A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nem tetszett. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nem tetszett. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. július 27., vasárnap

Disztópiák, disztópiák, disztópiák... és egy kis lakásfelújítás

Össze sem merem számolni hány hét rádiócsend után sikerült újra megragadnom a notimat. Hány hosszú nap, és óra volt szükséges ahhoz, hogy végre újra itt lehessek Veletek! Mondanom sem kell, hogy a sorsszerű elvonás okozta visszafojtott közléskényszer, most remegő kacsókat eredményez, illetve lányos zavart, mivel azt sem tudom hol is kezdjem...
Mivel ez még mindig egy könyves blog, így illene könyvekről írnom - amit meg is fogok majd tenni - de rendkívül szokatlan módon - hahaha - indításképpen mégis inkább néhány személyes gondolatot vetnék papírra.
Elsőként rögtön egy jó tanács:
Te, aki arra vetemednél, hogy otthonodat kuckósabbá tedd, jól gondolád meg eme röpke eszmei felvetést, mert nem tudhatod milyen istentelen erők karmai közé keveredhetsz! Gonosz ismeretlen hatalmak növekednek ennek a homályzónának a bugyraiban, olyan elátkozott tárgyakkal, amiknek már neve is elrettentő! Ott van például Rigips, aki azzal csábítgat, hogy faladat egyenessé, és széppé teszi, aztán megátkoz majd egy olyan eszközzel, melynek neve "a spakli". "A spakli" kegyetlen! Nem ismeri a tréfát! Lehet akármilyen széles, akármilyen formájú, ami biztos, hogy előszeretettel áll bele az élével a tenyeredbe... vagy a combodba... esetleg a nyaki ütőeredbe - ez utóbbi már sejtet némi szándékosságot. Aztán létezik még Héra, aki elsöprő erejű az istenek közt! Nem olyan elsöprő erejű, mint Poli-Farbe Platinum, de közel leledzik hozzá. Első istenségünk a fehérré varázsolás művésze - elvileg, gyakorlatilag én képes voltam neki olyan okkersárga falat mutatni, amibe beletört a bicskája a lelkemnek. Utóbbi istenségünk viszont - mint neve is hirdeti - erős, tartós személyiség... teljesen addig a pillanatig, míg egy böhöm nagy, kb. nyolcvan kilót nyomó tálalóval neki nem szaladsz, mert akkor rögtön megjelenik az örök életigazság: semmit nem ér a szép fal, ha buldózerrel támadnak...
Aztán ott van még a palettán a kissé szerény, kissé visszahúzódó Csemperagasztó, aki ha igazán lendületben van - mint utóbb kiderült - képes beintegrálni magát egy vasbetontömb molekuláiba (konkrétan helyenként szikrázott a falam, amikor megkíséreltük leverni a csempénket... A csempe az egyszer egy centis darabokban le-lepattant, a ragasztó viszont... az se előre, se hátra. Drága festőm felajánlotta, hogy hoz egy ipari vésőt, de leszavaztuk az ötletet, arra hivatkozva, hogy az egész társasházat nem kívánjuk újraépíteni). Szóval Csemperagasztó barátunk egy szóval remekül jellemezhető: ádáz.
De semmi nem érhet fel a legveszélyesebb, és legfurfangosabb hatalomig, méghozzá az emberi elméig! Mert mi ökrök, kitaláltuk, hogy legyen terméskő a falon díszítésnek. Nem terméskő mintás csempe! És nem is terméskőmintás tapéta! Nem! Mi úgy határoztunk hogy "back to nature" alapon, teleaggatjuk a falat szépen csillogó terméskövekkel! Hát, mondhatom... egy bohózatba beillett volna, amit leműveltünk ezekkel a KÖVEKKEL... mert bárhogy nézem is... ezek csak KÖVEK.
Szóltam kedves barátomnak, hogy ugyan, ha nincs jobb dolga - mert miért is lenne - jöjjön már el velem terméskövet venni. Én balga, meg voltam győződve arról, hogy bemegyek a telepre, odaállok a kövekhez, és azt mondom majd: kérek ebből 16 négyzetmétert! Ezzel szemben: bementünk a telepre, és láss csodát! - íme kismillió fajta-féle kő, kisebbek, nagyobbak, sötétebbek, világosabbak, vastagabbak, vékonyabbak. Ami tudvalevő rólam, hogy egy kicsit analfabéta vagyok ha a lakáshoz kell színeket, anyagokat választani... Még anno az első körben bordó csempét vettem a fürdőszobánkba - szó se róla gyönyörű a fehér-bordó fürdőszoba, csak nem feltétlenül nyerő ötlet egy olyan férj mellé vörös árnyalatot választani, aki keveri a zöld és a vörös árnyalatait... Erre fel elmentem járólapot venni a padlóra... Nem fogjátok kitalálni, de sötétbarna színű, enyhén bordó behatással rendelkező járólapot vásároltam... Ez van. Bordó-fixált vagyok...
Na de, kanyarodjunk csak vissza... Szóval ott álltam a sok KŐ előtt, bambán, totálisan fogyatékosnak érezve magam, miközben a KÖVES fazon - az eladó - reménykedő pillantásokkal méregetett, homlokán felszaporodó ráncokkal, amikor is leesett neki a tantusz: ennek a libának lövése sincs arról, hogy mit is akar! Szerencsémre nagyon kedves volt az ürge, meg a barátom is, mert relatíve hamar - olyan 30 percnyi tökölés után - sikerült kiválasztani azt a KÖVET, amit végül is feltettünk a falra. Mondja nekem a festőm, a drága - aranyba kellene önteni a hapsit, és énekekbe kellene foglalni a nevét - hogy vegyek öt kiló fugát... Aztán feljött délután, és kisebbfajta hisztérikus röhögőgörcsöt kapott, amikor meglátta milyen vastag a terméskő. Mint utóbb kiderült, annak a kifugálásához, nem öt kiló, hanem öt tonna fugára lett volna szükség. Magyarul lassan már ott tartottunk, hogy a mi kis díszítési elgondolásunk többe került volna, mint maga a lakás amiben élünk. De sebaj! Máshol is hézagolták már ki a terméskövet csemperagasztóval, akkor mi miért ne tegyük? Work in progress, én pedig nagyon gyorsan kezdtem magam úgy érezni, mint aki kiköltözött Lillafüred valamelyik pofás kis sziklás zugába. A poén: a konyhába mozaikcsempe hatású csempe lett felrakva a bézs minden árnyalatában... Következmény: nem, ez nem Lillafüred, hanem a Barlangfürdő... lakáson belül.
Kiválasztottuk a konyhabútor színét... Ejj, de szép is lesz! Csak azzal nem nagyon számoltunk, hogy a sok sötétbarna, és rengeteg fa anyag, majd elviszi rusztikusba a hatást. De nincs ok az aggodalomra! Majd a fal színével kompenzálunk! Kell egy világos árnyalat, és minden szuper lesz! Egyetlen kikötésem volt csupán: sárga falat nem! És milyen lett a fal? Jácint... Ami amúgy a természetben szinte minden színben és árnyalatban előfordul, de nem úgy az előszobámban! Mert ott ugyanis sárga...
És ha már ott tartunk, legyen már boltívünk is! Mert anélkül nem élet az élet- tuti fogom még szidni, amikor majd szeretnék egy nagyobb valamit ki - vagy bevinni a szobába, és nem fogok elférni a csodálatosan gyönyörű boltívünk alatt...
És akkor ha már így felfordítottunk mindent, a konyhabútor is lehetne olyan, amilyet mi szeretnénk... Ergo fordítsuk el a csap lefolyóját a másik falra... Meg ha már ennyire benne vagyunk, akkor az új gáztűzhelybe is illő volna befecolni... Vagyis nem főzünk egy hónapig!
Kényelmes fürdőszoba kellene? Szeretnél egy porral hintett nap után, úgy rendesen megtisztálkodni? Hát menj a szomszédba, vagy ahová akarsz, mert naná, hogy a WC és az egész lakás főcsapja is ereszteni kezd! Hívd ki a szakit, aki fél napon keresztül fog majd azon elmélkedni, hogyan cseréljen ki nálad egy csövet anélkül, hogy a WC mögötti falat, ami mögött ott halad a lefolyócsövek arzenálja, ne kelljen kibontani.
Cirka két hét leforgása alatt hatvan adagnyi mosnivalót sikerült felhalmoznunk - így utólag már csak azon csodálkozom, hogy a mosógépünk miért is nem döglött be...
És mivel már amúgy is nyakig merültünk a szószba, akár ki is lehetne lomtalanítani... El nem tudjátok képzelni, mi mindent lehet találni egy lomosban... vagy egy pincében. Én például a pincénkben munkásbakancsot, és bányászsapkát is találtam... Meg WC ülőkét... Két darabot is... Még jó hogy csak egy WC-nk van - amin amúgy van már ülőke. Biztos ami tuti, mindenki felhalmoz valamit. Mi a WC ülőkékben utazunk. Mily hasznos is lesz ez majd egyszer! Illetve azt is elárulhatná nekem valaki, hogy egy egygyermekes családnak, ugyan mi szüksége van három különböző színű, formájú, és méretű bilire... Vicces fogalomzavaraink lehettek anno a gyermekek szobatisztaságra neveléséről. És végül, de nem utolsó sorban rá kellett ébrednem arra, hogy tipikus példája vagyok a "nincs egy holmim, amit felvegyek!" női rétegnek, annak ellenére, hogy még a fülemen is ruhák lógnak...
Röviden: marha tanulságos alig két hónapon vagyok túl. Múlt hét szombaton jutottunk el odáig, hogy végre minden ragyog a tisztaságtól. Az igaz, hogy a kisebb szobánk egyik fala még nincs kijavítva, és hogy az ajtóink még nem lettek lefestve, de a legnagyobb munkán már túl vagyunk.
A takarításnál kaptam a második ideg-összeroppanásomat... Két dolgot gyűjtők, valami nagyon beteg szenvedéllyel: kagylókat, és hűtőmágneseket. Tény: egy idióta vagyok, hogy ilyen apró-cseprő bizgentyűkkel veszem magam körül. Valami zsigeri szinten bénító élmény több tucat ilyen, meg olyan kagylót letörölgetni, meg kagylós ékszertartót, meg kagylós fali díszt, meg kipucolni egy kagylós-köves szobaszökőkutat... Rémálmaimban is kagylók kergettek hosszú éjszakákon keresztül... És az a rengeteg por! Ha van valami, ami halálos ellenségem, akkor az a por. És itt volt por! Minden mennyiségben! Bokáig lehetett gázolni benne!
A csempe leverés következtében megint előjött a könyökömben, és a csuklóban az ízületi gyulladásom - röhej, hogy harminc évesen ilyen kínjaim vannak, az meg még inkább hogy még rá sem tudom fogni a dolgot mondjuk a teniszre... vagy valami másra.
De a lényeg mindig a végeredmény! És a végeredmény az az, hogy lett egy igazán szép előszobám, és konyhám, aminek hangulata valahol a Sziklás-hegység, és egy ír kiskocsma keresztmetszetén mozog... Tehát én már otthon is érzem magam benne. Plusz a kagylók, ugyebár...
És akkor ennyit erről a témáról, mert tudvalevő, hogyha egyszer én kinyitom a számat...! És tévedés azt hinni, hogy a glettelésről nem tudok több óráig tartó litániát produkálni...
Még mielőtt egy laza csuklómozdulatot követően, el nem hagyta a szám az a mondat, hogy "ugyan már, hisz csak a vezetékeket kell a falban kicserélni...", éppen azt terveztem, hogy szépen kifilézem Veronica Roth Divergent trilógiájának második, illetve harmadik részét, illetve hogy szintén górcső alá veszem Lauren Oliver Delírium trilógiájának második, és harmadik részét. Eredetileg úgy terveztem, hogy mindegyik könyvnek külön bejegyzést fogok szentelni, de ez az idea rögvest elmerült a süllyesztőben, amikor is elhagyta a számat a fent említett mondat... Még csak nem is az időhiány sarkall most arra, hogy ezen könyveket egy körben véleményezzem, hanem az, hogy... és akkor ide kell a tábla:





A két történet egy ponton metszi egymást. Mindkettő csont nélkül beleillik az "így kell elfuserálni egy marha jó történetet" csoportba. És ez a tény akkor válik vérlázítóan dühítővé, ha a harmadik rész végén derül csak ki. Hisz ha a kezdetek merészen felfelé ívelő tendenciát mutatnak, ha adott az érzés, hogy remegve várjuk a folytatást... nos akkor ebből a magasságból pofára csattani meglehetősen fájdalmas élmény. Mi több, meglehetősen idegölő is.

Veronica Roth: A lázadó/ Veronica Roth: A hűséges (2013/2014)

Miután elolvastam az első kötet, az volt az álláspontom, hogy olyan precíz munkát tartok a kezemben, ami annyira ritka, hogy nem is nagyon lehet viszonyítani máshoz. Nekem eddig a csúcsok csúcsa disztópiák terén Az éhezők viadala volt, és mivel ott Collins az utolsó pillanatig fenntartotta a figyelmet, valamiért meg sem fordult a fejemben, hogy egy trilógiát menet közben is el lehet szúrni. A Divergent annyira sok potenciált hordozott magában, hogy fel sem merült bennem, hogy a sok adott lehetőség ellenére az írónő ki fog siklani. Mély fájdalmamra... hát sikerült neki kisiklania.
Elmentem megnézni moziba a filmet, és bevallom őszintén, nekem mint olyan egyénnek, aki olvasta a könyvet, az adaptáció vérszegénynek, sziruposnak, és langyosnak hatott. Ezzel szemben azt tapasztalom, hogy akik nem olvasták a könyvet, azok egész élvezhető alkotásként tekintenek rá - meg tudom érteni, aki nem olvasta a könyvet, az nem tudhatja milyen a könyv alaphangulata, mennyivel szürkébb, és baljósabb, mint a filmé, és nem utolsó sorban, hogy mennyire meg lett helyenként kozmetikázva a film a könyvhöz képest. De sebaj! Ha adott egy jó történet, ami könyvként már olvasható, ugyan ki akarna hosszabb távon olyan kérdésekkel foglalkozni, hogy a sztoriból forgatott film mennyire laposka?
Ebből kiindulva vehemensen, és lelkesen cuppantam rá a folytatásokra... Hogy aztán a második kötet durván egyharmadánál már sikítva tépjem csomóstól a hajamat.
Szóval igen... A mi kis ártatlan Önfeláldozóként nevelkedett elfajzottunk, egy kényszerhelyzet hatására lepuffantja az első kötet végén az egyik barátját, Will-t. A megszokott, és normális társadalmi rend megbomlik, és ha tetszik, ha nem, a helyzet háborúba torkol. Gerlepárunk apástól, testvérestől kimenekül a városból, és a Barátságosaknál keres menedéket. Valamiért nekem megint sikerült magamból kiindulni, és azért a következő fix pontokkal operáltam:
1, Adott egy jó faszi, aki szeret, és akit szeretek - mindketten élünk, és bár a helyzet szar, valakinek még ez sem jött össze.
2, Meghalt az anyám, meghalt az apám, van veszteségem dögivel, de pont azért mert az anyám erős jellem volt, és pont azért, mert mindketten azért haltak meg, hogy engem megvédjenek, hogy én élhessek, én már csak azért is be fogom bizonyítani magamnak (és mindenki másnak is), hogy érdemes voltam/vagyok az áldozatukra. Ja igen, nem elfelejtendő: a testvérem még él, ergo már megint beljebb vagyok valamennyivel, mint néhány szerencsétlen. És igen, az sem elfelejtendő, hogy egy HÁBORÚBA csöppentem!
3, Kismillió kérdés leng körül, ami a saját személyiségemet is érinti, illetve a szüleimet is, hovatovább mint utóbb kiderül az egész a társadalmat... Bennem munkálkodna némi tudni vágyás a válaszokat illetően... De ez én vagyok! Nem Tris...
Tris-t egyetlen központi probléma foglalkoztatja csupán, méghozzá az, hogy megölte Will-t. Meg hogy amúgy is milyen pocsék ez az egész helyzet, meg Ő maga is, meg amúgy is... Így nem tesz mást csak saját búbánatában agonizál, jó mélyre lovalva magát ebbe a mondvacsinált krízisbe. Azért mondom, hogy mondvacsinált, mert az első harminc oldalon lezajló ilyetén megnyilvánulások, még ébreszthetnek szimpátiát, de ha a dolog már kétszáz oldalon keresztül zajlik, akkor egyetlen érdemi gondolat fogalmazódik csak meg az olvasóban, méghozzá a következő: valaki lője már le ezt a libát! Ha halni kíván, hát haljon meg! Lehetőleg minél hamarabb... És vicc, de ez a kérés hiba nélkül teljesül is - de erről majd később.
Szóval ott állunk, nyakig merülve a halálvágyba, az öngyilkos küldetésekbe, és Tris saját kis agyi labirintusába, ami egyenesen hozza a következő problémát: az elhidegülést. Mivel Tris úgy hiszi, hogy a fájdalma csak és kizárólag a sajátja, így elzárkózik Tobias elől is, aki egy ideig próbálkozik, majd szép, kedves szavakkal ultimátum elé állítja hősnőnket. Tehát, még az eredetileg élvezhető, és jól felépített romantikai szál is inogni kezd. Ezen a ponton én már ott tartottam, hogy félbehagyom a könyvet. De erős ember lévén - és mivel már olvastam ettől jóval rosszabb könyvet is - tovább erőlködtem.
A csoport nélküliek vezetőjéről kiderül, hogy nem más mint Tobias anyja. Hőseink közt itt megint mélyül egy kicsit az árok, mert Tris nem találja meg a leendő anyósával a közös hangot... Tobias hezitál, hogy most bízzon-e a rég nem látott mamában, vagy sem... Aztán totálisan felborul a rend. A csoport nélküliek kiharcolják maguknak az autonómiát, ami még nagyobb anarchiát eredményez. Újra menekülünk, méghozzá a kerítésen messze túlra, ahol fény derül majd a nagybetűs IGAZSÁG-ra.
És ezen a ponton kaptam én az első agyérgörcsöt, illetve itt indult először habzásnak a szám.
Volt az a sorozat pár évvel ezelőtt, aminek az volt a címe, hogy Lost. Lezuhan egy repülő egy elvileg lakatlan szigeten, ahol a túlélők nagyon sok furcsaságot tapasztalnak. A szigetet nem tudják elhagyni, és minden jel arra mutat, hogy valamilyen természetfeletti erő tartja a markában őket. Én végignéztem azt a sorozatot. Először azért követtem, mert érdekesnek találtam. A végén pedig már csak azért, hogy megtudjam, mi is van a szereplőkkel tulajdonképpen. Ufó rabolták el őket? Kormánykísérlet akaratlan résztvevői? Valamilyen isteni hatalom szórakozik velük? Vajon mi a tücsök történhetett velük? Mi lehet a központi motívum?
Az alkotók addig spanolták a nézőket, addig csűrték-csavarták a szálakat, hogy mire a befejezésig jutottunk, bármit mondtak volna az vérszegénynek hatott volna. Egyrészt mert mindenki, aki belemerül egy sorozatba - legyen az könyv, vagy film - egy esetleges nyitott kérdés esetén, automatikusan konspirálni kezd. Megvitatja magával a lehetőségeket, kizárja azokat az opciókat, amik ezért vagy azért nem logikusak. Lehet hogy megvitatja a kérdéseit a barátaival is... És ha túl sokáig húzódik a nyitott kérdések megválaszolása, akkor teljesen mindegy mi lesz majd a válasz, már senkit nem fog váratlanul érni, mert nagy a valószínűsége annak, hogy a sok tanakodás közben már felmerült, mi több kivesézésre került a végső nagy igazság is. Itt lép képbe az időzítés. Ha valaki történetet ír, annak figyelnie kell arra, hogyan, és mikor adagolja az információkat, illetve hogy mikor lebbenti fel a fátylat. Ez megint olyan, mint megírni a tökéletes szimfóniát. Következetességet igényel, odafigyelést, átgondolást. Meg kell ismerni a saját kis történetünk gyenge pontjait, ki kell dolgoznunk, át kell vizsgálnunk, szerkesztenünk, minimalizálva az esetleges logikai bakik lehetőségét, és úgy kell az irányjelző zászlókat leszúrnunk, hogy az olvasó úgy érezze, nincs vezetve, hogy meg legyen arról győződve, hogy azért tudja azt amit tud, mert kikövetkeztette. Ha az irányjelző zászlócskák túl sok információt adnak át, akkor bukik a történet. Ha nem adnak át eleget, akkor is bukik a történet. Ha túl sokáig húzzuk az időt, és nem adunk egyenes válaszokat időben, akkor a figyelem bomlásnak indul, és az olvasó lehet hogy elindul olyan szálakon is amiken nem kéne, vagy túl korán indul el azon a szálon. Ha túl hamar térünk a lényegre, akkor pedig összecsapottnak hathat az egész, illetve elveszti a teljes sztori a varázsát. Veronica Roth a felsorolt hibák közül, szinte mindet elköveti, méghozzá példásan. Nem ad megfelelő mennyiségű információt, amit ad azt se jókor adja... Felturbózza a kedélyeket, de a sok féligazság, és rejtélyes félmondat miatt, az ember agya olyan száguldásba kezd, amit még a kengyelfutó gyalogkakukk is megirigyelne. És mire eljutunk a nagy igazságig, nem telik többre az embernek, csak egy nagy adag hümmögésre, illetve egy zsibbadt érzésre, ami olyan hangzatos gondolatfoszlányokkal van tarkítva, mint az "ennyi?", meg a "most mi van?", illetve a "na ne már!". Ettől már csak az a jobb, ha a konfliktus középpontját úgy építi fel az író, hogy túlkomplikálja, olyan zseniálisan, hogy az olvasó szépen lassan elkezd belezavarodni. Veronica Roth e mellé a jellemző mellé is tehet egy méretes nagy pipát.
A helyzet a következő...
A falon/kerítésen túl a nagyvilágban hőseink belebotlanak az emberiség egy másik csoportjába, akik rendelkeznek a tudással. És itt kezd a dolog érdekes kacifántokat hozni. Megtudják, hogy valamikor régen genetikai kísérletezésbe kezdett a társadalom, mert miért ne. Ennek a genetikai kísérletnek az lett a következménye, hogy megszülettek azok az egyedek, akik bizonyos szempontból tökéletesítettek, de más szempontból sokkal agresszívabbak is.
Első logikai baki: 
Legjobb tudomásom szerint mi emberek nem kezdünk bele úgy tömeges genetikai kísérletbe, hogy ne mérnénk fel előtte, mik lehetnek a hosszútávú következmények. A tudományos világ jelenlegi álláspontja szerint, ha engedélyeznék is egy ilyen kísérlet megindítását, azt először egy tesztcsoporton hajtanák végre, mondjuk 20 egyeden. Megfigyelnék a teljes kísérletet a kezdetektől a végig, és ha valami rendelleneset tapasztalnának, bármennyire embertelen is, de leállítanának az egész folyamatot. És mindent dokumentálnának. A könyv álláspontja ezt teljesen megkerüli. Genetikailag manipuláltunk, szarul sült el a dolog, és mint a Skynet a Terminator-ban, úgy a genetikailag kiszuperált egyének is fellázadtak, és íme háború.
A következő lépés a történetben, hogy a háború vége az lett, hogy békekötés után a genetikailag elfajzott egyéneket különböző kísérleti telepekre deportálták - igen, ilyen telep Chicago is, ahol Tris felnőtt.
Második logikai baki:
Igazán levezethette volna az írónő hogy ez konkrétan hogy is zajlott, mivel az elmondása szerint a manipulációtól mentes emberiség majdnem kihalt ebben a háborúban, amiből én arra következtetek, hogy a genetikailag módosítottak voltak többen. Egyik reggel a túlnyomó többségben lévő ádáz, és agresszív ellenség úgy döntött, hogy köszöntem, ennyi elég volt? Nem akarok több háborút, mert már unalmas! Inkább zárjatok be! Majd fütyörészve beslattyogtak néhány elektromos kerítés mögé...
Azt is elmondják Triséknek, hogy azért kellett az öt alapcsoportos rendszer, mert így lehetett kordában tartani a társadalmat a kerítésen belül, illetve az is kiderül, hogy volt egy kísérleti telep, ahol nem vezették be ezt a rendszert, és ennek következtében az a telep rohamosan hamar össze is omlott, mindenkit ki kellett onnan menekíteni. Az azon a telepen élő genetikailag módosított egyéneket nem osztották be egy újabb kísérletbe, hanem visszaintegrálták őket a társadalomba.
Harmadik logikai baki:
Mi van? Az egész kísérleti telepes konstrukció azért született meg, hogy meg tudjon tisztulni az emberi génállomány, és ennek ellenére teszünk erre magas ívből, és egy véres háború után hagyjuk, hogy akik majdnem kiirtottak bennünket, odaköltözzenek a szomszédunkba?
Másik: ha azt a kísérletet le tudták állítani, mert a bennlakók elkezdték egymást halomra, ölni, akkor a chicago-i kísérletet miért nem? Hát azért nem, mert az olyan buli... Nézhetjük 24/7-ben ahogy emberek gyilkolják egymást. Popcornt ide! Trisnek meg annyi erre az első reakciója, hogy "hát jó". Azért nekem lehet hogy egy kicsit felcseszné az agyvizem, ha kiderülne, hogy az anyám, és az apám, meg sok más szerettem is azért halt meg, mert egyesek úgy gondolták, hogy ugyan beavatkozhattak volna, de mégsem tették, mert... mert hát... mert csak. Rém épületes kigondolás.
Arra is fény derül továbbá, hogy Tris nem elfajzott - legalábbis a normális genetikai kóddal rendelkezők szerint. Tris egyszerűen csak normális. Azért lehet több csoporthoz is kötni, mert megtisztult a genetikai állománya, emiatt pedig mindenki boldog, merthogy így már el lehet kezdeni kimenekíteni az "elfajzottakat". Hogy arra senki nem gondol, hogy vajon azok akik a kerítésen belül élték le eddig az életüket, mit fognak majd szólni ahhoz, ha egy háború után, mosolygós tudósok tucatjai elkezdik elmagyarázni nekik, hogy nem vagy te "elfajzott"... Sőt! Pont az van hogy tökéletes vagy! Épp ezért gyere velünk, mutatunk neked egy másik életet! Aki meg nem tisztult ki eddig, az így járt...
És csak hogy ne legyen ennyire egyszerű, képbe kerül még egy alternatíva: az elfajzottnak látszó, de mégsem elfajzott egyed - ilyen például Tobias. Ugyan a tesztjei arra utalnak, hogy elfajzott, gyakorlatilag, és genetikai állományát tekintve mégsem az.
Én pedig még mindig ott tartok, hogy: MI VAN?
Persze ez a kín is elindít egy lelki dilemmát. Mire Tris eljut odáig hogy mégsem akar meghalni, addigra Tobias kerül válságba, először az anyjával, majd amiatt, hogy nem illik bele Tris tökéletes kis világába.
Aztán, hogy még egy kicsit bonyolultabb legyen, Roth még azt is beleteszi a történetbe, hogy a társadalomba visszatelepített genetikailag módosított emberek (tudjátok, akiknél nem vált be a kísérleti telep... szóljatok ha kezd zavaros lenni), nem igazán tudják megemészteni azt hogy hibásak. Merthogy nem is hibásak... De ez rohadt jó kiindulópont ahhoz, hogy a kinti társadalmon belül is kivirágozhasson egy konfliktus, egy lázadás... Konklúzió: Roth világában annak sem jó, aki a kerítésen belül van, de annak sem aki kívül.
Ezen a ponton, én már meg sem kíséreltem azonosulni ezzel a valósággal. A főszereplők reakciói elkezdtek hiteltelenek lenni, a történet elkezdett olyan fordulatokat venni, amiktől jobbára csak gúvadtak a szemeim. A sok lelki katyvasz untatott, és már az sem győzött meg, hogy egy-két központibbnak tűnő szereplő feldobja a pacskert -. ami újabb lelki dilemmákhoz vezet.
Ebből következik, hogy mennyire nem voltam a lelkes a harmadik rész első oldalának a felütésénél.
A harmadik kötethez sok hozzáfűznivalóm már nincs. Nagyjából ugyanaz zajlik ott is tovább, mint a másodikban, nagyjából ugyanazon a minden profizmust nélkülöző szinten. Persze a slusszpoén az a történet vége... Tris halála. Összefoglalva: végigszenved az ember több száz oldalt, vakargatja a fejét, néha kínjában vagy röhög, vagy sír, és akkor még a boldog végtől is meg van fosztva...
Veronica Roth saját bevallása szerint direkt építette fel így a sztorit, Tris karakterében is azért ennyire gyakori a halni vágyás, mert ki is nyírja a végére... Szerintem inkább az az igazság, hogy az első könyvvel az írónő túl magasra helyezte a lécet, és ahhoz hogy valahogyan szinten tartsa azt, a rendkívüli megoldásokhoz kezdett hozzá-hozzányúlni. Azért sem hiszek - többek közt - a történetvezetés tudatosságában, mert ahhoz túl következetlenül építkezik Roth. Amit nem tud megmagyarázni, azt nemes egyszerűséggel megkerüli, igyekszik elterelni róla a figyelmet, de ezt sajnos egy szemfülesebb olvasó azonnal észre is veszi. Aki pedig nem itt akad el, az a történet végső motívumán - a hősnő halálánál- fog nemtetszően fölmordulni. Az egyetlen szerkezeti tudatosság, ami megmutatkozik, az a Tris személyiségét körülölelő hármas tulajdonság. Az első körben inkább a Bátraké a főszerep, itt megismerhetjük hősnőnk bátor oldalát. A második kötetben túlnyomó többséggel a Műveltek álláspontjával azonosul a főszereplőnk. A harmadik kötet - nyilvánvalóan a vége miatt - az önfeláldozásé. Mondjuk itt is feszül egy ellentmondás: Tris bátorsága az önfeláldozó-kényszerének köszönhető, abban rejlik az alapja, bár a mai napig nem tudom eldönteni, hogy ez bátorság-e avagy csupán csak hülyeség.
A végső érzésem pedig a trilógiával kapcsolatban, két nagy részre osztható:
1, soha többé nem fogom elolvasni - egyszer is sok volt;
2, ugyan nem szoktam ilyet mondani, mivel erősen ellenzem, de most mégis kimondom: remélem a filmkészítők a sorozat többi részét át fogják egy kicsit formálni, és nem fognak mereven ragaszkodni a könyvhöz.
Nagyon sajnálom, hogy ilyen élménnyel kellett "gazdagodnom" ezáltal a könyv által. Olyan erősen bíztam, reménykedtem, hogy ez most más lesz... Nem jött össze.

Lauren Oliver: Káosz/ Lauren Oliver: Rekvíem (2012/2013)

A Delírium, a trilógia indító kötete engem igazán meggyőzött. Nem az a sodró lendületű, nem is az a vérben tocsogó fajta volt, de szépen szisztematikusan építkezett, és a maga kis lassú ütemében igazán szép ívben férkőzött be a bőröm alá. Központi idegbajként itt a szerelem léte, nem léte szerepel, az az érzés a legpusztítóbb, így ezt akarják kiirtani a társadalomból. Persze itt is van kerítés/fal/kapu, annyi különbséggel hogy itt odaát a vadonban a Veszettek élnek, azok akik nem lettek megtisztítva a szerelemtől, meg úgy en bloc a heves érzelmektől. Lena a hősnőnk mégis összeszűri a levet egy Veszettel, Alex-szel, és kettőjük kapcsolata gerjeszti majd a későbbi problémák hadát. Az első kötet azzal zárul, hogy megpróbálnak megszökni Portland-ből, de menekülés közben Alex-et lelövik, nem marad nekünk más csak a kép, ahogy a srác mellkasán egyre nagyobb a vértócsa. Hát persze hogy egy ilyen finálé után az ember lánya úgy kap a folytatás után, mint akit kényszerítenek rá!
A második rész valami fenomenális. Felülmúlja az első részt. Technikailag két részre oszlik, egy "akkor"-ra, és egy "most"-ra. Miután Lena elszökik Portlandből, egy Veszett csoport megtalálja, meggyógyítja - merthogy a nagy menekülésben hősnőnk is megsérül -, és befogadják maguk közé - ez képzi a sztori "akkor"-ját. A jelenben Lena hamis személyazonossággal újra a társadalom aktív tagja, kémkedik New York-ban. Nem bonyolítanám agyon most a mesélést, így a lényegre térek. Van a társadalomnak egy befolyásos vezetője, aki foggal-körömmel harcol a megtisztulás mellett, és akinek van egy Lena-val közel azonos korú fia, Julian. A Veszetteknek is két csoportja létezik, az egyik része csak békében szeretné leélni az életét, kint a Vadonban, a másik rész azonban erőteljesen terrorista tulajdonságokkal bír, céljuk megdönteni a társadalom jelenlegi struktúráját. Egy ilyen kötelező jellegű tömeggyűlés alkalmával, a veszettek szélső csoportja támadást indít a jelenlévők ellen, és a nagy felfordulásban Juliant elvezetik a testőrei. Lena a fiú után ered, aminek az lesz a következménye, hogy mindketten fogságba esnek, egy cellában... Egy még ki nem kezelt fiú, és egy soha nem kezelt lány. El lehet képzelni a továbbiakat. Ugyan Lena szíve majd megszakad Alex hiányától, idővel képes lesz elfogadni a tényt, hogy a szerelme meghalt... És bár nem akarja egyikük sem, elkezdenek vonzódni egymáshoz. Julian karaktere nekem nagyon szimpatikus volt. Nem túl hisztis, kicsit zavart, de jószívű fickó, aki képes rugalmasan gondolkozni, ha a helyzet megkívánja. Tulajdonképpen a történetben ide-oda ugrálunk aközt, hogyan épült fel Lena a szökés után, hogyan épült fel a veszteségeiből, és aközt hogyan nyílik ki újra a szíve egy fiú iránt, és hogyan talál vissza újra a saját újára - persze ez mindazon idő alatt zajlik le, míg Julian-nel együtt menekülnek, szabadulnak. Bravúros! Nincs túlbonyolítva, következetes, megfelelően árnyalt jellemekkel. Ugyan itt is belerohanunk az olyan kérdésekbe, hogy ki a barát, és ki az ellenség, meg itt is napfényre kerül a Star Wars óta már legendássá vált "én vagyok az apád!" mondat pepitája... De egyszerűen nem zavart. Beleillet a sztoriba az összes megjelenő kacifánt. És bár Alex-et nagyon megkedveltem az első kötetben, a második kötet közepénél már Julian-nek szurkoltam, és minden elhalt tini idegvégződésem bízott abban, hogy hőseink meglelik egymás mellett újra a boldogságot. Van benne kis izgalom, kis szerelem, némi dilemma itt meg ott, mindenből kapunk egy keveset, és én olyan boldog voltam, hogy csuda, mire letettem a második kötetet. Le kell lőnöm az előre sejthető poént... Alex nem halt meg. Hát naná hogy nem! A kötet záróakkordjaként megjelenik, mi pedig megint benne leledzünk abban a csávában, hogy akkor gyorsan, ide nekem a harmadik részt is. 
Bevallom őszintén, engem ebben a történetben, még a sokat rágcsált szerelmi háromszög ténye sem ingerelt fel... eddig a pontig. Ahogy a harmadik részt elkezdi olvasni az olvasó, rájön arra, hogy minden, de minden, ami jó volt az első két részben, az itt semmivé foszlik. A befejező kötet nem szól másról, csak agóniáról, hogy vajon melyik srác is lesz a befutó. És mindez történik a legönzőbb, legnyávogósabb szemszögből, amit ember elképzelni képes. Halálra untam... De még talán ez nem is lett volna akkora baj, ha a végén a csattanó nagyot szól. Vagy ha szólt volna egyáltalán. De ennek a trilógiának konkrétan nincs vége. Elvergődtem az utolsó sorokig, aztán felvontam a szemöldököm. Mondom, ilyen nincs, nem lehet... Elképzelhető, hogy benéztem volna valamit? Ez nem trilógia? Lenne még egy része? Hát nincs! Miután a legmélyebb bugyrokat is átéljük Lena szemszögén keresztül, a "két pasi bukik rám, jaj melyiket is akarjam" témának, nem kapunk semmit. De SEMMIT. Alex szerelmet vall, Julian eltűnik egy harcban, és kapufa... Ennyi. Nem tudjuk meg hogy Julian életben marad-e, Lenatól egy annyi futja, hogy "remélem nem esett baja". Alex elmondja a monológját, majd balra el, és... És csapó. Vége. Nem tudjuk meg melyik pasit választja, sem semmi mást. Ha nagyon elvont művészlélek aggyal gondolkozom, akkor ezt értelmezhetném úgy is, hogy itt a szabadság a lényeg, a szerelem szabadsága, a választás szabadsága. De én nem vagyok ennyire elvont művészlélek! Ha már ráfordítok órákat egy szerelmes könyvre, aminek a központi motívuma is nem más, mint a szerelem, akkor ugyan engedtessék már meg nekem, hogy egy bazi nagy holtomiglan-holtodiglan szerelmet kapjak a végére, lufikkal, meg szivárványokkal, meg hatalmas elpukkanó piros szívecskékkel, és hát hogyne hogy mindezt a csöpögő romantika égisze alatt. Ezmiez? Három kötet... három hosszú kötet után kiszúrni az ember szemét egy ilyen befejezéssel. És ne legyek dühös! De dühös vagyok! Mi több... Egyenesen dühöngök! Mi ütött ezekbe az írónőkbe? Pfff...
Két disztópiából, kettő nesze semmi fogd meg jól...
Roth legalább annyiból kegyesebb volt, hogy már a második rész közepén elkezdte elbénázni a dolgokat. Oliver kitartott majdnem az utolsó percig.
Azt kell mondjam, mind a két könyv mumus. Mumusnak az olyan könyveket szoktam becézni, amiről azt hiszed hogy jó, mert hogy jó is, aztán jól el lesz rontva. A mumusok sok esetben rosszabbak, mint az eredetileg pocsék könyvek. A pocsék könyvektől nem vár el az ember semmit. A mumusoktól viszont igen, és ebben rejlik a gyilkos jellemük. Elvárás kontra totális hanyatlás, ebből születnek a legszebb pofára esések. Nem mondom senkinek hogy ne olvassa el ezeket a könyveket, mert akik szeretik az effajta szórakozást, vélhetően minden intő szó ellenére neki fognak szaladni ezeknek a könyveknek - ahogy én is tettem. Én csak a cserkészek nemzetközi jelszavával tudok jó utat kívánni, minden vállalkozó kedvű olvasónak: legyetek résen!

Értékelés:
Roth: A Lázadó 6 pont
Roth: A Hűséges 5 pont
Oliver: Káosz 8 pont
Oliver: Rekviem 5 pont
Share:

2014. május 27., kedd

Karen Erickson: Játék a házassággal /2013/

Szóval az úgy volt, hogy belekezdtem Katie Ashley Az ajánlat c. művébe, amikor is megérkezett hozzám Malpas trilógiájának a második része A férfi alatt. Szándékosan választottam Ashley könyvét következő olvasásnak, mert a fülszöveg volt annyira felcsigázó, hogy mertem feltételezni, hogy jó lesz ez nekem. Szerintetek mennyire lehettem boldog, ha a századik oldal előtt letettem pihenni a könyvet, és inkább fellapoztam Malpas rém sok mondanivalóval bíró folytatásos alkotását, amiben a kortalan kurvapecér, dühkezelési gondokkal küzdő férfi a belsőépítészével vagy mijével kavar? Hát ez az! Megint túlbecsültem magam, mert Malpas bevégezte, amit Ashley elkezdett: ledarálta a maradék agyamat - ráadásul sikerrel tette mindezt a könyve első ötven oldalán!
Tehát ültem két könyv fölött, és pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy most ugyan mit tegyek...
És piszok ronda módon azt tettem, hogy elkezdtem olvasni egy harmadikat, a Játék a házassággal-t. Hogy miért pont ezt kezdtem el olvasni? Nem bonyolult a sztori... Ez volt a táskám aljára süllyedve. Ki tudja mióta hurcolásztam már magammal. Terjedelmét, és fizikai paramétereit tekintve, akár egy életen keresztül is cipelhettem volna, nem nagyon tűnt volna fel. És igen, kedves olvasóim, ez most egy kőkemény gúnyba öltöztetett kritika volt. Így óhajtom kifejteni a könyvek vastagságára irányuló nemtetszésemet. Oké, egyszer még elmegy, hogy könyvnek becézünk egy fecnit - bár ez olyan mint grizzlynek titulálni egy bolyhos kiscicát -, másodszorra már kevésbé lesz humoros a dolog, harmadszorra pedig már egyenesen kész röhej az egész. Kiváltképp akkor, ha sorozatról beszélünk, aminek minden egyes darabja éppen csak eléri a kétszáz oldalt. Nem az az elvárásom az írók felé, hogy Tolsztoj után szabadon, olyan vaskos könyveket írjanak, amiket önvédelmi eszköznek is kitűnően lehetne használni, hanem csak annyi, hogyha megvan az ötletük, és érzik, hogy az az ötlet nem egyenlő a Háború és békével, akkor ne tegyenek úgy, mintha mégis egyenlő lenne. Ez nem jó nekik sem - mert az önáltatás hosszútávon kimerítő -, és nem jó nekünk sem, mert nekünk kell elolvasni, amit írnak - és ez ha lehet még kimerítőbb, mint az önáltatás.
Szumma szummárum, ez a könyv volt még nálam, amikor beütött az olvasási krízis, és para, így sok választásom nem lévén, ezt kezdtem el. Tanulság: pillanatragasztóval a homlokomra fogom ragasztani az ebook readeremet...




"Sheridan Harper, a megélhetéssel küszködő festőnő, sosem hitte volna, hogy perzselően forró éjszakát tölt majd el Jared Quinn-nel, a helyi profi futballcsapat, a San Jose Hawks szédítő sztárhátvédjével. És még jobban megdöbben, amikor Jared házi publicistája ajánlatot tesz neki: kössön névházasságot a játékossal, hogy távol tartsák Jaredtől a pletykalapokat. Ha ilyen közel lenne Jaredhez, az túl nagy csábítást jelentene, ezért Sheridan, hogy megóvja szívét, ragaszkodik hozzá, hogy a szerződésbe titkos cikkelyt foglaljanak, amely megtiltja kettőjük közt a szexet.
Jared meg akarja tartani hátvédi állását, és San Joséban akar maradni. Nőfaló híre miatt már túl sokszor került a főcímekbe, de kedves, szenvedélyes, új feleségében van valami, ami megmagyarázhatatlan módon csábítja. Szigorúan tilos köztük mindenféle meghittség, de amikor a testek a mélybe zuhannak, követik-e őket a szívek?"

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 302
Ára: 3499 Ft

A következő jelzők jutottak eszembe a könyv első harmadában: elvarázsolt - nem, nem a jó értelemben -, jóindulatúan bugyuta - térben, időben nem orientált, köze nincs a valósághoz, nem ebben a dimenzióban játszódik -, tipikus - de annyira, hogy az már valami fájdalom! -, logikátlan, helyenként értelmezhetetlen, felszínes, elcsépelt, és tudnám még sorolni.

A jóindulatú bugyutaság még nem feltétlenül jelentene rosszat. Használhatnám azt a kifejezést is, hogy gyermeteg. Olyan, mintha egy tisztalelkű bakfis ábrándozna, a maga tökéletes ártatlanságában, és ami meglepő, hogyha ebből a megközelítésből nézem, akkor még hitelesnek is mondható. Teljesen addig a pontig, amíg ki nem derül, hogy főszereplőink felnőttek, és amíg bele nem rángatjuk a szexet a játékba. Ha ezzel a stílussal az írónő egy gimis szösszenetet alkotott volna meg, bőven jól eladhatta volna magát. De itt, jelen könyvünkben, a stílus szűzies indexe akkora árkot képez a történet szálával, amin mindenki nyakát fogja törni, aki olvassa. Olyan érzés lesz az egész, mint egy földúton robogni lengéscsillapító nélkül...
Szemléltetés:

"...keble a férfi lapockájához nyomódott, arca közel került a férfiéhoz. Csókot nyomott a nyakszirtjére, selymes haja az arcát súrolta, belélegezte a fűszeres, férfias illatot. Egész éjszaka képes lett volna így feküdni."

Idilli... Alig pár sorral lentebb pedig:

"Jared behunyta a szemét, és nagyot nyelt. Felnézett, ragyogó, kék tekintete találkozott az övével, miközben lassan sajgó, nedves pinájához nyomakodott."

Ez egy stilisztikai matt, és abból is az egyik legdurvább fajta. Persze a helyzet komolyságát az is súlyozza, hogy a szereplőink olyan kedvesek, és aranyosak, oly mértékben bájosak, hogy eleve nehezen találni meg a tényleges konfliktust a könyvben - merthogy nincs is benne komoly konfliktus. De a lényeg az, hogy adott két felnőtt, alapvetően teljesen normális ember, akik vonzódnak egymáshoz, és íme szex, meg íme szerelem, és vége. Nem túl bonyolultak a figurák, nem sikít róluk, hogy minden vágyuk lenne a duhajkodás, nem is illik hozzájuk a kivetkőzés, de azért beleerőltetjük a sztoriba mert manapság ez a divat, és mert egy 18+-os könyvről van szó - és mint tudjuk egy ilyen könyv alapfeltétele a kevésbé festői fogalmazás. De miért baj az, ha egy könyv alapvető felépítése kedveskedő? Mondhatni tipikusan romantikus? Megmondom miért: mert ha ez a sztori egyszerű romantikusként jelent volna meg, mindenféle pongyolafogalmazás nélkül, akkor elhasalt volna már a rosta elején, mert lagymatag. Lapos. De egy kis "pinával" itt, meg ott, meg egy-két nyers káromkodással, máris kategóriát lehet vele ugrani, és el lehet adni az egészet... Nem értem, hogy ugyan miért is jó ez így, de így van, én pedig megint úgy érzem, hogy hülyének vagyok nézve.

Amúgy ha ezt az oltári nagy bakit nem veszem figyelembe, akkor is volt bajom a fogalmazással helyenként.
Példa:
"Keményen meglovagolta a férfit, érezte ujjait a csípőjén, ahogy irányítja, és kíváncsi volt, maradnak-e rajta nyomok, de nem igazán érdekelte."

Na most akkor kíváncsi, vagy nem érdekli?

Az igeidők is bicsaklanak itt, ott, de mit számít. Fő az igényesség, és az alapos munkavégzés...

A történet...

Ajvé...

Több helyen kapaszkodnom kellett, hogy ne álljak fejen a kétségbeeséstől.

Az alapfelállás szerint, van egy nagyon híres profi amerikai focit űző sportolónk, egy irányítónk, aki természetesen a megtestesült tökéletesség. És mint a férfitársadalom eme fantasztikusságában utánozhatatlan példánya, azt teszi, amit mindenki tenne a helyében: csajozik. Emiatt van neki rossz híre, amit nem néz jó szemmel a klubjának az új tulajdonosa. Megoldás: nősüljön meg! Mert mint tudjuk, minden létező probléma orvosolható egy álházassággal. Rossz a társadalmi megítélésed? Házasodj meg! A családod állandóan azzal nyaggat, hogy nősülnöd kéne? Házasodj meg! Örököltél egy névleges címet, és emiatt nem mehet férjhez a húgod? Házasodj meg! Ferdén fingott egy kecske? Sebaj! Házasodj meg!
Hogy az senkinek egy percig sem jutott az eszébe, hogy mondjuk azzal is lehetne javítani a rossz marketingen, hogy különböző jótékonysági munkát vesz szerencsétlen faszi a nyakába! Vagy hogy mondjuk támogatni kezdi a női önvédelmi tanfolyamokat... Esetleg megjelenik egy rákkutatást segítő rendezvényen, mint adakozó... Vagy mit tudom én... Biciklizik egy sort, ezzel is népszerűsítve a megújuló energiaforrásokat... Nem! Megnősül! Mert az akkora nagy teljesítmény, hogy rögtön mindenki elfelejti mekkora szoknyabolond. Amúgy meg azt nem értem, hogy a klub tulajának eleve miért fáj az, hogy a dromedár méretű játékosai után bomlanak a nők. Amíg a kupagyőzelem megvan, addig nem mindegy? Én személy szerint annyival lereagáltam volna az újságírói pletykákat, hogy nem cserkészcsapatot pénzelek, hanem egy profi futballcsapatot, és amíg a srácaim hozzák azt a szintet, amit elvárok tőlük, addig engem a legkevesebb mértékig sem érdekel mit csinálnak a szabadidejükben. Kivételt képez ez alól, ha drogozásról, fiatalkorúak megrontásáról, vagy esetleg nemi erőszakról van szó... Ezeket a sportolókat csokorban lengik körül a groupie-k, és az sem elfelejtendő, hogy a legtöbbjük a húszas éveinek az elején kerül a csúcsra, ergo még elég fiatalon ahhoz, hogy oltári nagy ökörségeket kövessen el. És a valóságban valamiért egész szépen elevickélnek a botrányaik közt. Az meg végképp kiábrándító következtetés volt a könyvben, hogy nagyon sok híres házasság, álházasság, mert... Mert miért is? Olyan emberekre vonunk le következtetést, akik ha akarnának egy országot megvehetnének a vagyonukból. Nem hiszem, hogy egy olyan ember, akinek van annyi hatalma, hogy telket vehetne a Holdon, sőt építkezhetne rá, sőt akár még fel is vitethetné magát oda a magánűrsiklóján, abban látná saját sanyarú sorsának a megváltását, hogy kényszerű, észérvekkel nehezen megindokolható házasságot köt valakivel. Oké, biztos volt ilyenre is példa... mondjuk egy királyi családban, ahová még mindig nem tört be jelen évezredünk... vagy az eszkimóknál... vagy mit tudom én... De hogy a tipikus hírességek tuti nem ezzel kompenzálják a negatív hírnevüket, na az is biztos. Már csak azért sem, mert a marketingesek szerint, a rossz reklám is reklám... Szóval még mindig oda lyukadok ki, hogy logikát keresek ott, ahol nincs...
Na lépjünk tovább ezen a történeti agybajon, mert sosem fogok így a véleményem végére érni.
Amúgy ha nagyon ki kellene még egészítenem a történethez fűződő véleményemet, akkor azt mindenképpen odabiggyeszteném, hogy betegesen hangsúlyos "átlagos nő" hangvételében íródott műről beszélünk - és az "átlagos nő" alatt, most azon sztereotípiák végtelen sorát értem, ami miatt a férfiak tömegével gyártják a szőke nős vicceket. Főhősnőnk szinte minden olyan tulajdonságot felsorakoztat, amitől még engem is kiver a cifra ragya. Hisztis, álszent, imád nyavalyogni, képtelen a következetességre, önző, nem használja az eszét, az empatikus készségei kimerülnek az "én"-nél, a "magam"-nál, és a "nekem"-nél, és imádja a legjobb barátnőjét, akihez valamilyen megmagyarázhatatlan megindoklási kényszer is fűzi. És itt kérném meg minden hűséges olvasómat, hogy nyugtasson meg, hogy nem minden nő van összenőve a legjobb barátnőjével, és nem minden nő funkcionál úgy, hogy bármi történik is vele, azzal rögtön a barátnőhöz rohan. Sőt! Egyenesen mély lelki traumát él át azért, mert valamit NEM mondhat el a kedves lelki társának... aki nőből van. Uram bocsá' nekem erről megint ellenkező a véleményem. Marhára nem érdekel hogy a nem létező barátnőim kivel kavarnak, szexelnek, randiznak... Hogy most egy, vagy több éjszakás kalandjuk volt-e, egy pasi vagy féltucat ment-e rajtuk keresztül. Egyszerűen nem érdekel. Vizuális típus vagyok, mindent elképzelek, és lehet hogy bennem van a hiba, de nem vagyok hajlandó még csak belegondolni sem abba, hogy a soha nem volt barátnőm, hogyan nézhet ki kamaty közben. Az meg végképp nem fogja meg az agyam, hogy az aktuális pasija paraméterei milyenek, nem beszélve a lelkizésről, amitől egyenesen a falnak rohanok. Ha valakinek kínja van, az kezelje le. Tegyen vele valamit, vagy ne tegyen, de nem kezdjen el siránkozni, mert isten bizony én lefejelem, ha előttem csinálja. Röviden: marhára kényelmetlenül éreztem magam a könyvtől. Ha pasi lettem volna, én tuti elhajtottam volna ezt a művészlelkű isten csapását a fenébe, nem hogy még könyörögjek a szerelméért. Na majd nem... 
És akkor a kedvencem: a klisé. De akkora, ami már a jóízlés határát súrolja. Szóval lelki nyavalyát csinálunk abból, hogy a közvélemény hogyan ítél meg bennünket. Még egy hiba: nem leszarom mit gondol a közvélemény? A közvélemény szeretne együtt élni életem szerelmével, az abszolút tökéletes férfival, vagy én? A közvéleménynek kell elviselnie a pasas minden defektjét, vagy nekem? A közvélemény bújik ágyba ezzel a nők álmával vagy én? Ismeri a közvélemény annyira a hapsit, mint én, vagy sem? Akkor meg? Engem ugyan nem tartana vissza a közvélemény attól, hogy azzal legyek, akit szeretek, ha úgy döntök, hogy vele szeretnék lenni. Ismerve magam, ezt pár tíz mondatban a közvélemény tudtára is adtam volna, méghozzá nagyon hamar. Nem bujdokoltam volna hosszú napokon keresztül a barátnőmnél, mert hát a közvélemény...
De kellett ez a műhiszti ahhoz, hogy elroboghassunk a végkifejlethez, ami nem más, mint a nagy szerelmi vallomás, nyilvánosan az országos sporthírekben, a győztes meccs után... Mindezt megfejelve a pályára történő lelkes behatolással, és a hosszú, nyálas csókjelenettel! Anyám, ne sirass! Most ez komoly? Amikor ezeket a sorokat olvastam kedvem lett volna az asztalra borulva hangosan kínlódni! Egyrészt, mert ez annyira művi, és színpadias, amitől épeszű embernek a gyomra kezd forogni. Másrészt, mert akinek tényleg az a vágya, hogy így valljanak neki szerelmet, annak komoly bajai lehetnek az önmegerősítés terén. De nem baj, mert oltári jót röhögtem mindeközben a következő miatt... A jelenet úgy zajlik hogy hősnőnket feltartóztatják a dromedár testőrök a pálya szélén, akiket a barátnő segítségével (ugyan ki máséval) kicselez (!!!!!), és beront a pályára hites urához, hogy a nyakába csimpaszkodva biztosítsa arról, mostantól nem telik úgy nap, míg világ a világ, hogy iránta érzett szerelmét ne hangoztassa hangosan, nap nap után.

Ezzel szemben a valóság:

1, A testőröket elég színvonalasan kiképzik. Ha megpróbálsz elsurranni mellettük, nagyon hamar arra fogsz ébredni, hogy a szád tele van földdel, a karod természetellenesen ki van csavarodva, nem tudod eldönteni hol fáj, mivel nyaktól lefelé egy merő fájdalom vagy, fegyvert tartanak a homlokodhoz, és legalább három batár állat könyöke, térde nyomul egy-egy belsőszervedbe, amitől nem kapsz levegőt. Az oxigénhiány miatt aranyos kis táncoló karikák lepik el a látóteredet, és bár az utolsó értelmes gondolatod az, hogy mindjárt megmagyarázod mi történt, mit is akartál, a megvalósításig nem jutsz el, mert elájulsz. A fogdában pedig senki nem foglalkozik veled...

2, Aki volt már nagyobb stadionban, aminek neve van, az tudja, hogy meccsen kívül is be lehet menni egy körsétára, aminek jól meghatározott útvonala van. Angliában a nevesebb csarnokokban, szigorúan tilos a fűre lépni, méghozzá olyan szinten, hogy már arra is harapnak a bobby-k, ha a fejedben megfordul a gondolat. Ha pedig meg is teszed, és becsúszol a pályára, mert az mekkora muri, akkor legalább öten fognak durván letámadni, és kedvesnek alig nevezhető módon kitessékelnek a stadionból.

De hősnőnk kicselezi a biztonsági embert, és puszilkózni kezd a párjával, élő egyenes adásban, ahol nem sokkal később verbálisan is megerősíti a férfi a gyengébbek kedvéért, hogy Ő mennyire szerelmes, és hálás, amiért olyan nője van, mint hősnőnk. Valaki lőjön le! (Annyiszor írtam már le ide ezt a mondatot, hogy félek, valaki egyszer tényleg megpróbál lelőni... Kérlek, ne tegyétek!)

Mindezek után, azt kell mondjam, ezzel a könyvvel is adtam egy szép íves pofont a... szóval, magamnak és a stílusérzékemnek. Nem ajánlom ezt a könyvet sem, legfeljebb csak akkor ha már nagyon nincs mit olvasni. Tény, olvastam már ettől rosszabbat is, de addig nem fogok süllyedni, hogy azért kezdjek el pozitívan tekinteni egy könyvre, mert van tőle sokkal rosszabb is. Ez sem egy mestermű, nem ránt magával, és a fenti hibák miatt, határozottan nem olyan nőknek való, akiknek helyén van az öntudatuk.

Értékelés: 4 pont 

Share:

2014. március 22., szombat

Sylvia Day: Megigézve 2014/

Hát jaj... Döbbenetem olyan hangos, hogy leginkább csak néma csenddel, és meg-megránduló szemöldökkel tudnám igazán szemléltetni. Ami pech, mivel elvileg eléggé szófosó vagyok, illetve ebben a blogban az írott szó a nyerő, és hát úgy sem jártam még soha eddig, hogy ne tudtam volna jó bő lére eresztett körmondatok özönével kifejezésre juttatni a nemtetszésemet vagy éppen a tetszésemet... De most ez a helyzet. Sokkot kaptam, másra nem tudok gondolni... Dermedten, arcomra fagyott mosollyal várom hogy az ihlet, a pozitív és kedves ihlet, ledöntsön a virgácsaimról... Várhatok szerintem amíg meg nem vakulok, így inkább előveszem indulatos, maró gúnytól fröcsögő, kevésbé kulturált oldalamat, és leveszem róla a szájkosarat. Előre is elnézést kérek a következőkben felvezetett mondatokért, mert ugyan a legjobb tudásom szerint meg fogom próbálni visszafogni magam, de ígérni nem merek semmit.


"Max Westin maga volt a megtestesült szexualitás. A lány már a közelségéből, a szagából érezte. Benne minden nyers volt és érdes. Egy őseredeti lény. Akárcsak Victoria.
Max túl hosszan fogta a kezét, sűrű pillákkal keretezett szeme leplezetlenül elárulta a szándékát: magának akarta, meg akarta szelídíteni a nőt.
Victoria. 
Egy szó csupán, de ahogy a férfi szájából hangzott, abból olyannyira sugárzott a birtoklás, hogy Victoria már-már magán érezte a nyakörvet.
Ez hozzátartozik a természetedhez - morogta a férfi. - A vágy arra, hogy valaki megszerezzen.
Ebben a macska-egér játékban minden csak illúzió, ám a szenvedély valóságosabb már nem is lehetne."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 284
Ára: 3499



Van egy nagyon kedves felvezetésem a könyvhöz. Említettem már, hogy a munkahelyi kollégák, ha akarják, ha nem figyelemmel kísérik mindennapi idegösszeroppanásaim, amiket ezen kategória becses könyvei okoznak. Persze több alkalommal felmerült a kérdés, hogy teljesen eszemnél vagyok-e, hogy ilyen könyveket olvasok... A válasz: evidens, hogy nem vagyok teljesen eszemnél, olyannyira nem, hogy most már én is kezdem megkérdőjelezni a saját értelmi képességeimet. De mielőtt még önismereti krízisbe hajszolnám magam, kanyarodjunk vissza a kedves kis felvezetéshez. Épp kétrét görnyedtem a megrázkódtatástól, az egyik csavarosan kivitelezett teljességgel igénytelen tőmondaton, amikor az egyik kedves barátom és munkatársam, rákérdezett agóniám okára. Félig röhögve, félig zokogva felvázoltam neki ezt a förmedvényt. Amikor odáig jutottam a mesélésben, hogy a főhősnőnk egy macska - ez amúgy még a beszámoló első egy-két mondatán belül volt - akkor eme kedves barátom (aki mellesleg pasi) szemöldöke enyhén megemelkedett. "Mármint ezt átvitt értelemben gondolod, ugye?" - kérdezte, szerintem abban bízva, hogy azt fogom mondani, hogy "hát persze!", vagy azt, hogy "természetesen!". Fapofával egy szó volt csupán a válaszom: nem. Néhány percnyi "most csak viccelsz!", "nem", "komolyan mondod?", "igen", "ááá, csak viccelsz", "nem" stílusú bájcsevej után sikerült is meggyőznöm drága barátomat, hogy itt szó sincs tréfáról, a főhősnő bezony bagzik. Erre drága barátom csak annyit reflektált, hogy "és ezt megveszik emberek? Mármint pénzért?" Halovány bólintásom után drága barátom pár pillanat erejéig eljátszott annak a gondolatával, hogy pályát módosít, és ír egy hasonlóan igénytelen valamit, mivel úgy néz ki ma már minden idióta könyvelhet el sikert, illetve profitot a piacon.
Egy szóval képes vagyok Day eme remekét leírni: BULLSHIT. De nem a jófajta, amin talán még röhögni is lehet. Nem, ez a teljesen értelmetlen, tartalmatlan, fárasztó, idegölő, buta, agyzsibbasztó fajta, aminek se eleje, se vége. Teljességgel értékelhetetlen, még arra is alkalmatlan, hogy SZ.A.R. kategóriás legyen. Még ANTIKÖNYV-nek nevezni is sértés a kategóriára nézve. Ettől a borzadálytól gyomorfekélyt lehet kapni... Sőt! Azt mondom, hogy egy ízes szalmonellát hamarabb bevállalok, minthogy még egyszer a kezembe vegyem ezt a rémséget. Meg voltam győződve arról, hogy azoktól a ritka nagy baromságoktól, amiket eddig olvastam, nem lehet lentebb csúszni. Tényleg meg voltam győződve róla. Na de ez a... az a... pfffffff... Hát ez viszi a prímet.
Néhány gondolat a történetről...
Adott egy világ, amikben varázslók vannak. Varázslómesterek... Ezeknek a nagyhatalmú mestereknek - istenem, még leírni is fáj - olykor-olykor van familiárisuk. Hogy mik is ezek a familiárisok, azt nem tudjuk meg, mert csak egyet ismerünk meg közülük: hősnőnket. Hogy most a familiárisok állatok-e, vagy emberek-e, vagy gnómok, alakváltók, földönkívüliek, gizmók, karácsonyfadíszek, kaspók, vagy a tököm tudja mik, na arra nem derül fény. Annyit tudunk meg csupán, hogy Victoria egy macska, aki képes emberi alakot ölteni, avagy egy ember, aki képes macskaformába bújni. Illetve azt tudjuk még meg, hogy már nem familiáris, vagyis de, mégis az, mert hatalom ide vagy oda, eredetünket, és természetünket nem tudjuk megtagadni... Visszakanyarodva, és nagyon tömören: Victoria már nem áll senkinek a szolgálatában, meg van vadulva - nem vicc, veszett a lelkem a Tanács szemszögét nézve -, nyakörve immáron nem látható, és eddig senkinek nem sikerült betörnie. Hatalmát régvolt szerelmének köszönheti, Dariusnak, aki utolsó lélegzetével nem csak hogy felszabadította, de még minden erejét át is adta neki. A varázslóközösség atyjai - a bölcs és megismételhetetlen Tanács (eredeti, azt a rohadt mindenit neki, de eredeti!) tagjai - ezt a fejleményt nem tudják nem észrevenni, és elkezdi csípni mindent látó szemeiket a dolog. Annyira ráizgulnak Victoria kivételes pozíciójára, hogy csőstül küldik veszett és tüzelő szukánk után a Vadászokat (hagyjuk... kedvem volna tökön szúrni magam). A Vadászok azok a varázslók, akik szökött familiárisok, és fekete mágiát űző boszik után vetik magukat, amikor meghallják hogy csettintenek nekik. Amin tótágast lehet állni... Max Westin-nek, a Vadásznak, úgy kell doromboló kiscicát varázsolnia Victoriából, hogy minden módon leigázza, ahogy az csak lehetséges. Érzelmileg, agyilag, és szexuálisan is behódolásra kell köteleznie a csajt, hogy annak nyakában megjelenjen a nyakörve, aminek a segítségével újra egy varázslóhoz köthető. Mi van? MI VAN?!!! Ez most komoly? Pornót írtunk a Harry Potter-ből? Hát beszarok...
Minden komolyságomat latba vetettem hogy elkerüljem a sikítással egybekötött göndör kacajt, de nem jött össze a dolog. Persze alig egy perc alatt sikerült nem egy embert magammal rántanom a hülyeségbe, és alig negyedóra múlva már se vége se hossza nem volt, a varázspálcás vicceknek a baráti körünkben... A természetfeletti pálca, mely a megfelelő bánásmód mellett, és a megfelelő ember kezében, szó szerint csodákra képes. A fa, aminek a nektárja függőséget okoz... A jogar, aminek a hatalma oly széles spektrumú, hogy ihaj... ha kell gyönyörrel halmoz el, ha kell megbüntet, magához láncol, és ezt kapd ki, de még vizelésre is alkalmas. Univerzális! SÍROK!
Visszakanyarodva a Harry Potter-hez... Akkor hasadtam meg végleg, amikor kiderül hogy az egyik rossz boszi neve az, hogy Sirius... ARE YOU SERIOUS? BULLSHIT!!!
Ez a macskás, alakváltós, megyek utánad, mint az élő lelkiismereted dolog meg, olyan mintha egyenesen Az arany iránytű-ből szalajtották volna.
Amúgy meg az egész könyv olyan, mintha a Mágus szerepjátékot keresztezték volna Kovi egyik díjnyertesen mély mondanivalóval rendelkező filmjével. Plusz a pálca... És most vérig sértettem a Mágus szerepjátékot, és hazánk koronázatlan pornócsászárát...

Na de haladjunk, lássuk min akadtam még ki...

Azt hinné az ember, hogy a felvázolt trutyi elég is lesz a történetnek, hogy majd kezdhetjük csikorgatni a fogunk a hosszú és fárasztó macska-egér harc (hahaha) közben... De nem! Day alkotott... Összerakta a szereplőket, akik seperc alatt már egybe is kelnek, és függöny le, csapó, zárás, nekünk kedves olvasóknak meg kiülhet a homlokunkra a kérdőjel, hogy: most mi van? Hát az az! Semmi! A második felvonásban Victoria Max segítségével bosszút áll a volt szerelmét meggyilkoló Triumvirátuson (csikarodom, konkrétan csikarodom), majdnem meghal, aztán mégsem. A harmadik felvonásban gonosz boszikat kell kinyírnia Max-nak, amihez a fekete mágiát hívja segítségül, amibe aztán Victoria rokkan bele... Kicsi cicánk abszolút jóból átmegy átlagosba, lesz benn egy kicsi ez is, meg egy kicsi az is. Meg minden más is, amit Westin beletesz... Komplex sztori, húúú de nagyon az.

Nyelvtan... Fogalmazási készségek... Istenem, miket is beszélek...

Idézet:
"Milyen csinos kis punci - (...) -Puha, és szűk, és nedves. Én pedig keményen megdugom, és legcsodálatosabb orgazmust adom neki. Telenyomlak sűrű, síkos gecivel. "

Meg anyádat, azt... Ha elültetnélek kivirágoznál, te gyökér! Az erdőben sikoltoznod kell, hogy ki ne vágjanak, te tuskó! Ezmiez? Igénytelenség, Sylvia Day a neved! 

Idézet:
"Max a nyelvével körzött Victoria mellbimbója körül, s lassan mozgatta csípőjét és farkát Victoria spermával teli hüvelyében. A lány miákolt egyet..."

Miákolt. Nem térek napirendre... A hölgyeményünk miákolt. Így, ezzel a szóval. Miákol. És a mi kis cicusunk itt nem is hagyja abba. A kedves lábfetisiszta. Vagy háromszor érez kényszert a történet csavaros szálai közt arra, hogy férfiúnk szexi lábszárához dörgölőzzön... macskaalakban. Vérben forognak a szemeim...

Idézet:
"- Oóóó, Max! - dorombolta Victoria, és az ablaknak dörgölőzött, miközben a férfi levette a nadrágját. - És nagymama, miért olyan nagy a farkad?
Max kajánul elvigyorodott. Élvezte, hogy Victoria még így kiszolgáltatva is megőrizte a játékosságát.
- Hogy jobban megdughassalak, kedveském."

"És nagymama, miért olyan nagy a farkad?" Nagymama miért olyan nagy a farkad? Remek. Egy meseszerű fantasy bdsm pornó, garantáltan kis költségvetéssel, lábfétissel... Az gáz, ha a lelki szemeim előtt megállás nélkül az NDK pornók elevenedtek meg...? Ja..ja..schneller, schneller... Bitte... Óóóó... És akkor most már a teljes pornóipart is sértegetem...


Van nekem egy nagyon jó barátom, aki előszeretettel hív cicának, főleg ha szalonspicces. Szeretem ha becéznek, így majd minden barátom berendezkedett már arra, hogy mindenhogy szólít, csak a nevemen nem. És én imádom ezt. A cicát is nagyon imádom, mert aranyosan mondja az a valaki, és már annyira megszoktam tőle. És mert mást nem szokása lecicázni. Az ilyen privilégiumok pedig kellenek nekem. Köszönöm kedves Sylvia Day, hogy új értelmet adtál a "cica" kifejezésnek! Mostantól kemény önfegyelemre lesz szükségem, hogy ne kérjem ki magamnak, ha valaki így fog nevezni. Hogy ne éljem meg sértésként! Nakapdbeafaszomat...

Volt egy elmés kis eszmecserém is ezzel a könyvvel kapcsolatban, egyik kedves olvasómmal Nicole-lal. Remélem nem fogsz megorrolni rám, de kénytelen vagyok beollózni ide néhány mondatodat, amik megmosolyogtattak:

Fantáziadús, milliószor felvetett "ezmiez?" kérdésemre adott válasza Nicole-nak (Ő hamarabb kivégezte a könyvet, mint én):
"CICA!! Röhögök rajta,jó nagyokat. Mostantól kezdve ostorozni fogom a makkákat, és mellbimbó csipeszt teszek rájuk, hátha megjelenik rajtuk a nyakörv. :DDD Paranormalis BDSM Cica -Vadász (varázsló) módra. Nagyon süllyed a színvonal."
Kiegészítés: a színvonal a béka segge alatt leledzik...

Hmmm... Kérdésem: ezek után kell még írnom ide bármit is? Kell még ettől jobban ecsetelnem, hogy mennyire igénytelen, mennyire visszataszító, mennyire szavakba nem önthetően szar - és ezt most teljes komolysággal mondom, mindenféle vicces felhang nélkül - ez a könyv? 284 oldal... 284 oldal undort keltő pornó, mindenféle színvonal nélkül. Életem leghosszabb 284 oldala volt ez a valami... mert hogy ezt sem nevezném a legjobb indulattal se könyvnek, na az is biztos. Égetnivaló, máglyára vele...! Bár félő, hogy ettől a műtől, még a tűz is sikítva menekülne. Lehet hogy még a Pokol is kiköpné magából... Ennyi volt, nem tudom tovább fokozni. Hallgassatok rám, ennek ne feküdjetek neki, még akkor se, ha meg vagytok győződve arról, hogy keményvonalasok vagytok. Ez a könyv, nem az a könyv, aminek a hiányosságain jót lehet derülni, ha van az embernek humorérzéke. Ez a könyv maga a két lábon járó "hiányosság"! Abból épül föl, hogy mi nincs benne. Nincs benne normális történet, nincs benne jellemábrázolás, nincs benne értékelhető fogalmazás, és szóhasználat. Nincs benne semmi, de semmi, ami megfogna egy értelmes olvasót.

Értékelés: Bullshit 
Share:

2014. március 11., kedd

J. Kenner: Örök rabság (Stark-trilógia 3.) /2014/

Mielőtt belekezdenék a könyv elmés kicsontozásába, néhány mondatban összefoglalnám, mi minden is történt velem az elmúlt néhány napban/hétben. Az első fontosabb szolgálati közlemény az, hogy ettől a hónaptól, reményeim szerint csak átmeneti, és főleg rövid időre, felfüggesztem a munkásságomat a FilmMagazinban. Nagyon élveztem azt a bő egy évet, amíg filmek véleményezésével szórakoztattam magam, a szerkesztőmet, és remélhetőleg az olvasókat is, de sajnos olyan mértékben összesűrűsödtek a fejem felett a tennivalók, mind munka, mind magánélet terén, hogy valamiről le kellett mondanom. És ugyan fájó szívvel teszem le a pennát az újságnál, de máshonnan nem nagyon tudtam volna lefaragni a kötelezettségeimből. Persze amint újra unatkozó időmilliomos leszek, várhatóan visszakönyörgöm majd magam - bízom abban, hogy utánozhatatlan szerkesztőmnek nem lesz ez ellen semmi kifogása.
A másik nagyon fontos tudnivaló, hogy a falkaszellem, és a tömegek vonzásának köszönhetően most már Twitteren is elérhető vagyok, a nagyon fantáziadús @LindaHolhos néven - a Roselyn minden alternatívája már foglalt volt, intő példaként: lásd ez történik, ha minden közösségi oldalra jó pár éves csúszással próbálsz beregelni. Még jó hogy a nevem annyira ritka, hogy ez biztosan nem foglalt sehol. Amennyiben valakinek kedve szottyan ott követni engem, az tegye meg minden szemérmesség nélkül. (Ez most amolyan alig leplezett felszólítás, mivel éltes korom okán, még csak behatárolni sem tudom, mit is szokás a Twitteren közzétenni... Valamiért sosem éreztem kényszert arra, hogy belekiabáljam az éterbe, hogy most az egyik szál hajam jobban keresztbe áll, mint a másik, de nem félek attól, hogy nem fogom magam feltalálni...)
Aztán hogy mi is történt még...
Sok érdekes újdonságról beszámolni nem tudok, azon felül, hogy lassan egy évig olvasok egy könyvet. Lehet hogy az teszi, hogy az éveimnek a száma immár nem kettessel, hanem hármassal kezdődik, de minden éjszaka eljátszom azt, hogy három-négy oldal elolvasása után bebólintok, majd arra riadok, hogy a számból halkan bugyborászik a nyál. Na ez, minden kétséget kizáróan egy igazán nőies kép. Reggel úgy kelek, mint akit agyoncsaptak, délig azt sem tudom mit csinálok, valamikor délután kettő tájban felébredek, amikor is elkap a lelkesedés és a tenni vágyás... Lelombozó, hogy ez az állapot nagyjából csak fél óráig tart. Hazaérvén úgy vonszolom fel magam a lépcsőre, mint egy beteg teve, és hetek óta a kedvenc bútorom a kanapé - már ha vagyok annyira szerencsés, hogy eljutok odáig, hogy le tudok rá heveredni. Kérdem én: ezt nevezi a köznyelv tavaszi fáradtságnak? Mert ha igen, akkor mindenkit arra kérek, tartsa magát távol ettől a nyűtől, mert nagyon nem jó szórakozás... Mondjuk a dolognak lehet ahhoz is köze, hogy már megint olyan olvasmányokat igyekszem feldolgozni, amik enyhén szólva érdekesek... Itt van példának okért rögtön jelen könyvünk is... És akkor vágjunk is bele!

"Egy milliárdos. Egy szépségkirálynő. Sötét szenvedély. Forró rabság.

Az Örök rabság az erotikus világsiker, a Stark-trilógia befejező része. 

Nikki Fairchild, az egykori szépségkirálynő és Damien Stark, a sportolóból lett milliárdos végzetes, szenvedéllyel teli kapcsolata minden eddiginél drámaibb fordulatot vesz. Vajon igazak-e a befolyásos milliárdos ellen felhozott vádak? Tényleg bosszút állt az őt gyermekként kihasználó férfin? Vajon térdre kényszerítik-e Nikki szerelmét, és lesz-e ereje a szépségkirálynőnek idejében nemet mondani, hogy aztán a végén kimondhassa a mindent eldöntő igent?"

Kiadó: Athenaeum
Oldalak száma: 350
Ára: 3490 Ft




J. Kenner Stark-trilógiájának befejező darabja... Komolyan kételkedtem abban, hogy ép ésszel megélem ennek a fondorlatos történetnek a lezárását. A cselekmény komplexitása rendesen próbára tette agyam értelmezésért, és adatfeldolgozásért felelős területét... Hmmm. Most jön az, hogy valaki majd megnyugtat, hogy ez a trilógia, tényleg csak trilógia, és nem fog csirázásnak indulni, mert viccen kívül, ha ez mégis bekövetkezne, akkor én a kardomba fogok dőlni. Mindenek előtt az első óriási problémám ezzel a... ezzel a... khm... kkk...kön...könyvvvv...vel - ugyan már kit akarok átejteni? Ez nem könyv! Ez a valami minden tulajdonságával ellentmond a KÖNYV fogalomnak. Egy könyvnek van tartalma, üzenete, szórakoztat vagy így, vagy úgy... És hát ezen jellemzők teljes hiányára mit is lehetne mondani? Azt hogy Kenner megalkotott ezzel az egész balhéval valamit: az ANTIKÖNYVET. Ha van gravitáció, meg antigravitáció, meg létezik anyag, és antianyag... Akkor én amondó vagyok, létezzen ANTIKÖNYV is. Az "antikönyv" nem összetévesztendő, a SZ.A.R. kategóriás könyvekkel. A SZ.A.R könyvek annyiban térnek el az antikönyvtől, hogy még tekinthetők könyvnek, bár annyira pocsékok, hogy kínszenvedés őket elolvasni. Az "antikönyv" azonban viselkedésében leginkább egy fekete lyukra hasonlít. Beledobhatsz ezt is, meg azt is, de nem látod mi fog azzal a valamivel történni, nem tudni hol a vége a sötétségnek, vagy hogy egyáltalán hol kezdődik, fizikailag nehezen megmagyarázható dolgokat produkál, és minimum Stephen Hawkingnak kell lenned ahhoz hogy kihámozz belőle némi értelmet - és most nem Mr. Hawkingot akartam sértegetni, bár egy oldalon említeni a férfiút egy ilyen könyvvel, egyenesen istenkáromlásnak számít... Ezért utólag is elnézést.
Az a jó az "antikönyvben", hogy lehetetlen behatárolni, mely művek érdemlik meg ezt a fémjelzést. Ez leginkább egy szubjektív fogalom, ami az emberi érzékenységre apellál. Arra a hiányérzetre, ami akkor keletkezik, amikor az utolsó oldal elolvasása után, nem történik semmi. Ahogy persze nem történt semmi az előtte lévő x száz oldalon sem. Amikor tudod hogy befejezted az adott "művet", érzed, hogy ott a mondat végén a pont, mégsem önt el semmi odabent... Nem bizsereg a boldogságtól a szíved, nem könnyezed meg, de  még csak fel sem idegeled magad rajta - ez utóbbi a legsúlyosabb vétség. Mert ha már idegbajosak sem leszünk, akkor mi marad nekünk kényszeresen szenvedni vágyóknak? Hol marad a fordított pszichológia, az "ez már annyira rossz, hogy jó!" életérzés? És legfőképpen: hogy a fenébe fog így jóllakni a mazochista énem? Milyen perverz dolog már az, hogy megvonják tőlem a szellemi táplálékot? Ez a fajta kínzás már nem vicces. Ez egyenesen szegényes, fantáziátlan... Apropó, az unalomba, bizonyítottan halt már meg valaki? Nagyon bízom abban, hogy igen, mert eszem ágában sincs ezzel beírni magam a történelembe...

Ez lett volna az általános nemtetszésem felvezetése... Most jöhet a részletekben való vájkálás, mert mint tudjuk az Ördög ott lakozik...

Hát hogy mi is volt az én egyik legnagyobb bajom...? Tudom hogy most mindenki, aki írónak vallja magát, sorozat centrikusan gondolkozik, mert miért is írjunk meg egy kötetben valamit, amit el lehet nyújtani minimum három kötetig... De kikívánkozik belőlem a kérdés: ki - de tényleg, komolyan - ki volt az a nem teljesen józan valaki, aki engedélyezte ennek a roggyant sztorinak a három részre tördelését? Enném meg a csepp kis zúzáját az illetőnek! Szegény biztos nagyon magányos ember lehet, ha nem volt mellette egy jóbarát sem, aki jól megbúbolta volna, hogy: hé, ember... nem jó az irány! Azt a sok mindent, ami a három kötet leforgása alatt játszódik, leginkább egyszer háromszáz oldalas terjedelemben, jó nagy részletességgel, és alapossággal ki lehetett volna fejteni... szexszel! De neeeeem... Mi a kicsire nem adunk! Ide nekünk nyomban három kötetet! Aztán majd versenyzünk ki vonul hamarabb kolostorba, mert egy életre elmegy a kedve a kamatytól... Nincs az egész könyvben semmi más csak szex. És igen, én szeretem a szexet... olvasni, meg nem csak feltétlenül olvasni... és igen, eddig azt hittem ezt soha nem fogom megunni... Hát de!

Strukturális felépítésügyileg az egész cudar, mihaszna, antikönyv valahogy így fest:

- kamaty
- pár mondatos eszmecsere arról, hogy - fingom sincs miről, nem volt túl meggyőző a dolog, így "blablabla" -nak értékeltem
- kamaty
- kamaty
- felesleges aggódás minden barát iránt - hát semelyik hősnőnek nincs saját magánélete, hogy még a másikéval is állandóan foglalkozni akar?
- kamaty
- anális kamaty
- kamaty fenekeléssel
- monológ 5-6 sorban arról, hogy mennyire elkeserítő is az, ha valaki azzal kompenzálja a nehéz helyzeteket, hogy önmagát bántalmazza - nem túl mélyen, nem túl mélyen
- kamaty
- kamaty
- "jaj, meg vagyok fenyegetve!" - erről később
- kamaty
- kamaty
- összeborulás
- kamaty
- vége

Ember legyen a talpán az, aki ennyi cselekményszálra, egyszerre, egy időben képes odafigyelni!
Tragédia, minden viccet félretéve... TRAGÉDIA.

A szövevényes történetvezetést már csak a banális ökörségek múlják felül. Milliárdos, ex-teniszcsillagunk a kezdet kezdetétől retteg, merthogy valakinek van arról fotója, amin az látható, ahogy gyermekkorában molesztálják. A képeken egy lánnyal van, aki közel egyidős vele, és aki - nem fogjátok kitalálni - annak a férfinak a lánya, aki molesztálta őket... Azt a kóchengeres, rohadt, büdös, göcsörtös, skótkockás nemjóját neki! Belecsöppentünk egy telenovellába! Ha még hozzáteszem, hogy a képeken látható lány hirtelen felszívódik, illetve azt hogy a felszívódásának az idejével párhuzamosan hősnőnk elkezd - a Több, mint testőr c. film után szabadon - újságpapírokból kivágott betűkkel kivitelezett fenyegetéseket kapni, akkor rögtön le is vonhatjuk a következtetést: nem, ez nem egy telenovella! Rosszabb annál! Már csak azért is, mert az író feltételezi azt, rólunk olvasókról, hogy vagyunk annyira buták, hogy nem ismerjük fel azonnal hogy a molesztáló lánya küldi a fenyegető üzenetek hősnőnknek! Próbál ide-oda terelgetni bennünket írónőnk, igyekszik megzavarni minket, de olyan vérszegényen teszi ezt, amin akár már színpadiasan zokogni is lehetne...Aztán, csak azért mert már olyan régen volt deja vu-nk, hosszú mondatokon keresztül vitatkozunk arról, hogy most ki-kit fog megvédeni, illetve hogyan, és hogy egy magánlimuzinnal történő furikázás, illetve egy személyi testőr jelenléte mennyire roncsolja a női önérzetet. Lefordítva a realitás hétköznapi nyelvére: megfenyegetnek, kis túlzással rátörnek az életemre, lovagom belibben a látóterembe és közli: mától nálam fogsz lakni, a limuzinommal fogsz járni, és a személyes testőröm fog rád vigyázni! Erre én: OKÉ! Na majd nem! Az öntudatom köszöni szépen, nagyon jól meg tudna barátkozni egy ilyen helyzettel, mivel - a franc essen bele - az életemről van szó, amihez valamiért nagyon, de nagyon ragaszkodom. Az öntudatom meg amúgy is mindig járatja a száját valamiért... De egy ilyen helyzetben még Ő is csak bőszen bólogatna, mert ha engem megölnek, akkor meghal Ő is... Igen, határozottan rémisztő, hogy magamról beszélek, magamnak... Lapozzunk. Szóval soha ebben az életben nem reagálnám ezt le olyan frázisokkal, mint a "nem kell engem megvédeni", "nem költözöm hozzád, csak azért, mert veszélyben az életem", "nem fogok testőrökkel megjelenni mindenhol", és a többi, és a többi... Persze hősnőnk levágja a műhiszti, megmutatva ezzel kissé már elszottyadt, leszáradt, de azért még szemléltetésre alkalmas lelki péniszét. Nekem meg aztán tök mindegy, aki hülye haljon meg...
A következő felvonás, amin felakadtam, az a fenyegetésekből adódó feszültségkeltés - illetve annak totális hiánya -, majd a sor végén leledző felkiáltójeles: ROHADTUL NEM TÖRTÉNT SEMMI!

Gondolkozzunk pszichopata aggyal tanfolyamunk első fejezetét olvashatják...

Böki a szemed a szerelmed csaja? Mi sem egyszerűbb! Fenyegesd meg a drágát, a Helyszínelők c. sorozatból elesett intelmek figyelembevételével. A fenyegetéseket rád bízzuk, tulajdonképpen bármi jöhet, amit már valamelyik thrillerben korábban ellőttek. A legfontosabb alapszabály: várd ki, míg az áldozatod idegileg összeroppan. Mikor elérted a kívánt hatást a következő alternatívák közül választhatsz:

1, Rituálisan felaprózod az áldozatodat, és éjszakai fürdőt veszel a vérében;
2, Az 1.-es pont annyi kiegészítéssel, hogy bevárod a zsarukat, és hagyod hogy lelőjenek;
3, Az 1.-es pont annyi kiegészítéssel, hogy öngyilkos leszel;
4, Az 1.-es pont annyi kiegészítéssel, hogy bevárod a szerelmed, és őt is megölöd (itt tetszés szerint pluszban választható a 2-es vagy 3-as pont is);
5, Kedélyesen elbeszélgetsz az áldozatoddal, nyomatékosan megkéred arra hogy pattanjon le a szerelmedről, mert az csak a tiéd, és amennyiben ez nem teljesül, úgy éppen azzal ami a kezed ügyében van, megzsarolod...

Értékelés: amennyiben az 5. pontot választottad, csapnivaló pszichopata vagy. Menj szociális munkásnak!

Első lecke vége.

Persze hogy a könyvben az 5. pont teljesül! Hát mi más is teljesülne! Erre egy szó van: FAKE - de rohadt nagybetűkkel ám! Ki az a háborodott, nem normális, aki így vezet le egy fenyegetős, rémisztgetős felvezetést? Felmerül a kérdés: mi a jó francért vesződött ennyit az a szerencsétlen asszony azokkal a fenyegetésekkel? Sokkal egyszerűbben is megoldhatta volna a dolgot annyival, hogy besétál Nikki újdonsült irodájába - na ehhez is lesz még egy-két mondatom - és közli vele: csajos, az ajtó arra, holnap legyél azon kívül, máskülönben megjelentetem a rólam, és Damienről készült molesztálós felvételeket. Pont. Istenem... nők!

És akkor még egy kicsi a női öntudatról, és önérzetességről ha nem ismernénk őket eléggé... Megismersz egy üzleti zsenit, aki milliárdos. Felajánlja neked a segítségét az új üzleted beindításához... Mire a te öntudatod kategorikus NEM-mel válaszol... AZOK UTÁN, HOGY 1 MILLIÓ DOLLÁRÉRT HAGYTAD MAGAD MEGDÖNGETNI, ÉS MODELLT ÁLLTÁL EGY AKTHOZ! Háááát persze! Anyám borogass... 
Én szokás szerint megint nem ebbe a célzónába landolnék. Én nem feküdnék le pénzért - ahogy azt már korábban kifejtettem, vagy ingyen, vagy sehogy -, de elfogadnám a segítséget. Nem a direkt segítséget, hanem inkább a jótanácsokat. Vélhetően egy nagyvállalati mogul többet tud rólam a vállalkozásokról, mint én. Szörnyű némber vagyok ezért... tudom.

Mindezek után jogos a kérdés: volt még egyéb bajom is könyvvel? Hát volt! A nyelvezetbe azért nem mennék bele, most annyira mélyen, mert az első két részben erre már kitértem, és nem változott azóta sem semmi. Minden mocskos, meg pina, meg fasz (elnézést, ahogy szoktam, csak idézgetek), de engedtessék meg nekem egy sarkalatos pont megemlítése, ami miatt úgy durván negyed óráig röhögtem fetrengve a földön...
Nikki a gyönyörtől agonizál épp - ami nem meglepő, mivel a hölgyemény mást sem csinál, csak ezt -, amikor a következő olvasható:

"- Megbaszlak - mondja, miközben izgatja bekrémezett kezével a csókra csücsörödő végbélnyílásomat."

A csókra csücsörödő végbélnyílását... A csókra csücsörödő végbélnyílását...VÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Na ezt elképzeltem másképp... Felhevült állapotban szeretkező pár... Nő pihegve ránéz a férfire...
- Kérlek...
- Mire kérsz?
- Azt akarom...
- Mit akarsz?
- Kérlek... szeress engem análisan...
- Komolyan ezt akarod?
- Igen!
- Akkor mondd ki! Mondd mocskosan!
- Szeresd! Könyörgöm szeresd... ujjazd a csókra csücsörödő végbélnyílásomat!

Na az a pasi, aki itt nem röhögi el magát, az már sehol máshol sem. Ki az a ferde ember aki úgy gondol a saját segglyukára - bocsánat, bocsánat - mint ami csókra csücsörödik? Ezt a kifejezést érzékletesen felvázoltam kedves páromnak is. Hát Ő elröhögte magát...   

A nyelvezetről szerintem ettől többet mondani nem is nagyon kell.

A kegyelemdöfést a könyv vége hozta meg számomra, a szirupos leánykérés... Ennyi kufirc után kifejezetten sablonosan egyszerűen lett ez a jelenet megalkotva, ami még nem is volna baj. A probléma, hogy ez a lezárás úgy kirí a történetből, hogy már csak a piros dudaorr, és a feje tetejéről a sziréna hiányzik róla. Az egész könyv csak azt szajkózza megállás nélkül, hogy bolondjaink - elmeroggyantjaink - milyen fokú rajongással viseltetnek egymás iránt. Ehhez mérten a frigy, csupán lepapírozása annak ami amúgy szavakba nem önthető - kórképbe annál inkább. Javaslatom: beutaló a kettes idegre mindkét szereplőnek.

Összegezve: örülök hogy vége ennek a rémálomnak. J. Kenner nem barátnőm. Kapcsolatunk így is hosszabbra nyúlt, mint szerettem volna. Amennyiben valaki mégis úgy határoz hogy elolvassa ezt az antikönyvet, annak a nyakába fokhagymát, a kezébe pedig fakeresztet javaslok.

Értékelés: SZ.A.R/Antikönyv
Share:

2014. február 22., szombat

J. Sterling: A hibátlan játék - The Perfect Game /2013/

Jelen bejegyzésem erősen spoileres lesz, mivel csak úgy tudom a véleményemet a magamra oly jellemző lendülettel megfogalmazni, ha lelövöm a történet legnagyobb poénját. Így aki el kívánja olvasni a sztorit, az csak komoly megfontolás után essen neki ennek a kritikának.


"Nem így és nem ezt akarták.
És mégis.
Két fiatal, Cassie Andrews és Jack Carter kezdi meg tanulmányait a főiskolai előkészítőn. Amikor Cassie megismeri az emelkedő csillagú baseballreménységet, Jacket, határozott szándéka, hogy nagy ívben elkerüli ezt a beképzelt fölényes alakot. Ám Jack egészen másképp képzeli: randizni akar a lánnyal.
Mindketten sérült lelkűek, tele bizalmatlansággal, félnek kitárulkozni a másik (és önmaguk) előtt, és így vágnak bele ebbe az érzelmi utazásba, amely a szerelemről és a megbocsátásról szól. De a hosszú út végén talán meg lehet ragasztgatni az összetört szíveket."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 332
Ára: 3499 Ft


Egy újabb new adult remekről beszélhetünk. Kezdek komoly bajba kerülni ezzel a kategóriával. A soha határa, és a Szakítópróba után valamiért az maradt meg bennem, hogy ugyan ez a kategória nem fog csöpögni a szextől - amit nem bánunk, amennyiben a történet jól van felépítve -, de a jellemábrázolást tekintve, és a mondanivalót figyelembe véve egész elfogadhatónak, egyes esetekben színvonalasnak mondható rétegről beszélhetünk. Aztán jött a Szeretni valakit én pedig teljesen összezavarodtam. Na jó, a zavar már a Faldöngetőnél elkezdődött, bár azon legalább jókat tudtam nevetni itt-ott. Most pedig itt lennénk... A hibátlan játéknál. A fülszöveg elolvasása után, arra számítottam, hogy egy olyan oda-vissza játéknak leszek a tanúja, ahol a főszereplők akarják egymást, de belső dilemmáik, és félelmeik miatt nem tudnak, nem mernek elmerülni az egymás iránti érzelmeikben. Merthogy sérültek a lelkeim, és nem hisznek sem egymásban, sem a nagy boldogságban, sem a nagy szerelemben. Vagy ha hisznek is benne, meg vannak győződve arról, hogy nem lesz hozzá soha, semmi közük. Hát rendesen elszámítottam magam. Először is, ami a legnagyobb bajom volt a történettel, hogy unalmas. Én azt szeretem, amikor egy könyv annyira megragad, hogy képtelen vagyok letenni. Amikor beáll a "csak még egy oldalt" szitu, amikor vérben forgó szemekkel, még hajnal háromkor is falom a fejezeteket, annak ellenére, hogy tudom, nemsokára dolgozni kell mennem... Amikor ezt átélem, akkor tudok jó könyvről beszélni. Ennek az az ellentettje, amikor legszívesebben előre lapoznék, mert már bicsaklik le a fejem, alszom el a sorok felett, és csak kínszenvedek az adott monológon, mert sem az értelmét nem látom, sem nem érdekel a dolog. Bevallom őszintén ettől az állapottól még az is jobb, ha idegesít az adott könyv. Mert az idegbaj felnyomja a pulzusszámot, és a vérnyomást, ergo legalább ébren vagyok olvasás közben. Sajnos jelen irományunk esetében, nem egyszer kapott el a kényszer, hogy előrébb ugorjak a történetben.
Két írófajtát szoktam megkülönböztetni. Az egyik, miután kiötölte, hogy miről is szóljon a története, szorgalmas vázlatírásba kezd. Pontokba szedi, mikor milyen fordulatok fognak megesni, és elejétől a végéig levezeti a sztorit. Aztán ha a vázlat megvan, akkor ahhoz tartja is magát. A másik fajta, az ennyire nem végiggondolós. Az csak elkezdi a sztorit, aztán majd megy a dolog amerre megy. Én személy szerint valahol a két típus közt csücsülök. Nem szeretek vázlatot írni, mert képtelen vagyok magam mereven tartani hozzá, és ugyan mi értelme van egy vázlatnak, ha a könyv negyedénél akár ki is lehetne dobni, mert már semmi értelme odafigyelni rá. Ettől függetlenül nekem a cselekményről határozott elképzelésem van. Olyan ez, mint az a pontokat összekötögetős rajzolós játék. Az elmémben a pontok fixek, ezeknek teljesülniük kell, ha a fene fenét eszik is. De hogy mi történik a pontok közti szakaszokon, az mindig képlékeny. Nekem rendszerint a szereplőimen múlik a dolog. A kis csalafintáknak adott a személyiségük, és hát hagyni kell őket kibontakozni. Amennyiben hűek maradunk az általunk teremtett főszereplők természetéhez, addig a történet is hiteles fog maradni. Ami a lényeg ebben az írásformában, hogy olyan helyzeteket kell generálni, amik hitelesek, nem rínak ki az elképzelt környezetből. A baj akkor kezdődik, ha az ihlet félúton elfogy, és nem tudjuk, miként is lehetne újabb adag lendületet csöpögtetni a sztoriba. Bevallom őszintén, én még ide soha nem jutottam el. J. Sterling-nek viszont minden valószínűség szerint sikerült. Írónk feldobja a labdát, egy tucatszor megrágott klisé képében - menő baseball csapatjátékos, nagy reménységű sportoló, kontra kissé hétköznapi lányka -ami nem lenne feltétlenül baj. Csődöröm, és kékharisnyám után én lennék az utolsó, aki leszól egy klisékre épülő történetet. Az ilyen irományok esetében a tálalás az ami nem mindegy. Ha már nincs benne túl sok eredetiség, akkor legalább a stílus legyen olyan, ami felülmúlja a hétköznapokon megszokottakat. Ami jelen könyvünk esetén baj, hogy stílusában sem meggyőző. Jellemábrázolás tekintetében nem túl következetes. Fiatal szereplőink egy-egy sztereotípiát képviselnek. Férfi oldalról a macsó, a körülrajongott, a vagány kép jelenik meg, női oldalról pedig a dac. Ez akár még lehetne kitűnő játszótér is, de nem teljesedik ki, mert már az elején elfogy belőle az üzemanyag. Kifut a szereplők minden potenciálja, és nem marad más csak a szakadék, hogy na akkor most hogyan tovább. És emiatt a szakadék miatt mondtam én azt alig pár sorral fentebb, hogy írónk sem az a vázlatolgatós fajta. Elkezdte a sztorit egy alapelképzeléssel, és el is vitte a dolgot az első randiig, amikor is szépen belefutott abba a csapdába, hogy a karakterek jelleme egyáltalán nem zárja ki az azonnali boldog egymásra találást. És itt született meg a baj is, mert ha már az elején egymásba habarodunk, akkor mégis miről fog szólni a fennmaradó közel 250 oldal? És akkor itt indul az ötletelés, az alkalmazkodás. Első próbálkozásképpen szólaltassuk meg végre a férfi főszereplőt is... Ez azért fals, mert ha kétszereplős E/1-es könyvet írunk, akkor azt már a könyv elejétől így kell vinnünk. Az nem állapot, hogy a krízispontig csak az egyik főhősre koncentrálunk, aztán amikor elvész a lendület, akkor hirtelen váltunk. Emiatt a kacifánt miatt a kezdeti férfi szemszögből leginkább semmit nem ismerünk meg. A másik hatalmas baki az volt, hogy az adok-kapok játék teljes mellőzését kapjuk meg, relatíve teljesen kimaradunk abból, hogy miért és hogyan, illetve hogy mivel is hódítják meg egymást a fiataljaink. Az első randi után rögtön egy hónapot ugrunk, amikor már teljes virágzásában pompázik a románcunk. És ez engem nem kicsit felhúzott. Egy romantikus történet legizgalmasabb része az, amikor a szereplőink összejönnek. Amikor azt élhetjük át, ahogy vívódnak, csaponganak, bizonytalanok, fogják a fejüket önnön hülyeségeik miatt, és a másik miatt is. Hát kérem szépen, ebből itt totálisan kimaradunk.
Az első szex... A másik izgalmas pillére a romantikus sztoriknak. Amikor a vágy felülkerekedik a józan észen, és robban a kéj. És amit a legtöbb esetben megint a teljes kétségbeesés kísér. Na, ebben a könyvben ilyenről szó sincs. Rohadt romantikátlanra sikerült az első légyott ebben a remekben. Egy szóval le tudom jellemezni: tipikus. Hölgyeményünk váltig állítja hogy még nincs kész erre a lépésre. Főhősünk a megértés magas szobraként megnyugtatja hősnőnket, hogy nincs semmi baj, Ő acélkitartású férfi, addig vár, amíg kell. Én már itt fintorogtam. Oké, nagyon kedves az amikor egy pasas türelmes, de azért azt fogadjuk már el, hogy egy férfi is ember, és mint ilyen nem feltétlenül fogja hosszú hetekig bírni az ágyékát feszítő kényszert. És nem feltétlenül jó politika ezzel a türelemmel játszani. Amúgy sem értettem soha, hogy miért is kell itt várakozni. Ha egy nő vonzódik egy pasihoz, és beindul a kémia, az már eleve megszab egy ritmust, ami majd szépen megold mindent. Azon agonizálni hetekig, hogy most akkor mikor is adjam oda magam az illetőnek, akiért amúgy majd meg vagyok bolondulva, részemről egyenértékű az ostobasággal. Ebben a helyzetben lehet mindent szépen túlagyalni, ami egy jól fejlett kis görcsösséghez vezethet, ami jobbik esetben viccessé, rosszabbik esetben kínossá fogja varázsolni az első kamatyot. Meg szerintem bőven pocsék az már, ha ezen a szex kérdésen elkezd az ember agyalni. Akkor ott már nem klappol valami a kémiával, vagy túl nagy befolyása van az agynak, ami megint csak azt jelenti hogy valami nagyon nem klappol a kémiával. Mondjuk én a teljes erőbedobás híve vagyok. Azon típusok közé tartozom, akik a legtöbb esetben tudják mit akarnak. Ha van egy körülrajongott faszi, aki jól néz ki, és még vonzódom is hozzá, akkor nem leszek őszintétlen magammal, sem vele. El fogom ismerni hogy vonzónak találom, aztán majd mérlegelek magamban, hogy akarok-e valamit kezdeni ezzel a vonzalommal, vagy sem. Ha éppen nincs párom, és van elég elfoglaltságom, amivel foglalkoznom kell, de mégis piszkálja a fantáziám a srác, akkor részemről biztos az lenne az álláspont, hogy "ugyan miét ne?". De én itt sem azon kezdenék el rögtön morfondírozni, hogy milyen mély szerelmet akarok kisajtolni a helyzetből. Kéz kezet mos alapon, berángatnám a férfiút a hálószobámba, és kiélvezném minden percét a dolognak. Aztán élném tovább a hétköznapokat. Nem csak azzal lehet tüntetőleg valakit figyelmen kívül hagyni, hogy állandóan csípős riposztok, és mondvacsinált hisztik özönét zúdítjuk a szerencsétlenre. És annál nagyobb sztereotípia is ritkán született még, hogy a körülrajongott pasik, azokat a nőket kedvelik, akiket meg kell hódítani. Mint minden pasi, a tömegek által imádott pasi is, abba fog belehabarodni, akibe bele fog habarodni. Aki felkelti valamivel a figyelmét - és az a figyelemfelkeltés közel sem biztos, hogy a távolságtartás lesz. Ez nagyon személyfüggő. Lehet hogy az érintett faszi azért fog belebolondulni a kiválasztott hölgyeménybe, mert az olyan csenevész virágszál típus. De lehet hogy azért, mert erős a jelleme, és egy futó kamatyot is a helyén tud kezelni. De lehet hogy az illető hölgy humora lesz a meggyőző... Ugyan legyen már meg bennünk annyi, hogy hagyjuk, hogy egy férfi maga döntse el, mi az ami vonzóvá tesz a számára egy nőt. És ha már vagyunk annyira oktondiak, hogy a távolságtartásra építjük fel a történetünk alapjait, akkor azt vigyük is végig tisztességgel. Ne kezdjünk homlokegyenest ellenkező irányba avanzsálni egy randi után. De visszakanyarodva a szexhez. Szóval csak úgy potyognak az oldalakon a határozott "nem" szócskák  női részről, de ebből a nemből azonnal hatalmas "igen" lesz, csak mert a pasi kimondja a bűvös szót: szeretlek. Ó, kérlek, nem már! De most komolyan... Két hozzáfűznivalóm van ehhez az egészhez. Egy: klisé - jelen sztorinkban immár a sokadik. Lehet elkezdeni fulladozni a sok, minden eredetiséget nélkülöző gondolat közt, amikre én alapból allergiás vagyok. Kettő: szuggesztió - amit megint csak élből utálok. Az üzenet, amit ez a jelenet hordoz, állandóan bősz horkantásokra ösztökél. Kislányok, csak akkor adjátok oda magatokat valakinek, ha az a valaki tényleg, komolyan, visszavonhatatlanul, és igazán szeret benneteket! Erre én mindig azt szoktam mondani, hogy a "szeretlek" az csak egy szó, és mindig a tettek mutatják meg hogy mennyire mély tartalommal bíró szó is valójában. És vannak akik nem szeretnek dobálózni vele. Akiknél hónapokba kerül ennek a kimondása, de akik a cselekvéseikkel sokkal hamarabb kifejezésre juttatják ezt az érzést. Minő meglepetés, én is ilyen típus vagyok. Akkor mondom csak, amikor eljutok arra a pontra, hogy bármennyire is ágálok ellene, nyakig merültem benne, de olyan mértékig, hogy onnan már az Isten se rángat ki. Rühellem, amikor valaki keretek közé akarja szorítani azt, amit az ember csak a szívében képes megélni. Egy párkapcsolaton belül pedig egyáltalán nem biztos az, hogy pont a "szeretlek" szó lesz az, ami arra fogja ösztökélni a párocskát, hogy lefeküdjenek egymással. Lehet hogy csak egy pillantás lesz az, vagy egy halkan elsuttogott fájó pillanat a régmúltból, vagy ki tudja hogy mi. Szerintem annak megítélését ki miért fekszik le valakivel, bízzuk már rá magára az egyénre, és ne kezdjünk már kampányolni egy könyvön keresztül, szabályszerűen sulykolva azt, hogy csak akkor van gerinced, ha kibekkeled a vallomást - ami amúgy vagy igaz, vagy nem az életben. Amúgy a szuggesztió legnagyobb írója szerintem Stpehenie Meyer - ezt egyszer majd jó bőven ki is fogom fejteni, de nem most. Röviden, én az első kamatynál is csak vakarásztam a fejem, és morogtam magamban, hogy már megint mennyire nem volt jó ötlet belekezdeni ebbe a könyvbe. Aztán itt megint megélünk egy szakadékot. Megint belekerülünk abba, hogy na vajon innen hogyan tovább. És hogy ne legyen túl uncsi a történet, előkapunk a klisébőröndből egy újabb klisét. Főhősnőnket megtámadják az utcán, jól elverik, és ellopják a fényképezőgépét, amire persze főhősünk szünet nélküli fújtatásba kezd, idegrohamokkal tarkítva, mert milyen már az, hogy az Ő kis virágszálát megtámadják! Csúcspont ebben a jelenetben, hogy főhősünk csapattársai jól otthagyják hősnőnket a pácban, amikor a támadó pisztolyt ránt, ami miatt marcona szuperjátékosunk dühös lesz - merthogy mi az hogy nem teperték le a barátai a támadót, és mentették meg hősnőnket szorult helyzetéből. Tapasztalat: egy fegyver jelenléte már önmagában rémületet kelt, zsigeri félelmet, még akkor is ha nem támadásra akarják használni. Egy fegyvernek súlya van, hideg, és hordozza magában az ölés lehetőségét. Izgalmas dolog érezni az erejét, de akkor is pánikot ébreszt. Az ember pedig soha nem tudhatja előre, hogyan reagálna egy életét veszélyeztető helyzetben. Akit sosem képeztek ki arra, hogyan őrizze meg a higgadtságát egy ilyen szituációban, az szégyen, nem szégyen leginkább futásba fog kezdeni. Egy ilyen ösztönös reakció miatt pedig butaság elkezdeni hibáztatni valakit. Nagyon ritka az az ember, aki ilyen helyzetben mindenféle előzetes felkészítés nélkül önfeláldozó üzemmódba lép. Még az is ritka ha valaki ilyen helyzetben összeszedett marad. Az a leggyakoribb, hogy kiütközik a hiszti, és mindent lerombol a pánik. Ami ezek után még inkább elvette a kedvem a könyvtől, az az edző kisebb monológja a történtekre, ahol arra ösztönzi a csapatot, hogy legközelebb ilyen helyzetben össze kell tartani, és nem elfutni a kihívás elől, hanem egymás hátát védve kiállni a másik mellet, pont úgy, ahogy az a pályán szokás. Hát én nem is tudom. Ha a fiam nevelését veszem alapul, akkor a legjobb tanács, amit adni fogok a gyermekemnek az az, hogyha egyszer ilyen helyzetbe kerül, vegyen sok mély levegőt, győzze le a félelmét, és tegye azt, ami a legésszerűbb: hívja a rendőrséget. Ne hősködjön, ne akarja megváltani a világot, mert lehet hogy a jószándéka nagyobb bajt fog okozni, mint hasznot. Legyen eszénél, őrizze meg a nyugodtságát, és gondolkozzon. Nem mindenki születik John MccLane-nek. Szóval ez lett volna a szuggesztió második felvonása, ami homlokegyenest eltér az én álláspontomtól, így ez sem nyerte el igazán a tetszésem.
Aztán megint jön egy szakadék, amikor nem érezni hogy merre fog továbbhaladni a történet. És mivel a klisék közül jobbára már minden el lett lőve, írónk úgy határozott, hogy szakít a megszokásokkal, és bevonja azt a lépést a könyvbe, ami minden romantikus könyvnek olyan mint bikának a vörös posztó: a hűtlenséget. Nekem itt lett végleg elegem az egészből. Értem én, hogy mi lenne a történet alapkoncepciója. Még a könyv legelején Cassie felsorolja mik az elvárásai. Négy pontban összeszedi, mi az ami nála megbuktathat egy kapcsolatot. Persze Jack mind a négy pontot megszegi. És az volna a nagy mondanivaló, hogy mindezek ellenére, az igaz szerelem, még így is képes megtartani a csodát. Meg a jó nagy büdös francot! Nagy szerelem ide vagy oda, van ami nem az emberen múlik. Ilyen a bizalom is. Egy jó párkapcsolat legerősebb alapja a bizalom, és ha ezzel a mélyen szeretett másik fél otromba módon visszaél, az olyan mértékű töréshez vezethet, ahonnan már nincs visszaút. Mondja ezt persze egy olyan valaki, akinek a bizalomhoz való viszonyulása is érdekes. Én sok mindent meg tudok bocsájtani, de azt nem, ha valaki a bizalmammal játszadozik. És nem azért mert én annyira kemény vagyok, és büszke, hanem egyszerűen csak azért, mert ha valaki egyszer eljátssza a bizalmamat, abban a későbbiekben már nem fogok tudni megbízni. Ez nem választás kérdése részemről, hanem működési anomália. Így ha a nagy szerelmem egyszer hátba támad, akkor hiába mindennemű mély érzés, nem leszek képes undorodás nélkül nézni rá. A hűtlenség pedig... Na ahhoz is érdekesen viszonyulok. Amíg nem párkapcsolatról beszélünk, meg szerelemről, meg ragaszkodásról, addig szerintem hülyeség hűségről beszélni. De ha már kész tény a ragaszkodás, és belép a képbe az elköteleződés, akkor viszont már nincs helye a tréfának. Akkor a maximális odaadás híve vagyok, és jaj annak aki félrelép ilyenkor mellettem - megjegyzés: soha nem kellett átélnem, milyen az ha megcsalnak. Az őszinteségben hiszek, így amikor egy kapcsolatom elkezdett kifutni, akkor azt mindig sikerült békésen megtárgyalni, és relatíve fájdalommentesen lezárni, mielőtt még a hazugságok a maradék tiszteletet is megölték volna. Ezért van az hogy a volt pasijaim közül nem eggyel a mai napig rendszeresen tartom a kapcsolatot. Persze ehhez olyannak kell lennie a másik félnek is, és amit mindig szajkózni szoktam, ismerni kell az adott kapcsolat korlátait is. Nekem volt őrülten szerelmetes kapcsolatom, és kevésbé őrülten szerelmetes is. Mindkettőnél nyílt titok volt, hogy egyik sem fog örökké tartani, vagy ezért, vagy azért, így nem is készültünk a halálig tartó boldogságra. de amíg tartott, mindkét esetben stabil volt, megbízható, tiszteletteljes, és a lecsengése után mindkettő meg is maradt baráti szinten. Természetesen én sem voltam minden kapcsolatomban ennyire szerencsés, volt hogy zajos ajtócsapkodás lett a vége, de sosem egy másik punci miatt. Viszont azt így látatlanul is meg tudom mondani, hogyha egyszer valaki megcsalna, akihez komoly érzelmek fűznek, azt először rituálisan kiherélném, majd többet az életben nem állnék vele szóba. Vélhetően két-három napig nyalogatnám a sebeimet, aztán lerendezném magamban, hogy ettől én sokkal értelmesebb vagyok, aztán riasztva minden forródrótot kihasználnám hogy fiatal vagyok. Miután pedig kitomboltam magamból minden dühömet, lehiggadtam, és újra helyreállt bennem minden bizalmi készségem, akkor elkezdenék komolyabban nézelődni a piacon. Könyvünk nem ezen a gondolatsíkon mozog. Itt hősünk rútul beseggel, és megdönt egy cuki barnát, aztán rágja a kefét. Nem akarja elmondani a botlását hősnőnknek, de végül rákényszerül, amikor a cuki barna azt hazudja, hogy terhes lett. Beleképzeltem magam hősnőnk bőrébe. Felhív életem szerelme, hogy képtelen volt a gatyájában tartani a farkát részegen, és hogy az afférnak még gyümölcse is lesz. Ez nálam erősen kimeríti a bizalommal való visszaélést. Két héttel később pedig az álszent köcsögje, még el is újságolja hogy megkérte a lány kezét. Húúúú gyerekek... Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Amit tettem volna ebben a helyzetben, hogy jó sok boldogságot kívánok neki, és rácsapom a kagylót, aztán telefonszámot cserélek. Nehogy már a másik hülyeségének az összes súlyát is én cipeljem! Idióta voltál? Félrementél? Teherbe ejtettél egy másik nőt? Most pedig megértésre vágysz? Na nem! A nem gondolkodásodnak köszönhetően négy ember élete borult föl teljesen, nehogy már nekem kelljen támaszt nyújtanom neked! Mikor az egyik a négy ember közül pont én vagyok! Az egész jövőképemet romba döntötted cirka néhány óra alatt, mert képtelen voltál arra hogy kimondj egy olyan egyszerű szót, mint a "nem". Tételezzük fel, hogy megbocsájtok... Mi a garancia arra, hogy legközelebb ha részeg leszel, nem teszed meg újra ugyanezt? És a legfontosabb kérdés: hogyan bízzak meg ezután benned? Nem kevesebbet, mint a teljes szívemet tettem a kezeidbe, és te csak arra voltál képes hogy lábbal összetipord...
Kizárt hogy én egy hasonló affért  meg tudnék bocsájtani. Aztán belegondoltam hősünk helyzetébe is magam. Menő baseballjátékos vagyok, a ligák ligájában, és úgy tapadnak rám a nők, mint méhecskék a mézre. Feltűnik egy nő, akiről első látásra lejön, hogy egy kis ribanc a lelkem. Hülye vagyok, lefektetem. Aztán ez a nő nemsokkal később odaáll elém, hogy terhes. Hát hogyne! Lelkem, ragadd csak meg a kezem! Menjünk csak el együtt a doktor bácsihoz! Nem, nem jövőhéten, és nem, nem a saját nőgyógyászodhoz. Most megyünk, méghozzá a körzetileg illetékes rendelésre. Nem, teljesen jól látod, egyáltalán nem bízok meg benned. Ó, hogy megsértődtél? Kis szívem, leszarom, mennyire sértődtél meg. Akkor, és csak akkor fogok hinni neked, ha független bizonyítékot kapok a terhességedről, és ha a szülés után a genetikai teszt bebizonyítja hogy tényleg én vagyok az apja a gyereknek. Akkor majd beszélhetünk gyerektartásról. És nem, akkor sem foglak elvenni ha a fene fenét eszik is, mert nem szeretlek. Ahogy te sem szeretsz engem, és nem fogom engedni hogy a gyermekem olyan környezetben nőjön fel, ahol a szülei sportot űznek egymás sértegetéséből. Gondoskodni fogok rólatok minden tőlem telhető módon, ha tényleg én ejtettelek teherbe, de ennyi.
Az hogy ennek az idiótának meg sem fordul a fejében, hogy a csaj hazudhat is... Hát ez nélkülöz minden realitást. Az meg hogy még a kezét is megkéri! Na ezt meg hagyjuk... És még el is veszi... Komolyan mondom, ennyi meggondolatlanságot egy könyvön belül felhalmozni, ehhez is tehetség kell. Persze nem sokkal a boldogító igen után kiderül a turpisság, és Jack azonnal kérvényezi is a házasság érvénytelenítését. Aztán eltelik sok hosszú hónap, majd férfiúnk betoppan hölgyeményünknek a lakásán, és csak úgy dúl a szerelem. A végszóban már Cassie kezén a gyűrű, és mindenki boldog. Természetesen a lánykérésből is kimaradunk, már csak a kész tények elé vagyunk állítva. Hát jó, rendben, legyen. Mondhatom, nem lettem lenyűgözve.
A fogalmazás miatt helyenként majdnem hisztériás zokogógörcsöt kaptam. A sok rövidítés (asszem, nemtom, és társai), és a rendszeresen vissza-visszatérő "vazze"...  - mély sóhaj. Mivel, de tényleg, mivel érdemeltem én ezt ki? Cassie karaktere annyira idegesítően tipikus nő, hogy képtelen voltam azonosulni vele. És majdnem az utolsó oldalig meg voltam arról győződve hogy a legjobb barátnő, Melissa, és Jack öccse Dean, majd szépen össze fognak jönni, de nem. Pedig esküszöm, bennük sokkal több potenciált láttam, mint a főszereplőinkben. Agyilag sokkal inkább ott vannak, mint Cassie, és Jack. Így nekik nagyon tudtam volna örülni, de huncut kis írónőnk még ezt is elmarta előlem. Szóval röviden, tömören, velősen, nekem ez a könyv egy kicsit sem nyerte el a tetszésem. akkor már sokkal inkább újraolvasom az Örökké a csajomat, pedig azzal is voltak problémáim.

Értékelés: 4 pont
Share: