Tiffany Reisz: A szirén /2013/

Ez a könyv egy igazi hullámvasút volt számomra. Szeretem ha egy könyv képes érzelmeket generálni bennem, ha hat rám - végül is ez lenne minden könyv rendeltetése, nem igaz? Az hogy manapság a boltokba kerülő ponyvák tizede ha képes erre... nos, az nem a legkedvezőbb statisztika. Így minden olyan irományt ami kimozdít a hétköznapok zsibbadtságából megbecsülök. Dédelgetem őket, elzárom őket a lelkem egy olyan szintjére, ami ezeket a képletes ékköveket gyűjti, és vissza-visszakanyarodok hozzájuk, amikor szükségét érzem. A könyv utolsó oldaláig nem voltam tisztában azzal milyen kritikát is fogok róla írni. Az első száz oldal után meg voltam győződve arról, hogy a véleményem pozitív lesz, és könnyed. A háromszázadik oldalnál ott tartottam, hogy megint elővehetem majd a vicces vénámat és pocskondiázhatok majd kedvemre, olyan kifejezőeszközöket használva, mint a ripacs, a polgárpukkasztó, vagy totális idiotizmus. És most a könyv végén, döbbenten, elszorult torokkal, és mellkassal, azon morfondírozom, hogy vajon mit is érzek. Szomorú vagyok. Dühös. Sajnálok valakit vagy valamit - szánalmam tárgya nehezen behatárolható. Konkrétan sírhatnékom van, ami egyenesen rémisztő, figyelembe véve mennyire nem kenyerem az egerek itatása. Tiffany Reisz vitathatatlanul egy zseni. Provokatív - nem a szexjeleneteiben, hanem szereplői érzelmi világában, és a történések megcsavarásában -, szellemes, és habár a könyv felénél meg voltam győződve arról, hogy halványlila fogalma sincs miről is ír, kiderült hogy ez a feltételezés abszolúte nem állja meg a helyét. Vitathatatlanul manipulatív az írónő, ha arról van szó, hogyan kell az olvasót szépen fokozatosan beterelni egy olyan érzelmi kutyulékba, amiből még a tapasztaltabbak sem képesek egykönnyen kivándorolni.

"Nora Sutherlin erotikus regényeiről híres és hírhedt és van egy titka, amelyet túl sokan tudnak ahhoz, hogy ne kerüljön napvilágra.
Nora legújabb kézirata más, mint az eddigiek: komolyabb, mélyebb, személyesebb és Nora biztos benne, hogy meghozza számára az áttörést.
De vajon lehet-e együtt dolgozni a kimért, karót nyelt angol szerkesztővel, Zachary Eastonnal? Hiszen ő mondja ki az utolsó szót, de maximalizmusa felháborítja Norát. Zach-et Nora szabados életmódja kergeti az őrületbe és a tény, hogy egyre inkább vonzódik ehhez a nyílt, mégis titokzatos nőhöz.
Nora azt hitte, mindent tud arról, milyen, amikor az ember a saját határait feszegeti. De abban a világban, ahol a szenvedély maga a fájdalom, soha semmi sem ilyen egyszerű.
Ki lehet az a férfi, aki öt év távlatából is irányítani képes a nő minden gondolatát? És egyáltalán: ki is Nora Sutherlin valójában? Képes lesz-e valaha önmagának megválaszolni ezt a kérdést?"

Kiadó: Egmont

Oldalak száma: 486

Ára: 3999 Ft

Tiffany Reisz

Szadizmus. A nagy kedvenc, amire most egy egész könyvpiac épül. Tudjuk, ismerjük. De amit már kevésbé tudunk az az, hogy ennek a domináns világnak is vannak árnyalatai. Mint ahogy már az előzményekben kifejeztem az alávetettség inkább lelki megtörést, mint fizikai bántalmazást jelent, és jelen könyvünk ezen a téren pipásnak is mondható. A hősnő Nora, egy alávetettből előlépett domina, aki tizeniksz éven keresztül volt egy szadista férfi játékszere. Nagyon fiatalon került a tapasztalt domináns hím kezei közé... és hát, kedves olvasóm, példaértékű a könyvnek azon üzenete, hogy mit is jelent megtörni valakit. Norának leginkább semmi önbecsülése nincs. Rémisztő a szemszögén keresztül nézni a világot. Az Ő valóságában az a természetes, ha vagy Ő ver valakit, vagy őt verik. A fájdalomban találja meg a feloldozást, és mindenek felett imádja azt a férfit, aki bántja. Aki veri. De aki, nem okoz kárt. Ellentmondásos, mi? Merthogy ennek az egész hajcihőnek az volna az értelme, hogy ugyan fizikailag, és lelkileg/érzelmileg is alárendelt az egyik fél, és hogy lehet ütni-vágni a másikat vakulásig, érzelmileg nem szabad kárt tenni egymásban. Na igen. Csak a baj ott kezdődik, hogy Nora azt nem veszi észre hogy imádottja, azalatt az egy-két évtized alatt míg "támogatta", sikeresen megfosztotta mindentől. A nő 15 évesen találkozik az amúgy katolikus papként dolgozó férfival, majd 20 éves amikor kapcsolatuk kiteljesedik. És ugyan a könyv egész idő alatt azt próbálja belesulykolni az olvasóba, hogy Norának eleve hajlama volt az efféle bánásmódra, a globális egészet figyelembe véve, ez egy oltári baromság. És ezért lehet majd a folytatás izgalmas kis játszótér. Mert miért is nem lehet Nora eredendően elfuserált? Először is, nem stimmel a kora. Szemben azzal hogy a nő váltig állítja hogy neki szüksége volt Sorenre, és hogy ennyire brutális módon volt rá szüksége, mindössze 15 éves amikor a férfi elkezdi tágítani a tudatát. Ez nem tudattágítás, hanem kiképzés. Egy teljesen tiszta, előítéletektől mentes, még alig használt elme célirányos terelése. Norának esélye sincs eldönteni szeretne-e a normalitáshoz kapcsolódni, mert Soren idő előtt elkezdi lökdösni az ellenkező irányba. Majd a saját terepén tartja hosszú évekig. Mire Nora észbe kap, és lelép, addigra megtörtént már a pusztítás, és a helyzet megszilárdult. Nora ezt ismeri, ezt tartja természetesnek, és kitűnően funkcionál is benne. És akkor belép a képbe Wesley, a 19 éves srác, az ártatlanság zászlaját lebegtetve, az Együttérzés nevezetű paripán, és összekuszálja a dolgokat. Majd megjelenik Zach is, a szerkesztő, aki a tipikus középmezőny, és nős. Nora pedig mint a pingponglabda vergődik hármójuk közt. Soren az ismert út, a megrögzöttség, ha úgy tetszik a pavlovi reflex. Zach a korban és gondolkodásmódban is közel álló, karót nyeltsége mellett mégis rugalmas átlag, akiben van potenciál, de aki érezhetően nem lesz szerves része Nora valóságának. Ő képviseli a játékot, amivel gondolatban könnyen lehet azonosulni, de aminek az elrendelt szerepe nem más, mint a kontraszt. Nem tesz egyebet, mint érzékelteti mennyire is áll távol Nora világa a normalitástól. Soren pedig a teljes, és totális káosz, Wesley ellenpólusa, ami azonban még mindig biztonságosabb, mint fiatalos párja, mivel már ismert. Nora tragédiája pedig abban rejlik, hogy fél, és emiatt gyáva, képtelennek tartja magát a szokványosra, mert soha nem is próbálkozott vele - mert nem ez lett belenevelve -, és vak, mert fel sem merül benne, hogy ebben az egész cécóban Ő is lehet éppúgy áldozat. Az elve világos, hogy Nora sosem lesz képes már a normalitás szerint működni, mert a vérévé vált ez a létforma, de még annak a lehetőségét is eltaszítja magától, hogy megpróbáljon valami hétköznapi felé lépni. Annak ellenére, hogy szíve ezt diktálná, a programozása ennek az ellenkezőjét követeli. A könyv zsenialitása pedig abban rejlik, hogy ez az egész nem csúcsosodik ki csak a történet végére. Tulajdonképpen a mondanivaló a régi: képes lesz-e Nora a sorozat záró kötetére átlépni saját magán? Az első kötet befejezése alapján a dolog meglehetősen kétesélyes. De ha addig élek is el fogom olvasni a folytatást, mert megöl a kíváncsiság. Egyrészt nem bánnám ha belefulladna a végkifejlet a szokásos klisébe, mert Wesley személyisége szerelemre termett, és Noráé is. Másrészt ha az volna a végső konklúzió, hogy van akit nem lehet, és van aki nem akarja hogy megmentsék...nos az is bravúros befejezés volna, bár szívfájdító.

A könyv abból a szempontból is remek, hogy újraértelmezi az emberi gyarlóságot, illetve erkölcsösséget. Olyan kérdésekbe beleszalad, ami sokak számára felháborító lehet. Egy szadista katolikus pap? Lássuk be, nem álszenteskedik kedves írónőnk egy pillanatig sem. Sőt még van annyira merész, hogy megpróbálja legyömöszölni azt is a torkukon, hogy ez rendjén is van így, és hogy ennek a káosznak is megvan a maga morális rendszere. Én még mindig a "ne ítélj, hogy ne ítéltess!" rendszerben hiszek, így eszem ágában sincs belemenni ennek a kétélű pengének az elemzésébe. Maradjunk annyiban, hogy merész.

Az írónő másutt sem finomkodik sokat. Ennek a szado-mazo világnak a legharsányabb rétegét kapja el. A kirakati részt. Azt ami a legtöbb embernek eszébe jut, amikor erről a valóságról hall. Latex, bőrcuccok, csettintésre térdelés, orgiák, szolgacsere, megalázás, "nyald meg a csizmám!"... persze ilyen is van. Ezt nevezem én ripacsnak. Olyan ez mint a homoszexuálisok esetében. Ott is van olyan, akiről meg nem mondanád hogy az, mivel sem az öltözéke, sem a viselkedése nem utal erre. Nem affektál, nem bújik női rucikba... és aztán ott vannak a kiplakátolós típusok, akiknek már az első mondatából, vagy csupán a megjelenésükből leszűrhető melyik pályán is játszik. Én személy szerint a csendes pszichopatákra bukom. A harsányság, ripacskodás nem az én világom. Túl teátrálisnak tartom, túl hangosnak, és mindig az az érzésem, hogy aki ennyire kifelé vetít annak komoly mondanivalója és bizonyítanivalója van leginkább saját maga számára. A belső megerősítés kifelé vetülő eszköze. Ezen okból kifolyólag marha nehezen tudtam azonosulni ezzel a világgal a történetben is. De a könyv szempontjából kellett ez ide. Ezzel lett hangsúlyosabb, ezáltal vált felkiáltójelessé, és jobban értelmezhetővé a cselekmény, így elfogadtam.

A megfogalmazás igényes, a fricskák remekbe szabottak, és eltekintve néhány kisebb dialógushibától, nem található kivetnivaló benne. A fülszöveg félrevezető, mert ha valaki elolvassa, azt fogja gondolni, hogy egy hétköznapi szerelmi gabalyodással áll szemben, ezért a könyv kimenetele nem fogja megelégedettséggel eltölteni.

Zárógondolatom pedig... a könyv utolsó része megrendítő, és akiben van egy csepp emberség, azt meg fogja viselni. Minden porcikám vágyja a boldog befejezést, annak ellenére hogy hősnőnk személyisége a kezdetekben nem nyűgözött le. A végére megláttam én is benne azt a fajta sérülékenységet, amiről igyekszik nem tudomást venni. Most először érzem úgy, hogyha választanom kellene a befejezések tekintetében a megszokott romantikus klisé, és az eredetiség közt, én bizony a klisét választanám.

Értékelés: 8 pont 

Tovább

Laura Reese: A gyönyör sötét oldala /2013/

Ha van valami aminek képtelen vagyok ellenállni az a pszicho-thriller műfaja. Van egy olyan problémás oldalam, ami megértésre szomjazik. Emellett pedig van egy igen fejlett empátiás készségem, ami lehetővé teszi, hogy képes legyek átérezni mások helyzetét. Véleményem szerint minden ember cselekedetei megérthetők, ha megértjük a motivációit. Persze az hogy megértem mit, miért csinál valaki, az nem jelenti azt hogy egyet is értek vele. Egyszerűen csak arról van szó, hogy néha úgy tekintek bizonyos emberekre a környezetemben, vagy akár a tömegekre, mint egy petri csészés tanulmányra. Nem szép dolog, tisztában vagyok én ezzel, de ez egy olyan gondolataimat uraló szenvedély, ami már nagyon fiatalon kialakult bennem. Ez segít lavírozni az emberek közt, és ez az ami jó emberismerővé tesz. És ennek köszönhetem a toleranciámat, rugalmasságomat is. Persze ez a figyelés, a várható reakciók megállapítása, az ahhoz való alkalmazkodás, az együttérzés, vagy éppen ellenérzés, teljesen hétköznapi formában mutatkozik meg nálam az életemben. Szeretek érdekes emberekkel ismerkedni, szeretem az önálló gondolatokat, illetve a határozott személyiségeket, mert ők adnak kihívást (jobbára ilyen emberekkel is veszem körbe magam). Nem zaklatok senkit, nem kérdőjelezem meg senki döntéseit, és nem ítélkezem mások felett. De ez a "felmérési" szakasz elkerülhetetlen nálam. Ezzel fektetem le az illető irányában alkalmazható szabályaimat, ezzel célzom be mennyire lehetek egyenes, őszinte az illetővel, és ezzel tapasztalom kinél mely témák érzékenyek, ha tetszik kőbe vésettek, és melyek azok, amik kommunikációra alkalmasak. Nem szeretem manipulálni az embereket, azt meg végképp nem szeretem ha engem manipulálnak. Így mire a folyamat végére érek, és sikeresen besaccolom kivel is állok szemben, nem értem el egyebet, mint azt, hogy tudom mit várhatok az illetőtől. És alkalmazkodom ehhez. Védelmi mechanizmusnak sem utolsó ha az ember lánya ennyire odafigyel, de számomra nem ez a lényeg. Hanem az hogy lássam igazam volt-e. Hogy az illető tényleg úgy reagál-e egy adott helyzetre ahogy én várom, vagy esetleg képes meglepni. Kiszámítható-e az illető, vagy a döntéseit figyelembe véve hektikus? Minél kevésbé skatulyázható be az illető, nekem annál nagyobb élvezet figyelni. Ezzel nem azt állítom, hogy a kevésbé komplex emberek nem lehetnek jó barátaim, mert ez ostobaság. Ez csupán annyit jelent, hogy van egy megmagyarázhatatlan vonzalmam a kissé szélsőségesebb személyiségek felé. Hogy ez a szélsőségesség barátommá tesz-e valakit vagy sem, az rettentő sok mindenen múlik, még ezen felül. A barátaimat, mint szerintem mindenki más is, érzelmi alapon szoktam megválogatni, függetlenül attól, hogy most mennyire bonyolult a gondolkodásuk. De a figyelmemet kétségkívül a bonyolult típus szokta korábban felkelteni. Ebből adódóan meglehetősen sok olyan életrajzi könyvet olvastam, amik a történelemben szereplő, kétes megítélésű személyekkel foglalkoznak. Napóleon, Richelieu, I. Erzsébet angol királynő, Mária Terézia - 16 gyermeket szült, ami előtt emelem a kalapom -, Nagy Sándor, Néró, Augustus, Einstein (hat éves koráig nem szólalt meg, hogy most ez valamilyen betegségnek tudható-e be (feltételezik itt-ott hogy Asperger szindrómás volt), vagy a gondolatai voltak túl bonyolultak a korához képest, ez örök rejtély marad) - és még tudnám sorolni a végtelenségig. Ezek az emberek függetlenül attól hogy most milyen háborúkat robbantottak ki, vagy hány embert mészároltak le, lenyűgöztek a gondolkodásmódjukkal. Személyiségük, motivációik leginkább csak a találgatás tárgyát képezik, és nekem mindig jelent legalább 1-2 óra elfoglaltságot azon morfondírozni, hogy Napóleon magassága és származásából adódó komplexusai mennyiben járultak hozzá ahhoz, hogy azzá vált aki. Persze ez most egy nagyon elnagyolt gondolatfoszlány volt. A történelmi személyiségek boncolgatásán felül, másik nagy kedvenc témaköröm - és ez már meredekebb - a sorozatgyilkosok. Hajlamosak vagyunk azt feltételezni hogy ez a réteg a jelenünk szüleménye, pedig nem. De most kapnak egyre nagyobb odafigyelést, mert most már képesek vagyunk megvizsgálni a genetikai adottságaikat, bele tudunk kotorni az agyukba így is- úgy is, és a sok pszichológiai és orvosi megfigyelésnek köszönhetően, most már valamivel bővebb rálátást kapunk a működésükre. De az örök kérdést még mindig nem sikerült megválaszolni: a gonosszá válás vajon döntéseinktől függő opció, vagy eleve elrendeltetett fogantatásunk pillanatában? Mi hat jobban a személyiségünkre, a származásunk, vagy az életünket meghatározó események, amikkel kénytelen kelletlen szembe kell néznünk? Ezt az egészet csak azért fejtettem ki ennyire bőven, hogy megértsd kedves olvasó, miért is olyan testhezálló játszótér nekem a lélektani thriller műfaj.

"A gonosz nem feketében jár, és nem áraszt rosszindulatú kipárolgást vagy fényeket, épp olyan, mint a szomszéd. Michael is ott tanít még a Kaliforniai Egyetem davisi tanszékén. Gyakran látom fiatal és idősebb nők társaságában, ahogy beszélget velük, ők meg nevetgélnek, összemosolyognak. Ártalmatlannak tűnik, senki nem is feltételezné, hogy ölni képes. Mégis, amióta a húgom naplóját elolvastam, látom, hogy rossz ember, akinek se lelke, se erkölcsei. Megölte Frannyt, szánt szándékkal, előre eltervezve pusztította el őt, és cseppnyi lelkifurdalást sem érez. A húgomat megkötözték és megkínozták, a Yolo megyei halottkém mégse tudta meghatározni a halál okát. A mai napig rejtély."

Kiadó: Magnólia

Oldalak száma: 448

Kiadás éve: 2013

Ára: 2980 Ft

Amikor ilyen jellegű könyvet veszek a kezembe, akkor két alapvető dolgot szoktam megfigyelni:

1, mennyire részletes, árnyékolt a jellemábrázolás - mert ez bizony nagyon fontos, ha nincs kellően részletesen kiépítve, ha nem ismerjük meg a motivációkat, akkor bukik a sztori;

2, az író felkészültsége - mennyire van képben arról, amiről ír.

Ha ez a két jellemző pipálható, és teljesül, akkor ott egy jó thrillerről beszélhetünk. És jelen könyvünk mindkét jellemzőt sikeresen megugorja.

Az utóbbi időben a romantikus erotikus irományoknak köszönhetően, némi bepillantást nyert a nagyérdemű a szélsőségesebb szexuális szokásokba. Én több alkalommal kifejtettem már, hogy ez nem probléma, mert van ilyen, és több alkalommal hangot adtam annak is, hogy ez a dominancia/alárendeltség dolog a legtöbb ilyen jellegű könyvben meglehetősen butított formában, amolyan szép rózsaszín felhőbe burkolva jelentkezik. Merthogy a szerelem, és a bizalom szentesítik a történéseket, és inkább a lágyabb, játékosabb formát részesítik a szerzők előnyben. Ennek oka leginkább abban keresendő szerintem, hogy a közönség befogadóképessége, toleranciája, szimpátiája ennyit képes elviselni gyomorforgás, és hüledezés nélkül. Érthető okokból, mert azt el kell ismerni, hogy az sokkal kellemesebb elképzelés, hogy a domináns pasi dominanciája némi kikötözés, és popsiveregetés mellett véget is ér. Az erotikus-romantikus könyveknek szóló, helyenként negatív kritikáim, pedig zömében annak voltak köszönhetők, hogy aggódtam. Nagyon sok nő van a világon, aki a szexuális életét a megszokott kereteken belül éli meg. Ezt ismeri, olyan szeretőkkel nyitott kapcsolatot, akiknek nem volt igényük ettől többre. A nők a férfiakkal szemben sokkal jobban motiváltak érzelmileg, kevésbé logikusak - ez nem sértés, csak ténymegállapítás - sokkal jobban hagyatkoznak az érzelmi ösztöneikre, mint az ellenkező nem. És mivel emocionálisan figyelik a körülöttük zajló eseményeket, így sokkal instabilabbak is érzelmileg - főleg a tinikorosztály. Tételezzük fel, hogy egy ilyen korú, vagy egy kicsit érzékenyebb lelkületű nő elolvassa valamelyik romantikus-erotikus irományt, és kedvet kap a szexuális tabukhoz. És itt kell kérem szépen megállni. Átgondolni, mit is akarunk, mielőtt még fejest ugranánk valamibe amire nem vagyunk felkészülve. Akinek a párja - akiben hangsúlyozottan megbízik - kapható az ilyen játékokra, az próbálgassa a szárnyait nyugodtan. De az senkinek eszébe se jusson felelőtlenül, hogy kerít a piacon egy ilyen beállítottságú férfit, és csak úgy tudatlanul belerohan ebbe az egészbe. Az élet nem egy romantikus könyv, és a domináns férfi típus sem feltétlenül a kíméletességéről híres. Ezen a területen nem árt némi óvatosság, önismeret, megfigyelés, fokozatosság. És nem kevés érzelmi, szexuális intelligencia. Aki mégis azon gondolkozna, hogy fejest ugrik egy ilyesmibe, annak előtte ajánlanám ezt a könyvet elolvasásra. Ha James és társai a rózsaszín ködfelhős "dominanciát" jelenítik meg, akkor ez a könyv a kontraszt hozzá. A teljes és totális szélsőségesség, ami megmutatja, mit történik akkor, ha a szerelmet és a bizalmat kimínuszoljuk, és semmilyen tabut nem tekintünk tabunak. Aki tudni szeretné mit jelent szadistának lenni, az ne James szürkéit olvassa el, hanem ezt a könyvet, és aki képet óhajt alkotni a perverzióról, az is ezt a könyvet részesítse előnyben. Annyira kíváncsi lennék, hogy ezen könyv elolvasása után, hányan éreznének még kedvet ahhoz, hogy kipróbálják milyen is a teljes kiszolgáltatottság, a visszavonhatatlan alárendeltség. Persze ez a könyv a témakör másik véglete, ha úgy tetszik, a negatív pólus, ahol már erősen megkérdőjelezhető mennyire is egészséges az ilyen. Nem azt állítom, hogy minden domináns pasi, ilyen szinten domináns, hanem csupán annyit, hogy ilyen is van, és sosem tudható előre, hogy melyikbe is akadunk bele a nagy kutakodás közben. Ami remekül lett kivitelezve a történetben az a manipuláció.

Párszor már kifejtettem azt is, hogy a testi kontroll mellet a dominanciában a lelki kontroll is nagy szerepet játszik (nagyobbat), és a cél mindig a megtörés. Ebből egyenesen következik, hogy a domináns pasi manipulatív fajta. Figyel a részletekre, kipuhatolja mik az érzékeny területek, és azokra dolgozik rá. A jó manipuláció pedig olyan, hogy a végén már képtelen vagy eldönteni, hogy te akarod azt, ami történni fog, vagy a másik. Kiszolgáltatottá válsz. Személyiséged alapjait kérdőjelezed meg, és mivel nyakig vagy süllyedve az egészben, így nincs megfelelő objektív rálátásod sem arra hogy józanul megítéld a helyzetet. Irányítottá válsz. Milyen szép is ez, ugye? És ne legyünk naivak, ne higgyük, hogy csak a gyengébb személyiségek eshetnek ebbe a csapdába. Bármilyen erős jellemed is van, ha megtalálja valaki azokat a pontokat amivel képes irányítani, motiválni, akkor már te is nyakig süllyedhetsz ebben a játékban. Ráadásul úgy, hogy lehet észre sem veszed. Az olyanokba pedig már bele sem megyek, hogy megalázás, lealacsonyítás, emberi mivoltod teljes megkérdőjelezése. Aki szeretne ebbe egy kis bepillantást nyerni, az olvassa el a könyvet, mert szépen realisztikusan odateszi az ember elé az egész kis csomagot, méghozzá olyan formában, hogy az ember agya úgy pattog az elfogadás, és tolerancia illetve a teljes csőd, és a megütközés közt, mint a pingponglabda. És akkor el is jutottunk másik nagy kedvenc élményemhez az ilyen jellegű könyveknél. Az írói manipulációhoz. Imádom amikor képtelen vagyok eldönteni, hogy én leszek okosabb és kikövetkeztetem ki a gyilkos mielőtt még letenném a könyvet, vagy az író lesz eszesebb, mert teker olyat a történet menetén, amire nem számítok. Ez a hullámvasút valamilyen megmagyarázhatatlanul perverz kielégülést szokott okozni nekem - persze csak plátói értelemben. Akkor szoktam a legjobban szórakozni, amikor a könyv vége felé kiderül, hogy amit a saját okosságomnak véltem, az egy jól megszerkesztett folyamat, út volt. Hogy a gondolataim, a következtetéseim egyike sem volt a sajátom, hogy szépen eltereltek arra amerre kellett, és én úgy benyaltam a kötelező köröket, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. És így kapok a nyakamba egy váratlan fordulatot, és a csodálkozás élményét, hogy meg tudtak vezetni. Kedves írónőnknek, hogy egyem azt a csepp szívét, ezt is sikerült elérnie, amiért én egyenesen imádom. Ha valamit nem bírok az a klisé, és jelen szerzőnk ezt elegánsan meg is kerülte. Nem a történet fondorlatosságával, hanem a jellemtorzulások, a szimplán emberi reakciók életszerű bemutatásával. Olyan gyönyörűen építkezik, hogy a végén azt is eléri, hogy az ember az elfogadás felé kezdjen hajlani, annak ellenére, hogy tudja, amit olvas, az marhára nem egykönnyen megemészthető. Hogy csókolnám meg azt a manipulatív kis kobakját...

Szereplői egytől egyig torzultak. Mindegyiknek megvan a maga a keresztje, a feldolgozásra váró lelki kínja, és ezek a kínok nem apró-cseprő kis problémák. És ha már motivációk... a megszokottakkal szemben itt nem a lelki nyomor, és nem a fájdalom a fő sarkalatos pont, nem a saját sebeink nyalogatása, és a mások által nekünk okozott fájdalom - röviden nem a tehetetlenség - mozgatja a szálakat, hanem a bűntudat. Ó igen. Végre! Mert ugyan gondoljuk már végig, hogy melyiket nehezebb feldolgozni: ha ártatlanságunk ellen valaki elkövet valamit (mai ugyan fáj, persze, hogyne fájna), vagy az ha mi követünk el valami olyasmit, amivel tartós kárt okozunk egy szeretett személynek. Az elsőről nem tehetünk, csupán elszenvedjük, de a második a mi felelősségünk, és ha a Sors még meg is viccel bennünket, és elmarja tőlünk azt a személyt, akit akarva/akaratlanul bántottunk, akkor nincs feloldozás sem. Remek. Innentől az ember egy lényegi része lelki önmarcangolós mókuskerékbe keveredik saját magával, és megjelenik a vezeklési kényszer. Az önbüntetés.

A történetbe azért nem megyek bele részletesen, mert eszem ágában sincs spolilerezni, még csak egy keveset sem. Ez a könyv akkor jó, ha elkezdjük az elején olvasni, és nincs információnk arról mi is fog történni. Ha csak egy fordulat kitudódik előre, akkor már fuccs az élménynek. Összetömörítve: a könyv bekerült nálam a kedvencek közé, mert reális, részletes, hiteles. Ezzel párhuzamosan nyers is, a legkisebb mértékben sem finomkodó, és úgy rúgja fel a jóizlés szabályait, ahogy kötelező. Csak olyan embereknek ajánlom, akiknek erős idegrendszere, és gyomra van, mert ugyan én nem vagyok az a nagyon meghökkenésre alkalmas fajta, de még nekem is volt, hogy átkúszott az agyamon egy halvány "te jó Isten!".

Értékelés: 9 pont

Tovább

Jessica Bird (J.R. Ward): Egy felejthetetlen hölgy /2013/

Egyik legkedvesebb írónőm, a klasszikus romantikus irodalom irányába tévedt. Klasszikus alatt értsd: az a klisé, amit még nem untunk meg. Merthogy jelen művünk sem az eredetiségével fog csatákat nyerni, az is biztos. Mert miről is szól a történet? Adott egy grófné, az amerikai felső tízezerből, aki éppen válik, és akinek egy sorozatgyilkos pályázik a fejére. És adott egy olyan titkos, hiperszuper testőr, aki elválalja a hölgyemény védelmét. Tiszta "Több, mint testőr", mínusz afroamerikai énekesnő, mínusz Kevin Costner, plusz egy alapítvány és egy törékeny hősnő annak tetején, és plusz egy morcos, "akkor sem" típusú főhős.

"Grace Hall, az előkelő társaság szépséges tagja, a vagyona miatt egy őrült célpontjává válik. A gyilkos Manhattan legbefolyásosabb nőit öldösi. Grace új testőre, John Smith, egy kompromisszumokat nem ismerő, kemény férfi, a legkevésbé sem szeretne beköltözni Grace-hez a tetőtéri luxuslakásba, de nem tud nemet mondani neki. Miközben közli a szabályokat új ügyfelével, dühös szikrák pattognak közöttük, és lángra lobban a vágy. Az éjszakák lassan egyre forróbbakká válnak, a gyilkos egyre nagyobb veszélyt jelent, így Grace-nek és Smithnek választania kell: a szabályokat követik, vagy a szívük parancsát."

Kiadó: Ulpius

Kiadás éve: 2013

Oldalak száma:414

Ára: 3999 Ft

Még mielőtt azt gondolnád, kedves olvasó, hogy önmagamhoz hűen, ezt a könyvet is le fogom húzni, kéretik megállni egy pillanatra, és tisztázni az alapokat. Ward jó író, és ez jelen könyvnél sincs másként. Abszolút szépen felépíti a történetet, szereplői eladhatók, mi több, szimpatikusak, de...ez nem a Fekete Tőr Testvériség. És ez a tény ugyebár, már előre is vetít néhány dolgot. Például azt, hogy nem lesznek ebben a könyvben kolosszális izomzattal rendelkező, erotikus illatokat kipárologtató, szexuális félisten-vámpírok. Ez lemarad, bizony. És mivel jelen könyvünk földhözragadtan reális, így helyzetkomikumok sem fognak előfordulni tucatszám. Mindkét főhősünk ember, szimplán emberi érzésekkel, nem csócsálják meg senki nyakát, hogy szomjukat oltsák...Összegezve: ez a fajta húsleves, az a fajta húsleves, amibe cupák helyett Maggi leveskocka került - a történet fondorlatossági indexét tekintve.

De Wardnak azért itt is sikerül ívet hajlítania az egyenesbe, mivel eme irodalmi tartomány minden eszközét beveti, és remekül is alkalmazza.

Ilyen eszközök például:

1, Sose ugorj fejest a szerelembe! - egy romantikus könyv csúcsának, mindig azt tekintjük, amikor a szereplők remegő pillákkal szerelmet vallanak, és a háttérben megszólalnak az esküvői harangok (esetenként csak képletesen). Nos ez a jellemző ebben a könyvben pipásra sikeredett. Konkrétan a történet utolsó öt oldalán belül zajlik le ama felemelő élmény, hogy szerelmeseink egymás karjába omlanak.

2, Mindig ügyelj a feszültségfokozásra! - minden romantikus könyv ugyanazokból a szintekből épül fel:

a, találkozás - általában valamilyen félreértés, vagy antipátia kíséri, főhőseink ilyenkor erősen a "nem kedvelem" állapotban leledzenek;

b, szócsaták, véleménykülönbségek - adott szituáción belül kifejezésre kerül a szereplők közti teljes egyet nem értés, vagy humoros, vagy könnycseppes formában;

c, a "b" ponttal párhuzamosan megjelenik a vonzódás. Hősnőnk ugyan idegesítő némber, de emellett pokoli szexi is, amiért hősünk úgy kívánja, hogy majd megveszik kínjában tőle. (Olykor ez már az "a" ponton kikristályosodik);

d, további vehemens sziporkák, majd elszabadulnak az indulatok - megtörténik az első csók. Némi meglepődés, cifra káromkodásokkal tarkítva, mindkét fél részéről;

e, némi huzavona, miszerint a "d" pont többet elő nem fordulhat;

f, szenvedés, mert a szereplőink égnek a vágytól, hogy a "d" pont megismétlődjön;

g, belátás, amikor is a főhősök rájönnek, hogy nincs mit tenni, ennek fix hogy hancúrkodás lesz a vége;

h, elemi erővel elszabadul a vágy - szex;

i, ugyan már megvan a vonzódás, megtörtént már a nagy légyott, még akkor is akad egy baki, ami miatt a szerelem nem teljesülhet be - ennek oka abban is kereshető, hogy hőseink, vagy egyikük, vagy másikuk, esetenként mindketten bőszen tagadják, hogy amit éreznek az a szerelem;

j, komoly konfliktus, bősz vitatkozás, aminek látszólag az a vége hogy hőseink istenhozzádot mondanak egymásnak;

k, sorsfordító esemény, ami rádöbbenti hőseinket egymás iránt érzett ragaszkodásuk mélységére;

l, tisztázás, miszerint persze hogy ez a SZERELEM, majd némi pironkodós ki kit szeret jobban dialógus, majd esetleg gyermekáldás a prológusban.

Az a jó író, aki ezeket a szakaszokat úgy hidalja át, hogy közben képes fenntartani az érdeklődést. Ilyenkor fontos a jellemábrázolás, mert mivel érzelmekről van szó, jó ha tisztában vagyunk azzal, melyik hősünk miért is érez úgy, ahogy. Nos Wardnak ezt sikerült is keresztülvinnie ebben a könyvben. John Smith karaktere a tipikus kemény, hidegfejű, erős férfit testesíti meg, ezzel szemben Grace a női törékenység mintaképe. Mindketten tapasztaltak már épp eleget ahhoz, hogy páncél mögé rejtsék magukat, és mindketten képesek a másik páncélja mögé látni. Mivel itt a normál keretek győzedelmeskednek, így nem kapunk ablakpárásító lepedőakrobatikát sem, csak egy kedveskedő alig pár oldalas szeretkezős jelenetet, amiben semmilyen durva kifejezés nem kap helyet. Ez kész felüdülés volt számomra, mert Miller erotikus könyve után, valamiért allergiás lettem a nemi szervek és a kamatyolás szinonimáira. És bár Ward jelen könyvünknél meglehetősen visszafogta magát, azért itt is fel-fel bukkan a rá jellemző humor.

Összegezve: hozza a vártat, vevő vagyok a folytatásra. Most már csak a megfelelő hangulatot kell majd elkapnom hozzá magamban, amikor is képes hatni rám a tiszta (bujaságtól és paranormális lényektől mentes) romantika.

Értékelés: 7 pont

Tovább

Suzanne Collins: A kiválasztott /2012/

"Bár minden ellene szólt, Katniss Everdeennek kétszer is sikerült élve kikerülnie az Éhezők Viadalából. Túlélt minden megpróbáltatást, de még mindig nincs biztonságban. Mert a Kapitólium bűnbakot keres a lázadás miatt. Snow elnök pedig egyértelművé tette: Kapitólium haragja elől senki sem menekülhet. Sem Katniss családja, sem a barátai, sem pedig a 12. Körzet lakói. De közeledik a végső forradalom ideje. Amikor a nép végre szembeszáll a Kapitólium zsarnokságával. És ebben a forradalomban Katnissnak döntő szerepe lesz. Az ő bátorságától, kitartásától és eltökéltségétől függ Panem jövője. Mert ő a kiválasztott. De maradt-e elég ereje hozzá, hogy megvívja az utolsó, mindent eldöntő harcot?"

Megjelenés éve: 2012

Kiadó: Agave

Oldalak száma: 432

Ára: 3480 Ft

Végre hosszú sanyarú hetek után egy olyan könyv, amit a régi szokásoknak megfelelően cirka két nap alatt sikerült is kivégeznem. De még hogy! Minden szabad pillanatomban, a buszon, este elalvás előtt, reggel fogmosás közben, sunyiban olykor még munka közben is...csak még egy mondatot! Csak még egy oldalt! Rajongás ez már a javából, amihez igen régen volt már közöm, és mindezt ráadásul egy olyan könyv váltja ki belőlem, amiben még csak árnyalatos utalás sincs a szexre. Semmi kétség, a Világ kifordult a sarkaiból! A természet törvényszerűségei ellentmondásba keveredtek saját magukkal, és én halvány mosollyal az ajkaimon üdvözlöm a káoszt. Fel nem tudom fogni mi történhetett, hogy Suzanne Collins története ennyire magával tudott ragadni. Vannak sejtéseim, amiket természetesen nem vagyok rest, és rögtön meg is osztok itt - rém spoileresen:

1, A vártakkal ellentétben az Éhezők Viadala trilógia nem a tinitörténetek kategóriáját erősíti. Sok szempontból nem felel meg az erre a műfajra oly jellemző "követelményeknek". Mindenek előtt, halvány lila gőzöm sincs arról, hogy Collins milyen indíttatásból áldozza fel a stratégiailag fontos szereplői jó részét a történet végére, de hogy jól tette az biztos. Ezzel merőben realisztikusabb hatást kelt, mint példának okáért Meyer asszony "itt a háború-hol a háború" megoldása. Collins nem fél kiaknázni a sztoriban rejtőző lehetőségeket, azért hogy az olvasóban felélessze az indulatokat, a szomorúságot, a fájdalmat, vagy akár az együttérzést. Csavarja a történéseket, meglepi az olvasót, egyszóval ébren tartja az utolsó oldalig az érdeklődést, és ezzel nálam be is sorolta magát az egyik legkedvesebb íróim közé. Hitelessé tette a Kapitólium elnyomását, és még életszagúbbá az elnyomás ellen küzdők érzelmi viharait. És tette mindezt úgy, hogy az E/1-es szemszöget használta. Ez a fajta stílus talán az egyik legnehezebb stílus, mivel csak egy látásmódot ismerünk meg, igaz hogy azt kívülről-belülről, de akkor is egy kötött dolog. Ha a kérdéses szereplő akinek a belső világát felvázoljuk, túl harsányra, vagy bambára sikerül, akkor azzal bukhat az egész könyv. De Katniss személyisége, minden hullámzásával együtt, meggyőzőnek mondható, és a történet végére még éretté is válik. A mellékszereplők karakterei szisztematikusan építettek, mindegyik szereplő más-más tulajdonság alapján válik értékessé: Peeta megfontolt, higgadt, jószándékú, ellenben Gale forrófejű, lázadó, esetenként radikális gondolkozású. Finnick a kezdetben felszínesnek tűnő figura, akiről később kiderül, mennyire komoly, és elkötelezett, tipikus heroikus alkat, amit be is bizonyít. Katniss az alkalmazkodó, akit a körülményei tesznek azzá aki. Ereje nem lebecsülendő, mert relatíve nagy fokú terhelést kibír, összeroppanás nélkül. Kissé talán egocentrikus a gondolkozása, némi enyhe nárcisztikus személyiségzavarral küzd, megspékelve egy komoly irányításmániás kényszerrel, de amúgy rendben van a hölgyike. Ezzel szemben Prim képviseli mindennek az ellenpólusát, a sebezhetőséget, az érzékenységet, a segíteni vágyást, és a nyugodtságot. Lépésről lépésre értékeli ki maga körül a helyzetet, és kora ellenére meglepő éleslátásról tesz tanúbizonyságot. Abszolút pozitív figura, akiben a lehetséges jövő képe testesül meg, és ettől még tragikusabb az ami történik vele. Halálával elveszítjük az ártatlanságot, és a tipikus happyend lehetőségét. Abban a pillanatban amikor Ő kiesik a folyamatból, végleg megtörik a könyv pozitív lelki lendülete. Mindezek a jellemzők, inkább illenek bele egy normál értelembe vett fantasyba, egy komolyabb disztópiába, mint egy ifjúsági regénybe.

2, Bár van romantikus szál, mégsincs romantikus szál. Míg az ifjúsági könyveknél általában, minden második oldalra jut egy közhely, a mély érzelmek rongyosra ismétlésével, itt a teljes "Peeta vagy Gale" cécó lappangó üzemmódban működik, és leginkább csak a történet utolsó két oldalán kap komoly hangsúlyt. De azt teszi olyan elegánsan, amitől nekem bevallom őszintén pityereghetnékem támadt. A szerelmi vallomás konkrétan iskolapéldája a "kevesebb néha több" elvnek.

"Egyik éjszakán megint elfog az az érzés – az éhség, ami rám tört a tengerparton –,
és megértem, hogy ennek mindenképpen így kellett történnie. Hogy a túléléshez nem a
Gale-ben lobogó tűzre, a lelkében izzó haragra és gyűlöletre van szükségem. Abból
ugyanis bennem is van elég. Nekem tavasszal a pitypangra van szükségem. Az
élénksárga virágra, amelyik az újjászületést jelenti – a pusztítás helyett. Nekem az
ígéret kell, hogy bármilyen szörnyű veszteségeket szenvedtünk is el, lehet folytatni az
életet. És minden jóra fordulhat. Ezt pedig csak Peeta tudja megadni nekem.
Ezért aztán, amikor suttogva azt mondja: „Szeretsz engem. Igaz vagy nem igaz?”,
azt felelem:
– Igaz."

Persze ez így idebiggyesztve korántsem adja vissza azt az érzést, ami elragadja az olvasót, ahhoz ismerni kell az előzményeket, de én így utólag átolvasva a sorokat is azt vallom: minden cifra nélkül, egyenesen levezetve, sokkal megfoghatóbbak ezek az érzelmek, mint rózsaszín ködfelhőbe bugyolálva. Ami még említésre méltó ebben a szakaszban, az a két fiatal egymás iránti érzelmeinek komplexsége. Aki tapasztalt már egy s mást az életben, az tudja, hogy szeretni a másikat sokszor nem elég ahhoz, hogy egy kapcsolat életben maradjon. A szerelem komoly agymunka, és sok esetben kívánja is a racionalitást. Az a hullámzás, amin Katniss keresztülmegy mire belátja, hogy Peeta számára az ideális, teljesen megfelel a hétköznapokban zajló romantika szabályainak. És igen, én megkönnyebbültem, amiért ezen a síkon teljesedik be a történetük, mert egy zokogós, egymás karjaiba omlós végkifejlettel nem tudtam volna mit kezdeni. És hangsúlyoznám még egyszer: nincs benne szex!!! Hihetetlen, hogy a mai világban enélkül is lehet maradandót alkotni...

Persze vannak azért ebben a könyvben is tipikus vonalak. Egy lány, két fiú (úgy látszik ez megint egy olyan momentum, amit nem lesznek képesek megunni az írók egy jó darabig), témájában sem a legeredetibb (egészen pontosan megragadja az ókori Rómát - még utalás is történik a könyvben a cirkuszt a népnek elvre, és ráadásul a "panem" latin szó, jelentése kenyér, és akkor még nem is esett szó a könyvben szereplő nevek egy részéről. A különbség leginkább csak annyi hogy itt Spartacusnak copfja van, és a végén nem szögelik keresztre). Viszont politikailag gyönyörűen árnyékolt. Snow gonoszsága, a végén enyhén megkérdőjeleződik, és az egész fekete-fehér morális háló ezáltal szürkébe hanyatlik, tovább fokozva ezáltal az emberre oly jellemző gyarlóságot. Megint csak egy óriási piros pont ezért Collinsnak. De ezen a szálon nem szalad végig, érthető okokból - végül is, csak egy fiataloknak szánt könyvről beszélünk, nem társadalomkritikáról -, így marad a részben pozitív végkifejlet, hangsúllyal a veszteségeken. Teljesen kerek. Collins megtalálta az egyensúlyt a mesék, és a valóság közt, azt a középutat, amit szívesen vesz fiatalabb, idősebb, nem semmitmondó, erősen hat, és megadja a fantáziának is azt a táplálékot, ami szükségeltetik neki.

Én két dolgot sajnálok igazán, és ezt megsínylette az a kevés kis szentimentalizmusom is:

1, Finnick elvesztését - nagyon megkedveltem a fiút, így percekig el sem akartam hinni a halálát;

2, Peeta megkínzásának következményeit - tragikus mennyi mindent veszít mindenki ebben a harcban, az emberségétől kezdve, az érzelmekig.

Szóval Collins felírta magát nálam a kedvencek közé. Trilógiája minden kritériumomnak megfelel, annak ellenére is, hogy azért helyenként lazán keresztüllép dolgokon, és problémamegoldásában is itt-ott lukacsos.

Hiánytalan érzésekkel tettem le a könyvet, sajnálva, hogy nem tudom mikor lesz hasonló élményben részem.

"...Elmondom majd nekik, hogyan élem túl. Elmondom nekik, hogy azokon a reggeleken, amikor rosszul ébredek, nem tudom örömömet lelni semmiben, mert attól rettegek, hogy a következő pillanatban megfosztanak tőle – bármi legyen is az örömöm forrása. Ilyenkor gondolatban listát készítek minden jó cselekedetről, amelynek valaha tanúja voltam. Olyan ez, mint egy játék. Egyhangú. Húsz év után talán már egy kicsit unalmas is.

De vannak ennél sokkal rosszabb játékok."

Értékelés: 9 pont

Tovább

Suzanne Collins: Futótűz /2012/

Mindenkinek vannak vesszőparipái, megrögzöttségei, és olykor még komoly előítéletei is. Mióta az ifjúsági irodalom berkein belül szárnyra kapott ez a fantasztikumokat kiaknázó, hős romantikus kategória (hála a Könymolyképző Kiadó rengeteg vörös pöttyös könyvének), nekem ez a réteg lett a rettegett mumusom. Két teljesen ellentétes vélemény dolgozik bennem ezekről a produktumokról: 

 1, ha lenne egy tizenéves lányom, akkor azt az álláspontot képviselném, hogy olvassa csak bátran ezeket a regényeket. Még mindig jobb ha ilyen illúziókban éli meg a tinédzseréveit, mint mondjuk egy zűrös, szintén tizenvalahány éves fiú alatt mellett.

2, én elhiszem, hogy a fiatal, lelkes, ifjú hölgyemények, remek kis szócsőnek érzik az írást, és igen, alkalmanként még tudnak is tartalmasat alkotni, de tapasztalataim alapján, ez a ritkább eset. A paci másik oldalára billentünk, és lassan már minden fan könyvét kiadják, amit Robert Pattinson, vagy társai ihlettek. Ez így nem jó. Én vevő vagyok a mesékre, sosem volt bajom velük, de csak és kizárólag abban az esetben ha az az igényesség határain belül zajlik. Ennek a piacnak a grandiózussága nem a fantáziának, vagy a tehetségnek köszönhető, hanem annak a teljesen nyilvánvaló ténynek, hogy egy hormonjaitól megbolondult fiatal bármennyit képes költeni, ha szóba kerül a kedvenc sztárja, írója, énekese... mindegy. Szóval az egész piac kifordult a sarkaiból. Profitorientált lett, ami nem is volna baj, mert hát melyik piac nem az, de tette mindezt úgy, hogy elfelejtkezett arról, hogy tartalmasnak illene maradnia. És ez a tény az ami maximálisan elvette ettől a kategóriától a kedvem, méghozzá olyannyira, hogy amint a fülszövegen azt olvasom, hogy xy főhősünk egy 16 éves lány, engem már ki is ver a víz, és úgy rakom vissza a könyvet a bolt polcára, mintha izzó parázs égette volna meg a kezem. Félreértések elkerülése végett, azt azért elárulom, hogy nem egy ilyen könyvet végigolvastam már, ami ráadásul még tetszett is, de ezek egyike sem a fent említett kiadó nyomdájából került ki.

"Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, így ők és a családjaik megmenekültek az éhezéstől, de a fiatalok nem ülhetnek nyugodtan a babérjaikon. Vár rájuk a hosszú Győzelmi Körút, ismét csak a tévénézők árgus szeme előtt. A kötelező udvariaskodás unalmát azonban döbbenet és félelem váltja fel, amikor hírét veszik, hogy lázadás készül a Kapitólium ellen. Snow elnök sosem habozott lesújtani az engedetlenekre, és most is ott csap le, ahol senki sem várja. Emberek halnak meg, családok lesznek földönfutók, Katniss és Peeta pedig újabb küzdelemre kényszerülnek, ahol a tétek még nagyobbak, mint korábban."

Kiadó: Agave

Oldalak száma: 404

Kiadás éve.2012

Ára: 3480 Ft

Suzanne Collins

Az Éhezők Viadala nekem szerelem lett, de csak sokadik látásra. Az első könyvet megkíséreltem elolvasni, de sajnos nem jutottam túl a 95. oldalnál. Majd kijött a film, amit csak jóval később néztem meg, mint ahogy a mozikban vetítették. A lényeg hogy - egy lajhár fürgeségével ugyan, de - megnéztem a könyv adaptációját, és nem voltam elkápráztatva. Közepes szintre soroltam, és nem is foglalkoztatott a továbbiakban. Majd jó pár hónappal később, újból felkerült a mozi a terítékre, édesanyám jóvoltából. Szegény asszony végtelen türelmet tanúsítva, már évek óta nézi, amit mondok neki, egyetlen panaszos nyikkanás nélkül. Kalandfilmhez volt kedve, és amúgy is szociálisan elég érzékeny teremtés (nem sikerült zt örökölnöm tőle), és a trailer felkeltette az érdeklődését. Én vállvonogatva nyugtáztam, hogy rendben, legyen, és leültünk együtt megnézni a filmet. Másodszori filmélményem szöges ellentétét képezte az elsőnek. Ez lehet hogy édesanyám lelkesedésének (ami ragályos), vagy az én hormonális állapotomnak, vagy a holdak és bolygók állásának volt köszönhető - ki tudja - , de egy biztos, rákövültem a képernyőre. Mivel ilyen a legjobb indulattal is csak nagyon ritkán fordul elő velem, másnap reggel elhatároztam, hogy némi pihenőidő után, újra neki fogok veselkedni a mozinak. Így nem egészen egy héttel ezelőtt újból nekifeküdtem a filmnek, most már szigorúan egyedül. A harmadik alkalom hasonló eredménnyel zárult, mint a második, megfejelve a hatást azzal, hogy én bizony nem bírok még ki több hónapnyi tétlen várakozást, tudnom kell mi lesz Katniss és Peeta sorsa. És bár ilyet sem szoktam csinálni, hagytam a fenébe a történet első részét, és rögtön a második kötettel nyitottam. Aki nem olvasta még a történetet, az itt hagyja abba ennek a bejegyzésnek az olvasását, mert innentől meglehetősen sok spoiler fog szerepelni.

Az első 50 oldal elolvasása után, én voltam a legjobban ledöbbenve azon, hogy nekem ez a könyv tetszik. Ilyenkor szoktam elkezdeni félni, merthogy ilyenkor két dolgon szokott bukni a történet:

1, erős felvezetés után, átmegyünk nyavalygósba, és nemes egyszerűséggel beledöglünk az unalomba, vagy

2, az amúgy értelmes történetvezetést elhervasztja az érzelmi vonal, amitől nekem minden esetben sírhatnékom támad. A főhősök oldalakon keresztül ecsetelik belső zavaraikat, a cselekmény belassul, és átmegyünk tinédzser pszichoanalízisbe, nekem pedig ezek után csak egy konklúzió marad: örülök, hogy már egy ideje kinőttem ebből.

Meyer asszony óta nem bírom a szerelmi háromszögeket sem, főleg ha az egész helyzet egy határozatlan ifjú szemszögéből zajlik, aki maga sem tudja, hogy mit akar. Ebben a könyvben adott ugyebár Katniss, Peeta, és az örök jóbarát Gale. Katniss ugyan a körülményei miatt jóval edzettebb, mind testileg, mind lelkileg, egy átlagos tizenévestől, de van amiben Ő sem különbözik annyira: amikor Gale kerül a közelébe, Ő hozzá vonzódik, amikor Peeta, akkor Peetához. Ez a jojóeffektus engem pillanatokon belül képes kifektetni. Meg voltam győződve arról, hogy a jó szokásokhoz híven, a folytatásban Katniss majd rájön, hogy inkább Galebe szerelmes, de mivel a közvélemény úgy tudja, hogy neki Peeta a világ közepe, majd jöhet a haddelhadd, és az igaz szerelem majd jól pellengérre lesz állítva. Szenvedhetünk majd oldalakon keresztül, mert hősnőnk képtelen lesz határozottan fellépni, mert ugyan nem Peeta szíve nagy Ő-je, de azért megbántani sem akarja majd, et cetera, et ecetera...

Itt ért a második meglepetés. Oké, azért kapunk egy kevés ide-oda csalinkázást érzelmek terén, de Katniss leginkább annak a híve, hogy nem kell neki egyik pasi sem, mert a körülményeik, nem éppen alkalmasak egy románchoz, amivel én szépen egyet is értettem. Aztán ahogy haladtam tovább a könyvben, utolért egy harmadik döbbenet is. Mivel azért elég hangsúlyosra sikeredtek eddig is Peeta Katniss iránti érzelmei, és mivel nem egy alkalommal Katniss is bevallja magának, hogy maga sem tudja miként érez Peeta iránt, volt annyi sütnivalóm, hogy lekönyveljem: lesz még itt fellobbanó romantika. És ha a vártak szerint menne tovább a sztori, akkor Galenek kellene a befutónak lennie. Temperamentumát, gondolkozását, körülményeit tekintve is jobban passzol Katnisshez, mint Peeta. Ami gyomorszájon vágott azaz volt, hogy én nem akartam (és most sem akarom), hogy Katniss Gale mellé sodródjon. A könyv végére sikeresen eljutottam odáig, hogy nem is értem, hogyan kerülhetne mellé. Ha a két pasit mérlegre tesszük akkor Peeta magas fölénnyel győz. Higgadt, ha kell határozott, ha kell gyengéd. Árgus szemekkel vigyáz Katnissre, nem csak fizikailag ügyel rá, hanem lelkileg is támogatja. Az első szóra feláldozna mindent a lányért, és tenné ezt olyan egyenes gerinccel, ami becsületére válna minden férfinak. Ezzel szemben Gale, egy forrófejű, helyenként mogorva figura, aki hamarabb járatja a száját, minthogy gondolkozna. Nekem nem lett túl szimpatikus alak, de ennek oka talán abban is kereshető, hogy sokat nem szerepel a könyvben. Katniss szemein keresztül, az Ő visszaemlékezéseiből kapunk csak egyszer-egyszer, egy-két információmorzsát. Ettől függetlenül nekem Peeta lett a favoritom, és esküszöm az égre, ha a harmadik részben Katniss nem mellette fog dönteni, én tüntetni fogok a történet újraírásáért.

Na, ennyit a szerelemről...

Aminek még sikerült csomót kötnie amúgy meglehetősen kritikus nyelvemre, azaz érdekek felsorakoztatása volt. Mindenki motivált a könyvben - hogyne volnának azok, hisz elnyomás alatt élnek - és mindenkinek megvan a saját kis buboréka, hogy mit, miért csinál. Valaki a családjáért küzd, valaki a szerelméért, valaki az elnyomás és a közjó érdekében, valaki a lelkesedése okán, és persze akad olyan is, aki a saját hatalmáért. Ez eddig evidens. Ami egyedi a történetben, az a motivációk ki és felhasználása. Nem is gondoltam volna, hogy Suzanne Collins ilyen profin meg tudja kavarni a trutyit a biliben. Ebben a könyvben, soha nem tudhatod biztosan ki, mit, miért tesz úgy ahogy, és leginkább senkiben sem bízhatsz meg, mert tuti, hogy a legjobb barátod is elhallgat előled valamit, mert ez így mindenki számára biztonságosabb. Az írónő szépen összekuszálja a szálakat, mindaddig, míg el nem éri azt az állapotot az olvasóban, hogy ennek jó vége már nem lehet, aztán egy erős jobb egyenessel, kifordítja az alapokat a helyükről. És teszi mindezt úgy, hogy annak minden perce morbid élvezettel tölti el az olvasót. Hangulatfokozásilag olyan szépen ível, ami mesterinek számít.

Egy dolog volt ami nekem egy kissé zavarosan jött le. Snow elnök egy hatalommániás diktátor, ez eddig teljesen világos. De ettől még nem biztos hogy teljesen hülye is. Ennek ellenére, miután Peeta beköhögi azt a hazugságot Katniss terhességéről, mégsem tesz semmit. Ez pedig nem igazán állja meg a helyét, mivel ezzel gyakorlatilag politikai öngyilkosságot követ el. Egy olyan társadalomról beszélünk, ami hiperszuper eszközökkel van felvértezve, mégsem tesznek a hazugság megcáfolására egy hangyafütyülőnyi lépést sem. De ezt még képes vagyok meg is magyarázni: mivel egy diktatórikus, elnyomásra épülő rendszerről beszélünk, bármilyen cáfolatokat is sorakoztatna fel a média, azokat több mint valószínű, hogy a tömeg erősen kétkedve fogadná, de...Katniss akarva, akaratlanul a felkelés arcává, és szimbólumává vált. Ezzel a bejelentéssel, pedig olyan pozícióba került, ami így is, úgy is kellemetlenséget okoz Snownak. Ha rendhagyó módon kiemelné a viadalról, akkor azzal ugyan kegyet gyakorolna kifelé, de a saját hatalma szilárdságának mondana ellent. De azzal, hogy szó nélkül beengedni Katnisst a Nagy Mészárlásra, azzal egyenesen mártírnak kiáltja ki, amivel még több lendületet ad a felkelők alá. Én ha az Ő helyzetében lettem volna, inkább bevállaltam volna, hogy vénségemre szociálisan elérzékenyültem, minthogy a saját bukásomhoz, még fegyvert is adjak az ellenség kezébe. A legoptimálisabb pedig az a megoldás lett volna, ha kikezdi Katniss szavahihetőségét, akár koholt vádak alapján, és ezáltal megingatja a tömegeknek a lányba vetett hitét. Erre is mozdulhatott volna, hisz nem lett volna túl nehéz bizonyítani, hogy Gale nem az unokatestvére Katnissnek, illetve szerintem ha nagyon akart volna, lett volna bizonyítéka arra a csókra is. Vagy mondjuk nyomást gyakorolhatott volna a 12. körzet néhány lakójára, hogy feketítsék be Katniss hírnevét. Vagy koholt vádakkal, akár ki is végeztethette volna a lányt. Annyi - a történelem során már jól bevált - módszert lehetett volna itt alkalmazni...

Ez az egyetlen negatívum, amit meg tudok említeni, de mivel ezt is el lehet altatni többfajta indoklással, így nem kezelem ezt szarvashibának. Mindenesetre én képtelen vagyok megvárni, amíg a könyvből készült filmek a mozikba kerülnek, ma nekiálltam a harmadik kötetnek is. Erősen hangsúlyoznám, hogy mélységesen csalódott leszek, ha Katniss nem azt a fiút választja, akit én választanék, és aki nem más, mint Peeta. Viccen kívül eret fogok metszeni magamon, ha egy ilyen erős felvezetés után, ez a sorozat is ellátogat kliséfalvára.

    

Értékelés: 9 pont

Tovább

World War Z /2011/

Bármennyire is hihetetlennek tűnik előző bejegyzéseimből kiindulva, minden nehézség nélkül képes vagyok elolvasni olyan könyvet is, aminek a romantikához, és a szexhez semmi köze. Igaz hogy ezen könyv felett volt szerencsém több hétig görnyedni, de jelentem, a végére értem, kiolvastam, és nem is könyvelem teljes kudarcként az élményt.

"A zombiháború kis híján elpusztította az emberiséget. Az ENSZ háborús vizsgálóbizottságának munkatársaként Max Brooks találkozott a győzelem kulcsfiguráival. A világszervezet hivatalos jelentésébe végül csak statisztikai adatok kerülhettek, Brooks azonban úgy döntött, hogy a túlélők elé tárja mindazt, ami a jelentésből kimaradt. Az interjúkötetből megismerhetjük Kuang Csingsu doktort, aki megvizsgálja a nulladik beteget, és találkozhatunk Paul Redekerrel, az Oránia-terv atyjával is. A zombiháború veteránjai, az apokalipszis haszonélvezői és elszenvedői is nyilatkoznak a kilátástalannak tűnő harcról, a kormányok ballépéseiről, az emberi gyávaságról, ostobaságról, és a derengő fényről az alagút végén. E személyes hangvételű beszélgetések hű képet festenek a járvány borzalmas történetéről, pontosan dokumentálják a társadalmi és politikai változásokat, mégis megmarad bennük a legfontosabb: az emberi tényező. Brooks természetesen tisztában van vele, hogy a leírtak talán túlságosan felkavarják egyes olvasóit, de vállalja a kockázatot, mert úgy véli, nem rejtőzhetünk zsibbasztó statisztikák mögé. Mindenkinek tudnia kell, milyen volt valójában a zombiháború."

Kiadás éve: 2011

Oldalszám: 400

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Ára: 2999 Ft

Az idei filmfelhozatal sarkallt arra hogy a kezembe vegyem ezt a könyvet, mivel idén ennek a történetnek a filmváltozatához is szerencsénk lesz, ha minden igaz valamikor június magasságában, és nem mással a főszerepben, mint Brad Pitt. Már így látatlanul ki merem jelenteni előre, hogy a filmnek leginkább semmi köze nem lesz a könyvhöz, legalábbis a trailer alapján.

Na de a könyvről...

Legelőször is amit a legfontosabb tudni róla, hogy felépítését tekintve "dokumentumfilmszerű". Nem párbeszédes regény, hanem interjúk sorozata. Közkatonáktól, civileken keresztül, politikusokig, és fontos stratégiai szereplőkig mindenkinek a véleményével találkozunk az olvasás folyamán, ráadásul leírásszerűen. Ebből fakadóan a könyv meglehetősen száraz, mondhatni kevésbé dinamikus, mintha érzékletes tájleírások tarkítanák, és fix szereplő szemszögéből íródott volna. Ennek a technikának köszönhetően azonban megkapóan reálisak a történések, de jóval nehezebben átérezhetőek. Nem tudunk azonosulni a szereplőkkel, mert adatok halmazát kapjuk megállás nélkül, és az érzelmi megnyilvánulások leginkább csak a káromkodásokra épülnek. Persze az író igyekezett szemléltetni a háború súlyosságát, méghozzá úgy, hogy az interjúalanyok közül többnek már bomlott az elméje, az átélt szörnyűségek miatt, de azt azért lássuk be, ez így nem az igazi, jóval sterilebb hatást kelt, mintha magát a tényleges folyamatot kísértük volna végig. Az interjúk már a háború vége után készülnek, tehát mindennek visszapillantás szaga van, és ez a leírásos módszer nekem leginkább azt eredményezte, hogy úgy éreztem mintha egy HBO-s történelmi dokumentumfilmet néznék. A képzelőerőm sem sokszor kapott tápot, mivel az esetek többségében azt vetítette ki elém az agyam, ahogy a "riporter" beszélget az alannyal, és nem pedig azt a képet, amiről beszélgettek. Emiatt rém lassan haladtam a könyvvel, mert minden tizedik oldal után el akartam aludni. Érdekelt volna a történet, de annak eme vontatott mivolta kiválóan működött nálam vérnyomáscsökkentőként. Ez a legnagyobb hátránya ennek az irománynak. De akadnak előnyei is szép számmal. Például meglepően tényszerű. Remekül építkezik korunk történelmére, és a nemzetekre jellemző társadalmi felépítésre, politikai hátterükre. Mivel egy világháborút dolgoz fel, így minden térség történéseit nagyító alá veszi. Amerika, Japán, Kína, Oroszország, Izrael, Kuba, Európa - még Magyarország, és azon belül a diósgyőri vár is említésre kerül (bár azt elképzelni sem tudom, hogyan lehetne ebből a romból, ami olyan lyukas mint az ementáli sajt, megfelelő védállást kialakítani... mondjuk a történetben is elbukik, szóval legyen, elfogadjuk). Remek kis körképet kapunk arról, hogy milyen is lenne, ha az emberiség fejvesztve elkezdene összeomlani, és mindezt úgy, hogy minden népcsoport alapvető tulajdonságát jól kihangsúlyozzuk. Az oroszok eszetlenül tizedelik a saját seregüket is, mert mint tudjuk az orosz haderő hatvan százaléka feláldozható. Az amerikaiak, ahogy tőlük elvárható, mindenkit sörétessel lőnek. A kínaiak ahelyett hogy a lényegre fókuszálnának, polgárháborúba kezdenek. És amin nekem muszáj volt kacagnom: Irán és Pakisztán atomháborúba kezd. Nem magával a felvetéssel volt bajom, arra mindenképp számítani lehetett hogy valaki elkezd atomot durrogtatni, csak arra nem számítottam, hogy ez a két nemzet lesz az. Persze később Kína is csatlakozik ehhez a technikához, tovább erősítve a tudatot: bármilyen probléma is adódik, egy több megatonnás robbanás, tuti megold mindent...

A megfogalmazás azonban remekbe szabott az egész könyvnél. Amikor ez az iráni-pakisztáni helyzet kerül terítékre, volt egy nagyon jól összerakott rész, egy iráni katona szavain keresztül:

"Elszabadítottunk egy nukleáris szörnyet, de megszelídíteni már egyikünk se bírta(…) Álmunkban se gondoltuk volna, hogy ilyesmi megtörténhet, legalábbis Pakisztánnal biztosan nem. Hiszen ők segítettek nekünk az atomprogramunkban! Már a legelejétől ott voltak; ők adták az anyagokat, a technikát, sőt, az ő közvetítésükkel tárgyaltunk Észak-Koreával és az orosz renegátokkal is… muszlim testvéreink segítsége nélkül nem lehettünk volna atomhatalom. Senki nem számított ilyen fordulatra, de kérdem én, a holtak feltámadására talán számítottunk? Mindezt csak egyvalaki láthatta előre, de benne már nem hiszek."

Max Brooks

A könyv szakaszosan építkezik. Elkezdődik a nulladik betegnél, majd átlép a fertőzés lassú és fokozatos terjedésére. Ebben a szakaszban, konkrétan senki nem tesz semmit. Majd jön a pánik, amikor elszabadul a pokol, és a fertőzöttek száma, ugrásszerűen megnő. Illetve amikor az emberek a saját hülyeségüknek is köszönhetően, tömegével halnak bele a különböző területeken lezajló incidensekbe, ráadásul mindenféle zombi segítsége nélkül. Ez a rész gyönyörűen szemlélteti, mennyire el van az emberiség kényelmesedve.

"[Mutat még egy jégbe fagyott holmit, egy Spongya Bob hálózsákot. Gyerekméret, barna folt van rajta.]

Maga szerint mire volt ez kitalálva? Szerintem arra, hogy a gyerek ebben aludjon a haverjánál a pizsamaparti után. Jó, lehet, hogy nem kaptak rendes hálózsákot, mert ugye először mindenhol a túraboltokat fosztották ki – pénzzel vagy anélkül –, de elképesztő, hogy egyesek mennyire tudatlanok voltak. Sokan jöttek a napfényes déli államokból, még Mexikó déli végéből is. Láttuk, hogy bakancsban bújnak be a hálózsákba, mert nem tudják, hogy elszorítja a vért a lábukban. Ittak, hogy felmelegedjenek, pedig úgy több hőt adnak le, hamarabb hűlnek ki. A nagy télikabát alá csak egy pólót vettek. Ha mozogtak egy kicsit, rögtön kimelegedtek, levették a kabátot. Úsztak az izzadságban, a pamut is jól megszívta magát, aztán jött egy kis szellő… már szeptemberben is sokan lebetegedtek. És persze a többiekre is átragasztották a náthát meg az influenzát."

Ami még tetszett, azaz amerikai elbizakodottság, és a yonkersi csata leírása volt. Bámulatos milyen ügyességgel vezette le az író, hogy még egy ilyen szélsőséges helyzetben is mekkora teret engedett az Államok a propagandának.

"Volt ott minden, apám. Tankok, harckocsik, Humveek felszerelve ötvenkaliberes nehézgéppuskákkal meg új Vasilek aknavetőkkel. Ezeknek legalább valami hasznát is vehettük. Volt Avengerünk, ami Stinger föld-levegő rakétákat lőtt ki. Hoztuk a csodás hídvető harckocsikat is – nagyon kellett ahhoz az öt centi mély csermelyhez, ami az út mentén csordogált. Jöttek az XM5-ös rádiókocsik, telepakolva radarral meg mindenféle zavarókkal… ja, és persze kaptunk egy komplett latrinát is oda, mindennek a közepébe. Máig nem értem, hogy miért. A környéken volt rendes víznyomás, minden házban le lehetett húzni a vécét. Odahordtunk egy rakás felesleges cuccot, ami csak dísznek volt jó, meg arra, hogy elállja az utat. Szinte biztos, hogy minden csak dísznek kellett.

Mert ott volt a média.

De még mennyire! Szerintem két-három egyenruhásra jutott egy tudósító. Ki gyalog, ki közvetítőkocsival, a tévés helikoptereket meg se tudtam számolni… annyi volt belőlük, hogy párat simán elküldtem volna, mentsék inkább a népet Manhattanből… szóval, szerintem a médiának ment az egész felhajtás, hogy megmutassuk a nagy zöld gyilkológépeinket… na jó, nem volt mindegyik tökéletesen zöld… néhány járgányt előtte hoztak vissza a sivatagból, csak hát nem ártott volna újrafesteni őket. Minden a műsorról szólt – a járművek is meg mi is. Képzeld el, beöltöztettek minket MOPP-4-be – gázálarc plusz tetőtől talpig sugár- és vegyvédelmi ruha(...) A Land Warriorral minden katona osztozott az irányítók információin, és ezeket a katonákat egy egységként lehetett vezényelni. „Netközpontú” – a képernyő előtt üldögélő tisztek folyton ezt a szót hajtogatták. „Netközpontú” és „hiperháború”. Mindkettő szépen hangzik, de szart se ér, amikor MOPP-4-ben, testpáncélban, teljes felszereléssel, a fejeden a Land Warriorral lövészárkot ásol a modernkori történelem egyik legmelegebb nyarának legmelegebb napján."

 Szóval kellőképpen felszerelkezett, ütős kis seregről beszélhetünk, de...

"(...) Merthogy erre senki se gondolt, senki az égadta világon! Ne is gyere nekem a költségvetési megszorításokkal meg az akadozó utánpótlással! Egy dolog hiányzott, bazmeg: a józan ész! A West Pointon diplomázott, csillagokkal teletűzdelt, plecsniktől roskadozó vén szarzsákok közül egyik se mondta, hogy „hé, van egy csomó csilivili fegyverünk, de vajon van hozzájuk elég skuló is?”."

Így Yonkers ment a levesbe. De fantasztikus volt a leírtak alapján elképzelni, ahogy a sok G.I. Joe fejét kapkodva, csődöt mond. Nem mintha szurkoltam volna azért, hogy az amerikaiak beadják a kulcsot, egyszerűen csak szépen, és realisztikusan volt levezetve, ez az "ágyúval galambra lőni" dolog.

A pánik után, képbe lép az enyhén szólva is komoly vulkáni jellemzőket mutató Redeker-terv...

"Úgy gondolta, hogy a kormány forrásait teljesen felemésztené, ha megpróbálnának mindenkit megmenteni, ez pedig a teljes lakosság pusztulásához vezetne. Azt mondta, olyan a helyzet, mint amikor az utasok a süllyedő hajóról a mentőcsónakba másznak, de ha túl sokan vannak, a csónak is elsüllyed. Redeker tehát odáig merészkedett, hogy kiszámította, kit kellene felvenni ebbe a csónakba. Figyelembe vette a lakosok jövedelmét, intelligenciáját, nemzőképességét, vagyis készített egy listát a „kívánatos tulajdonságokról”, és persze azzal is számolt, hogy a polgárok milyen közel laknak a lehetséges válságövezetekhez. Tervének utolsó mondata így hangzott: „A konfliktus első áldozata saját szentimentalizmusunk kell hogy legyen, mert ha ez túléli, mi elpusztulunk.(...) Először is kimondta, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. A járvány már túlságosan elharapózott. A fegyveres erők nagyon meggyengültek, nem képesek hatékonyan izolálni a veszélyt, ha viszont szétszóródnának az egész országban, bizonyosan tovább gyengülnének. A hadsereget tehát meg kell szilárdítani, erőit „biztonságos övezetbe” kell visszavonni, az övezetet pedig lehetőleg jelentősebb természeti akadályok között kell kijelölni, például hegyvidéken, folyó közelében vagy szigeten. A fegyveres erők ezután felszámolják az övezetben a fertőzést, majd a rendelkezésre álló források segítségével megakadályozzák az élőhalottak további támadásait. Ez volt tehát a terv első része, ami tulajdonképpen megfelel a hagyományos visszavonulásnak. A terv második része a civilek evakuálását taglalta, és ezt csakis Redeker találhatta ki így. Belátta, hogy a civil lakosságnak csak töredékét lehet a biztonságos övezetekbe evakuálni. Ezek a megmentett polgárok biztosítják a munkaerőt a háború alatti gazdasági stabilitás megteremtéséhez, valamint legitimálják és megszilárdítják a kormány hatalmát, és ezzel bizonyítják az övezetben tartózkodóknak, hogy a vezetőik „gondoskodnak róluk”. A részleges evakuálásnak más oka is volt, méghozzá különösen logikus, alattomos és sötét oka, amivel Redeker sokak szerint mindörökre elnyerte a legelőkelőbb helyet a sátánfajzatok emlékcsarnokában. Úgy képzelte ugyanis, hogy a kint maradt embereket elkerített övezetekben kell elhelyezni, ahol élő csaliként elterelik az élőhalottak figyelmét, vagyis megakadályozzák, hogy a horda kövesse a hadsereget a saját biztonsági zónájába. Redeker hangsúlyozta, hogy ezeket a menekülteket életben kell tartani, meg kell védeni és lehetőség szerint gondoskodni kell az utánpótlásukról, hogy a hordák ne mozduljanak el a környékről. Érti ezt a beteg zsenialitást? Fogolyként akarta tartani az embereket, de így érvelt: „ahány zombi támad ezekre a túlélőkre, annyival kevesebben indulnak a védelem felé”. Amikor Redeker felolvasta az ügynököknek ezt a részt, az afrikáner ránézett, keresztet vetett és azt mondta: „Az Úr legyen irgalmas hozzád.”" 

Na ez volt, ami engem igazán, és sikeresen meggyőzött. Szeretem a drasztikus megoldásokat, és ez az volt, így számomra a könyv abszolút csúcspontja ez lett. Miután megvalósítják a tervet, és létre tudnak hozni egy rendhagyó centralizált központot, belépünk a történet utolsó fázisába, a totális háborúba. Ahol már végiggondoltan, célirányosan veszi fel az emberiség a harcot a fertőzöttekkel szemben. A mai korra jellemző hiperszuper fegyverekkel szemben, lehengerlően lebutított taktikával sikerül a háborút a győzelem irányába lökni. Az írónak még arra is volt gondja, hogy megfelelő indulót keressen a szakaszok csatájához: az Iron Maiden The Trooper-jét. Az aprólékosság lehetne a jelmondata ennek a történetnek, mert a földi harctereken felül, még az űrállomásokon rekedtek mindennapjaiba is bepillantást nyerünk, akik az egész krízis alatt azon igyekeztek, hogy a műholdak legalább egy része működőképes maradjon. Bemutatásra kerül a kutyák harctéri alkalmazása is, külön figyelmet szentelve annak, hogy ennek a háborúnak a négylábú katonái, sok esetben nem a fajtatiszta nagytestű ebek, hanem a tacskók. Merthogy a törpetacsi kíváló vadászkutya, és termete miatt olyan helyekre is befér, ahová nagyobb termetű társai nem.

Lenyűgözött az a fajta részletesség ami a könyvben fellelhető. Konkrétan ha kihúzzuk a zombikat az egyenletből, a felvázolt apokaliptikus világkép bármelyik jövőben előforduló világháborús képnek megfelelne. Jó, rendben, azt is szükséges elismerni, hogy sok új konklúziót nem sikerül nyernünk a történet elolvasása által. Azt már eddig is tudtuk hogy az ember legnagyobb ellensége sosem az éppen aktuális ellenség (legyen az járvány, vagy egy másik nemzet), hanem mindig önmaga. De ilyen szélsőséges helyzetbe helyezve ezt az egészet, ez még nagyobb hangsúlyt kap.

Összegezve: kicsit száraz, még inkább vontatott könyvről beszélünk, aminek realisztikus mivoltja jelenti a fő attrakciót. Olyan olvasóknak ajánlanám, akik egyrészt szeretik az ilyen irányú irodalmat, másrészt nem rettennek el a történelmi dokumentációk szakirodalom jellegétől.

Búcsúzóul egy megkapó idézettel zárnám ezt a kritikát, a könyv végéről:

"Azt mondják, a holokausztnak nem volt túlélője, mert akik életben maradtak, azok is olyan helyrehozhatatlan lelki sérülést szenvedtek, ami elpusztította bennük azt az embert, akivé válhattak volna. Szeretném azt hinni, hogy ez nem igaz. Ha viszont igaz, akkor ezt a háborút egyetlen ember sem élte túl."

Értékelés: 7 pont

Tovább

Chevy Stevens: Nincs menekvés /2012/

Mindig is vonzottak az olyan könyvek, ahol a lelki megpróbáltatások okozta következmények, és a fájdalmak feldolgozása szerepel középpontban. Persze az ilyen könyvek gyakran szélsőséges esteket foglalnak magukban, több esetben erőszakot, bántalmazást. Soha nem az embertelenség az ami megfog ezekben a történetekben, hanem inkább a főhős harca, és eltökéltsége, hogy szembenézzen a belső démonaival. Jelen könyvünk egy elrabolt, és több mint egy évig fogvatartott nő viszontagságait eleveníti meg.

"Ha valami rosszat csináltam, még mindig megbüntetett, de már régóta nem ütött meg, és néha azt kívántam, bár megtenné! Ha megütött, az olyan testi dolog volt, ami dacossá tett. De a lelki szarság? Azzal tényleg felülkerekedett, és ahogy múltak a hónapok, a szeretteim hangja egyre halkabb lett, az arcuk pedig elmosódott. Apránként, napról napra egyre zöldebb lett az ég." Egy teljesen átlagos napon felbukkan egy teljesen átlagos, barátságos mosolyú vevő. A következő pillanatban azonban Annie, a fiatal ingatlanügynök már elkábítva és megkötözve fekszik egy furgon hátuljában. Amikor magához tér, távoli fakunyhóban találja magát. Fogva tartója megszabja neki, mit és hogyan csináljon, megerőszakolja, teherbe ejti, bántalmazza. Vajon sikerül Annie-nak megölnie rabtartóját és elmenekülnie? Véget érhet egyáltalán ez a rémálom? Chevy Stevens briliáns thrillerében - akárcsak Emma Donoghue nagy sikerű A Szoba című regényében - az áldozat szemszögéből ismerhetjük meg egy beteg elme működését, az Annie által csak Pszichónak nevezett fogvatartó bizarr szokásait és a hátborzongató tettek mögött felsejlő indítékokat. És miközben Annie a terápiás üléseken élete legborzalmasabb évének feldolgozásával küzd, elképzelhetetlenül fájdalmas felismerésekkel is szembesülnie kell."

Oldalszám: 358

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2012

Ára: 2999 Ft

Chevy Stevens

Az első pár oldal elfogyasztása után, bevallom kétkedni kezdtem. A hősnő személyisége minden volt számomra, csak vonzó nem. Túl hányaveti stílusa, és jól kivehető leszaromsága annyira eltávolított az átérzéstől, hogy meg voltam győződve arról, hogy képtelen leszek lelkesen elolvasni a történetet. A könyv felépítése tetszett. A hősnő saját elbeszélésével szembesülünk, ahogy a pszichiáterének elmeséli, mi és hogyan történt vele. Megismerjük az érzéseit, a gondolatait... És ez így kifejezetten vonzó is lett volna, ha nem éreztem volna a hölgyemény beszámolóját kezdetben felszínesnek. Olyan "ez van, és tudom mit akar mondani, de nem érdekel, menthetetlen vagyok és kész" stílusúnak. Aztán szépen fokozatosan elkezdtek peregni az események. Megtörténik az elrablás, majd megismerjük a gonosz, teljesen antiszociális bántalmazót. Vártam a brutalitást. Az agyba-főbe verést, a komoly lelki terrort...de az csak nem jött. Nem állítom, hogy nem volt Pszicho pszicho, de azért olvastam már ettől jóval kegyetlenebb férfiról is. Szóval felmerült bennem a kérdés: mitől is tört össze a hősnő? A kezdeti lassú felvezetés után, alig pár oldallal később megkaptam a választ a kérdésemre. Tény, hogy Pszicho nem az a nagyon verekedős fajta, viszont a szabályai enyhén szólva is betegesek. A könyv brutalitása mégsem a lelki, vagy testi erőszakban csúcsosodik ki, hanem abban, hogy megpiszkálja a nők legérzékenyebb témáját, azt ami mindannyiunkat seperc alatt sérülékennyé tesz: a gyermek kérdését. Úgy érzem annyi spoiler belefér a kritikámba, hogy elárulhatom: hősnőnk várandós lesz a bántalmazójától. És ami ezek után következik, arra csak egy jó szó van: gyomorforgató. Pszicho minden együttérzésemet sikeresen kigyilkolta maga iránt a viselkedésével. A kezdeti értetlenkedés után, hogy vajon mitől is annyira szélsőséges ez a férfi, olyan intenzíven megutáltam, hogy nekem is kedvem lett volna megölni. Természetesen főhősnőnk bravúrosan el tud menekülni Pszicho elől. A bravúros jelző annak szól, ahogy leszámol a férfivel. Ha másért nem is, de az egyenlítés pillanatáért nagyon érdemes elolvasni a könyvet. Mire idáig eljutunk, addigra Annie is szimpatikus hősnővé válik, és az a harag, és düh, ami motiválja, már rég a sajátunk is. Az a vacakolás nélküli, hirtelen helyzet generálta lehetőség, amit kihasználva Annie rövidre zárja a fogva tartását, kétség kívül a történet csúcspontja. Persze a könyv itt még nem ér véget. Átlendülünk a lány megtalálásának folyamatára, és az utána lezajló eseményekre. Az elhidegülésre a megszokott környezetétől, a meg nem értettség, és magányosság fázisaira. Bepillantást kapunk hogyan reagálnak a történtekre a barátok, és Annie édesanyja. Ez utóbbi hölgyemény nekem pillanatok alatt kinyitotta a bicskát a zsebemben. Fura módon a könyv olvasása közben (függetlenül a végkifejlettől) végig azon morfondíroztam, hogy ki az igazán negatív figura a történetben. Bármennyire is felingerelt Pszicho a viselkedésével, valamiért én már a kezdetektől jobban sajnáltam Anniet az anyja miatt, mint a bántalmazója miatt. Ilyen anya mellett csoda egyáltalán felnőni. Persze bőven vannak megbújva a háttérben családi drámák is, amiknek mentségül kellett volna szolgálniuk az édesanya viselkedésére, de én sehogyan sem tudtam elnézni az asszonynak a tetteit. A nemtörődömségét, az önzőségét...Csak a könyv végén esett le a tantusz, hogy végig tévúton jártam. Úgy éreztem hogy egy nagyon kifinomult csellel az írónő arra akar rávenni, hogy megértsem, és elfogadjam azt a kapcsolatot, ami Annie és az anyja között van. Hogy bár nem köznapi az egymás iránti ragaszkodásuk, de a maga rendhagyó módján ez is szeretet. Aztán jól pofára estem. És nagyon élveztem. A könyv végkimenetele egyszerűen zseniális.

Persze a párkapcsolati kérdéseket is megbirizgálja az írónő. Annie az elrablásakor együtt van egy férfival, Luke-kal. A srác jó szándékú, kedves, és Annie gyakran a közös emlékeikbe menekül, hogy ne roppanjon össze a fogva tartásának ideje alatt. Emiatt valamiért arra számítottam, hogy Annie szabadulása után, majd a Luke-kal való kapcsolata is fokozatosan helyrebillen. És valahol Annie is ebben reménykedik, de mégsem képes meglépni, amit meg kellene, ahhoz hogy újra együtt lehessenek. A saját viselkedését sem érti igazán, egyszerűen csak azt tudja, hogy nagyon megváltozott, hogy a vele történtek elrabolták a biztonságérzetét, és ezt most már Luke sem képes visszaadni neki. Még azt sem akarja hogy a férfi megérintse. Azt sem engedi, hogy megpróbálja Luke kivonni ebből az állapotból. Nem engedi, mert már akkor is tudja, hogy Luke nem lenne képes megadni neki azt, amire szüksége van. Na szép, mondhatom, ott tartunk ahol a part szakad... És akkor megjelenik Gary. A nyomozó, aki Annie ügyén nyomozott, majd aki a lány megkerülése után is tovább nyomoz. A kezdeti csalódottságom után, hogy Luke ki lett mínuszolva, remek kis lelkesedést okozott nekem Gary figurája. Olyannyira hogy alig néhány pillanatnyi bánkódás után, már én is azért szurkoltam, hogy Annie a nyomozóval jöjjön össze. A pasas olyan, amilyennek egy erős pasasnak lennie kell. Minden szempontból. Szóval itt is volt egy kicsi csavar, amit megint csak igazán élveztem. Részemről az a jó könyv, ami képes itt-ott meglepni. Hát jelen könyvnél ezzel nem volt hiba. Ami egy kicsit elvette a kedvem, az a történet vége. Nem az ahogy alakulnak az események, mert abban sok kivetnivalót nem találtam, hanem a lezárás... Bárhogy nézem is, ez a könyv megérdemelt volna egy tisztességes lezárást. Egy olyat, ahol nem maradnak nyitott kérdések. Ezzel szemben a vége úgy el lett kapkodva, ahogy kötelező, én meg ott maradtam bambán, ajkaimmal halkan formálva: most akkor mi van? Később belegondoltam, és azt mondtam: végül is így sem rossz...de azért még mindig hiányérzetem van. Sokkal elégedettebb lettem volna egy szájbarágós, minden fonalat szépen levezető befejezéssel, mint egy "ahogy gondolod" stílusúval.

Ezt leszámítva elégedetten tettem le a könyvet. Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje c. könyve volta az amit legutóbb olvastam hasonló témában. Ha nagyon választanom kellene a kettő közt, akkor nekem Haynes még mindig viszi a prímet. Ettől függetlenül, azoknak akik szeretik az ilyen történeteket, ezt is csak ajánlani tudom.

Értékelés: 7 pont

Tovább

Julie James: A hamis partner /2012/

A fülszöveg elolvasása után, úgy éreztem hogy ez a könyv az a könyv, amit nem szabad kihagyni. Egy marcona FBI ügynök, és egy ügyésznő, konfliktus, mély ellenszenv mindkét fél részéről, és a leírtak alapján szenvedély, és szerelem. Mindez megfűszerezve egy csipetnyi gyilkossággal. Kérem szépen, mi kell még? Neki is álltam olvasni, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fogytak gyorsan az oldalak, de...minden előnyével szemben, akadtak problémáim is ezzel a könyvvel.

Fülszöveg:

"A sors két ellenségét egymás karjaiba sodor. 

Cameron Lynde helyettes államügyész a sok ezer chicagói szállodai szoba közül pont azt az egyet választja ki, amelyiknek a szomszédságában egy házasságtörő politikus heves szerelmi hancúrozása halállal végződik. Az ügyet Jack Pallas FBI-ügynökre osztják ki, aki még mindig Cameront okolja azért, hogy három évvel korábban csaknem derékba tört a karrierje... Még hogy Cameronnal dolgozzon együtt? A bolondját járatják vele? Ez csak valami ugratás lehet, gondolja Jack, miután a száműzetéséből ismét visszatérhetett Chicagóba. De szó sincs tréfáról - félre kell tenniük a zaklatott múltat, és az ügyre kell összpontosítaniuk. Feltéve, ha a borotvaéles szócsatáik és a köztük fellángoló forró szexuális vonzerő lehetetlenné nem teszik a közös munkát..."

Oldalak száma: 342

Kiadó: Pioneer Books Könyvkiadó Kft.

Kiadás éve: 2012

Ára: 2990 Ft

Julie James

Azt hiszem úgy igazságos, ha először a könyv pozitív oldalát hangsúlyozom ki. Főhősnőnk ugyan karakán, és talpra esett, de azért nem egészségtelen szinten, amitől így kifejezetten vonzóvá vált számomra. Nem szeretem a túl talpraesett női szereplőket, akiknek a bátorsága, és az ereje vetekszik a férfiakéval. Az én univerzumomban a férfi legyen erős, határozott, gerinces, ébresszen bennem tiszteletet a viselkedésével, a szemléleteivel, legyen értelmes... a nő pedig legyen értelmes, tudja hogy mit akar, álljon ki magáért, de mindezt tegye úgy, hogy azért érezhető maradjon hogy Ő nő. Tehát nem kérek a főhősnő kezeibe gépágyút, ne rágjon bagót, ne köpködjön, és főleg ne káromkodjon úgy mint egy kocsis. Legyen tartása, esze, humora, de nem baj ha olykor sérülékeny, érzékeny. Jelen könyvünk hősnőjében mindenből van egy kevés. Ha a helyzet megkívánja akkor tartja magát, nem kap mindentől hisztériás görcsöt, de azért néha esendővé válik. Rendben van a hölgyemény, így erről az oldalról kap a könyv egy pipát. 

A főhős. A morcos FBI ügynök, aki a könyv elején képtelen a mosolygásra. Na vele voltak bajaim. Nem túl sok, de azért akadt. A történet elején a hajthatatlanságával, a ridegségével teljesen maga mellé állított. A könyv végén egy lett a sok közül. Elvesztette az eredetiségét, a varázsát. Beállt a sorba, és úgy dobálta a bókokat, mint akinek fizetnek érte. Nekem egy kicsit ez ellentmondásos volt. Vagy legyen morcos, és legyen haragban a világgal, vagy ne. A kettő együtt nem ad komplett képet.

A történet. Tipikus krimitörténet. Semmi extra, semmi különleges, leszámítva ezt a szenátoros oldalt. Volt benne itt-ott egy két logikai bukfenc, ami megzavart. Például: szemtanúja leszel egy gyilkosságnak. Igaz hogy csak azt látod, ahogy az elkövető kapucniban kioson a tetthelyről, na de akkor is... Az elkövető megtudja ki vagy, és behatol a lakásodba. Elkövetői szemszög: megöltem valakit, és az a liba látott. Nem tudom mennyit tud. Akár azonosíthat is. Oldalakon keresztül ecsetelem, hogy a gyilkosság nekem mennyire nem téma, hogy nem érzek semmi megbánást, sem bűntudatot. Úgy határozom, hogy megbújok a tanú gardróbjába, és kibekkelem hogy hazaérjen. Mit akarok tenni? Szerintem a válasz pofon egyszerű. Megölni, kivonni a képletből, likvidálni, leradírozni, eltüntetni a térképről...De persze nem ezt teszem. Leütöm a barátját, és beterelem az egyik szobába, bőszen hadonászva a fegyveremmel. Megvárom amíg a hős FBI ügynök, hörgő csatkiáltás kíséretében bevágtat a szoba üvegablakán keresztül, majd menekülőre fogom a dolgot. Na ezt a részét a könyvnek, vesszek meg, de nem értettem. Meglátom a tanút, aki le tud buktatni, adott legalább fél percem a gyilkosság elkövetésére, ott van nálam a stukker, tiszta a célpont...Na jó, mondjuk ha akkor a gyilkos megölte volna Cameront, akkor a könyv a felénél véget ért volna. De ez nekem nem elég jó magyarázat. A másik alapvető bajom a történettel, hogy a nagy romantikus szerelmi vonal, az olyan "hol volt, hol nem volt" hangulatú. A könyv felénél a főhőseink még sehol nem tartanak. De sehol. Nem történt még meg az első csók, az első nyíltabb "ejj de vonzódom hozzád" pillantás (tudjátok, azaz ami annyira forró, hogy lángra tudna kapni tőle még a víz is)...Aztán egyszer csak törik a jég. És onnantól megindul a lavina. A nagy semmiből, hirtelen a visszavonhatatlanul mély érzések bázisára lépünk. Az éveken keresztül rendszeresen táplált ellenszenv okozta görcsöket egy darab párbeszéddel feloldjuk, és az első ominózus test-test elleni kapcsolat (nem, nem a szexre gondolok) után nem sokkal, már kéz a kézben bandukolunk. A romantikus jelenetek sem sikerültek túl egyedire. A legtöbb ilyen jelenetnél az volt az érzésem, hogy ilyet valahol már olvastam. Esetenként erőltettetnek is éreztem őket. Mintha az írónő nem tudta volna, hogyan terelje a szereplőit olyan talajra, hol az érzelmeik szárba tudtak volna szökkenni. Így belenyúlt a klisétárba, és lecsippentett ezt azt. Volt egy másik baki is a történetben ami megbirizgálta kicsit a biztosítékaimat. Amikor a prosti megörökíti a szerelmi afférját a szenátorral... Abból tudjuk hogy a prosti is benne volt a zsarolásban, hogy Ő kapcsolja ki a kamerát, amit persze rögzít is a gép. Nos, én ugyan nem vagyok profi zsaroló (és nem, prosti sem), de szerintem ezt nem így kellett volna csinálni. A kamerák csak adott szögben rögzítenek, ezt mindenki tudja. Mi lett volna akkor, ha a prosti, teszem azt, nem szemből kapcsolja ki a készüléket? Mondjuk elment volna látványosan tusolni, felöltözik, úgy tesz mintha elhagyta volna a hotelszobát, majd a kamera látószögén kívül benyúlt volna, és leálltja a felvételt... Akkor az FBI ott állt volna egy kérdőjellel a homlokán, mert nem tudott volna semmit sem egyértelműsíteni. Oké, a gyanú, és a lehetőség akkor is ott lett volna, csak akkor erősen beburkolva egy "feltételezve, hogy" köntösbe. Az ilyen szösszenetek miatt éreztem úgy, hogy írónőnk erőssége nem a krimi műfaj.

Ezeken az észrevételeken felül, még mindig tartom azt az álláspontomat, hogy a könyv szórakoztató. Sokkal rosszabbat is olvastam már. A maga langyos módján, és középszerű sodrásával remek kikapcsolódást nyújt, főleg ha az ember lánya valamilyen könnyed, habókos romantikára vágyik.

Értékelés: 6 pont

Tovább