Szóval az úgy volt, hogy belekezdtem Katie Ashley Az ajánlat c. művébe, amikor is megérkezett hozzám Malpas trilógiájának a második része A férfi alatt. Szándékosan választottam Ashley könyvét következő olvasásnak, mert a fülszöveg volt annyira felcsigázó, hogy mertem feltételezni, hogy jó lesz ez nekem. Szerintetek mennyire lehettem boldog, ha a századik oldal előtt letettem pihenni a könyvet, és inkább fellapoztam Malpas rém sok mondanivalóval bíró folytatásos alkotását, amiben a kortalan kurvapecér, dühkezelési gondokkal küzdő férfi a belsőépítészével vagy mijével kavar? Hát ez az! Megint túlbecsültem magam, mert Malpas bevégezte, amit Ashley elkezdett: ledarálta a maradék agyamat - ráadásul sikerrel tette mindezt a könyve első ötven oldalán!
Tehát ültem két könyv fölött, és pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy most ugyan mit tegyek...
És piszok ronda módon azt tettem, hogy elkezdtem olvasni egy harmadikat, a Játék a házassággal-t. Hogy miért pont ezt kezdtem el olvasni? Nem bonyolult a sztori... Ez volt a táskám aljára süllyedve. Ki tudja mióta hurcolásztam már magammal. Terjedelmét, és fizikai paramétereit tekintve, akár egy életen keresztül is cipelhettem volna, nem nagyon tűnt volna fel. És igen, kedves olvasóim, ez most egy kőkemény gúnyba öltöztetett kritika volt. Így óhajtom kifejteni a könyvek vastagságára irányuló nemtetszésemet. Oké, egyszer még elmegy, hogy könyvnek becézünk egy fecnit - bár ez olyan mint grizzlynek titulálni egy bolyhos kiscicát -, másodszorra már kevésbé lesz humoros a dolog, harmadszorra pedig már egyenesen kész röhej az egész. Kiváltképp akkor, ha sorozatról beszélünk, aminek minden egyes darabja éppen csak eléri a kétszáz oldalt. Nem az az elvárásom az írók felé, hogy Tolsztoj után szabadon, olyan vaskos könyveket írjanak, amiket önvédelmi eszköznek is kitűnően lehetne használni, hanem csak annyi, hogyha megvan az ötletük, és érzik, hogy az az ötlet nem egyenlő a Háború és békével, akkor ne tegyenek úgy, mintha mégis egyenlő lenne. Ez nem jó nekik sem - mert az önáltatás hosszútávon kimerítő -, és nem jó nekünk sem, mert nekünk kell elolvasni, amit írnak - és ez ha lehet még kimerítőbb, mint az önáltatás.
Szumma szummárum, ez a könyv volt még nálam, amikor beütött az olvasási krízis, és para, így sok választásom nem lévén, ezt kezdtem el. Tanulság: pillanatragasztóval a homlokomra fogom ragasztani az ebook readeremet...
Jared meg akarja tartani hátvédi állását, és San Joséban akar maradni. Nőfaló híre miatt már túl sokszor került a főcímekbe, de kedves, szenvedélyes, új feleségében van valami, ami megmagyarázhatatlan módon csábítja. Szigorúan tilos köztük mindenféle meghittség, de amikor a testek a mélybe zuhannak, követik-e őket a szívek?"
Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 302
Ára: 3499 Ft
A következő jelzők jutottak eszembe a könyv első harmadában: elvarázsolt - nem, nem a jó értelemben -, jóindulatúan bugyuta - térben, időben nem orientált, köze nincs a valósághoz, nem ebben a dimenzióban játszódik -, tipikus - de annyira, hogy az már valami fájdalom! -, logikátlan, helyenként értelmezhetetlen, felszínes, elcsépelt, és tudnám még sorolni.
A jóindulatú bugyutaság még nem feltétlenül jelentene rosszat. Használhatnám azt a kifejezést is, hogy gyermeteg. Olyan, mintha egy tisztalelkű bakfis ábrándozna, a maga tökéletes ártatlanságában, és ami meglepő, hogyha ebből a megközelítésből nézem, akkor még hitelesnek is mondható. Teljesen addig a pontig, amíg ki nem derül, hogy főszereplőink felnőttek, és amíg bele nem rángatjuk a szexet a játékba. Ha ezzel a stílussal az írónő egy gimis szösszenetet alkotott volna meg, bőven jól eladhatta volna magát. De itt, jelen könyvünkben, a stílus szűzies indexe akkora árkot képez a történet szálával, amin mindenki nyakát fogja törni, aki olvassa. Olyan érzés lesz az egész, mint egy földúton robogni lengéscsillapító nélkül...
Szemléltetés:
"...keble a férfi lapockájához nyomódott, arca közel került a férfiéhoz. Csókot nyomott a nyakszirtjére, selymes haja az arcát súrolta, belélegezte a fűszeres, férfias illatot. Egész éjszaka képes lett volna így feküdni."
Idilli... Alig pár sorral lentebb pedig:
"Jared behunyta a szemét, és nagyot nyelt. Felnézett, ragyogó, kék tekintete találkozott az övével, miközben lassan sajgó, nedves pinájához nyomakodott."
Ez egy stilisztikai matt, és abból is az egyik legdurvább fajta. Persze a helyzet komolyságát az is súlyozza, hogy a szereplőink olyan kedvesek, és aranyosak, oly mértékben bájosak, hogy eleve nehezen találni meg a tényleges konfliktust a könyvben - merthogy nincs is benne komoly konfliktus. De a lényeg az, hogy adott két felnőtt, alapvetően teljesen normális ember, akik vonzódnak egymáshoz, és íme szex, meg íme szerelem, és vége. Nem túl bonyolultak a figurák, nem sikít róluk, hogy minden vágyuk lenne a duhajkodás, nem is illik hozzájuk a kivetkőzés, de azért beleerőltetjük a sztoriba mert manapság ez a divat, és mert egy 18+-os könyvről van szó - és mint tudjuk egy ilyen könyv alapfeltétele a kevésbé festői fogalmazás. De miért baj az, ha egy könyv alapvető felépítése kedveskedő? Mondhatni tipikusan romantikus? Megmondom miért: mert ha ez a sztori egyszerű romantikusként jelent volna meg, mindenféle pongyolafogalmazás nélkül, akkor elhasalt volna már a rosta elején, mert lagymatag. Lapos. De egy kis "pinával" itt, meg ott, meg egy-két nyers káromkodással, máris kategóriát lehet vele ugrani, és el lehet adni az egészet... Nem értem, hogy ugyan miért is jó ez így, de így van, én pedig megint úgy érzem, hogy hülyének vagyok nézve.
Amúgy ha ezt az oltári nagy bakit nem veszem figyelembe, akkor is volt bajom a fogalmazással helyenként.
Példa:
"Keményen meglovagolta a férfit, érezte ujjait a csípőjén, ahogy irányítja, és kíváncsi volt, maradnak-e rajta nyomok, de nem igazán érdekelte."
Na most akkor kíváncsi, vagy nem érdekli?
Az igeidők is bicsaklanak itt, ott, de mit számít. Fő az igényesség, és az alapos munkavégzés...
A történet...
Ajvé...
Több helyen kapaszkodnom kellett, hogy ne álljak fejen a kétségbeeséstől.
Az alapfelállás szerint, van egy nagyon híres profi amerikai focit űző sportolónk, egy irányítónk, aki természetesen a megtestesült tökéletesség. És mint a férfitársadalom eme fantasztikusságában utánozhatatlan példánya, azt teszi, amit mindenki tenne a helyében: csajozik. Emiatt van neki rossz híre, amit nem néz jó szemmel a klubjának az új tulajdonosa. Megoldás: nősüljön meg! Mert mint tudjuk, minden létező probléma orvosolható egy álházassággal. Rossz a társadalmi megítélésed? Házasodj meg! A családod állandóan azzal nyaggat, hogy nősülnöd kéne? Házasodj meg! Örököltél egy névleges címet, és emiatt nem mehet férjhez a húgod? Házasodj meg! Ferdén fingott egy kecske? Sebaj! Házasodj meg!
Hogy az senkinek egy percig sem jutott az eszébe, hogy mondjuk azzal is lehetne javítani a rossz marketingen, hogy különböző jótékonysági munkát vesz szerencsétlen faszi a nyakába! Vagy hogy mondjuk támogatni kezdi a női önvédelmi tanfolyamokat... Esetleg megjelenik egy rákkutatást segítő rendezvényen, mint adakozó... Vagy mit tudom én... Biciklizik egy sort, ezzel is népszerűsítve a megújuló energiaforrásokat... Nem! Megnősül! Mert az akkora nagy teljesítmény, hogy rögtön mindenki elfelejti mekkora szoknyabolond. Amúgy meg azt nem értem, hogy a klub tulajának eleve miért fáj az, hogy a dromedár méretű játékosai után bomlanak a nők. Amíg a kupagyőzelem megvan, addig nem mindegy? Én személy szerint annyival lereagáltam volna az újságírói pletykákat, hogy nem cserkészcsapatot pénzelek, hanem egy profi futballcsapatot, és amíg a srácaim hozzák azt a szintet, amit elvárok tőlük, addig engem a legkevesebb mértékig sem érdekel mit csinálnak a szabadidejükben. Kivételt képez ez alól, ha drogozásról, fiatalkorúak megrontásáról, vagy esetleg nemi erőszakról van szó... Ezeket a sportolókat csokorban lengik körül a groupie-k, és az sem elfelejtendő, hogy a legtöbbjük a húszas éveinek az elején kerül a csúcsra, ergo még elég fiatalon ahhoz, hogy oltári nagy ökörségeket kövessen el. És a valóságban valamiért egész szépen elevickélnek a botrányaik közt. Az meg végképp kiábrándító következtetés volt a könyvben, hogy nagyon sok híres házasság, álházasság, mert... Mert miért is? Olyan emberekre vonunk le következtetést, akik ha akarnának egy országot megvehetnének a vagyonukból. Nem hiszem, hogy egy olyan ember, akinek van annyi hatalma, hogy telket vehetne a Holdon, sőt építkezhetne rá, sőt akár még fel is vitethetné magát oda a magánűrsiklóján, abban látná saját sanyarú sorsának a megváltását, hogy kényszerű, észérvekkel nehezen megindokolható házasságot köt valakivel. Oké, biztos volt ilyenre is példa... mondjuk egy királyi családban, ahová még mindig nem tört be jelen évezredünk... vagy az eszkimóknál... vagy mit tudom én... De hogy a tipikus hírességek tuti nem ezzel kompenzálják a negatív hírnevüket, na az is biztos. Már csak azért sem, mert a marketingesek szerint, a rossz reklám is reklám... Szóval még mindig oda lyukadok ki, hogy logikát keresek ott, ahol nincs...
Na lépjünk tovább ezen a történeti agybajon, mert sosem fogok így a véleményem végére érni.
Amúgy ha nagyon ki kellene még egészítenem a történethez fűződő véleményemet, akkor azt mindenképpen odabiggyeszteném, hogy betegesen hangsúlyos "átlagos nő" hangvételében íródott műről beszélünk - és az "átlagos nő" alatt, most azon sztereotípiák végtelen sorát értem, ami miatt a férfiak tömegével gyártják a szőke nős vicceket. Főhősnőnk szinte minden olyan tulajdonságot felsorakoztat, amitől még engem is kiver a cifra ragya. Hisztis, álszent, imád nyavalyogni, képtelen a következetességre, önző, nem használja az eszét, az empatikus készségei kimerülnek az "én"-nél, a "magam"-nál, és a "nekem"-nél, és imádja a legjobb barátnőjét, akihez valamilyen megmagyarázhatatlan megindoklási kényszer is fűzi. És itt kérném meg minden hűséges olvasómat, hogy nyugtasson meg, hogy nem minden nő van összenőve a legjobb barátnőjével, és nem minden nő funkcionál úgy, hogy bármi történik is vele, azzal rögtön a barátnőhöz rohan. Sőt! Egyenesen mély lelki traumát él át azért, mert valamit NEM mondhat el a kedves lelki társának... aki nőből van. Uram bocsá' nekem erről megint ellenkező a véleményem. Marhára nem érdekel hogy a nem létező barátnőim kivel kavarnak, szexelnek, randiznak... Hogy most egy, vagy több éjszakás kalandjuk volt-e, egy pasi vagy féltucat ment-e rajtuk keresztül. Egyszerűen nem érdekel. Vizuális típus vagyok, mindent elképzelek, és lehet hogy bennem van a hiba, de nem vagyok hajlandó még csak belegondolni sem abba, hogy a soha nem volt barátnőm, hogyan nézhet ki kamaty közben. Az meg végképp nem fogja meg az agyam, hogy az aktuális pasija paraméterei milyenek, nem beszélve a lelkizésről, amitől egyenesen a falnak rohanok. Ha valakinek kínja van, az kezelje le. Tegyen vele valamit, vagy ne tegyen, de nem kezdjen el siránkozni, mert isten bizony én lefejelem, ha előttem csinálja. Röviden: marhára kényelmetlenül éreztem magam a könyvtől. Ha pasi lettem volna, én tuti elhajtottam volna ezt a művészlelkű isten csapását a fenébe, nem hogy még könyörögjek a szerelméért. Na majd nem...
És akkor a kedvencem: a klisé. De akkora, ami már a jóízlés határát súrolja. Szóval lelki nyavalyát csinálunk abból, hogy a közvélemény hogyan ítél meg bennünket. Még egy hiba: nem leszarom mit gondol a közvélemény? A közvélemény szeretne együtt élni életem szerelmével, az abszolút tökéletes férfival, vagy én? A közvéleménynek kell elviselnie a pasas minden defektjét, vagy nekem? A közvélemény bújik ágyba ezzel a nők álmával vagy én? Ismeri a közvélemény annyira a hapsit, mint én, vagy sem? Akkor meg? Engem ugyan nem tartana vissza a közvélemény attól, hogy azzal legyek, akit szeretek, ha úgy döntök, hogy vele szeretnék lenni. Ismerve magam, ezt pár tíz mondatban a közvélemény tudtára is adtam volna, méghozzá nagyon hamar. Nem bujdokoltam volna hosszú napokon keresztül a barátnőmnél, mert hát a közvélemény...
De kellett ez a műhiszti ahhoz, hogy elroboghassunk a végkifejlethez, ami nem más, mint a nagy szerelmi vallomás, nyilvánosan az országos sporthírekben, a győztes meccs után... Mindezt megfejelve a pályára történő lelkes behatolással, és a hosszú, nyálas csókjelenettel! Anyám, ne sirass! Most ez komoly? Amikor ezeket a sorokat olvastam kedvem lett volna az asztalra borulva hangosan kínlódni! Egyrészt, mert ez annyira művi, és színpadias, amitől épeszű embernek a gyomra kezd forogni. Másrészt, mert akinek tényleg az a vágya, hogy így valljanak neki szerelmet, annak komoly bajai lehetnek az önmegerősítés terén. De nem baj, mert oltári jót röhögtem mindeközben a következő miatt... A jelenet úgy zajlik hogy hősnőnket feltartóztatják a dromedár testőrök a pálya szélén, akiket a barátnő segítségével (ugyan ki máséval) kicselez (!!!!!), és beront a pályára hites urához, hogy a nyakába csimpaszkodva biztosítsa arról, mostantól nem telik úgy nap, míg világ a világ, hogy iránta érzett szerelmét ne hangoztassa hangosan, nap nap után.
Ezzel szemben a valóság:
1, A testőröket elég színvonalasan kiképzik. Ha megpróbálsz elsurranni mellettük, nagyon hamar arra fogsz ébredni, hogy a szád tele van földdel, a karod természetellenesen ki van csavarodva, nem tudod eldönteni hol fáj, mivel nyaktól lefelé egy merő fájdalom vagy, fegyvert tartanak a homlokodhoz, és legalább három batár állat könyöke, térde nyomul egy-egy belsőszervedbe, amitől nem kapsz levegőt. Az oxigénhiány miatt aranyos kis táncoló karikák lepik el a látóteredet, és bár az utolsó értelmes gondolatod az, hogy mindjárt megmagyarázod mi történt, mit is akartál, a megvalósításig nem jutsz el, mert elájulsz. A fogdában pedig senki nem foglalkozik veled...
2, Aki volt már nagyobb stadionban, aminek neve van, az tudja, hogy meccsen kívül is be lehet menni egy körsétára, aminek jól meghatározott útvonala van. Angliában a nevesebb csarnokokban, szigorúan tilos a fűre lépni, méghozzá olyan szinten, hogy már arra is harapnak a bobby-k, ha a fejedben megfordul a gondolat. Ha pedig meg is teszed, és becsúszol a pályára, mert az mekkora muri, akkor legalább öten fognak durván letámadni, és kedvesnek alig nevezhető módon kitessékelnek a stadionból.
De hősnőnk kicselezi a biztonsági embert, és puszilkózni kezd a párjával, élő egyenes adásban, ahol nem sokkal később verbálisan is megerősíti a férfi a gyengébbek kedvéért, hogy Ő mennyire szerelmes, és hálás, amiért olyan nője van, mint hősnőnk. Valaki lőjön le! (Annyiszor írtam már le ide ezt a mondatot, hogy félek, valaki egyszer tényleg megpróbál lelőni... Kérlek, ne tegyétek!)
Mindezek után, azt kell mondjam, ezzel a könyvvel is adtam egy szép íves pofont a... szóval, magamnak és a stílusérzékemnek. Nem ajánlom ezt a könyvet sem, legfeljebb csak akkor ha már nagyon nincs mit olvasni. Tény, olvastam már ettől rosszabbat is, de addig nem fogok süllyedni, hogy azért kezdjek el pozitívan tekinteni egy könyvre, mert van tőle sokkal rosszabb is. Ez sem egy mestermű, nem ránt magával, és a fenti hibák miatt, határozottan nem olyan nőknek való, akiknek helyén van az öntudatuk.
Értékelés: 4 pont
