Darynda Jones: Első sírhant /2013/

Szóval voltak itt már vámpírok, angyalok, démonok és sok minden más is, de a Halál angyaláról még nem nagyon regéltek nekünk kedves íróink (regéltek már, csak legfeljebb nem így, nem ebben a formában...), és nem is én lennék én, ha nem cuppannék rá egy ilyen jellegű irományra. A könyv már megjelent egy ideje, én mégis hosszú hónapokig kerülgettem. Vonakodásom oka abban keresendő, hogy habár imádom a pararomantikus irodalmat, ott is voltak ám kisiklások szép számmal, és egy-két jól irányzott pofára esés után már óvatos lesz az ember... Átfogalmazva: gyáva voltam. Bevártam míg beérkezik néhány értékelés a könyvről, mert kezdtem már egy kicsit bosszús lenni amiatt, hogy komoly ezreseket dobálok ki az ablakon, emészthetetlen, minden ízében rossz, és komolytalan könyvekre. Meglepő módon ez a könyv a legtöbb helyen jó kritikát kapott, én pedig nagyon hamar eljutottam odáig, hogy ellentmondva a fenntartásaimnak, fejest ugrottam ennek a remeknek a megszerzésébe. És de jól is tettem ezt!

"Charley Davidson nyomozónő már 5 évesen beszélt a halottakkal. Sőt, az is megesett, hogy a halottak kértek tőle egy-egy apró szívességet, mint például igazságszolgáltatást a gyilkosaiknak. Charley azonban nagy árat fizet a képességéért, álmában ugyanis egy titokzatos idegen akarja megkaparintani magának a testét.

Szexi és fordulatos, humoros és kemény, paranormális-romantikus detektívregény, J.R. Ward, a Megsebzett szerető sorozat írónőjének ajánlásával, Cresley Cole és Sherrilyn Kenyon rajongóinak."

Kiadó: Athenaeum

Oldalak száma: 424

Ára: 3490 Ft

A történetet leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy egyszerűségében nagyszerű. Főhősnőnk a Halál angyala. Rajta keresztül jutnak át a holtak a fentebbi síkba... És ha már klisék. Szeretem boncolgatni mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Soha nem olvastam a Vámpírnaplók c. sorozatot, viszont a képernyőn megjelenő változatának lelkes rajongója vagyok - többek közt Ian Somerhalder miatt. Nem szép ember, és olyan az állkapcsa, hogy ihaj... De ez a macsó, nagyon gonosz vagyok, de kenyérre lehet ám kenni, mint a vajat típusú karakter nagyon el lett neki találva, rólam meg tudvalevő, hogy elfüstöl az agyam ha tesztoszteronkipárolgást érzékelek... Tehát minden világos, nem hazudtoltam meg önmagam. Na de, ami miatt ebbe most itt szépen belefolytam... Aki nézi a sorozatot, az tudja, hogy a legifjabb Bennett boszihölgyemény, feltámadása után, "a horgony" lesz, ami annyit tesz, hogy a paranormális lények, az Ő testén keresztül jutnak el a szörnypurgatóriumba - ami amúgy most összeomlásnak indult. Érződik a párhuzam, ugye? És nem tudtam szabadulni a Szellemekkel suttogótól sem, ami azért volt rémesen idegesítő, mert állandóan felrémlett előttem emiatt Jennifer Love Hewitt sziluettje, akitől - nem tudom megindokolni miért - de rendszerint kiver a hideg verejték. Az a nőcike annyira tipikusan babás, hogy kedvem lenne emiatt lefejelni. Alakja mint egy kólásüveg, a haja dús is, meg hullámos is, meg hosszú is, alacsony a drága, ringó, körzővel tervezett csípővel, és még vannak cicijei is. Ó, hogy utálom én ezek miatt! Az összes karmom elővillan amikor meglátom, mert szinte mindent képvisel amit a társadalmi sztereotípiák elvárnak egy nőies nőtől. Én pedig, mint tudjuk, egyenesen rühellem a sztereotípiákat, szóval ebből egyenesen következik, hogy Jennifer Love Hewitt és én sosem leszünk barátnők - figyelembe véve, hogy annak az esélye, hogy a személyét megismerjem a nullával határos, így ez tényként el is fogadható, sosem fogok abba a helyzetbe kerülni, hogy amiatt kelljen aggódnom, hogy megkedvelném, mert amúgy tartalmas ember. De szép is, amikor az ember már látatlanul ítélkezik! Na de mindegy is... És tényleg... alig-alig tudtam csak megindokolni, hogy miért is nem a szívem csücske a hölgyemény.

Kanyarodjunk csak vissza...

Szóval vannak azért a történetben áthallások más történetekre, de ezt egy percig sem bánjuk akkor, ha a stílus kifogástalannak minősül. És kérem szépen, ha van valami, amit el lehet mondani erről a könyvről, akkor az az, hogy stílusilag remekbe van szabva.

Minden fejezet elején van egy innen-onnan szalajtott bölcsesség (lökhárítómatrica, pólófelirat), amiket esküszöm ki fogok gyűjteni,  mert szellemesek, aranyosak, jól passzolnak a sztorihoz. Főhősnőnk Charley nagyon szimpatikus karakter, nem az a saját lelki nyomorában agonizáló fajta - legnagyobb megkönnyebbülésemre. E/1-ben íródott műről beszélünk, ami továbbra sem a kedvencem, de itt nem panaszkodtam egy pillanatig sem, mert végre egy olyan agyba szuszakolt be az írónő, amiben kifejezetten komfortosan elvoltam, sőt, amiben meglehetősen otthonosan is mozogtam. A gúny, a szarkazmus, a cinizmus mind jó barátaim, és mivel Charley ezeket az eszközöket pofátlanul rendszeresen használja is, karöltve a lezserséggel, így okom nincs ebbe a jellemzőbe belekötni. Hölgyikénk megállás nélkül sziporkázik, gyorsan tud reagálni az őt ért atrocitásokra, méghozzá intelligens humorral. Nincsenek önismereti kérdései, ilyen jellegű krízis nem gyötri - ami azért érdekesen pihentető, mert hát mégiscsak egy olyan nőről beszélünk aki látja az eltávozott lelkek szellemeit... De ez nem képez akadályt egy pillanatra sem... Charley gond nélkül diskurál akkor is a halottakkal, amikor ott vannak mellette az élők is. Nem érdekli, ha fenntartással kezelik a tehetségét, magas ívből tesz mindenki véleményére, és ez azt eredményezi, hogy bár kitalált karakterről van szó, aki nem kicsit flúgos, én fogadott nővéremmé tettem a hölgyeményt - lévén én szellemek nélkül is szoktam magamban beszélni.

Másik nagyon ragyogó szála a sztorinak, az a szerelmi... Charleynak van egy fekete leples, kaszás jóakarója (amolyan old school féle szellemszerű halálfigura), akit Nagygonosznak becéz, és aki rendszeresen megmenti az életét. És van egy pasas, Reyes, aki az álmaiban kísérti, és akivel ezáltal valamilyen morbidnak nevezhető kapcsolatot is ápol. Tudja hogy Reyes élő személy, mert tinédzserként már találkozott vele egyszer, de azóta nem találta meg, egészen mostanáig. Nem túl nagy csavart képez a történetben, hogy kiderül, hogy Nagygonosz és Reyes, egy és ugyanaz a személy... De itt még nincs mindennek vége! A sztori végén kapunk még egy fordulatot, ami váratlan is, meg jópofa is... És ami felvezeti a következő részben várható konfliktusokat. Meg kell mondjam, nagyon szeretném olvasni a folytatást!

Darynda Jones arról is gyönyörűen gondoskodik, hogy ne érezzük laposnak a művét. Mind ismerjük azt az érzést, amikor úgy olvasunk egy könyvet, hogy érezzük rajta az erőlködésnek a szagát. Hát itt ilyenről sincs szó. Hősnőnk magánnyomozó, és in  medias res belefarolunk egy ügyébe, ami szépen végig is lesz vezetve. Ezáltal kapunk egy jól szerkesztett, és kivitelezett krimi vonalat is. Esélyünk nincs olvasás közben unatkozni, többek közt azért sem, mert a mellékszereplők karakterei is vonzóan lettek megalkotva, illetve vonzóvá teszi őket számunkra Charley. Szinte majd minden oldalra jut egy sziporka, egy érdekesség, valami, ami miatt a lendület, és a lelkesedés szinten marad, és ezáltal folyamatosan pozitív az olvasási élmény. Kimarad a szirup, a sok enyelgés, az ömlengés, de mégis közvetíti az érzelmeket annyira amennyire kell, és ahol kell. Szerettem belemerülni, mert olyan érzés volt, mintha filmet néznék, egy krimi/vígjátékot, egy csipetnyi románccal. Teljesen egyben volt.

De csak hogy mondjak valamit, ami egy kicsit bosszússá tett... Mert nem is én lennék én...

Reyes/Nagygonosz olyan erőteljes töltésű karakter, hogy az ember szeretne a bőre alá bújni, és kiszippantani mindent, ami vele kapcsolatos. Feszültségkeltésből megint csak csillagos ötöst érdemel az írónő, mert a romantikus szálat nem kapkodja el. Ez a kijelentés úgy a könyv feléig meg is állja a helyét... Aztán várna az olvasó valamire... Arra a bizonyos átlendülésre, amikor az a románc elkezd kiteljesedni. Amikor a sok "nem lehet" után, egy ködös pillanatban már nem is látszanak annyira súlyosnak a kétségek, és szerelmeseink ifjonti hévvel fejest ugranak abba az érzelmi szakadékba, aminek az alján majd szépen össze is törik magukat... De sebaj, mert kell a törés, kell a konfliktus, kell a szenvedés - csak egy kicsit - hogy aztán jöjjön a megvilágosodás, a "nem tudok élni nélküled". Mivel ez is egy sorozat, így nem nagyon rovom fel, de azért mégis... Reyes szinte meg sem szólal a könyv végéig! A könyv felénél, amikor végre méltóztatik egyáltalán megmutatni magát, én kacsóimat tördelve vártam már azt a bizonyos fordulatot... mindhiába. Egy nyamvadt mondatot pöccint csak oda férfiúnk, aztán "huss!", már ott sincs... Szegény románcra éhes lelkem, már minden létező történeti alternatívát végigkóstolt az elmémben, mert a könyv fizikai valója annyira kiéheztette, hogy kénytelen lett elméletgyártásba kezdeni. De mint említettem ez egy sorozat... Szóval várjuk epedve a folytatást! Ha a többi részben Reyes egy kicsit aktívabbá válik, akkor egy rossz szavam nem lesz erre az irományra.

Szóval igen, egész remekül szórakoztam Darynda Jones ezen művén. Aki vevő a könnyed, kicsit krimis, kicsit ilyen, kicsit olyan - mindenből egy kicsit - típusú könyvekre, az semmi esetre se hagyja ki.

Értékelés: 8 pont

Tovább

Cora Carmack: Színjáték /2013/

A hét legkellemetlenebb pillanata épp ma hajnalban esett meg velem. Tudom hogy még csak a hét eleje van, de akkor is leszögezhetem már most, hogy piszokul kemény éjszakák várnak rám... A fél éves, pici, függönyzabáló macskám nővé érett. Nekiállt bagzani... Akinek volt már túlfűtött cicája az tudja, hogy ez nem csak azzal jár, hogy csóri állatja lemegy földszintesbe, és sűrűn pislogni kezd feléd kétségbeesett pillantásokkal, hanem azt is, hogy meghallgathatod Verditől Pucciniig az összes operát... szopránban. Hajnal három magasságában már ott tartottam, hogy inkább megfojtom szegényt, ne szenvedjen tovább. Vagy hogy én ne szenvedjek tovább... Viccen kívül, én már azon sem fogok csodálkozni, ha péntekre a város összes keselyűje a házunk felett fog körözni, arra várva mikor pusztul el szegény pára. Valami rémület mi mindenre képes az a szőrcsomó a hangszálaival... És igen, valamiért a családomban nem csak az emberek, de az állatok is hajlamosak a túlzott verbális kommunikációra - jelen esetben mély fájdalmamra. Most lehet hogy nagyon rossznak fogtok hinni - vagyis inkább az anyámat - de van ehhez az egész macskamizérához egy nagyon jó sztorim. Már nagyon apró koromban kivirágzott bennem a felelősség a nálam kisebbek, és védtelenebbek iránt, így minden négylábú szőröst kényszeresen hazacipeltem - akkor édesanyám mély fájdalmára. Történt egyszer, hogy az egyik első cicusom elkezdett tüzelni - természetesen úgy, hogy nem lehetett megmaradni mellette. Anyám is jóban volt/van fűvel-fával a lakhelye környékén, és hát leállt beszélgetni valakivel, hogy de sanyarú is a mi sorsunk emellett a cicó mellett. Drága jóakaró ismerős, azt mondta az anyukámnak, hogy adjon be a matkának egy negyed szem Seduxen-t. Anyám nem sokat teketóriázott, jobb biztosra menni alapon beadott a szerencsétlen dögnek egy fél szemet. Azt hinnéd, hogy a matka kimúlt. Hát nem! (Ez nem olyan műsor, én alig tíz évesen már perzsa cica mellett bábáskodtam, ami annyit tesz, hogy csak a burkot nem nyaltam le a kölykökről...) Szegény benyugtatózott macsekom úgy durván 12 órán keresztül ingázott az erkélyajtó, és a konyhaablak között, még keservesebben sírva, mint addig, megállás nélkül... Persze ahogy kiheverte ezt a fajta atrocitást, ugyanúgy bagzott tovább ahogy azelőtt tette. Tanulság: azóta hősiesen - azt azért nem állítom hogy szó nélkül - tűröm ha a cicám érett nővé cseperedik...

Hiányérzettel harcoló állatok ide vagy oda, ez egy könyves blog, így illő volna rátérnem jelen írásom témájára, Carmack Színjátékára. Cora Carmack előző könyvét a Szakítópróbát egész szórakoztatónak, és kedvesnek ítéltem meg anno, emlékeim szerint. Ha minden igaz, még azt is írtam róla, hogy a hölgy stílusa az a fajta, ami kortól függetlenül megfog bárkit. Így utólag is azt kell mondjam, akkor azzal a mondattal beletrafáltam a dolgok közepébe.

"Mackenzie "Max" Millernek van egy problémája. A szülei meglepetésként váratlanul meglátogatják, és ha meglátják festett haját, a tetoválásait és a piercingjeit, talán még ki is tagadják a lányukat. És ami ennél is rosszabb, arra számítanak, hogy a barátja egy rendes, kedves fiú, nem pedig egy Mace nevű, tetovált nyakú srác, aki egy bandában zenél. A hazugságok hálója kis híján megfojtja Maxet, ám ekkor találkozik Cade-del. Cade azért költözött Philadelphiába, hogy színész legyen, és maga mögött hagyja a problémáit Texasban. Eddig azonban a problémáktól nem sikerült megszabadulnia, a színpadra pedig nem sok alkalommal jutott fel. Amikor Max megszólítja egy kávézóban, és azzal az őrült ötlettel áll elő, hogy játssza el a barátja szerepét... Cade beleegyezik. Az alakítása azonban túl jól sikerül, ezért arra kényszerülnek, hogy tovább folytassák a játékot. Minél hosszabb ideig színlelik a kapcsolatot, annál valóságosabbá válik. 

Cora Carmack egy huszonegynehány éves író, aki huszonegynehány évesekről ír. Sok mindennel foglalkozott már életében. Volt unalmas munkája (pl. egy hipermarketben), izgalmas munkája (pl. színházban), stresszes állása (pl. tanárként) és álommunkája (pl. az írás). Imádja a színházat, az utazást és bármit, ami megnevetteti. Szereti a szereplőit a lehető legképtelenebb helyzetekbe hozni, és miközben segít rajtuk, megpróbálja őket összeboronálni valakivel. Hiszen a kétbalkezes embereknek is szükségük van szerelemre..."

Kiadó: Content 2 Connect Kft.

Oldalak száma: 336

Ára: 2990 Ft

A Színjáték történetében teljesen eltér az első részben megismert Bliss és Garrick történetétől, de azért egy kicsit mégis kötődik hozzájuk. Cade, Bliss legjobb barátja a Színjáték egyik főhőse, a másik pedig egy lázadozásra nagyon hajlamos lány, aki inkább Max, mint Mackanzie, és akinek egy teljes fa van tetoválva az oldalára, és részben a mellkasára... Hogy nekem ez miért is tetszett? Hányszor, de hányszor találkoztunk már olyannal, hogy a teremtés koronája agyon van varrva? És hányszor találkoztunk már azzal, hogy egy nő volt telerajzolva? Hát ez az!

Tudathasadásom egyik fő oka az, hogy ugyanúgy látom a realitást, mint ahogy az álmokat, és fikciókat is. Egyszerre buzog bennem a könyvelni vágyás (kizárt), és a művészetek imádata (hell yeah - addig amíg nem kezdünk el Bartókot hallgatni...), így engem lenyűgöznek a mívesen kivitelezett tetoválások - függetlenül, hogy nőn avagy pasin vannak-e. Csak valamiért a közvélemény még mindig óckodik ettől a kifejezésmódtól, akkor pláne, ha hölgyemények testén elevenedik meg. De mivel én nagyon kedvelem ha tökös asszonyok egy történet főszereplői, akiknek legfőbb erősségük a szájuk, és a vélt vagy valós határozottságuk - nem is értem miért kedvelem ezt -, így nekem Max első pillantásra szimpatikus lett. És itt lép a képbe a saját kis érzelmi világom. Max egyik legnagyobb dilemmája, hogy azért nem illik Cade-hez, mert totális ellentéte a pasinak. Míg Cade a két lábon járó szülők álma, addig Ő egy gyártáshibás, funkcióiban erősen korlátozott egyed, ami jobbára nem alkalmas semmire. És hogy én ezt mennyire át tudtam érezni! Szinte az egész gyermekkorom erről szólt. Ismerem én nagyon is közelről a beilleszkedési problémákat, az értetlenséget ami kiül az emberek arcára, ha véletlenül, ne adj isten őszinte mondat hagyja el az ember száját. Nagyon sokat kellett ám tanulnom, és tapasztalnom ahhoz, hogy rájöjjek, nem feltétlenül az a jó, ha az ember beáll a tömegbe. És nem volt egyszerű az út míg oda jutottam ahol jelenleg vagyok, és nem egyszer volt magányos ez az út. Tudom milyen az, amikor sok évnyi nélkülözés után, olyasvalakivel hozza össze a sors az ember lányát, aki befejezi helyette az elkezdett mondatot, és akinek nem kell oldalakon keresztül magyarázni mindent, mert elsőre ugyanúgy átlátja az összefüggéseket. Bele sem merek gondolni abba, mi lett volna ha nem találkozom ilyen emberrel. Szóval visszakanyarodva... Igen ismerem azt az érzést is, amikor egy olyan férfi, aki soha az életben nem szívott el még egy száll cigit sem, aki soha nem volt berúgva egyszer sem, aki a legnagyobb udvariassággal, és gyengédséggel közelít feléd, úgy néz rád, mint valami megismételhetetlen csodára. Emlékszem arra a fojtogató, légszomjhoz hasonló érzésre, amikor elkap a pánik, hogy nem vagy elég jó ehhez a pasihoz, és hogy csak idő kérdése mikor fog lefalcolni, hogy mikor veszi észre benned az összes hibát. Jó, persze én már arra is emlékezhetem, amikor ez a görcs feloldódik, és egy szép napon rájön az ember lánya, hogy a kérdéses férfi már az első pillanatban felismerte minden hibádat, és ezekkel együtt (vagy részben éppen ezek miatt) nézett rád úgy, mint egy csodára... És én már azt is tudhatom, hogy míg idáig eljutunk, addig évek repülnek tova a fejünk felett, de nem is ez a lényeg... A torzult önkép, a belső bizonytalanság mind, mind olyan érzelmek, amikhez minden nőnek vagy volt, vagy lesz köze egyszer az életben, és ezt az ugróiskolát kijárni, szinte sosem egyszerű. És pont ezért vett meg engem ez a könyv. Annyit olvastunk már hányattatott sorsú nőkről az ilyen típusú könyvekben. Annyiszor merültünk már nyakig eltúlzott fantazmagóriákba, hogy kifejezetten pihentető volt végre valami olyasmiről olvasni, amihez még nekem is volt közöm. Ez az eressz el - fogj meg, elengedlek - elkaplak játék Cade és Max közt egy jó szóval leírható: aranyos. Kedves. Hétköznapi. Emberi. Most függetlenül attól mi volt Max katalizátora.

Cade belső motivációja egyszerű, leginkább a megfelelési kényszer hajtja, nem akar csalódást okozni sem magának, sem másnak. Teszi, amit tennie kell, nem kérdőjelezi meg a döntései helyességét, lineáris, nem csapong - első gondolatra tűnhetne unalmasnak is, de nem az. Benne is ott van a vadóc, csak jóval kiszámíthatóbb, nevelhetőbb formában. Van annyira lázadó, hogy megértse Max lázongásának az okát, de van annyira stabil is, hogy kikötője legyen a lánynak. Van benne annyi magabiztosság, ami mindkettőjüknek elég addig, amíg Max elfogadja amit el kell neki, és feldolgozza amit fel kell. Imádtam!

Emellett a könyv szellemes, olvasmányos, nem csöpög, és folyamatosan ébren tartja a figyelmet.

Az első szex - és amúgy az utolsó is a könyvben, hihetetlen de itt nem a hancúré a főszerep - leírása nagyon megfogott. Nem tudom hogyan csinálta Carmack, de sikerült annyira beleélnem magam, hogy már előre tudtam hol lesz a krízispont, hogy mi lesz a baj, hogy mi fogja megtörni az idilli hangulatot. Zsigerből tiltakozott minden sejtem, mormoltam magamban, hogy "ne, ne nézz rá!", "kerüld el a tekintetét!", "ne ennyire közel!", "túl sok, túl hamar...", de nem ért az egész semmit, mert persze hogy minden bekövetkezett amitől tartottam. Ezután a fordulópont után szívem szerint mindkettő szereplőt megtéptem volna - a mai eszemmel. Azonban az Ő szemszögükből figyelve az eseményeket, mindkettőt megértettem miért reagál úgy ahogy, amitől csak még ingerültebb lettem. És marhára élveztem, hogy indulatok öntenek el, de nem azok a típusúak, amiktől habzani kezd a szám, hanem azok a várakozással teliek, amik azt üzenik: hiába minden kavarás, a vége úgyis az lesz, hogy ezek az őrültek összejönnek. Szóval röviden, nekem kerek volt. Teljesen. Tipikusan az a könyv, ami nem váltja meg a világot, nem renget meg alapjaiban, de felébreszti egy olyan oldaladat, amit egykoron nagyon is jól ismertél, és amit ha csak egy kis szerencséd van már feldolgoztál, amin már továbbléptél, de amire még mindig jó dolog emlékezni, mert általa lettél az aki most vagy. Nekem ezt jelentette ez a kis romantikus bugyutaság. Tudom, nem vagyunk egyformák, így több mint valószínű, hogy lesznek szép számmal olyan olvasói is ennek a történetnek, akiknek nem lesz egyéb ez a sztori, mint egy újabb felvonás a romantika rózsaszín színpadán... Lássuk be, azért ebben a felfogásban is van valami. Ez az "elkapom az első szerencsétlent a kávézóban, hogy eljátssza a kedvesem anyu, és apu előtt" klisé - és persze a srác ténylegesen maga tökély, még véletlenül sem egy pszichopata... Meg ez a táncosnő vagyok, plusz alkalmazott egy tetoválószalonban, de még van időm a saját együttesemre is, éééés a későbbiekben még a pasimra is dolog - le kell ülnöm ezzel a csajjal beszélgetni, hogyan képes beosztani ennyi mindenre a nap 24 óráját... Szóval igen, érthető hogy miért nem fog mindenkit elkapni a lelkesedés azonnal a könyv iránt, de azért nagyon bízom abban, hogy lesznek olyanok, aki meglátják benne azt, amit én.

Az első részhez viszonyítva - ami részemről még mindig nem volt rossz élmény - ez szintekkel jobb lett. Csak ajánlani tudom mindenkinek. És itt vége is van a véleményemnek. Ilyen se volt még, mi? Pedig itt ennek most tényleg vége lesz, mert a felesleges szócséplésnek jelenleg nincs helye.

Értékelés: 8 pont

Tovább

Kresley Cole: A sötétség démona /2013/

És végre ismét a már jól megszokott, és imádott vizeken. Hangsúly a második jelzőn. Van valami nem teljesen tiszta élvezet abban, amikor az ember lánya vámpírokról, démonokról, boszorkányokról, és társaikról olvas. Ebben a kategóriában nincsenek akadályok. Itt minden megengedett, főleg ha az író baki nélkül képes a fantáziáját felépíteni és levezetni. És Kresley Cole mestere ennek a tartománynak. Felsorakoztat x fajt, össze-vissza keveri őket, belevegyít az alapötletbe egy x százévente kirobbanó háborút, ahol az erőviszonyok még nem tisztázottak, aztán jön még a romantika, és kérem szépen még a szex is, annak minden pompájával, nem túlspilázva, igényesen. Kérdem én... kell ennél több? Hát nem! Humor, kaland, szerelem, kiteljesedés, fokozatos történetvezetéssel, és átlátható ábrázolás. Különböző jellemek, fergeteges karakterek... Teljesen meg tudom érteni magam, hogy miért rajongok a hölgyemény irományaiért.

"Kresley Cole története szenvedélytől fűtött mese egy kitaszított démonról, akit vámpírvérrel mérgeztek meg. És egy sebezhető fiatal boszorkányról, akit a férfinak még önmagától, vámpír énjétől is védelmeznie kell."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 458
Ára: 3999 Ft

Az előző könyve után némi lelkesedésvesztést tapasztaltam. Kicsit ronggyá rágottnak érzékeltem már a sorozatot, és az fordult meg a fejemben, hogy kifogyott a történetből az üzemanyag. Ezt az állásfoglalásomat továbbra is fenntartom, mert a sorozat előző kötete annyira azért nem sikerült fergetegesre. Nem mintha azon nem szórakoztam volna jól - itt szokott következni az a rész, amikor kihangsúlyozom, hogy Cole legrosszabb könyve is fényévekkel jobb a nagy átlagán... És ezt az álláspontomat is fenntartom még. Szóval minden viszonyítás kérdése. Cole önmagához képest az előző könyvben egy hajszállal kevésbé lendületeset, és eredetit alkotott, de az összképet figyelembe véve, még mindig igényes maradt. Jelen könyvünk azonban még ezt az apró csorbát is kijavítja. Amit hiányoltam hangulatilag az előző könyvből, az itt hiánytalanul megjelenik, újra érződik rajta a szokásos Cole-os látásmód, és ez elgondolkoztatott. Volt egy kisebb fajta eszmecserém a minap arra vonatkozóan, hogy a könyvek karakterei - legalábbis a romantikus irodalmon belül - miért olyanok, amilyenek. A férfi karakterek jellemábrázolása világos, és erősen érezhetőek rajtuk a generációs különbségek. Amikor az ember lánya serdülőkorban van, teljesen mással szimpatizál, mint amikor felnőtt, és érettebb, ez így természetes. Visszagondolva saját fiatalságomra, rám is igaz az, hogy tinikori álmodozásaimban inkább a simulékony, gyengéd, kedves, körültekintő, odafigyelő fiú volt az ideálom. Aki megvigasztal ha el vagyok kanászosodva, aki minden rezdülésemre azonnal reagál - ami nem kis elvárás, ha figyelembe vesszük, milyen is egy lányka érzelmi világa -, aki támogat, és a többi, és a többi. Aztán amikor a hormonköd feloszlott a szemeim elől, és elkezdtem használni a két fülem közt megbújó szervemet, és ezzel párhuzamosan fejlődésnek indult bennem a felelősségtudat is, akkor ez a kép is csorbulásnak indult. Általában ebben a szakaszban jutunk el odáig, hogy elkezdünk tisztességes válaszokat adni az olyan kérdésekre, hogy kik is vagyunk mi, mit is akarunk elérni, milyen céljaink vannak. Ebben a fázisban gondolkozunk el először azon, hogy milyen szerepet is szánunk magunknak az élet hatalmas kánonjában, és ilyenkor jelenik meg az elkötelezett céltudatosság is. Már amennyiben megjelenik - sajnos ezek a lépcsőfokok nem annyira általánosíthatók, mint amennyire szeretném, hogy azok legyenek. A szociális fejlettség, és az emberi szükségletek csúcsán az önismeret, és saját magunk kontrollja áll. Ha megvalósul az önismeret, úgy megvalósul az is, hogy megtanuljuk kezelni magunkat. Persze ez nem egy lineáris egyenes. Vannak élethelyzetek, amik után újra kell tanulnunk magunkat. Az én álláspontom szerint az identitásunk, és önmagunk meghatározása pár évente borulásnak indul. Legyen családalapítás, vagy életkörülmény változás, nagyobb felelősséget igénylő munka... ez mind okozhat kilengést az önképünkben, de nem feltétlenül drasztikusan. Sőt, azt kell mondjam, hogy ezek a kilengések alapváltozásokat nem eszközölnek. Azon személyiségjegyeink amiket a tinikorban, vagy azelőtt, még kisgyermekkorban a magunkévá tettünk, azok úgyis fognak maradni. Esetlegesen az erőviszonyokban állhat be változás. Kevesebb önbizalom, több önbizalom, sikertelenség, vagy éppen sikeresség okán. Közvetlenség, vagy bezárkózottság, attól függően, hogy mennyi sérelem ér minket abban az életszakaszban, mennyire vagyunk érzékeny állapotban. Természetesen amennyiben a változás nagyon szélsőséges, az okozhat nagyon szélsőséges reakciót is, de ezzel nem foglalkoznék, mivel most a nagy általánosságot igyekszem behatárolni. Lényeg a lényeg, az alaptermészetünk az egy kialakult, és relatíve erős alapkő, de a behatások miatt az önismeretünk boncolgatása, és önkontrollunk jobbára egy non-stop meló. És hogy ez most hogyan is jött ide... Nos, a női karakterek a könyvekben mindig kérdőjelet képeznek az én kis homlokomra. Az alapelképzelés az kellene hogy legyen, hogy a női karakter - figyelembe véve, hogy a romantikus irodalom leginkább nőknek szól - "semleges". Hogy miért? Mert egy semleges karakterbe mindenki képes belehelyezni saját magát, ha szerencsénk van, akkor erőlködés nélkül. A dolog azért lesz ettől jóval bonyolultabb, mert a társadalmi "elvárások" (ideálok, sztereotípiák, vélt vagy valós elképzelések) is megjelennek ezekben a könyvekben, és főleg ezekben a karakterekben. Ha előveszünk egy nyolcvanas években íródott romantikus könyvet, és összevetjük egy mostanival, akkor csak úgy sikít az oldalakról az akkori és a mostani látásmód különbözősége. Itt kerül képbe a kényszeresség, és az örök kompenzálásra való hajlam is. Ha megfigyeljük az elmúlt néhány évtizedet, akkor láthatjuk, hogy hála az emancipációs mániánknak, a női szerepek egyre maszkulinabb jelleget öltenek, szépen fokozatosan. Ami nem is lenne baj, mert ugyan ki szeretne elnyomva élni, de... Ezzel párhuzamosan az erős férfias férfi képe is halványodni kezdett, és a kilencvenes évek fiúbandáinak virágkorán, az "xy" kromoszómás állománya Földünk lakosságának, szenvedélyes puncinövesztésbe kezdett. És itt jön a csavar. Merthogy, az hogy valaki szeretné hogy nőként elismerjék a szakmájában, vagy hogy lehessen véleménye, ami számít annyit, mint egy férfi véleménye, az egészséges bizonyítani vágyás, nem egyenlő azzal, hogy képletesen értve farkat növeszt a nő. És ha már ambiciózus nők... Ami ennek a típusnak ritka rövid időn belül megy az agyára, az az életképtelen és mulya férfi. Ha egy nőnek erős az egyénisége, akkor az nem fog elkezdeni a párkapcsolatán belül tutujgatni, már csak azért sem, mert ez nem szerepel az "elvárásai" közt. Viszont az biztos hogy ott fog virítani az "elvárások" közt, hogy a párja tudja a dolgát, és tegye amit kell, minden felügyelet és figyelmeztetés nélkül. Viszont a társadalmi normák bicsaklottak, és előtérbe került a az "érzékeny férfi" típusa. Ezt kompenzálandó, most ennek ellentettjét fogalmazza meg minden írónő a könyvek oldalain, mert a sok kedveskedésből köszönjük, ennyi elég volt, hímeket óhajtunk magunk mellé, akik erős markukban tartják az irányítást, ezáltal is levéve némi terhet a vállunkról. Oké, hogy az intellektus is hatalommal bíró tényező, akárcsak az egzisztencia - mindkettő biztonságot sugárzó jellemző -, viszont az erőegyensúlyok eltolódtak. Valamilyen szinten a nyersség, az egyenesség, jól megszerkesztett határokon belül a durvaság - ezek kezdik eluralni a terepet. Szóval az teljesen világos, miért olvasunk most lépten-nyomon tesztoszterontúltengésben szenvedő irányításmániás fickókról. Próbáljuk kiheverni Edward Cullen-t, a Backstreet Boys-t és társaikat. Ami nekem nem tiszta, hogy ezzel párhuzamosan, miért hülyülnek el a hősnők. Alig pár sorral fentebb kifejtettem, hogy a romantikus könyvek női karaktereinek elvileg mellőzniük kéne a szélsőségeket, és az átlagosságot kellene megragadniuk, mert ezzel tudnák megcélozni a legszélesebb olvasói réteget. De ez rendre nem teljesül. Miért nem? Miért van az hogy a legtöbb történetben bugyuták a nők? De rendre, majdnem mindegyikben. Mit akarnak ezzel lekommunikálni akár tudatosan, akár tudat alatt az írónők? Túl gyorsan, túl magasra törtünk? Olyannyira, hogy még magunk is képtelen vagyunk felmérni mire is vágyunk igazán, és ezt hogy is lehetne összeegyeztetni a jellemünkkel? Az egész női társadalom önismereti krízisben van, és még nem tudja hogyan is kúrálja magát? Vagy a "szabadság", amit a női egyenjogúság égisze teremtett meg, kritikusabbá, más megfogalmazásban igényesebbé tett bennünket? Már nehezebben fogadjuk el, hogy egyazon ruha, mindenkire jónak kell hogy legyen? Őszintén nem tudom megmondani, mi lehet ennek a bicsaklott látásmódnak az oka. Ez az alig pár mondatnyi levezető is csak találgatás a részemről, bár elég szépen levezethető találgatás. Ami miatt most belemerültem ebbe az egészbe, az az, hogy Cole előző két könyve A démonkirály csókja és A gyönyör sötét hercege számomra kicsit vérszegénynek tűnt. És ennek okát abban látom, hogy az ezekben felvezetett karakterek, mind férfi, mind női szempontból, kicsit távolabb álltak az ízlésemtől, a megszokottakhoz képest. Istenem, van ilyen. Ezért nem is voltam soha kegyetlen, vagy túl kritikus Cole-lal, mivel nem az Ő stílusában, illetve karakterábrázolásában láttam a hibát. És ez most igazolódni is látszik. A sötétség démona ellentétben két korábbi társával, totálisan megvett magának. Hogy miért? A férfi karakter több mint izgalmas, méghozzá pont azért, mert rémisztően szélsőséges. Egy démonnak született, később félig vámpírrá alakított valaki, aki egy kietlen köves puszta közepén él, nem mosdik, mert fél a víztől, sokat hörög, és nem tud kommunikálni a kiválasztottjával, mert nem beszélnek közös nyelvet. Komoly. Ez ám aztán az erős ívű labda. És ha ennyi nem volna elég, mindezek mellett hősünk szíve meg van hasadva, lelkileg össze van törve, körüllengi némi önutálat, és szűz - éltes kora ellenére. Khm... Megint csak azt tudom mondani, hogy komoly. És még mindig izgalmas. És rögtön beleveri az emberbe a hétfrászt, mert ekkora szélsőséget felépíteni, fenntartani, sőt szimpatikussá tenni, minden csak nem egyszerű, főleg akkor nem, ha a történet maga is egy hatalmas fantazmagória. Ami megnyugtató, hogy Cole-nak volt már korábban is ennyire meredek ötlete, és csont nélkül keresztül is vitte azt (azért egy halott táncosnő szelleme, és egy megbolondult vámpír szerelme sem éppen habos torta...).

Női karakter szintjén már kevésbé tudok ennyire lelkes lenni, de azért nem is kezdek bősz siránkozásba miatta. Carrow jelleme határozott. Olyan nő, aki kemény ha az kell, de érzékeny is amikor az kell. És itt be is lehet fejezni Carrow ábrázolását. Egyrészt örülök, hogy a női szereplő nem lett annyira bonyolult, mint a férfi. Ha olyan lett volna, akkor ezek a szerencsétlenek vélhetően soha nem jönnek össze. Másrészt viszont egy kicsit el vagyok kenődve, mert ott van az a "mi lett volna ha"... De mivel a pozitív olvasási élmény gyönyörűen teljesül a megadott feltételek mellett is, így töröljük a "mi lett volna ha"-t, befogjuk a szánkat, könyveljük az elégedettséget, és felsóhajtunk a megkönnyebbüléstől, hogy jelen könyvünk miatt nem pusztult el egy agysejtünk sem.

Ami nekem nagyon tetszett, az az, hogy a szereplők nem tudják megértetni egymással magukat. Ez eleve rángat magával nem kevés vicces potenciált, illetve megadja a konfliktust is. Ha képesek lettek volna egymás felé lekommunikálni a problémáikat, akkor a könyv történetvezetése annyira leegyszerűsödött volna, hogy véget ért volna, mielőtt elkezdődik. Akarva akaratlanul eszembe jutott az Eleven testek c. film, amiben egy zombi lesz hullaszerelmes egy élő nőbe - aki még nem látta ezt a remeket, annak ajánlom figyelmébe, amennyiben bírja a komolytalanságot. Ebben a moziban a férfi főhős nem túl sokat fecseg, és amit mond, azt is jobbára csak zombisan kikrákogja. Oké, hogy itt nem teljesen ugyanez a helyzet, de a lényeg ugyanaz. Ha megölöd a kommunikációt, az bizony félreértésekhez fog vezetni, amiken lehet majd sírni, és nevetni is. Kifejezetten élveztem ezt a fajta csavart.  

Történetileg a megszokottakat kapjuk. Akció, még egy kicsi akció, agresszív hallhatatlan lények öldöklése - megunhatatlan. Említettem már, hogy szeretem amikor véres cafatokat dobálnak a főszereplők egy könyv oldalain? Emiatt ismételten kap egy pipát tőlem a mű. És ami még felfrissítette nálam az élményt... Eddig majd minden könyv középpontjában az örökösödési háború állt, vagy ilyen, vagy olyan mértékben. Fel is merült bennem a kérdés, hogyan fog ebből a kátyúból Cole kiavanzsálni, mivel ez a kérdés már kezdett egy kicsit ellaposodni. És jelenthetem, hölgyeményünk remekül kifordul ebből a képből, méghozzá úgy, hogy behoz egy titkos társaságot, aminek emberek a képviselői (részben), és aminek eltökélt szándéka a halhatatlan fajok becserkészése, vizsgálata, a későbbi kiirtás céljának okán. Friss gondolat, és nem is a legrosszabb. Volt már ugyan megpedzve ez a fondorlat, de itt jóval nagyobb jelentőséget kap, és ezáltal az egész sorozat kap egy hetyke kis vérátömlesztést. Eme fejlemény igazán elégedetté varázsolt.

És akkor összegezve... Olvassatok Cole-t! Az egész sorozat megérdemli az odafigyelést, még akkor is ha vannak hajszállal gyengébb kötetei is. Értelmesen felépített, komplex, igényes kivitelezésű szórakozás, humorral, szerelemmel, és egy csipetnyi erotikával.

Értékelés: 8 pont

Tovább

J. R. Ward: Végre szeretők /2013/

Így ünnepek előtt mindenkinek kész rohanással telnek a napjai. Legalábbis az én napjaim mindig a fejvesztett készülődéssel telnek. Kinek mit vegyek? - rémálom ez a kérdés, mert ugyan a hülyeségben kreatívnak tartom magam, az ajándékvásárlás más tészta. Kezdjük azzal, hogy az ünneplésre okot adó dátumok felét mindig elfelejtem. Mint mindenkinek az életében, nekem is van sok olyan barátom, akiket már hosszú évek óta ismerek, és akik erős alapját képezik a mindennapjaimnak. Ennek ellenére kész káosz van a fejemben, ha arról van szó, hogy kinek mikor van a születésnapja, vagy a névnapja. A saját születési dátumomat elvileg jól kellene ismernem, de volt már precedens arra, hogy az is akkor jutott az eszembe, amikor édesanyám felhívott, hogy Isten éltessen! Ami megkerülhetetlenül mindig hangsúlyt kap, az a fiamat érintő ünnepek sokasága. Ő róla soha nem felejtkezem el... Így nekem a karácsony mindig jó alkalom arra, hogy akiről szétszórtságom okán év közben "elfelejtkeztem" azt ilyenkor pótoljam. Na de, van egy másik problémám is... Nem szeretek értelmetlen dolgokat vásárolni. Ahhoz pedig semmi érzékem, hogy kitaláljam, kinek mire van szüksége éppen. Ebből a szempontból totálisan maszkulin a gondolkozásom. Leginkább a teljes illúziórombolás égisze alatt, nyílegyenes rá szoktam kérdezni az érintettekre, hogy mi kéne nekik. Nem a legromantikusabb megoldás ez, de legalább hatásos. Az ajándékok megszerzése jóval hamarabb megtörténik, mint ahogy az indokolt lenne - ennek is a rövid agyam az oka. Ha nem veszem meg addig a dolgokat, amíg az eszembe vannak, akkor vélhetően nem is venném meg őket soha. És ez az időszak nekem mindig egy izzadással, és görcsöléssel teli időszak, mert ha a megbeszéltekből valami véletlenül, ne adj isten nem kapható, akkor minden további nélkül eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Aztán ehhez jön még az ünnepi menü kérdése, majd a totojázás azon, mit hogyan fogunk kivitelezni, mikor kezdünk főzni, mikor lesz a nagytakarítás - amikor is én mindig bősz káromkodások közepette funkcionálok, mert nem létezik, hogy valakinek annyi kacata legyen, mint nekünk, nem beszélve a könyvek halmazáról, amiket ugyan imádok, de pokollá teszik az életem, amikor le kell őket szedni a polcokról, és szépen letörölgetni őket (ez olyan félnapos meló, főleg mivel nagyon sok szép otthondíszítő nyavalyám van a kagylóktól, mécsestartókig, különböző méretekben...). Ennek ellenére idén nagyon ügyesnek mondhatom magam, mert leszámítva a főzést, jelentem mindent befejeztem, amit be kellett. És ezen felül még olvasni is volt időm! És lesz is még időm olvasni... Röviden: szokásaimmal ellentétben, teljesen optimista lendülettel fogok beleszaladni a jövőhétbe. Szokatlan ez az érzés, de egyáltalán nem mondható kellemetlennek. És ami még nagyon jól esett... A tegnapi postával érkezett egy nagyon kedves üdvözlőlap, amit az egyik Molyos barátné küldött el a részemre. Most lehet nyugodtan nevetni, de az ilyen gesztusoktól rendre elérzékenyülök. Nem boltban vásárolt üdvözlőlap volt, hanem egy kézzel készített nagyon ötletes kis kártya - itt a csodálatomat nehéz volna szavakba önteni. Sajnos az én korlátolt agyamnak eszébe nem ötlene, hogy ilyen kézzel készített üdvözlőlapot készítsen. Pedig milyen jó idea! Molyos barátnémnak nagyon szépen köszönöm, hogy gondolt rám. Üdvözlőlapja a karácsonyi dekorációt képezi, szem előtt van, és ott is fog maradni, évszaktól függetlenül, azon tárgyak közt, amiket tőletek kaptam Kedves Olvasóim. Nem tudom mi módon, de egyszer viszonozni fogom az odafigyeléseteket, és a kedvességeteket.

"Qhuinn – ismeretlen apa fia – hozzászokott, hogy egyedül van. A családja kitagadta, az arisztokrácia hátat fordított neki, ő azonban végül megtalálta az útját: az Alantasok Társasága ellen vívott háború egyik legkegyetlenebb harcosa lett. Az élete mégsem teljes. Lehetősége nyílik rá, hogy saját családot alapítson, mélyen legbelül mégis ürességet érez, mert a szívét valaki másnak adta…

Blay a hosszú éveken át táplált viszonzatlan szerelem után kigyógyult a Qhuinn iránti érzéseiből. Itt volt már az ideje: Qhuinn rátalált a tökéletes párra egy kiválasztott nő személyében, akitől hamarosan gyermeke születik – épp úgy, ahogy mindig is tervezte. Blaynek nagyon fáj együtt látnia őket, de ha egy elérhetetlen álomra építi az életét, biztosan csalódik. Ahogy már meg is tapasztalta.

A sors különböző útra tereli ezt a két vámpír harcost… ám miközben fokozódik a faj trónjáért vívott harc , és új játékosok bukkannak fel Caldwellben, akik halálos veszélyt jelentenek a testvériségre, Qhuinn végre megtapasztalja, mi is az igazi bátorság, és a két szív, amelyet egymásnak szánt a végzet… végül eggyé válik."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 626

Ára: 3999 Ft

És akkor visszakanyarodva az olvasáshoz. Szerintem már mindenki tudja, hogy Ward nekem olyan, mint a csoki. Ha elém teszik, akkor nem bírom megállni, hogy ne nyúljak utána, és ne temetkezzem nyakig a történeteibe. Stílusilag még mindig nem sikerült kifogást találnom a hölgyeményben, na nem mintha kerestem volna... Az FTT sorozata a vámpírhistóriák közül mindenképpen egyedi, humora helyenként döglesztő, és a lazasága, ahogy megfogalmazza a dolgokat... Emelem kapalom az írónő előtt. Jelenlegi története egy kicsit még inkább eltér a megszokottól, mivel a fókuszban két férfi, két harcos szerelmi kiteljesedését írja le - sok egyéb más mellett. Qhuinn és Blay macska-egér játékát már több könyv óta kísérhetjük figyelemmel, viszontagságaikat, érzelmi-lelki problémáikat ától cettig lekövethettük az előzményekben. Bevallom, én már tűkön ültem, hogy elolvashassam a boldog befejezésüket is. Annak ellenére, hogy soha eddigi életem folyamán nem olvastam olyan romantikus könyvet, aminek homoszexuális irányultsága lett volna. Volt, hogy olyan erotikus jelenetbe, novellába botlottam, ahol felszínre került ez a téma, de az merőben más megközelítésű volt, leginkább nyersen szexuális, ahol semmi nem szólt a szerelemről... A mostani történet azonban erre a nem elhanyagolható alappillérre épít, és ezáltal kicsit kilökött a komfortzónámból. Attól tartottam a sztori legelején, hogy furcsának, idegennek fogom érezni, amikor a két férfi ölelkezni kezd. Hogy nem fogok tudni úgy azonosulni velük, mint a már jól megszokott alternatíva esetében. Menet közben kiderült, hogy teljesen feleslegesen tartottam ettől. Függetlenül a felállástól, ugyanúgy drukkoltam nekik is, mint mindenki másnak, és nem éreztem semmilyen negatív érzelmi visszhangot, amikor azon oldalakra jutottam, ahol megtörténnek a fizikai aktusok. Nem is nagyon gondolkoztam el ezeken a fejezeteken. Könnyűszerrel elfogadtam őket, és az egyetlen konklúzió, amit lekönyveltem utólag, az volt, hogy a testi szerelem még mindig gyönyörű dolog. Hogy mondhat bárki bármit, a természet egyik legnagyobb csodája az, amikor egy másik emberi lény annyira képes hatni rád, hogy attól reszketni kezdesz, vagy majdhogynem elsírod magad a túláradó érzelmek tömegétől. Teljesen és totálisan mindegy, hogy a szereplők most standard felállásban vannak-e, vagy esetlegesen azonos neműek-e. A kémia ugyanaz. Eddig sem volt bajom a homoszexualitással, és ez ezután sem fog változni. Hiszem, hogy nem az determinálja egy ember személyiségét, hogy milyen a szexuális irányultsága. Az hogy a hálószobán belül ki mit csinál, és kivel, az egy olyan téma, ami nem tartozik senkire. Értem ezalatt persze az olyan kapcsolatokat, amik közös megegyezéssel, és felnőttek közt jönnek létre. Nem győzöm hangsúlyozni az ilyen mondataim után, hogy a szexuális szélsőségekkel én sem tudok egyetérteni, nem pártolom egy pillanatig sem az olyan kapcsolatokat, amiben az egyik vagy esetlegesen mindkét fél sérülhet, akár fizikailag (értem ezalatt a laposra verést és társait), akár érzelmileg, akár lelkileg. Amin viszont elmorfondíroztam az volt, hogy nem értem miért kezeli a társadalom ennyire lesújtóan két férfi kapcsolatát. Pszichológiailag le tudom vezetni a miérteket: konzervatív gondolkozás, patriarchális hozzáállás, szokatlanság, nevelési kérdések, miegymás... A homofóbia egy érdekes területe az életnek. Azoknak akik idegenkednek, csak azt tudom javasolni, hogyha egyszer úgy hozza az élet, akkor üljenek le beszélgetni egy ilyen irányultságú emberrel. Vannak olyanok akiről nem is feltételezné az ember első látásra, hogy hazai pályán játszik. Akik függetlenül ezen irányultságuktól értelmesek, érzékenyek, intelligensek, sőt még helyesek, vonzóak is - vigyázzatok lányok, az ilyen típus az, akinél nagyon kecsesen lehet árnyékra vetődni... Nem tudom azt mondani, hogy taszítónak tartom két férfi kapcsolatát. Vannak a környezetemben is ilyen emberek, de minden fenntartás nélkül kedvelem őket, és velük örülök, ha boldogok. Náluk is ugyanazok az élethelyzetek alakulnak ki, mint mindenki másnál, és ugyanúgy megsínylik, ha egy kapcsolatuk zátonyra fut. Képesek ugyanolyan átéléssel szeretni, ragaszkodni. Szerintem ez a lényeg, és nem az hogy kivel, vagy miért úgy, és főleg hogy hogyan.

Ami egy kicsit furcsa irányba terelte az érzelmeimet, az a könyv legvége volt. Az én ízlésemhez mérten, a történet lezárása egy hangyányit giccsesre sikerült. A felvezetésben Qhuinn és Blay elég karakán karakterek voltak, elég erős jellemekkel. Én már csak tudom milyen egy erős jellem... Saját tapasztalat alapján jelentem ki, hogyha valaki személyiségileg merev, és nem képes egykönnyen feloldódni az érzelmeiben, az két hét alatt nem fog tudni ezen változtatni. Most mindegy, hogy azért nem, mert fél, vagy mert nem tudja kezelni az őt ért heves érzelmi reakciókat. Egyszerűen csak nem fog tudni ennyire könnyen akklimatizálódni. Oké, ha felmerülnek a stratégiailag fontos kérdések, amire megtörténik az őszinte belső, vagy külső válaszadás, a válaszadás minőségétől függetlenül követi azt egy megkönnyebbülés, de ha valaki évekig fékezi magát, az nem fogja tudni ezt a kényszert egyik pillanatról a másikra levetkőzni. Lelövöm a poént, így aki el akarja olvasni a könyvet, az ugorja át a következő bekezdést...

Qhuinn megkéri Blay kezét, gyertyákkal, a testvérek és a király jelenlétében, családostul. Szép gesztus, de figyelembe véve az előzményeket, egy kicsit hirtelennek tűnik a dolog, főleg úgy, hogy Qhuinn alig két héttel korábban képes csak tudatosítani magában, hogy Ő bizony meleg.... Lehet hogy velem van a baj, de láttam már ilyet az életben is, és nem feltétlenül tartom ezt a reakciót helyesnek. Mert felmerül, hogy mi is a motiváció. Míg az érintett váltig fogja állítani, hogy ami hajtja az a mély, és megismételhetetlen szerelem, addig háttérben mozoghat egy kevésbé tudatos dolog is, méghozzá a félelem. Felvállaltam valamit, beleléptem valamibe, amire már egy jó ideje vágyom. Megkaptam amit azt hittem sosem fogok. Na kössük csak le gyorsan ezt magunk mellé, minden módon, ahogyan az csak lehetséges! A lelkesedés érthető egy ilyen helyzetben, és persze Ward könyve ettől fiktívebb már nem is lehetne, így ugyan ne akarjunk már életszagúságot várni tőle, és persze az idealizálási törekvés, amit soha nem lehet megkerülni egy romantikus sztoriban... Értem én, el is fogadom a befejezést így ahogy van, de akkor is az fog maradni a végső álláspontom, hogy túúúúúúl lett lihegve, túúúúúúl érzelmesre, túúúúúúl díszesre, és töményre sikeredett. Sokkal hatásosabb lett volna egy kicsit kevésbé színpadiasan, és hangyányit érzelemmentesebben.

Ami még Wardnál jelenthet a későbbiekben problémát... Az FTT kezdi túlnőni magát. Ward remekül csavarja a szálakat, csak egyre több szereplőt kell emiatt mozgatnia. Az utolsó két-három könyvében megfigyelhető, hogy a fókusz kezd elmozdulni. A figyelemterelés központja ellentétben az első könyvekkel, már nem csak a főhősökre irányul, nem csak az aktuális párra, és szűkebb környezetükre, és problémáikra, hanem párhuzamosan több azonos hangsúlyú szál is fut. Emiatt a figyelem oszlani kezd, és konkrétan egyre nehezebb behatárolni, hogy kik is a történet aktuális főszereplői. Én szerettem volna többet olvasni a jelen alkotásban Qhuinn-ről és Blay-ről. Kicsit szitaeffektus érződött a közös eseményszálukban. Érintettük is őket, meg nem is. Ott voltak, beteljesedtek, mégis hiányérzetem maradt utánuk. A kiábrándultság érzése csak amiatt került el, mert Ward profi, és mint ilyen, képes volt a mellékszálakat is érdekfeszítővé varázsolni. Assail-ba egyenesen belehabarodtam. Egy újabb olyan karakter, aki a maga morcos módján, annyira érdekfeszítő, hogy kedvem volna leültetni, és kifaggatni, hogyan is fog alakulni a kapcsolata Sola-val. Xcor, és Layla... Na ők tuti meg fogják kavarni az állóvizet. Egy várandós kiválasztott, és a király legnagyobb ellensége... Kell ennél nagyobb handicap? Trez... Az árnyék, akit haza akar rángatni a királynő, hogy a lánya mellett tenyészbikaként funkcionálhasson, és akinek a szíve Selena-ért dobog, miközben esze ágában sincs hazamenni. Egyenesen lenyűgöző, amit Ward a szereplőivel művel... Mégis van egy olyan kívánalmam, hogy legközelebb a hangsúly inkább legyen a főhősökön, és kapjanak ezáltal egy kicsit nagyobb teret. Nem baj, ha más szálak is kibontakoznak a történet folyamán, csak az erőviszonyok legyenek jobban balanszban.

Nekem az FTT jelen könyve is remek kikapcsolódást nyújtott. Nekem töretlen a lelkesedésem a fiúkkal szemben. Még mindig fenntartja az érdeklődésemet, és sajnos be kell látnom, hogy emiatt elfogult is vagyok. Nem tudom hány részesre tervezi Ward a teljes sorozatot, de én vevő leszek az összes könyvére, mivel a hangulata - a szereplőktől függetlenül - utánozhatatlan. A stílusa lehengerlő, könnyed, mégis a kellő helyeken alapos. Bár tudnék úgy írni, mint Ward, akkor egész nap mást sem csinálnék, csak írnék, és írnék, és írnék...

Értékelés: 8 pont        

Tovább

Heidi McLaughlin: Forever My Girl - Örökké a csajom /2013/

Egy kis ejtőzés, mielőtt ismét beleverekedem magam az erotikus zónába. És egy kis mellékes információ, mielőtt még belelendülnék a könyvről alkotott véleményembe. Az előző bejegyzésemben felvázolt történet elég sok ember érdeklődését felkeltette, több olyan visszajelzést is kaptam, miszerint szívesen olvasnátok el néhányan a külvárosi bunkó kocsmáros/autószerelő, és a nagyvárosi hercegkisasszony történetét... Nem tudom mennyire nyerő ötlet ez, de mivel az én agyamat is bizgerálja a dolog, így úgy határoztam, hogy üsse kavics, nekirugaszkodom, lesz ami lesz alapon. De aztán nem ér sikítófrászt kapva menekülni majd az ellenkező irányba! Ha én veszem a fáradságot, hogy beteg agymenéseimet egy történetbe öntve megformázzam, akkor tessék venni a fáradságot, és szorgalmasan olvasni majd az ide bekerülő fejezeteket. Szerintem fog ez fájni mindannyiunknak, de ha már feldobtam az ötletet, és ha már vannak olyan vállalkozó kedvű egyének, akik lelkesen el is olvasnák a firkálmányomat, akkor illik tisztességgel csinálnom. Kivitelezési szempontból, és gyorsasági ütemet tekintve, nem ígérek semmit előre. Ha én úgy kezdek el írni valamit, hogy nincs meg hozzá az ihletem... az nem fájdalmas, hanem egyenesen halált okozó valamivé fogja magát kinőni. Szóval egy csiga tempójában ugyan, de nekiveselkedem a feladatnak. Miért érzem úgy, hogy fogom én még ezt bánni?

"Sosem hittem volna, hogy rocksztár lesz belőlem. Az egész életem előre eltervezett volt. Futballozás a főiskolán. Bekerülni a Nemzeti Futball-ligába. Házasság a középiskolai szerelmemmel, majd boldogan élni, míg meg nem halok. Mindkettőnk szívét összetörtem aznap, amikor közöltem vele, hogy elmegyek. Fiatal voltam. A magam szempontjából jó döntés volt, ám kettőnket illetően nem volt az. Lelkem bánatát zenében sírtam el, de őt soha nem feledtem. Az illatát. A mosolyát.

Most hazafelé tartok.

Tíz év telt el.

Remélem, képes leszek mindezt elmagyarázni neki ennyi idő után.

Még mindig utána sóvárgok. Ő az én örök szerelmem."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 300

Ára: 3499 Ft

És akkor az Örökké a csajom... A könyvről mindenekelőtt azt jó tudni, hogy két nézőpontban íródott. Fejezetenként váltják Liam és Josie E/1-ben megélt gondolataik egymást. Amúgy nem szeretem az E/1-es írói stílust, mert erősen korlátozó hatásai vannak, és a közhiedelemmel ellentétben sokkal nehezebben kivitelezhető profi szinten, mint az E/3-as. Ha a főhős agytekervényeiben cikázó elmélkedési frázisok nem szimpatikusak az olvasónak, akkor abba belebukhat az egész történet. Ellenben ebben a könyvben mindkét fél furmányos ideái teret kapnak, így relatíve nem marad hiányérzete az olvasónak. Ez így határozottan nem rossz, bár én még mindig fenntartom, hogy nem ez a legjobb módja egy sztori kivitelezésének, de jelen esetben bőven elfogadható.

Történetügyileg semmi kifogást nem tudok felmutatni. Tíz hosszú év után egy tragédia újra összehozza a szerelmeseket. Szép volt, tán igaz se volt... Újragondolások, mit tehettem volna másképp, szánom-bánom, hogy elbaltáztam, bűntudat... Jó kis alapok voltak ezek.

Fogalmazásügyileg sincs komoly baj vele. A párbeszédek gördülékenyek, nem túl leírásos, nem túl festői, egyszerű, könnyen emészthető.

Az nagyon jó, hogy most ezt így összefoglaltam, de nem is én lennék én, ha nem lennének apró észrevételeim, amiket kényszeresen ki is kell adnom magamból. A történet felvezetése lenyűgöző. Az írónőnek sikerült megteremtenie azt a kezdeti hangulatot, ami pont optimális, rendesen lendületbe is hozza vele az olvasót. Liam személyiségét könnyű megkedvelni, annak ellenére, hogy arra próbál építkezni a könyv, hogy saját ökörsége miatt ment tönkre minden. Talán túl jól is sikerül a felvezetés. Túl sok meghatározó érzelmet jelenít meg. Fájdalom, elkeseredettség, düh, félelem... És remekül is kezeli ezeket, úgy a történet feléig. Aztán itt kezdődtek nekem a problémák. Megint csak sikerült a saját nézőpontomat belekeverni a játékba... Középiskolában szerelmes leszek, mint a nagyágyú. Terhes is leszek nem sokkal később. Amikor el akarnám mondani mi is a helyzet, életem szerelme se szó, se beszéd odébbáll, majd világhíres Grammy-díjas énekes, és zeneszerző lesz. Eltelik tíz év, amiből hat évet egy másik pasas oldalán töltök. És egyszer csak betoppan a tékozló fiú, akinek persze halványlila segédfogalma sincs arról, hogy született egy gyermeke. Helyesbítsünk: fogalma sem volt eddig... De most hirtelen minden világosabb lesz a napnál is, és jöhetnek a láthatási, nevelésügyi kérdések. Az addig rendben van, hogy Josie belátja, hogy Liamnak szerepet kell biztosítania a fiuk életében. Az is rendben van, hogy a fiatalkori vonzalom még mindig lángol, sőt még a szerelem sem múlt el. Vagyok annyira érzelmes- én, igen én - hogy minden kérdés nélkül elfogadom, hogy tíz év távollét sem képes tompítani az igaz szerelmet. Abba most ne menjünk bele, hogy az igaz szerelem könyvekben megjelenő formájának leginkább semmi köze nincs a realitáshoz, de mivel birodalmak épültek, és omlottak össze az emberiség abbéli hite miatt, hogy ez a dolog ebben a formában igenis létezik, ki vagyok én hogy ezt kétségbe vonjam? Ráadásul pont egy romantikus mű kapcsán... Szóval tényként kezelendő: az igaz szerelemnek nincs kopási kvótája. Na,de... Legyünk egy kicsit őszinték. Ha valakit terhesen faképnél hagynak, telefonszám és minden nélkül, majd tíz év elteltével hirtelen megjelenik a másik érintett fél, akkor bizony ez a helyzet egyenlő egy teljes érzelmi, és idegi katasztrófával. Hiányoltam a könyvből a katarzist... A feszültség nem lett rendesen kikerekítve, és így nem is kapjuk meg a feloldással járó megkönnyebbülést sem. Olyan ez, mintha 160 km/h-val elkezdenénk belerobogni egy kanyarba. A látványos, stílusos megoldás az, ha kézifékkel, teljes erőbedobással fordulunk. Azt csak az öreganyám szokta, hogy visszavált szépen, és 10 km/h-val slattyog keresztül a hajtűkanyaron. Mindenre számítottam a könyv első felében, zokogásra, kiabálásra, különböző berendezési tárgyak egymásra dobálására... És ez mind kimaradt. Van egy stratégiailag fontos pont, amikor a hősnőnek be kell látnia, hogy még mindig nyakig csücsül a kakiban, ha a gyermekkori szerelméről van szó. Ez a stratégiailag fontos pont akkor jó, ha előtte érzékletes a düh, a félelem. Ebben a remekben Josie eleinte paprikás egy kicsit. Majd alig valamivel később, ugyan egy kicsit győzködik magát az ellenkezőjéről, de már be is látja hogy neki Liam a mindene. A Nick körüli kalamajkát is egy hajszálnyival jobban fel kellett volna tupírozni. Az élettárs kiindulási pontja nagyon jó: hat éve él együtt a nővel akit szeret, szinte a kezdetektől neveli sajátjaként annak fiát is - érthető az elkeseredés, hogy mindezt lassan elveszti, csak mert a valódi apuci belép a képbe. Nick fantasztikusan érvel a saját álláspontja mellett. Aztán hirtelen úgy határoz, hogy menne világgá, és amikor Josie közli, hogy Ő pedig ha törik, ha szakad marad ott ahol van, egyetlen szó nélkül lelép. Ideális. Kár, hogy az életben ez nem feltétlenül zajlana le ennyire szépen, és csendesen. Mint ahogy ifjonti szerelmeseink újra egymásba habarodása sem. Liam rámozdul Josie-ra, akinek rögtön remegnek a térdei. A gyönyörtől. Nos, nekem is remegtek volna a térdeim, a vörös ködfelhő miatt ami ellepi a látóteremet. Egyrészt Josie helyében kedvem lett volna megtépni Liam-et, mivel még mindig ott tombolna bennem a fájdalom, amiért elhagyott. Aztán ezzel párhuzamosan kedvem lett volna megtépni saját magam is, mert nem hinném el hogyan lehetek annyira hülye, hogy a tapasztalattal szemben, még mindig vágyom a hapsira. Felnőtt fejjel! Éretten! És akkor lett volna szép a katarzis, ha mondjuk úgy zajlott volna le, hogy Liam elkezdi becserkészni Josie-t, elkezdi csókolgatni, megsimogatja, és azt suttogja hogy "szeretlek", Josie-ban pedig ekkor szakad a cérna, ellöki Liam-et magától, és zokogva kitör belőle, hogy "ne merj ilyet mondani nekem! Azok után... - hüpp, hüpp - hogy volt képed itt hagyni! Szó nélkül! Egyedül hagytál Liam! Teljesen egyedül...". Mire Liam "Tudom, hogy elszúrtam, de...", Josie: "Nincs semmi, de...! Mondd, hogyan bízhatnék ezután benned?" - aztán hősnő zaklatottan balra el. Egy-két nap mosolyszünet, amíg hölgyeményünknél rendeződnek az érzelmek, és a gondolatok, majd egyszer csak leesik neki a tantusz, hogy már elve teljesen feleslegesen tököl mindenen, mivel ettől szerelmesebb már nem is lehetne. Az is fáj, ha megpróbálja a pasassal, az is fáj, ha távol tartja magát a pasastól... De az első fájdalomba legalább vegyülhet némi kéjérzet, és gyönyör. Uccu neki, becsapja magát a kocsijába... Liam álomtól ittasan ajtót nyit, olyan szexi hogy attól meg lehet őrülni, arcát enyhe csodálkozás tarkítja, megszólalna, de nincs ideje, mert vágyainak tárgya egyenesen lerohanja. Nyelvcsata, lihegés, egymás vetkőztetése a lépcsőn... és orgazmus. Na, ezt nem lehet megtalálni a könyvben. Vártam a nagy légyottot is - mert szerintem még mindig ott teljesedik be egy romantikus könyv -, aztán ott is egy kicsit pofára estem. A történetben nem egyszer esik utalás Liam lepedőakrobatikai képességére. Hát persze, hogy kíváncsi lettem! Lássuk mit tud ez a csődör! Hát valamit biztos tudhat, de hogy amit tud az nem az előjátékban nyilvánul meg, az is biztos. Megint ugyanaz a baki. A bárban történő felvezetés szilveszter este szuperül sikerül. Amikor Liam keze betéved a szoknya alá... na mondom, kezdjük előrevetíteni a dolgokat. Aztán már csak arra eszméltem, hogy a pasi a csajon, és "Ó!", majd "Ah!" és kész... Hangsúlyozom, hogy nem az lett volna az elvárásom, hogy akkor most negyven oldalon keresztül, precíz részletességgel szemléltesse az író mi is zajlik a hősök lábai közt, de azért nem ártott volna egy-két kicsit pikánsabb mondat, vagy szó... esetleg helyzet. Ráadásul Liam szemszöge kimarad a szexről, pedig azt nagyon szerettem volna elolvasni. Nem volt rá alkalmam...

Mindezek ellenére, mégis azt kell mondjam, hogy szórakoztatott a mű. Könnyed, nem lengeti ki az olvasó érzelmi világát, gond nélkül bele lehet merülni. A jellemábrázolás meggyőző, bár nem mutat túl nagy ívet, de amit mutat, azt stabilan mutatja. És van annyira felcsigázó, hogy érdeklődve várjam a sorozat többi részét is. Még azt sem tartom kizártnak, hogy egyszer újra fogom olvasni. Helyenként igazán szép, és megható. Szóval igen, merem ajánlani mindenkinek, aki kedveli a romantikus limonádét. Kiegészítésként még annyit tennék hozzá, hogy az Ulpius "New Adult" kategóriája kezd fokokkal meggyőzőbb lenni, mint a 18+-os kiadványaik. Tartalmilag legalábbis, mindenképp. Csak azt nem értem, hogyha az egyik kategóriában megtalálják azt ami jó, akkor a másikban miért megy ennyire nehezen? Felmerült bennem már az is így utólag, hogy lehet, hogy még nem is írtak soha jó erotikus könyvet? Ez lenne az írói társadalom Achilles-sarka? Kezdem nem kizártnak tartani... 

Értékelés: 7 pont  

Tovább

Kresley Cole: A gyönyör sötét hercege (Halhatatlanok alkonyat után 7.) /2013/

Mit is lehetne elmondani erről a könyvről, illetve erről a sorozatról? Kétségkívül eszement, agyahagyott... szórakoztató, pikáns, vicces. Lineáris... Értem ezalatt hogy mindegyik része hasonló élményt rejteget, függetlenül a szereplőktől. Persze ebben is meg lehet találni a kedvencet, ami valamiért kicsit jobban tetszik, mint a többi, de nagy általánosságban minden részre igaz, hogy megállja a helyét. Nem tudom ki hogy van vele, de én az ilyen sorozatoknál a következőket szoktam megtapasztalni:

1, Először rajongásig odáig vagyok meg vissza, ha tehetném megállás nélkül csak olvasnám az egymás utáni epizódokat.

2, Mivel rémesen lassú a megjelenés üteme, és helyenként egy évet is várni kell a folytatásra, kiesem a ritmusból, és felőrli az idegeimet a várakozás. Ez azért nem jó, mert a legszélsőségesebb esetben, mire eljutok a könyvig, már jóllaktam az illatával, és tova a lelkesedés.

3, A rajongás szépen fokozatosan, helyesen táplált izzássá szelídül: elmarad a körömrágcsálós izgalmi állapot, helyette egy megszokottság kezd érvényesülni, ami kényelmesnek kényelmes ugyan, de nincs már meg benne a kezdeti izgalom.

Ez így leírva majdnem olyan, mint egy párkapcsolati folyamat. Leszámítva, hogy itt nem következik be - jó esetben - a kiábrándulási szakasz. Kresley Cole a kedvenceim egyike. Teljesen mindegy miről ír, én szorgalmasan olvasom a könyveit. Ettől függetlenül Ő sem marad ki a felsorolt pontokból.

"Lucia, a gyönyörű, csábító valkűr, és Garreth MacRieve, Lykae hercege, a parázsló szemű, szenvedélyes vérfarkas elsöprő erejű románca titkokkal és veszélyekkel terhelt – pusztulást hozhat a lányra és szeretteire is. Ám a fékezhetetlen vágynak semmi sem állhatja útját, Lucia érintése felkorbácsolja Garreth érzékeit, míg a férfi csókjának ellenállni lehetetlen.

Garreth mindenáron birtokolni akarja ezt az őrjítő nőt, védelmezni szeretné, de hogyan tudná rávenni, hogy Lucia elfogadja őrzőjének?

Egyetlen megoldás kínálkozik: Garreth kihasználja a nő gyengeségét – azt, hogy olthatatlanul vágyik a szerelmére…"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 407

Ára: 3999 Ft

Hogy milyen is volt Lucia és Garreth története? Olyan, mint az előzményekben megszokott másik hat rész. Fantasztikus lények, románc, szex, vér, küzdelem, konfliktus, poénok... Mindenből egy kicsi. Csak azt nem értem, hogyha technikailag elismerhető Cole tehetsége, akkor miért gyötörtem ezt a könyvet a megszokott egy-két nap helyett, majdnem másfél hétig? Nem tudom megítélni mi volt a baj. Alig vártam már, hogy olvashassam. Imádom a vérfarkasokat... és a valkűröket is. És Cole mindig olyan mesterien kutyulja a szálakat, hogy mindig elhiteti velem átmenetileg hogy itt biza nem lesz boldog végkifejlet. És ez most is mind áll. Akkor miért nem éreztem a földöntúli boldogságot? Lehet hogy azért nem, mert így a hetedik rész magasságában, már enyhén sablonosnak ítélem tudat alatt? Benne lehet a pakliban... Vagy csak ellentétben a többi könyvvel, a mostaniban nem találtam meg a harmóniát a szereplőkkel? Mert erre is van reális esély. Garreth személyisége nem volt rossz. Ahogy soha nem is szokott rossz lenni a főhős személyisége... Mégsem volt egy Conrad, vagy egy Lachlain. Erős hapsi, szexi, mégis hiányzott nekem valami belőle. Ahogy Lucia is olyan hatást keltett bennem, mintha egy eredeti VHS szalag másolatát láttam volna viszont. De ezt legalább konkrétan tudom, hogy minek volt köszönhető. A valkűrök közül már nem egy szerelmi históriáját átélhettük az előzményekben. És oké, hogy kicsit szétszórtak, mégis nagy harcosok, de kezd egy kicsit sok lenni belőlük a sztoriban. Annyi más alternatívát megmozgat Cole, fúriák, szirének, tündérek... Annyira bírnám már ha ezek közül kerülne elő valami vérpezsdítően friss. Ettől függetlenül nem volt rossz szórakozás a könyv, csak nem is volt olyan, hogy odaszögezett volna az ágyhoz, kényszeres olvashatnékba taszítva. Valahogy a szerelmi szálat sem éreztem annyira kiaknázottnak. A túl sok titkolózás, hogy Lucia semmit nem oszt meg Garreth-tel - pedig lett volna éppen mit -, a testiségtől való féleleme, mert a férje egy rothadásban lévő isten, akinek hólyagos az ínye, és bűzlik, és emberi testrészekkel dekorálja a lakhelyét... Hogy ebben mennyi lehetőség rejlett. Mégis, az kerekedett ki jobban, hogy hőseink mennyire vonzódnak egymáshoz, és relatíve súrlódás nélkül le is zajlanak azon aktusok, amiknek le kellett. Ha viszont ennyire könnyen kivitelezhető volt, akkor miért kellett egyáltalán beletenni az erőszakos házastársat, erős gyilkolási, és kínzási hajlamokkal? Bezzeg az első részben Lachlain majdnem csontig nyúzza magáról a bőrt kínjában, mert arája még szűz... annak ellenére, hogy ott még erőszakról szó sem volt. Szóval itt éreztem némi erőltetettséget. És a történet vége sem győzött meg túlzottan. Nem lett annak rendje, módja szerint lezárva, ahogyan le kellett volna. Nem a konkrét lezárás zavar, mivel ott rögtön kecsegtet az írónő a várható szövődményekkel, hanem azzal hogy Regin előkerüléséig nincs esküvő... Mi ez már? Bezzeg a többi könyv esetében volt hogy már az utánpótlás is beköszöntött. Annyira szívesen ünnepeltem volna egy szokásos, így szeretlek, úgy szeretlek, gyerünk az oltár elé véget. De nem. A mi hőseink éppen hogy túlélik az aktuális apokalipszist, máris indulnak megvívni a következőt... Ami még egy kicsit irritáló volt, hogy a jelenlegi fordító (Győri Dávid) egy kicsit itt-ott átkeresztelte a dolgokat, ami azért érdekes, mert ellentétben az FTT-vel, amit egy fordító fordított végig (Lukács Andi), ezen sorozat minden kötetét más és más fordította. És mégsem volt feltűnő, mert a nevek mindig ugyanazok maradtak. De most nem. Most Hőn Áhított Mariketa, Mariketa A Nagyon Várt lett, és Ragyogó Regin is újra el lett nevezve (meg nem tudom már mondani hogyan). Nem azt mondom hogy emiatt olvashatatlanná vált volna a könyv, de hogy nem is segített be sokat az élménybe, az is fix. Meg kellett szokni az új kifejezéseket. Nem illettek bele a már ismert keretekbe.

Mindezen aspektusokat figyelembe véve mégis el kell ismernem hogy a teljes kép még mindig meggyőző. Ahogy nemrég írtam az előző kritikáim egyikében, Cole legrosszabb könyve is magasan az élvezhető kategóriában van. És bár talán egy kicsit én gyengébbnek éreztem a mostani könyvet a többinél, mégis túlzás volna azt állítani róla, hogy ez volna Cole legrosszabb könyve. Szerintem Cole-nak nincs is "legrosszabb könyv"-e. Van ami esetleg kevésbé dinamikus, vagy magával sodró, de még ez a "lassabb" könyv is orrhosszal győzni a fog a hasonló témában kiadásra kerülő tucattermékek közt. Senkit nem áll szándékomban lebeszélni a mostani részről sem, és ahogy az már lenni szokott, türelmetlenül várom a folytatást.

Értékelés: 7 pont

Tovább

Kresley Cole: Szeress, ha tudsz! (MacCarrick fivérek 3.) /2013/

Eldöntöttem. Örökbe fogok fogadni egy morcos skótot. Szoknyában. Bár Kresley Cole könyvében ez a skót, nem olyanfajta skót, aki mindenhová kiltben csalingázik... de akkor is. Kell nekem egy skót, aki morog, hörög, indulatos és aki széles vállával rám töri az ajtót, mert a szenvedélyének a hevében nem bírja magát kontrollálni. Kell hogy legyen valami elemi ezekben a skótokban. És én lennék a legutolsó, aki ne akarná kideríteni, hogy mi is az a valami. Szóval ide nekem egy skótot, de rögtön!

"Égető bosszúvágy…

Ethan MacCarrick lélegzetelállítóan jóképű fiatalember volt, míg egy befolyásos nemes ember parancsára brutálisan össze nem verték. Az arcát örökre elcsúfították egy olyan bűn miatt, amit el sem követett. Ethan könyörtelenül bosszút állt. Tönkretette és száműzetésbe kényszerítette elcsúfítóját. Az elégtétel azonban nem töltötte el megnyugvással. Tíz évvel később egy talpraesett, titokzatos szépség bűvölte el a férfit. A gyönyörű hölgy nem más, mint egykori ellenségének a lánya. Eljött végre az igazi bosszú pillanata. Ethan pontosan erre vágyott. Házasság ígéretével elcsábítja a fiatal nőt, hogy azután egyszerűen félredobja."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 474

Ára: 3499 Ft

Kresley Cole könyveiben nem sikerült eddig nagyot csalódnom. Persze ahogy minden más írónál is, nála is előfordulnak kicsit gyengébben összerakott, majd egyenesen zseniálisan kivitelezett alkotások. De Cole esetében legalább leszögezhető, hogy még a leggyengébb műve is bőven megüti az elvárt színvonalat. Pedig nagyon nem akartam legelőször semmit sem elolvasni tőle. Ez már évekkel ezelőtt történt. A "Halhatatlanok alkonyat után" sorozatának a fülszövegei szerintem majdnem minden épeszű embert meghőkölésre késztetnek. Ha már paranormális romantikus kategória, akkor részemről Kresley Cole a nagyágyú - legalábbis a fantáziák kiélésében. Neki mindegy, jöhetnek lidércek, szellemek, vérfarkasok, vámpírok, boszorkányok, démonok, valkűrök, emberek, és ezek közt a faji kereszteződés ezerrel. Gond nélkül felépíti a történeteit, ellátja egy kis érzelgősséggel, sok humorral, csipetnyi erotikával, és olyan ügyesen belehelyezi az olvasót a saját kis világába, hogy az a szerencsétlen jámbor ember falni kezdi a lapokat, és észrevétlenül dimenziót vált. Annak ellenére hat így, hogy ha józan parasztival átgondoljuk, akkor a történetei enyhén szólva is meredekek. A Vámpírzóna történeti felépítése röviden - csak a szemléltetésképpen: van egy "edény" Holly, akit egy démoni erő azért akar behajtani, hogy megszilárdíthassa saját pozícióját, utódnemzéssel persze. Természetesen a hölgyemény sem ember, hanem természetfeletti lény. Elkapják a démonok, de Cade - aki szintén démon (szarvakkal öcsém, szarvakkal!), ráadásul azok közt is herceg - kimenti a hősnőt szorult helyzetéből. Ja kérem, hogy Cade is azon dolgozik hogy az "edény" eljusson az abszolút gonoszhoz... Részletkérdés. Démonhercegünknek van épp elég nyűgje saját kis birodalmával. És amíg a bátyját egy boszorka gyermekáldás reményében, kissé erőszakos hangnemben elrabolja, addig Cade és Holly keresztül-kasul menekülnek minden létező, és kevésbé létező helyen. És még ott van az a fránya vágy is, elbújva hősünk nadrágjában, tüzelésre készen... Ja igen, és említettem már, hogy Cade olyan fajta démon, aki amikor az élete párját magáévá teszi, akkor a bőre pirosba vált, termete (és szerintem ezzel arányosan minden más része is) megnő, szarvai óriásira kunkorodnak, és hogy harap? Hölgyeim! Íme a tökéletes férfi! 

Ne mondja erre a felvezetésre nekem senki, hogy épeszű. Könyörgöm az egyik részben (mellesleg az egyik legkedvesebb részemben) egy vámpírnak, és egy fantomnak a jövőjébe pillant bele egy valkűr, majd elárulja nekik, hogy a születendő gyermekeik kiskorukban a falakban fognak bujkálni... És mindannak ellenére, hogy Cole merészen elfelejtkezik a normalitásról, mégis olyan lendülettel, és élvezhetőséggel ír, hogy ez az egész nem tűnik fel. Rendben. A vámpír, és a fantom közös gyermekei azzal fognak majd a szüleik agyára menni, hogy a falakban fognak elbújni. Egészségükre. Hol is van itt a baj? És ha valaki képes egy ilyen komplex, ennyiféle lényt megmozgató sorozatot hibátlanul megvalósítani, annak menni fog az "egyszerűbb" romantika is. Amikor a MacCarrick trilógia nyitó kötete megjelent, nem éreztem szemernyi késztetést sem arra hogy el akarnám olvasni. Egyszerűen azért nem, mert addig a pontig nem voltam képes megbarátkozni a kosztümös romantikus könyvekkel. De hát milyen a kíváncsiság... Csak megrendeltem, lesz ami lesz alapon. És egyenesen beleszerettem a történetbe. A szereplőkbe, a szócsatákba, leginkább úgy alle zusammen ezekbe a babonás skótokba. Az már más kérdés, hogy ezután a könyv után éhező módjára vetődtem rá erre a piacra, és azóta már azon az állásponton leledzem, hogy bár Cole ezen sorozata is színvonalas, az Ő terepe mégiscsak a paranormális romantika, azt tudja profi szinten űzni, a kosztümös romantikán belül, pedig - annak ellenére hogy nem akarok durva lenni, mégis ki kell jelentenem - akad tőle jobb is. Ettől függetlenül újrahangsúlyoznám: Cole bármelyik könyve színvonalasabb a manapság megjelent erotikus-romantikus bizbaszoktól. Nem tudom ez mennyire dicséret az írónőnek - figyelembe véve hogy azoktól a könyvektől lassan már a toalettfertőtlenítő flakonján feltüntetett használati utasítás is szórakoztatóbb. Pocsék vagyok ha bókolni kell, ez van. Szóval értsük az előbbit így: Cole-t olvasni mindig élmény, és sosem elpazarolt idő.

A trilógia részei közül nekem ez vitte a prímet. Mindhárom rész tetszett, de ebben a befejező kötetben Ethan személyisége, mogorvasága, sebhelyes arca, keménysége, zárkózottsága teljesen megfogott. És Maddy személyiségjegyei is voltak annyira földhözragadtak, hogy meg tudjam kedvelni a lánykát. Történetileg tipikus Cole... nincs benne semmi egyszerűség.

Főhősünk nemes ugyan, de emellett a korona kémje is. Fiatalon léha, kicsapongó, és egyik éjjel rossz ágyba fekszik be. Az asszony férjezett, ami még talán nem is volna akkora probléma, de sajnos a férj is betoppan a pásztoróra közepén. Ethan-t az asszony erőszakkal vádolja meg, amiért a férfit a pajtába vonszolják, és az arcát elcsúfítják, megkínozzák. A végén megmenekül, de bosszút esküszik. Alig fél évvel később a férj halott, az asszony pedig földönfutóvá válik a kiskorú lányával együtt, aki nem más mint hősnőnk, Maddy.

Hősnőnk évekkel később Párizs nyomornegyedéből akar elszabadulni, és emiatt nagyon sok mindenre képes. Például arra is, hogy felkeresse Londonban gyermekkori barátnőjét, hogy eljátssza előtte - vagyis leginkább annak bátyja előtt - a vagyonos, tehetős nőt. Teszi mindezt annak a reményében, hogy foghat majd magának egy dúsgazdag férjet. Csábítási kísérlete célba is talál, bár egy kicsit félresiklik: a kiszemelt gazdag úrfi helyett Ethan figyelmét sikerül felkeltenie, aki megismerkedésük estéjén nem túl kecsesen meg is fosztja hősnőnket féltve őrzött ártatlanságától. 

Akkor eddig összefoglalva: családi dráma, kompromittálás, csúf testi heg, amiből egyenesen következik az undortól való félelem...és ezeken felül amikor Ethan-nek leesik a tantusz hogy ki is volt ismeretlen szeretője az álarcban (ja igen, kifelejtettem hogy első találkozásuk álarcban történik), jöhet a bűntudat, és a lelki kínlódás is. De lesz itt még kolerajárvány, könnyek zápora, némi emberölés itt és ott... Mi következik ebből? Hogy nincs unalmas oldala a könyvnek. Az írónő erotikai stílusérzéke - amit leginkább a pimasz jelzővel illetnék - itt is megmutatkozik. Hősünk akkora mint egy gladiátor, és természetesen méretügyileg is olyan, hogyha esetleg amputálni kellene az egyik lábát sem kellene kétségbeesnie, mert van helyette másik. És bár ez megszokott momentum az ilyen jellegű könyveknél, Cole-nál mégsem érzem soha kényszeresnek, talán azért nem, mert képes értelmesen megfogalmazni a jeleneteit, anélkül bele tudok merülni a helyzetbe hogy a szemem jojózni kezdene az olvasottaktól. Nála is vannak olyan pozíciók, amikor részletesen át kell gondolnom, hogy akkor most mi is van, de nem kell megfeszítenem magam az erőlködéstől. Az írónőnek van egy nagy előnye: képes letisztázni az olvasóban, hogy mindez nem más, csak mese. Egy történet, ami érzelmes, vicces, helyenként komoly, de sosem brutálisan szívfájdító. Nem más, mint egy elvarázsolt fantáziavilág, méghozzá egy megkapó fantáziavilág, ahol nem kell feltétlenül mindennek tökéletesnek lennie. Ahol hőseink hibáznak, akarva-akaratlanul bántják egymást, majd megbocsájtanak egymásnak, és ahol a boldog befejezés mindig garantált. Számomra nem kell ettől több egy könyvtől. Nem akarok miatta órákon keresztül létfilozófiai kérdésekben elmerülni, nem akarom megkérdőjelezni magam, sem a véleményem. Pihentető kikapcsolódás, annak minden aspektusával. Bármikor amikor a kezembe veszem Cole valamelyik könyvét, előre tudom hogy mi vár rám, és nem kell attól rettegnem, hogy pofára fogok esni. Ez alól jelen könyve sem volt kivétel.

Értékelés: 7 pont

Tovább

J. A. Redmerski: A soha határa /2013/

Mindenekelőtt szükséges azzal nyitnom, hogy a könyv okozta érzelmi hatások leírása miatt jelen bejegyzésem meglehetősen spoileres lesz, és másrészt kissé szokatlan módon tőlem, vélhetően nem fog humoros hangvételt megütni. Ennek oka, hogy ugyan a történetben van jó pár vicces helyzet, maga a sztori mégsem vicces, sőt talán az egyik legkomolyabban felépített érzelmi iromány, amivel az elmúlt időszakban találkoztam. Kellett is hozzá jó pár hét, amíg sikerült magam meggyőzni az elolvasásáról, és annak ellenére, hogy sokan nyilatkoztak róla kedvezően a végső lökést az adta meg, hogy a Moly.hu-n lévő baráti seregletből néhányan összefogtunk, mondván: ha együtt olvassuk, akkor ha így, ha úgy alakul, ki tudjuk majd beszélni magunkból a tapasztalatokat. És éreztem én előre, hogy bár emocionális szempontból néha még én is elcsodálkozom magamon, ez a könyv az a könyv lesz, ami még az én enyhén kérges lelkivilágomat is sikeresen meg fogja ingatni.

"Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.

A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 506

Ára: 3499 Ft

Két dolgot sosem lenne szabad párosítani ebben az univerzumban. A mély szerelmet, és a halált, vagy annak árnyékát. Amint ez a két összetevő vegyülni kezd, abból egyenesen következik a szirupos zokogás. Nőből vagyok, mit tagadjam, voltak olyan könyvek-filmek, amik nem kicsit sodortak a kétségbeesés szélére. Például a mai napig nem vagyok képes bömbölés nélkül végignézni az Utóirat: Szeretlek című filmet, vagy az Édes novembert. Számomra ezek a sztorik felérnek egy gyomron rúgással, mert mindig dühös leszek tőlük, és mindig - még a film vagy a könyv letétele után fél-egy órával később is - átkozódva csapkodok az ég felé, olyan hangzatos frázisokat puffogtatva, hogy "De miért?", vagy hogy "A fene essen abba a kib***ott Sorsba!". Az igaz szerelem álomországban egyetlen véget érhet, azt hogy nincs neki vége. A párok összejönnek, egymás karjaiba omlanak, megbeszélik, hogy lesz 12 gyerekük, és kész. Csilingelnek a harangok, fehér galambok, és a boldogság kék madarai repkednek mindenfelé, szivárványok keletkeznek okkal, ok nélkül, és habos-babos rózsaszín jókedély virágzik mindenfelé. Persze hogy az életben ez nem így van, de épp azért olvasok ennyi bugyuta baromságot, főleg romantikus bugyuta baromságokat, mert tapasztalataim alapján, a mély romantikát, és az idealizált szerelmet egyszerűen kizárja a realitás. Oké, nem állítom, hogy nincsenek egy kapcsolatban romantikus szakaszok, mert mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor elkapja a harci kedv, és közléskényszeres állapotában leönti a másikat heves érzelmeivel. De ezek az alkalmak nem állandó jellegűek, mint ahogy semmi nem az az életben. Néha kicsit lendületüket vesztik, majd újult erővel támadnak legközelebb. Móra Ferenc mondta, "A csókok közt csak az elsőnek és az utolsónak van értéke. A többi hézagpótló." - és valahogy így van ez az életben is. Az már más kérdés, hogy társadalmunk normái miatt, néha a "hézagpótlók" egyikére nagyobb hangsúly fekszik, mint az "elsőre", vagy az "utolsóra", a lényeg, hogy mint már kifejtettem korábban is, az élet nem statikus, így a boldogság sem az. És a szerelem sem. És én azt nagyon jól tudom, mi több el is fogadom, de mivel alapvetően igényli a fantáziám, és az érzékeny kicsiny kis lelkem a meséket, így sportot űzök abból, hogy a romantikus könyveken keresztül pár pillanat erejéig megkísérlem elfogadni, hogy mindez nem így van. És akkor jön egy író, vagy egy film, aki beráncigálja a halál és/vagy az elmúlás dilemmáját egy ilyen jellegű sztoriba. Ez kegyetlenség - állítom ezt úgy, hogy a mazochizmus és én remek kis barátságban vagyunk. Nem bírom a halált. Erről mindig Woody Allen egyik idézete jut eszembe: "A halálhoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem." - mélyen egyetértek vele. Nem vagyok vallásos, nem tudok elmélyedni a "másik, jobb világ" elméletben. Részemről a halál egy ugyanolyan folyamat, mint az evés, a lélegzés, vagy akár a szex. Van eleje, közepe, vége. És a végével annyi a gond csupán, hogy TÉNYLEGESEN végleges. Nem kelsz fel utána, nem rázod le magadról, nem tudod kiheverni. Ott a pont, a mondat vége, ott hal el a visszhang... ahogy tetszik. És annak ellenére hogy megmásíthatatlan, és kikerülhetetlen, talán az élet egyik legnagyobb tanítómestere, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni. Mindent a halál tesz értékessé az életünkben, még a rosszat is. Reggel a kávé íze, egy mosoly az utcán, egy felejthetetlen szeretkezés, mind édesebb lesz, ha tudatosítjuk magunkban, hogy semmi nem tart örökké. Egy jó van ebben a gondolkozásmódban, ha nem hiszel a földöntúli dolgokban, nem szereted elvesztegetni az idődet, megtanulod megragadni a pillanatot, és nem vagy rest belátni ha hibáztál - ne azzal teljenek már el az ember napjai, hogy bűnbánattól kótyagos. Ja igen, és ez teszi lehetővé azt is, hogy megtanulj úgy evickélni az életben, hogy lehetőleg ne lépj senki tyúkszemére közben. Szóval a halál értékes. Kell. Szükségszerű elfogadni, megbarátkozni vele. És ez elég könnyen megy addig, amíg a szűk környezetedbe be nem kopog és nem kéri a cehhet. Akkor aztán bármennyire is igyekszik rugalmas lenni az ember, jön bizony az ötlépéses gyászfeldolgozás, kicicomázva, öklendezésre kényszerítve. Zsibbadtság, ez az első... bár a szakkönyvek szerint nem ezzel indul a dolog, de ahhoz hogy gyászolni tudj, először bénulnod kell. Ez az a szakasz, amikor hallod te amit mondanak neked, és kristálytisztán el is fogadja a tudatod, de mégsem érted meg. Na ez az a a szakasz - ami amúgy meglehetősen hosszú tud lenni - amikor jönnek a kedves rokonok, barátok, nyaggatnak, mert nem bömbölsz, úgy néznek rád, mintha két fejed nőtt volna, és azt várják mikor fogsz detonálni. Ami persze csak nem jön, és egy idő után már nem sajnálnak, hanem büdös bunkónak hisznek, hisz már eltelt vagy másfél hónap... Aztán egyszer csak beüt a krach, jön valami ami megadja a végső lökést. Nem tudom ki hogy van vele, de én ebben a szakaszban már nem szoktam tagadni, miszerint "ez nem lehet igaz!". Én ilyenkor dühöngök, de nem is kicsit, aztán jön a fájdalom... alkudozni sem szoktam, az alkudozásom annyiban ki szokott merülni, hogy akkor ba***ódjon meg minden és mindenki. A fájdalom amúgy már jó, mert ott már látni lehet az alagút végét. Ha valaki ezt végigcsinálta már élete folyamán, az nem hiszem hogy szeret ebbe a témába belemerülni. Mindenki másképp gyászol. Én egyenesen rosszul vagyok a temetésektől. Mindig egy idézet jut erről is eszembe: " A temetések pompája sosem a holtak tiszteletének, hanem az élők hiúságának szól." Egyenesen rosszul tudok lenni a sok álszent, színészkedő, mesterkélt, számító rokontól, baráttól, akik legbelül mindent éreznek, csak az elvesztéssel járó fájdalmat nem. A nyereségvágyról pedig ne is beszéljünk... Gyomorforgató, hogy mennyire nincs értéke manapság egy ember életének. Szóval kösz, de inkább kösz nem. Soha nem leszek képes, de még csak hajlandóságom sincs arra hogy a társadalmi normák szerint funkcionáljak ebben a kérdésben. Én nem fogok senki sírja felett jajongva színpadiasan zokogni, amikor nem azt érzem, és cserébe nem várom el senkitől sem, hogy úgy zokogjon a tetemem felett, mintha jelentettem volna neki valamit. Amennyiben lejár a lemezem, azt szeretném ha búcsúm is olyan volna, mint az életem: hangos, és nevetős. Még az sem baj ha sok lesz a pia, és a rúdtáncos. Kevés barátnőimnek pedig vetkőzőfiúkat kívánok. És ennyi. Ha kiderül, hogy tévedek, és mégis van valami a halál után, akkor semmi kedvem abban gyönyörködni amikor visszajövök, hogy mindenki mennyire búvalbaszott. Ellenben egy jó kis izmos férfi felsőtest látványa... Na jó erről a témáról elég is ennyi. De muszáj volt ennyire alaposan kiveséznem, hogy mindenki megértse, miért hatott ez a könyv rám úgy, ahogy hatott.

A történet lényege: van Cam egy húszéves lány, akinek az életében túl hamar, és túl gyorsan történtek tragikus kimenetelű dolgok, amiket az otthoni környezetben nem tud feldolgozni. Fulladozik, és úgy dönt, hogy nekiindul egy táskával a nagyvilágnak. Menet közben összeakad Andrew-val, aki egy meglehetősen impulzív, vagány 25 éves lehengerlően jóképű pasi. Mondanom sem kell hogy a srác ezen felül még tetovált is, gitározik, úgy énekel, mint egy isten, és olyan az ágyban, mint egy légkalapács. Hát ugyan ki a tököm nem habarodna bele egy ilyen alakba? Sajnos azt kell mondanom, hogy Andrew Parrish nagyvonalakban tartalmazza mindazt amit én keresni szoktam egy pasiban, így büszkén jelentem, hogy most kivételesen én is beállok a sorba: ezt a krapekot én is szívesen örökbe fogadnám - ha mondjuk nem 25, hanem 35 éves lenne. A liliomtiprás nem az én műfajom, meg amúgy is van abban valami visszás, ha egy idősebb nő (29 éves vagyok!!! Könyörgöm Linda, térj észhez! Bár, az egy híján már 30...), egy fiatalabb farokra veti rá magát. Olyan kétségbeesés hangulata van a dolognak. Ennek ellenére szó szerint, és átvitt értelemben is áthágtam már párszor ezt az apró kis ficakot... na de visszakanyarodva a lényegre: Andrew jól sikerült karakter. A történet szerint a haldokló édesapjához igyekszik, amikor keresztezi az útja Cam-ét, és aztán Ők így együtt is ragadnak. Csinálnak sok olyan dolgot, amit eddig nem mertek, vagy amiről nem is tudták eddig, hogy meg akarták tenni. Nevetnek sokat, aztán belebonyolódnak egymásba, és jön a tökéletes érzelmi felvezetés, néha fájósan, néha boldogan... a könyv háromnegyedénél sírva fakadtam. Pedig addig nem is történik semmi nagy szörnyűség, de addig bírtam. Ez a carpe diem-es életérzés, az élni akarás minden szinten, és ezzel párhuzamosan a fájdalmak, a veszteségek, és ahogy ez a két szerencsétlen egymáson keresztül botladozva, felszabadítja egymást, teljesen kifektetett. És innentől jött a borulás. Amikor már kiderül, hogy mind a ketten mennyire szeretik a másikat, beüt a ménkű, kiderül, hogy Andrew-nak agydaganata van, majd kórházba kerül, és kómába esik. Ír egy levelet Cam-nek, amiért kedvem volna egyenesen megnyúzni a tökeinél fogva a srácot... ha már láttatok érett közel harmincast egy rövid kék pizsamasortban, és fegyvereket ábrázoló szakadt kinyúlt pólóban egy ágy tetején zokogni, még akkor sincs sejtésetek arról, hogyan nézhettem ki. Párna a kezemben, úgy kapaszkodtam bele, mintha ezzel megakadályozhatnám hősünk halálát, szemeim vörösre duzzadva, és hogy kevésbé legyek költői, taknyos zsepik halmaza, mindenhol szanaszét körülöttem. És akkor egy-két észrevétel erről a szakaszról. A felvezetés óriási, feszültségkeltésből ötös az írónő. de a levezetés hirtelen és összekapott. A másik, nyugodtabb lettem volna, ha a történet végkifejlete nem két hónappal Andrew műtéte után folytatódik, hanem mondjuk hat évvel később. Akinek volt rokona, ismerőse, aki rákbetegségben szenvedett, vagy esetleg abban halt meg, az tudja, hogy ez a betegség mennyire agresszív. Az hogy valaki egy agydaganat eltávolítása után két hónappal később jól van, az sajnos nem egyenlő azzal, hogy az illető meg is gyógyult. Így köszönhetően a racionalitásomnak, bár a sztori technikailag boldog befejezéssel zárul, képtelen vagyok elszakadni annak a nyomasztó érzésétől, hogyha továbbgondolom, akkor egy hosszabb időintervallumú skálán, mégsem feltétlenül annyira boldog az a befejezés. De ez inkább személyes tapasztalataimnak köszönhető, ezért sem tudom emiatt nagyon leszólni a könyvet. Annak ellenére, hogy az egész mű egy érzelmi hullámvasút, tiszta szívből merem ajánlani mindenkinek, de csak olyan hangulatokra, amikor nem félünk megélni a hatásait.

Értékelés: 7 pont  

Utólagos megjegyzés: menet közben fel lettem homályosítva, hogy ez is folytatásos, így a műtét utáni 2 hónapos időintervallum, egy kicsit már más fényben fürdik. Megvan az ok a bizakodásra!

Tovább

Christina Lauren: Gyönyörű rohadék /2013/

Még mielőtt belemerülnék a könyv elmés kivesézésébe, két észrevételt szeretnék már itt rögtön az elején leszögezni - félek hogy elfelejtem. Hát hiába, akinek híg az agya...

Első:

Totális meggyőződésem ellenére - lehet hogy csak én vagyok teljesen dilinyós (sőt, több mint valószínű) - az első oldal után el kellett könyvelnem, hogy a "gyönyörű rohadék" nem a női főszereplő lesz, hanem a férfi főhős. Na ezen rögtön el is merengtem egy kicsit... Vajon miből is gondoltam én azt, hogy a "gyönyörű rohadék" csak és kizárólag nőnemű lény lehet? És nem fogjátok elhinni, de rájöttem hogy miből! Azok a bugyuta kereskedelmi adók, és azok nagy kedvenc brazil szappanoperái... hogy a ménkű csapná agyon azt, aki elindította ezt a hullámot... még valamikor időszámításunk előtt. Kezdtük először azzal, hogy a sorozatok címe a főhősnő neve volt: Isaura, Esmeralda, Rosalinda, Paula és Paulina - menten kiver a víz, hogy zsigerből emlékszem ilyen információkra. Megjegyzés: soha, semmilyen körülmények közt, nem néztem meg egy epizódját sem ezeknek a remekeknek! Még amikor a kétségbeesés kénköves poklának ikszedik bugyrában ültem, akkor sem. Vannak pocsék dolgok az életben, könyvek, filmek... aztán vannak azok amik nemhogy pocsékok, hanem egyenesen rémületesen, felháborítóan, otrombán buták, és értékelhetetlenek. Na ezek a sorozatok ilyenek. És én az ennyire elborult dolgokat élből bojkottálni szoktam. A tévém sikoltozna kínjában, ha akkora tiszteletlenséget követnék el ellene, hogy az áramkörein, és a folyadékkristályain hagynám átfolyni ezen típusú adatokat, akárcsak tíz másodperc erejéig is. Még besértődne, és nem volna hajlandó továbbműködni. És én szeretek jóban lenni a tévémmel. De kanyarodjunk csak vissza... szóval, miután megszoktuk, hogy minden hasonlóan igényes, végtelen hosszúságú, túldrámás agybaj címe a hősnő neve, a közvélemény - gondolom én - kezdte már megunni ezt. Azt nem hiszem, hogy a stratégiaváltás oka a brazil női nevek felélése lett volna... na de mindegy is. Jött a korszakalkotó megoldás, és átavanzsáltunk a következő hangzatos címekre, mint: 

Vad angyal;

Árva angyal;

Csacska angyal;

Édes, dundi Valentina;

Betty, a csúnya lány;

Igen, kicsit túl sok az angyal, de nekem a legdurvább betépés eddig a Klón c. valami volt... Halvány lila segédfogalmam sincs arról, miről is szólhat egy szappanopera, aminek az a címe hogy "Klón", de hogy határozottan nem is akarom megtudni, na az is biztos. Ezen felül még rémlik egy-két snitt valamelyik remekből, ahol a hősnő egy arcátlan, rosszakaró gonosz ribi... és a szinapszisaim már idomultak is: egy nem túl fantáziadús jelző + valami = női főhős. Képzelhetitek a döbbenetemet, amikor leesett a tantusz, hogy itt a "gyönyörű rohadék" kedves, tökéletes, markáns férfiúnk lesz. Ez sem nem előny, sem nem hátrány, csupáncsak egyszerű tényközlés.

Második:

Szerintem megint az én rendkívül beteg asszociációimból adódik, de a borítóra pillantva, azonnal Justin Timberlake jutott eszembe. Az állforma, a kartartás, a testalkat... még a nyakkendő vékonysága is... a szájforma nem klappol, ez tiszta... na de a többi. És ez azért nem túl jó hír, mert nem fogjátok elhinni, de nem kedvelem Justin Timberlake-et. Az úriember rajongóitól ezúton is elnézést kérek. Valószínűsíthető hogy az ellenérzésem ahhoz vezethető vissza, honnan indult a fiatalember. Fiúbandák, fiúbandák, fiúbandák... Az én szívem másokhoz volt lojális akkortájt, és mivel nem kaptam elég motivációt az elmúlt években ahhoz, hogy újra kelljen gondolnom az álláspontomat, így leginkább nem is érdekel sem a pasi, sem a körülötte zajló tömeghiszti. Mivel azonban a bölcsek szerint se, és szerintem se a borítóról ítéljünk meg egy könyvet, így ez a benyomás vajmi keveset nyomott nálam a latban, ezért lelkesen nekikezdtem az olvasásnak...   

"Egy ambiciózus gyakornok. Egy perfekcionista igazgató. És rengeteg indulat. Ismerje meg a történetet, amelynek blog előzményét több mint kétmillióan olvasták el online! 

Chloe Mills esze borotvaéles, mindent belead a munkájába, és éppen most szerzi az MBA-diplomáját. Egyetlen problémája van csak: a főnöke, Bennett Ryan, aki szigorú, korlátolt, tapintatlan és teljes mértékben ellenállhatatlan. A Gyönyörű Rohadék.

Bennett Franciaországból tért haza Chicagóba, hogy fontos szerepet vállaljon a családi médiavállalkozásban. Nem gondolta volna, hogy az az asszisztens, aki oly sokat segített neki innen, Chicagóból, míg ő külföldön volt, egy káprázatos, ártatlanul provokatív és végtelenül dühítő lény, akit mostantól mindennap látnia kell. A pletykák ellenére Bennett sohasem csípett fel nőket a munkahelyén. De Chloe annyira csábító, hogy már hajlandó érte kijátszani - vagy akár nyíltan felrúgni - a szabályokat, csak hogy megkaphassa őt. Az irodaépület bármely zugában.

Mikor az egymás iránti étvágyuk eléri a kritikus pontot, Bennettnek és Chloének dönteniük kell, milyen áldozatot hajlandók hozni, milyen nyereségért."

Kiadó: Lilith

Oldalak száma: 300

Ára: 3295 Ft

Pár oldal után két dolgot már el is könyvelhettem a siker mellett, és ezért külön kifejezném hálámat az írónőnek is:

1, Összetett mondatok - összetett gondolatok alkotják a téma vázát! Hihetetlen!

2, Latin és egyéb idegen eredetű kifejezésekkel is lehet találkozni a műben - végre nem éreztem úgy, hogy kötelező jelleggel hülyének vagyok nézve. Ledöbbentő sokkhatással ért fel az első ilyen élményem a könyv olvasása közben. Gondoltam is: mi a fene? Majd elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy az emberi értelem mégsem veszett el végleg a süllyesztőben.

A történetről nagy általánosságban elmondható, hogy sok újat nem tartalmaz, viszont a klisék közül nem a legrosszabb lett kiválasztva: főnök-beosztott katyvasz. Megunhatatlan. Külön említést érdemel az is, hogy kivitelezésében igényesnek, szórakoztatónak, és lendületesnek mondható. Ebből is igazolható az amit eddig is nem egyszer hangsúlyoztam már: attól hogy valami nem eredeti, még lehet nagyon jó. És ez a könyv - meglepő módon - tényleg jó.

Mindkét főhős gondolatait nyomon követhetjük, ami szintén teljessé teszi a képet, nem marad hiányérzetünk semmilyen fronton. Az is tetszett, hogy nem lacafacázik az írónő. In medias res beledob bennünket a dolgok közepébe - emiatt már a 20. oldal magasságában kamatyolunk. Nem mondom, hogy ez a tény rögtön felvillanyozott volna, de mivel eddig is ez volt a megszokott ütem, így nagyon nem is szóltam hozzá semmit. Úgy voltam vele, hogy vállrántás, és uzsgyi tovább... bár azért lábjegyzetben hozzáfűzendő, hogy némi lelkesedésvesztés sikeresen kísérte azt a vállrántást. Aztán ez a két, egymással kommunikációra képtelen idióta (tényleg azok, de a legjobb értelemben), elkezdenek alakulni, mint púpos gyerek a prés alatt, én pedig olyan jókat derültem magamban... Ha nem tucatszor éltem meg azt, amit ezek, életem folyamán, akkor egyszer sem. Az eltökéltség, miszerint többet nem (!), soha (!)... aztán mégis legközelebb amikor a helyzet adta... Másnap meg jött a párnagyömöszölős bujdosási kényszer. Ez az a fajta érzelmi hullámvasút, aminek minden pillanata képes valamilyen megmagyarázhatatlan perverz örömet okozni. Innentől már csak egy komoly aggodalmam volt, mégpedig: nehogy elszúrja az írónő a helyzet szerelmi részét. Nehogy átmenjünk bősz agonizálásba, mert akkor tuti meg fogok valakit tépni - leginkább magamat. És ugyan jött klisé, klisé hátán, mégis csont nélkül sikerült a szerzőnek az érzelmi szálat is szép kerekké fejlesztenie. Méghozzá nem egy helyen humorosan! És a csavar: menet közben a Büszkeség és balítélet járt a fejemben. Na nem azért, mert annyira hasonlít ez a történet arra, hanem mert a szereplőink rendre azért mennek el egymás mellett, mert meg vannak győződve arról, hogy a másik személyisége mennyire értékelhetetlen. A nő szerint a pasi bunkó - néha tényleg az, de szórakoztatóan az -, a pasi szerint a nő pedig leginkább egy jégcsap, aki még csak hírből sem ismeri a kedvességet. Aztán győz a kémia, majd a józan ész, és szépen fokozatosan mindketten rájönnek, hogy elhamarkodottan ítéltek. A szerelem szárba szökken, a világ ismét teljes szépségében pompázik, és mindenki boldog. Még én is!

A szex a szokásos jellemzőkkel bír a könyvben. Néha kicsit mocskos, de inkább vulgárisan, nem ténylegesen... ennek megint csak igazán örültem. Végre szembekerültem a heves kufirccal, análtágító, bilincs, és liternyi síkosító nélkül. Szokatlan volt.

Összegezve, Christina Lauren története megvett, vevő vagyok a széria további kötetire is. És ha csak egy kis igazság van a földön, akkor a következő könyv Gyönyörű idegen címmel még idén meg is fog jelenni. Legalább végre valami, amiért egy kicsit lelkesedhetem...

Értékelés: 7 pont         

Tovább