2013. augusztus 17., szombat

Sylvian Reynard: Pokoli erény /2013/

Sokat törtem a fejem azon milyen felvezetés illene ehhez a könyvhöz. Ami figyelemfelkeltő, frappáns, és előtérbe helyezi mi is várható a véleményezésen belül. Töprengtem, töprengtem, és fél óra múlva is még mindig csak töprengtem, de ettől jobb nem jutott eszembe:
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Annyit kiegészítésként hozzátennék, hogy a könyv erősen megosztó, és nekem sikerült a "nem tetszik" kategóriában landolnom, aminek az okait a bejegyzésben részletezni is fogom. Ezen felül olyan kérdésekbe is beleszalad, amik enyhén szólva lehetnek érzékenyek. Így kérek mindenkit arra, hogy a bejegyzésem olvasása közben, vegye figyelembe azt, hogy ez még mindig nem más csak véleményalkotás, és egyetlen mondatom sem azzal a céllal született, hogy bárkinek a meggyőződését kritizáljam, vagy bántsam.


"Sylvain Reynard világhódító útjára indult bestsellere felejthetetlen történet egy férfi megváltásáról és egy fiatal nő szexuális ébredéséről. Gabriel Emerson professzor nappal Danténak, éjszaka pedig a csábítás művészetének a specialistája. Mivel biztos benne, hogy már elnyerte a helyét a Pokol alsóbb bugyraiban, régen lemondott a megváltásról, s értelmetlennek találja, hogy megfossza magát az élet örömteli bűneitől. És hogy minden vágyát kielégítse, beveti közismerten jó megjelenését és kifinomult csáberejét. Ám amikor a hallgatói között feltűnik az okos, csinos és ártatlan Julia Mitchell, akinek fájdalmasan ismerős angyalszemei vannak, minden korábbi cinikus meggyőződése megkérdőjeleződik. A lány titokzatos bája, visszahúzódó szépsége és veleszületett jósága a végletekig bosszantja a férfi öntelt énjét, ugyanakkor mérhetetlen vonzalmat is ébreszt benne. Pedig jól tudja, hogy számára Julia tiltott gyümölcs. A lány iránti vonzódása és kettejük rejtélyes kapcsolata azonban nemcsak a karrierjét veszélyezteti, hanem olyan útra tereli, ahol elkerülhetetlen a múlt és a jelen összecsapása."

Kiadó: Pioneer Books
Oldalak száma: 512
Ára: 3990 Ft


Pokoli erény. Hát az. Mélyen pokoli. A könyv hatása irányomban: mire a végére értem két véglet közt csapongtam. Vagy elmegyek gyónni - ne vicceljünk már, engem egyenesen kiköpne magából a gyóntatófülke -, vagy megyek, elkapom a párom, és minden létező gusztustalan, erkölcstelen bujaságot, amit eddig is sportszerűen műveltem, egy éjszaka leforgása alatt újraprodukálok. Mindenki megnyugtatására közlöm: párom nagyon elégedett mosollyal az arcán ment ma dolgozni.
Attól, ha valaki úgy ír erotikus könyvet, hogy soha ebben az életben nem szexelt még egy jót, már csak egy hervasztóbb dolog van, ha olyan könyvet írnak az erotika égisze alatt, amiben az erkölcsi mondanivaló egyenesen kiabál. Hogy ki volt az az elborult idióta, aki ezt a könyvet erotikusnak címkézte, azt nem tudom, de hogy fogalma nem volt arról, hogy mit csinál, na az is tuti. És az is biztos, hogy nem olvasta a könyvet. Egy, azaz egy darab szexjelenet van a könyvben, de ezzel szemben 512 oldal hosszú. És ugyan marha nyúlós azaz egy szexjelenet, a maradék legalább 480 oldalon keresztül nem történik semmi. De tényleg semmi, azon kívül, hogy enyelgünk, ömlengünk, tíz plusz egy külföldi írótól/költőtől idézünk hol németül, hol franciául, hol olaszul, drámázunk vakulásig, és éles kontrasztot képezünk a bűn, és az ártatlanság közt. Hősnőnk egy szűz, aki olyan tiszta, mind lelkileg, mind testileg, mint a frissen esett hó, Ő az abszolút kikezdhetetlen jóság, és kedvesség. Csak azt nem értem, hogy miért is kell ezzel párhuzamosan bambának, esetlennek, és bugyutának lennie. Teljesen el van varázsolva a csaj. Mintha nem ebben a világban élne, köze nincs a realitásunkhoz, mégis azt sugallja az író, hogy körülöleli egy láthatatlan aura, amire az arra fogékonyak a teljes áhítattal reagálnak. És ezzel szemben van hősünk, aki egy tuskó, ámde nagyon okos prof, egy Dante specialista, és nem utolsó sorban hölgyeményünk tanára. A pasas bunkó, sznob, arrogáns, keserű, fásult, kiábrándult. Én idióta azt hittem, hogyha elolvasom a történetüket, akkor egy érzelmes, romantikus sztorit fogok kapni arról, hogyan tudja két ember egymáshoz való vonzalma, és később majd az egymás iránt táplált mélyebb érzelmeik, begyógyítani a lelkeiken tátongó sebeiket. Számítottam összeborulásra, könnyezésre, heves vallomásokra. de amire nem számítottam, hogy felvilágosítóórát fogok kapni arról, hogy a térdelés az megalázó, a hátulról történő aktus állatias, és oldalakon keresztül agonizálhatok majd abban a pocsolyában, szájbarágós részletezéssel, hogy a szeretkezés milyen festői, és tartalmas, ezzel szemben a dugás mennyire üres. Nem mondod! Talán ezt mindenki képes levágni zsigerből, mielőtt még nagyon elmerülne a bujaság lelkeket kárhozatba döntő mélységeibe. Kirázott a hideg attól, hogy miközben a sorokat olvastam, egyre inkább valamilyen szürreális megmagyarázási kényszer kezdett kialakulni bennem. Indoklások, és érvek sora hogy miért is nem találom megalázónak az orális szexet, és hogy ennek vajmi kevés köze van a helyzethez, annál inkább a társadhoz, akivel műveled. Hogy kövezzenek meg érte, de nem mindig az andalgós szeretkezésre vágyom, hanem a sokkal hevesebb faldöngetésre, amikor a hajamba kapaszkodva nyögnek hátulról - igen, hátulról! - a fülembe, hogy mennyire ilyen, és olyan vagyok. És olykor nem mindig kedveskedő szavakkal, hanem naturalisztikusan, pongyolák nélkül, durván... ösztönösen. Hősünk a könyv fele után teljesen kifordul magából, és ahelyett hogy elkezdené hősnőnket a valóság talaja felé taszigálni, felröppen hölgyeményünk magaslataiba, és elkezdi adni alá a lovat. Meggyőződése, hogy hősnőnk ártatlansága valami isteni csoda, ami még egy olyan sötétségbe taszított lelket is mint az övé, képes megváltani. Nem is lenne ezzel semmi probléma. A baj ott kezdődik, hogy a pasas több lesz, mint egyszerűen érzelgős. A történet második fele másról sem szól csak arról, hogy a hapsi minden második mondatban azt hangoztatja a csajnak, hogy vele úgy kell bánni, mint valami kinccsel, babusgatni kell, szeretgetni, de mindezt úgy mintha bármelyik pillanatban összetörhetne mint valami érzékeny üveggömb. Még megérinteni is csak mélyen elmerülve, áhítatosan lehet, mert annyi erkölcsösség szorult belé, hogy attól még a napnál is fényesebben ragyog (ez nem vicc, komolyan legalább háromszor ezt a hasonlatot alkalmazza az író). És ha ennyi nem volna elég, akkor a végére még a Bibliát is belevesszük a képbe, nehogy már az kimaradjon... Hosszú elmélkedős leckéket kapunk arról, hogy mi a bűn, és miért is bűn a bujaság, és minden második oldalon ott van az érzelmi hullám, jó alaposan levezetve, hogy az igaz szerelem mennyire mély, és megindító, és blablabla... Drága jó hősünk, teljesen új magaslatokra emeli a "szerelmes fafej" kifejezést. Feltételezve hogy hősnőnk semmire sem képes egyedül - amiben véletlenül igaza is van hősünknek - mindent megpróbál megcsinálni helyette. Öltözteti, eteti - ráadásul kényszeresen, csak hogy nekünk olvasóknak is leeshessen végre, hogy az etetés intimitása mennyire komoly dolog - imádja a lelkével, majd (mély bánatomra csak a könyv végén) imádja a testével is. A kényelmetlenségem másik okozója hősnőnk karaktere volt. Nem értem miben rejlik az Ő különlegessége. Szegény, mint a templom egere - ha szarkasztikus akarnék lenni, erre kapásból rávághatnám, hogy a mai világunkban ki nem az -, visszahúzódó, csendes, lassú észjárású (és akkor még gyengén is fogalmaztam), és senkit nem akar megbántani maga körül (vagyis hagyja hogy mindenki ott tegyen neki keresztbe, ahol tetszik, mindenki bunkóságát szó nélkül elfogadja), mindig lesüti a szemét, meghátrál, képtelen kiállni saját magáért... Van egy óriási különbség aközt, ha valaki tudatosan törekszik a helyes cselekedetekre (de azért megmarad embernek, és nem válik szentté), és aközt, ha valaki azért cselekszik jól, mert értelmi képességei miatt fel sem fogja hogy kezdik végtelenül hülyének nézni. Árulja már el nekem valaki, hogy az miért rossz, ha elküldöd a tankörtársadat a fenébe, mert egy kötözködő liba? Én biztos nem hagytam volna szó nélkül a mellékszereplő viselkedését, mert nem szokásom szemlesütve elfordulni, és a fájdalmamba burkolózni, homlokomon a kérdőjellel: most miért ennyire igazságtalan velem az a valaki? Ilyet a gyerekek csinálnak. De most azért, mert nem hagyom magam, és nem rendelem magam alá minden idiótának, akkor én már nem is vagyok "jó"? Akkor nekem már ki sem jár a romantika, és a mélyről feltörő ragaszkodás, és érzelmek? Hát kikérem magamnak... Olyan nincs, hogy valaki úgy éli az életét, hogy soha nem tesz semmi helytelent. Az ártatlanságunk megőrzése nem abban rejlik, hogy mindig mindent példaértékűen helyesen teszünk, hanem abban, hogy igyekszünk mindent helyesen tenni, és belátjuk ha hibáztunk. Ez a túlidealizált abszolút jó és rossz közti huzavona, beburkolva a csöpögős romantikába... hát ez egy komoly merénylet minden normális önértékeléssel rendelkező nő elmei kapacitása ellen.
A pasi körülbelül milliószor kérdezi meg a hölgyeményünket arról, hogy a tettei örömet szereznek-e neki, merthogy egyetlen célja, mióta megtalálta a Beatrice-jét, hogy boldoggá tegye. Megkérdezi ezt az első orgazmus után is, amit sikerül kicsikarnia a csajból. Ez egyenesen abszurd. Hogy örömet okozott-e az orgazmus? Egy, csak egy nőt mutasson nekem valaki, aki erre azt mondja, hogy NEM! Hogy pfúj... többet még egyszer soha ilyet!
Amit képtelen leszek megbocsátani az írónak - azon felül persze, hogy rádöbbentett arra mennyire bűnös lélek vagyok (érezd a gúnyt!)- azok az ömlengős mondatok voltak, amikor a tökös pasink kifakadásnak indul:

"- Olyan szép a bőröd- súgta - mint a bimbózó rózsa..."

"- Ez a vágyam kifejezése - súgta a férfi Julia fülébe, amitől a lányt kirázta a hideg. - Ha szeretők lennénk, ilyen csókkal jelezném a szándékomat, hogy ágyba akarlak vinni. És elképzelheted azt az élvezetet, ami ott várna rád. De most csak azt tudom kifejezni, hogy éget a vágy érted. Nem szabad a szádhoz érnem, mert attól félek, hogy nem tudnék megállni.(...) Ha most megcsókolnálak, akkor nem tudnám vállalni a következményeket. Úgyhogy csak a gyönyörű nyakadat csodálhatom..."

A nyakát! A gyönyörű nyakát! És nem tudná kontrollálni magát... Hát igen pocsék teljesítmény már ez. Ha valakit szerettek már teljes odaadással, az tudja, hogy ez marhára nem így működik. Ha kell, ha fontos, akkor bárki képes visszaszorítani az önös vágyát, és csak a másikra összpontosítani, méghozzá úgy, hogy nem csak a nyakát bámulja.

Kifeküdtem a közös orgazmus, lelki szinten megnyilvánuló hatásaitól is amit kedves profunk előadás közben vázol fel:
"- A szexről helyesen úgy tartjuk, hogy nem pusztán fizikai, hanem lelki együttlét is. Eksztatikus kapcsolódása két testnek, és két léleknek, ami jól utánozza a kapcsolódás örömét és eksztázisát az isteni léttel a Paradcsomban. Két test összekapcsolódik a gyönyörben. Két lélek pedig a testeken keresztül válik eggyé, és szívet lelket odaadó, eksztatikus, önzetlen beleadásban egyesül. (...) A közös orgazmus lényege, hogy az egyik fél extázisa megnyitja a másiknak a mennyeket, és mindez közös fizikai intimitásban, és spirituális összefonódásban történik."
Komolyan mondom, ha csak még egyszer használta volna az "eksztázis" valamilyen formáját az író, én kapásból felkerestem volna, és lefejelem. Értjük. Mi földi halandók, akik nem feltétlenül ilyen formában szeretkezünk minden egyes alkalommal, már a legelején elbaltáztuk. Lemondhatunk a spirituális kielégültségről, és soha ebben a büdös életben nem fogunk felemelkedni az isteni magaslatokhoz. Szar már nekünk...

És ráadásul az erkölcsi mondanivalóknak, csak az eszköze az írónál a szerelem, és a szeretkezés. Az alapokat bizgerálja meg a kis drága. Belefutunk a drogba, mint problémába, az alkoholba, a felelőtlenségbe, a szexuális aberrációkba, kicsit megpiszkáljuk a nemi erőszakot is, a családon belüli kegyetlenkedésekkel párhuzamosan, és tesszük mindezt csak azért, hogy a végén felkiáltójelet tehessünk a mögé, hogy: "nézzétek ti bűnös lelkek, a bűnbánat, és a legteljesebb odaadással rendelkező igaz szerelem bárkit megválthat!" - de persze csak akkor ha az előírt feltételeket teljesítjük, és befogadjuk a fényt, elengedjük emberi létünk gyarló mivoltát, és felemelkedünk az isteni tisztaságig. Valaki lőjön le. Rosszabb, mint egy hittérítő csoport előadásán részt venni. Dante Isteni színjátékán keresztül, szépen kiboncoljuk a vallástant ától cettig.

Na meg ez a térdeléssel kapcsolatos ellenérzése az írónak...
"- Amikor egy férfi egy nő előtt térdel, az az udvariasság kifejezése. Amikor viszont fordítva történik, az nem helyénvaló."
És akkor most egy kis szőrszálhasogatás... ha már úgyis nyakig merültünk ebbe a hittani kérdésbe. Szóval, ha egy nő egy férfi előtt térdel az megalázó. Oké. A baj csak annyi, hogy ha egy nő térdel, az is lehet a legmélyebb tisztelet, és odaadás jele. Most egy kicsit szélsőséges leszek, de...aki valaha járt templomban (én katolikus vagyok technikailag, gyakorlatilag leginkább semmi közöm az egyházhoz, gyermekkorom első pár évében kiderült, hogy az egyházi nézetek, és én nem leszünk túl nagy barátságban, ennek ellenére a kötelező köröket le kellett futnom), misén, az tudja, hogy nem egy ima van, amit térdelve mormolunk. Térdelve, meghajolva az isteni hatalom előtt, alázatosan. És ugyan az egyház és a szex részemről távolabb már nem is állhatnának egymástól, de ha meghúzom a párhuzamot, akkor szerintem nincs annál nagyobb odaadás, amikor az arra érdemes párod előtt térdelsz... nem feltétlenül szexuális értelemben. Ha csak egy kicsit is tapintatos, érzelmes, és odaadó a párod, nem lehordani fog emiatt, hanem letérdel melléd. Vagy legközelebb Ő térdel eléd. Nem értem mi a jó franc ezzel a baj! Ez csak akkor megalázó, ha visszaélnek vele. Mint ahogy a szexben a legtöbb dolog. Szemtől szemben, misszionárius pózban, mélyen egymás szemébe nézve is meg lehet alázni bárkit. Sőt, szerintem csak úgy lehet igazán... 

És aztán megint ömlengünk egy kicsit.

"- Várj! Ahogy ott álltál a fényben, úgy néztél ki, mint egy angyal."

"- Nélküled Julianne, olyan, mint átvészelni egy véget nem érő éjszakát, csillagok nélkül."

"- Olyan forró vagy, mint a nap, csak aranyosabb."

Az is sikeresen kiverte a biztosítékot, amikor hősünk úgy kezdi emlegetni hősnőnket, hogy "lánykám". Hála annak a perverz, bomlott, és elkárhozott lelkemnek, ettől kapásból felcsillant bennem egy lehetséges pedofil mellékzönge, ami amúgy nem jellemző egy kicsit sem a történetre. A szexjelenet - azaz egy - pedig megint félrecsúszott képzeteket váltott ki bennem. Rögtön sikerült a hentai pornók világából felidéznem képeket az olvasása közben - nem, nem szoktam ilyeneket nézni, de aki sokat mozog pasik közt, plusz ha még van internet is a közelben... Az ilyen jellegű videókban szokott az rémesen nagy hangsúlyt kapni, hogy a lányka ártatlan, a pasi meg érvényesíti az akaratát, közben olyan hangzatos párbeszéd zajlik, hogy "xyz san, ne tegye!", vagy "fáj" - megjegyzés: ki lehet feküdni a női szereplő hangjától, ahogy mindezt japánul nyafogja... a japán nyelv eleve érdekes, de van egy olyan fétisük, miszerint az ártatlan hölgyikének majdnem ultrahangon kell sikoltoznia és kommunikálnia... vicces -, aztán a legnagyobb fájdalom kellős közepén, kitágult remegő pupillákkal jön egy ilyen: "xyz san, most már boldog vagyok, mert már egyek vagyunk", és csapó, orgazmus. Na nekem egy ilyen meghatározó kép villant fel lelki szemeim előtt, miközben a könyvben szereplő kibontakozó gyönyörről olvastam. Ez van. Sosem állítottam magamról, hogy épeszű lennék. Mindenesetre ennek sikerült még azt a kevés lelkesedést is kigyilkolnia belőlem, ami még megmaradt.

Catherine Andreson jutott még eszembe, miközben róttam a sorokat. Neki mindegyik könyvében szerepet kap a vallás, és a hit, és ennek ellenére minden könyvét lelkesen olvastam el. Mert nem éreztem sulykolósnak. Mert hagyott lélegezni, és nem akart rám erőltetni semmit, amiben én nem tudok hinni. Van nekem is nagyon mélyen vallásos barátom, amivel nekem nincs is semmi bajom. Ahogy neki sincs velem. Hangsúlyoznám, hogy a hittel, és az egyházzal szemben sincs semmi fenntartásom. De a hit az egy érzékeny dolog, azt nem lehet erőltetni, kicsikarni. Tudni kell elfogadni, hogy vannak olyanok, akiknek ez nem megy ennyire egyszerűen. A bajaim akkor szoktak formát ölteni, amikor azzal találom szembe magam, hogy azért vagyok értéktelenebb, mert nem úgy hiszek, ahogy az a nagy könyv szerint el van várva. Nem tartom magam ostoba embernek, tudom miről beszélek, olvastam nem egy teológiai művet, fejtegetéseket, eszmefuttatásokat, még magát a Bibliát is. De ez semmiben nem segített illetve hátráltatott abban, hogy kivirágozhasson bennem a feltétlen elfogadás egy isteni hatalom irányába. Ez nem verseny, és nem választható opció. Nem úgy működik hogy felkelek reggel, és eldöntöm: hinni fogok! De ettől még nem lettem kevesebb, és nem feltételezem azt sem, hogy bármi kár ért volna. Ha pedig mégis, akkor azt nem én, és nem egy másik ember fogja eldönteni helyettem, hanem az akinek a léte részemről erősen kétséges. Az Ő kezében mérettetik meg minden lélek, és Ő az aki ítélkezhet felettem. Ha pedig nekem van igazam, akkor legalább elmondhatom, hogy a saját erkölcseim, és morális rendszerem segítségével, tartalmas, és egész életet élhettem, még akkor is, ha helyenként hibáztam. 

Mellesleg Sylvian Reynard pasi... nagyon egyenesen ki merem jelenteni, hogyha még lehetséges is volna, akkor sem akarnék vele találkozni.

Értékelés: 3 pont    
Share:

2013. augusztus 14., szerda

J. A. Redmerski: A soha határa /2013/

Mindenekelőtt szükséges azzal nyitnom, hogy a könyv okozta érzelmi hatások leírása miatt jelen bejegyzésem meglehetősen spoileres lesz, és másrészt kissé szokatlan módon tőlem, vélhetően nem fog humoros hangvételt megütni. Ennek oka, hogy ugyan a történetben van jó pár vicces helyzet, maga a sztori mégsem vicces, sőt talán az egyik legkomolyabban felépített érzelmi iromány, amivel az elmúlt időszakban találkoztam. Kellett is hozzá jó pár hét, amíg sikerült magam meggyőzni az elolvasásáról, és annak ellenére, hogy sokan nyilatkoztak róla kedvezően a végső lökést az adta meg, hogy a Moly.hu-n lévő baráti seregletből néhányan összefogtunk, mondván: ha együtt olvassuk, akkor ha így, ha úgy alakul, ki tudjuk majd beszélni magunkból a tapasztalatokat. És éreztem én előre, hogy bár emocionális szempontból néha még én is elcsodálkozom magamon, ez a könyv az a könyv lesz, ami még az én enyhén kérges lelkivilágomat is sikeresen meg fogja ingatni.


"Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.

A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?"

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 506
Ára: 3499 Ft

Két dolgot sosem lenne szabad párosítani ebben az univerzumban. A mély szerelmet, és a halált, vagy annak árnyékát. Amint ez a két összetevő vegyülni kezd, abból egyenesen következik a szirupos zokogás. Nőből vagyok, mit tagadjam, voltak olyan könyvek-filmek, amik nem kicsit sodortak a kétségbeesés szélére. Például a mai napig nem vagyok képes bömbölés nélkül végignézni az Utóirat: Szeretlek című filmet, vagy az Édes novembert. Számomra ezek a sztorik felérnek egy gyomron rúgással, mert mindig dühös leszek tőlük, és mindig - még a film vagy a könyv letétele után fél-egy órával később is - átkozódva csapkodok az ég felé, olyan hangzatos frázisokat puffogtatva, hogy "De miért?", vagy hogy "A fene essen abba a kib***ott Sorsba!". Az igaz szerelem álomországban egyetlen véget érhet, azt hogy nincs neki vége. A párok összejönnek, egymás karjaiba omlanak, megbeszélik, hogy lesz 12 gyerekük, és kész. Csilingelnek a harangok, fehér galambok, és a boldogság kék madarai repkednek mindenfelé, szivárványok keletkeznek okkal, ok nélkül, és habos-babos rózsaszín jókedély virágzik mindenfelé. Persze hogy az életben ez nem így van, de épp azért olvasok ennyi bugyuta baromságot, főleg romantikus bugyuta baromságokat, mert tapasztalataim alapján, a mély romantikát, és az idealizált szerelmet egyszerűen kizárja a realitás. Oké, nem állítom, hogy nincsenek egy kapcsolatban romantikus szakaszok, mert mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor elkapja a harci kedv, és közléskényszeres állapotában leönti a másikat heves érzelmeivel. De ezek az alkalmak nem állandó jellegűek, mint ahogy semmi nem az az életben. Néha kicsit lendületüket vesztik, majd újult erővel támadnak legközelebb. Móra Ferenc mondta, "A csókok közt csak az elsőnek és az utolsónak van értéke. A többi hézagpótló." - és valahogy így van ez az életben is. Az már más kérdés, hogy társadalmunk normái miatt, néha a "hézagpótlók" egyikére nagyobb hangsúly fekszik, mint az "elsőre", vagy az "utolsóra", a lényeg, hogy mint már kifejtettem korábban is, az élet nem statikus, így a boldogság sem az. És a szerelem sem. És én azt nagyon jól tudom, mi több el is fogadom, de mivel alapvetően igényli a fantáziám, és az érzékeny kicsiny kis lelkem a meséket, így sportot űzök abból, hogy a romantikus könyveken keresztül pár pillanat erejéig megkísérlem elfogadni, hogy mindez nem így van. És akkor jön egy író, vagy egy film, aki beráncigálja a halál és/vagy az elmúlás dilemmáját egy ilyen jellegű sztoriba. Ez kegyetlenség - állítom ezt úgy, hogy a mazochizmus és én remek kis barátságban vagyunk. Nem bírom a halált. Erről mindig Woody Allen egyik idézete jut eszembe: "A halálhoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem." - mélyen egyetértek vele. Nem vagyok vallásos, nem tudok elmélyedni a "másik, jobb világ" elméletben. Részemről a halál egy ugyanolyan folyamat, mint az evés, a lélegzés, vagy akár a szex. Van eleje, közepe, vége. És a végével annyi a gond csupán, hogy TÉNYLEGESEN végleges. Nem kelsz fel utána, nem rázod le magadról, nem tudod kiheverni. Ott a pont, a mondat vége, ott hal el a visszhang... ahogy tetszik. És annak ellenére hogy megmásíthatatlan, és kikerülhetetlen, talán az élet egyik legnagyobb tanítómestere, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni. Mindent a halál tesz értékessé az életünkben, még a rosszat is. Reggel a kávé íze, egy mosoly az utcán, egy felejthetetlen szeretkezés, mind édesebb lesz, ha tudatosítjuk magunkban, hogy semmi nem tart örökké. Egy jó van ebben a gondolkozásmódban, ha nem hiszel a földöntúli dolgokban, nem szereted elvesztegetni az idődet, megtanulod megragadni a pillanatot, és nem vagy rest belátni ha hibáztál - ne azzal teljenek már el az ember napjai, hogy bűnbánattól kótyagos. Ja igen, és ez teszi lehetővé azt is, hogy megtanulj úgy evickélni az életben, hogy lehetőleg ne lépj senki tyúkszemére közben. Szóval a halál értékes. Kell. Szükségszerű elfogadni, megbarátkozni vele. És ez elég könnyen megy addig, amíg a szűk környezetedbe be nem kopog és nem kéri a cehhet. Akkor aztán bármennyire is igyekszik rugalmas lenni az ember, jön bizony az ötlépéses gyászfeldolgozás, kicicomázva, öklendezésre kényszerítve. Zsibbadtság, ez az első... bár a szakkönyvek szerint nem ezzel indul a dolog, de ahhoz hogy gyászolni tudj, először bénulnod kell. Ez az a szakasz, amikor hallod te amit mondanak neked, és kristálytisztán el is fogadja a tudatod, de mégsem érted meg. Na ez az a a szakasz - ami amúgy meglehetősen hosszú tud lenni - amikor jönnek a kedves rokonok, barátok, nyaggatnak, mert nem bömbölsz, úgy néznek rád, mintha két fejed nőtt volna, és azt várják mikor fogsz detonálni. Ami persze csak nem jön, és egy idő után már nem sajnálnak, hanem büdös bunkónak hisznek, hisz már eltelt vagy másfél hónap... Aztán egyszer csak beüt a krach, jön valami ami megadja a végső lökést. Nem tudom ki hogy van vele, de én ebben a szakaszban már nem szoktam tagadni, miszerint "ez nem lehet igaz!". Én ilyenkor dühöngök, de nem is kicsit, aztán jön a fájdalom... alkudozni sem szoktam, az alkudozásom annyiban ki szokott merülni, hogy akkor ba***ódjon meg minden és mindenki. A fájdalom amúgy már jó, mert ott már látni lehet az alagút végét. Ha valaki ezt végigcsinálta már élete folyamán, az nem hiszem hogy szeret ebbe a témába belemerülni. Mindenki másképp gyászol. Én egyenesen rosszul vagyok a temetésektől. Mindig egy idézet jut erről is eszembe: " A temetések pompája sosem a holtak tiszteletének, hanem az élők hiúságának szól." Egyenesen rosszul tudok lenni a sok álszent, színészkedő, mesterkélt, számító rokontól, baráttól, akik legbelül mindent éreznek, csak az elvesztéssel járó fájdalmat nem. A nyereségvágyról pedig ne is beszéljünk... Gyomorforgató, hogy mennyire nincs értéke manapság egy ember életének. Szóval kösz, de inkább kösz nem. Soha nem leszek képes, de még csak hajlandóságom sincs arra hogy a társadalmi normák szerint funkcionáljak ebben a kérdésben. Én nem fogok senki sírja felett jajongva színpadiasan zokogni, amikor nem azt érzem, és cserébe nem várom el senkitől sem, hogy úgy zokogjon a tetemem felett, mintha jelentettem volna neki valamit. Amennyiben lejár a lemezem, azt szeretném ha búcsúm is olyan volna, mint az életem: hangos, és nevetős. Még az sem baj ha sok lesz a pia, és a rúdtáncos. Kevés barátnőimnek pedig vetkőzőfiúkat kívánok. És ennyi. Ha kiderül, hogy tévedek, és mégis van valami a halál után, akkor semmi kedvem abban gyönyörködni amikor visszajövök, hogy mindenki mennyire búvalbaszott. Ellenben egy jó kis izmos férfi felsőtest látványa... Na jó erről a témáról elég is ennyi. De muszáj volt ennyire alaposan kiveséznem, hogy mindenki megértse, miért hatott ez a könyv rám úgy, ahogy hatott.

A történet lényege: van Cam egy húszéves lány, akinek az életében túl hamar, és túl gyorsan történtek tragikus kimenetelű dolgok, amiket az otthoni környezetben nem tud feldolgozni. Fulladozik, és úgy dönt, hogy nekiindul egy táskával a nagyvilágnak. Menet közben összeakad Andrew-val, aki egy meglehetősen impulzív, vagány 25 éves lehengerlően jóképű pasi. Mondanom sem kell hogy a srác ezen felül még tetovált is, gitározik, úgy énekel, mint egy isten, és olyan az ágyban, mint egy légkalapács. Hát ugyan ki a tököm nem habarodna bele egy ilyen alakba? Sajnos azt kell mondanom, hogy Andrew Parrish nagyvonalakban tartalmazza mindazt amit én keresni szoktam egy pasiban, így büszkén jelentem, hogy most kivételesen én is beállok a sorba: ezt a krapekot én is szívesen örökbe fogadnám - ha mondjuk nem 25, hanem 35 éves lenne. A liliomtiprás nem az én műfajom, meg amúgy is van abban valami visszás, ha egy idősebb nő (29 éves vagyok!!! Könyörgöm Linda, térj észhez! Bár, az egy híján már 30...), egy fiatalabb farokra veti rá magát. Olyan kétségbeesés hangulata van a dolognak. Ennek ellenére szó szerint, és átvitt értelemben is áthágtam már párszor ezt az apró kis ficakot... na de visszakanyarodva a lényegre: Andrew jól sikerült karakter. A történet szerint a haldokló édesapjához igyekszik, amikor keresztezi az útja Cam-ét, és aztán Ők így együtt is ragadnak. Csinálnak sok olyan dolgot, amit eddig nem mertek, vagy amiről nem is tudták eddig, hogy meg akarták tenni. Nevetnek sokat, aztán belebonyolódnak egymásba, és jön a tökéletes érzelmi felvezetés, néha fájósan, néha boldogan... a könyv háromnegyedénél sírva fakadtam. Pedig addig nem is történik semmi nagy szörnyűség, de addig bírtam. Ez a carpe diem-es életérzés, az élni akarás minden szinten, és ezzel párhuzamosan a fájdalmak, a veszteségek, és ahogy ez a két szerencsétlen egymáson keresztül botladozva, felszabadítja egymást, teljesen kifektetett. És innentől jött a borulás. Amikor már kiderül, hogy mind a ketten mennyire szeretik a másikat, beüt a ménkű, kiderül, hogy Andrew-nak agydaganata van, majd kórházba kerül, és kómába esik. Ír egy levelet Cam-nek, amiért kedvem volna egyenesen megnyúzni a tökeinél fogva a srácot... ha már láttatok érett közel harmincast egy rövid kék pizsamasortban, és fegyvereket ábrázoló szakadt kinyúlt pólóban egy ágy tetején zokogni, még akkor sincs sejtésetek arról, hogyan nézhettem ki. Párna a kezemben, úgy kapaszkodtam bele, mintha ezzel megakadályozhatnám hősünk halálát, szemeim vörösre duzzadva, és hogy kevésbé legyek költői, taknyos zsepik halmaza, mindenhol szanaszét körülöttem. És akkor egy-két észrevétel erről a szakaszról. A felvezetés óriási, feszültségkeltésből ötös az írónő. de a levezetés hirtelen és összekapott. A másik, nyugodtabb lettem volna, ha a történet végkifejlete nem két hónappal Andrew műtéte után folytatódik, hanem mondjuk hat évvel később. Akinek volt rokona, ismerőse, aki rákbetegségben szenvedett, vagy esetleg abban halt meg, az tudja, hogy ez a betegség mennyire agresszív. Az hogy valaki egy agydaganat eltávolítása után két hónappal később jól van, az sajnos nem egyenlő azzal, hogy az illető meg is gyógyult. Így köszönhetően a racionalitásomnak, bár a sztori technikailag boldog befejezéssel zárul, képtelen vagyok elszakadni annak a nyomasztó érzésétől, hogyha továbbgondolom, akkor egy hosszabb időintervallumú skálán, mégsem feltétlenül annyira boldog az a befejezés. De ez inkább személyes tapasztalataimnak köszönhető, ezért sem tudom emiatt nagyon leszólni a könyvet. Annak ellenére, hogy az egész mű egy érzelmi hullámvasút, tiszta szívből merem ajánlani mindenkinek, de csak olyan hangulatokra, amikor nem félünk megélni a hatásait.

Értékelés: 7 pont  

Utólagos megjegyzés: menet közben fel lettem homályosítva, hogy ez is folytatásos, így a műtét utáni 2 hónapos időintervallum, egy kicsit már más fényben fürdik. Megvan az ok a bizakodásra!
Share:

2013. augusztus 9., péntek

L. Marie Adeline: S.E.C.R.E.T /2013/

Hmmm... Szóval el nem tudtam képzelni, mi hiányozhat még az erotikus könyvpiacról. Teljesen idáig. Most már látom, mi volt az, ami hiányérzetet generált bennem. Eddig nem nagyon kapott teret a kétségbeesés a sorok közt. Bár mondjuk elég kétségbeejtő olvasmányokat sikerült eddig is a terítékre varázsolnom, mégis azon olvasmányok tömegét, amik az előzményekben figyelő tekintetem, és helyenként szúrós véleményezésem alá sodródtak, annyival nyugtáztam, hogy van a bolygónkon néhány olyan hölgyemény, akiknek élénk a fantáziája. És ezzel szemben elég félénkek ahhoz, hogy ne kipróbálják a pikánsabb erotikus dolgokat, hanem inkább merengjenek róla, majd azzal a lendülettel meg is írják az agymenéseiket - néha meglehetősen stílustalan, és otromba módon. Na de, ez volt a múlt! És íme a jövő! Jelen könyvünk sok szempontból eleget tesz a tartomány kritériumainak. Van benne szex - méghozzá a burkoltabb, ízlésesebb formában. Van még neki története is. Sőt még sok fogalmazási hiányosságot sem róhatunk fel neki. Ez jó! - gondolhatnánk, és gondoltam én is, majd a könyv második felében kénytelen voltam megint elkönyvelni: rémisztően merész távlatok bontakozhatnak ki, ha hagyjuk hogy azon írók tömege, akik az erotikus kategórián belül alkotni kezdenek, vészfék nélkül, alkotni is kezdjenek.

"Férje halála óta Cassie Robichaud magányosan és szomorúan tölti mindennapjait. Napközben felszolgálóként dolgozik a New Orleans-i Café Rose-ban, esténként pedig egyedül tér haza üres lakásába.
Ám az élete örökre megváltozik, amikor a kezébe kerül egy különös kis jegyzetfüzet, amit egy titokzatos nő felejtett a kávézóban. Egyre jobban magával ragadják a füzet lapjain rejtőző szókimondó vallomások, és a notesz végül elvezeti a S.E.C.R.E.T. nevű különös társasághoz, amelynek célja, hogy valóra váltsa a nők legtitkosabb erotikus fantáziáit."

Kiadó: Libri
Oldalak száma: 310
Ára: 3490 Ft

A fülszöveg elolvasása után én nagyon lelkes voltam. Egy társaság, aminek a célja, hogy valóra váltsa az ember erotikus fantáziáit? Ugyan már, kérem szépen, remek kis mókának ígérkezne egy ilyen dolog. És mivel vénséges vén koromra nem egy-két dolgot láttam már, így a realitásérzékéről híres tudatom, látatlanul szövögetni is kezdte előre a lehetséges vezérfonalakat. Mindenki tudja, hogy léteznek ilyen-olyan klubok, nincs ebben semmi újdonság. Kezdhetjük rögtön az egyik legfelkapottabbal a swinger klubokkal, de szinte minden fétisnek van egy közössége, ahol kiélhetőek a kissé szokatlan vágyak. Na bum! Amióta léteznek bordélyházak, azóta léteznek az ilyen társaságok is. Aki akarja kipróbálja, aki akarja nem. És ugyan nekem még nem volt közöm ténylegesen egy ilyen társasághoz sem, piszkálja a fantáziám a működésük. Hát egy istenverte ökör voltam, hogy azt hittem, hogy ez a könyv majd közelebb visz az igazsághoz! Merthogy itt szó sincs semmi ilyesmiről. A S.E.C.R.E.T leginkább egy női önsegélyező egylethez hasonlít. Olyan mint a Máltai Szeretetszolgálat, annyi különbséggel hogy a S.E.C.R.E.T nem ruhával, és étellel segíti a rászorulót, hanem farkakkal. Remek. És akkor ezek után várjam el azt a férfiaktól, hogy épeszűnek ítéljenek meg bennünket.
A történet a következő...
Van ez a csaj, akinek meghalt a férje, de amúgy sem volt túl rózsás a házasságuk. Hölgyeményünk magába roskad, és nem kerül ki az érzelmi bénultság bódult állapotából. Érett harmincasként, ahelyett hogy azon gondolkozna, hogyan álljon talpra, öt szexmentes év után is a legtöbb amire képes, elsüllyedni a saját nyomorában. Lábat, és egyéb testrészt nem szőrtelenít, maszturbálni még akkor sem hajlandó, amikor sikít érte a szervezete... de ezen felül hosszú mondatokon keresztül képes a saját szerencsétlenségét ecsetelni. Szeretem az ilyen felvezetéseket. A hisztit. Mert oké, hogy hölgyeményünk egy kicsit elkeseredik a férje halálát követően... nem is amellett kampányolok én, hogy ne keseredjen el. Na de hogy 5 évvel később is még mindig ott tartunk, hogy Ő mennyire fásult, meg boldogtalan, meg nincs az életében semmi izgalom... Könyörgöm, minden nehéz időszak után jön egy regenerálódási szakasz, aminek előbb-utóbb vége lesz, hacsak nem süllyedünk bele nyakig, és szeretgetjük, óvjuk-védjük. A lelkünk tudja mit akar, és jelez amikor eljött a továbblépés ideje. De ezért tenni is kell. Ha egy albérletben kuksolunk naphosszat a macskánkkal az ölünkben, és elutasítjuk a főnökünket is, annak ellenére hogy az ipse maga a megtestesült vágyálom, akkor ugyan már ne csodálkozzunk azon, hogy egyik reggel arra eszmélünk, hogy bőven meghaladtuk már az ötvenet, és nem tettünk semmi érdemlegeset. Ha valaki úgy érzi, hogy le akarja igázni az élet, az álljon a sarkára, és már csak azért se hagyja magát! Na de fogadjuk el, hogy nem mindenki gondolkozik így, például hősnőnk se. De nincs ok a pánikra! Mivel van ez a társaság, ahol a belépési feltételek egyik elengedhetetlen része, hogy lelkileg nyomoréknak kell lenni. Anélkül nem megy. Szóval jönnek ezek a nők, és odatolnak az arcod elé egy brosúrát, hogy tessék, mi majd valóra váltjuk a legvadabb szexuális fantáziáidat is. Na de nem azért hogy kielégült legyél! Nem! Mi 10 lépésben megmutatjuk majd neked, mire is képes 10 különböző méretű, vastagságú, és keménységű farok... megtudhatod, hogyan leszel kívánatos, hogyan billen helyre ezáltal az önbecsülésed. És hogyan felejted majd el a félelmeidet. Ó, hááát, hooogyne...!
Az én értelmezésem:
Van különbség az organikus vibrátor és a szerető, illetve a szerető és a társ közt. Az organikus vibrátor az akit felszedsz egy éjszakára, addig jó, de nincs folytatás. Nem tud rólad leginkább semmit, és viszont. Lehet hogy bennem van a hiba, de én magas ívből tennék az ilyen kalandokban szereplő férfiúk véleményére. Elvisz magával, vagy én viszem el magammal, tök mindegy, amennyiben részt vesz a dologban egy biztos: vonzódik fizikailag. Ebben a helyzetben nem is kell ettől több. Pont ezrét irreleváns a véleménye a személyemről. Lehet hogy az orgazmus pillanatában azt fogja nyögni, hogy "istenem, de jó vagy" illetve hogy "csodálatos vagy!", de ez nem lesz egyenlő soha azzal, ha valaki olyasvalaki suttogja ugyanezt, aki ismer is.
A szerető véleménye, helyzettől függően releváns. Attól függ mire, illetve mennyire mélyen építkezik a háttérben megbújó kapcsolat. Ha van tisztelet, hovatovább barátság a mellékletben, akkor a szerető véleménye nem feltétlenül elhanyagolható tényező.
A társ a non plus ultra... itt már feltételezhetően van érzelmi kötődés is, ami a személyiségednek szól. Itt érdemes odafigyelni arra, mit mond a másik. De könyvünk nem az utolsó két példára építkezik, hanem az elsőre. Aláírsz egy szerződést, kitöltetnek veled egy idióta nyomtatványt, és már jöhet is a hullámvasút. 4-6 hetente megjelenik előtted egy csődőr, akiről fingod sincs hogy kicsoda-micsoda. Megkérdezi tőled, hogy benne vagy-e a következő lépésben, és miután te elhaló hangon igent rebegsz, már jön is az erotikus masszázs, a nyalom-falom, és a szex... Nos, én fel nem tudom fogni, hogyan erősödhet meg egy nő önbizalma azáltal, hogy az ágyába vezényelnek x különböző pasit. Bennem máris epés szájízt hagyna annak a tudata, hogy ezek a pasik azért vannak ott, mert ez lett nekik feladatként kiosztva, és azért mondanak szépeket, mert azt kell tenniük. Akkor már bízzák csak rám, felcsípem magamnak, akit akarok, és akkor biztos lehetek abban, hogy a másik fél azért van ott, mert ott is akar lenni. Őszintén.
A másik bajom az volt, hogy hősnőnk vagy tucatszor csodálkozik el azon, hogy ez most tényleg vele történik-e? Annyira kedvem lett volna, jól megrángatni, és az arcába üvölteni, hogy "igen, te idióta, veled!", hátha akkor abbahagyja... de nem hagyta abba. Még a végén is szorgalmasan csodálkozik...
A helyzetek pedig... A furfangos kérdőívben, amit az elején kitöltetnek vele, olyan kérdések is voltak, hogy "szeretnéd-e hogy megmentsenek?", vagy hogy "szeretnéd-e hogy hercegnőként kezeljenek?" vagy hogy "szeretnél-e híres emberrel együtt lenni?"... ez utóbbin egyenesen feljajdultam, mert már akkor sejtettem, hogy ebből otromba nagy gáz fog keletkezni a könyv közepe-vége felé. És lett is! (Egyem azt az előrelátó fajtámat...) A híres emberrel való kalandban, egy rapper a másik érintett fél. Hát ezen már nem jajongtam, hanem egyenesen nyivákoltam kínomban... Rögtön 50 Cent ugrott be - hogy honnan, azt nem tudom, merthogy úgy egy az egyben ki nem állhatom a rapet... De a feltételezésen jót kuncogtam magamban. Elképzelve ahogy az a jól megtermett néger, az egyik S.E.C.R.E.T.-es csajjal egyeztet:
- Te figyu má', nincs valami magába fordult harmincas a palettádon, aki egy neves embernek akarja betudni a legközelebbi orgazmusát?
- De, most hogy mondod... - hölgyike belekotor a fiókjába, és a pasas elé dob egy aktát. - Szerintem ez pont neked való lenne. Igaz kicsit búskomor, meg nem ismeri az epilálást...
- Ááá! Az az igazi! Nincs is jobb, mint egy naturalisztikus punci...
- Ha te mondod...
- Hidd el, ez kell nekem. Nem bírom már a sok tökéletes, segges-bögyös, sima bőrű, és jó illatú fullextrás nőt... Mindent meg lehet unni. Nekem most valami meghatározóan hétköznapi kellene...
- Hát ez a nő pont ilyen!
- Remek! Akkor hozd össze a randit. Teljes arzenállal, testőrséggel fogok menni, és vélhetően két órával hamarabb fogok érkezni, mint a nő...
- De miért? Elfoglalt üzletember vagy...
Benga négerünk vállat vonva, lezserül legyint.
- Ne foglalkozz ezzel. Az üzlet várhat. Főzni akarok a csajnak...
- Főzni?
- Igen. Főzni. Valami levest mondjuk... Ettől a háziasszonyi feelingtől kedvem szottyant köténykét húzni...

Na de most komolyan... hihetetlen, és banális. Leginkább borzalmas az egész. De írónőnk nem áll meg itt! Beszervez egy milliárdost is a képbe, illetve egy képzett vizimentőt is, aki szó szerint megmenti hősnőnket. Az én kérdésem pedig még mindig ugyanaz: miért lesz ettől nagyobb egy nő önbecsülése? Hát ha még hozzátesszük a síoktatót is, aki análisan döfködi meg hölgyeményünket... És még mindig: miért is jó ez így? Mi is az, ami ebben az egészben előre lendíti az önértékelést?
A könyv vége nyitott kérdések halmaza, amiből én arra következtetek, hogy folytatása várható. Nem vagyok ettől nyugodt. Nem látom benne a potenciált, és semmi kedvem egy második könyvön keresztül is végigszenvedni míg a hősnő érzelmileg őrlődik. Ha az érzelmi őrlődés lenne az olvasáskor a fő célom, akkor nem ilyen ponyvákat, hanem hiteles, komoly szakkönyveket, és klasszikus nagyregényeket lapozgatnék.

Értékelés: (fogamat erősen összeszorítva) 5 pont (de csak mert fogalmazásilag nem sok kivetnivalót lehet találni benne) 

Share:

2013. július 31., szerda

Christina Lauren: Gyönyörű rohadék /2013/

Még mielőtt belemerülnék a könyv elmés kivesézésébe, két észrevételt szeretnék már itt rögtön az elején leszögezni - félek hogy elfelejtem. Hát hiába, akinek híg az agya...
Első:
Totális meggyőződésem ellenére - lehet hogy csak én vagyok teljesen dilinyós (sőt, több mint valószínű) - az első oldal után el kellett könyvelnem, hogy a "gyönyörű rohadék" nem a női főszereplő lesz, hanem a férfi főhős. Na ezen rögtön el is merengtem egy kicsit... Vajon miből is gondoltam én azt, hogy a "gyönyörű rohadék" csak és kizárólag nőnemű lény lehet? És nem fogjátok elhinni, de rájöttem hogy miből! Azok a bugyuta kereskedelmi adók, és azok nagy kedvenc brazil szappanoperái... hogy a ménkű csapná agyon azt, aki elindította ezt a hullámot... még valamikor időszámításunk előtt. Kezdtük először azzal, hogy a sorozatok címe a főhősnő neve volt: Isaura, Esmeralda, Rosalinda, Paula és Paulina - menten kiver a víz, hogy zsigerből emlékszem ilyen információkra. Megjegyzés: soha, semmilyen körülmények közt, nem néztem meg egy epizódját sem ezeknek a remekeknek! Még amikor a kétségbeesés kénköves poklának ikszedik bugyrában ültem, akkor sem. Vannak pocsék dolgok az életben, könyvek, filmek... aztán vannak azok amik nemhogy pocsékok, hanem egyenesen rémületesen, felháborítóan, otrombán buták, és értékelhetetlenek. Na ezek a sorozatok ilyenek. És én az ennyire elborult dolgokat élből bojkottálni szoktam. A tévém sikoltozna kínjában, ha akkora tiszteletlenséget követnék el ellene, hogy az áramkörein, és a folyadékkristályain hagynám átfolyni ezen típusú adatokat, akárcsak tíz másodperc erejéig is. Még besértődne, és nem volna hajlandó továbbműködni. És én szeretek jóban lenni a tévémmel. De kanyarodjunk csak vissza... szóval, miután megszoktuk, hogy minden hasonlóan igényes, végtelen hosszúságú, túldrámás agybaj címe a hősnő neve, a közvélemény - gondolom én - kezdte már megunni ezt. Azt nem hiszem, hogy a stratégiaváltás oka a brazil női nevek felélése lett volna... na de mindegy is. Jött a korszakalkotó megoldás, és átavanzsáltunk a következő hangzatos címekre, mint: 
Vad angyal;
Árva angyal;
Csacska angyal;
Édes, dundi Valentina;
Betty, a csúnya lány;

Igen, kicsit túl sok az angyal, de nekem a legdurvább betépés eddig a Klón c. valami volt... Halvány lila segédfogalmam sincs arról, miről is szólhat egy szappanopera, aminek az a címe hogy "Klón", de hogy határozottan nem is akarom megtudni, na az is biztos. Ezen felül még rémlik egy-két snitt valamelyik remekből, ahol a hősnő egy arcátlan, rosszakaró gonosz ribi... és a szinapszisaim már idomultak is: egy nem túl fantáziadús jelző + valami = női főhős. Képzelhetitek a döbbenetemet, amikor leesett a tantusz, hogy itt a "gyönyörű rohadék" kedves, tökéletes, markáns férfiúnk lesz. Ez sem nem előny, sem nem hátrány, csupáncsak egyszerű tényközlés.

Második:
Szerintem megint az én rendkívül beteg asszociációimból adódik, de a borítóra pillantva, azonnal Justin Timberlake jutott eszembe. Az állforma, a kartartás, a testalkat... még a nyakkendő vékonysága is... a szájforma nem klappol, ez tiszta... na de a többi. És ez azért nem túl jó hír, mert nem fogjátok elhinni, de nem kedvelem Justin Timberlake-et. Az úriember rajongóitól ezúton is elnézést kérek. Valószínűsíthető hogy az ellenérzésem ahhoz vezethető vissza, honnan indult a fiatalember. Fiúbandák, fiúbandák, fiúbandák... Az én szívem másokhoz volt lojális akkortájt, és mivel nem kaptam elég motivációt az elmúlt években ahhoz, hogy újra kelljen gondolnom az álláspontomat, így leginkább nem is érdekel sem a pasi, sem a körülötte zajló tömeghiszti. Mivel azonban a bölcsek szerint se, és szerintem se a borítóról ítéljünk meg egy könyvet, így ez a benyomás vajmi keveset nyomott nálam a latban, ezért lelkesen nekikezdtem az olvasásnak...   

"Egy ambiciózus gyakornok. Egy perfekcionista igazgató. És rengeteg indulat. Ismerje meg a történetet, amelynek blog előzményét több mint kétmillióan olvasták el online! 
Chloe Mills esze borotvaéles, mindent belead a munkájába, és éppen most szerzi az MBA-diplomáját. Egyetlen problémája van csak: a főnöke, Bennett Ryan, aki szigorú, korlátolt, tapintatlan és teljes mértékben ellenállhatatlan. A Gyönyörű Rohadék.
Bennett Franciaországból tért haza Chicagóba, hogy fontos szerepet vállaljon a családi médiavállalkozásban. Nem gondolta volna, hogy az az asszisztens, aki oly sokat segített neki innen, Chicagóból, míg ő külföldön volt, egy káprázatos, ártatlanul provokatív és végtelenül dühítő lény, akit mostantól mindennap látnia kell. A pletykák ellenére Bennett sohasem csípett fel nőket a munkahelyén. De Chloe annyira csábító, hogy már hajlandó érte kijátszani - vagy akár nyíltan felrúgni - a szabályokat, csak hogy megkaphassa őt. Az irodaépület bármely zugában.
Mikor az egymás iránti étvágyuk eléri a kritikus pontot, Bennettnek és Chloének dönteniük kell, milyen áldozatot hajlandók hozni, milyen nyereségért."

Kiadó: Lilith
Oldalak száma: 300
Ára: 3295 Ft



Pár oldal után két dolgot már el is könyvelhettem a siker mellett, és ezért külön kifejezném hálámat az írónőnek is:
1, Összetett mondatok - összetett gondolatok alkotják a téma vázát! Hihetetlen!
2, Latin és egyéb idegen eredetű kifejezésekkel is lehet találkozni a műben - végre nem éreztem úgy, hogy kötelező jelleggel hülyének vagyok nézve. Ledöbbentő sokkhatással ért fel az első ilyen élményem a könyv olvasása közben. Gondoltam is: mi a fene? Majd elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy az emberi értelem mégsem veszett el végleg a süllyesztőben.

A történetről nagy általánosságban elmondható, hogy sok újat nem tartalmaz, viszont a klisék közül nem a legrosszabb lett kiválasztva: főnök-beosztott katyvasz. Megunhatatlan. Külön említést érdemel az is, hogy kivitelezésében igényesnek, szórakoztatónak, és lendületesnek mondható. Ebből is igazolható az amit eddig is nem egyszer hangsúlyoztam már: attól hogy valami nem eredeti, még lehet nagyon jó. És ez a könyv - meglepő módon - tényleg jó.
Mindkét főhős gondolatait nyomon követhetjük, ami szintén teljessé teszi a képet, nem marad hiányérzetünk semmilyen fronton. Az is tetszett, hogy nem lacafacázik az írónő. In medias res beledob bennünket a dolgok közepébe - emiatt már a 20. oldal magasságában kamatyolunk. Nem mondom, hogy ez a tény rögtön felvillanyozott volna, de mivel eddig is ez volt a megszokott ütem, így nagyon nem is szóltam hozzá semmit. Úgy voltam vele, hogy vállrántás, és uzsgyi tovább... bár azért lábjegyzetben hozzáfűzendő, hogy némi lelkesedésvesztés sikeresen kísérte azt a vállrántást. Aztán ez a két, egymással kommunikációra képtelen idióta (tényleg azok, de a legjobb értelemben), elkezdenek alakulni, mint púpos gyerek a prés alatt, én pedig olyan jókat derültem magamban... Ha nem tucatszor éltem meg azt, amit ezek, életem folyamán, akkor egyszer sem. Az eltökéltség, miszerint többet nem (!), soha (!)... aztán mégis legközelebb amikor a helyzet adta... Másnap meg jött a párnagyömöszölős bujdosási kényszer. Ez az a fajta érzelmi hullámvasút, aminek minden pillanata képes valamilyen megmagyarázhatatlan perverz örömet okozni. Innentől már csak egy komoly aggodalmam volt, mégpedig: nehogy elszúrja az írónő a helyzet szerelmi részét. Nehogy átmenjünk bősz agonizálásba, mert akkor tuti meg fogok valakit tépni - leginkább magamat. És ugyan jött klisé, klisé hátán, mégis csont nélkül sikerült a szerzőnek az érzelmi szálat is szép kerekké fejlesztenie. Méghozzá nem egy helyen humorosan! És a csavar: menet közben a Büszkeség és balítélet járt a fejemben. Na nem azért, mert annyira hasonlít ez a történet arra, hanem mert a szereplőink rendre azért mennek el egymás mellett, mert meg vannak győződve arról, hogy a másik személyisége mennyire értékelhetetlen. A nő szerint a pasi bunkó - néha tényleg az, de szórakoztatóan az -, a pasi szerint a nő pedig leginkább egy jégcsap, aki még csak hírből sem ismeri a kedvességet. Aztán győz a kémia, majd a józan ész, és szépen fokozatosan mindketten rájönnek, hogy elhamarkodottan ítéltek. A szerelem szárba szökken, a világ ismét teljes szépségében pompázik, és mindenki boldog. Még én is!
A szex a szokásos jellemzőkkel bír a könyvben. Néha kicsit mocskos, de inkább vulgárisan, nem ténylegesen... ennek megint csak igazán örültem. Végre szembekerültem a heves kufirccal, análtágító, bilincs, és liternyi síkosító nélkül. Szokatlan volt.
Összegezve, Christina Lauren története megvett, vevő vagyok a széria további kötetire is. És ha csak egy kis igazság van a földön, akkor a következő könyv Gyönyörű idegen címmel még idén meg is fog jelenni. Legalább végre valami, amiért egy kicsit lelkesedhetem...

Értékelés: 7 pont         
Share:

2013. július 28., vasárnap

Jennifer L. Armentrout: Vetkőzik a tanú /2013/

Hát ha valaminek nem volt semmi értelme, akkor ez az a könyv. Vannak azok az irományok, amiket szívesen olvas az ember, mert lendületesek, tartalmasak, szórakoztatóak. Meg nem tudom mondani mikor találkoztam utoljára ilyen könyvvel, de határozottan emlékszem rá, hogy volt rá példa a múltban. Kár, hogy már nem tudom, még csak érintőlegesen sem behatárolni, milyen is a katarzis élménye... Aztán vannak a pocsék könyvek ugyebár, amik kínszenvedést okoznak, miközben igyekszik az ember az agyába erőszakolni azon betűk csoportját, amikre építkezik a "mű". Tapasztalati faktor tekintetében, ezek a könyvek meglehetősen gazdagok, mert állandóan újdonságokat találhatunk bennük, amennyiben figyelmesen olvasunk. Például megtudhatjuk hogyan is lehet teletömött szájjal, a kéj csúcsán a másik fél nevét sikoltani... vagy hogy milyen magatartásbeli problémák, milyen előzmények után keletkezhetnek. Ha egy nő szexualitását tekintve határozott, vagy ha egy férfi kicsit akaratosabb a kelleténél, akkor már mindannyian tudjuk, hogy ez csak és kizárólag a háttérben megbújó nemi erőszaknak köszönhető. Sőt ezen irományok feladják a leckét nyelvtanügyileg is rendesen - a világ összes szinonimáját összecsoportosítják a közösülés, és az ebben a tevékenységben résztvevő testrészek megnevezését illetően. Persze nem egy könyvben van minden összegezve - mert az úgy túl egyszerű, mi több, túl pihentető volna - hanem legalább húsz különböző "műben"... így némi szorgalom, és eltökéltség szükségeltetik az adatok feldolgozásához, és kiértékeléséhez, és aki szorgalmas, mindenképpen elkönyvelheti a folyamat végén, hogy egyáltalán nem érte meg. Nem sok értelme van az egésznek, gondolhatnánk teljes joggal, én mégis azt állítom, hogy még mindig több értelme van, mint egy "semmilyen" könyvet olvasni. És hogy milyen is a "semmilyen" könyv? Olyan mint a Vetkőzik a tanú.


Madison Daniels kölyökkora óta rajong bátyja legjobb barátjáért, Chase Gamble-ért. Mindenki úgy véli, tökéletes párt alkotnának, ám van két komoly probléma: egyrészt Chase megfogadta, soha nem kezd komoly kapcsolatot, másrészt négy évvel korábban, egyetlen éjszakára túllépték a barátság határát, és azóta állandóan civakodnak.
Madison bátyjának esküvőjén azonban mindkettejüknek részt kell vennie, ezért erre a hétvégére tűzszünetet hirdetnek az ifjú pár kedvéért. Ám a nyugalomnak vége, amikor kiderül, hogy szervezési hibák miatt két éjszakát kénytelenek összezárva tölteni egy nászutas-lakosztályban. Ráadásul sorra történnek a „balesetek”, amelyekkel a kedves család próbálja bebizonyítani, hogy a két fiatal közötti szenvedély másra is jó lehet, mint állandó harcra. Hacsak Madison és Chase előbb meg nem fojtja egymást…

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 227
Ára: 3499 Ft



Ha az előző olvasmányra azt mondtam, hogy erősen húz a Harlequin kiadó által forgalmazott gyönyörűségekre, akkor jelen könyvünkre gond nélkül leszögezhető azaz állítás, miszerint nemcsak hogy hajaz rájuk, hanem egyenesen és totálisan ugyanolyan. Mind hosszát, mind tartalmát tekintve. És mérhetetlenül unalmas. Dög unalom... Míg olvastam, mínuszba fordult a pulzusom, és majdnem belefulladtam a levendula illatú fürdővizembe. Pár mondatban felvázolnám az alaptörténetet szemléltetésképpen, hogy mennyi fontos információra kellett guvadó szemmel ügyelnem a történetvezetés folyamán. Szóval van a hősnő Madison, és van a hős Chase. Gyerekkoruk óta ismerik egymást, együtt nevelkedtek, hősünk a hősnő bátyjának a legjobb barátja. A srác klubtulaj - fantáziadús... -, hölgyeményünk pedig valamilyen könyvtárosi munkát lát el - itt feszül az első és már jól megszokott ellentmondás. Ilyenkor amúgy tényleg el szoktam gondolkozni. Miért hiszik azt az írónők, meg úgy általában a nők, hogy a délceg, és frenetikusan fantasztikus, tökéletességében utánozhatatlan pasik, csak és kizárólag a hasonlóan frenetikusan fantasztikus, és tökéletességében utánozhatatlan nőket kedvelik? Ha csak egy napig engednénk egy nőnek, hogy egy pasi agyával gondolkozzon... Megint lehet hogy bennem van a hiba, de a környezetemben fellelhető pasik, soha ebben az életben nem kategorizáltak ennyire meredeken. Van olyan, aki a csendesebb lányka után, egy karakán kiscsajt csípett fel. Az egyik magas volt, és vékony, a másik töltött galamb típusú... és akkor mi van? Egyszer nem hallottam az érintett férfiút panaszkodni. És ha már könyvtárosok... tíz pasiból legalább hét vonzónak találja az intellektuális kisugárzású, könyvtáros és/vagy titkárnős nőket. Ez valamilyen egyetemleges komplexus lehet a pasiknál, ami az iskoláig vezethető vissza... a tiltott gyümölcs, a tanárnő, akit nem lehet megtömni, de azért legalább egyszer mindenki fantáziálgat róla. Plusz még ott van a nehezen levetkőzhető kényszer a csábításra, megrontásra, karöltve az örök költői kérdéssel "vajon mit tudhat ez a lányka, bugyogó nélkül?". Röviden: a pasik zöme kihívást lát egy csinos kis szarukeretes szemüvegben. De visszakanyarodva a történethez... egyszer valamikor évekkel ezelőtt ezek az ütődöttek majdnem összefeküdtek, de csak majdnem, és azóta nem találják a helyüket, és ott kerülik egymást, ahol lehet. Bánatukra hősnőnk bátyja úgy dönt, hogy megnősül, és főszereplőinket kérik fel tanúknak, ezáltal segítve a Sorsot az elkerülhetetlenben. Oké, kicsit lapos is a sztori, illetve annyian és annyiszor feldolgozták már, hogy azt nehéz volna összeszámolni, mégis azt kell mondanom, amit mindig is mondani szoktam: attól hogy nem eredeti, még lehet nagyon jó. Na igen, csakhogy ez a könyv nem az a könyv...

Klisé 1.
Elkeverednek a szobafoglalások, így hőseink kénytelenek egy ideig egy szobában rostokolni, ami ráadásul egy volt nászutas lakosztály, szív alakú ággyal... - kérdem én: miért? Miért kellett ez ide?

Klisé 2.
Hölgyeményünk autója az odafelé vezető úton defektet kap - kellett egy helyzet, amikor is hősünk fehér paripán bevágtatva, kihámozhatja hősnőnket szorult helyzetéből, értem én... de nem volt ettől jobb ideája az írónőnek? A hajamat téptem, amikor kialakul a szituáció, és hősnőnk az apjával történő telefonos segítségkérés közben úgy fogalmaz, hogy "beszopott a kerékkel". Mire a drága papa, a villásreggeli közben ezt sikeresen kommentálja is a vendégsereg felé, méghozzá olyan módon, hogy "Maddie beszopott valamit". Marha vicces... Persze hősünk megérkezésének a pillanatában, azzal az ürüggyel magyarázza a megjelenését, hogy látnia kellett "mit szopott be Maddie". Mint mondottam volt, marha vicces. Olyan erőltetett volt, hogy kedvem lett volna megcsócsálni a könyv gerincét kínomban.

Klisé 3.
Borospince látogatás közben hőseinket véletlenül bezárják. Mindenki kijut a pincéből, csak ők nem. És természetesen senkinek nem tűnik fel a családtagok közül, hogy kevesebben vannak, mint kellene. Ismerve az anyámat velem ilyen csak akkor fordulhatna elő, ha készakarva ezt akarnám. Ha időben leértesítem szegényt arról, hogy csábítási terveim keretein belül, önszántamból bent fogok rekedni a pincében, méghozzá ezzel és ezzel, így lehetőség szerint ne kezdjen el keresni, és főleg ne kezdjen aggódni. Amennyiben ezt a momentumot kifelejteném a tervből, akkor édesanyám jó kotlós módjára szorgalmasan terelgetne nagy lelkesen a következő program felé. És nem azért mert nem bírna ellentmondani a kényszernek, hanem egyszerűen csak azért, mert szülő, és mint olyan megvan győződve arról, hogy felelősséggel tartozik irányomban (még mindig), és a barátaim irányában is, és ott helyszínen kapna szívszélhűdési rohamot, ha valamelyikünk valahol véletlenül lemaradna. Így számomra nehezen értelmezhető ez a szituáció... Na jó, a teljesség kedvéért megjegyzendő az is, hogyha édesanyám úgy látná jónak, hogy bezár egy pasassal egy pincébe, akkor minden további tökölés nélkül be is zárna... és tenné ezt a legnagyobb lelki nyugalommal, és teljesen szándékosan. A hangsúly azon, hogy véletlenül soha ebben az életben nem tudnék hasonló helyzetbe kerülni, még ha akarnék se. Egyenesen szánom szegény hőseinket, amiért ilyen hígagyú családtagjaik vannak.

Klisé 4.
Hősnőnk a fentebb említett történések miatt, pár pohár bortól becsiccsent, újabb remek alkalmat biztosítva ezzel hősünknek, hogy megmentői szerepben tündökölhessen. Remek. Az izgalom kezd a tetőfokára hágni.

Klisé 5.
Az ominózus összefekvés után kialakul a teljes egyet nem értés. Hőseink képtelenek az értelmes kommunikációra, így a könyv vége felé aggódhatunk vakulásig, hogyan is fognak ezek ketten összejönni. Aztán ahogy az lenni szokott, hősünk berobog hősnőnk munkahelyére, és hangzatosan bocsánatot kér tuskósága miatt (nem volt egy szinttel sem bunkóbb a nagy átlagnál...), majd szerelmet vall, a már mindenki számára túlságosan ismerős érzelgősséggel. 

Szóval a könyv nem az eredetiség, és ötletesség mintaképe, de még minidig azt mondom, hogy nem is lenne elvárás hogy az legyen. Bár szerintem egy igazán jó író, a fantáziája miatt lesz igazán jó író, nem pedig a konkurenciáktól el-elcsórt tömegjelenetek miatt... de legyen. A legnagyobb baj a könyvvel az, hogy el lehet aludni az olvasása közben. Leginkább nem szól semmiről, de az hosszú oldalakon keresztül ki van fejtve, hogy milyen cudar is hőseink sorsa, merthogy mennyire szeretik egymást, de nem lehet, mert a család, meg a szülők... meg senki nem elég jó senkinek... blablablabla. Műhiszti. Az egész történet nem más, mint egzakt tudománya annak, hogyan csináljunk a bolhából elefántot. Ráadásul egy olyan erotikus könyvről beszélünk, ami nem erotikus. Összesen egy tényleges reszeléses jelenet van benne... van vagy három csókolózós... és egy taperolós, amikor is leginkább nem történik semmi. De hála annak a magasságosnak, az kiderül ennyi alatt is hogy hősnőnk nem szeret bugyit viselni. És persze az is hogy hősünk "hatalmas"... akkora dorongja van szerencsétlennek, hogy amikor merevedésnek indul, akkor rendszerint elájul szegénykém... - ez persze nem így van, de nem bírja már ki a gúnyos oldalam, hogy ne kezdjen el hangosan véleményt nyilvánítani. Szóval nem, határozottan nem fogom soha újraolvasni ezt a remeket. Nem fogom kincsként őrizni, leginkább szeretném elfelejteni, hogy valaha is elolvastam.

Értékelés: 4 pont
Share: