Ally Condie: Matched /2011/

És mindig sikerül belelépnem ugyanabba a csapdába. Találok a piacon, egy bizonyos műfajon belül, egy fantasztikusan összerakott, lendületes könyvet, ami megfog, és vagyok akkora ökör, hogy nem akarom elereszteni az élményt amit nyújt. Így nekiveselkedem a választéknak a kategórián belül, és remélek. Olyan ez valahol, mint a párkeresés. Elmész egy randira, kiderül hogy pasi egyben van, vonzó, remek az ágyban, a megfelelő pillanatban a megfelelő mondatot mondja (oké ilyen nincs a valóságban, de a példa kedvéért engedjétek meg nekem a feltételezését annak, hogy mégis), aztán mondjuk kihűl a kapcsolat. Mert eltelnek évek, megváltoztok, mit tudom én, ellaposodik, vagy a pasi elköltözik valami misszióval egy most felfedezett kontinensre. A lényeg, nem haragban váltok el, de elváltok. Te pedig ott maradsz az érzéssel, hogy ez kell. Ez a varázs, ez az érzés. És újra kimerészkedsz a piacra, és csak jönnek a jelöltek, és mindegyikben ott a potenciál, de mindig kiderül valami komoly bibi. Mondjuk röfögve röhög, rondán eszik, olyanok a lábujjai mint a leveli békának... Egyszóval van benne valami, ami teljesen elveszi a kedved. Hát így van ez velem a könyvekkel is. Kinézem magamnak az alkotást, elkezdem olvasni, várom a hangulatot, az érzést, de az csak nem jön, aztán félúton rájövök, hogy ez nem az amit én kerestem, és bekebelez a csalódás. Ez a folyamat addig folytatódik, míg a kezem közé nem kerül megint valami, ami megragad. Aztán persze kezdődik előröl az egész. Én dilis vagyok, ezt eddig is tudtam, de most egy elvonási tüneteket reprodukáló dilis vagyok, mert már csak egy nagy vágyam van: olvasni valamit, amitől helyrebillen a lelkivilágom, valamit, amiben megkapok mindent maradéktalanul. Romantikát módjával, lendületet, eseményeket, megható szituációkat, és igen, szexet! Nem bírom tovább (ez jelen könyvünknek is köszönhető)! Végre egy olyan szórakoztató irodalmi alkotást kívánok a kezembe venni, ahol a szerelem nem feltételezett opció, hanem beteljesült. Nem kell pornósnak lennie, elég ha (szép, bő) utalás történik rá (Meyer asszony "másnap reggel"-jénél nincs nyomasztóbb), legyen benne a történetben. És nem szeretnék több hős romantikus főszereplőt, akinek érzékletes szerelmi szónoklatú szófosási kényszere van. Határozott főszereplőket szeretnék, akik nem édelegnek napokon keresztül, mondván "ejj de örökké, és minduntalan szeretni foglak téged!" (Na emiatt a csepp kis kirohanás miatt nem olvasok én ifjúsági, és mélyen romantikus könyveket!)

"A Globális Felmelegedés után a rendszer összeomlott, és a helyén létrejött a Társadalom, ahol nincs éhezés, nincs betegség, nincs bűnözés, és a hivatalnokok döntenek róla, hogy kit szeretsz, hol dolgozol és mikor halsz meg. 

Cassia harmonikusan él ebben a steril világban és meg van győződve róla, hogy ha betartja a szabályokat, hosszú élete, tökéletes munkahelye és társa lesz. Amikor a Párosító Bankett után legjobb barátja jelenik meg számítógépe képernyőjén, Cassia biztosan tudja, hogy ő az igazi…A képernyő azonban hirtelen elsötétül, és egy másik fiú arca villan fel rajta. Cassia nehéz döntés előtt áll. Merre induljon? Xandert kövesse a jól ismert, kitaposott úton, vagy esetleg Ky után eredjen az ismeretlenbe vezető, sötét ösvényen? Tökéletesség és szenvedély között kell választania."

Kiadó: Ciceró

Oldalak száma: 338

Kiadás éve: 2011

Ára: 2990 Ft

Na de akkor térjünk is rá bejegyzésem tárgyára...

Két dolgot kell leszögezni:

1, Én nem tudom hogy a mai fiatalok hol tartanak 17 évesen, de hogy én ebben a korban maximum már csak zokoghattam volna ártatlanságom bimbója felett, na az is tuti...És most már megértem édesanyámat, miért kopaszodott meg, amíg felnevelt engem. Ilyen idősen én már meg voltam győződve arról, amiről most is meg vagyok. Van józan paraszti eszem, képes vagyok mérlegelni, és mindent aszerint fogok tenni, ahogy helyesnek érzem. Pont. Ha elbaseválom, akkor csak egyvalakit hibáztathatok: magamat. Lehet, hogy ennek az elvnek volt köszönhető viharos ifjúságom is, de tudjátok mit? Egy percét sem bánom. Ha az a példaértékű ifjúság, amit ezek a könyvek megjelenítenek, akkor: 

a, szegény mai, tökéletes fiatalok belehalhatnak az unalomba;

b, egy emberöltő múlva ki fogunk halni - ha már csak egy kézfogáson, vagy egy csókon is ennyit tökölnek, bele nem merek képzelni mi lesz ha szexre kerül a sor...

2, Az alaptörténet gondolata remek, bár nem a legeredetibb, de kétségkívül érdekfeszítő. Cassia személyisége részletesen kidolgozott, szépen végigkövethető a folyamat, ahogy a lány egyre tisztábban kezd látni. Hogy az általa oly nagyra becsült Társadalom, a valóságban mennyire egy érzelemmentes szörnyeteg. A megfogalmazásban sem nagyon tudok hibát találni.

"Azért van szükségünk edzésre, hogy tartsuk az optimális pulzusszámot és testtömegindexet. Ezért örvendünk mindannyian tökéletes egészségnek, ezért élünk sokáig.

Rendelkezünk mindennel, amiről azt tanultuk az iskolában, hogy a hosszú élethez elengedhetetlen (pl. boldog házasság, egészséges test). Hosszú életünket kitűnő életminőség jellemzi. Nyolcvanadik születésnapunkon, családi körben ér minket a halál. Az előző korok szörnyű betegségeit, mint pl. a rákot és a szívbetegségeket már teljesen sikerült kiirtaniuk a tudósoknak. Társadalmunk közel tökéletes életminőséget biztosít minden egyes polgárának."

Itt is szépen összegzi az alapelveket Cassia, bár ha az előzményeket is hozzátesszük, akkor ezek a sorok már hordoznak magukban némi öngyőzködést, illetve valamennyi gúnyt. Az írónő remekül ért a halvány árnyalatok közti átmenetek érzékeléséhez.

Ez a két jellemző volt a legerősebb. Egyrészt hamisítatlan, lötyögős tiniszerelmes bizbasz izé, és mellette egy komplex disztópia, ami csak úgy bővelkedik a lehetőségekben. És én lelkes is voltam, mondjuk úgy a könyv feléig. Aztán beáll a Ky vagy Xander huzavona, én meg húsz oldallal később már kacérkodtam az érfelmetszés gondolatával. Most akkor Xander vagy Ky? Ky vagy Xander? Ezt azért, amazt azért szeretem... mi legyen? Megcsókol Xander...nagyon jó. De Ky írni tanít, meg amúgy is jó mély a srác lelkileg. Az Ő csókja biztos olyan volna, mint egy álom. De nem lehet! Mert nekem Xander a párom...De Ky olyan más...Nem foglalkozhatom vele! De csak Ő jár a fejemben! Egye meg a bús fene, Ky kell! De mikor csókol már meg? Most? Nem...mégsem most...de megfogta a kezem. Talán most? Áááá, nem...És mire belemerülnék abba az álomszerű csókba, kapunk kedves írónőnktől egy ennyit:

"De nincs többé szükség a szavakra, ajkunk érintése mindennél többet ér, csókunk önmagáért beszél."

Öcsém, még rímbe is szedte! Ettől függetlenül, mehet ez így a süllyesztőbe. Legalább annyit idekanyaríthatott volna az írónő, hogy a srác nyelve besiklik a csaj szájába, akinek ettől meginognak a térdei, meg kalapál a szíve...De ez így, valami tragikusan illúzióromboló. És ennyi is a nagy l'amour. A könyv közel harmadától, a végéig, azért szenvedi végig az olvasó a teljes, érzelmi bizonytalansági hercehurcát, hogy eljusson idáig! Hát én kérek elnézést, amiért ez egy cseppet felbőszíti az idegeimet! A fülszöveg meg azt reklámozza, hogy jön a szenvedély! Hát jön is, a "szenved"- ig. De álljunk csak meg egy ásóhajításnyira! A kettő nem egy és ugyanaz! 

És ez vitte is az egész könyvet. Mire az utolsó oldalakhoz értem, kínomban már az asztal szélét tudtam volna rágcsálni. És van ennek a remeknek folytatása is, ami viszont egy szempontból tényleg érdekelne. A második rész is E/1-ben íródott, csak itt váltások történnek, hol Cassia, hol Ky szemén keresztül látjuk a dolgokat.  Izgalmasnak tűnik ez a megoldás így első ránézésre, és nem tartom kizártnak, hogy valamikor a kíváncsiságom ismét győzni fog a józan eszem felett. De az nem most lesz. Tinitörténetes disztópiák ég veletek! Egy időre elegem van belőletek! (És ez is rímel, nem hiszem el...)

Ally Condie

Értékelés: 5 pont

Tovább

Suzanne Collins: A kiválasztott /2012/

"Bár minden ellene szólt, Katniss Everdeennek kétszer is sikerült élve kikerülnie az Éhezők Viadalából. Túlélt minden megpróbáltatást, de még mindig nincs biztonságban. Mert a Kapitólium bűnbakot keres a lázadás miatt. Snow elnök pedig egyértelművé tette: Kapitólium haragja elől senki sem menekülhet. Sem Katniss családja, sem a barátai, sem pedig a 12. Körzet lakói. De közeledik a végső forradalom ideje. Amikor a nép végre szembeszáll a Kapitólium zsarnokságával. És ebben a forradalomban Katnissnak döntő szerepe lesz. Az ő bátorságától, kitartásától és eltökéltségétől függ Panem jövője. Mert ő a kiválasztott. De maradt-e elég ereje hozzá, hogy megvívja az utolsó, mindent eldöntő harcot?"

Megjelenés éve: 2012

Kiadó: Agave

Oldalak száma: 432

Ára: 3480 Ft

Végre hosszú sanyarú hetek után egy olyan könyv, amit a régi szokásoknak megfelelően cirka két nap alatt sikerült is kivégeznem. De még hogy! Minden szabad pillanatomban, a buszon, este elalvás előtt, reggel fogmosás közben, sunyiban olykor még munka közben is...csak még egy mondatot! Csak még egy oldalt! Rajongás ez már a javából, amihez igen régen volt már közöm, és mindezt ráadásul egy olyan könyv váltja ki belőlem, amiben még csak árnyalatos utalás sincs a szexre. Semmi kétség, a Világ kifordult a sarkaiból! A természet törvényszerűségei ellentmondásba keveredtek saját magukkal, és én halvány mosollyal az ajkaimon üdvözlöm a káoszt. Fel nem tudom fogni mi történhetett, hogy Suzanne Collins története ennyire magával tudott ragadni. Vannak sejtéseim, amiket természetesen nem vagyok rest, és rögtön meg is osztok itt - rém spoileresen:

1, A vártakkal ellentétben az Éhezők Viadala trilógia nem a tinitörténetek kategóriáját erősíti. Sok szempontból nem felel meg az erre a műfajra oly jellemző "követelményeknek". Mindenek előtt, halvány lila gőzöm sincs arról, hogy Collins milyen indíttatásból áldozza fel a stratégiailag fontos szereplői jó részét a történet végére, de hogy jól tette az biztos. Ezzel merőben realisztikusabb hatást kelt, mint példának okáért Meyer asszony "itt a háború-hol a háború" megoldása. Collins nem fél kiaknázni a sztoriban rejtőző lehetőségeket, azért hogy az olvasóban felélessze az indulatokat, a szomorúságot, a fájdalmat, vagy akár az együttérzést. Csavarja a történéseket, meglepi az olvasót, egyszóval ébren tartja az utolsó oldalig az érdeklődést, és ezzel nálam be is sorolta magát az egyik legkedvesebb íróim közé. Hitelessé tette a Kapitólium elnyomását, és még életszagúbbá az elnyomás ellen küzdők érzelmi viharait. És tette mindezt úgy, hogy az E/1-es szemszöget használta. Ez a fajta stílus talán az egyik legnehezebb stílus, mivel csak egy látásmódot ismerünk meg, igaz hogy azt kívülről-belülről, de akkor is egy kötött dolog. Ha a kérdéses szereplő akinek a belső világát felvázoljuk, túl harsányra, vagy bambára sikerül, akkor azzal bukhat az egész könyv. De Katniss személyisége, minden hullámzásával együtt, meggyőzőnek mondható, és a történet végére még éretté is válik. A mellékszereplők karakterei szisztematikusan építettek, mindegyik szereplő más-más tulajdonság alapján válik értékessé: Peeta megfontolt, higgadt, jószándékú, ellenben Gale forrófejű, lázadó, esetenként radikális gondolkozású. Finnick a kezdetben felszínesnek tűnő figura, akiről később kiderül, mennyire komoly, és elkötelezett, tipikus heroikus alkat, amit be is bizonyít. Katniss az alkalmazkodó, akit a körülményei tesznek azzá aki. Ereje nem lebecsülendő, mert relatíve nagy fokú terhelést kibír, összeroppanás nélkül. Kissé talán egocentrikus a gondolkozása, némi enyhe nárcisztikus személyiségzavarral küzd, megspékelve egy komoly irányításmániás kényszerrel, de amúgy rendben van a hölgyike. Ezzel szemben Prim képviseli mindennek az ellenpólusát, a sebezhetőséget, az érzékenységet, a segíteni vágyást, és a nyugodtságot. Lépésről lépésre értékeli ki maga körül a helyzetet, és kora ellenére meglepő éleslátásról tesz tanúbizonyságot. Abszolút pozitív figura, akiben a lehetséges jövő képe testesül meg, és ettől még tragikusabb az ami történik vele. Halálával elveszítjük az ártatlanságot, és a tipikus happyend lehetőségét. Abban a pillanatban amikor Ő kiesik a folyamatból, végleg megtörik a könyv pozitív lelki lendülete. Mindezek a jellemzők, inkább illenek bele egy normál értelembe vett fantasyba, egy komolyabb disztópiába, mint egy ifjúsági regénybe.

2, Bár van romantikus szál, mégsincs romantikus szál. Míg az ifjúsági könyveknél általában, minden második oldalra jut egy közhely, a mély érzelmek rongyosra ismétlésével, itt a teljes "Peeta vagy Gale" cécó lappangó üzemmódban működik, és leginkább csak a történet utolsó két oldalán kap komoly hangsúlyt. De azt teszi olyan elegánsan, amitől nekem bevallom őszintén pityereghetnékem támadt. A szerelmi vallomás konkrétan iskolapéldája a "kevesebb néha több" elvnek.

"Egyik éjszakán megint elfog az az érzés – az éhség, ami rám tört a tengerparton –,
és megértem, hogy ennek mindenképpen így kellett történnie. Hogy a túléléshez nem a
Gale-ben lobogó tűzre, a lelkében izzó haragra és gyűlöletre van szükségem. Abból
ugyanis bennem is van elég. Nekem tavasszal a pitypangra van szükségem. Az
élénksárga virágra, amelyik az újjászületést jelenti – a pusztítás helyett. Nekem az
ígéret kell, hogy bármilyen szörnyű veszteségeket szenvedtünk is el, lehet folytatni az
életet. És minden jóra fordulhat. Ezt pedig csak Peeta tudja megadni nekem.
Ezért aztán, amikor suttogva azt mondja: „Szeretsz engem. Igaz vagy nem igaz?”,
azt felelem:
– Igaz."

Persze ez így idebiggyesztve korántsem adja vissza azt az érzést, ami elragadja az olvasót, ahhoz ismerni kell az előzményeket, de én így utólag átolvasva a sorokat is azt vallom: minden cifra nélkül, egyenesen levezetve, sokkal megfoghatóbbak ezek az érzelmek, mint rózsaszín ködfelhőbe bugyolálva. Ami még említésre méltó ebben a szakaszban, az a két fiatal egymás iránti érzelmeinek komplexsége. Aki tapasztalt már egy s mást az életben, az tudja, hogy szeretni a másikat sokszor nem elég ahhoz, hogy egy kapcsolat életben maradjon. A szerelem komoly agymunka, és sok esetben kívánja is a racionalitást. Az a hullámzás, amin Katniss keresztülmegy mire belátja, hogy Peeta számára az ideális, teljesen megfelel a hétköznapokban zajló romantika szabályainak. És igen, én megkönnyebbültem, amiért ezen a síkon teljesedik be a történetük, mert egy zokogós, egymás karjaiba omlós végkifejlettel nem tudtam volna mit kezdeni. És hangsúlyoznám még egyszer: nincs benne szex!!! Hihetetlen, hogy a mai világban enélkül is lehet maradandót alkotni...

Persze vannak azért ebben a könyvben is tipikus vonalak. Egy lány, két fiú (úgy látszik ez megint egy olyan momentum, amit nem lesznek képesek megunni az írók egy jó darabig), témájában sem a legeredetibb (egészen pontosan megragadja az ókori Rómát - még utalás is történik a könyvben a cirkuszt a népnek elvre, és ráadásul a "panem" latin szó, jelentése kenyér, és akkor még nem is esett szó a könyvben szereplő nevek egy részéről. A különbség leginkább csak annyi hogy itt Spartacusnak copfja van, és a végén nem szögelik keresztre). Viszont politikailag gyönyörűen árnyékolt. Snow gonoszsága, a végén enyhén megkérdőjeleződik, és az egész fekete-fehér morális háló ezáltal szürkébe hanyatlik, tovább fokozva ezáltal az emberre oly jellemző gyarlóságot. Megint csak egy óriási piros pont ezért Collinsnak. De ezen a szálon nem szalad végig, érthető okokból - végül is, csak egy fiataloknak szánt könyvről beszélünk, nem társadalomkritikáról -, így marad a részben pozitív végkifejlet, hangsúllyal a veszteségeken. Teljesen kerek. Collins megtalálta az egyensúlyt a mesék, és a valóság közt, azt a középutat, amit szívesen vesz fiatalabb, idősebb, nem semmitmondó, erősen hat, és megadja a fantáziának is azt a táplálékot, ami szükségeltetik neki.

Én két dolgot sajnálok igazán, és ezt megsínylette az a kevés kis szentimentalizmusom is:

1, Finnick elvesztését - nagyon megkedveltem a fiút, így percekig el sem akartam hinni a halálát;

2, Peeta megkínzásának következményeit - tragikus mennyi mindent veszít mindenki ebben a harcban, az emberségétől kezdve, az érzelmekig.

Szóval Collins felírta magát nálam a kedvencek közé. Trilógiája minden kritériumomnak megfelel, annak ellenére is, hogy azért helyenként lazán keresztüllép dolgokon, és problémamegoldásában is itt-ott lukacsos.

Hiánytalan érzésekkel tettem le a könyvet, sajnálva, hogy nem tudom mikor lesz hasonló élményben részem.

"...Elmondom majd nekik, hogyan élem túl. Elmondom nekik, hogy azokon a reggeleken, amikor rosszul ébredek, nem tudom örömömet lelni semmiben, mert attól rettegek, hogy a következő pillanatban megfosztanak tőle – bármi legyen is az örömöm forrása. Ilyenkor gondolatban listát készítek minden jó cselekedetről, amelynek valaha tanúja voltam. Olyan ez, mint egy játék. Egyhangú. Húsz év után talán már egy kicsit unalmas is.

De vannak ennél sokkal rosszabb játékok."

Értékelés: 9 pont

Tovább

Suzanne Collins: Futótűz /2012/

Mindenkinek vannak vesszőparipái, megrögzöttségei, és olykor még komoly előítéletei is. Mióta az ifjúsági irodalom berkein belül szárnyra kapott ez a fantasztikumokat kiaknázó, hős romantikus kategória (hála a Könymolyképző Kiadó rengeteg vörös pöttyös könyvének), nekem ez a réteg lett a rettegett mumusom. Két teljesen ellentétes vélemény dolgozik bennem ezekről a produktumokról: 

 1, ha lenne egy tizenéves lányom, akkor azt az álláspontot képviselném, hogy olvassa csak bátran ezeket a regényeket. Még mindig jobb ha ilyen illúziókban éli meg a tinédzseréveit, mint mondjuk egy zűrös, szintén tizenvalahány éves fiú alatt mellett.

2, én elhiszem, hogy a fiatal, lelkes, ifjú hölgyemények, remek kis szócsőnek érzik az írást, és igen, alkalmanként még tudnak is tartalmasat alkotni, de tapasztalataim alapján, ez a ritkább eset. A paci másik oldalára billentünk, és lassan már minden fan könyvét kiadják, amit Robert Pattinson, vagy társai ihlettek. Ez így nem jó. Én vevő vagyok a mesékre, sosem volt bajom velük, de csak és kizárólag abban az esetben ha az az igényesség határain belül zajlik. Ennek a piacnak a grandiózussága nem a fantáziának, vagy a tehetségnek köszönhető, hanem annak a teljesen nyilvánvaló ténynek, hogy egy hormonjaitól megbolondult fiatal bármennyit képes költeni, ha szóba kerül a kedvenc sztárja, írója, énekese... mindegy. Szóval az egész piac kifordult a sarkaiból. Profitorientált lett, ami nem is volna baj, mert hát melyik piac nem az, de tette mindezt úgy, hogy elfelejtkezett arról, hogy tartalmasnak illene maradnia. És ez a tény az ami maximálisan elvette ettől a kategóriától a kedvem, méghozzá olyannyira, hogy amint a fülszövegen azt olvasom, hogy xy főhősünk egy 16 éves lány, engem már ki is ver a víz, és úgy rakom vissza a könyvet a bolt polcára, mintha izzó parázs égette volna meg a kezem. Félreértések elkerülése végett, azt azért elárulom, hogy nem egy ilyen könyvet végigolvastam már, ami ráadásul még tetszett is, de ezek egyike sem a fent említett kiadó nyomdájából került ki.

"Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, így ők és a családjaik megmenekültek az éhezéstől, de a fiatalok nem ülhetnek nyugodtan a babérjaikon. Vár rájuk a hosszú Győzelmi Körút, ismét csak a tévénézők árgus szeme előtt. A kötelező udvariaskodás unalmát azonban döbbenet és félelem váltja fel, amikor hírét veszik, hogy lázadás készül a Kapitólium ellen. Snow elnök sosem habozott lesújtani az engedetlenekre, és most is ott csap le, ahol senki sem várja. Emberek halnak meg, családok lesznek földönfutók, Katniss és Peeta pedig újabb küzdelemre kényszerülnek, ahol a tétek még nagyobbak, mint korábban."

Kiadó: Agave

Oldalak száma: 404

Kiadás éve.2012

Ára: 3480 Ft

Suzanne Collins

Az Éhezők Viadala nekem szerelem lett, de csak sokadik látásra. Az első könyvet megkíséreltem elolvasni, de sajnos nem jutottam túl a 95. oldalnál. Majd kijött a film, amit csak jóval később néztem meg, mint ahogy a mozikban vetítették. A lényeg hogy - egy lajhár fürgeségével ugyan, de - megnéztem a könyv adaptációját, és nem voltam elkápráztatva. Közepes szintre soroltam, és nem is foglalkoztatott a továbbiakban. Majd jó pár hónappal később, újból felkerült a mozi a terítékre, édesanyám jóvoltából. Szegény asszony végtelen türelmet tanúsítva, már évek óta nézi, amit mondok neki, egyetlen panaszos nyikkanás nélkül. Kalandfilmhez volt kedve, és amúgy is szociálisan elég érzékeny teremtés (nem sikerült zt örökölnöm tőle), és a trailer felkeltette az érdeklődését. Én vállvonogatva nyugtáztam, hogy rendben, legyen, és leültünk együtt megnézni a filmet. Másodszori filmélményem szöges ellentétét képezte az elsőnek. Ez lehet hogy édesanyám lelkesedésének (ami ragályos), vagy az én hormonális állapotomnak, vagy a holdak és bolygók állásának volt köszönhető - ki tudja - , de egy biztos, rákövültem a képernyőre. Mivel ilyen a legjobb indulattal is csak nagyon ritkán fordul elő velem, másnap reggel elhatároztam, hogy némi pihenőidő után, újra neki fogok veselkedni a mozinak. Így nem egészen egy héttel ezelőtt újból nekifeküdtem a filmnek, most már szigorúan egyedül. A harmadik alkalom hasonló eredménnyel zárult, mint a második, megfejelve a hatást azzal, hogy én bizony nem bírok még ki több hónapnyi tétlen várakozást, tudnom kell mi lesz Katniss és Peeta sorsa. És bár ilyet sem szoktam csinálni, hagytam a fenébe a történet első részét, és rögtön a második kötettel nyitottam. Aki nem olvasta még a történetet, az itt hagyja abba ennek a bejegyzésnek az olvasását, mert innentől meglehetősen sok spoiler fog szerepelni.

Az első 50 oldal elolvasása után, én voltam a legjobban ledöbbenve azon, hogy nekem ez a könyv tetszik. Ilyenkor szoktam elkezdeni félni, merthogy ilyenkor két dolgon szokott bukni a történet:

1, erős felvezetés után, átmegyünk nyavalygósba, és nemes egyszerűséggel beledöglünk az unalomba, vagy

2, az amúgy értelmes történetvezetést elhervasztja az érzelmi vonal, amitől nekem minden esetben sírhatnékom támad. A főhősök oldalakon keresztül ecsetelik belső zavaraikat, a cselekmény belassul, és átmegyünk tinédzser pszichoanalízisbe, nekem pedig ezek után csak egy konklúzió marad: örülök, hogy már egy ideje kinőttem ebből.

Meyer asszony óta nem bírom a szerelmi háromszögeket sem, főleg ha az egész helyzet egy határozatlan ifjú szemszögéből zajlik, aki maga sem tudja, hogy mit akar. Ebben a könyvben adott ugyebár Katniss, Peeta, és az örök jóbarát Gale. Katniss ugyan a körülményei miatt jóval edzettebb, mind testileg, mind lelkileg, egy átlagos tizenévestől, de van amiben Ő sem különbözik annyira: amikor Gale kerül a közelébe, Ő hozzá vonzódik, amikor Peeta, akkor Peetához. Ez a jojóeffektus engem pillanatokon belül képes kifektetni. Meg voltam győződve arról, hogy a jó szokásokhoz híven, a folytatásban Katniss majd rájön, hogy inkább Galebe szerelmes, de mivel a közvélemény úgy tudja, hogy neki Peeta a világ közepe, majd jöhet a haddelhadd, és az igaz szerelem majd jól pellengérre lesz állítva. Szenvedhetünk majd oldalakon keresztül, mert hősnőnk képtelen lesz határozottan fellépni, mert ugyan nem Peeta szíve nagy Ő-je, de azért megbántani sem akarja majd, et cetera, et ecetera...

Itt ért a második meglepetés. Oké, azért kapunk egy kevés ide-oda csalinkázást érzelmek terén, de Katniss leginkább annak a híve, hogy nem kell neki egyik pasi sem, mert a körülményeik, nem éppen alkalmasak egy románchoz, amivel én szépen egyet is értettem. Aztán ahogy haladtam tovább a könyvben, utolért egy harmadik döbbenet is. Mivel azért elég hangsúlyosra sikeredtek eddig is Peeta Katniss iránti érzelmei, és mivel nem egy alkalommal Katniss is bevallja magának, hogy maga sem tudja miként érez Peeta iránt, volt annyi sütnivalóm, hogy lekönyveljem: lesz még itt fellobbanó romantika. És ha a vártak szerint menne tovább a sztori, akkor Galenek kellene a befutónak lennie. Temperamentumát, gondolkozását, körülményeit tekintve is jobban passzol Katnisshez, mint Peeta. Ami gyomorszájon vágott azaz volt, hogy én nem akartam (és most sem akarom), hogy Katniss Gale mellé sodródjon. A könyv végére sikeresen eljutottam odáig, hogy nem is értem, hogyan kerülhetne mellé. Ha a két pasit mérlegre tesszük akkor Peeta magas fölénnyel győz. Higgadt, ha kell határozott, ha kell gyengéd. Árgus szemekkel vigyáz Katnissre, nem csak fizikailag ügyel rá, hanem lelkileg is támogatja. Az első szóra feláldozna mindent a lányért, és tenné ezt olyan egyenes gerinccel, ami becsületére válna minden férfinak. Ezzel szemben Gale, egy forrófejű, helyenként mogorva figura, aki hamarabb járatja a száját, minthogy gondolkozna. Nekem nem lett túl szimpatikus alak, de ennek oka talán abban is kereshető, hogy sokat nem szerepel a könyvben. Katniss szemein keresztül, az Ő visszaemlékezéseiből kapunk csak egyszer-egyszer, egy-két információmorzsát. Ettől függetlenül nekem Peeta lett a favoritom, és esküszöm az égre, ha a harmadik részben Katniss nem mellette fog dönteni, én tüntetni fogok a történet újraírásáért.

Na, ennyit a szerelemről...

Aminek még sikerült csomót kötnie amúgy meglehetősen kritikus nyelvemre, azaz érdekek felsorakoztatása volt. Mindenki motivált a könyvben - hogyne volnának azok, hisz elnyomás alatt élnek - és mindenkinek megvan a saját kis buboréka, hogy mit, miért csinál. Valaki a családjáért küzd, valaki a szerelméért, valaki az elnyomás és a közjó érdekében, valaki a lelkesedése okán, és persze akad olyan is, aki a saját hatalmáért. Ez eddig evidens. Ami egyedi a történetben, az a motivációk ki és felhasználása. Nem is gondoltam volna, hogy Suzanne Collins ilyen profin meg tudja kavarni a trutyit a biliben. Ebben a könyvben, soha nem tudhatod biztosan ki, mit, miért tesz úgy ahogy, és leginkább senkiben sem bízhatsz meg, mert tuti, hogy a legjobb barátod is elhallgat előled valamit, mert ez így mindenki számára biztonságosabb. Az írónő szépen összekuszálja a szálakat, mindaddig, míg el nem éri azt az állapotot az olvasóban, hogy ennek jó vége már nem lehet, aztán egy erős jobb egyenessel, kifordítja az alapokat a helyükről. És teszi mindezt úgy, hogy annak minden perce morbid élvezettel tölti el az olvasót. Hangulatfokozásilag olyan szépen ível, ami mesterinek számít.

Egy dolog volt ami nekem egy kissé zavarosan jött le. Snow elnök egy hatalommániás diktátor, ez eddig teljesen világos. De ettől még nem biztos hogy teljesen hülye is. Ennek ellenére, miután Peeta beköhögi azt a hazugságot Katniss terhességéről, mégsem tesz semmit. Ez pedig nem igazán állja meg a helyét, mivel ezzel gyakorlatilag politikai öngyilkosságot követ el. Egy olyan társadalomról beszélünk, ami hiperszuper eszközökkel van felvértezve, mégsem tesznek a hazugság megcáfolására egy hangyafütyülőnyi lépést sem. De ezt még képes vagyok meg is magyarázni: mivel egy diktatórikus, elnyomásra épülő rendszerről beszélünk, bármilyen cáfolatokat is sorakoztatna fel a média, azokat több mint valószínű, hogy a tömeg erősen kétkedve fogadná, de...Katniss akarva, akaratlanul a felkelés arcává, és szimbólumává vált. Ezzel a bejelentéssel, pedig olyan pozícióba került, ami így is, úgy is kellemetlenséget okoz Snownak. Ha rendhagyó módon kiemelné a viadalról, akkor azzal ugyan kegyet gyakorolna kifelé, de a saját hatalma szilárdságának mondana ellent. De azzal, hogy szó nélkül beengedni Katnisst a Nagy Mészárlásra, azzal egyenesen mártírnak kiáltja ki, amivel még több lendületet ad a felkelők alá. Én ha az Ő helyzetében lettem volna, inkább bevállaltam volna, hogy vénségemre szociálisan elérzékenyültem, minthogy a saját bukásomhoz, még fegyvert is adjak az ellenség kezébe. A legoptimálisabb pedig az a megoldás lett volna, ha kikezdi Katniss szavahihetőségét, akár koholt vádak alapján, és ezáltal megingatja a tömegeknek a lányba vetett hitét. Erre is mozdulhatott volna, hisz nem lett volna túl nehéz bizonyítani, hogy Gale nem az unokatestvére Katnissnek, illetve szerintem ha nagyon akart volna, lett volna bizonyítéka arra a csókra is. Vagy mondjuk nyomást gyakorolhatott volna a 12. körzet néhány lakójára, hogy feketítsék be Katniss hírnevét. Vagy koholt vádakkal, akár ki is végeztethette volna a lányt. Annyi - a történelem során már jól bevált - módszert lehetett volna itt alkalmazni...

Ez az egyetlen negatívum, amit meg tudok említeni, de mivel ezt is el lehet altatni többfajta indoklással, így nem kezelem ezt szarvashibának. Mindenesetre én képtelen vagyok megvárni, amíg a könyvből készült filmek a mozikba kerülnek, ma nekiálltam a harmadik kötetnek is. Erősen hangsúlyoznám, hogy mélységesen csalódott leszek, ha Katniss nem azt a fiút választja, akit én választanék, és aki nem más, mint Peeta. Viccen kívül eret fogok metszeni magamon, ha egy ilyen erős felvezetés után, ez a sorozat is ellátogat kliséfalvára.

    

Értékelés: 9 pont

Tovább

World War Z /2011/

Bármennyire is hihetetlennek tűnik előző bejegyzéseimből kiindulva, minden nehézség nélkül képes vagyok elolvasni olyan könyvet is, aminek a romantikához, és a szexhez semmi köze. Igaz hogy ezen könyv felett volt szerencsém több hétig görnyedni, de jelentem, a végére értem, kiolvastam, és nem is könyvelem teljes kudarcként az élményt.

"A zombiháború kis híján elpusztította az emberiséget. Az ENSZ háborús vizsgálóbizottságának munkatársaként Max Brooks találkozott a győzelem kulcsfiguráival. A világszervezet hivatalos jelentésébe végül csak statisztikai adatok kerülhettek, Brooks azonban úgy döntött, hogy a túlélők elé tárja mindazt, ami a jelentésből kimaradt. Az interjúkötetből megismerhetjük Kuang Csingsu doktort, aki megvizsgálja a nulladik beteget, és találkozhatunk Paul Redekerrel, az Oránia-terv atyjával is. A zombiháború veteránjai, az apokalipszis haszonélvezői és elszenvedői is nyilatkoznak a kilátástalannak tűnő harcról, a kormányok ballépéseiről, az emberi gyávaságról, ostobaságról, és a derengő fényről az alagút végén. E személyes hangvételű beszélgetések hű képet festenek a járvány borzalmas történetéről, pontosan dokumentálják a társadalmi és politikai változásokat, mégis megmarad bennük a legfontosabb: az emberi tényező. Brooks természetesen tisztában van vele, hogy a leírtak talán túlságosan felkavarják egyes olvasóit, de vállalja a kockázatot, mert úgy véli, nem rejtőzhetünk zsibbasztó statisztikák mögé. Mindenkinek tudnia kell, milyen volt valójában a zombiháború."

Kiadás éve: 2011

Oldalszám: 400

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Ára: 2999 Ft

Az idei filmfelhozatal sarkallt arra hogy a kezembe vegyem ezt a könyvet, mivel idén ennek a történetnek a filmváltozatához is szerencsénk lesz, ha minden igaz valamikor június magasságában, és nem mással a főszerepben, mint Brad Pitt. Már így látatlanul ki merem jelenteni előre, hogy a filmnek leginkább semmi köze nem lesz a könyvhöz, legalábbis a trailer alapján.

Na de a könyvről...

Legelőször is amit a legfontosabb tudni róla, hogy felépítését tekintve "dokumentumfilmszerű". Nem párbeszédes regény, hanem interjúk sorozata. Közkatonáktól, civileken keresztül, politikusokig, és fontos stratégiai szereplőkig mindenkinek a véleményével találkozunk az olvasás folyamán, ráadásul leírásszerűen. Ebből fakadóan a könyv meglehetősen száraz, mondhatni kevésbé dinamikus, mintha érzékletes tájleírások tarkítanák, és fix szereplő szemszögéből íródott volna. Ennek a technikának köszönhetően azonban megkapóan reálisak a történések, de jóval nehezebben átérezhetőek. Nem tudunk azonosulni a szereplőkkel, mert adatok halmazát kapjuk megállás nélkül, és az érzelmi megnyilvánulások leginkább csak a káromkodásokra épülnek. Persze az író igyekezett szemléltetni a háború súlyosságát, méghozzá úgy, hogy az interjúalanyok közül többnek már bomlott az elméje, az átélt szörnyűségek miatt, de azt azért lássuk be, ez így nem az igazi, jóval sterilebb hatást kelt, mintha magát a tényleges folyamatot kísértük volna végig. Az interjúk már a háború vége után készülnek, tehát mindennek visszapillantás szaga van, és ez a leírásos módszer nekem leginkább azt eredményezte, hogy úgy éreztem mintha egy HBO-s történelmi dokumentumfilmet néznék. A képzelőerőm sem sokszor kapott tápot, mivel az esetek többségében azt vetítette ki elém az agyam, ahogy a "riporter" beszélget az alannyal, és nem pedig azt a képet, amiről beszélgettek. Emiatt rém lassan haladtam a könyvvel, mert minden tizedik oldal után el akartam aludni. Érdekelt volna a történet, de annak eme vontatott mivolta kiválóan működött nálam vérnyomáscsökkentőként. Ez a legnagyobb hátránya ennek az irománynak. De akadnak előnyei is szép számmal. Például meglepően tényszerű. Remekül építkezik korunk történelmére, és a nemzetekre jellemző társadalmi felépítésre, politikai hátterükre. Mivel egy világháborút dolgoz fel, így minden térség történéseit nagyító alá veszi. Amerika, Japán, Kína, Oroszország, Izrael, Kuba, Európa - még Magyarország, és azon belül a diósgyőri vár is említésre kerül (bár azt elképzelni sem tudom, hogyan lehetne ebből a romból, ami olyan lyukas mint az ementáli sajt, megfelelő védállást kialakítani... mondjuk a történetben is elbukik, szóval legyen, elfogadjuk). Remek kis körképet kapunk arról, hogy milyen is lenne, ha az emberiség fejvesztve elkezdene összeomlani, és mindezt úgy, hogy minden népcsoport alapvető tulajdonságát jól kihangsúlyozzuk. Az oroszok eszetlenül tizedelik a saját seregüket is, mert mint tudjuk az orosz haderő hatvan százaléka feláldozható. Az amerikaiak, ahogy tőlük elvárható, mindenkit sörétessel lőnek. A kínaiak ahelyett hogy a lényegre fókuszálnának, polgárháborúba kezdenek. És amin nekem muszáj volt kacagnom: Irán és Pakisztán atomháborúba kezd. Nem magával a felvetéssel volt bajom, arra mindenképp számítani lehetett hogy valaki elkezd atomot durrogtatni, csak arra nem számítottam, hogy ez a két nemzet lesz az. Persze később Kína is csatlakozik ehhez a technikához, tovább erősítve a tudatot: bármilyen probléma is adódik, egy több megatonnás robbanás, tuti megold mindent...

A megfogalmazás azonban remekbe szabott az egész könyvnél. Amikor ez az iráni-pakisztáni helyzet kerül terítékre, volt egy nagyon jól összerakott rész, egy iráni katona szavain keresztül:

"Elszabadítottunk egy nukleáris szörnyet, de megszelídíteni már egyikünk se bírta(…) Álmunkban se gondoltuk volna, hogy ilyesmi megtörténhet, legalábbis Pakisztánnal biztosan nem. Hiszen ők segítettek nekünk az atomprogramunkban! Már a legelejétől ott voltak; ők adták az anyagokat, a technikát, sőt, az ő közvetítésükkel tárgyaltunk Észak-Koreával és az orosz renegátokkal is… muszlim testvéreink segítsége nélkül nem lehettünk volna atomhatalom. Senki nem számított ilyen fordulatra, de kérdem én, a holtak feltámadására talán számítottunk? Mindezt csak egyvalaki láthatta előre, de benne már nem hiszek."

Max Brooks

A könyv szakaszosan építkezik. Elkezdődik a nulladik betegnél, majd átlép a fertőzés lassú és fokozatos terjedésére. Ebben a szakaszban, konkrétan senki nem tesz semmit. Majd jön a pánik, amikor elszabadul a pokol, és a fertőzöttek száma, ugrásszerűen megnő. Illetve amikor az emberek a saját hülyeségüknek is köszönhetően, tömegével halnak bele a különböző területeken lezajló incidensekbe, ráadásul mindenféle zombi segítsége nélkül. Ez a rész gyönyörűen szemlélteti, mennyire el van az emberiség kényelmesedve.

"[Mutat még egy jégbe fagyott holmit, egy Spongya Bob hálózsákot. Gyerekméret, barna folt van rajta.]

Maga szerint mire volt ez kitalálva? Szerintem arra, hogy a gyerek ebben aludjon a haverjánál a pizsamaparti után. Jó, lehet, hogy nem kaptak rendes hálózsákot, mert ugye először mindenhol a túraboltokat fosztották ki – pénzzel vagy anélkül –, de elképesztő, hogy egyesek mennyire tudatlanok voltak. Sokan jöttek a napfényes déli államokból, még Mexikó déli végéből is. Láttuk, hogy bakancsban bújnak be a hálózsákba, mert nem tudják, hogy elszorítja a vért a lábukban. Ittak, hogy felmelegedjenek, pedig úgy több hőt adnak le, hamarabb hűlnek ki. A nagy télikabát alá csak egy pólót vettek. Ha mozogtak egy kicsit, rögtön kimelegedtek, levették a kabátot. Úsztak az izzadságban, a pamut is jól megszívta magát, aztán jött egy kis szellő… már szeptemberben is sokan lebetegedtek. És persze a többiekre is átragasztották a náthát meg az influenzát."

Ami még tetszett, azaz amerikai elbizakodottság, és a yonkersi csata leírása volt. Bámulatos milyen ügyességgel vezette le az író, hogy még egy ilyen szélsőséges helyzetben is mekkora teret engedett az Államok a propagandának.

"Volt ott minden, apám. Tankok, harckocsik, Humveek felszerelve ötvenkaliberes nehézgéppuskákkal meg új Vasilek aknavetőkkel. Ezeknek legalább valami hasznát is vehettük. Volt Avengerünk, ami Stinger föld-levegő rakétákat lőtt ki. Hoztuk a csodás hídvető harckocsikat is – nagyon kellett ahhoz az öt centi mély csermelyhez, ami az út mentén csordogált. Jöttek az XM5-ös rádiókocsik, telepakolva radarral meg mindenféle zavarókkal… ja, és persze kaptunk egy komplett latrinát is oda, mindennek a közepébe. Máig nem értem, hogy miért. A környéken volt rendes víznyomás, minden házban le lehetett húzni a vécét. Odahordtunk egy rakás felesleges cuccot, ami csak dísznek volt jó, meg arra, hogy elállja az utat. Szinte biztos, hogy minden csak dísznek kellett.

Mert ott volt a média.

De még mennyire! Szerintem két-három egyenruhásra jutott egy tudósító. Ki gyalog, ki közvetítőkocsival, a tévés helikoptereket meg se tudtam számolni… annyi volt belőlük, hogy párat simán elküldtem volna, mentsék inkább a népet Manhattanből… szóval, szerintem a médiának ment az egész felhajtás, hogy megmutassuk a nagy zöld gyilkológépeinket… na jó, nem volt mindegyik tökéletesen zöld… néhány járgányt előtte hoztak vissza a sivatagból, csak hát nem ártott volna újrafesteni őket. Minden a műsorról szólt – a járművek is meg mi is. Képzeld el, beöltöztettek minket MOPP-4-be – gázálarc plusz tetőtől talpig sugár- és vegyvédelmi ruha(...) A Land Warriorral minden katona osztozott az irányítók információin, és ezeket a katonákat egy egységként lehetett vezényelni. „Netközpontú” – a képernyő előtt üldögélő tisztek folyton ezt a szót hajtogatták. „Netközpontú” és „hiperháború”. Mindkettő szépen hangzik, de szart se ér, amikor MOPP-4-ben, testpáncélban, teljes felszereléssel, a fejeden a Land Warriorral lövészárkot ásol a modernkori történelem egyik legmelegebb nyarának legmelegebb napján."

 Szóval kellőképpen felszerelkezett, ütős kis seregről beszélhetünk, de...

"(...) Merthogy erre senki se gondolt, senki az égadta világon! Ne is gyere nekem a költségvetési megszorításokkal meg az akadozó utánpótlással! Egy dolog hiányzott, bazmeg: a józan ész! A West Pointon diplomázott, csillagokkal teletűzdelt, plecsniktől roskadozó vén szarzsákok közül egyik se mondta, hogy „hé, van egy csomó csilivili fegyverünk, de vajon van hozzájuk elég skuló is?”."

Így Yonkers ment a levesbe. De fantasztikus volt a leírtak alapján elképzelni, ahogy a sok G.I. Joe fejét kapkodva, csődöt mond. Nem mintha szurkoltam volna azért, hogy az amerikaiak beadják a kulcsot, egyszerűen csak szépen, és realisztikusan volt levezetve, ez az "ágyúval galambra lőni" dolog.

A pánik után, képbe lép az enyhén szólva is komoly vulkáni jellemzőket mutató Redeker-terv...

"Úgy gondolta, hogy a kormány forrásait teljesen felemésztené, ha megpróbálnának mindenkit megmenteni, ez pedig a teljes lakosság pusztulásához vezetne. Azt mondta, olyan a helyzet, mint amikor az utasok a süllyedő hajóról a mentőcsónakba másznak, de ha túl sokan vannak, a csónak is elsüllyed. Redeker tehát odáig merészkedett, hogy kiszámította, kit kellene felvenni ebbe a csónakba. Figyelembe vette a lakosok jövedelmét, intelligenciáját, nemzőképességét, vagyis készített egy listát a „kívánatos tulajdonságokról”, és persze azzal is számolt, hogy a polgárok milyen közel laknak a lehetséges válságövezetekhez. Tervének utolsó mondata így hangzott: „A konfliktus első áldozata saját szentimentalizmusunk kell hogy legyen, mert ha ez túléli, mi elpusztulunk.(...) Először is kimondta, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. A járvány már túlságosan elharapózott. A fegyveres erők nagyon meggyengültek, nem képesek hatékonyan izolálni a veszélyt, ha viszont szétszóródnának az egész országban, bizonyosan tovább gyengülnének. A hadsereget tehát meg kell szilárdítani, erőit „biztonságos övezetbe” kell visszavonni, az övezetet pedig lehetőleg jelentősebb természeti akadályok között kell kijelölni, például hegyvidéken, folyó közelében vagy szigeten. A fegyveres erők ezután felszámolják az övezetben a fertőzést, majd a rendelkezésre álló források segítségével megakadályozzák az élőhalottak további támadásait. Ez volt tehát a terv első része, ami tulajdonképpen megfelel a hagyományos visszavonulásnak. A terv második része a civilek evakuálását taglalta, és ezt csakis Redeker találhatta ki így. Belátta, hogy a civil lakosságnak csak töredékét lehet a biztonságos övezetekbe evakuálni. Ezek a megmentett polgárok biztosítják a munkaerőt a háború alatti gazdasági stabilitás megteremtéséhez, valamint legitimálják és megszilárdítják a kormány hatalmát, és ezzel bizonyítják az övezetben tartózkodóknak, hogy a vezetőik „gondoskodnak róluk”. A részleges evakuálásnak más oka is volt, méghozzá különösen logikus, alattomos és sötét oka, amivel Redeker sokak szerint mindörökre elnyerte a legelőkelőbb helyet a sátánfajzatok emlékcsarnokában. Úgy képzelte ugyanis, hogy a kint maradt embereket elkerített övezetekben kell elhelyezni, ahol élő csaliként elterelik az élőhalottak figyelmét, vagyis megakadályozzák, hogy a horda kövesse a hadsereget a saját biztonsági zónájába. Redeker hangsúlyozta, hogy ezeket a menekülteket életben kell tartani, meg kell védeni és lehetőség szerint gondoskodni kell az utánpótlásukról, hogy a hordák ne mozduljanak el a környékről. Érti ezt a beteg zsenialitást? Fogolyként akarta tartani az embereket, de így érvelt: „ahány zombi támad ezekre a túlélőkre, annyival kevesebben indulnak a védelem felé”. Amikor Redeker felolvasta az ügynököknek ezt a részt, az afrikáner ránézett, keresztet vetett és azt mondta: „Az Úr legyen irgalmas hozzád.”" 

Na ez volt, ami engem igazán, és sikeresen meggyőzött. Szeretem a drasztikus megoldásokat, és ez az volt, így számomra a könyv abszolút csúcspontja ez lett. Miután megvalósítják a tervet, és létre tudnak hozni egy rendhagyó centralizált központot, belépünk a történet utolsó fázisába, a totális háborúba. Ahol már végiggondoltan, célirányosan veszi fel az emberiség a harcot a fertőzöttekkel szemben. A mai korra jellemző hiperszuper fegyverekkel szemben, lehengerlően lebutított taktikával sikerül a háborút a győzelem irányába lökni. Az írónak még arra is volt gondja, hogy megfelelő indulót keressen a szakaszok csatájához: az Iron Maiden The Trooper-jét. Az aprólékosság lehetne a jelmondata ennek a történetnek, mert a földi harctereken felül, még az űrállomásokon rekedtek mindennapjaiba is bepillantást nyerünk, akik az egész krízis alatt azon igyekeztek, hogy a műholdak legalább egy része működőképes maradjon. Bemutatásra kerül a kutyák harctéri alkalmazása is, külön figyelmet szentelve annak, hogy ennek a háborúnak a négylábú katonái, sok esetben nem a fajtatiszta nagytestű ebek, hanem a tacskók. Merthogy a törpetacsi kíváló vadászkutya, és termete miatt olyan helyekre is befér, ahová nagyobb termetű társai nem.

Lenyűgözött az a fajta részletesség ami a könyvben fellelhető. Konkrétan ha kihúzzuk a zombikat az egyenletből, a felvázolt apokaliptikus világkép bármelyik jövőben előforduló világháborús képnek megfelelne. Jó, rendben, azt is szükséges elismerni, hogy sok új konklúziót nem sikerül nyernünk a történet elolvasása által. Azt már eddig is tudtuk hogy az ember legnagyobb ellensége sosem az éppen aktuális ellenség (legyen az járvány, vagy egy másik nemzet), hanem mindig önmaga. De ilyen szélsőséges helyzetbe helyezve ezt az egészet, ez még nagyobb hangsúlyt kap.

Összegezve: kicsit száraz, még inkább vontatott könyvről beszélünk, aminek realisztikus mivoltja jelenti a fő attrakciót. Olyan olvasóknak ajánlanám, akik egyrészt szeretik az ilyen irányú irodalmat, másrészt nem rettennek el a történelmi dokumentációk szakirodalom jellegétől.

Búcsúzóul egy megkapó idézettel zárnám ezt a kritikát, a könyv végéről:

"Azt mondják, a holokausztnak nem volt túlélője, mert akik életben maradtak, azok is olyan helyrehozhatatlan lelki sérülést szenvedtek, ami elpusztította bennük azt az embert, akivé válhattak volna. Szeretném azt hinni, hogy ez nem igaz. Ha viszont igaz, akkor ezt a háborút egyetlen ember sem élte túl."

Értékelés: 7 pont

Tovább

Nalini Singh: Angyalárny /2013/

Aki olvassa a blogomat az tudja, hogy Nalini Singh számomra a paranormális-romantikus irodalom Atya Úristene. Minden eddig megjelent könyvét olvastam, és egyenesen szerelemes vagyok az írónő képi világába. Imádom, hogy a főhősei rendszerint zárkózott, mogorva, morcos alakok, kiknek vállát az egész világ súlya nyomja. Rendszerint úgy megbonyolítja a történeteit, hogy a könyv kétharmadánál már a kétségbeesés szélén ücsörgök, fejemen a kérdőjellel: na ebből hogyan is lesz boldog befejezés? Persze mindig révbe érnek a hősök, és minden kis darabka a helyére kerül. Raphael és Elena, az arkangyal, és a céh vadásza közt kialakult szerelem, nekem minden idők egyik legtökéletesebben felépített romantikus kapcsolata marad. A három könyvön keresztülívelő történet, minden kötetére jut egy párkapcsolati mérföldkő, és olyan elegánsan, szépen lassan alakul ki a főhősök közt a bizalom, ami minden női szívet elvarázsol. Aztán a sorozat negyedik kötete kilép a megszokott keretekből, és már nem az arkangyallal és kezdetben emberi szerelmével foglalkozik, hanem Raphael jobbkezével Dimitrivel, és újjászületett kedvesével. Az a könyv sem volt rossz, bár nekem lemaradt egy hangyányit a már megszokottól. És íme itt a folytatás: az éjszínű szárnyakkal ékeskedő Jason, a kémmester, Raphael testőrségének oszlopos tagja ismerkedik meg a minden észérvet az asztalról lazán lesöprő, nagybetűs szerelemmel.

"Az éjfélszín szárnyú Jason az árnyak között érzi otthon magát. De amikor India arkangyalának, Nehának férjét holtan találják a palotájában, a kémmester kénytelen kilépni a fénybe. Egy arkangyal őrült haragja ugyanis szörnyű pusztítást végezhet a világban, Jasonnek pedig meg kell találnia a gyilkost, hogy ezt megelőzze. 

De Neha bizalmának ára van: a kémmesternek az arkangyal vérvonalához kell kötnie magát, véresküt kell tennie Mahiya hercegnőnek. A lánynak, aki szörnyű titkokat hordoz a szívében, és már senkiben sem bízik meg. Legfőképpen nem egy ellenséges kémmesterben. 

A gyilkos után kutatva Jason és Mahiya egy évszázados rémálom közepébe cseppen. A váratlan szenvedély feltámadó, fekete vihara pedig mindkettejüket magával ragadja… könnyen lehet, hogy a halálba."

Megjelenés éve: 2013

Kiadó: Egmont

Oldalak száma: 446

Ára: 3999 Ft

Nalini Singh

Mondanom sem kell, hogy tűkön ültem a könyv megjelenéséig. Jason az a fajta főhős, akinek a személyisége mindenkit felcsigáz. Tetovált arc, érzelemmentes, rideg személyiség, aki az árnyakba olvadva szinte láthatatlan... Hűsége nem ismer határokat, zárkózottságával párhuzamosan...összegezve: az a fajta telivér, amit mindenki be akarna törni, de amit csak nagyon keveseknek sikerül. Napokon keresztül, hosszú perceket áldoztam arra, hogy elképzeljem, vajon milyen nő is lenne számára a megfelelő? Nagyszájú? Csendes? Karakán? Visszahúzódó? Mi lesz az, ami vonzani kezdi Jasont? Nem tudtam elkötelezni magam egyik elképzelésem mellett sem, mivel magáról az angyalról is kevés információm volt a messzemenő következtetésekhez. Amit biztosan tudtam: erősnek kell lennie, mind lelkileg, mind érzelmileg. És aztán "megismerkedtem" Mahiya hercegnővel...és hát őszintén megvallva, nem egészen erre számítottam. A történet arra építkezik, hogy Mahiya azért erős, mert Neha minden kegyetlenkedése ellenére, képes volt megőrizni az emberségét. A lelkét. Rendben, legyen, elfogadom, hogy ehhez is erő kell, de sajnos az a baj, hogy nekem itt bicsaklott is a történet. Képtelen voltam azonosulni a női főhőssel, és így nem voltam képes arra sem, hogy átérezzem mit lát annyira vonzónak benne Jason. Nem az értelmi képességeimmel volt probléma. Felfogtam, amit az írónő leírt, és az eszemmel el is fogadtam, csak nem voltam képes elmerülni benne. Nem tudtam a magamévá tenni. Majd három hétig olvastam a könyvet. Ez kész szentségtörés! Nalini könyvei nálam sosem tartottak két napnál tovább, de ez most olyan volt, mintha mindent lassított filmfelvételen néznék. Vontatottnak érzetem, nem volt meg benne a már megszokott lendület. Tulajdonképpen azt sem tudom behatárolni mikor kezdenek a főhősök közeledni egymás felé. Megismerkedésük pillanatában, Jason még számítónak, és ellenségesnek gondolja Mahiyát, majd észreveszi azokat az apró jeleket, amik arra utalnak, hogy ez nő több...tartalmasabb. Aztán meg már ott tartunk, hogy jön a szex, én meg csak pislogtam, hogy hogyan? De miért? És mi van az érzelmekkel? Vártam, hogy Jason feloldódik. Persze nem olyan hevesen, mint ahogy ez más írónőknél zajlani szokott...Erre mi történik? Már lassan vége a könyvnek, de még mindig ott tartunk, hogy Jason maga sem tudja, mit érez, de az biztos hogy nem akarja elengedni Mahiyát. Hogy a köztük zajló dialógus értelmében, ő soha nem lesz képes szeretni! Aztán hirtelen vége a könyvnek, és kiderül, hogy Jason igenis szereti Mahiyát... Hát jó. Legyen. Értem én, hogy Jason annyira sérült, hogy sosem lesz az a szófosó, állandóan szerelmet valló típus, na de akkor is... így lezárni egy történetet! Az hogy "hiányérzetem van", mint kifejezés, még csak meg sem közelíti azt az állapotot, amiben vagyok. Maga a történet sem volt olyan monumentális, mint amihez már hozzászoktam. Urram üldözése, Raphael anyjának az ébredése, Kína arkangyalának a halottakat feltámasztó képessége... na ehhez vagyok én szokva! Nem holmi indiai arkangyal szerelmi bánatához, és családi feszültségeihez. Nem fogott meg, nem kötött le. És emiatt több vagyok, mint szomorú. Minden szempontból úgy érzem, hogy megfosztottak valami fontostól. Jó, persze, természetesen, ezen a kategórián belül, ez a könyv még mindig magasan jobb az átlagtól, de az elődeihez mérve, sajnos azt kell mondjam gyengécske. A képi megjelenítés, a hasonlatokkal párhuzamosan, még mindig profinak mondható, és még mindig árad a könyvből az a megmagyarázhatatlan elegancia, és kecses ív, ami miatt belehabarodtam az írónő írásaiba. És mégis csalódott vagyok. Ez a baj akkor, ha egy író valami nagy volumenűt alkot. Az ember akaratlanul elkezdi a többi könyvéhez hasonlítani az aktuálisat. És persze olyan nincs, hogy egy író, csak és kizárólag jó könyveket írjon. Mindenkinek akadnak kevésbé sikeres művei, miért pont jelen írónőnk lenne a kivétel? Szóval nem fogom Nalini Singhet leírni, csak azért, mert ez most nem úgy sikerült, mint ahogy vártam hogy sikerülni fog. Jason történetét is fantáziadúsabbnak képzeltem, mint amilyen valójában lett. Ez az erős angyalok között tomboló elmebaj már megjátszott ütőkártya volt Raphael esetében is. Most végtelen ciklusba keveredve megélhetjük ugyanezt. Elképzelhető, sőt több mint valószínű, hogy én vagyok túl kemény most. De a jelenlegi kritikám, minden csak nem objektív. Nalini szereplői a szívemhez nőttek, és rengeteg szép pillanatot okoztak már nekem. Aki képes elmerülni nyakig egy könyvben az tudja milyen érzés ez. Mennyire magával ragadó. Olyan, mint egy drog. Megszokja az ember, és ha annak az írónak jelenik meg újabb könyve, aki ezt a hatást kiváltotta, akkor az ember lánya remegve kap az új történet után, biztosra véve az újabb katartikus élményt. És ettől lettem én most megfosztva. Nalini nemes egyszerűséggel diétára fogott. Összegezve: nem lesz a kedvencem a sorozat ezen kötete, de várom a következőt. És addig amíg az újabb rész meg nem jelenik, a lelkem kénytelen lesz a sorozat első három részének megismételhetetlenül gyönyörű pillanataira építkezni.

Értékelés: 7 pont

Tovább