Jennifer Ashley: Lady Isabella botrányos házassága /2013/

Vissza a jól megszokott kertek közé. A Mackenzie fivérek második kötetében, Mac Mackenzie, a szabados életstílusáról elhíresült festő, és felesége Isabella viharos kapcsolatának lehetünk tanúi - az ilyen módon megfogalmazott mondatok után szoktam elkezdeni azon gondolkozni, hogy helyem volna a Teleshopban... na de mindegy is. Szóval fiataljaink minden szabályt felrúgva egybekelnek, még évekkel a történetünk előtt. Majd csődbe is mennek - hja kérem, ha nem mentek volna csődbe, akkor most nem volna ez a könyv...Na de Mac a különélés szabad perceit felhasználva eltökélten küzd, hogy jobb emberré váljon. Leteszi az alkoholt, és megpróbál felelősségteljes férfivé érni. Amikor úgy érzi, hogy hellyel-közzel célba ért, hadjáratot indít szíve hölgyének visszahódítására...

"Hat évvel korábban a fiatal Lady Isabella Scranton megbotránkoztatta Londont: megszökött a szélhámos Lord Mac Mackenzie-vel. Három éven át tartó szenvedélyes és viharos házasságuk után Isabella újra felhívta magára a figyelmet. Ezúttal azzal, hogy elhagyta férjét. Mac azóta megváltozott, jó útra tért. Csak Isabellára tud gondolni, vissza akarja szerezni őt. A nő ellenáll neki, abba azonban beleegyezik, hogy modellt álljon a férfi erotikus festményéhez. Ahogy meztelenül pózol, ráébred, hogy teste csak a férjét kívánja, édes ölelését, amely semmihez nem hasonlítható."

Kiadó: Kossuth

Kiadás éve: 2013

Oldalak száma: 346

Ára: 1990 Ft

 

Az előző rész meglehetősen komplex volt a mostanihoz képest. Nem tehetek róla, de azután, valami ütősebbre, gazdagabbra vártam. A fene nem gondolta, hogy jelen könyvünkben visszatipeg az írónő a tipikus romantikai keretek közé, és zömében lelkizni óhajt több száz oldalon keresztül. Okés, a romantika remek dolog, és jó dolog a lelkizés is, de... Ha ilyen jellegű témákban akarnék utazni, leülnék beszélgetni a közelemben élő emberekkel, ugyanezt megkapnám. Az előző részben a szerelmesek előtt olyan akadálypályák lettek kiépítve, amiket csoda hogy egyáltalán sikeresen megugrottak. Ebben a mostaniban pedig a képlet majdhogynem pofon egyszerű: szeretlek, de nem tudok veled együtt élni. Aztán jön a bizalmi kérdés, és az örök kedvenc: a szerelem mindent megold? És elég csak a szerelem? Hát persze hogy nem - de ez az én álláspontom, nem az írónőé. Amit meg is értek, ha a pokoli nagy realitás vezérelte volna  a könyvet, akkor nem romantikus irodalmi alkotásként volna nyilvántartva.

Másik nagy bajom, hogy nem bírom az ilyen jellegű drámákat. Mint már párszor kifejtettem, számomra nem ennyire bonyolultak a párkapcsolati kérdések. Első rossz lépésként azt tudom megjelölni Isabella részéről, hogy azon nyomban, az első bálján igent mondott Macnek, és még aznap éjjel hozzá is ment. Csak mert a hapsi vonzó...Hát jó. Nekem erről a véleményem: elment az eszed kisanyám! Aztán csodálkozol hogy csődbe ment a házasságotok? A másik alapszabály: művészlelkekkel óvatosan! Nagy csapda ez a rétege az emberiségnek, főleg a nők számára. Egy pasi, akik helyesen használja a szavakat...aki bódít...hajjaj, nem jó. Nőből vagyok én is, kérem szépen, hazudnék ha azt mondanám, nem tudnak ilyen módon meghatni! De Isten őrizz ettől! Eleve nem vagyok az a túlérzékeny típus, elképzelve magam egy olyan kapcsolatban, ahol a férfi érzékenyebb nálam, már tudom is mi lenne a vége: vita. Jó, sok vita. Ettől függetlenül, nem egy olyan ismerősöm van aki ennek a kritériumnak megfelel, és szeretem is őket...tisztes távolból.

És akkor még egy észrevétel a könyvvel kapcsolatban. Ha nem tucatszor írja le a szerző, hogy a szexi főhősünk skót szoknyában pózolva, milyen lehengerlően ellenállhatatlan, akkor egyszer sem. Na nekem ilyenkor mindig röhögnöm kellett, merthogy...

Emlékeztek a Rettenthetetlen című filmre Mel Gibsonnal? A pasi a karrierje csúcsán volt, amikor azt a filmet készítette. Nem vagyok a rajongója, de valami fantasztikusan állt neki az a szerep. Tehetsége minden aspektusát bemutathatta a képkockákon keresztül. Volt benne huncut Mel Gibson, érzékeny Mel Gibson, őrült "most foglak hidegvérrel legyilkolászni" Mel Gibson...és istenem azok a gyönyörű kék szemek! Még most is imádom azt a filmet, és imádom benne a férfit is, akit Mel Gibson megszemélyesít. DE MÉG Ő SEM VOLT SZEXISEN LEHENGERLŐ SKÓT SZOKNYÁBAN!!!!! Nem állítom, hogy lerúgtam volna magamról, ha abban az ominózus ruhadarabban próbálkozik, de hogy nem is emiatt indultam volna be, na az is biztos. Imádom a férfiakat, de tényleg...Viszont ha már a testrészeket kell górcső alá vonni...Most komolyan, hallottatok már valaha olyat csajos beszélgetések közben, hogy: "Ó, igen, nekem az a pasi kell, mert olyan nedves, és kívánós leszek az izmos, szőrös lábszárának a látványától!"? 

Na de mindegy is, ez megint egy szubjektív dolog, hisz annyi fétis van a világon, biztos akadnak olyan nők akiket ez a látvány hódít meg, illetve a szemérmesen kivillanó bokacsont. Miért ne lehetne főhősnőnk is egy ezen hölgyemények közül?

Idézgetni sem nagyon tudok a könyvből, mert nem nagyon voltak benne olyan kirívó szócsaták, amik csak egy hangyányit is elkapták volna a lendületem. Ettől függetlenül, egyszer érdemes elolvasni, és még mindig tartom azt az álláspontomat, amit az első könyv után is leírtam: el fogom olvasni a következő részt is. Hartig meg sem fogok állni, és mivel Ő a sorozat záró kötetének a főszereplője, így kénytelen leszek mindet végigolvasni.

Értékelés: 5 pont

Tovább

Ally Condie: Matched /2011/

És mindig sikerül belelépnem ugyanabba a csapdába. Találok a piacon, egy bizonyos műfajon belül, egy fantasztikusan összerakott, lendületes könyvet, ami megfog, és vagyok akkora ökör, hogy nem akarom elereszteni az élményt amit nyújt. Így nekiveselkedem a választéknak a kategórián belül, és remélek. Olyan ez valahol, mint a párkeresés. Elmész egy randira, kiderül hogy pasi egyben van, vonzó, remek az ágyban, a megfelelő pillanatban a megfelelő mondatot mondja (oké ilyen nincs a valóságban, de a példa kedvéért engedjétek meg nekem a feltételezését annak, hogy mégis), aztán mondjuk kihűl a kapcsolat. Mert eltelnek évek, megváltoztok, mit tudom én, ellaposodik, vagy a pasi elköltözik valami misszióval egy most felfedezett kontinensre. A lényeg, nem haragban váltok el, de elváltok. Te pedig ott maradsz az érzéssel, hogy ez kell. Ez a varázs, ez az érzés. És újra kimerészkedsz a piacra, és csak jönnek a jelöltek, és mindegyikben ott a potenciál, de mindig kiderül valami komoly bibi. Mondjuk röfögve röhög, rondán eszik, olyanok a lábujjai mint a leveli békának... Egyszóval van benne valami, ami teljesen elveszi a kedved. Hát így van ez velem a könyvekkel is. Kinézem magamnak az alkotást, elkezdem olvasni, várom a hangulatot, az érzést, de az csak nem jön, aztán félúton rájövök, hogy ez nem az amit én kerestem, és bekebelez a csalódás. Ez a folyamat addig folytatódik, míg a kezem közé nem kerül megint valami, ami megragad. Aztán persze kezdődik előröl az egész. Én dilis vagyok, ezt eddig is tudtam, de most egy elvonási tüneteket reprodukáló dilis vagyok, mert már csak egy nagy vágyam van: olvasni valamit, amitől helyrebillen a lelkivilágom, valamit, amiben megkapok mindent maradéktalanul. Romantikát módjával, lendületet, eseményeket, megható szituációkat, és igen, szexet! Nem bírom tovább (ez jelen könyvünknek is köszönhető)! Végre egy olyan szórakoztató irodalmi alkotást kívánok a kezembe venni, ahol a szerelem nem feltételezett opció, hanem beteljesült. Nem kell pornósnak lennie, elég ha (szép, bő) utalás történik rá (Meyer asszony "másnap reggel"-jénél nincs nyomasztóbb), legyen benne a történetben. És nem szeretnék több hős romantikus főszereplőt, akinek érzékletes szerelmi szónoklatú szófosási kényszere van. Határozott főszereplőket szeretnék, akik nem édelegnek napokon keresztül, mondván "ejj de örökké, és minduntalan szeretni foglak téged!" (Na emiatt a csepp kis kirohanás miatt nem olvasok én ifjúsági, és mélyen romantikus könyveket!)

"A Globális Felmelegedés után a rendszer összeomlott, és a helyén létrejött a Társadalom, ahol nincs éhezés, nincs betegség, nincs bűnözés, és a hivatalnokok döntenek róla, hogy kit szeretsz, hol dolgozol és mikor halsz meg. 

Cassia harmonikusan él ebben a steril világban és meg van győződve róla, hogy ha betartja a szabályokat, hosszú élete, tökéletes munkahelye és társa lesz. Amikor a Párosító Bankett után legjobb barátja jelenik meg számítógépe képernyőjén, Cassia biztosan tudja, hogy ő az igazi…A képernyő azonban hirtelen elsötétül, és egy másik fiú arca villan fel rajta. Cassia nehéz döntés előtt áll. Merre induljon? Xandert kövesse a jól ismert, kitaposott úton, vagy esetleg Ky után eredjen az ismeretlenbe vezető, sötét ösvényen? Tökéletesség és szenvedély között kell választania."

Kiadó: Ciceró

Oldalak száma: 338

Kiadás éve: 2011

Ára: 2990 Ft

Na de akkor térjünk is rá bejegyzésem tárgyára...

Két dolgot kell leszögezni:

1, Én nem tudom hogy a mai fiatalok hol tartanak 17 évesen, de hogy én ebben a korban maximum már csak zokoghattam volna ártatlanságom bimbója felett, na az is tuti...És most már megértem édesanyámat, miért kopaszodott meg, amíg felnevelt engem. Ilyen idősen én már meg voltam győződve arról, amiről most is meg vagyok. Van józan paraszti eszem, képes vagyok mérlegelni, és mindent aszerint fogok tenni, ahogy helyesnek érzem. Pont. Ha elbaseválom, akkor csak egyvalakit hibáztathatok: magamat. Lehet, hogy ennek az elvnek volt köszönhető viharos ifjúságom is, de tudjátok mit? Egy percét sem bánom. Ha az a példaértékű ifjúság, amit ezek a könyvek megjelenítenek, akkor: 

a, szegény mai, tökéletes fiatalok belehalhatnak az unalomba;

b, egy emberöltő múlva ki fogunk halni - ha már csak egy kézfogáson, vagy egy csókon is ennyit tökölnek, bele nem merek képzelni mi lesz ha szexre kerül a sor...

2, Az alaptörténet gondolata remek, bár nem a legeredetibb, de kétségkívül érdekfeszítő. Cassia személyisége részletesen kidolgozott, szépen végigkövethető a folyamat, ahogy a lány egyre tisztábban kezd látni. Hogy az általa oly nagyra becsült Társadalom, a valóságban mennyire egy érzelemmentes szörnyeteg. A megfogalmazásban sem nagyon tudok hibát találni.

"Azért van szükségünk edzésre, hogy tartsuk az optimális pulzusszámot és testtömegindexet. Ezért örvendünk mindannyian tökéletes egészségnek, ezért élünk sokáig.

Rendelkezünk mindennel, amiről azt tanultuk az iskolában, hogy a hosszú élethez elengedhetetlen (pl. boldog házasság, egészséges test). Hosszú életünket kitűnő életminőség jellemzi. Nyolcvanadik születésnapunkon, családi körben ér minket a halál. Az előző korok szörnyű betegségeit, mint pl. a rákot és a szívbetegségeket már teljesen sikerült kiirtaniuk a tudósoknak. Társadalmunk közel tökéletes életminőséget biztosít minden egyes polgárának."

Itt is szépen összegzi az alapelveket Cassia, bár ha az előzményeket is hozzátesszük, akkor ezek a sorok már hordoznak magukban némi öngyőzködést, illetve valamennyi gúnyt. Az írónő remekül ért a halvány árnyalatok közti átmenetek érzékeléséhez.

Ez a két jellemző volt a legerősebb. Egyrészt hamisítatlan, lötyögős tiniszerelmes bizbasz izé, és mellette egy komplex disztópia, ami csak úgy bővelkedik a lehetőségekben. És én lelkes is voltam, mondjuk úgy a könyv feléig. Aztán beáll a Ky vagy Xander huzavona, én meg húsz oldallal később már kacérkodtam az érfelmetszés gondolatával. Most akkor Xander vagy Ky? Ky vagy Xander? Ezt azért, amazt azért szeretem... mi legyen? Megcsókol Xander...nagyon jó. De Ky írni tanít, meg amúgy is jó mély a srác lelkileg. Az Ő csókja biztos olyan volna, mint egy álom. De nem lehet! Mert nekem Xander a párom...De Ky olyan más...Nem foglalkozhatom vele! De csak Ő jár a fejemben! Egye meg a bús fene, Ky kell! De mikor csókol már meg? Most? Nem...mégsem most...de megfogta a kezem. Talán most? Áááá, nem...És mire belemerülnék abba az álomszerű csókba, kapunk kedves írónőnktől egy ennyit:

"De nincs többé szükség a szavakra, ajkunk érintése mindennél többet ér, csókunk önmagáért beszél."

Öcsém, még rímbe is szedte! Ettől függetlenül, mehet ez így a süllyesztőbe. Legalább annyit idekanyaríthatott volna az írónő, hogy a srác nyelve besiklik a csaj szájába, akinek ettől meginognak a térdei, meg kalapál a szíve...De ez így, valami tragikusan illúzióromboló. És ennyi is a nagy l'amour. A könyv közel harmadától, a végéig, azért szenvedi végig az olvasó a teljes, érzelmi bizonytalansági hercehurcát, hogy eljusson idáig! Hát én kérek elnézést, amiért ez egy cseppet felbőszíti az idegeimet! A fülszöveg meg azt reklámozza, hogy jön a szenvedély! Hát jön is, a "szenved"- ig. De álljunk csak meg egy ásóhajításnyira! A kettő nem egy és ugyanaz! 

És ez vitte is az egész könyvet. Mire az utolsó oldalakhoz értem, kínomban már az asztal szélét tudtam volna rágcsálni. És van ennek a remeknek folytatása is, ami viszont egy szempontból tényleg érdekelne. A második rész is E/1-ben íródott, csak itt váltások történnek, hol Cassia, hol Ky szemén keresztül látjuk a dolgokat.  Izgalmasnak tűnik ez a megoldás így első ránézésre, és nem tartom kizártnak, hogy valamikor a kíváncsiságom ismét győzni fog a józan eszem felett. De az nem most lesz. Tinitörténetes disztópiák ég veletek! Egy időre elegem van belőletek! (És ez is rímel, nem hiszem el...)

Ally Condie

Értékelés: 5 pont

Tovább

Julie James: A hamis partner /2012/

A fülszöveg elolvasása után, úgy éreztem hogy ez a könyv az a könyv, amit nem szabad kihagyni. Egy marcona FBI ügynök, és egy ügyésznő, konfliktus, mély ellenszenv mindkét fél részéről, és a leírtak alapján szenvedély, és szerelem. Mindez megfűszerezve egy csipetnyi gyilkossággal. Kérem szépen, mi kell még? Neki is álltam olvasni, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fogytak gyorsan az oldalak, de...minden előnyével szemben, akadtak problémáim is ezzel a könyvvel.

Fülszöveg:

"A sors két ellenségét egymás karjaiba sodor. 

Cameron Lynde helyettes államügyész a sok ezer chicagói szállodai szoba közül pont azt az egyet választja ki, amelyiknek a szomszédságában egy házasságtörő politikus heves szerelmi hancúrozása halállal végződik. Az ügyet Jack Pallas FBI-ügynökre osztják ki, aki még mindig Cameront okolja azért, hogy három évvel korábban csaknem derékba tört a karrierje... Még hogy Cameronnal dolgozzon együtt? A bolondját járatják vele? Ez csak valami ugratás lehet, gondolja Jack, miután a száműzetéséből ismét visszatérhetett Chicagóba. De szó sincs tréfáról - félre kell tenniük a zaklatott múltat, és az ügyre kell összpontosítaniuk. Feltéve, ha a borotvaéles szócsatáik és a köztük fellángoló forró szexuális vonzerő lehetetlenné nem teszik a közös munkát..."

Oldalak száma: 342

Kiadó: Pioneer Books Könyvkiadó Kft.

Kiadás éve: 2012

Ára: 2990 Ft

Julie James

Azt hiszem úgy igazságos, ha először a könyv pozitív oldalát hangsúlyozom ki. Főhősnőnk ugyan karakán, és talpra esett, de azért nem egészségtelen szinten, amitől így kifejezetten vonzóvá vált számomra. Nem szeretem a túl talpraesett női szereplőket, akiknek a bátorsága, és az ereje vetekszik a férfiakéval. Az én univerzumomban a férfi legyen erős, határozott, gerinces, ébresszen bennem tiszteletet a viselkedésével, a szemléleteivel, legyen értelmes... a nő pedig legyen értelmes, tudja hogy mit akar, álljon ki magáért, de mindezt tegye úgy, hogy azért érezhető maradjon hogy Ő nő. Tehát nem kérek a főhősnő kezeibe gépágyút, ne rágjon bagót, ne köpködjön, és főleg ne káromkodjon úgy mint egy kocsis. Legyen tartása, esze, humora, de nem baj ha olykor sérülékeny, érzékeny. Jelen könyvünk hősnőjében mindenből van egy kevés. Ha a helyzet megkívánja akkor tartja magát, nem kap mindentől hisztériás görcsöt, de azért néha esendővé válik. Rendben van a hölgyemény, így erről az oldalról kap a könyv egy pipát. 

A főhős. A morcos FBI ügynök, aki a könyv elején képtelen a mosolygásra. Na vele voltak bajaim. Nem túl sok, de azért akadt. A történet elején a hajthatatlanságával, a ridegségével teljesen maga mellé állított. A könyv végén egy lett a sok közül. Elvesztette az eredetiségét, a varázsát. Beállt a sorba, és úgy dobálta a bókokat, mint akinek fizetnek érte. Nekem egy kicsit ez ellentmondásos volt. Vagy legyen morcos, és legyen haragban a világgal, vagy ne. A kettő együtt nem ad komplett képet.

A történet. Tipikus krimitörténet. Semmi extra, semmi különleges, leszámítva ezt a szenátoros oldalt. Volt benne itt-ott egy két logikai bukfenc, ami megzavart. Például: szemtanúja leszel egy gyilkosságnak. Igaz hogy csak azt látod, ahogy az elkövető kapucniban kioson a tetthelyről, na de akkor is... Az elkövető megtudja ki vagy, és behatol a lakásodba. Elkövetői szemszög: megöltem valakit, és az a liba látott. Nem tudom mennyit tud. Akár azonosíthat is. Oldalakon keresztül ecsetelem, hogy a gyilkosság nekem mennyire nem téma, hogy nem érzek semmi megbánást, sem bűntudatot. Úgy határozom, hogy megbújok a tanú gardróbjába, és kibekkelem hogy hazaérjen. Mit akarok tenni? Szerintem a válasz pofon egyszerű. Megölni, kivonni a képletből, likvidálni, leradírozni, eltüntetni a térképről...De persze nem ezt teszem. Leütöm a barátját, és beterelem az egyik szobába, bőszen hadonászva a fegyveremmel. Megvárom amíg a hős FBI ügynök, hörgő csatkiáltás kíséretében bevágtat a szoba üvegablakán keresztül, majd menekülőre fogom a dolgot. Na ezt a részét a könyvnek, vesszek meg, de nem értettem. Meglátom a tanút, aki le tud buktatni, adott legalább fél percem a gyilkosság elkövetésére, ott van nálam a stukker, tiszta a célpont...Na jó, mondjuk ha akkor a gyilkos megölte volna Cameront, akkor a könyv a felénél véget ért volna. De ez nekem nem elég jó magyarázat. A másik alapvető bajom a történettel, hogy a nagy romantikus szerelmi vonal, az olyan "hol volt, hol nem volt" hangulatú. A könyv felénél a főhőseink még sehol nem tartanak. De sehol. Nem történt még meg az első csók, az első nyíltabb "ejj de vonzódom hozzád" pillantás (tudjátok, azaz ami annyira forró, hogy lángra tudna kapni tőle még a víz is)...Aztán egyszer csak törik a jég. És onnantól megindul a lavina. A nagy semmiből, hirtelen a visszavonhatatlanul mély érzések bázisára lépünk. Az éveken keresztül rendszeresen táplált ellenszenv okozta görcsöket egy darab párbeszéddel feloldjuk, és az első ominózus test-test elleni kapcsolat (nem, nem a szexre gondolok) után nem sokkal, már kéz a kézben bandukolunk. A romantikus jelenetek sem sikerültek túl egyedire. A legtöbb ilyen jelenetnél az volt az érzésem, hogy ilyet valahol már olvastam. Esetenként erőltettetnek is éreztem őket. Mintha az írónő nem tudta volna, hogyan terelje a szereplőit olyan talajra, hol az érzelmeik szárba tudtak volna szökkenni. Így belenyúlt a klisétárba, és lecsippentett ezt azt. Volt egy másik baki is a történetben ami megbirizgálta kicsit a biztosítékaimat. Amikor a prosti megörökíti a szerelmi afférját a szenátorral... Abból tudjuk hogy a prosti is benne volt a zsarolásban, hogy Ő kapcsolja ki a kamerát, amit persze rögzít is a gép. Nos, én ugyan nem vagyok profi zsaroló (és nem, prosti sem), de szerintem ezt nem így kellett volna csinálni. A kamerák csak adott szögben rögzítenek, ezt mindenki tudja. Mi lett volna akkor, ha a prosti, teszem azt, nem szemből kapcsolja ki a készüléket? Mondjuk elment volna látványosan tusolni, felöltözik, úgy tesz mintha elhagyta volna a hotelszobát, majd a kamera látószögén kívül benyúlt volna, és leálltja a felvételt... Akkor az FBI ott állt volna egy kérdőjellel a homlokán, mert nem tudott volna semmit sem egyértelműsíteni. Oké, a gyanú, és a lehetőség akkor is ott lett volna, csak akkor erősen beburkolva egy "feltételezve, hogy" köntösbe. Az ilyen szösszenetek miatt éreztem úgy, hogy írónőnk erőssége nem a krimi műfaj.

Ezeken az észrevételeken felül, még mindig tartom azt az álláspontomat, hogy a könyv szórakoztató. Sokkal rosszabbat is olvastam már. A maga langyos módján, és középszerű sodrásával remek kikapcsolódást nyújt, főleg ha az ember lánya valamilyen könnyed, habókos romantikára vágyik.

Értékelés: 6 pont

Tovább

Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya /2012/

Vegyes érzésekkel tettem le a könyvet. Egyrészt a történet meglehetősen megkapó, és gördülékeny volt számomra, másrészt viszont végig míg olvastam, hiányoltam belőle a kosztümös/romantikus sztorik tipikus hangulatvilágát. Ha már kosztümös/romantikus történetek, fűszerezve némi erotikával, akkor nálam az abszolút befutók Elizabeth Hoyt, és Nicole Jordan. Ennek a két írónőnek megvan a tehetsége ahhoz, hogy bevonzzon az általuk megálmodott korba, és világba, azért hogy aztán jól nyakon öntsenek, egy olyan pikáns jelenettel, ami fix hogy ellentmondásos érzésekbe zavar, de azt hiszem pont ettől olyan hihetőek, hitelesek. Mert az addig rendben van hogy a századfordulós, vagy a Napóleon kori Anglia, egy csöppet konvencionális volt, de azért azt sem szabad elfelejteni, hogy akkor is sikeresen szaporodtak az emberek, tehát feltételezhetően minden alkalmat megragadtak a bujálkodásra. A kis huncutok. A fent említett írónők szépen bevezetnek a bálok, és viselkedési elvárások bonyolult labirintusába, ami teljesen elvarázsolja az olvasót, aztán amikor a szexre kerül a sor, hirtelen szembe találjuk magunkat a mai korunkra jellemző, nyitottabb gondolkodásmóddal. A főhős felajánlja a hősnőnek, hogy megmutatja neki mi az igazi szenvedély, hogy milyen örömet képes nyújtani egy igazi szerető a kiválasztott kedvesnek. A kedves remegve piheg, elhaló hangon tiltakozik egy keveset, mert hát Ő mégiscsak egy jól nevelt, jó családból származó ifjú hölgy, majd az első határozottabb érintésre, vagy estenként nyalintásra minden gondolat elvész a ködben, és nem marad más csak a mindent elsöprő orgazmus. Majd lépcsőzetesen tovább építkezik a könyv. Vagy kompromittálódik ezáltal a hősnő, vagy nem (sok esetben kompromittálódik), jön némi huzavona a házasodjunk, ne házasodjunk kérdésben...menet közben a főhős újabb pajzánkodásokba vezeti be a hősnőt, aki most már ellenkezés nélkül csak remeg, és piheg. Ebben a szakaszban megtörténik hősnői részről az első orális aktus...a végére a legtöbb esetben még odapenderítünk egy kevés konfliktust, amitől hőseink észhez térnek, és ráébrednek arra hogy szeretik egymást. Így szeretlek, úgy szeretlek, és vége. Ezt a taktikát követi, kevésbe erotikus formában Julia Quinn is, akinek a könyveit a humora miatt nagyon megéri elolvasni.

Ezekből a jellemzőkből adódik, hogy már olvasás előtt van egy elképzelésem egy ilyen témájú könyvről, ha úgy tetszik elvárásom, amit vagy sikerül megugrani az alkotónak vagy nem. Jelen esetünkben ez olyan 65 %-os sikerrel ment az írónőnek.

Fülszöveg:

A Mackenzie fivérek gazdagok, befolyásosak, veszélyesek és kiszámíthatatlanok. Egy nő sem éli túl, aki a közelükbe kerül. Sok pletyka kering róluk – tragikus erőszak, csillapíthatatlan vágyak, szeretők, botrányok. 

London, 1881. Az a hír járja, hogy Ian Mackenzie őrült, és veszélyes a nőkre. Betht mégis elbűvöli a Lord. A lány megérzi, hogy a férfi romlottsága és kivételes tehetsége ellenére segítségre szorul. Az ő segítségére. Beth mindent felad a férfiért. Életének egyetlen értelme, ha mégoly veszélyes is, Ian Mackenzie lesz. Semmi sem szabhat gátat izgatóan viharos és buja erotikus kalandokkal teli kapcsolatuknak… 

A Bestseller szerző, Jennifer Ashley romantikus, erotikus regénye több díjat nyert megjelenése évében. A Mackezie-sorozat különleges világa, szenvedélyes szereplői, fordulatos cselekménye és a sodró érzelmek magukkal ragadják az olvasót.

Megjelenés éve: 2012

Kiadó: Kossuth

Oldalszám: 376

Ára: 1990 Ft

Jennifer Ashley

Először is talán azt fejteném ki, mi volt a bajom a történettel. Kicsit túl sok volt benne a tipikus fővonal, és mégsem építkezett egyikre sem a könyv. A történet elején Beth már egy ideje jegyességben áll egy másik férfival. Ez ugyebár már önmagában lehet konfliktus, és már csak erre is építkezhetne a könyv, szép hosszú huzavonát ki lehet ebből a problémából alakítani. Vőlegény kontra gaz csábító... ennek ellenére ezt a kérdést sikerül az első 50 oldalon elsimítani, Beth minden további nélkül hisz Iannak, vőlegénye perverz kis szokásait illetően, és hipp-hopp már kútba is esett a megtervezett esküvő. A másik vezérfonal Ian "betegsége", illetve kényszerűen eltöltött évei a szanatóriumban. Lássuk be a pasi bajos...nem néz soha Beth szemébe, komoly koncentrációs zavarai vannak, dühkitörései, migrénjei...egyszóval felmerül a kérdés: alkalmas-e egy párkapcsolatra? Már ennek a kérdésnek a pozitív és negatív érvei is kitennének egy egész könyvet, na de mit itt nem lacafacázunk, néha megbökdössük ezt az alig elhanyagolható kis körülményt, amúgy meg minden teljesen sínen van, jöhet az esküvő. A harmadik és talán egyben a legutolsó fő vonal, az a gyilkosság, amivel Fellows nyomozó a Mackenzie fivéreket vádolja...Tehát ha összerakjuk, van itt minden: gaz vőlegény, problémás szerelem, gyilkosság...és emiatt egy kicsit zsúfoltnak éreztem a regényt. Egyik felmerülő problémába sem tudtam nyakig süllyedni, mert annyi probléma volt egymás után felsorakoztatva, hogy csoda hogy hőseink egyáltalán egymásra leltek a történet végére. Az erotikus jelenetekkel is akadtak problémáim, kissé túl szabadszájúra sikeredtek. Amikor Ian "cuni"-ként hivatkozott Beth nőiességének bársonyos virágjára, akkor majdnem dobtam egy hátast. Majd amikor pár oldallal később már a pinánál tartottunk, akkor sikeresen le is ültem döbbenetemben. Aki olvassa a blogom, az tudja hogy nem vagyok prűd, de abban a kontextusban az hogy "pina"...egyszerűen  nem odavaló. Mint ahogy a könyv végén a Beth száját kétszer is elhagyó "faszfej" sem. Ezen a három megnyilvánuláson teljesen fennakadtam, és vagy tíz percre le is tettem a könyvet. Apróság tudom, mindössze három szó, nekem akkor is megölte a lelkesedésemet. Ettől függetlenül, nem szórakoztam rosszul amíg olvastam, de nem is húzott magával annyira, mint a fent említett írónők könyvei. Az erotikus jeleneteket illetően is az volt  a bajom, hogy esetenként átment közönségesbe...Nem értem miért hiszik azt néhányan az írók közül is, hogy az erotikus jelenetek a minél mocskosabb beszédtől válnak még erotikusabbá. A nem megfelelő kontextusban, nem jól elhelyezett, kifejezés, jelző, ahelyett hogy hangulatba varázsolná az olvasót, jól lehűti. És nekem ennek az esete is fennállt ennél a könyvnél. Olyan távol maradtam az erotikus jelenetektől, hogy teljesen kívül maradtam a hatókörükön. Ennyi erővel recepteket is olvasgathattam volna.

Még mielőtt jobban belelendülnék a negatív tapasztalatok elemzésébe, azért írnék néhány pozitívumot is kiegyensúlyozásképp. Folytatásos sorozatról beszélünk, tehát még van remény. A sorozatok legtöbbjénél az a tapasztalatom, hogy mindig az első rész a leggyengébb. Akkor kell a helyzetbe helyezni az olvasót, akkor kell átadni a legtöbb információt, így a történet sok esetben zsúfoltnak, és vontatottnak tűnhet. A Mackenzie tesók mind egy szálig szimpatikusak, mindegyiknek szurkolok, és bár magam sem tudom miért de nálam Cameron előnyt élvez. Kár hogy nem róla fog szólni a második könyv. Az írónő stílusával sem volt komolyabb bajom. Párbeszédesen, lendületesen fogalmaz, nem veszett el egyszer sem a részletekben, teljesen rendben volt.

Minden pozitívuma ellenére is azt kell mondjam nem lesz kedvencem ez a könyv. Egyszer mindenképpen megéri elolvasni, és vevő vagyok a folytatásaira is, de számomra akkor is marad egy erős középkategória.

Értékelés: 6 pont

Tovább

Lora Leigh: Buja éjszakák /2012/

Tényleg kellene már nekem egy jó vaskos enciklopédia. Vagy minimum egy Dean R. Koontz, vagy Stephen King, mert a romantikus irodalom kezd az agyamra menni. Soha az életben nem olvastam ennyit a szexről, mint ebben az évben. "Ha szeretnénk megtenni valamit, akkor tegyük" elv híve vagyok, és soha nem értettem miért is jók ezek a könyvek. Aztán elolvastam egyet, a következmény pedig itt olvasható a blogomban. Hogy miért csinálom? Keresek. Annyira szeretném leírni egyszer azt a mondatot, hogy: ez igen! Hogy ugyan erotikus, romantikus könyvről van szó, de bevonzott. Megvett, és teljesen maga mellé állított. Előző bejegyzéseimből nyíltan látható, hogy ilyen még nem volt. Sőt a közelében sem jártam soha ennek az érzésnek, ha a szórakoztató irodalom eme tartományáról van szó. De mint tudjuk, a remény - hogy a fene essen belé - hal meg utoljára, és nekem van egy olyan lényegi részem, ami képtelen elfogadni azt a kifejezést, hogy "nem". Nincs olyan könyv a piacon ebben a témakörben, ami megfelelne minden elvárt kritériumnak? Dehogyis nincs! Olyan nincs hogy ne legyen! Csak meg kell találni! És én gőzerővel keresem... Persze, milyen egyszerű is volna az élet, ha mondjuk a tizedik ilyen könyvnél, már felkiabálhattam volna, hogy "megvan"! Mondanom sem kell, hogy jelen könyvünk is a "jó-jó, de otthonra nem kéne" kategóriát erősíti...

Szedjük csak össze az alapokat:

Adott egy kisváros, és adott ebben a városkában három tesztoszteronágyú, akik történetesen unokatestvérek. Mit ad Isten, ezek a fiúk hobbiszinten paráználkodnak. Egyszerre. Nem, nem egymással. Csak egy nő, meg ők hárman, és megverekszenek a testnyílásokért. Teszik mindezt olyan csendben és halkan, hogy minden lánnyal rendelkező szülő áttereli a túloldalra a gyermekét az utcán, ha ezek a fiúk megjelennek. Főhőseink - természetesen - magasak, izmosak, katonák voltak (ugyan mi mások is lehettek volna?), és olyan kemények - minden értelemben - hogy egy teljes sebességgel haladó kamion játszi könnyedséggel pattan vissza a mellkasukról... Képességeik minden szinten emberfelettiek, és ebben a könyvben végre újraboncolhatjuk a "méret most lényeg vagy nem lényeg" kérdését. Merthogy főhőseink derék alatt is jócskán meghaladják az átlagot. Nem, nem a lábukról beszélek...

Történetünk középpontjában Dawg "Dog" Mackay, és Crista Jensen áll (és ne érezzük úgy magunkat, mintha egy huszadrangú pornót néznénk...). Előbbi egy beépített rendőr, aki annyira be van építve, hogy azt csak a hároméves gyerekek nem következtetik ki, utóbbi pedig egy pincérnő... Azt a karrierista jó Úristenit neki! Na már most, ezek ketten úgy nyolc évvel ezelőtt egymásba gabalyodtak - Dawg szüleinek temetése után. Ugyan mikor máskor? Crista ártatlansága olyan sebesen vész oda, hogy az már csodálatra méltó. A kisasszony a férfi két szép szeméért, mindent - na jó majdnem mindent, a fülbe, orrba, szemüregbe való töcskölés lemarad - megenged, aztán halálra váltan, és mint utóbb kiderül terhesen, lelép a hajnal első sugarai előtt. Dawg másnap úgy éli tovább az éltét, ahogy eddig, mivel az ominózus éjszakán olyan merev részeg volt, hogy az a röpke pár óra keretek nélküli erotika, csak úgy kisuhan az elméjéből. Telnek a hetek, Crista elvetél, kétségbeesik, majd úgy dönt képtelen egy városban maradni a férfival - aki még ekkor sem sejt semmit - és elköltözik. Természetesen egy homoszexuális párhoz, akik éjszaka, amikor rossz álmai vannak, magukhoz vonják, és babusgatják, ahogy jó testvérek közt szokás (nem röhög, együtt érez!). De a honvágy nagy úr, így Crista hét évvel később úgy dönt visszaköltözik a kisvárosba. Dawg olyan, mint aki felett megállt az idő. Crista érettebb, komolyabb, meg amúgy is, de Dawg nem! Ő még mindig a régi, a buja fiú, meg minden... Azt hiszem érezhető a nagy érzelmi mélység. És ha ennyi konfliktus nem volna még elég, azzal nyit a könyv, hogy a Fort Knox-ból származó atomtöltetek hordására is alkalmas sidewinder rakétákat chipestől meglovasítják. (Még mindig nem röhög!) És ugyan hol máshol is akarnának a gonosz csempészek nyélbe ütni egy üzletet, ha nem ebben a kisvárosban? (Persze csavarosan a miért is meg lesz magyarázva) Crista pechére (majd később kiderül, hogy készakarva) éppen akkor éppen abban a raktárban tartózkodik, ahol a közellenség cserekereskedelme zajlik, és csak hogy kerek legyen a kép Dawg is ott van, vagy két tucat S.W.A.T.- os rohamosztagossal kísérve. És vajon mi kedves főhősünk első gondolata? Igen, közvetlenül AZ után... Hogy Crista lehet hogy áruló. Terrorista... (Nem bánom, röhögj!) Törvényeink vehemens hőse, ahelyett hogy tenné a dolgát, és letartóztatná Cristát, ha már ennyire egyértelmű, hogy a nő bajos, inkább úgy dönt megzsarolja. Vagy a kedvére tesz főhősnőnk, és engedi magát meghágni, vagy mehet a börtönbe. Micsoda komoly konfliktus! (Személyes megjegyzés: én holt biztosan tökön rúgtam volna Dawgot, majd kértem volna a bilincsét (nem, nem azért), majd miután kecsesen magamra pattintottam volna, önként besétáltam volna az őrsre. Na majd nem!) Főhősnőnk sikeresen összeadja az egyet meg az egyet, alkot belőle valamit, majd habozva (!) igent mond (mert az túl lapos lett volna ha nemet mondott volna). És megkezdődik végtelenül hosszú utazásunk az erotika birodalmába.

Egyetlen egy szempontból tetszett a könyv. Christian Grey férfiasságának halála után, jó volt egy olyan pasival találkozni, aki nem adja fel önmagát, csak azért mert szerelmes lesz. Tetszett Dawg karaktere, attól függetlenül, hogy a pasi nem a legmélyebb, és több mint akaratos. Kellett már nekem némi masszív megrendíthetetlenség, miután Ana Grey agyával gondolkoztam közel egy hétig. És erre Dawg tökéletes volt. Most megint kerek a világ.

És akkor jöjjön ami nem tetszett...(persze a fantáziátlan, és lapos háttértörténetet nem számítva)

Ha szex akkor egyértelműen BDSM. Ugyan mi más lehetne? Az már nem is erotikus, ha csak úgy snassz egymásnak esünk! Kell fenékdugasz, meg több liternyi síkosító, popsi csapkodás, és mocskos beszéd. Orális szexnél hajmarkolászás, és ami kihagyhatatlan: anális szex! Ha valaki eddig nem tudta volna, annak most már teljesen világossá válhatott: igen, oda is be lehet dugni! Ha ennek az erotikai vonalnak ekkora lesz a kereslete a jövőben, akkor nemsokára már az lesz az újdonság, ha valaki arról fog írni, hogyan is lehet ezt a dolgot rendeltetésszerűen végezni. Tudjátok a jól megszokott, és bejáratott testüregben... Nem, nem a szájra gondolok...

És naná hogy megint beköszön a szeméremszőrzet létének/nem létének a kérdése is! És most már kikérem magamnak! Crista gyapjas. De csak egy ideig, mert Dawg beutasítja egy gyantázásra (itt ragadnám meg az alkalmat, hogy felhívjam mindenki figyelmét arra, hogy a szőrtelenítés ezen formája a középkorban kínzóeszköznek minősült...). Ami felbőszít: tisztán emlékszem, hogy duhaj ifjúságom kezdete óta volt vagy két teljes hónapom, amikor nem volt mellettem férfi. Semmilyen formában. Mégsem tollasodtam ki! Könyörgöm, szerintem az igényesség, és higiénia része az, hogy az ember így is odafigyel magára. Mi ez a mindig felbukkanó őrültség, miszerint a hetvenes évek bubifrizurája nőknél deréktáj alatt kötelező jellegű, hacsak nincs mellette egy acélmarkú hím, aki meg nem kopasztja! Kiábrándító...Fordítva belegondolva, nem is tudom. Valószínűleg megrémülnék, ha az első éjszakán a kedves letolt gatyája mögül egy egész barikasereg köszönne vissza. Nem hiszem el hogy manapság van olyan férfi, akit ne sokkolna le, ha a teljes beindultság állapotában egy vidrával fogna kezet, miután lágyan a tanga anyaga alá tolja az ujjait...

Összegezve: a könyv tanulságos volt. Nem, nem a szexhelyzetek miatt. Kipipáltam, csak mert megtehettem, hogy kipipálom. És még nincs vége ennél a könyvnél a piacnak. És ha addig élek is el fogom olvasni mindegyiket. És igen, mindegyikről írni is fogok pár mondatot. Aztán, ha már meguntam, és kellően felbőszültem, írok egyet. Hátha... Ha ezeknek a nőknek sikerült ebből meggazdagodniuk, akkor nekem miért ne lehetne szerencsém?

Végül egy idézettel zárnám a mai bejegyzésemet. Humor szintjén ez volt a plafon a könyvben (majdnem el is mosolyodtam), de nem ezért írom ide, hanem mert így a legkönnyebb demonstrálnom eme mű mélységeit:

"- Megjelöltem a puncidat nyolc éve, és megjelöltem ma is. És higgy nekem, édesem, senki más nem kapott a magomból. Halálbiztosra mentem.

A lány szeme elkerekedett az örömujjongást parodizálva, amely elfedte a feltámadó haragját.- Tyűha. Dawg adott nekem a magjából , már háromszor. - Megrebegtette a szempilláját. - Milyen szerencsés is vagyok. Na, akkor most engedj felállni, hogy ugrálhassak örömömben, és a világba kiálthassam vágyam beteljesedését..."

Tovább

Jeaniene Frost: Az első vércsepp

Vannak olyan sorozatok, amiket függetlenül stílusuktól, témájuktól, kötelezően szeretni kell. Emlékszem milyen fenntartásaim voltak a Cat és Bones sorozat első részének megrendelésekor. Hogy mennyire féltem, hogy kidobott pénz lesz ez, nem más... és hogy mennyire lelkesen olvastam ki végül a könyvet. Lendületes stílusa, humora teljesen elvarázsolt, bevonzott, így gyors egymásutánban elolvastam az összes addig megjelent részt is. Frost szereplői mind egy szálig tökösek, szituációi hol meghatják az olvasót, hol megnevettetik.

Jelen alkotásában a sorozat már eddig megismert szereplői közül, Cat és Bones legjobb barátai, Spádé és Denise kerülnek terítékre. Ellentétben az eddigi könyvekkel, jelen írás E/3-ban íródott, ezzel is erősítve az érzést, hogy itt az epicentrum nem a Vörös Kaszás, és fordulatos gondolatai, hanem egy mellékvágány megelevenedése.

Férje tragikusan gyors halála után Denise úgy határoz hogy leszámol a vámpírtársadalommal, és annak vonzataival. Minden erejét arra koncentrálja, hogy gyászán felülemelkedve, normális életet élhessen. Kisebb-nagyobb sikerrel ezt meg is valósítja, mígnem unokatestvére fel nem keresi egyik rokonuk rejtélyes halálának ügyében. Találkozásuk estéjén aztán az unokatestvér is a pillanat tört része alatt elhalálozik, egy démon hathatós segítségének következtében. Raum az alakváltás nagymestere, azért keresi fel Denise vérvonalának még élő tagjait, mert a család egyik őse Nathaniel, évszázadokkal ezelőtt alkut kötött vele, majd a megállapodásukkal szöges ellentétben az öröklétért és erőért cserébe visszaszáműzte Raumot a Pokolba. Démonunk emiatt kellőképpen paprikás állapotban keresi az áruló rokont, és még attól sem retten vissza, hogy megjelölje Deniset, mintegy átcsöpögtetve belé a kárhozat esszenciáját, és az alakváltoztatás képességét. Denise végső kétségbeesésében Spádéhoz fordul segítségért, aki figyelembe véve erős vonzalmát a nő iránt, és azt a tényt hogy főhősnőnk, legkedvesebb mester vámpír barátjának a feleségének a  barátnője (na igen, ez így visszaolvasva, egy kicsit szappanoperás), előkapva nemes lelkét azonnal megmentői szerepkörbe lép. Helyzetüket hol segíti, hol hátráltatja, hogy a megjelölés következtében Denise vére vámpírdrogként kezd funkcionálni. Szóval Ward vörös füstű cigije, és Adrian Karmazsinja után újabb megerősítést nyer az, hogy a bölcsesség nem feltétlenül alakul ki sok évszázados tapasztalás után. A vámpírok szeretnek szállni. A kis hamisak...

Némi kalandozás, utazgatás, és egy akaratlan macskává válás után (ami részemről a legviccesebb jelenetnek számított a könyv olvasása során), főhőseink természetesen révbe érnek, a szerelem ismét győzedelmeskedik, az erkölcsökkel szimmetriában.

Szeretem az olyan írókat, akik olyan művészien képesek a lehetetlent is megfogalmazni, hogy az olvasás közben fel sem merül az olvasóban, hogy amit olvas, az mekkora nagy őrültség. Az ilyen irányú irodalom mindig tartalmaz olyan elemeket (mást talán nem is), amik - lássuk be - a teljes értelmetlenség kategóriájába tartoznak. Azok a jól felépített könyvek, aminél ez nem egyértelműsödik ki. Aminél az olvasás folyamatában egyszer sem merül fel az olvasóban, hogy mekkora nagy marhaságot is olvas. Frost kétségkívül az egyik legnagyobb művésze ennek a műfajnak. Könyveiben könnyű elmerülni, szereplőivel könnyű azonosulni. Nem terjeng, az érzelmi reakciók szemléltetése soha nem kevés, vagy túlzó. Ezt könnyű megszokni, és örömmel jelenthetem, hogy ez a könyv sem képez kivételt a fent felsorolt jellemzők alól. Ezt a könyvet is képtelenség letenni, vagy félbe hagyni. Egyik oldal elolvasása generálja, hogy belekezdjünk a következőbe, majd még egybe, és még egybe... hiába vagyunk már holt fáradtak, és könnyezünk, mindig szükség van arra a bizonyos na még egy oldalra. Kitűnő kikapcsolódás, amiben megtalálható az ilyen irányú irodalom szentháromsága: szerelem/erotika - humor - vér/akció. Ha ez a hármas rendesen van kombinálva, akkor egy könyv élvezhető, eladható. Frost esetében mindenből kapunk egy keveset, úgy hogy egyik sem megy a másik rovására. Hiába szakad el ez a könyv az eddigi társaitól, ettől nem válik kevésbé jelentőssé. Nem veszti el az eddig kialakított varázst. Nincs hiányérzete az olvasónak, amiért az eddig megszokott kedvencek lekerülnek a porondról. Aki kedveli az ilyen irányú irodalmat, azoknak a sorozat minden kötetét csak ajánlani tudom.

Tovább

Sylvia Day: Hozzád kötve 2012

Úgy látszik, hogy az erotikus árnyalatú könyvpiac, némi újítgatás után, újbóli fénykorát hivatott átélni, legalábbis a könyvkiadási ütemet figyelembe véve. A Szürke ötven árnyalata után, az Ulpius nem sokáig volt tétlen, e hónapban a polcokra parancsolta a konkurenciát is. A Crossfire sorozat nyitókötete, legalább annyira szórakoztató, mint amennyire megdöbbentő... És sajnos az a baj hogy ezeket a jelzőket nem feltétlenül pozitív értelemben értem. A történet annyiban tér el James alkotásától, hogy itt szinte minden stratégiailag fontos szereplőt szexuálisan zaklattak. A főhősnőt, a főhősnő biszex, modellként pénzt kereső lakótársát, és természetesen a főhőst is, bár erről az első könyvben nem tudunk meg sokat, mély fájdalmamra...

A könyvre legjobban a lendületes jelző illik. Míg James esetében (leszámítva a botrányosan lebutított második kötetet) az embernek van ideje elmerülni a cselekményben, beleolvadni a főszereplő bőrébe, addig ebben a könyvben erre esély sincs, mert minden olyan ripsz-ropsz történik. Meglátjuk egymást, aztán újra, némi csetlés-botlás az irodába való belépéskor (ami nekem valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, valahonnan rettenetesen ismerős volt), aztán már terítéken is a "mikor dugunk" téma...

New York pezsgő hétköznapjai adják a keretét a történetnek, a nyüzsgés, a tömeg... Nem tehetek róla, de nekem megállás nélkül az motoszkált a fejemben olvasás közben, hogy vajon eme város lakossága, a valóságban is ennyit szaladgál? Jótékonysági est, ilyen edzőterem, olyan krav maga óra, egész napos nagytatarozás a szépségszalonban, pszichiáter, családi kerti parti... Az edzés annyi alkalommal szóba kerül a történetben, hogy a könyv végére komoly lelkiismereti dilemmám lett a saját tunyaságom.

A főhősnőnk jobbára egy hisztis, gazdag nőcike, akinek nagy baja, hogy maga sem tudja mit akar. Annál a résznél, amikor a bárban leülnek beszélgetni, és a nő lefekteti a szabályokat, én egyszerűen képtelen voltam rájönni arra hogy mit is akar. Nem akar kapcsolatot, meg érzelmi kötöttséget... bocs ez utóbbit talán mégis, de csak egy keveset, mert nem szeret úgy ágyba bújni senkivel, hogy nincsenek a háttérben megbújva közös, nem reszelésről szóló kétszemélyes programok. De ezeknek a programoknak nem kell feltétlenül randinak minősülniük, mert hát ugye egyikük sem akar kapcsolatot... Szóval akkor most mi van? Komolyan, ilyenkor megértem miért szokták azt mondani a férfiak, hogy a nőkkel nehéz. Szerintem egyszerű. Akarok viszonyt, vagy sem, akarok-e kapcsolatot, vagy sem. Ha viszonyt kezdek, akkor nem várok rózsákat, meg mélyen szántó érzelmes leveleket, és nem kezdek el nyavalyogni ha a tettek mezejére kell lépni, ha meg játszom az érinthetetlent, mert nekem csak x randi után engedi a szervezetem a kamatyolást, akkor nem kezdek el duzzogni, ha nem vágnak gerincre. Nem értem... Na jó... Lapozzunk.

A szexjelenetek... Jamesnél is nagy bajom volt az első szám első személyben történő fogalmazás, és ezzel itt is akadtak problémáim. A helyzet a következő. Amikor E/3-ban van egy könyv megírva, akkor azt úgy látom magam előtt, mintha az egész előttem zajlana. Ha E/1-ben akkor az agyam mindig úgy érzi, mintha bele akarnák erőszakolni valamibe, amiben Ő nem biztos hogy szívesen részt venne. A sok "mondtam", "vettem", "tettem" stb... én pedig szituációtól függően csípőből kontrázok, hogy "határozottan nem tettem", "ilyet még akkor sem mondanék, ha...", a hisztis jeleneteknél, pedig "na persze"... Szóval ez már elve megzavart kicsit, ami azért furcsa, mert Jeaniene Frost esetében semmi bajom nem volt az E/1-el. Lehet azért, mert ott Cat személyisége közelebb állt hozzám, így a gondolataival jobban tudtam azonosulni. Itt ezt sajnos nem sikerült összehoznia az írónőnek. Képtelen voltam a főhősnő agyával gondolkozni, átérezni a zavaros érzelmeit pedig pláne nem. Gideon személyisége akár még fel is csigázhatott volna, ha lett volna benne valamilyen következetesség, linearitás... De a főhősünk is legalább olyan zavaros, mint Eva. A történet elején jobbára egy átlagosan arrogáns, nagyhatalmú, egocentrikus, "ki ha én nem" típusú férfi, aki teljesen tisztában van a saját értékeivel, hátrányaival. És nem is történik nagyon semmi, ami kibillentené az olvasót ebből a képből. Az hogy nyomoz a nő után? Hogy elrendezi, hogy ugyanabba a bárba kerüljenek? Hogy külön szobája van fenntartva a pásztoróráira egy hotelban? Ez leginkább csak azt igazolja, hogy a befolyása, és a vagyona elég nagy ahhoz hogy ezt megtehesse. Ettől még nem válik hatalommániássá, legalábbis egészségtelen kereteken fölül nem. Aztán valamikor a könyv háromnegyedénél, jön a feketeleves... Gideon is szereti a saját dominanciáját érvényesíteni az ágyban. Ez lesz a következő divatbetegség az erotika keretein belül...

Christian Grey-jel szemben azonban Gideon, nem a karabineres, análisan öklözős típus... Konkrétan az első részben nem igazán lehet rájönni arra hogy Ő a dominancia mely árnyalatait részesíti előnyben, mivel szerény véleményem szerint semmi olyan nem történik a főhősök közt, ami a vehemensebb erotika keretein belül ne jöhetne szóba... De lehet hogy ez nem az írónő hibája, hanem az én ízlésvilágomé.

Mindenestre nekem a könyv emiatt kicsit zsúfoltnak hat. Nem feltétlenül állítanám hogy nem racionális...Csak kicsit olyan mintha minden devianciát fel akarna sorakoztatni (biszexualitás/homoszexualitás/dominancia), és mindezt az előzményekre akarná visszavezetni. Mintha csak és kizárólag, akkor lehetne az embernek az átlagtól eltérő szexuális ízlése, ha előtte minimum egyszer megerőszakolták... Nos szerény ismereteim alapján, erőszakot elszenvedő egyének estében a deviancia felbukkanásának az esélye, közel azonos a visszahúzódás, és megtagadás esélyével, és teljesen hétköznapi múlttal rendelkező egyének estében is kialakulhat a szokásostól merőben eltérő szexuális ízlés. Ezért megint csak visszás nekem a könyv. Ami viszont tetszett, hogy eddigi olvasmányaim folyamán nem sok olyan történettel találkoztam, ahol a szexuális zaklatás utáni állapotnak ezt az oldalát tárják fel. A legközkedveltebb forma eddig mindig a visszahúzódott, bezárkózott nő esete volt, akit a főhős kiédesget a gyönyörök földjére, holott sok esetben a bántalmazott úgy reagál, hogy a szélsőségesség felé billen, és vagy a fájdalmat, vagy a dominanciát választja, ezzel is erősítve magában a tudatot, hogy a bántalmazásával ellentétben, ez most a saját döntése. Rajta múlik... Valamiért a közvélemény ezzel a reakcióval eddig nem nagyon mert számot vetni, pedig létező dolog, és az hogy ebben a könyvben ez napvilágot is lát, és megjelentették hazánkban, felcsillantja bennem a reményt, hogy kicsi konzervatív nemzetünk a tolerancia talajára lépett, és talán valamikor az elkövetkező évtizedekben képes lesz megdöbbenés nélkül lereagálni a szokásostól eltérő nemi életet. Összességében a könyv nem volt rossz, egyszer érdemes elolvasni, ha másért nem is, azért mindenképp, hogy a konkurenciát is megismerje az ember. Hasonló témában nem sokára kiadásra fog kerülni a Geopen Könyvkiadó részéről Sara Fawkes: Amit csak ő akar c. könyve, amit én már igazán várok... Bízom abban, hogy a sok ilyen jellegű könyv közt lesz legalább egy olyan, ahol az érzelmi motiváltság, párhuzamot fog mutatni a történtekkel, és nem kell majd fognom a fejem olvasás közben, miközben próbálom összerakni, hogyan s miért is jutottunk el oda, ahol éppen vagyunk.

Tovább

Larissa Ione: Elszabadult vágyak /Daemonica 2./

A sorozat második kötete jobban meggyőzött, mint az első. Lehet hogy azért, mert rögtön az első után olvastam, és már megszoktam az írónő stílusát, vagy azért mert már hozzátágult az agyam ehhez a világhoz... Őszintén nem tudom, de tény, az Elszabadult vágyakat nem tudtam letenni. Ebben a részben Shade a seminius démon (aki mellesleg az első részből megismert Eidolon testvére), és Runa a vérfarkassá vált egykori emberi nő, kapcsolatát láthatjuk kibontakozni. Főhőseinknek már van egymással történelmük, egy ideig viszonyuk volt amikor Runa még ember volt. Románcuk úgy futott zátonyra, hogy Runa rajtakapta Shade-t egy édeshármasban két vámpírral. Valamiért főhősnőnk nem lelkesedett túlzottam, amikor Shade annyival lereagálta a kínos helyzetet, hogy van-e kedve csatlakozni... Szerencsétlen nőt ugyanezen az éjszakán még nyakon is marja egy vérfarkas. Így talán meg lehet érteni Runát, amiért nem a kitörő öröm jellemzi a hangulatát, amikor a könyv elején egy Shade-del közös cellában ébred, miután a ghoulok foglyul ejtik őket. Innentől zajlanak az események, a maguk medrében, addig a pontig, amíg ki nem derül hogy a démonszerv-kereskedelem vezetője nem más, mint Shade rég halottnak hitt bátyja Roag, akinek az eszét egy kissé elvette majdnem halála, meg az s'genezis. Bosszúra éhesen szeretne minél több kárt okozni testvéreinek, így egy illúzió segítségével összeköti főhőseinket. Innentől megint a szokásos tempót diktálva haladunk előre. Jó sok szex, meg vér, csípős párbeszédek, egy átok ami megnehezíti a szerelem szárba szökkenését...

Nagyon ritkán elő szokott fordulni velem, hogy annyira beleélem magam egy történetbe, hogy ha valami nem úgy alakul, mint kellene, órákig, vagy akár napokig képes vagyok duzzogni miatta. Ilyen volt Jeaniene Frost vámpírvadász sorozatának az első kötete, amikor Cat elhagyja Bones-t, vagy példának okáért Ward Felszabadított szeretőjében amikor V és Jane összekapnak. Ez utóbbinál konkrétan úgy behisztiztem, hogy ha Vishous valóban élő személy lett volna, biz Isten megnyúztam volna. Nos, Larissa Ione-nak is sikerült ebbe a kötetbe becsempésznie egy ilyen fonalat. Igaz mellékszereplőkkel. Kynan, az egykori aegis vadász, akinek a nejét az első részben megölik, és Gem a démon dokinő románca lenne a katalizátor. Közel egy könyvnyi agonizálás után, végre Kynan eltökéli hogy beleugrik a lánnyal egy kapcsolatba. És épp ekkor - mit ad Isten - kiderül, hogy Kynan személyéhez, egy ősi prófécia szerint nem más kötődik, mint az Armageddon kirobbantása... Na szép. Kynan jobbra el, csak egy búcsúüzenet marad utána, amiben arra kéri Gemet, hogy ne várjon rá. Annyira szurkoltam nekik, hogy miután letettem a könyvet, közel egy órán keresztül úgy éreztem magam, mintha épp egy szakítás után lennék, és kénytelen voltam felhívni a férjemet megnyugtatásért, aki nagyon kedvesen biztosított arról, hogy Ő nem ment sehová, és nem is áll szándékában...

Úgyhogy Gem és Kynan miatt kénytelen leszek elolvasni a sorozat többi kötetét is.

Összegezve, Larissa Ione-nak sikerült meggyőznie. A kialakított világa fantáziadús, és nagyon tetszik, hogy keveset szöszmötöl. Olyan hangulataimban, amikor nem a csöpögős romantikára vágyom, a könyvei tökéletes választások. Bár azt is meg kell jegyezzem, hogy még mindig csak az erős középmezőnyt képviseli. Ward és Singh világa annyira magával ragadott, hogy lassan be kell látnom, nincs olyan író, aki megrengethetné stabil első helyüket. Kár hogy nem írnak olyan gyorsan, mint ahogy én olvasok...

Tovább

Larissa Ione: Csábítás /Daemonica 1./

A paranormális romantika eme fejezete, ahogy a címből is kiderül, a démonvilág berkei közt zajlik. A könyv főhősei: Eidolon a száz éves seminius démon, és Tayla az aegis vadász. Eidolon ahogy az már lenni szokott a nők álma, orvosi köpenyben. Ugyanis a férfi egy alvilági kórházat üzemeltet, ahol tekintet nélkül fajra, és származásra, minden pokoli lény ellátásban részesül. Tayla pedig foglalkozását tekintve azt igyekszik elérni, hogy Eidolon rendesen el legyen látva munkával. A kezdeti feszültség tehát adott, ellentétek akadnak dögivel...

Larissa Ione írói stílusa, mondhatni nem finomkodó. Az első oldalon kinyílik a démonvilág, és magába szippantja az olvasót. Minden szereplő ingerült, dühös, szenved, és a legtapintatosabb fogalmazással élve is kissé túl van pörögve... Nem cécózunk mély lelki kínlódással! Főhősünk az első fejezetekben megdöngeti főhősnőnket, teljes erőbedobással, sutba dobva a romantikai alapszabályokat. A szex felülkerekedik az érzelmeken, és inkább az erotika érvényesül. Nincs sorokon át tartó, szemekbe könnyet csaló szerelmi vallomás... Persze elköteleződnek egymás mellett, és szerelem is a kapcsolatuk a javából, csak a többi hasonló témában tevékenykedő írónővel szemben, Larissa Ione nem merül el az érzelmek cafatokra tépésében. A történet végig lendületes, érzékletes, humoros. Folyik benne a vér a rendesen, mindenki ki akar nyírni valakit, aki pedig nem gyilkol az tép, harap, vagy szikével a kezében démoni belsőszerveket metsz ki ismerős, és ismeretlen lények hasüregéből. Mindenki elárul, mindenkit, és mindenkinek van érdekellentétbe ütköző hátsószándéka. Vámpírok, vérfarkasok, hosszú karmú, és/vagy cápafogú, lélektépő, és szexuális vágyakból táplálkozó démonok világa ez, a Grace klinika morbid keresztezésével. A morális és erkölcsi szabályok kifordulnak, a jó és a rossz közti határvonal elmosódik.

Tetszett-e a könyv? Lekötött, mulattatott ez tény, de nem rántott magával a teljes elragadtatás. Szeretem ha egy ilyen témájú könyvben kellő hangsúlyt kap az egymásra utaltság... ha a főhős igaz szerelme, a megváltásának a kulcsa. Tudom hogy ez kissé érzelgős megfogalmazás, de részemről helytálló. Ez a fajta végzetes, túlhangsúlyozott szerelem ugyan jelen van a könyvben, de valahogy nem kerekedik ki. Nem kap elég teret. Valószínűleg ez abból adódik, hogy maga a történet sem lassú... Néhol olyan érzésem volt, hogy csak kapkodom a fejem a történések közt. Hogy szeretnék levegőt venni, de nem megy. Zsúfolt, túl sok az információ, amit nincs idő feldolgozni. Ez persze nem vette el a kedvem az olvasástól, de akkor sem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy valami hiányzik.

A könyv iránti lelkesedésemet, még az is rontotta, hogy elég gyakoriak a fordításban a hibák. Minden könyvben előfordul néhol egy-egy kisebb nagyobb baki, de sajnos ebben a könyvben szinte minden oldalra jutott egy (lány helyett lény, "el kellett elengednie", és társai). A századik ilyen hiba után, egy hangyányit zabos lettem. Szomorú de akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, annak ellenére hogy nem vagyok anyagias természetű: ha már ennyi pénzt elkérnek egy könyvért, olyan nagy elvárás az, hogy a kiadó a részletekre is figyeljen? Hogy ilyen szarvashibákat ne engedjen? Legalább is ne tucatszám?

Mindent egybe vetve, azt kell mondanom, hogy Larissa Ione-nak nem sikerült letaszítania a személyes best of listám első helyéről Wardot, és a második helyen csücsülő Nalini Singhet sem. Valahol az erős középmezőnyben vetette meg a lábait, karöltve Kenyonnal és Showalterral.

Természetesen a sorozat második kötetét is el fogom olvasni, semmi kétség. Túl figyelemfelkeltő a története ahhoz, hogy veszni hagyjam...

Ha már megunja az ember a vámpírokat, változatosságnak kitűnő választás.

Tovább