Jennifer Ashley: Lord Cameron bűnei (Mackenzie fivérek 3.) /2013/

Gondolom mindenkinek az életében vannak szakaszok. Alapjából vagyunk, akik vagyunk, de az események befolyásolják a természetünket, jellemünket, és bár az alapvető tulajdonságaink változatlanok maradnak, a helyzetekhez való hozzáállásunk, a gondolkodásmódunk idővel változik. Lehet hogy észre sem vesszük, hogy milyen nagy mértékben, mivel a változás lassú. Aztán történik valami. Meghallunk egy zenét a régmúltból, megérzünk egy illatot, megtalálunk egy már elfeledett tárgyat... és szó szerint letaglóz bennünket a felismerés, hogy már nem azok vagyunk, akik évekkel ezelőtt voltunk. Ha mázlink van, akkor a visszatekintés után, játszi mosollyal az ajkunkon nyugtázzuk, hogy igen volt ilyen is, de ami most van az sem éppen rossz. Ha nincs mázlink, akkor döbbenten ébredünk rá arra, hogy régi valónkhoz mérten mennyit vesztettünk. Az ártatlanságunkból, a reményeinkből, a csodákba vetett hitünkből. Mindenkinek az életében előfordulnak mélyrepülések. Nem lehetünk statikusan, és állandóan boldogok, kiegyensúlyozottak, és bizony amikor kemény helyzet elé állít bennünket a sors, akkor kellenek azok az emlékek, amik felhívják a figyelmünket arra, hogy bármi is történjék, egy dolog kikezdhetetlen kell hogy legyen: az önmagunkba vetett hitünk, és a tiszteletünk saját elveinkkel szemben. Talán erről is szól leginkább az élet, nem? Problémamegoldás, körültekintéssel. Hogy a körültekintésben csak magunk vagyunk, vagy a környezetünkben található fontos személyek is... hát ez mindenkinek a saját személyiségétől, morális-erkölcsi rendszerétől függ. Szeretnék bízni abban a gondolatban, hogy az emberek többsége nem önző, de sajnos a gyakorlat rendre rám cáfol. A remény pedig a leghálátlanabb dolog az univerzumban. Nem ad semmilyen biztosítékot, leginkább csak van, de minek, sokszor okoz felesleges fájdalmat... és mégsem tud leszokni róla egyikünk se. De a legnagyobb fegyver is egyben, hisz voltak emberek, akiknek a kezében a legerősebb motivációként funkcionált, és olyan haladást sikerült ezáltal eszközölniük, aminek következtében én most egy kényelmes ágyban pihengetve, egy notebook-on írogathatok, a hűtőmben étel, a fürdőszobámban víz, és jóval több mint két ruhám van. Ehetek csokit, ha kedvem szottyan, elmehetek moziba, vagy éppen olvasgathatok. Ha lebetegszem, akkor van gyógyszer, ami meggyógyít (persze akadnak kivételek, de azért lássuk be, az orvostudomány ma már csodákra képes), szülhetek, méghozzá úgy, hogy statisztikailag a valószínűsége annak, hogy vagy nekem vagy a gyermekemnek baja esik, meglehetősen alacsony. Oltások vannak szinte már mindenre. És - a reggeli tömegközlekedésen fellelhető illatállomány ellenére - tiszták vagyunk, mosakodhatunk, ha akarunk naponta többször, nem peregnek ki a szánkból a fogaink a skorbuttól, és az átlag életkorunk is már dupla annyi, mint az ókori egyiptomiaknak volt. Ez a kényelem sok előttünk élt ember reményének, és izzadságos, véres munkájának köszönhető. Hogy ennek mi köze van a könyvhöz? Közvetlenül leginkább semmi, de... Ma elém került, egy régi, általam kedvelt fiúbanda (nem találgat, hogy melyik, nem röhög, és főleg nem kezd el fintorogni) első albuma. Nem bírtam megállni a késztetést, és elkezdtem meghallgatni. Ez közvetlenül Jennifer Ashley könyvével, veszélyes elegyet alkotott, mélységesen elvarázsolt, és egy már nagyon régen elfeledett önmagamhoz vezetett vissza, amitől először nevethetnékem támadt. Majd kirázott a hideg. Aztán elkezdtem élvezni, és egy kicsit sajnálni is... Sajnálni, hogy bizony én is elfelejtettem dolgokat. Elfelejtettem milyen egyszerűen csak hinni, biztonsági háló és pesszimizmus nélkül. Milyen előítéletek nélkül rácsodálkozni a világra. Hogy milyen is voltam, amikor még vágytam a romantikára. Amikor még a mesék éltek bennem. Csalódtam volna? Persze, hogy volt olyan is, de ez olyan mérvű lett volna, ami megkeserített? Ami miatt megfásultam? Nem érzem fásultnak magam, csak realistábbnak, mint a kezdetekkor. Nem is ez volt, ami végül is elgondolkodtatott. Nem érzek zavart a rendszeremben, saját magamnak tökéletesen lekövethető módon működöm, és nem érzem hogy bármilyen veszteség ért volna. Változtam, ahogy mindenki más is. Lekoptak mellőlem dolgok, emberek, kapcsolatok. Jöttek helyettük újak. Asszimiláltam a környezetem, ahogy az is asszimilált engem. Tisztességes üzlet. Addig míg fel nem teszi az ember a kérdést: biztos hogy jó az út amin vagyok? Biztos hogy törvényszerű a változás? Az teszi jól, aki idomul a környezetéhez, vagy az aki elvárja hogy a környezete idomuljon hozzá? Mi a jobb, a kompromisszum, vagy a merev eltökéltség? Amikor én belemerülök egy ilyen végtelen ciklusú gondolatmenetbe, akkor szokott mindenki pánikszerűen elmenekülni mellőlem. Nem tehetek róla, analizáláskényszeres vagyok. Számomra nincs olyan válasz, hogy "erre nincs válasz". Nem az egyetemleges igazságokat keresem, hanem a saját indoklásaimat. A saját jól körülírható válaszaimat. Teljesen felesleges játék ez, mert ami egyszer már megtörtént, bekövetkezett, azt könyveljük, és ennyi. Nem lehet megváltoztatni, és már mit sem számít, hogy "mi lett volna, ha"... És mégis, tényleg értelmetlen volna ilyeneken merengeni? És a válaszom a saját kérdésemre: nincs olyan, hogy valami értelmetlen. Olyan van hogy nem találjuk meg benne az értelmet, vagy hogy nem tetszik az értelem, amit benne találunk. És hogy miért olvasok romantikus könyveket? Miért hallgatok régen elmúlt fiúbandákat olykor-olykor? Mert a célom az, hogy sose feledjem el azt az egykor volt lányt, aki naiv volt, és hitt, bízott, remélt. Nem veszíteni akarok az évek során, hanem gazdagodni. Szimbiózisban élni az ellentéteimmel, mert ezek határoznak meg, és ha csak egy tapasztalatot elfelejtek, ha jó, ha rossz, akkor már szegényebbé válok, és már nem jelenthetem ki, hogy olyan vagyok, amilyen lenni akarok. Senki ne kapjon agybajt, ritkán merülök ennyire mélyre... és általában ritkán bukkanok fel bölcsesség nélkül. És akkor a könyv...

Lord Cameron férfiasan szép arcát azóta csúfítja sebhely, amióta gyönyörű felesége titokzatos körülmények között életét vesztette. A férfi magára maradt néhány hónapos fiával, akiből az évek során jóvágású fiatalember lett, aki már maga is asszonyok körül legyeskedik. Mert az eltelt évek során Lord Cameron életét a jól megfizetett szeretők, a whisky és a versenylovak edzése töltötték ki. Még maga Viktória királynő is tőle kér tanácsot, ha lovakról van szó, mert Lord Cameronnál jobban nem ért hozzájuk senki. Ahogy fantáziadús szakértője a testi szerelemnek is, bármikor és bárhol - csak ágyban nem. A királynő talpraesett udvarhölgye, Ainsley - miközben hatalmas botránytól menti meg az uralkodónőt -, megkísérli megfejteni Lord Cameron sötét titkait, elnyerni a férfi őszinte szerelmét, és megszerezni neki a lovat, amelyre majdnem annyira vágyik, mint a boldogságra.

Az eddig megjelent részek közül, nekem ez volt a legjobb. Persze, nem volt kikezdhetetlen, de erről majd kicsit később. Elsődleges konklúzió: bővült a bakancslistám. Eddig csak a milliárdos, hiperszuper izmos, nagy farkú, izzószemű, csődört szerettem volna élőben is megpillantani, karöltve a kihagyhatatlan spontán orgazmussal, amit eme csődör látványa okoz. De most már szeretnék egy keménykötésű skótot is, szoknyában. Persze nincs semmi ellenvetésem az ellen sem, ha a kettő egyszerre teljesül be, és instant gyönyörrel teli rohamot kapok, egy sudár, izmos, érzékeny tekintetű, milliárdos skóttól, szexi akcentussal, akit a katonain múltján felül, már csak a gazdasághoz való érzéke tesz nélkülözhetetlenebbé. És aki természetesen szoknyában lejt mindenhová. Még a zuhany alá is. Érzem én, hogy ez lenne a tökéletes boldogság. Pech, hogy milliárdosból is kevés van, hát még skót milliárdosból... Ennek ellenére, ha magadra ismersz a leírásból, akkor kérlek jelentkezz! Megöl a kíváncsiság, és hidd el, ha nem látlak élőben csak egyszer halálomig, akkor morcosan addig fogok kísérteni, míg meg nem születsz... vagy mit tudom én. Nem fog tudni a sors megfosztani, egy ilyen kötelezően előírt élménytől!

De már megint csapongok...

Cameron személyisége remek volt, főhősnőnk is bőven belefér az átlag emberi tűréshatárba. A könyv felépítése is tankönyv szerinti. Fokozatosan épül ki, lépcsőzetesen mélyülnek az érzelmek, és nagyon könnyű belefeledkezni kettejük történetébe. A könyv közel kétharmadáig szárnyaltam a boldogságtól, mert igazán élveztem minden fordulatot, minden kitekintést. Nem volt sem túlbonyolítva, sem lebutítva... megérintette az empatikus oldalamat, sikeresen kiléptetett a hétköznapok szürkeségéből, és végre nem éreztem, hogy idegrohamokat akarnék kapni. Erre fel, a végére csak belépett egy olyan momentum, aminél összecsaptam a kötetet, és egy este erejéig hagytam pihenni. Magamat is kímélve ezzel, és a könyv becses lapjait is. Árulja már el nekem valaki... minden írónő perverz valamilyen módon? Miért muszáj mindegyiknek a szélsőségesség végéig szaladnia, a minél hatásvadászabb érzékletesség kedvéért?

Spiler következik!

És akkor a bővebb kifejtése annak, hogy mi is volt az a sarkalatos pont, ami felidegelt. Nem tudom körülírni, így nézzétek el, egyenes leszek:

Cameront megerőszakolta a volt felesége... egy piszkavassal!!! Könyörgöm! Ez... mi ez? Basszus a csaj, és eleve az egész házasságuk is elég rehabos volt enélkül is. De sebaj... Írónőnk inkább a biztosra óhajtott menni, és halmozni kezdte a problémákat. Egy volt feleség, aki nemcsak hogy hűtlen volt, de még meg akarta ölni a saját gyermekét is, majd mikor ez nem jött össze a férjébe kezdte oltani a szivarokat, és megbirizgálta végbéltájt egy piszkavassal. Ezen felül adott még egy agresszív apa is ugyebár, aki pedig abból űzött sportot, hogy agyba-főbe verte Cameront és a testvéreit. Ja igen, és emellett megölte még az anyjukat is... Nem mondom, nem éppen átlagos problémákkal küzdő família. És ezek után még sajnálnom illene Christian Greyt? Második számú konklúzió: Mr. Ötven Árnyalatban Szürke, egy pipogya, nyámnyila, gyenge alak. Ha Cameronnak mindezek után sikerült, minden nehézség nélkül közösülnie tucatszám, és még több nővel az életben, ráadásul a jól megszokott formában, mindenféle deviáns viselkedési jellemző nélkül, akkor Christiannak nem értem a baját.

A szex mint olyan a könyvben... stílusilag nem találtam sok kivetnivalót a jelenetekben. Nem süt minden oldalról az erotika, ami kész felüdülés volt az agyamnak. Egy apró pici észrevételem, azonban még volna... egy olyan, amit már az első könyvnél is felvetettem. Egy kosztümös romantikus könyvben, rémesen harsány, amikor a szakszavak (pina, fasz, szopás), teljes kendőzetlenséggel megjelennek. Némi árnyalás, finomítás sokkal simulékonyabbá teszi a kérdéses jelenetet. Ha belerobog az író a dolog közepébe, és egyenes, az olyan mint amikor az ember kicsiny buksíját erőteljesen megsimogatják egy szívlapáttal. Meglehetősen kényelmetlen.

Ezen túl más kifogásom nem akadt jelen irománnyal szemben. Értékelhető, olvasható, szórakoztató. És már alig várom Hart mit fog alkotni a következő részben.

Értékelés: 7 pont

Ér akkor milliárdos skótok, csak az érzékletesség kedvéért, korunkból, így a végére...

Lord Irvine Laidlaw, aki éltes kora ellenére, 2008-ban azzal bolygatta meg a főrendi ház nyugalmát, hogy szexelvonókúrára ment. Mondjuk a felháborodás okát nem értem... csak hű maradt népe elhíresült természetéhez.

Sir Tom Hunter... ő valamivel csendesebb...