Jennifer Ashley: Lord Cameron bűnei (Mackenzie fivérek 3.) /2013/

Gondolom mindenkinek az életében vannak szakaszok. Alapjából vagyunk, akik vagyunk, de az események befolyásolják a természetünket, jellemünket, és bár az alapvető tulajdonságaink változatlanok maradnak, a helyzetekhez való hozzáállásunk, a gondolkodásmódunk idővel változik. Lehet hogy észre sem vesszük, hogy milyen nagy mértékben, mivel a változás lassú. Aztán történik valami. Meghallunk egy zenét a régmúltból, megérzünk egy illatot, megtalálunk egy már elfeledett tárgyat... és szó szerint letaglóz bennünket a felismerés, hogy már nem azok vagyunk, akik évekkel ezelőtt voltunk. Ha mázlink van, akkor a visszatekintés után, játszi mosollyal az ajkunkon nyugtázzuk, hogy igen volt ilyen is, de ami most van az sem éppen rossz. Ha nincs mázlink, akkor döbbenten ébredünk rá arra, hogy régi valónkhoz mérten mennyit vesztettünk. Az ártatlanságunkból, a reményeinkből, a csodákba vetett hitünkből. Mindenkinek az életében előfordulnak mélyrepülések. Nem lehetünk statikusan, és állandóan boldogok, kiegyensúlyozottak, és bizony amikor kemény helyzet elé állít bennünket a sors, akkor kellenek azok az emlékek, amik felhívják a figyelmünket arra, hogy bármi is történjék, egy dolog kikezdhetetlen kell hogy legyen: az önmagunkba vetett hitünk, és a tiszteletünk saját elveinkkel szemben. Talán erről is szól leginkább az élet, nem? Problémamegoldás, körültekintéssel. Hogy a körültekintésben csak magunk vagyunk, vagy a környezetünkben található fontos személyek is... hát ez mindenkinek a saját személyiségétől, morális-erkölcsi rendszerétől függ. Szeretnék bízni abban a gondolatban, hogy az emberek többsége nem önző, de sajnos a gyakorlat rendre rám cáfol. A remény pedig a leghálátlanabb dolog az univerzumban. Nem ad semmilyen biztosítékot, leginkább csak van, de minek, sokszor okoz felesleges fájdalmat... és mégsem tud leszokni róla egyikünk se. De a legnagyobb fegyver is egyben, hisz voltak emberek, akiknek a kezében a legerősebb motivációként funkcionált, és olyan haladást sikerült ezáltal eszközölniük, aminek következtében én most egy kényelmes ágyban pihengetve, egy notebook-on írogathatok, a hűtőmben étel, a fürdőszobámban víz, és jóval több mint két ruhám van. Ehetek csokit, ha kedvem szottyan, elmehetek moziba, vagy éppen olvasgathatok. Ha lebetegszem, akkor van gyógyszer, ami meggyógyít (persze akadnak kivételek, de azért lássuk be, az orvostudomány ma már csodákra képes), szülhetek, méghozzá úgy, hogy statisztikailag a valószínűsége annak, hogy vagy nekem vagy a gyermekemnek baja esik, meglehetősen alacsony. Oltások vannak szinte már mindenre. És - a reggeli tömegközlekedésen fellelhető illatállomány ellenére - tiszták vagyunk, mosakodhatunk, ha akarunk naponta többször, nem peregnek ki a szánkból a fogaink a skorbuttól, és az átlag életkorunk is már dupla annyi, mint az ókori egyiptomiaknak volt. Ez a kényelem sok előttünk élt ember reményének, és izzadságos, véres munkájának köszönhető. Hogy ennek mi köze van a könyvhöz? Közvetlenül leginkább semmi, de... Ma elém került, egy régi, általam kedvelt fiúbanda (nem találgat, hogy melyik, nem röhög, és főleg nem kezd el fintorogni) első albuma. Nem bírtam megállni a késztetést, és elkezdtem meghallgatni. Ez közvetlenül Jennifer Ashley könyvével, veszélyes elegyet alkotott, mélységesen elvarázsolt, és egy már nagyon régen elfeledett önmagamhoz vezetett vissza, amitől először nevethetnékem támadt. Majd kirázott a hideg. Aztán elkezdtem élvezni, és egy kicsit sajnálni is... Sajnálni, hogy bizony én is elfelejtettem dolgokat. Elfelejtettem milyen egyszerűen csak hinni, biztonsági háló és pesszimizmus nélkül. Milyen előítéletek nélkül rácsodálkozni a világra. Hogy milyen is voltam, amikor még vágytam a romantikára. Amikor még a mesék éltek bennem. Csalódtam volna? Persze, hogy volt olyan is, de ez olyan mérvű lett volna, ami megkeserített? Ami miatt megfásultam? Nem érzem fásultnak magam, csak realistábbnak, mint a kezdetekkor. Nem is ez volt, ami végül is elgondolkodtatott. Nem érzek zavart a rendszeremben, saját magamnak tökéletesen lekövethető módon működöm, és nem érzem hogy bármilyen veszteség ért volna. Változtam, ahogy mindenki más is. Lekoptak mellőlem dolgok, emberek, kapcsolatok. Jöttek helyettük újak. Asszimiláltam a környezetem, ahogy az is asszimilált engem. Tisztességes üzlet. Addig míg fel nem teszi az ember a kérdést: biztos hogy jó az út amin vagyok? Biztos hogy törvényszerű a változás? Az teszi jól, aki idomul a környezetéhez, vagy az aki elvárja hogy a környezete idomuljon hozzá? Mi a jobb, a kompromisszum, vagy a merev eltökéltség? Amikor én belemerülök egy ilyen végtelen ciklusú gondolatmenetbe, akkor szokott mindenki pánikszerűen elmenekülni mellőlem. Nem tehetek róla, analizáláskényszeres vagyok. Számomra nincs olyan válasz, hogy "erre nincs válasz". Nem az egyetemleges igazságokat keresem, hanem a saját indoklásaimat. A saját jól körülírható válaszaimat. Teljesen felesleges játék ez, mert ami egyszer már megtörtént, bekövetkezett, azt könyveljük, és ennyi. Nem lehet megváltoztatni, és már mit sem számít, hogy "mi lett volna, ha"... És mégis, tényleg értelmetlen volna ilyeneken merengeni? És a válaszom a saját kérdésemre: nincs olyan, hogy valami értelmetlen. Olyan van hogy nem találjuk meg benne az értelmet, vagy hogy nem tetszik az értelem, amit benne találunk. És hogy miért olvasok romantikus könyveket? Miért hallgatok régen elmúlt fiúbandákat olykor-olykor? Mert a célom az, hogy sose feledjem el azt az egykor volt lányt, aki naiv volt, és hitt, bízott, remélt. Nem veszíteni akarok az évek során, hanem gazdagodni. Szimbiózisban élni az ellentéteimmel, mert ezek határoznak meg, és ha csak egy tapasztalatot elfelejtek, ha jó, ha rossz, akkor már szegényebbé válok, és már nem jelenthetem ki, hogy olyan vagyok, amilyen lenni akarok. Senki ne kapjon agybajt, ritkán merülök ennyire mélyre... és általában ritkán bukkanok fel bölcsesség nélkül. És akkor a könyv...

Lord Cameron férfiasan szép arcát azóta csúfítja sebhely, amióta gyönyörű felesége titokzatos körülmények között életét vesztette. A férfi magára maradt néhány hónapos fiával, akiből az évek során jóvágású fiatalember lett, aki már maga is asszonyok körül legyeskedik. Mert az eltelt évek során Lord Cameron életét a jól megfizetett szeretők, a whisky és a versenylovak edzése töltötték ki. Még maga Viktória királynő is tőle kér tanácsot, ha lovakról van szó, mert Lord Cameronnál jobban nem ért hozzájuk senki. Ahogy fantáziadús szakértője a testi szerelemnek is, bármikor és bárhol - csak ágyban nem. A királynő talpraesett udvarhölgye, Ainsley - miközben hatalmas botránytól menti meg az uralkodónőt -, megkísérli megfejteni Lord Cameron sötét titkait, elnyerni a férfi őszinte szerelmét, és megszerezni neki a lovat, amelyre majdnem annyira vágyik, mint a boldogságra.

Az eddig megjelent részek közül, nekem ez volt a legjobb. Persze, nem volt kikezdhetetlen, de erről majd kicsit később. Elsődleges konklúzió: bővült a bakancslistám. Eddig csak a milliárdos, hiperszuper izmos, nagy farkú, izzószemű, csődört szerettem volna élőben is megpillantani, karöltve a kihagyhatatlan spontán orgazmussal, amit eme csődör látványa okoz. De most már szeretnék egy keménykötésű skótot is, szoknyában. Persze nincs semmi ellenvetésem az ellen sem, ha a kettő egyszerre teljesül be, és instant gyönyörrel teli rohamot kapok, egy sudár, izmos, érzékeny tekintetű, milliárdos skóttól, szexi akcentussal, akit a katonain múltján felül, már csak a gazdasághoz való érzéke tesz nélkülözhetetlenebbé. És aki természetesen szoknyában lejt mindenhová. Még a zuhany alá is. Érzem én, hogy ez lenne a tökéletes boldogság. Pech, hogy milliárdosból is kevés van, hát még skót milliárdosból... Ennek ellenére, ha magadra ismersz a leírásból, akkor kérlek jelentkezz! Megöl a kíváncsiság, és hidd el, ha nem látlak élőben csak egyszer halálomig, akkor morcosan addig fogok kísérteni, míg meg nem születsz... vagy mit tudom én. Nem fog tudni a sors megfosztani, egy ilyen kötelezően előírt élménytől!

De már megint csapongok...

Cameron személyisége remek volt, főhősnőnk is bőven belefér az átlag emberi tűréshatárba. A könyv felépítése is tankönyv szerinti. Fokozatosan épül ki, lépcsőzetesen mélyülnek az érzelmek, és nagyon könnyű belefeledkezni kettejük történetébe. A könyv közel kétharmadáig szárnyaltam a boldogságtól, mert igazán élveztem minden fordulatot, minden kitekintést. Nem volt sem túlbonyolítva, sem lebutítva... megérintette az empatikus oldalamat, sikeresen kiléptetett a hétköznapok szürkeségéből, és végre nem éreztem, hogy idegrohamokat akarnék kapni. Erre fel, a végére csak belépett egy olyan momentum, aminél összecsaptam a kötetet, és egy este erejéig hagytam pihenni. Magamat is kímélve ezzel, és a könyv becses lapjait is. Árulja már el nekem valaki... minden írónő perverz valamilyen módon? Miért muszáj mindegyiknek a szélsőségesség végéig szaladnia, a minél hatásvadászabb érzékletesség kedvéért?

Spiler következik!

És akkor a bővebb kifejtése annak, hogy mi is volt az a sarkalatos pont, ami felidegelt. Nem tudom körülírni, így nézzétek el, egyenes leszek:

Cameront megerőszakolta a volt felesége... egy piszkavassal!!! Könyörgöm! Ez... mi ez? Basszus a csaj, és eleve az egész házasságuk is elég rehabos volt enélkül is. De sebaj... Írónőnk inkább a biztosra óhajtott menni, és halmozni kezdte a problémákat. Egy volt feleség, aki nemcsak hogy hűtlen volt, de még meg akarta ölni a saját gyermekét is, majd mikor ez nem jött össze a férjébe kezdte oltani a szivarokat, és megbirizgálta végbéltájt egy piszkavassal. Ezen felül adott még egy agresszív apa is ugyebár, aki pedig abból űzött sportot, hogy agyba-főbe verte Cameront és a testvéreit. Ja igen, és emellett megölte még az anyjukat is... Nem mondom, nem éppen átlagos problémákkal küzdő família. És ezek után még sajnálnom illene Christian Greyt? Második számú konklúzió: Mr. Ötven Árnyalatban Szürke, egy pipogya, nyámnyila, gyenge alak. Ha Cameronnak mindezek után sikerült, minden nehézség nélkül közösülnie tucatszám, és még több nővel az életben, ráadásul a jól megszokott formában, mindenféle deviáns viselkedési jellemző nélkül, akkor Christiannak nem értem a baját.

A szex mint olyan a könyvben... stílusilag nem találtam sok kivetnivalót a jelenetekben. Nem süt minden oldalról az erotika, ami kész felüdülés volt az agyamnak. Egy apró pici észrevételem, azonban még volna... egy olyan, amit már az első könyvnél is felvetettem. Egy kosztümös romantikus könyvben, rémesen harsány, amikor a szakszavak (pina, fasz, szopás), teljes kendőzetlenséggel megjelennek. Némi árnyalás, finomítás sokkal simulékonyabbá teszi a kérdéses jelenetet. Ha belerobog az író a dolog közepébe, és egyenes, az olyan mint amikor az ember kicsiny buksíját erőteljesen megsimogatják egy szívlapáttal. Meglehetősen kényelmetlen.

Ezen túl más kifogásom nem akadt jelen irománnyal szemben. Értékelhető, olvasható, szórakoztató. És már alig várom Hart mit fog alkotni a következő részben.

Értékelés: 7 pont

Ér akkor milliárdos skótok, csak az érzékletesség kedvéért, korunkból, így a végére...

Lord Irvine Laidlaw, aki éltes kora ellenére, 2008-ban azzal bolygatta meg a főrendi ház nyugalmát, hogy szexelvonókúrára ment. Mondjuk a felháborodás okát nem értem... csak hű maradt népe elhíresült természetéhez.

Sir Tom Hunter... ő valamivel csendesebb...

Tovább

Cora Carmack: Szakítópróba /2013/

Elöljáróban néhány mondat a blog kinézetét érintő közvélemény kutatás eredményéről. A szavazók zöme úgy döntött, hogy gúny nélkül szépnek ítéli az új külsőt, ami enyhén szólva meglepett, figyelembe véve saját személyiségem önmagára irányuló gúnyos hajlamát. Ezúton is köszönöm azoknak, akik nem olyan látásmóddal rendelkeznek, mint én, és ha valamit szépnek tartanak, akkor azt egyszerűen csak szépnek tartják. Második helyen végzett azon szavazók népes tábora, akik azt értékelték hogy ezentúl ép retinával távozhatnak az oldalról. Nekik is köszönöm a szavazást, és mélyen sajnálom, hogy hosszú hónapokon keresztül azzal háláltam meg szorgalmas követésüket, hogy látáskárosodásban részesítettem őket. Mentségemre legyen mondva, egyszerűen hülye vagyok, ha design-ról, vagy ha színekről van szó. Ugyanannyi szavazat érkezett a "so-so túl lila, túl kék, egyebek" és a "régi jobb volt" kategóriákra. Azon szavazóknak is, akik eme lehetőségek mellett döntöttek, köszönöm az értékelést. Aminek nagyon örültem, hogy a ronda kategóriákra senki nem nyomott. Ezek szerint a régi külső ugyan bántotta a szemeket, de nem volt csúf, ahogy a mostani sem az. Ez hihetetlenül megnyugtató számomra. Így legalább már most tisztában lehetek azzal, hogyha valaha esni fog a blog látogatottsága, az nem a megjelenésnek lesz betudható, hanem inkább fogalmazási tehetségtelenségemnek. Száz szónak is egy a vége, mindenkinek köszönöm, aki szavazott, és mivel a többség akarata szent, így a blog külseje - hacsak nem csinálok valamilyen orbitális baromságot - marad jó ideig olyan, mint most. Illetve volnék olyan bátor, hogy egy mondat erejéig visszakanyarodnék a google reader-hez is, ha esetleg az előző bejegyzésem elkerülte volna néhány olvasó figyelmét. Mivel ez a szolgáltatás megszűnik július elejétől, így a továbbiakban ne regeljetek az oldalsó sáv alján lévő rendszeres olvasókhoz, mert nem fogtok tudni ezen az úton követni. Mostantól a bloglovin'-on keresztül értesülhettek a legfrissebb bejegyzésekről, vagy Facebook-on keresztül (a dolog marha jó, merthogy a bloglovin'-ra be tudtok lépni a már meglévő FB-s profilotokkal, illetve alig három órányi szentségelést követően sikerült beállítanom úgy a bloglovin' profilomat, hogy automatikusan továbbítsa a friss blogbejegyzéseimet a blog FB-s oldalára. Így ha én itt valamit lementek, akkor az azonnal látszik a bloglovin'-on, majd onnan továbbfut a blog FB-s oldalára. Ja igen, és ezen felül a moly is érzékeli, amikor új bejegyzés születik, ami pedig jelzi a saját privát FB-s oldalamra, hogy mi történt. Szóval, úgy körbe van már lőve a blog közösségi site-okkal, hogy leginkább már megkerülni sem lehet... hát na, szeretek biztosra menni). Ennyi szolgálati közlemény után, most már célszerű volna írnom valamit a könyvről is...

"Szüzesség. Bliss Edwards hamarosan végez a főiskolán, de még nem veszítette el. Mivel megelégelte, hogy már csak ő szűz a barátai közül, elhatározza, hogy a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb módon fogja orvosolni a problémát: egy egyéjszakás kalanddal. A dolog azonban nem úgy sül el, ahogy tervezte. Pánikba esik, és faképnél hagy egy elképesztően helyes srácot meztelenül az ágyában, ráadásul olyan indokkal, amit senki sem venne be.És ha ez még nem lenne elég kínos, amikor megérkezik az utolsó félévének első órájára, döbbenten ismeri fel az új tanárát. Őt hagyta ott nyolc órával korábban meztelenül az ágyban..."

Kiadó: Content to Connect

Oldalak száma: 219

Ára: 2990 Ft

Kezdem a legrosszabbal... csak egy ilyen volt, de az viszont meglehetősen idegesített, és majdnem tönkre is vágta az amúgy minden gúny nélkül színvonalasnak nevezhető élményt. A betűméret. Míg egyes kiadók azzal kompenzálnak egy nyúlfarknyi hosszúságú könyvet, hogy szépen szétnyújtják, és 48-as betűméretet használnak, úgy a Content to Connect kiadó ennek fordítottját alkalmazta. Gondolom gazdasági megfontolásból született meg azon döntés, hogy minibetűkkel nyomtatják ki ezt a könyvet (mert hogy sok kicsi kevesebb helyen elfér), de azért jó lett volna némi ésszerűség is a dologba. Én egyhuzamban több száz oldalt elolvasok, és ebből adódóan a szemem szereti értékelni, ha mindenféle kiszáradás, vagy pont ellenkezőleg, folyamatos nedvesedés nélkül átvészeli azon órák hosszú sorát, amíg munkába van fogva. Hát jelen könyvünk esetében sem a kiszáradást, sem a könnyek záporát nem sikerült a látószerveimnek megúszniuk. Meg is hálálták nekem a kiszipolyozást, ma reggel olyan ödémás kukkerekkel keltem, hogy az valami csuda. Nem volt jó. De ezzel ellentétben meg kell említeni azt is, hogy a lapok és a borító minősége tapintásügyileg kifogástalan. Olyan kellemesen selymesen simul az ember kezébe a mű, ami majdnem spontán orgazmust okoz. Kár hogy nem a kézfejünkkel olvasunk... Na de erről ennyi elég is.

A történet... Mit is lehet erről elmondani? Romantikus könyvről beszélünk, szóval előfordulhat, hogy ismétlődő momentumokba ütközünk, és elkezd felsejleni előttünk a gondolat "mintha valami hasonlót olvastam volna már". Ha nem is olvastuk, akkor biztos hogy láttuk már egy sorozatban, vagy egy filmben. Szóval történetileg nem nagyon tud újat nyújtani, de talán most ere nincs is szükség. Mivel írónőnk stílusa - mindenki kapaszkodjon meg, mert olyat fogok írni, ami egyáltalán nem jellemző rám - bámulatos. A könyv két alapjellemzője a humor, és a kedvesség. Kedvesség alatt értsd: aranyos. Profi módon van megszerkesztve, olyannyira, hogy még én is képes voltam együtt érezni a hősnővel, annak ellenére, hogy egy 22 éves, szűz, egyetemi hallgatóról beszélünk. Hősnőnk kissé szét van szórva... olyan hebehurgya módon, ami egyszerre mulatságos, és egyszerre megnyerő. Megkedveltem, mert dilis, mert szerencsétlen, mert túlkomplikál mindent (itt véltem felfedezni némi párhuzamot saját magammal is), és mert megiszik legalább hat feles tequila-t zsinórban egymás után, és nem dől ki! Le a kalappal a hölgyemény előtt. Én pont a héten kerültem hasonló helyzetbe, csak ott nem tequila volt, hanem jó kis bikaerős házi pálinka... megittam én is a magam közel hat felesét. Sörrel. Khm... Mindenki fantáziájára bízom, vajon hogyan is alakulhatott az éjszakám. És persze reggel úgy ébredtem, mint akit elütött egy vonat, majd ledaráltak, de csak szigorúan azután, hogy a számon keresztül kitépték a belsőszerveimet, miközben valaki egy üllőhöz csapdosta a fejemet. Még szerencse, hogy csak évente-kétévente egyszer engedem el magam ennyire. Lényeg a lényeg, átérezzük főhősnőnk tettei mögött megbújó kusza érzelmeit, és gondolatait. Főhősünk karaktere egyszerű, de egyszerűségében nagyszerű. Bevallom őszintén, ilyenkor - amikor könnyen megkedvelhető figurával találkozom - szokott elkapni az az érzés, hogy sajnálom, hogy az életemben mindenki bonyolult. Nem mintha panaszkodnék, csak érdekes élmény volna olyan személyiséget is ismerni, aki gondolkodásában olyan mint egy facsipesz, de mégis egyenes, érzelmes, kedves... nem arrogáns, nem ismeri a szarkazmust, és a gúnyt. Röviden imádnivaló, könnyed, és relatíve egyszerűen lekövethető. Mivel főhőseink olyanok amilyenek, így nagy komplikációkat sem lehet elvárni tőlük, de ebben a könyvben nem is az a lényeg, hogy mi történik, hanem az hogy hogyan. Minden történés nevetésre fakasztja az embert, minden gondolati foszlány humoros, és persze ott van még az ártatlanság is, a félelem, az ismeretlentől. Megint csak egy olyan szerves rész, amihez sok közöm abban a formában nem volt ahogy hősnőnknek, de így utólag visszagondolva szeretném azt mondani, hogy bár lett volna. Az elsőt senki nem felejti el ez tény - ahogy ez a borítón is olvasható -, de részemről ez sem volt ekkora hajcihő. Az első szex ritkán sikerül ennyire szépre, idealizáltra, mint ebben a fantazmagóriában. Az első együttlét majdnem mindig szolgáltatásjellegű, függetlenül attól mennyi érzelmi motiváció bújik meg mögötte. Olyan mérvű zavartság, és ijedtség kíséri, hogy pasi legyen a talpán, aki ezt ki tudja küszöbölni. Nálam egyszerűen lehetetlen volt megkerülni az idegbajt - és természetesen az idegbajból eredő kényszeres szófosást is -, így én eme első alkalomra nem túl szívesen emlékszem vissza. Hacsak nem röhögni akarok. És ha még belegondolok abba is, hogy hány évvel ezelőtt is történt... maradjunk annyiban, hogy én még csak hírből sem voltam annyira türelmes, mint hősnőnk. Mert nekem már akkor is, mindent azonnal, de rögtön, de máris tudnom kellett. Így fuccs a romantikus elképzeléseknek. Azért azt jó volna tudni, hogy alapvetően elferdült személyiségem okozta-e a sietségre való hajlamomat, vagy a sietségemből adódóan ferdült el később a személyiségem. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Soha nem fogok már rálelni ennek a kérdésnek a válaszára, de nem is igazán akarok. A helyzet az, hogy függetlenül attól, mit is olvasok, és hogy mennyire is ragad magával a történet, a saját életemben, semmit nem tennék másként, mint ahogy tettem. Ezeknek a döntéseknek köszönhetően lettem az aki, és elégedett vagyok azzal aki vagyok. De amikor ilyen könyvet olvasok, elkap az ábrándozási kín. Hogy vajon lehetett volna másként? Vajon romantikusabb, érzelmesebb típus lennék, ha nem azt teszem, vagy nem úgy teszem, amit tettem, és ahogy tettem? Vajon mennyi beleszólásom volt abba, hogy olyanná váljak, amilyen vagyok? És akkor most röhögöm ki magam... egy egyszerű hétköznapi romantikus könyv, filozófiai, és önismereti kérdésekbe üldöz. Jó vicc. A lényeg, hogy minden romantikus hajlamom hiányának ellenére (ez de szép megfogalmazás), azt kívánom, bárcsak minden úgy alakulna az életben is, ahogy az a történetben alakul - olyan viccesen, kedvesen, és tökéletesen -, és bárcsak az emberek többsége is olyan volna mint Bliss és Garrick. Ezzel a kijelentésemmel ugyan sikeresen kimínuszolom magam a társadalomból, de bánja a fene. Olvastam egy jó romantikus könyvet, és elkapott a lendület. Bárkivel előfordulhat az ilyesmi. Külön idézeteket nem gyűjtöttem ki, mert nem volna sok értelme. Majd minden oldalon volt valami, ami vagy szórakoztató volt, vagy egy kicsit megható. Szerintem Cora Carmack története, pont az a fajta történet, amit korosztálytól, vagy akár gondolkodásmódtól függetlenül, mindenki képes volna megszeretni. Lágysága, könnyedsége, mindenkiben megtalálja azt az eldugott kis ártatlanságot, amihez szólni kíván, és ebben rejlik az egyedisége. Nem kívánok rosszat szólni róla, mert nem lenne semmi értelme. Ez a történet úgy jó, ahogy van, úgy van egyben ahogy van, nem lehet sem elvenni belőle, sem hozzárakni semmit. Kikapcsolódásnak tökéletes.

Értékelés: 8 pont        

Tovább

Julia Quinn: Micsoda éjszaka! (Smythe-Smith Kvartett 2.) /2013/

Megkésve bár, de törve nem...

Rám nem igazán jellemző módon, úgy határoztam, hogy nem kerülgetem a forró kását, és nyakig merülök egy minden szempontból romantikusnak nevezhető könyvben. Hogy miért? Szerintem mindenkinél, aki rendszeresen olvasni szokott bekövetkezik olykor-olykor az a pillanat, amikor ott tornyosulnak a feldolgozásra váró irományok az asztalon, és egyszerűen nincs az az isten ami rávehetné az embert az olvasásra. Már érzed, tudod, hogy mi fog történni ha a szokásos "kedvenc" típusokból föllapozol egyet. Ismered mi fog lezajlani a történetben - ha nem is részletekbe menő pontossággal. És tudod hogy nagyon nincs most erre szükséged. Ez a csömör fázisa. De a jó könyvmoly ilyenkor is csak ideig-óráig képes ellenni az írott szó varázsa nélkül. Kell valami, szükség van valamire, ami kissé más, de ami ugyanúgy hatni képes. Jelenleg belekezdtem egy thrillerbe, ami jó, és egy ifjúsági könyvbe amivel szintén nincs semmi baj, mégis képtelen voltam az első 5-10 oldalnál továbbjutni velük. És aztán megláttam ezt a könyvet, ott pihengetett már jó pár hónapja  a polcomon, de eddig nem igazán volt hangulatom hozzá. Annak ellenére sem, hogy nem mellesleg imádom Julia Quinnt. Szellemessége, remek írói stílusa mindig magával ragad, és mindig a legmélyebb tisztelettel gondolok arra a tehetségre, amivel ilyen gyönyörűen és korhűen képes megalkotni a történeteit. De mivel rólam van szó, így az ilyen tényleg igazán romantikus dolgokat csak szépen, módjával lehet részemre adagolni. Ha zsinórban három ilyen könyvet felfalnék, annak az lenne a vége, hogy a negyediknél már tépném a hajam. De ilyen szakaszokban, mint ez a mostani is, remek kikapcsolódást nyújtanak, mert kiterelnek a megszokottból, a komfortzónából, és olyan idegpályáimat stimulálják, amik vélhetően már hónapok óta porosodnak. És egy ilyen könyv elolvasása után, én mindig bizton állítom, hogy imádom a romantikát, mi több képtelen lennék meglenni ilyen jellegű táptalaj nélkül... csak ne lenne ez a lelkesedésem limitálva. De még csak a tűrőképességem elején járunk, így merem remélni hogy a mostani rohamba bele fog még férni Lisa Kleypas Bűvölj el alkonyatkor c. műve is, merthogy az is ott porosodik a polcon már egy ideje. Karen Hawkins MacLean átok sorozatával párhuzamosan...

"1824 nagyon jó év volt Daniel Smythe-Smith számára:
- három év száműzetés után visszatért Angliába
- részt vett a világ legrosszabb koncertjén
- megcsókolt egy teljesen ismeretlen hölgyet
- elhárított egy rablótámadást egy londoni utcán
- főszerepet játszott egy tízfelvonásos melodrámában
- szerencsésen túlélt egy balesetet
- ártalmatlanná tett egy őrültet
- szerelmes lett
És még csak áprilist írunk..."

Kiadó: Gabo

Oldalak száma: 340

Ára: 2290 Ft

Szóval Julia Quinn és bájos, imádnivaló szereplői. Ha nem lennék személyiségileg olyan kanyargós, mint amilyen vagyok, akkor biztos hogy fanatikus rajongója lennék az írónőnek. Minden könyve szórakoztató, a sziporkái lehengerlően intelligensek, lágyak, humora pedig egyenesen a könnycsorgásig kergeti az olvasót. Karakterei szépen felépítettek, érzelmi vonala mindig meggyőző, könnyen követhető, épp annyira megható vagy felbőszítő, amennyire annak kell lennie. Oké néha kicsit sok az "így szeretlek úgy szeretlek", de egy vérbeli romantikus könyvnél, ezt ugyan minek felróni. Persze ennek az ágazatnak is megvannak a sajátosságai:

1, A hős férfiú mindig minimum vikomt vagy gróf, olykor-olykor herceg - nem, nem koronaherceg (ennyire még sosem mertünk előreszaladni) -, tehát ebből kiindulva gazdag, befolyásos, és minimum a top 5-ben van ha a partiképességet kell mérlegre tenni.

2, A legtöbb esetben ez a férfiú közel áll már a harminchoz, vagy el is múlt már annyi, és esze ágában sincs megnősülni - legalábbis addig nincs, amíg a kötelességtudat az egyetlen, ami erre ösztönzi.

3, Hősünk (vagy hősnőnk) biztosra vehetően minimum hat testvérrel büszkélkedik, ha nem tizenhárommal - valahogyan folytatni kell ugyebár a sorozatot.

4, Egyenesen rajongok azért, hogy szinte az utolsó oldalig magázzák egymást a főszereplők. Mindig rémesen jó érzés fog el (amolyan kellemesen borzongós), amikor az egyik ilyen típusú könyvből sem kimaradható ténymegállapító mondat elhangzik: "Kívánom magát!" - És ilyenkor rögtön ki is tör belőlem a durcás gyerek. Nekem miért nem fogják soha azt mondani hogy "kívánom magát"? Miért vagyok azon szerencsések egyike, akik olyan korba születtek, ahol a maximum amit udvarlás címszó alatt kaphat az ember lánya (leszámítva azt a kevés kivételt), az a "hú bébi", vagy a "jó vagy gyönyörűm". (Na nem mintha ennek nem volna meg a maga szépsége, de nem lehetne mondjuk úgy tíz évente egyszer megélni a másik pólust is? Csak egy rövid időre... Hadd jöhessek már egy kicsit zavarba, amikor nemhogy nőként, de hölgyként kellene viselkednem - halkan megsúgom, valószínűleg az első ilyen jellegű formai megszólításnál lenne egy fél percnyi reakcióidős csúszásom, amíg az agyam a megfelelő sebességbe kapcsol. Egy biztos, tuti nem hebegnék, habognék - ahhoz azért kevés volna egy ilyen szituáció, de mindenképpen üdítő változatosságot jelentene kipróbálni.) És ami még művészet: magázva, az etikett szabályainak megfelelően, virágnyelven elküldeni valaki a bús fenébe... Itt nincsenek ronda kötőszavak, még az "Istenem!" is káromlásnak számít. Felüdülés minden tekintetben a most divatos könyvek után.  

5, Hősnőnk a legtöbb esetben szűz, ami miatt hősünk vagy azonnal komplikáltnak ítéli, vagy prédának - a barbáros könyvekben az utóbbi, Qiunn esetében inkább az előbbi a jellemző. Mindig jót derülök (minden gúny nélkül), az első orgazmuson - amikor hősnőnk szeme elnyílik, és halkan csodálkozva, pihegve ráérez a dolog pikantériájára -, és az első szexen is - amikor hősünk dorongját (ami persze óriási - csak tudnám honnan van mindig a hölgyikéknek összehasonlítási alapjuk) meglátva hősnőnk szívszélhűdést kap. Hát amikor még meg is fogja...  

6, Valami kacifánt mindig van a háttérben - gyilkosság árnyéka, elvesztett ártatlanság -, valami ami azt eredményezi, hogy valakire a társaság ferde szemmel néz. Szeretjük ezt az eszközt is, sőt ezt szeretjük csak igazán! A bús fekete herceg, aki elvonultan él, száműzve a magányba... emiatt mogorva, keserű, frusztrált, csalódott (kész pszichológiai korkép). A lány pedig ártatlan, üde, friss, fiatal, még remél, és bízik. A megrontásra, mint lehetőségre, csak úgy záporoznak a nagy, piros, villogó nyilacskák... de a szerelem persze mindent szentesít. Millió egyszer megírták már. Én is millió egyszer olvastam már. De akkor is el fogom olvasni a millió plusz egyediket is, mert megunhatatlan...

7, A történet folyamán legalább egyszer valakinek, valaki büszkeségéért, becsületéért párbajoznia kell. Kötelező. Nem maradhat ki! - Ha ezt a szokást visszaültetnénk a gyakorlatba, akkor tömegeket lehetne a fal elé állítani, majd össztűz... valahol ez azért szomorú.

8, Hősnőnk az esetek többségében alacsonyabb rangú, de sosem parasztos, mindig jól nevelt, és illedelmes, de mégsem alázatos, és helyén van az öntudata. Szegény nőket néha komolyan sajnálni szoktam. Még amikor robbanás közeli állapotban vannak, akkor is türelmet kell tanúsítaniuk. Bevallom egyben le is nyűgöz ez, mert ha kicsit is őszinte akarnék lenni magamhoz, be kellene látnom, hogy ilyen merev szabályok mellett, én biza csúfosan megbuknék.

9, "Legyen a szeretőm" - "legyen a felségem" lépcsőfokok. Kiindulási pont az előbbi, befejezés az utóbbi. És ami közte van az a meggyőzés, elutasítás, civakodás, és a "magam sem tudom hogy mit is akarok" fázisai. Veszettül szórakoztató.

10, Valahol, valakinek a könyv vége felé könnyeznie, sírnia kell. Vagy a boldogságtól, vagy a kétségbeeséstől. Ez is kötelező, mint a párbaj.

Hogy Quinn jelen könyvében benne vannak-e ezek a jellemzők? Benne bizony, mind egy szálig. Cirka egy délután alatt kiolvastam, mert lehetetlen letenni. Mert annyira szépen harmonizál az átlagos emberi lélekkel. Nem kell kifacsarodnom agyilag azért, hogy beleképzeljem magam a női főszereplő bőrébe, és elsőre megértem miért is vonzó a férfi főszereplő, minden kérdés, vagy kötözködés nélkül. Tetszik a tartás, ami ezekben a történetekben van, a gerincesség, és az idealizálás. És ugyan nincs lányom, de ha lenne, akkor hamarabb biztatnám egy ilyen könyv elolvasására, mint a most teret hódító romantikus zagyvaságokra. Nagyon egyszerű annak a magyarázata, hogy miért: mert tartalmas, mert megfogalmaz alapvető emberi udvariassági, és viselkedésbeli szabályokat is, nem beszélve az érzelmi erkölcsösségről, amit felvázol. Oké mese, és annak a kornak a merevsége sem volt egy kicsit sem természetes. Nem is azt mondom ezzel, hogy az a jó, ez pedig a rossz. De szerintem egy nőnek legyen meg az "úri modora". Legyen tartása. Ellentmondásos tudom, de szerintem annak a nőnek is lehet egyenes gerince, aki már nem egy szeretőt elfogyasztott élete folyamán. Ez nem ettől függ. Soha nem a "mit", mindig a "hogyan" a lényeg...

Zárásul, amit még szükséges megjegyezni: a borító színvilága, és úgy leginkább az egész, gyönyörűen lett kivitelezve.

Értékelés: 8 pont 

Tovább

Nalini Singh: Szabadulás /2013/

Kénytelen voltam átmenetileg diétára fogni személyiségem azon szerves részét, ami az utóbbi időben rákattant az erotikus irományokra. Kénytelen voltam bizony, mert félő volt hogy lassan de biztosan megkergülök, és az amúgy stabil szexuális meggyőződéseim olyan irányba fognak fordulni, ami nem természetes egy nőiessége és érzékisége virágában tobzódó nőnél. Röviden: leálltam mielőtt minden kedvem elment volna a szextől. Na nehogy már! Oké, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ennyire könnyen azért nem tudnék lemondani kedvenc alak, és lélekformáló tevékenységemről, de azért az már kezdett megijeszteni, hogy már egy padlizsánról is valamelyik hírhedt híres-neves írónő rémes népszerű könyve jutott az eszembe. Már a zöldségesnél is dildókat véltem felfedezni, még a narancsban is, és ha felidegesítettek a munkám közben, mindenkit úgy bűntettem meg gondolatban, hogy keresztre feszítettem, és elfenekeltem... Szóval kösz, de inkább kösz nem. És hát Nalini Singh mindig egy mentsvár nekem. Teljesen mindegy milyen a hangulatom, a könyvei mindig feltöltenek energiával. Piszok nagy mázli, hogy a sok hiteltelen, és elmebomlást előidéző könyvvel párhuzamosan az Egmont Dark piacra dobta a psy changeling széria ötödik részét magyarul. Mintha érezték volna, hogy ez bizony kelleni fog... Hálám üldözni fogja a kiadót az előrelátása miatt.

"Ashaya Aleine a látszat szerint a tökéletes mentál: rideg, érzéketlen és gyakorlatias. Ő a tudós, aki az egész mentál népet rabszolgasorba döntő implantátumot készíti. Valójában azonban elkeseredetten küzd, hogy megmentse a fiát, és szabaduljon a Mentál Tanács befolyása alól. De hiába menekül: nem biztonságba kerül, hanem egyenesen a halálos alakváltó mesterlövész karjaiba fut. Dorian Christensen húgát egy mentál gyilkos ölte meg. A DarkRiver őrszem nem tud ugyan leopárd alakot ölteni, de a vadállat benne él, és bosszúra szomjazik. Most mégis védelmeznie kell Ashayát és fiát. Dorian soha nem gondolta volna, hogy mentál iránt a gyűlöleten kívül mást is érezhet, de a szenvedély sokszor átírja a játékszabályokat."

Kiadó: Egmont Dark

Kiadás éve: 2013

Oldalak száma: 384

Ára: 3999 Ft

Ha közelebbről megvizsgálom ezt a sorozatot, akkor a kedvenc részem az eddig kiadottak közül a Borzongás volt. Judd Lauren az elit, gondolati síkon gyilkolni képes, volt Nyíl osztagos mentál, és az előzményekben csúnyán megkínzott alakváltó farkaslány Brenna kapcsolata, engem teljesen bevonzott. Hölgyikénk erős jellem, hősünk olyan hideg eleinte mint a jég... Imádtam. Persze a többi történet sem volt rossz, de nekem ez jelentette a csúcsot. És hát úgy vagyok a csúcsokkal, hogy minél több van belőlük, annál jobb... Ennek ellenére - bármennyire is igyekszem magam meggyőzni az ellenkezőjéről - némi lendületvesztést kezdek érzékelni a sorozatban. Dorian nekem már az első részben felkeltette az érdeklődésemet. Húga halála megtöri a férfit, és csak a falkavezér kedvese az, aki képes szinten tartani. Mindenki retteg attól, hogy Dorian minden próbálkozás ellenére, egyszer végérvényesen vadulásnak indul... még szerencse hogy ekkor a képbe kerül Ashaya, az Elcsendesedés protokollján munkálkodó kutató mentál. Hölgyeményünk már az előző részben tanúbizonyságot tett emberségéről, amikor segít megmenekülni két gyermeknek. Szóval Elcsendesedés ide vagy oda, Ashaya olyan mentál, akinek vannak érzelmei. De nem akrja kockára tenni a fia életét, illetve ikertestvére életét sem, így kitart azon álláspontja mellett, hogy nem adhatja fel teljesen a falait. De a szerelem nagy úr, mint tudjuk... És innentől kezdetét veszi a csábítás. A "harc önmagunkkal", és a "harc a másikkal szemben" fázisok.

A könyv jó. Nem kell ezt agyonmagyarázni. Értelmes, jól felépített, érzelmes, megfogalmazásában még mindig kimagasló. De nekem akkor is lemarad a Borzongástól... Persze lehet hogy csak annak köszönhetem a mostani véleményemet, hogy az előzményekben olyan könyvek sokaságát olvastam ki, amik érzelmileg egy tök szintjén mozogtak. Lehet hogy sokkal nagyobb romantikai dózisra lett volna szükségem ahhoz, hogy balanszba kerüljek végre önmagammal. Vagy több vértől tocsogó gyilkosságot kellett volna olvasnom... nem tudom. Egy biztos, hiányérzettel küszködöm. Félre értés ne essék, a történet úgy kerek ahogy van, nem tudnék sem hozzátenni, sem elvenni belőle semmit. Csak az a kérdés nem hagy nyugodni, hogy akkor hol maradt a katarzis? Miért nem éreztem? Mi maradt ki? Talán a feszültségkeltés nem volt az igazi. Talán lapos lett a felvezetés, majd a csúcspont is. Talán kissé finomkodóra sikerült. Végig azon morfondíroztam, hogyan fogja az írónő megoldani Ashaya és az ikertestvére kérdését. Mi lesz a slusszpoén? Hát slusszpoén végül is nem nagyon volt. Kicsit meseszerű lett a végkifejlet, a túlidealizálás illata lengi körül. Szerintem több dráma elfért volna benne. Ahogy a szerelmi szálban is. De hőseink relatíve hamar túlteszik magukat a múlt sérelmein, aztán pedig már kopogtat a boldogság a kapuban. Ezen felül újból hangsúlyozandó: a könyv remek, igényes. Ha az írók fele legalább annyira tudna írni, mint Nalini, akkor én nagyon elégedett ember volnék. A mentálok, és az alakváltók közti huzavonán én még évekig képes volnék rágódni. Nem olyan történet, amit könnyű lenne megunni. Szóval a végső konklúzió: teljesen mindegy mennyi lendületvesztést, vagy hiányérzetet halmoz fel bennem egy-egy kötet, vevő leszek még a huszadik részre is. Mert elfogult vagyok. Mert szeretem  Nalini Singh stílusát. Gondolatait könnyű a magunkévá tenni, és mesterien építi fel a világait - most teljesen mindegy hogy angyalokról, vagy alakváltókról beszélünk... Röviden: Nalini minden könyve a maga nemében tökéletes. 

Értékelés: 8 pont

Tovább

C.J. Ellisson: Élvezd a vaníliát /2013/

Lehet hogy első ránézésre - kiindulva a nagyméretű számból - nem szűrődik le, de ha valami nem áll közel hozzám, akkor az a dominancia - női oldalról. Megharapni valakit, vagy a vágy hevében összekaristolni a szeretőm hátát és egyéb testrészét azzal nincs semmi bajom. De hogy én egy ostorral ütlegeljek valakit...oké megostorozok én bárkit, ha kéri, de nem fogok attól begerjedni. Az arcomra kiülő elégedettség, és sátáni mosoly egy ilyen manőver közben, teljesen más érzelmeknek lesz köszönhető. Életem elég sok területén kell komolyan összpontosítva helytállnom, semmi szükségem arra, hogy még az ágyban is én legyek az irányító fél. Ha már játékok, akkor inkább én legyek az akit irányítanak, vagy ha nagyon elkap a romantikus hév, akkor jöhet a fifty-fifty, de abszolúte semmi hajlamom nincs a megkötözésre, vagy a náspángolásra. Nekem úgy kerek a világ, ha a férfi az erő, én meg a zavar a biliben, amivel nem képes mit kezdeni. Hiszem hogy bárminemű kapcsolat az emberek közt komoly agymunkát igénylő meló, és szeretem ha verbális síkon én vagyok nyerésben, de az ilyenfajta ellenállásomat rendszerint a hálószobán kívül hagyom. Emiatt mindig van bennem némi fenntartás, amikor olyan könyv kerül a kezem ügyébe, amiben bőrszerkóba bújtatott, körömcipős "nyald meg a csizmám" típusú hölgyemények, bilinccsel a kezükben, teljes harci díszben igyekeznek leigázni a FÉRFIT. A fülszöveg után be is kapcsolt nálam a riasztó, és nem állítom hogy nem ugrott görcsbe már előre a gyomrom.

"Fedezd fel a benned rejlő rossz kislányt, és engedd szabadjára...

Heather Pierce unja, hogy szakmai és magánéletében is a háttérbe szorul. Egyetlen éjszakára kétségbeesetten szeretne más bőrébe bújni, ezért részt vesz egy villámrandin. Talán itt, névtelenségbe burkolózva, új emberré válhat, amíg másként nem dönt. Amikor egy férfi, akinél esélye sem lehetne, az asztalához ül, Heather összeszedi minden bátorságát, és átveszi az irányítást, titokban attól félve, hogy elrejteni kívánt valódi énje elutasításra talál.

Tony Carmine, beszerzési igazgató és nemzetközi hírű nőcsábász, élete legfontosabb üzletét készül megkötni. Azonban egy villámrandin megismerkedik Heatherrel... és felfedezi, hogy talán éppen alárendelt szerepre van szüksége. Heather buja érzékisége megszállja minden gondolatát, égető vágy ébred benne, hogy magáénak mondhassa a legizgalmasabb szeretőt, akivel valaha találkozott. Egészen addig, amíg egy nap be nem sétál a konferenciaterembe, és meg nem látja Heathert az asztal túloldalán."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 364

Ára: 3499 Ft

C.J Ellisson

Na de azért kevés ennyi információ ahhoz hogy elrettentsen, így lendületesen elkezdtem olvasni a könyvet. Két dolog rögtön meg is fogott:

1, Mindkét fél szemszögét megismerhetjük, ráadásul mindkettőt E/1-ben. Találkozhatunk a FÉRFI belső gondolati foszlányaival is. Hogy ez most mégis mennyire hiteles, lévén hogy az író az nő, abba nem mennék bele. Ha tucatnyi szexuálpszichológus, és párkapcsolati kutató sem bírt dűlőre jutni a női és a férfi agyban lezajló folyamatok különbözőségeit illetően, akkor nem leszek annyira naiv hogy elhiggyem, hogy egy romantikus erotikus könyv lesz majd az áttörés. Biztos van olyan pasi aki gond nélkül képes lenne azonosulni Tonyval, és biztos lenne legalább ugyanennyi aki nem. Főhősünk személyisége nem a legbonyolultabb, mondhatni teljesen átlagos, de a maga egyszerűségében megnyerő. Bizalomgerjesztő. Számomra egy kicsit lapos - nekem a harsány, rossz fiús alkatok a gyengéim (ki hitte volna, mi?) - de ezzel párhuzamosan szimpatikus is. Szinte már magam előtt látom, ahogy bimbózó szerelme elmélyül, ahogy megszilárdul, és kiteljesedik, megnősül, majd megnemzi a maga kettő egész akárhány tizednyi gyermekét, és leül mint az iszap. Kellemes. De az legyen a legnagyobb bajom egy ilyen könyvnél, hogy a főhős jelleme "kellemes".

2, Főhősünk neve egyenesen páratlan. Tony. Semmi tupír... Sehol egy Cade, vagy Dominic, vagy Damon, vagy Damien, vagy mit tudom én. Erről rögtön eszembe is jutott egy tanulmány, miszerint nekünk nőknek a név is olyan tényező, ami számít. Persze mi nők előszeretettel szónokolunk arról, hogy a belső értékek a legfontosabbak, és tény hogy emocionálisabb félként, sokunk komolyan is gondolja ezt, és ha a nagy szerelemről van szó, akkor az érzelmi beállítottságunk szépen felül is írja az értékelésünkben a kisebb hibákat, de... azért az érdekes statisztika, hogy egy Dávidot vonzóbbnak ítélünk meg, mint mondjuk egy Bélát. Persze ez csak első benyomás szintjén működik, de ott bizony működik. És persze ebbe a statisztikába azon hölgyemények rétege sem fér bele, akik a kiválasztott kedvest bankszámla, vagy autótípus alapján ítélik meg. Ilyen is előfordul, és meggyőződésem, hogy az ilyen elvárásokat támasztó nőknek, majdnem teljesen mindegy, hogy most az a pasi Dávid, vagy Béla. Meg aztán persze ott vannak az átmulatott éjszakák esetei is, amikor minden halk sóhaj után, a legtöbb ami kiszállingózik az ember ajkai közül az az "édes", meg a "jesszus" - ami legalább részben klappol, mert itt-ott kapcsolódik egy férfinévhez. Én például az a fajta vagyok, akinek rém pocsék a névmemóriája. Olyan emberektől is meg szoktam kérdezni, hogy hogyan is hívják, akikkel már évek óta együtt dolgozom, mert éppen rövidzárlatot kap az agyam. Még mázli hogy a Sors ezt figyelembe vette, mert engem kísért egy férfinév, méghozzá az Attila. Az első csókom, és az első kamatyom is "Attilához" fűződik - nem, nem ugyanahhoz az emberhez. Az úgy unalmas lett volna. Majd jött egy kis színesedés ezen a téren az életem ezen szakaszán. Volt itt minden az ábécé betűi közül. Talán a legmeredekebb a Rudolf volt. A rénszarvas. Vagy a "rudi"... - ez utóbbiból lehetetlen volt nem kihozni több tucat szexuális célzást. De a barátaim körében is előfordultak ám humoros nevek - hihetetlen, de azért nem mindenkivel feküdtem le... Ilyen volt egyik kedves volt osztálytársam/barátom családneve is. Czövek. Ó, hogy mit nem hallgatott tőlem szegény jó hosszú időn keresztül. És a slusszpoén. Ahogy az már lenni szokott, engem is kobakon talált a Végzet - vagy egyéb fertályon, ez a mai napig nem tisztázott - és belehabarodtam a mostani páromba. És nem fogjátok kitalálni hogy hívják. Hát Attilának! Oké gyakori név, meg minden, de ennyi "Isten ostorát" besűríteni egy életbe, ráadásul mindig a stratégiailag fontos helyekre... Elhatároztam, hogy ha a Sors egyik vértelen tréfájának köszönhetően, egyszer újra a piacon találom magam, én olyan sebesen fogok rükvercbe kapcsolni a következő Attilánál, mint Superman. Na de megint elkanyarodtam a könyvtől...

Szóval a technikai felépítés az tetszett. Mellesleg az érzelmi felépítés sem volt rossz. És a vártakkal ellentétben, ez az egész "ki is itt a domináns" játék, olyan finoman és ízlésesen lett megalkotva, ami nem feküdte meg a gyomromat. Tony vevő Heather játékaira, élvezi a számára még ismeretlen terepet, módfelett fel is izgatja, de azért szépen fokozatosan elkezd átlátni a szitán, és a hatalmi kérdések valahol a könyv utolsó  harmadában visszazökkennek a megszokott kerékvágásba. És nem, a megszokott kerékvágás alatt nem azt értem hogy férfiúnk játszószobává alakítja a nappalit, és a csillárról lelógatva döngeti kedvesünket, miközben paskolóval üti hurkásra a fenekét. Itt szeretkezünk kérem szépen. Szokatlan a többfütykösös játékok után, de mindenképpen felemelő. De azért nem maradunk le az újdonságról sem. Már akinek ez újdonság. A 179. oldalon az általam eddig olyan nagyon hiányolt rektális izgatás is helyet kap - Heather kacér ujjacskája bizony befeszül Tony farpofái közé. De nem kell agyérgörcsöt kapni. Csak kis ideig fickándozik ott, nem száguldunk bele a fisting szó szerint mély örömeibe - nem is értem hogyan is gondolhatta az Ulpius erről a könyvről, hogy erotikus, miután sikeresen ránk zúdította a blogban már előzőleg bemutatott remekeket. Semmi giant méretkategóriás pénisz, semmi kikötözés, és foltosra ütlegelés, még Heather orális tevékenysége is csak érintőleges...Úgyhogy én úgy is döntöttem, hogy jelen könyvünk nem is képezi a romantikus erotikus irodalom részét tevőlegesen. Vagy - és azt hiszem ez lenne az inkább helytálló - ez volna a romantikus erotikus kategória, merthogy van benne ROMANTIKA is, és nem csak pornó jelentek százával, kicsi a rakást játszva, amitől heveny agybajt lehet kapni. Csak mivel a kategóriát már ellepték a horrorisztikus, sekélyes, csak és kizárólag reszelésről szóló könyvek, így sajnos ennek a műnek új kategóriát kellene keríteni. Azon túl persze, hogy bőven az "olvasható", és "élvezetes" listákon szerepel.

Ami talán egy kicsit hagyott bennem némi tüskét, az a barátok felvonultatása volt. Nem a pasik részéről. Az világos, átlátható, némi sör, és sport...Na de a lányok. Rémálmaim egyike, amikor nőkkel kell szót értenem. Olyan nőkkel, akik tipikus NŐK. "Jó a hajam? Jó a rucim? Nézd már ezt a retikült! És amúgy is, miért is nézel ki te most ennyire jól? Nem lehetsz feltűnőbb nálam... bla bla bla..." Remek. Ez a versenykényszer a női berkekben nemes egyszerűséggel a pillanat tört része alatt hozza ki belőlem a hárpiát. Letojom, de igazán magas ívből, hogyan néz ki a barátnőm...Csinos? Örülünk neki! Bepasizott? Meghágták? Vége a hosszú frusztrált napoknak? Na ide annak a pasinak a kezét, akinek ez köszönhető, hadd rázzam meg. A hiszti, és a féltékenység, kell a fenének. Igazán széles terepen lehet vadászni, van még ott ahonnan ez jött. De nem. Vannak nők, akikből csak úgy harsog az hogy "az enyém", amivel nem is volna baj, ha ezt csak egy pasira értenék. De az a fajta nő, akire én gondolok, az általánosítja ezt minden férfira. Vannak nők, akik belehalnak a figyelem hiányába, és kedves hősnőnk barátnője eleinte ilyen. Aztán felenged, de a történet elején nagyon nem volt a lelkemnek kedves.

Ezen felül nem nagyon van mit mondanom. C.J. Ellisson bebizonyította hogy ügyes író. Könyve harmonikus, idilli, szórakoztató, egyenletes. Nem összecsapta a történetet, hanem felépítette, szépen fokozatosan. Helyenként kellően vicces, máskor egyenes. És ami megnyert engem véglegesen, hogy ennek a könyvnek a végén lemarad a minden ilyen történetre annyira jellemző nagy szerelmetes vallomás. Itt JÓZANOK a szereplőink, és BELÁTJÁK (azt a mindenit!), hogy két remek hét után, még egy kicsit gyors volna az "sz" betűs szóval dobálózni. Nem hittem volna, hogy valaha meg fogom élni ezt a pillanatot. Szóval a könyv aranyos, a világ újra kerek, én pedig elégedett vagyok... mi kell még?

Értékelés: 7 pont

Tovább

Tiffany Reisz: A szirén /2013/

Ez a könyv egy igazi hullámvasút volt számomra. Szeretem ha egy könyv képes érzelmeket generálni bennem, ha hat rám - végül is ez lenne minden könyv rendeltetése, nem igaz? Az hogy manapság a boltokba kerülő ponyvák tizede ha képes erre... nos, az nem a legkedvezőbb statisztika. Így minden olyan irományt ami kimozdít a hétköznapok zsibbadtságából megbecsülök. Dédelgetem őket, elzárom őket a lelkem egy olyan szintjére, ami ezeket a képletes ékköveket gyűjti, és vissza-visszakanyarodok hozzájuk, amikor szükségét érzem. A könyv utolsó oldaláig nem voltam tisztában azzal milyen kritikát is fogok róla írni. Az első száz oldal után meg voltam győződve arról, hogy a véleményem pozitív lesz, és könnyed. A háromszázadik oldalnál ott tartottam, hogy megint elővehetem majd a vicces vénámat és pocskondiázhatok majd kedvemre, olyan kifejezőeszközöket használva, mint a ripacs, a polgárpukkasztó, vagy totális idiotizmus. És most a könyv végén, döbbenten, elszorult torokkal, és mellkassal, azon morfondírozom, hogy vajon mit is érzek. Szomorú vagyok. Dühös. Sajnálok valakit vagy valamit - szánalmam tárgya nehezen behatárolható. Konkrétan sírhatnékom van, ami egyenesen rémisztő, figyelembe véve mennyire nem kenyerem az egerek itatása. Tiffany Reisz vitathatatlanul egy zseni. Provokatív - nem a szexjeleneteiben, hanem szereplői érzelmi világában, és a történések megcsavarásában -, szellemes, és habár a könyv felénél meg voltam győződve arról, hogy halványlila fogalma sincs miről is ír, kiderült hogy ez a feltételezés abszolúte nem állja meg a helyét. Vitathatatlanul manipulatív az írónő, ha arról van szó, hogyan kell az olvasót szépen fokozatosan beterelni egy olyan érzelmi kutyulékba, amiből még a tapasztaltabbak sem képesek egykönnyen kivándorolni.

"Nora Sutherlin erotikus regényeiről híres és hírhedt és van egy titka, amelyet túl sokan tudnak ahhoz, hogy ne kerüljön napvilágra.
Nora legújabb kézirata más, mint az eddigiek: komolyabb, mélyebb, személyesebb és Nora biztos benne, hogy meghozza számára az áttörést.
De vajon lehet-e együtt dolgozni a kimért, karót nyelt angol szerkesztővel, Zachary Eastonnal? Hiszen ő mondja ki az utolsó szót, de maximalizmusa felháborítja Norát. Zach-et Nora szabados életmódja kergeti az őrületbe és a tény, hogy egyre inkább vonzódik ehhez a nyílt, mégis titokzatos nőhöz.
Nora azt hitte, mindent tud arról, milyen, amikor az ember a saját határait feszegeti. De abban a világban, ahol a szenvedély maga a fájdalom, soha semmi sem ilyen egyszerű.
Ki lehet az a férfi, aki öt év távlatából is irányítani képes a nő minden gondolatát? És egyáltalán: ki is Nora Sutherlin valójában? Képes lesz-e valaha önmagának megválaszolni ezt a kérdést?"

Kiadó: Egmont

Oldalak száma: 486

Ára: 3999 Ft

Tiffany Reisz

Szadizmus. A nagy kedvenc, amire most egy egész könyvpiac épül. Tudjuk, ismerjük. De amit már kevésbé tudunk az az, hogy ennek a domináns világnak is vannak árnyalatai. Mint ahogy már az előzményekben kifejeztem az alávetettség inkább lelki megtörést, mint fizikai bántalmazást jelent, és jelen könyvünk ezen a téren pipásnak is mondható. A hősnő Nora, egy alávetettből előlépett domina, aki tizeniksz éven keresztül volt egy szadista férfi játékszere. Nagyon fiatalon került a tapasztalt domináns hím kezei közé... és hát, kedves olvasóm, példaértékű a könyvnek azon üzenete, hogy mit is jelent megtörni valakit. Norának leginkább semmi önbecsülése nincs. Rémisztő a szemszögén keresztül nézni a világot. Az Ő valóságában az a természetes, ha vagy Ő ver valakit, vagy őt verik. A fájdalomban találja meg a feloldozást, és mindenek felett imádja azt a férfit, aki bántja. Aki veri. De aki, nem okoz kárt. Ellentmondásos, mi? Merthogy ennek az egész hajcihőnek az volna az értelme, hogy ugyan fizikailag, és lelkileg/érzelmileg is alárendelt az egyik fél, és hogy lehet ütni-vágni a másikat vakulásig, érzelmileg nem szabad kárt tenni egymásban. Na igen. Csak a baj ott kezdődik, hogy Nora azt nem veszi észre hogy imádottja, azalatt az egy-két évtized alatt míg "támogatta", sikeresen megfosztotta mindentől. A nő 15 évesen találkozik az amúgy katolikus papként dolgozó férfival, majd 20 éves amikor kapcsolatuk kiteljesedik. És ugyan a könyv egész idő alatt azt próbálja belesulykolni az olvasóba, hogy Norának eleve hajlama volt az efféle bánásmódra, a globális egészet figyelembe véve, ez egy oltári baromság. És ezért lehet majd a folytatás izgalmas kis játszótér. Mert miért is nem lehet Nora eredendően elfuserált? Először is, nem stimmel a kora. Szemben azzal hogy a nő váltig állítja hogy neki szüksége volt Sorenre, és hogy ennyire brutális módon volt rá szüksége, mindössze 15 éves amikor a férfi elkezdi tágítani a tudatát. Ez nem tudattágítás, hanem kiképzés. Egy teljesen tiszta, előítéletektől mentes, még alig használt elme célirányos terelése. Norának esélye sincs eldönteni szeretne-e a normalitáshoz kapcsolódni, mert Soren idő előtt elkezdi lökdösni az ellenkező irányba. Majd a saját terepén tartja hosszú évekig. Mire Nora észbe kap, és lelép, addigra megtörtént már a pusztítás, és a helyzet megszilárdult. Nora ezt ismeri, ezt tartja természetesnek, és kitűnően funkcionál is benne. És akkor belép a képbe Wesley, a 19 éves srác, az ártatlanság zászlaját lebegtetve, az Együttérzés nevezetű paripán, és összekuszálja a dolgokat. Majd megjelenik Zach is, a szerkesztő, aki a tipikus középmezőny, és nős. Nora pedig mint a pingponglabda vergődik hármójuk közt. Soren az ismert út, a megrögzöttség, ha úgy tetszik a pavlovi reflex. Zach a korban és gondolkodásmódban is közel álló, karót nyeltsége mellett mégis rugalmas átlag, akiben van potenciál, de aki érezhetően nem lesz szerves része Nora valóságának. Ő képviseli a játékot, amivel gondolatban könnyen lehet azonosulni, de aminek az elrendelt szerepe nem más, mint a kontraszt. Nem tesz egyebet, mint érzékelteti mennyire is áll távol Nora világa a normalitástól. Soren pedig a teljes, és totális káosz, Wesley ellenpólusa, ami azonban még mindig biztonságosabb, mint fiatalos párja, mivel már ismert. Nora tragédiája pedig abban rejlik, hogy fél, és emiatt gyáva, képtelennek tartja magát a szokványosra, mert soha nem is próbálkozott vele - mert nem ez lett belenevelve -, és vak, mert fel sem merül benne, hogy ebben az egész cécóban Ő is lehet éppúgy áldozat. Az elve világos, hogy Nora sosem lesz képes már a normalitás szerint működni, mert a vérévé vált ez a létforma, de még annak a lehetőségét is eltaszítja magától, hogy megpróbáljon valami hétköznapi felé lépni. Annak ellenére, hogy szíve ezt diktálná, a programozása ennek az ellenkezőjét követeli. A könyv zsenialitása pedig abban rejlik, hogy ez az egész nem csúcsosodik ki csak a történet végére. Tulajdonképpen a mondanivaló a régi: képes lesz-e Nora a sorozat záró kötetére átlépni saját magán? Az első kötet befejezése alapján a dolog meglehetősen kétesélyes. De ha addig élek is el fogom olvasni a folytatást, mert megöl a kíváncsiság. Egyrészt nem bánnám ha belefulladna a végkifejlet a szokásos klisébe, mert Wesley személyisége szerelemre termett, és Noráé is. Másrészt ha az volna a végső konklúzió, hogy van akit nem lehet, és van aki nem akarja hogy megmentsék...nos az is bravúros befejezés volna, bár szívfájdító.

A könyv abból a szempontból is remek, hogy újraértelmezi az emberi gyarlóságot, illetve erkölcsösséget. Olyan kérdésekbe beleszalad, ami sokak számára felháborító lehet. Egy szadista katolikus pap? Lássuk be, nem álszenteskedik kedves írónőnk egy pillanatig sem. Sőt még van annyira merész, hogy megpróbálja legyömöszölni azt is a torkukon, hogy ez rendjén is van így, és hogy ennek a káosznak is megvan a maga morális rendszere. Én még mindig a "ne ítélj, hogy ne ítéltess!" rendszerben hiszek, így eszem ágában sincs belemenni ennek a kétélű pengének az elemzésébe. Maradjunk annyiban, hogy merész.

Az írónő másutt sem finomkodik sokat. Ennek a szado-mazo világnak a legharsányabb rétegét kapja el. A kirakati részt. Azt ami a legtöbb embernek eszébe jut, amikor erről a valóságról hall. Latex, bőrcuccok, csettintésre térdelés, orgiák, szolgacsere, megalázás, "nyald meg a csizmám!"... persze ilyen is van. Ezt nevezem én ripacsnak. Olyan ez mint a homoszexuálisok esetében. Ott is van olyan, akiről meg nem mondanád hogy az, mivel sem az öltözéke, sem a viselkedése nem utal erre. Nem affektál, nem bújik női rucikba... és aztán ott vannak a kiplakátolós típusok, akiknek már az első mondatából, vagy csupán a megjelenésükből leszűrhető melyik pályán is játszik. Én személy szerint a csendes pszichopatákra bukom. A harsányság, ripacskodás nem az én világom. Túl teátrálisnak tartom, túl hangosnak, és mindig az az érzésem, hogy aki ennyire kifelé vetít annak komoly mondanivalója és bizonyítanivalója van leginkább saját maga számára. A belső megerősítés kifelé vetülő eszköze. Ezen okból kifolyólag marha nehezen tudtam azonosulni ezzel a világgal a történetben is. De a könyv szempontjából kellett ez ide. Ezzel lett hangsúlyosabb, ezáltal vált felkiáltójelessé, és jobban értelmezhetővé a cselekmény, így elfogadtam.

A megfogalmazás igényes, a fricskák remekbe szabottak, és eltekintve néhány kisebb dialógushibától, nem található kivetnivaló benne. A fülszöveg félrevezető, mert ha valaki elolvassa, azt fogja gondolni, hogy egy hétköznapi szerelmi gabalyodással áll szemben, ezért a könyv kimenetele nem fogja megelégedettséggel eltölteni.

Zárógondolatom pedig... a könyv utolsó része megrendítő, és akiben van egy csepp emberség, azt meg fogja viselni. Minden porcikám vágyja a boldog befejezést, annak ellenére hogy hősnőnk személyisége a kezdetekben nem nyűgözött le. A végére megláttam én is benne azt a fajta sérülékenységet, amiről igyekszik nem tudomást venni. Most először érzem úgy, hogyha választanom kellene a befejezések tekintetében a megszokott romantikus klisé, és az eredetiség közt, én bizony a klisét választanám.

Értékelés: 8 pont 

Tovább

Jessica Bird (J.R. Ward): Egy felejthetetlen hölgy /2013/

Egyik legkedvesebb írónőm, a klasszikus romantikus irodalom irányába tévedt. Klasszikus alatt értsd: az a klisé, amit még nem untunk meg. Merthogy jelen művünk sem az eredetiségével fog csatákat nyerni, az is biztos. Mert miről is szól a történet? Adott egy grófné, az amerikai felső tízezerből, aki éppen válik, és akinek egy sorozatgyilkos pályázik a fejére. És adott egy olyan titkos, hiperszuper testőr, aki elválalja a hölgyemény védelmét. Tiszta "Több, mint testőr", mínusz afroamerikai énekesnő, mínusz Kevin Costner, plusz egy alapítvány és egy törékeny hősnő annak tetején, és plusz egy morcos, "akkor sem" típusú főhős.

"Grace Hall, az előkelő társaság szépséges tagja, a vagyona miatt egy őrült célpontjává válik. A gyilkos Manhattan legbefolyásosabb nőit öldösi. Grace új testőre, John Smith, egy kompromisszumokat nem ismerő, kemény férfi, a legkevésbé sem szeretne beköltözni Grace-hez a tetőtéri luxuslakásba, de nem tud nemet mondani neki. Miközben közli a szabályokat új ügyfelével, dühös szikrák pattognak közöttük, és lángra lobban a vágy. Az éjszakák lassan egyre forróbbakká válnak, a gyilkos egyre nagyobb veszélyt jelent, így Grace-nek és Smithnek választania kell: a szabályokat követik, vagy a szívük parancsát."

Kiadó: Ulpius

Kiadás éve: 2013

Oldalak száma:414

Ára: 3999 Ft

Még mielőtt azt gondolnád, kedves olvasó, hogy önmagamhoz hűen, ezt a könyvet is le fogom húzni, kéretik megállni egy pillanatra, és tisztázni az alapokat. Ward jó író, és ez jelen könyvnél sincs másként. Abszolút szépen felépíti a történetet, szereplői eladhatók, mi több, szimpatikusak, de...ez nem a Fekete Tőr Testvériség. És ez a tény ugyebár, már előre is vetít néhány dolgot. Például azt, hogy nem lesznek ebben a könyvben kolosszális izomzattal rendelkező, erotikus illatokat kipárologtató, szexuális félisten-vámpírok. Ez lemarad, bizony. És mivel jelen könyvünk földhözragadtan reális, így helyzetkomikumok sem fognak előfordulni tucatszám. Mindkét főhősünk ember, szimplán emberi érzésekkel, nem csócsálják meg senki nyakát, hogy szomjukat oltsák...Összegezve: ez a fajta húsleves, az a fajta húsleves, amibe cupák helyett Maggi leveskocka került - a történet fondorlatossági indexét tekintve.

De Wardnak azért itt is sikerül ívet hajlítania az egyenesbe, mivel eme irodalmi tartomány minden eszközét beveti, és remekül is alkalmazza.

Ilyen eszközök például:

1, Sose ugorj fejest a szerelembe! - egy romantikus könyv csúcsának, mindig azt tekintjük, amikor a szereplők remegő pillákkal szerelmet vallanak, és a háttérben megszólalnak az esküvői harangok (esetenként csak képletesen). Nos ez a jellemző ebben a könyvben pipásra sikeredett. Konkrétan a történet utolsó öt oldalán belül zajlik le ama felemelő élmény, hogy szerelmeseink egymás karjába omlanak.

2, Mindig ügyelj a feszültségfokozásra! - minden romantikus könyv ugyanazokból a szintekből épül fel:

a, találkozás - általában valamilyen félreértés, vagy antipátia kíséri, főhőseink ilyenkor erősen a "nem kedvelem" állapotban leledzenek;

b, szócsaták, véleménykülönbségek - adott szituáción belül kifejezésre kerül a szereplők közti teljes egyet nem értés, vagy humoros, vagy könnycseppes formában;

c, a "b" ponttal párhuzamosan megjelenik a vonzódás. Hősnőnk ugyan idegesítő némber, de emellett pokoli szexi is, amiért hősünk úgy kívánja, hogy majd megveszik kínjában tőle. (Olykor ez már az "a" ponton kikristályosodik);

d, további vehemens sziporkák, majd elszabadulnak az indulatok - megtörténik az első csók. Némi meglepődés, cifra káromkodásokkal tarkítva, mindkét fél részéről;

e, némi huzavona, miszerint a "d" pont többet elő nem fordulhat;

f, szenvedés, mert a szereplőink égnek a vágytól, hogy a "d" pont megismétlődjön;

g, belátás, amikor is a főhősök rájönnek, hogy nincs mit tenni, ennek fix hogy hancúrkodás lesz a vége;

h, elemi erővel elszabadul a vágy - szex;

i, ugyan már megvan a vonzódás, megtörtént már a nagy légyott, még akkor is akad egy baki, ami miatt a szerelem nem teljesülhet be - ennek oka abban is kereshető, hogy hőseink, vagy egyikük, vagy másikuk, esetenként mindketten bőszen tagadják, hogy amit éreznek az a szerelem;

j, komoly konfliktus, bősz vitatkozás, aminek látszólag az a vége hogy hőseink istenhozzádot mondanak egymásnak;

k, sorsfordító esemény, ami rádöbbenti hőseinket egymás iránt érzett ragaszkodásuk mélységére;

l, tisztázás, miszerint persze hogy ez a SZERELEM, majd némi pironkodós ki kit szeret jobban dialógus, majd esetleg gyermekáldás a prológusban.

Az a jó író, aki ezeket a szakaszokat úgy hidalja át, hogy közben képes fenntartani az érdeklődést. Ilyenkor fontos a jellemábrázolás, mert mivel érzelmekről van szó, jó ha tisztában vagyunk azzal, melyik hősünk miért is érez úgy, ahogy. Nos Wardnak ezt sikerült is keresztülvinnie ebben a könyvben. John Smith karaktere a tipikus kemény, hidegfejű, erős férfit testesíti meg, ezzel szemben Grace a női törékenység mintaképe. Mindketten tapasztaltak már épp eleget ahhoz, hogy páncél mögé rejtsék magukat, és mindketten képesek a másik páncélja mögé látni. Mivel itt a normál keretek győzedelmeskednek, így nem kapunk ablakpárásító lepedőakrobatikát sem, csak egy kedveskedő alig pár oldalas szeretkezős jelenetet, amiben semmilyen durva kifejezés nem kap helyet. Ez kész felüdülés volt számomra, mert Miller erotikus könyve után, valamiért allergiás lettem a nemi szervek és a kamatyolás szinonimáira. És bár Ward jelen könyvünknél meglehetősen visszafogta magát, azért itt is fel-fel bukkan a rá jellemző humor.

Összegezve: hozza a vártat, vevő vagyok a folytatásra. Most már csak a megfelelő hangulatot kell majd elkapnom hozzá magamban, amikor is képes hatni rám a tiszta (bujaságtól és paranormális lényektől mentes) romantika.

Értékelés: 7 pont

Tovább

World War Z /2011/

Bármennyire is hihetetlennek tűnik előző bejegyzéseimből kiindulva, minden nehézség nélkül képes vagyok elolvasni olyan könyvet is, aminek a romantikához, és a szexhez semmi köze. Igaz hogy ezen könyv felett volt szerencsém több hétig görnyedni, de jelentem, a végére értem, kiolvastam, és nem is könyvelem teljes kudarcként az élményt.

"A zombiháború kis híján elpusztította az emberiséget. Az ENSZ háborús vizsgálóbizottságának munkatársaként Max Brooks találkozott a győzelem kulcsfiguráival. A világszervezet hivatalos jelentésébe végül csak statisztikai adatok kerülhettek, Brooks azonban úgy döntött, hogy a túlélők elé tárja mindazt, ami a jelentésből kimaradt. Az interjúkötetből megismerhetjük Kuang Csingsu doktort, aki megvizsgálja a nulladik beteget, és találkozhatunk Paul Redekerrel, az Oránia-terv atyjával is. A zombiháború veteránjai, az apokalipszis haszonélvezői és elszenvedői is nyilatkoznak a kilátástalannak tűnő harcról, a kormányok ballépéseiről, az emberi gyávaságról, ostobaságról, és a derengő fényről az alagút végén. E személyes hangvételű beszélgetések hű képet festenek a járvány borzalmas történetéről, pontosan dokumentálják a társadalmi és politikai változásokat, mégis megmarad bennük a legfontosabb: az emberi tényező. Brooks természetesen tisztában van vele, hogy a leírtak talán túlságosan felkavarják egyes olvasóit, de vállalja a kockázatot, mert úgy véli, nem rejtőzhetünk zsibbasztó statisztikák mögé. Mindenkinek tudnia kell, milyen volt valójában a zombiháború."

Kiadás éve: 2011

Oldalszám: 400

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Ára: 2999 Ft

Az idei filmfelhozatal sarkallt arra hogy a kezembe vegyem ezt a könyvet, mivel idén ennek a történetnek a filmváltozatához is szerencsénk lesz, ha minden igaz valamikor június magasságában, és nem mással a főszerepben, mint Brad Pitt. Már így látatlanul ki merem jelenteni előre, hogy a filmnek leginkább semmi köze nem lesz a könyvhöz, legalábbis a trailer alapján.

Na de a könyvről...

Legelőször is amit a legfontosabb tudni róla, hogy felépítését tekintve "dokumentumfilmszerű". Nem párbeszédes regény, hanem interjúk sorozata. Közkatonáktól, civileken keresztül, politikusokig, és fontos stratégiai szereplőkig mindenkinek a véleményével találkozunk az olvasás folyamán, ráadásul leírásszerűen. Ebből fakadóan a könyv meglehetősen száraz, mondhatni kevésbé dinamikus, mintha érzékletes tájleírások tarkítanák, és fix szereplő szemszögéből íródott volna. Ennek a technikának köszönhetően azonban megkapóan reálisak a történések, de jóval nehezebben átérezhetőek. Nem tudunk azonosulni a szereplőkkel, mert adatok halmazát kapjuk megállás nélkül, és az érzelmi megnyilvánulások leginkább csak a káromkodásokra épülnek. Persze az író igyekezett szemléltetni a háború súlyosságát, méghozzá úgy, hogy az interjúalanyok közül többnek már bomlott az elméje, az átélt szörnyűségek miatt, de azt azért lássuk be, ez így nem az igazi, jóval sterilebb hatást kelt, mintha magát a tényleges folyamatot kísértük volna végig. Az interjúk már a háború vége után készülnek, tehát mindennek visszapillantás szaga van, és ez a leírásos módszer nekem leginkább azt eredményezte, hogy úgy éreztem mintha egy HBO-s történelmi dokumentumfilmet néznék. A képzelőerőm sem sokszor kapott tápot, mivel az esetek többségében azt vetítette ki elém az agyam, ahogy a "riporter" beszélget az alannyal, és nem pedig azt a képet, amiről beszélgettek. Emiatt rém lassan haladtam a könyvvel, mert minden tizedik oldal után el akartam aludni. Érdekelt volna a történet, de annak eme vontatott mivolta kiválóan működött nálam vérnyomáscsökkentőként. Ez a legnagyobb hátránya ennek az irománynak. De akadnak előnyei is szép számmal. Például meglepően tényszerű. Remekül építkezik korunk történelmére, és a nemzetekre jellemző társadalmi felépítésre, politikai hátterükre. Mivel egy világháborút dolgoz fel, így minden térség történéseit nagyító alá veszi. Amerika, Japán, Kína, Oroszország, Izrael, Kuba, Európa - még Magyarország, és azon belül a diósgyőri vár is említésre kerül (bár azt elképzelni sem tudom, hogyan lehetne ebből a romból, ami olyan lyukas mint az ementáli sajt, megfelelő védállást kialakítani... mondjuk a történetben is elbukik, szóval legyen, elfogadjuk). Remek kis körképet kapunk arról, hogy milyen is lenne, ha az emberiség fejvesztve elkezdene összeomlani, és mindezt úgy, hogy minden népcsoport alapvető tulajdonságát jól kihangsúlyozzuk. Az oroszok eszetlenül tizedelik a saját seregüket is, mert mint tudjuk az orosz haderő hatvan százaléka feláldozható. Az amerikaiak, ahogy tőlük elvárható, mindenkit sörétessel lőnek. A kínaiak ahelyett hogy a lényegre fókuszálnának, polgárháborúba kezdenek. És amin nekem muszáj volt kacagnom: Irán és Pakisztán atomháborúba kezd. Nem magával a felvetéssel volt bajom, arra mindenképp számítani lehetett hogy valaki elkezd atomot durrogtatni, csak arra nem számítottam, hogy ez a két nemzet lesz az. Persze később Kína is csatlakozik ehhez a technikához, tovább erősítve a tudatot: bármilyen probléma is adódik, egy több megatonnás robbanás, tuti megold mindent...

A megfogalmazás azonban remekbe szabott az egész könyvnél. Amikor ez az iráni-pakisztáni helyzet kerül terítékre, volt egy nagyon jól összerakott rész, egy iráni katona szavain keresztül:

"Elszabadítottunk egy nukleáris szörnyet, de megszelídíteni már egyikünk se bírta(…) Álmunkban se gondoltuk volna, hogy ilyesmi megtörténhet, legalábbis Pakisztánnal biztosan nem. Hiszen ők segítettek nekünk az atomprogramunkban! Már a legelejétől ott voltak; ők adták az anyagokat, a technikát, sőt, az ő közvetítésükkel tárgyaltunk Észak-Koreával és az orosz renegátokkal is… muszlim testvéreink segítsége nélkül nem lehettünk volna atomhatalom. Senki nem számított ilyen fordulatra, de kérdem én, a holtak feltámadására talán számítottunk? Mindezt csak egyvalaki láthatta előre, de benne már nem hiszek."

Max Brooks

A könyv szakaszosan építkezik. Elkezdődik a nulladik betegnél, majd átlép a fertőzés lassú és fokozatos terjedésére. Ebben a szakaszban, konkrétan senki nem tesz semmit. Majd jön a pánik, amikor elszabadul a pokol, és a fertőzöttek száma, ugrásszerűen megnő. Illetve amikor az emberek a saját hülyeségüknek is köszönhetően, tömegével halnak bele a különböző területeken lezajló incidensekbe, ráadásul mindenféle zombi segítsége nélkül. Ez a rész gyönyörűen szemlélteti, mennyire el van az emberiség kényelmesedve.

"[Mutat még egy jégbe fagyott holmit, egy Spongya Bob hálózsákot. Gyerekméret, barna folt van rajta.]

Maga szerint mire volt ez kitalálva? Szerintem arra, hogy a gyerek ebben aludjon a haverjánál a pizsamaparti után. Jó, lehet, hogy nem kaptak rendes hálózsákot, mert ugye először mindenhol a túraboltokat fosztották ki – pénzzel vagy anélkül –, de elképesztő, hogy egyesek mennyire tudatlanok voltak. Sokan jöttek a napfényes déli államokból, még Mexikó déli végéből is. Láttuk, hogy bakancsban bújnak be a hálózsákba, mert nem tudják, hogy elszorítja a vért a lábukban. Ittak, hogy felmelegedjenek, pedig úgy több hőt adnak le, hamarabb hűlnek ki. A nagy télikabát alá csak egy pólót vettek. Ha mozogtak egy kicsit, rögtön kimelegedtek, levették a kabátot. Úsztak az izzadságban, a pamut is jól megszívta magát, aztán jött egy kis szellő… már szeptemberben is sokan lebetegedtek. És persze a többiekre is átragasztották a náthát meg az influenzát."

Ami még tetszett, azaz amerikai elbizakodottság, és a yonkersi csata leírása volt. Bámulatos milyen ügyességgel vezette le az író, hogy még egy ilyen szélsőséges helyzetben is mekkora teret engedett az Államok a propagandának.

"Volt ott minden, apám. Tankok, harckocsik, Humveek felszerelve ötvenkaliberes nehézgéppuskákkal meg új Vasilek aknavetőkkel. Ezeknek legalább valami hasznát is vehettük. Volt Avengerünk, ami Stinger föld-levegő rakétákat lőtt ki. Hoztuk a csodás hídvető harckocsikat is – nagyon kellett ahhoz az öt centi mély csermelyhez, ami az út mentén csordogált. Jöttek az XM5-ös rádiókocsik, telepakolva radarral meg mindenféle zavarókkal… ja, és persze kaptunk egy komplett latrinát is oda, mindennek a közepébe. Máig nem értem, hogy miért. A környéken volt rendes víznyomás, minden házban le lehetett húzni a vécét. Odahordtunk egy rakás felesleges cuccot, ami csak dísznek volt jó, meg arra, hogy elállja az utat. Szinte biztos, hogy minden csak dísznek kellett.

Mert ott volt a média.

De még mennyire! Szerintem két-három egyenruhásra jutott egy tudósító. Ki gyalog, ki közvetítőkocsival, a tévés helikoptereket meg se tudtam számolni… annyi volt belőlük, hogy párat simán elküldtem volna, mentsék inkább a népet Manhattanből… szóval, szerintem a médiának ment az egész felhajtás, hogy megmutassuk a nagy zöld gyilkológépeinket… na jó, nem volt mindegyik tökéletesen zöld… néhány járgányt előtte hoztak vissza a sivatagból, csak hát nem ártott volna újrafesteni őket. Minden a műsorról szólt – a járművek is meg mi is. Képzeld el, beöltöztettek minket MOPP-4-be – gázálarc plusz tetőtől talpig sugár- és vegyvédelmi ruha(...) A Land Warriorral minden katona osztozott az irányítók információin, és ezeket a katonákat egy egységként lehetett vezényelni. „Netközpontú” – a képernyő előtt üldögélő tisztek folyton ezt a szót hajtogatták. „Netközpontú” és „hiperháború”. Mindkettő szépen hangzik, de szart se ér, amikor MOPP-4-ben, testpáncélban, teljes felszereléssel, a fejeden a Land Warriorral lövészárkot ásol a modernkori történelem egyik legmelegebb nyarának legmelegebb napján."

 Szóval kellőképpen felszerelkezett, ütős kis seregről beszélhetünk, de...

"(...) Merthogy erre senki se gondolt, senki az égadta világon! Ne is gyere nekem a költségvetési megszorításokkal meg az akadozó utánpótlással! Egy dolog hiányzott, bazmeg: a józan ész! A West Pointon diplomázott, csillagokkal teletűzdelt, plecsniktől roskadozó vén szarzsákok közül egyik se mondta, hogy „hé, van egy csomó csilivili fegyverünk, de vajon van hozzájuk elég skuló is?”."

Így Yonkers ment a levesbe. De fantasztikus volt a leírtak alapján elképzelni, ahogy a sok G.I. Joe fejét kapkodva, csődöt mond. Nem mintha szurkoltam volna azért, hogy az amerikaiak beadják a kulcsot, egyszerűen csak szépen, és realisztikusan volt levezetve, ez az "ágyúval galambra lőni" dolog.

A pánik után, képbe lép az enyhén szólva is komoly vulkáni jellemzőket mutató Redeker-terv...

"Úgy gondolta, hogy a kormány forrásait teljesen felemésztené, ha megpróbálnának mindenkit megmenteni, ez pedig a teljes lakosság pusztulásához vezetne. Azt mondta, olyan a helyzet, mint amikor az utasok a süllyedő hajóról a mentőcsónakba másznak, de ha túl sokan vannak, a csónak is elsüllyed. Redeker tehát odáig merészkedett, hogy kiszámította, kit kellene felvenni ebbe a csónakba. Figyelembe vette a lakosok jövedelmét, intelligenciáját, nemzőképességét, vagyis készített egy listát a „kívánatos tulajdonságokról”, és persze azzal is számolt, hogy a polgárok milyen közel laknak a lehetséges válságövezetekhez. Tervének utolsó mondata így hangzott: „A konfliktus első áldozata saját szentimentalizmusunk kell hogy legyen, mert ha ez túléli, mi elpusztulunk.(...) Először is kimondta, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. A járvány már túlságosan elharapózott. A fegyveres erők nagyon meggyengültek, nem képesek hatékonyan izolálni a veszélyt, ha viszont szétszóródnának az egész országban, bizonyosan tovább gyengülnének. A hadsereget tehát meg kell szilárdítani, erőit „biztonságos övezetbe” kell visszavonni, az övezetet pedig lehetőleg jelentősebb természeti akadályok között kell kijelölni, például hegyvidéken, folyó közelében vagy szigeten. A fegyveres erők ezután felszámolják az övezetben a fertőzést, majd a rendelkezésre álló források segítségével megakadályozzák az élőhalottak további támadásait. Ez volt tehát a terv első része, ami tulajdonképpen megfelel a hagyományos visszavonulásnak. A terv második része a civilek evakuálását taglalta, és ezt csakis Redeker találhatta ki így. Belátta, hogy a civil lakosságnak csak töredékét lehet a biztonságos övezetekbe evakuálni. Ezek a megmentett polgárok biztosítják a munkaerőt a háború alatti gazdasági stabilitás megteremtéséhez, valamint legitimálják és megszilárdítják a kormány hatalmát, és ezzel bizonyítják az övezetben tartózkodóknak, hogy a vezetőik „gondoskodnak róluk”. A részleges evakuálásnak más oka is volt, méghozzá különösen logikus, alattomos és sötét oka, amivel Redeker sokak szerint mindörökre elnyerte a legelőkelőbb helyet a sátánfajzatok emlékcsarnokában. Úgy képzelte ugyanis, hogy a kint maradt embereket elkerített övezetekben kell elhelyezni, ahol élő csaliként elterelik az élőhalottak figyelmét, vagyis megakadályozzák, hogy a horda kövesse a hadsereget a saját biztonsági zónájába. Redeker hangsúlyozta, hogy ezeket a menekülteket életben kell tartani, meg kell védeni és lehetőség szerint gondoskodni kell az utánpótlásukról, hogy a hordák ne mozduljanak el a környékről. Érti ezt a beteg zsenialitást? Fogolyként akarta tartani az embereket, de így érvelt: „ahány zombi támad ezekre a túlélőkre, annyival kevesebben indulnak a védelem felé”. Amikor Redeker felolvasta az ügynököknek ezt a részt, az afrikáner ránézett, keresztet vetett és azt mondta: „Az Úr legyen irgalmas hozzád.”" 

Na ez volt, ami engem igazán, és sikeresen meggyőzött. Szeretem a drasztikus megoldásokat, és ez az volt, így számomra a könyv abszolút csúcspontja ez lett. Miután megvalósítják a tervet, és létre tudnak hozni egy rendhagyó centralizált központot, belépünk a történet utolsó fázisába, a totális háborúba. Ahol már végiggondoltan, célirányosan veszi fel az emberiség a harcot a fertőzöttekkel szemben. A mai korra jellemző hiperszuper fegyverekkel szemben, lehengerlően lebutított taktikával sikerül a háborút a győzelem irányába lökni. Az írónak még arra is volt gondja, hogy megfelelő indulót keressen a szakaszok csatájához: az Iron Maiden The Trooper-jét. Az aprólékosság lehetne a jelmondata ennek a történetnek, mert a földi harctereken felül, még az űrállomásokon rekedtek mindennapjaiba is bepillantást nyerünk, akik az egész krízis alatt azon igyekeztek, hogy a műholdak legalább egy része működőképes maradjon. Bemutatásra kerül a kutyák harctéri alkalmazása is, külön figyelmet szentelve annak, hogy ennek a háborúnak a négylábú katonái, sok esetben nem a fajtatiszta nagytestű ebek, hanem a tacskók. Merthogy a törpetacsi kíváló vadászkutya, és termete miatt olyan helyekre is befér, ahová nagyobb termetű társai nem.

Lenyűgözött az a fajta részletesség ami a könyvben fellelhető. Konkrétan ha kihúzzuk a zombikat az egyenletből, a felvázolt apokaliptikus világkép bármelyik jövőben előforduló világháborús képnek megfelelne. Jó, rendben, azt is szükséges elismerni, hogy sok új konklúziót nem sikerül nyernünk a történet elolvasása által. Azt már eddig is tudtuk hogy az ember legnagyobb ellensége sosem az éppen aktuális ellenség (legyen az járvány, vagy egy másik nemzet), hanem mindig önmaga. De ilyen szélsőséges helyzetbe helyezve ezt az egészet, ez még nagyobb hangsúlyt kap.

Összegezve: kicsit száraz, még inkább vontatott könyvről beszélünk, aminek realisztikus mivoltja jelenti a fő attrakciót. Olyan olvasóknak ajánlanám, akik egyrészt szeretik az ilyen irányú irodalmat, másrészt nem rettennek el a történelmi dokumentációk szakirodalom jellegétől.

Búcsúzóul egy megkapó idézettel zárnám ezt a kritikát, a könyv végéről:

"Azt mondják, a holokausztnak nem volt túlélője, mert akik életben maradtak, azok is olyan helyrehozhatatlan lelki sérülést szenvedtek, ami elpusztította bennük azt az embert, akivé válhattak volna. Szeretném azt hinni, hogy ez nem igaz. Ha viszont igaz, akkor ezt a háborút egyetlen ember sem élte túl."

Értékelés: 7 pont

Tovább

Nalini Singh: Angyalárny /2013/

Aki olvassa a blogomat az tudja, hogy Nalini Singh számomra a paranormális-romantikus irodalom Atya Úristene. Minden eddig megjelent könyvét olvastam, és egyenesen szerelemes vagyok az írónő képi világába. Imádom, hogy a főhősei rendszerint zárkózott, mogorva, morcos alakok, kiknek vállát az egész világ súlya nyomja. Rendszerint úgy megbonyolítja a történeteit, hogy a könyv kétharmadánál már a kétségbeesés szélén ücsörgök, fejemen a kérdőjellel: na ebből hogyan is lesz boldog befejezés? Persze mindig révbe érnek a hősök, és minden kis darabka a helyére kerül. Raphael és Elena, az arkangyal, és a céh vadásza közt kialakult szerelem, nekem minden idők egyik legtökéletesebben felépített romantikus kapcsolata marad. A három könyvön keresztülívelő történet, minden kötetére jut egy párkapcsolati mérföldkő, és olyan elegánsan, szépen lassan alakul ki a főhősök közt a bizalom, ami minden női szívet elvarázsol. Aztán a sorozat negyedik kötete kilép a megszokott keretekből, és már nem az arkangyallal és kezdetben emberi szerelmével foglalkozik, hanem Raphael jobbkezével Dimitrivel, és újjászületett kedvesével. Az a könyv sem volt rossz, bár nekem lemaradt egy hangyányit a már megszokottól. És íme itt a folytatás: az éjszínű szárnyakkal ékeskedő Jason, a kémmester, Raphael testőrségének oszlopos tagja ismerkedik meg a minden észérvet az asztalról lazán lesöprő, nagybetűs szerelemmel.

"Az éjfélszín szárnyú Jason az árnyak között érzi otthon magát. De amikor India arkangyalának, Nehának férjét holtan találják a palotájában, a kémmester kénytelen kilépni a fénybe. Egy arkangyal őrült haragja ugyanis szörnyű pusztítást végezhet a világban, Jasonnek pedig meg kell találnia a gyilkost, hogy ezt megelőzze. 

De Neha bizalmának ára van: a kémmesternek az arkangyal vérvonalához kell kötnie magát, véresküt kell tennie Mahiya hercegnőnek. A lánynak, aki szörnyű titkokat hordoz a szívében, és már senkiben sem bízik meg. Legfőképpen nem egy ellenséges kémmesterben. 

A gyilkos után kutatva Jason és Mahiya egy évszázados rémálom közepébe cseppen. A váratlan szenvedély feltámadó, fekete vihara pedig mindkettejüket magával ragadja… könnyen lehet, hogy a halálba."

Megjelenés éve: 2013

Kiadó: Egmont

Oldalak száma: 446

Ára: 3999 Ft

Nalini Singh

Mondanom sem kell, hogy tűkön ültem a könyv megjelenéséig. Jason az a fajta főhős, akinek a személyisége mindenkit felcsigáz. Tetovált arc, érzelemmentes, rideg személyiség, aki az árnyakba olvadva szinte láthatatlan... Hűsége nem ismer határokat, zárkózottságával párhuzamosan...összegezve: az a fajta telivér, amit mindenki be akarna törni, de amit csak nagyon keveseknek sikerül. Napokon keresztül, hosszú perceket áldoztam arra, hogy elképzeljem, vajon milyen nő is lenne számára a megfelelő? Nagyszájú? Csendes? Karakán? Visszahúzódó? Mi lesz az, ami vonzani kezdi Jasont? Nem tudtam elkötelezni magam egyik elképzelésem mellett sem, mivel magáról az angyalról is kevés információm volt a messzemenő következtetésekhez. Amit biztosan tudtam: erősnek kell lennie, mind lelkileg, mind érzelmileg. És aztán "megismerkedtem" Mahiya hercegnővel...és hát őszintén megvallva, nem egészen erre számítottam. A történet arra építkezik, hogy Mahiya azért erős, mert Neha minden kegyetlenkedése ellenére, képes volt megőrizni az emberségét. A lelkét. Rendben, legyen, elfogadom, hogy ehhez is erő kell, de sajnos az a baj, hogy nekem itt bicsaklott is a történet. Képtelen voltam azonosulni a női főhőssel, és így nem voltam képes arra sem, hogy átérezzem mit lát annyira vonzónak benne Jason. Nem az értelmi képességeimmel volt probléma. Felfogtam, amit az írónő leírt, és az eszemmel el is fogadtam, csak nem voltam képes elmerülni benne. Nem tudtam a magamévá tenni. Majd három hétig olvastam a könyvet. Ez kész szentségtörés! Nalini könyvei nálam sosem tartottak két napnál tovább, de ez most olyan volt, mintha mindent lassított filmfelvételen néznék. Vontatottnak érzetem, nem volt meg benne a már megszokott lendület. Tulajdonképpen azt sem tudom behatárolni mikor kezdenek a főhősök közeledni egymás felé. Megismerkedésük pillanatában, Jason még számítónak, és ellenségesnek gondolja Mahiyát, majd észreveszi azokat az apró jeleket, amik arra utalnak, hogy ez nő több...tartalmasabb. Aztán meg már ott tartunk, hogy jön a szex, én meg csak pislogtam, hogy hogyan? De miért? És mi van az érzelmekkel? Vártam, hogy Jason feloldódik. Persze nem olyan hevesen, mint ahogy ez más írónőknél zajlani szokott...Erre mi történik? Már lassan vége a könyvnek, de még mindig ott tartunk, hogy Jason maga sem tudja, mit érez, de az biztos hogy nem akarja elengedni Mahiyát. Hogy a köztük zajló dialógus értelmében, ő soha nem lesz képes szeretni! Aztán hirtelen vége a könyvnek, és kiderül, hogy Jason igenis szereti Mahiyát... Hát jó. Legyen. Értem én, hogy Jason annyira sérült, hogy sosem lesz az a szófosó, állandóan szerelmet valló típus, na de akkor is... így lezárni egy történetet! Az hogy "hiányérzetem van", mint kifejezés, még csak meg sem közelíti azt az állapotot, amiben vagyok. Maga a történet sem volt olyan monumentális, mint amihez már hozzászoktam. Urram üldözése, Raphael anyjának az ébredése, Kína arkangyalának a halottakat feltámasztó képessége... na ehhez vagyok én szokva! Nem holmi indiai arkangyal szerelmi bánatához, és családi feszültségeihez. Nem fogott meg, nem kötött le. És emiatt több vagyok, mint szomorú. Minden szempontból úgy érzem, hogy megfosztottak valami fontostól. Jó, persze, természetesen, ezen a kategórián belül, ez a könyv még mindig magasan jobb az átlagtól, de az elődeihez mérve, sajnos azt kell mondjam gyengécske. A képi megjelenítés, a hasonlatokkal párhuzamosan, még mindig profinak mondható, és még mindig árad a könyvből az a megmagyarázhatatlan elegancia, és kecses ív, ami miatt belehabarodtam az írónő írásaiba. És mégis csalódott vagyok. Ez a baj akkor, ha egy író valami nagy volumenűt alkot. Az ember akaratlanul elkezdi a többi könyvéhez hasonlítani az aktuálisat. És persze olyan nincs, hogy egy író, csak és kizárólag jó könyveket írjon. Mindenkinek akadnak kevésbé sikeres művei, miért pont jelen írónőnk lenne a kivétel? Szóval nem fogom Nalini Singhet leírni, csak azért, mert ez most nem úgy sikerült, mint ahogy vártam hogy sikerülni fog. Jason történetét is fantáziadúsabbnak képzeltem, mint amilyen valójában lett. Ez az erős angyalok között tomboló elmebaj már megjátszott ütőkártya volt Raphael esetében is. Most végtelen ciklusba keveredve megélhetjük ugyanezt. Elképzelhető, sőt több mint valószínű, hogy én vagyok túl kemény most. De a jelenlegi kritikám, minden csak nem objektív. Nalini szereplői a szívemhez nőttek, és rengeteg szép pillanatot okoztak már nekem. Aki képes elmerülni nyakig egy könyvben az tudja milyen érzés ez. Mennyire magával ragadó. Olyan, mint egy drog. Megszokja az ember, és ha annak az írónak jelenik meg újabb könyve, aki ezt a hatást kiváltotta, akkor az ember lánya remegve kap az új történet után, biztosra véve az újabb katartikus élményt. És ettől lettem én most megfosztva. Nalini nemes egyszerűséggel diétára fogott. Összegezve: nem lesz a kedvencem a sorozat ezen kötete, de várom a következőt. És addig amíg az újabb rész meg nem jelenik, a lelkem kénytelen lesz a sorozat első három részének megismételhetetlenül gyönyörű pillanataira építkezni.

Értékelés: 7 pont

Tovább