbb! Fenyegesd meg a drágát, a Helyszínelők c. sorozatból elesett intelmek figyelembevételével. A fenyegetéseket rád bízzuk, tulajdonképpen bármi jöhet, amit már valamelyik thrillerben korábban ellőttek. A legfontosabb alapszabály: várd ki, míg az áldozatod idegileg összeroppan. Mikor elérted a kívánt hatást a következő alternatívák közül választhatsz:

1, Rituálisan felaprózod az áldozatodat, és éjszakai fürdőt veszel a vérében;

2, Az 1.-es pont annyi kiegészítéssel, hogy bevárod a zsarukat, és hagyod hogy lelőjenek;

3, Az 1.-es pont annyi kiegészítéssel, hogy öngyilkos leszel;

4, Az 1.-es pont annyi kiegészítéssel, hogy bevárod a szerelmed, és őt is megölöd (itt tetszés szerint pluszban választható a 2-es vagy 3-as pont is);

5, Kedélyesen elbeszélgetsz az áldozatoddal, nyomatékosan megkéred arra hogy pattanjon le a szerelmedről, mert az csak a tiéd, és amennyiben ez nem teljesül, úgy éppen azzal ami a kezed ügyében van, megzsarolod...

Értékelés: amennyiben az 5. pontot választottad, csapnivaló pszichopata vagy. Menj szociális munkásnak!

Első lecke vége.

Persze hogy a könyvben az 5. pont teljesül! Hát mi más is teljesülne! Erre egy szó van: FAKE - de rohadt nagybetűkkel ám! Ki az a háborodott, nem normális, aki így vezet le egy fenyegetős, rémisztgetős felvezetést? Felmerül a kérdés: mi a jó francért vesződött ennyit az a szerencsétlen asszony azokkal a fenyegetésekkel? Sokkal egyszerűbben is megoldhatta volna a dolgot annyival, hogy besétál Nikki újdonsült irodájába - na ehhez is lesz még egy-két mondatom - és közli vele: csajos, az ajtó arra, holnap legyél azon kívül, máskülönben megjelentetem a rólam, és Damienről készült molesztálós felvételeket. Pont. Istenem... nők!

És akkor még egy kicsi a női öntudatról, és önérzetességről ha nem ismernénk őket eléggé... Megismersz egy üzleti zsenit, aki milliárdos. Felajánlja neked a segítségét az új üzleted beindításához... Mire a te öntudatod kategorikus NEM-mel válaszol... AZOK UTÁN, HOGY 1 MILLIÓ DOLLÁRÉRT HAGYTAD MAGAD MEGDÖNGETNI, ÉS MODELLT ÁLLTÁL EGY AKTHOZ! Háááát persze! Anyám borogass... 

Én szokás szerint megint nem ebbe a célzónába landolnék. Én nem feküdnék le pénzért - ahogy azt már korábban kifejtettem, vagy ingyen, vagy sehogy -, de elfogadnám a segítséget. Nem a direkt segítséget, hanem inkább a jótanácsokat. Vélhetően egy nagyvállalati mogul többet tud rólam a vállalkozásokról, mint én. Szörnyű némber vagyok ezért... tudom.

Mindezek után jogos a kérdés: volt még egyéb bajom is könyvvel? Hát volt! A nyelvezetbe azért nem mennék bele, most annyira mélyen, mert az első két részben erre már kitértem, és nem változott azóta sem semmi. Minden mocskos, meg pina, meg fasz (elnézést, ahogy szoktam, csak idézgetek), de engedtessék meg nekem egy sarkalatos pont megemlítése, ami miatt úgy durván negyed óráig röhögtem fetrengve a földön...

Nikki a gyönyörtől agonizál épp - ami nem meglepő, mivel a hölgyemény mást sem csinál, csak ezt -, amikor a következő olvasható:

"- Megbaszlak - mondja, miközben izgatja bekrémezett kezével a csókra csücsörödő végbélnyílásomat."

A csókra csücsörödő végbélnyílását... A csókra csücsörödő végbélnyílását...VÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Na ezt elképzeltem másképp... Felhevült állapotban szeretkező pár... Nő pihegve ránéz a férfire...

- Kérlek...

- Mire kérsz?

- Azt akarom...

- Mit akarsz?

- Kérlek... szeress engem análisan...

- Komolyan ezt akarod?

- Igen!

- Akkor mondd ki! Mondd mocskosan!

- Szeresd! Könyörgöm szeresd... ujjazd a csókra csücsörödő végbélnyílásomat!

Na az a pasi, aki itt nem röhögi el magát, az már sehol máshol sem. Ki az a ferde ember aki úgy gondol a saját segglyukára - bocsánat, bocsánat - mint ami csókra csücsörödik? Ezt a kifejezést érzékletesen felvázoltam kedves páromnak is. Hát Ő elröhögte magát...   

A nyelvezetről szerintem ettől többet mondani nem is nagyon kell.

A kegyelemdöfést a könyv vége hozta meg számomra, a szirupos leánykérés... Ennyi kufirc után kifejezetten sablonosan egyszerűen lett ez a jelenet megalkotva, ami még nem is volna baj. A probléma, hogy ez a lezárás úgy kirí a történetből, hogy már csak a piros dudaorr, és a feje tetejéről a sziréna hiányzik róla. Az egész könyv csak azt szajkózza megállás nélkül, hogy bolondjaink - elmeroggyantjaink - milyen fokú rajongással viseltetnek egymás iránt. Ehhez mérten a frigy, csupán lepapírozása annak ami amúgy szavakba nem önthető - kórképbe annál inkább. Javaslatom: beutaló a kettes idegre mindkét szereplőnek.

Összegezve: örülök hogy vége ennek a rémálomnak. J. Kenner nem barátnőm. Kapcsolatunk így is hosszabbra nyúlt, mint szerettem volna. Amennyiben valaki mégis úgy határoz hogy elolvassa ezt az antikönyvet, annak a nyakába fokhagymát, a kezébe pedig fakeresztet javaslok.

Értékelés: SZ.A.R/Antikönyv

Tovább

Tamara Webber: Easy - Egyszeregy /2013/

Egy kis kiegészítésre szorul az előző könyves bejegyzésem. Ami kimaradt a kritikából, az az volt, hogy azért kezdtem bele egy new adult irományba, mert jó könyvet szerettem volna olvasni. Oké, hogy szeretek akkor is fejjel rohanni falnak, ha tudom hogy fáj, de van az az ideggyenge állapot, amikor tényleg képtelen vagyok odafigyelni egy nyilvánvalóan pocsék könyvre. És hát az oldalsávban már jó ideje terpeszkedő Örök rabság c. "könyv" a 70. oldalnál visszavonhatatlanul kifektetett. Ha egyszer befejezem azt a maszlagot, olyan véleményem lesz róla... de olyan... Még saját önnön szabadszájúságomat is felül fogom múlni, ami azért nem kicsit kihívás. Szumma szummárum, félre kellett tennem azt az "alkotást", mert minden lelkesedésem, és bizalmam tovaszállt. Na mondom, ilyen állapotban - a háborgó tenger helyett, inkább menjünk egy pocsolyába pancsikolni alapon -, kezembe kaparintottam A hibátlan játékot... aminek ismerjük a végét. A könyv körülbelül annyira volt jó ötlet, mint öngyilkosnak a nyakára tekerni a kötelet, majd egyik kezébe altatót, másik kezébe kést adni - biztos, ami biztos. Morbid, tudom, ne rójatok meg érte, csak már a humorom is kezd átmenni gyászosba. Szóval végleg elment a kedvem. És ilyenkor jön az isteni sugallat. Mondjuk egy olvasói ajánlás képében. Míg az FB-n morogtam a magamét, egyik kedves olvasóm hozzászólt a hivatkozásomhoz, hogy szerinte ha ebben a kategóriában kívánok vesztegelni, méghozzá színvonalasan, akkor próbáljam meg jelen könyvünket, mert az jó könyv. Illetve javasolta még Rebecca Donovan Elakadó lélegzet c. könyvét is, ami szintén bekerült a listámba. A fülszövegek szemrevételezése után, az Easy mellett döntöttem - férfiasan bevallom - verejtékező homlokkal. Hogy miért izzadtam meg a választást? Hát mert először is, én én vagyok, másodszor pedig mert az Easy piros pöttyös könyv. A Könyvmolyképző Kiadónak voltak merényletei kiadásai, amiket amíg élek képtelen leszek megbocsájtani, és hát ugyan miért én lennék az a kivétel, aki nem előítéletes... És ilyenkor szokott jönni a győzködés, hogy ajánlott könyvről van szó... Valaki elolvasta, értelmezte, feldolgozta, és még a procedúra végén is érdemesnek ítélte, szóval rossz csak nem lehet! Az ajánlott könyvekkel egyébként sok baj nem szokott lenni. A vicc, hogy a környezetem teljesen berendezkedett az én antivélemény-alkotási szisztémámra, ergo soha nem azt szajkózza nekem, hogy mit olvassak, hanem mindig azt, hogy mit ne. Amivel ugyebár nem feltétlenül vagyok előrébb. A világért sem panaszkodásból mondom, mert hiszem hogy az ismeretlen út a legizgalmasabb, hisz arra soha nem járt még senki. Fedezzük fel együtt egy-egy kigyomlálatlan kategória mélységeit, és magasságait! - és itt be is fejeztem a lelkesítést...

Na de visszakanyarodva az Easy-hez... Ott tartottunk, hogy hangyányit remegő kézzel ütöttem fel a könyv elejét... Gondolom ismeritek azt az érzést, amikor a harmincadik oldalnál már tudjátok: ez jó lesz! Ez bitang jó lesz! Még csak be sem indult a cselekmény rendesen, de már bevonzott, megvett, megigézett... Amikor zsigeri szinten agyoncsap a meggyőződés: ez nem lesz elpocsékolt idő! Azt most nagy kegyesen felejtsük el, hogy ugyanezzel a boldogságérzéssel párhuzamosan megszületik a pánik is, miszerint nehogy egy ilyen erős rajt után puskázza már el az író a történet még fennmaradó közel 90%-át! Igen, egy erős kezdés után, szó szerint vérre megy a játék a szerző, és az olvasó közt. A visszacsatolási folyamatok bugyutából átavanzsálnak élesbe, élet-halál kérdésbe... Mert gondoljunk csak bele! Egy eleve pocsék könyvnél, ami már a fejétől bűzlik, nem is nagyon várunk el semmit. Elkezdjük, az amúgy sem túl magas izgalmi görbe lehuppan a nullára, és ott is marad. De a jól indított könyv, az tipikus esete a "magasról szép pofára esni" elvnek, amennyiben a felénél hanyatlásnak indul. Tudok erre példát is: E. L. James. Egy korrekt első rész után, két olyan könyvet dobott piacra, amiktől zokoghatnékom támadt. Én balga nagy lelkesen vetettem bele magam a trilógiájának a második részébe, és taknyoltam akkorát, amitől azóta is zúg a fülem. Az ilyen tízpontos hasra vágódásokat nem csak több köteten belül lehet produkálni. Az igazán rutinosaknak megy ez egy könyvön belül is. Így én már csak akkor vagyok nyugodt minden esetben, ha az utolsó mondatot is elolvastam. Ha akkor is az még a véleményem, hogy a könyv jó volt, akkor a könyv jó volt, és pont. Most azt csak halványan idegondolom, hogy igen, tudjuk... nálam ez meglehetősen ritka.

"Egy ismeretlen megmentő.

Egy nyugtalanító titok.

A szerelem nem mindig sima ügy.

A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált.

Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.

Csak együtt vehették föl a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére."

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalak száma: 334

Ára: 2999 Ft

Szóval az Easy... Kezdjük az alapoknál. Mitől jó egy jó könyv? Na persze, hogy nekem erre is vannak elméleteim, méghozzá szép számmal. Ha komolytalanul közelítjük meg a kérdést, akkor van egy szentháromságom, amivel jobbára bármit el lehet adni manapság: szex, vér, humor. Ezeknek a kombinációira veszettül nyitott a piac, még akkor is ha a könyv klisé. Szomorú tény ez, de igaz. Itt a fordított pszichológia is megjelenik, lásd erotikus katyvaszok. Azokban ritka a humor, de előfordul - ha máskor nem, hát a kritizálási fázisnál -, nyomokban tartalmaznak vért - ide értendő, a "vért izzadva olvastam el" álláspontot is -, és tömve vannak szexszel - ehhez nem tudok mit odabiggyeszteni. Persze a piaci igények boncolgatásánál nem azt értem, hogy mi olvasók mire vágyunk, hanem azt, amire a sok okos gondol, hogy szerintük mire vágyunk. Ha komolyabban kell megközelíteni a "mitől jó egy jó könyv?" kérdést, akkor azt egy alig 100 oldalas esszében ki is tudnám vesézni. Senkit nem akarok halálra rémíteni, így igyekszem rövid lenni...

1, A karakterek

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a karakterek mennyire kulcsfontosságúak. Meg kell teremteni az alapjellemzőiket, aztán következetesen hűnek is kell maradni végig a személyiségeikhez. Nem lehetnek szélsőségesek, mert a szélsőségességgel az olvasók nehezen fognak tudni azonosulni. Kivételt képeznek ez alól a rétegkönyvek, amik ténylegesen arra vannak kiszuperálva, hogy szélsőségeket jelenítenek meg. Az ilyen könyvek, nem a szórakoztató irodalom részét képezik, tehát tekinthetjük őket jelen pillanatban irrelevánsnak. Na már most, ha megvannak a szereplők, akkor kell hozzájuk egy jó nagy adag empátia. Meg kell tanulni a fejükkel gondolkozni, és aszerint kell funkcionálniuk, úgy kell döntéseket hozniuk, hogy az harmóniában maradjon a jellemükkel. Ergo az írónak az egyik feladata az, hogy ne a saját döntéseit, véleményét írja bele az adott könyvbe, hanem azt, ami az adott főhős személyiségébe beleillik. Itt van némi áthajlás, mivel a legtöbb író, akarva akaratlanul beleírja magát a saját könyvébe, vagy legalábbis egy kis részét önmagának. Egy írónak tudnia kell azonosulni a szereplőjével, így szinte kivitelezhetetlen az hogy olyan személyiségről írjon valaki, ami annyira távol áll tőle, hogy szinte nem is látja. Kivételt képeznek ez alól, az olyan "tehetségek", akiknek az empatikus készsége annyira erős, hogy adott felkészülés után, szinte bármire képesek agyilag ráhangolódni. Ez is nem kevés veszélyt hordoz magában, mivel ilyenkor a szerző hajlamos annyira átlényegülni, hogy már azt sem ismeri fel merre van a valóság talaja. Jelentem: ez utóbbi típus vagyok én. Részben. Sajnos nem mindig van lehetőségem nyakig merülni egy általam kreált világba, de amikor elmerülök benne, akkor mellettem akár a ház is összedőlhet. Az pedig már megint más kérdés, hogy fogalmazási készségek terén mennyire vagyok jó. A szándék megvan, a züllött elme adott, a többit pedig majd meglátjuk. Lényeg a lényeg, karakterek jellemábrázolásának a szempontjából, amiknek teljesülnie kell: általánosság - olyan tulajdonságok, amik nagy valószínűséggel majdnem mindenkire jellemzőek, hogy tudjunk azonosulni -, következetesség - ne csapongjon jobbra-balra az illető szereplő, mert a csiki-csukitól agyrázkódást fog kapni az olvasó -, idealizálás - mert ugyebár a "hétköznapi embert" mindenki ismeri, és lássuk be elég unalmas a fazon. Ami még nagyon fontos: az arányosság. Semmiből ne legyen az adott karakterben túl sok, vagy túl kevés. Hogy ki, melyik emberi tulajdonságra fog építkezni, azt mindenki maga dönti el. Sztereotípiák akadnak dögivel. Van a macsó hím, aki mégis érzékeny, van az öltönyös atyaúristen, aki első ránézésre hatalmas, második ránézésre más értelemben véve hatalmas, és akit tuti minimum egyszer megerőszakoltak, aztán van még - régebbi példákban - a kicsit kocka, kicsit szerencsétlen, de azért helyes, izmos srác, akiben csak úgy buzog a jószándék. Van a marcona katona, aki kemény, de minden értelemben... és akinek a szíve aranyból van... Aztán ott van még a művészlélek, az elvont fajta, akinek morcosságát, már csak a szótlansága múlja fölül... És még lehetne sorolni. Nőknél nem feltétlenül ennyire tarka a felhozatal. Van a kicsit elesett, bamba típus, meg van ennek a pepitája, az öntudattól duzzadó fajta. Nekem egyikkel sincs bajom mindaddig, amíg nem szaladunk bele a hisztibe, és az idiotizmusba - amikbe az utóbbi időben rendszeresen beleszaladunk.

Az Easy karakterei - hihetetlen örgem! egyszerűen hihetetlen! - minden elvárásnak eleget tesznek.

Jacqueline jelleme kicsit tipikus. Na de, ha nagyon a felszín alá nézünk, ugyan melyikünk nem az egy kicsit? Három év után dobja a pasija... Úgy érzi magát, mint akinek a lába alól kirántották a szőnyeget. Talán pár szakítás után az ember lányában már kialakul a rutin, hogyan használja a dühöt mint fegyvert, hogy ne fájjon annyira, de ez a képesség az első szerelem esetében még sehol nincs. Hölgyeményünk kicsit el van veszve, össze van zavarodva, és ugyan a barátnői arra akarják ösztönözni, hogy egy vígaszkufircban vezesse le a fölös energiáit, ez neki nem megy. Van még annyira ártatlan érzelmileg, hogy ugyan látja miért lenne előnyös a helyzetének az orvoslására egy viszony, viszont azt is belátja, hogy szívügyileg nem alkalmas rá. Szerencsétlen lánykát pont ebben a helyzetben kezdi el még a sors is szívatni - ahogy az amúgy az életben is lenni szokott -, méghozzá egy rosszindulatú kanos pasas képében, aki abból űz sportot, hogy nőket támad meg. Hölgyeményünkre is ráront, és ekkor robog be a képbe Lucas. Az anyja...! A srác jelleme nagyon komplex. Komoly, korához képest mondhatni hogy kicsit koravén, amin utólag nincs is mit csodálkozni. Külsőre vadócnak tűnik, de nem kirívó módon. Van tetoválása, meg piercing-je, de nem harsogó, inkább az a csendes, kapucnimat a fejembe húzom fajta. Az a típus, akit a közvélemény előszeretettel ítél meg első látásra rosszul. Jól tanul, használja a fejét, nem fél az lenni aki valójában, és olyan szépen tartja egyenesben magát, ami tiszteletet érdemel. Rajzolgat, méghozzá nem is rosszul, és ami lehengerlő, egyáltalán nem csapong. Kis lépésekkel halad előre, megfontolt, átgondolja a tetteit, és igyekszik mindig jól cselekedni. Elhatározza hogy távol tartja magát hősnőnktől, és ezt igyekszik is megvalósítani, csak hát a bolond szív... Ő is össze van zavarodva, mert miért is ne. Neki sem egyszerű, mert a múltja megakadályozza abban, hogy rögtön habzsolva essen neki a "Nagy Szerelem" nevezetű cukormázas fagylaltkehelynek, de van annyira őszinte magával, hogy felismeri hogy bajban van, és elhatározza hogy minden félelme ellenére megpróbálja a helyzetből kihozni a legtöbbet. Nem ígér semmit, sőt nem rest behúzni a kéziféket, amikor olyan pontra jutnak, ami számára hirtelen egyszerre túl sok. És ekkor is úgy teszi ezt, hogy nem sérti vele vérig hősnőnket. Egyenesen kifejti, hogy ehhez bizony még korán van. De ugyanezt a szabadságot hősnőnknek is megadja, nem kéri számon, nem teperi le, hagyja hogy Jacqueline is lefussa a maga kötelező köreit. Hogy tisztába jöjjön az érzelmeivel, mind önmagával szemben, mind a támadását illetően, mind az exe területét érintően. Ezek a szereplők, ezek a fiatalok, egymáshoz érnek, egymással párhuzamosan fejlődnek, egymáson keresztül kapaszkodnak, mindaddig, míg "szabad" nem lesz a pálya előttük, amíg le nem tisztulnak a vonalak. Ha az életben a legtöbb pár venné a fáradtságot, hogy ennyi levegőt hagyjon a másiknak, és olyan tudatosan működnének együtt, mint könyvünk fiataljai, akkor megkockáztatom, hogy a válási statisztikák sem lennének ennyire cudarul rosszak. Én nem egy romantikus könyvet olvastam el idáig, de azt hiszem ez volt az első olyan, ahol tényleg úgy éreztem, hogy ezek a szereplők sikeresen megalapozták maguknak a közös jövőjüket.

Mellékszereplői tekintetben... Nem kevés mellékszereplőt mozgat meg a könyv, ami akár még lehetett volna sok is. De a stratégiailag fontos pontokon olyanok vannak megidézve, akik vagy erre, vagy arra, de befolyásolják a történetet, néha tettekkel, néha verbálisan. Szóval van okuk ott lenni ahol vannak, kihatnak a főszereplőkre, nem úgy mint sok egyéb más könyvben, ahol ugyan ott vannak, de a sztori végéig nem derül ki miért is vannak ott - leszámítva a hisztis bevásárlókörutat, ami majdnem mindig akkor következik be, amikor valami belemagyarázott lelki törést kell kiheverni. Ebben a könyvben a barátok közt zajló párbeszédeknek is van olykor értelmük, mert közölnek olyan információt, amit addig nem tudtunk. Vagy amit esetleg addig hőseinkről nem tudtunk. Elegáns kivitelezés...

2, A történet

Azért nem kell megijedni, jelen könyvünk sem egy sugármeghajtású lopakodó vadászrepülőgép működési, és aerodinamikai jellemzése... Csupán csak egy romantikus sztori, így mint ilyennél, elkerülhetetlenek benne a klisék. Klisé, mint egyetem, és campus, klisé, mint nagy szívfájdalom, és csalódás, és klisé, mint gyenge nő, akit megment az erős pasi. Mit szoktam volt mondani a klisékről? Nem bánjuk őket, ha a kivitelezésben nincs hiba. És mivel írónőnk a karaktereit érzelmileg stabil röppályán tartja, így a történet fordulatai is hitelesek. Nem túlzóak, még a végkifejletben sem tűnnek annak. Ha józan parasztival nem kezdünk agyatlan boncolgatásba - amire amúgy semmi okunk nincs - akkor fel sem merül bennünk semmi kétely a hőseink életében bekövetkezett tragédiákat illetően. Nincs ami kibillentsen minket abból a nyomvonalból, amibe szépen fokozatosan nyakig vagyunk lökve. Gömbölyű. Külön ki kell emelni, hogy new adult kategória ide vagy oda, Tamara Webber volt annyira kegyes, hogy bevisz bennünket a szexbe is, bár csak rózsaszínesen... És mivel volt ennyire nagylelkű, így még ennek a hiánya miatt sem tudok morgolódni. Ami még nagyon aranyos volt szerintem az Lucas "kettős személyisége". Nappal a vagány srác, aki megkörnyékezi Jacqueline-t, este meg az emaileken keresztül kacérkodó Landon nevezetű korrepetitor. Oké, hogy mi olvasók már az első levélnél levágjuk, hogy a két pasas egy és ugyanaz, de akkor sem volt rossz szórakozás.

3, A stílus

Ez is E/1-ben íródott mű, amit még mindig nem szeretek. Viszont itt visszakanyarodnék ahhoz, hogy mellékszereplőink nem csupán dísznek vannak a sztoriban. Amit hősnőnk nem tud, azt majd jól elmondja neki valaki, így nem maradunk le semmiről, legfeljebb nem mindent tudunk meg azonnal. Ez a kis késleltetés pedig remekül fenntartja az érdeklődést. Ami viszont egyenesen lenyűgözött.... Nem tudom, hogy aki olvasta mennyire olvasta szemfülesen a könyvet, de... Ez a történet egy olyan szerelmes történet, amiben sehol, egy alkalommal sem hangzik el az hogy "szeretlek". Na? És ismét azokhoz szólnék, akik olvasták a könyvet: érezte valaki a hiányát ennek? Én bevallom őszintén hogy nem, mert a szereplők közti kommunikáció, mind verbális, mind nem verbális szinten, szinte kiabálja ezt az érzést. És akkor ha már stílus... A könyv címe is nagyon el lett találva, mert az hogy "könnyű", vagy az hogy "egyszeregy" arra utal, hogy Lucas számára soem az volt a kérdés, hogy Jacqueline-nal akar-e lenni, vagy vele akar-e maradni. Erre a kérdésre mindig "könnyű", és egyértelmű volt a válasz. A helyenkénti fennakadásokat mindig a "hogyan" jelentette.

Stílusilag még azért azt is ide illik biggyesztenem, hogy bár ez a mű nem egy humoros iromány, azért van benne az is. Nem minden oldalon, de azért előfordul itt-ott, és amikor felüti a fejét, akkor lehet harsányan kacarászni.

Na csak nem lett ez száz oldal! Mondjuk igyekeztem is nem annyira belemenni a nagy általános fejtegetésbe, hogy vajon mitől is jó, egy jó könyv. Ahhoz hogy egy iromány egyben legyen nagyon sok mindenre kell még odafigyelni. Nem jó ha az ember túlmagyaráz valamit, az sem jó ha nem magyaráz el semmit. Nem jó ha a mű túl párbeszédes, mert akkor felszínes lesz, de az sem jó ha túl monológos, leírós, mert az álomba fullasztja az olvasót. Konkrétan egy könyv megírása olyan, mint pengeélen táncolni. Nagyon ritka az az író, aki ösztönösen érzi, miből mennyi kell ahhoz, hogy az általa megálmodott történet fel legyen töltve élettel, és hogy át lehessen adni. Tamar Webber az a példa, akinek ez sikerült. Persze azért Ő sem tökéletes, korántsem az - méltattam ma már eleget (kis gonosz fricska így a végére, csak hogy hű maradhassak önmagamhoz)-, de a mostani példák közül kiemelkedik. Mindenkinek ajánlom a könyvet.

Értékelés: 9 pont 

Tovább