Az idei év könyvek szempontjából valóban tanulságosnak mondható számomra. Az első olyan évemet zárom, ahol a tapasztalataim írásos nyomokban (is) megelevenednek előttem, olykor nevetésre, olykor zokogásra késztetve, és habár az idei év minden aspektusát figyelembe véve, termékeny évet zárok -igen, bebizonyosodott, amit már eddig is tudtam: sokat olvasok, és túl gyorsan -, azért azt is illő megjegyezni, eme termékenység nem minden szempontból hozott virágos jókedvet nekem. Voltak könyvek, amiket elolvastam, de nem készült róla kritikám, mert nem volt mit mondanom róla (ez ritka), vagy nem volt időm, vagy egyszerűen ami jó azt nem kell kritizálni. Ebben a kategóriában, vannak olyan könyvek, amik igenis megérdemeltek volna pár sort, és így utólag röstellem, hogy lemaradtak. Mostani bejegyzésem oka részben az, hogy ezekről a könyvekről ejtsek pár kendőzetlen sort, és részben, hogy felelevenítsem idei évem szárnyalásait, és bukásait.
Akik lemaradtak, de megérdemelték volna a méltatást:
J.R. Ward: Újjászületett szerető
A Fekete Tőr Testvériség folytatása... Hmmm. A lényeg, és mégis voltam olyan bamba, hogy mindenről írtam, csak erről nem, mivel annyira sok mondanivalót erőltettek rám, a sokkal ékesszólóbb erotikus/romantikus irodalom nagyasszonyai. Rémes. Ward komoly dilemma egy kritikusnak. Mert a kritika az akkor jó, ha fanyar, ha vicces, és nem akkor ha egekig marasztaló, látványosan tele van tűzdelve pozitív jelzőkkel, és hát lássuk be - dög unalom. A jó könyvről komolyan illik írni, nem összecsapva, elhadarva. Meg kell adni a módját. El kell vinni vacsorázni, bókolni kell neki, és óvatosan becserkészni. Úgy magadhoz ölelni, mintha attól tartanál bármikor összeroppan az a kis érzelmi buborék, ami a lelkedben kihajtott olvasás közben. Nem lehet harsogó a kritika, hanem inkább dallamos, talán kicsit suttogó, őrizendő azt a kis álomszeletet, amit az élmény generált. Ez eddig mind szép és jó, de saját személyiségem és ez a halkan sutyorászós dallamosság...nos ezek kizárják egymást. Nem arról van szó, hogy nem tudok kritikát írni jó könyvekről, hanem arról hogy nem szeretek. Ami jó az jó. Pont. Nem kell agyonmagyarázni, azt ami nyilvánvaló. Így most komoly erőszakot teszek magamon, átlépek saját kereteimen, és méltatni fogok!
Világ életemben imádtam olvasni. Minden korszaknak megvan a maga fixa ideája, így én is végigszambáztam a kötelező lépcsőket. Volt itt minden az ifjúsági irodalommal kezdve, a Bambin keresztül, a teljesen színvonaltalan romantikus könyvekig. Aztán szerelmem a lázongó ifjúság beleverte a fejembe a jót, következtek a Stephen King, Dean R. Koontz, Clive Barker, Peter Straub könyvek, megspékelve a klasszikusokkal, mint Bram Stoker, Asimov és csak hogy szép eklektikus legyen volt még itt Rejtő Jenő, és sok szépirodalmi is, de ebbe már nem megyek bele. Aztán felnőttem, és régi jó barátaim a könyvek, eltünedeztek mellőlem. Persze akkoriban is olvasgattam, de semmi olyan nem akadt a kezembe, ami visszahozta volna a lendületet. Wardig. Mindig szidom Stephanie Meyert a Twilight miatt, de egy valamiért hálásnak kell lennem. Mivel Anne Rice krónikáit is kivégeztem már, volt egy hangyányi tapasztalatom a vámpírokkal, és egy valamit biztosan tudtam: a Twilight nem nekem való. És akkor elkezdtem kutakodni a piacon. A végeredmény az lett, hogy három héttel, és az FTT első kötetének a kiolvasásával később, egyszerre megvettem az addig megjelent összes részét a sorozatnak. Ha minden igaz, ez úgy a hatodik kötet magasságában történhetett. Ward világa teljesen megfogott, és képtelen voltam letenni a könyveit. Cirka két hét alatt az összeset kivégeztem, és úgy rákaptam az ízére, hogy kellett az utánpótlás. És akkor megindult nálam a paranormális, romantikus szakasz. Kenyon, Cole, Adrian, Singh, Sowalter. Faltam a könyveiket. Megragadott a rendhagyóságuk, hogy mindenből van bennük egy kevés. Fantázia, humor, vér minden mennyiségben, szerelem - mert az is kell -, és persze ami kihagyhatatlan: szex. Ez utóbbi a legtöbb esetben úgy, hogy mellőzött mindenféle karabinert, meg öklözést, és hihetetlen, de ettől még szórakoztató volt, és felpezsdítő. Ward figurái tipikus pasik. Hibákkal! Nem tökéletesek. Minden szempontból meg vannak törve. Sebhelyesek, lelki nyomorékok, drogfüggők, átkozottak, vagy testi fogyatékosok. Az egyiknek hiányzik a lába, a másik vak, a harmadik néma. Valamelyik homoszexuális, vagy biszexuális. Emberiek. Esendők, és nagyon könnyű együtt érezni velük. A mostani részben a már könyv elején is megismert Thorment megváltásának lehetünk szemtanúi. Az előzményekben Thor várandós feleségét megölik az Alantasok, és a vámpír átmenetileg el is tűnik, mígnem Lassiter az angyal vissza nem rángatja a Testvériséghez. Gyásza annyira mély, és megrendítő, hogy nincs olyan ember, akinek ne facsarodna össze tőle a szíve. Több részen keresztül nézhetjük a leépülését, majd jelen epizódban a haranggörbe felszálló ágába kerülünk, köszönhetően Sen'ki-nek, aki jobbára takarítószemélyzetként volt jelen a Kiválasztottak mellett. Egy év történését írja le a könyv, évszakokra bontva, és szépen fokozatosan adagolja a túllépés, elfogadás gyötrő fázisainak lépéseit, hogy majd a végén a boldogság újra szárba szökkenhessen. Érzelmes? Szirupos? Így összesűrítve kicsit igen, de hála írónőnk kendőzetlenségének, és határozottságának, olvasva egy szóval leírható: gyönyörű. Nincs teletömve a könyv klisékkel, frázisokkal, közhelyekkel. Nincs benne már tucatszor visszaköszönő "jaj de romantikus" pillanat. Egyszerű, és hű mai korunk világához. Nem kellenek ide dollármilliók! (Elég ha vámpír vagy! - mit nekünk elvárások.) Meg tökéletes mosoly! Szereplői azért fognak meg, mert nem totojáznak. Ha nyomja valami a szívüket, akkor azt odateszik. Nincsenek intrikák. Egyenesek, nem várják el hogy tudj gondolatból olvasni, és nem kenyerük a hazudozás. Megvannak az érdekeik, és jól is képviselik azokat - hiába itt látszik, hogy írónőnk jogot is tanult. Tud érvelni. És itt szeretném kiemelni még
Lukács Andi munkásságát is, akinek a sorozat színvonalas fordítását köszönhetjük. Ugyan én a könyveket hamarabb olvastam magyarul, minthogy láttam volna őket eredeti nyelven, voltam olyan kontár, hogy később pótoltam ezt a hiányosságot, és azt kell mondjam: Andi, tényleg nagyon profi, és körültekintő munkát végzel! Ezúton is köszönöm, és minden mást is, és csak fordítgass továbbra is serényen, mi meg majd olvasgatunk tőled ahogy eddig. Buzgón.
Karen Rose: Számolj tízig
Igyekszem nem sokat terjengeni, láthatóan teljesen sikertelenül...
Jelen írónőnk a krimi/thriller műfajokat erősíti, mellőzve mindenféle paranormális sallangot, viszont kategóriáján belül igyekszik minden lehetőséget kiaknázni. Törekszik a változatosságra. Történeteiben van családon belüli erőszak, nőkereskedelem, sorozatgyilkosság, rég halottnak vélt gonosz testvér... Szóval egy kicsi klisé itt meg egy kicsi klisé ott. Mégis szerethető. Minden könyvében van egy mély érzésű "törvény embere" típusú figura, aki szívvel-lélekkel küzd a gonosz ellen, egy erős akaratú nő, aki szerves része lesz a történetnek, és persze itt is megjelenik az alappillér: a szerelem (mert mint tudjuk szeretni a hullák árnyékában is kötelező). Jelen könyvünkben egy régmúlt sérelmeit megbosszuló gyújtogató gyilkossági rohamának lehetünk tanúi. És persze a rendőrségi siserahad szorgos üldözőmunkájának. Ettől többet nem igazán lehet elmondani Rose könyveiről. Szórakoztató krimi, annak minden előnyévél, ötvözve azokat a romantikai műfaj sajátosságaival. Humorban itt sincs hiba, karakterei jól formáltak, és minden könyve lendületes, élvezhető. Kikapcsolódásnak tökéletes.
Lara Adrian: Az éjfél árnyai
Ward és Adrian olyanok, mint James és az összes többi. Elkezdi az egyik, és miután az utat tört magának jön a tömeg. És kövezzetek meg, de nekem Adrian sorozata is tetszik! Annak ellenére hogy annyi a párhuzam az FTT és saját főhősei közt, hogy talán nincs is más csak az. Bár azt meg kell mondjam, közel sem olyan élvezetes őt olvasni, mint fent említett elődjét, de még mindig több értelmet látok a könyveiben, mint például Sara Fawkes-ban. Jelen könyvében Kade a vámpírharcos, és Alex a kiválasztott szerelme teljesül be, miközben a gonosz továbbra is a vámpírfaj nemesítésén, és hatalomátvételén dolgozik. Nem túl eredeti, de megér egy misét, annak aki szereti az ilyen témájú könyveket.
Dora Craiban: Fénytörés /Helena trilógia 1./
Nem bírom a tinitörténeteket. Ez is visszavezethető a Twilighthoz - könyörgöm lexikonokat olvastam ki azért, hogy Edward és Bella ominózus nászéjszakájáig elvergődjem magam, majd kaptam egy "megcsókolta a nyakam, magához ölelt...Másnap reggel..." -t. Több mint kiábrándító. Nem arról van szó, hogy harminc oldalas részletes szexjelenetet akartam volna. De egy ráutalás azért jól jött volna. De nem. És kösz nem. Ha már végigszenvedek több ezer oldalt (mert vagyok olyan hülye), akkor igenis feldühít ha ottmaradok megfosztva, kirabolva, a beteljesülés halvány jele nélkül. Így erre a könyvre is erősen fanyalogva vettem rá magam. Leírtam, mielőtt elolvastam volna. Én voltam a legjobban meglepődve, amikor azt vettem észre magamon hogy tetszik. Hát Istenem, van ilyen! Annak ellenére, hogy a történet egy boszorkányhistória, és a főszereplői tinédzserek, felépítésében olyan profizmust véltem felfedezni, ami lenyűgözött. Szépen, fokozatosan kapjuk az információkat, a történet kerek egésze a könyv végére teljesedik ki, nincs elkapkodva, és bővelkedik a potenciálokban. Van itt romantika is, a szokásos tiniproblémákkal, de nem erőltetett, nem kényszeres, szépen következetesen építkezik, és fogalmazásában is hozza a vártat. Nem lehet idegrohamokat kapni tőle. Meggyőzött, így nálam várólistán van a folytatása is.
Kresley Cole: A démonkirály csókja
Ismét a paranormális romantika kategória. Akik ismerik Cole könyveit, azok tudják, hogy ebben a műfajban talán neki sikerült leginkább elrugaszkodnia a valóságtól. Történeteiben vannak vámpírok, démonok, vérfarkasok, lidércek, boszorkányok, szellemek, tulajdonképpen minden mitikus lényt megjelenít, és úgy játszik velük, mint aki erre született. Azt hihetnénk, hogy ez már sok is lehet, de nem. Cole fogalmazási képessége mindent beleerőltet az olvasó tudatába, játszi könnyedséggel, humora kegyetlen, és nincs is idő elkezdeni rágódni azon, hogy mit is olvasunk, mert már az első oldalakon magába szippant az írónő varázslatos világa, és mire feleszmélünk már függővé váltunk. Sorozatának ebben a kötetében Rydstrom, a hatalmát, és trónját vesztett démon megtalálja a Sors által nekirendelt párját, Sabinet, aki egy igazán tehetséges boszorkány. Az illúziók nagyasszonya. Drága, szépséges főhősnőnknek egy komolyabb baja van csupán: Rydstrom ellenségének a szolgálatában áll. Bonyolítja a dolgot, hogy ráadásul egy jövendölés értelmében Sabine-nak meg kell fogannia a démontól, mert gyermekük lenne a kulcs az ellenség hatalmának megszilárdításához. Mi sem egyszerűbb... Sabine foglyul ejti Rydstromot, és mindenféle szexuális játéknak teszi ki, hogy felcsigázza. És aki másnak vermet ás alapon, a könyv felénél fordul a kocka, amikor Rydstrom kiszabadul, és menekülés közben magával cipeli Sabinet is. Így a hölgyike nagyon hamar egy olyan helyzetben találja magát, ahol Ő az üldözött, és nem más vadászik rá, mint egy erősen felajzott, saját területére betegesen féltékeny démon. A többit mindenki olvassa el. Érdemes.
Andrew Davidson: A vízköpő
Ugyan ez a könyv nem idei megjelenésű, én ebben az évben éreztem ahhoz elég erőt, hogy kiolvassam. Határozottan a komoly irodalom kategória, amely szinte minden olyan kérdést feszeget, amire a társadalom érzékeny. Önismeret, kiábrándultság, hitbéli meggyőződések, reményvesztettség, és vágy a szeretetre, elfogadásra. Fantasztikusan felépített mű, amelynek epicentrumában egy megkeseredett férfi áll, egy drogos pornósztár, akinek semmi bizodalma nincs a jövőben. A Sors bús fintora, hogy ahhoz hogy újra élni tudjon majdnem meg kell halnia. Testének közel kilencven százaléka megég egy autóbalesetben, nemi szervét eltávolítják, izmai, és bőre képtelen ellátni a funkcióit, jobbára egy lélegző roncs marad csupán. Elhatározza, hogy mihelyt elég erős lesz, öngyilkosságot fog elkövetni, és ekkor jelenik meg Marianne Engel, aki jobbára egy pszichiátriai gondozott, és aki azt állítja, hogy előző életeikben ők ketten szerelmesek voltak egymásba. Meséi egzotikus korokba, és világokba repítik el a reményvesztett férfit, és akaratlanul visszaadják neki az életbe való kapaszkodásnak akarását. Megrendítő történet, olykor olyan naturalisztikus egyenességgel megfogalmazva, amitől megborzong az ember lánya.
Ezeken a könyveken felül, több sikerkönyv is az asztalomra került idén, melyekről nem fogok tudni nyilatkozni. Egyszerűen azért, mert nem hatottak rám. És ha már könyvélmény, részemről az a legrosszabb, ha egy könyv utolsó oldala után nincs semmi, amit hozzá tudnék fűzni. A rossz könyv is nyújt valamit. Megmozgat az emberben valamit, ha mást nem dühít, vagy felingerel. A jó könyv egyértelműen pozitív hatással bír. A legrosszabb számomra mégis az, ha egy könyv teljesen hidegen hagy. Amit elolvasok, nyugtázom, de másnap el is felejtem. Az ilyen könyvekre nem érdemes szót fecsérelni. Idén ilyen könyv volt számomra, Stephanie Meyer Burok című műve. A fülszöveg felkeltette az érdeklődésem, de nem kaptam mást csak egy titnitörténetet, jó vontatott stílusban, mindenféle konklúzió nélkül. Rossz könyvekről sokat nem tudok írni, mert az előzményekben, majd mindegyik felsorolásra került a blogban. Legnagyobb mélyrepülés E L James volt a szürkéivel. Az első rész fergetegessége után a második két könyv olyan kijózanító hatású volt, mint egy masszív tarkón csapás. A szexuális műveltségem is megsenyvedte az idei évet. Abban bíztam, hogy ha már ennyire felkapott lett az erotikus irodalom, ráadásul annak minden szélsőségessége, akkor talán most a tolerancia, a rugalmasság, és az elfogadás felé fog billenni a mérleg nyelve. Ezt James szépen lebutította, Fakes komolytalan, és hiteltelen volt, és az egyetlen aki még tartja bennem a lelket az Day (a Crossfire második kötetéről külön kritika készül majd). Szóval idén sem sikerült megfosztani az emberiséget a szexuális előítéleteiktől. De sebaj jön 2013, és van egy olyan sejtésem, hogy az idei év keltette hullámok, bőven tovább fognak fodrozódni jövőre is. Még mindig bízom. Tudom, őrültség, de akkor sem leszek képes elengedni ezt az erotikus/romantikus műfajt, ha kényszerítem magam. Megszállott lettem, és nem azért mert olyan rendkívüliek ezek a történetek, hanem azért, mert az én értelmezésemben a társadalmi fejlettség nagyon jól leszűrhető ezen a két jellemzőn keresztül. Irodalom, és szexualitás. Párkapcsolati elvárások, és fogalmazási készségek, illetve hogy egy bizonyos könyv mekkora tömeget mozgat meg. Ezekből az adatokból már szép következtetéseket lehet levonni. Nem állítom, hogy az eddigi statisztika dalos jókedvre tudna fakasztani, mert sajnos azt kell mondjam lesújtó ezeknek a könyveknek a visszhangja. Jobbára két véglet közt csaponganak a vélemények. Van itt elítélés, visszatetszés, korlátoltság, és bizonyos rétegek előszeretettel használják a megalázó szót is, és aztán van ennek a teljes ellentettje a rajongás, mintha a fent említett írónők művei, már szentírássá nőtték volna ki magukat. Szerintem egyik sem jó. Az optimális az valahol félúton lenne, és még szerencse hogy blogger körökben leginkább ezzel találkozni. És ez a blogírás egyik legszebb tulajdonsága. Amikor saját gondolataid találnak vissza hozzád, egy teljesen vadidegen ember mondatain keresztül. Ilyenkor mindig megnyugszom kicsit, hogy nem vagyok a véleményemmel, az értékrendemmel, és az elveimmel egyedül.
