2013. november 7., csütörtök

Heidi McLaughlin: Forever My Girl - Örökké a csajom /2013/

Egy kis ejtőzés, mielőtt ismét beleverekedem magam az erotikus zónába. És egy kis mellékes információ, mielőtt még belelendülnék a könyvről alkotott véleményembe. Az előző bejegyzésemben felvázolt történet elég sok ember érdeklődését felkeltette, több olyan visszajelzést is kaptam, miszerint szívesen olvasnátok el néhányan a külvárosi bunkó kocsmáros/autószerelő, és a nagyvárosi hercegkisasszony történetét... Nem tudom mennyire nyerő ötlet ez, de mivel az én agyamat is bizgerálja a dolog, így úgy határoztam, hogy üsse kavics, nekirugaszkodom, lesz ami lesz alapon. De aztán nem ér sikítófrászt kapva menekülni majd az ellenkező irányba! Ha én veszem a fáradságot, hogy beteg agymenéseimet egy történetbe öntve megformázzam, akkor tessék venni a fáradságot, és szorgalmasan olvasni majd az ide bekerülő fejezeteket. Szerintem fog ez fájni mindannyiunknak, de ha már feldobtam az ötletet, és ha már vannak olyan vállalkozó kedvű egyének, akik lelkesen el is olvasnák a firkálmányomat, akkor illik tisztességgel csinálnom. Kivitelezési szempontból, és gyorsasági ütemet tekintve, nem ígérek semmit előre. Ha én úgy kezdek el írni valamit, hogy nincs meg hozzá az ihletem... az nem fájdalmas, hanem egyenesen halált okozó valamivé fogja magát kinőni. Szóval egy csiga tempójában ugyan, de nekiveselkedem a feladatnak. Miért érzem úgy, hogy fogom én még ezt bánni?



"Sosem hittem volna, hogy rocksztár lesz belőlem. Az egész életem előre eltervezett volt. Futballozás a főiskolán. Bekerülni a Nemzeti Futball-ligába. Házasság a középiskolai szerelmemmel, majd boldogan élni, míg meg nem halok. Mindkettőnk szívét összetörtem aznap, amikor közöltem vele, hogy elmegyek. Fiatal voltam. A magam szempontjából jó döntés volt, ám kettőnket illetően nem volt az. Lelkem bánatát zenében sírtam el, de őt soha nem feledtem. Az illatát. A mosolyát.
Most hazafelé tartok.
Tíz év telt el.
Remélem, képes leszek mindezt elmagyarázni neki ennyi idő után.
Még mindig utána sóvárgok. Ő az én örök szerelmem."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 300
Ára: 3499 Ft




És akkor az Örökké a csajom... A könyvről mindenekelőtt azt jó tudni, hogy két nézőpontban íródott. Fejezetenként váltják Liam és Josie E/1-ben megélt gondolataik egymást. Amúgy nem szeretem az E/1-es írói stílust, mert erősen korlátozó hatásai vannak, és a közhiedelemmel ellentétben sokkal nehezebben kivitelezhető profi szinten, mint az E/3-as. Ha a főhős agytekervényeiben cikázó elmélkedési frázisok nem szimpatikusak az olvasónak, akkor abba belebukhat az egész történet. Ellenben ebben a könyvben mindkét fél furmányos ideái teret kapnak, így relatíve nem marad hiányérzete az olvasónak. Ez így határozottan nem rossz, bár én még mindig fenntartom, hogy nem ez a legjobb módja egy sztori kivitelezésének, de jelen esetben bőven elfogadható.

Történetügyileg semmi kifogást nem tudok felmutatni. Tíz hosszú év után egy tragédia újra összehozza a szerelmeseket. Szép volt, tán igaz se volt... Újragondolások, mit tehettem volna másképp, szánom-bánom, hogy elbaltáztam, bűntudat... Jó kis alapok voltak ezek.

Fogalmazásügyileg sincs komoly baj vele. A párbeszédek gördülékenyek, nem túl leírásos, nem túl festői, egyszerű, könnyen emészthető.

Az nagyon jó, hogy most ezt így összefoglaltam, de nem is én lennék én, ha nem lennének apró észrevételeim, amiket kényszeresen ki is kell adnom magamból. A történet felvezetése lenyűgöző. Az írónőnek sikerült megteremtenie azt a kezdeti hangulatot, ami pont optimális, rendesen lendületbe is hozza vele az olvasót. Liam személyiségét könnyű megkedvelni, annak ellenére, hogy arra próbál építkezni a könyv, hogy saját ökörsége miatt ment tönkre minden. Talán túl jól is sikerül a felvezetés. Túl sok meghatározó érzelmet jelenít meg. Fájdalom, elkeseredettség, düh, félelem... És remekül is kezeli ezeket, úgy a történet feléig. Aztán itt kezdődtek nekem a problémák. Megint csak sikerült a saját nézőpontomat belekeverni a játékba... Középiskolában szerelmes leszek, mint a nagyágyú. Terhes is leszek nem sokkal később. Amikor el akarnám mondani mi is a helyzet, életem szerelme se szó, se beszéd odébbáll, majd világhíres Grammy-díjas énekes, és zeneszerző lesz. Eltelik tíz év, amiből hat évet egy másik pasas oldalán töltök. És egyszer csak betoppan a tékozló fiú, akinek persze halványlila segédfogalma sincs arról, hogy született egy gyermeke. Helyesbítsünk: fogalma sem volt eddig... De most hirtelen minden világosabb lesz a napnál is, és jöhetnek a láthatási, nevelésügyi kérdések. Az addig rendben van, hogy Josie belátja, hogy Liamnak szerepet kell biztosítania a fiuk életében. Az is rendben van, hogy a fiatalkori vonzalom még mindig lángol, sőt még a szerelem sem múlt el. Vagyok annyira érzelmes- én, igen én - hogy minden kérdés nélkül elfogadom, hogy tíz év távollét sem képes tompítani az igaz szerelmet. Abba most ne menjünk bele, hogy az igaz szerelem könyvekben megjelenő formájának leginkább semmi köze nincs a realitáshoz, de mivel birodalmak épültek, és omlottak össze az emberiség abbéli hite miatt, hogy ez a dolog ebben a formában igenis létezik, ki vagyok én hogy ezt kétségbe vonjam? Ráadásul pont egy romantikus mű kapcsán... Szóval tényként kezelendő: az igaz szerelemnek nincs kopási kvótája. Na,de... Legyünk egy kicsit őszinték. Ha valakit terhesen faképnél hagynak, telefonszám és minden nélkül, majd tíz év elteltével hirtelen megjelenik a másik érintett fél, akkor bizony ez a helyzet egyenlő egy teljes érzelmi, és idegi katasztrófával. Hiányoltam a könyvből a katarzist... A feszültség nem lett rendesen kikerekítve, és így nem is kapjuk meg a feloldással járó megkönnyebbülést sem. Olyan ez, mintha 160 km/h-val elkezdenénk belerobogni egy kanyarba. A látványos, stílusos megoldás az, ha kézifékkel, teljes erőbedobással fordulunk. Azt csak az öreganyám szokta, hogy visszavált szépen, és 10 km/h-val slattyog keresztül a hajtűkanyaron. Mindenre számítottam a könyv első felében, zokogásra, kiabálásra, különböző berendezési tárgyak egymásra dobálására... És ez mind kimaradt. Van egy stratégiailag fontos pont, amikor a hősnőnek be kell látnia, hogy még mindig nyakig csücsül a kakiban, ha a gyermekkori szerelméről van szó. Ez a stratégiailag fontos pont akkor jó, ha előtte érzékletes a düh, a félelem. Ebben a remekben Josie eleinte paprikás egy kicsit. Majd alig valamivel később, ugyan egy kicsit győzködik magát az ellenkezőjéről, de már be is látja hogy neki Liam a mindene. A Nick körüli kalamajkát is egy hajszálnyival jobban fel kellett volna tupírozni. Az élettárs kiindulási pontja nagyon jó: hat éve él együtt a nővel akit szeret, szinte a kezdetektől neveli sajátjaként annak fiát is - érthető az elkeseredés, hogy mindezt lassan elveszti, csak mert a valódi apuci belép a képbe. Nick fantasztikusan érvel a saját álláspontja mellett. Aztán hirtelen úgy határoz, hogy menne világgá, és amikor Josie közli, hogy Ő pedig ha törik, ha szakad marad ott ahol van, egyetlen szó nélkül lelép. Ideális. Kár, hogy az életben ez nem feltétlenül zajlana le ennyire szépen, és csendesen. Mint ahogy ifjonti szerelmeseink újra egymásba habarodása sem. Liam rámozdul Josie-ra, akinek rögtön remegnek a térdei. A gyönyörtől. Nos, nekem is remegtek volna a térdeim, a vörös ködfelhő miatt ami ellepi a látóteremet. Egyrészt Josie helyében kedvem lett volna megtépni Liam-et, mivel még mindig ott tombolna bennem a fájdalom, amiért elhagyott. Aztán ezzel párhuzamosan kedvem lett volna megtépni saját magam is, mert nem hinném el hogyan lehetek annyira hülye, hogy a tapasztalattal szemben, még mindig vágyom a hapsira. Felnőtt fejjel! Éretten! És akkor lett volna szép a katarzis, ha mondjuk úgy zajlott volna le, hogy Liam elkezdi becserkészni Josie-t, elkezdi csókolgatni, megsimogatja, és azt suttogja hogy "szeretlek", Josie-ban pedig ekkor szakad a cérna, ellöki Liam-et magától, és zokogva kitör belőle, hogy "ne merj ilyet mondani nekem! Azok után... - hüpp, hüpp - hogy volt képed itt hagyni! Szó nélkül! Egyedül hagytál Liam! Teljesen egyedül...". Mire Liam "Tudom, hogy elszúrtam, de...", Josie: "Nincs semmi, de...! Mondd, hogyan bízhatnék ezután benned?" - aztán hősnő zaklatottan balra el. Egy-két nap mosolyszünet, amíg hölgyeményünknél rendeződnek az érzelmek, és a gondolatok, majd egyszer csak leesik neki a tantusz, hogy már elve teljesen feleslegesen tököl mindenen, mivel ettől szerelmesebb már nem is lehetne. Az is fáj, ha megpróbálja a pasassal, az is fáj, ha távol tartja magát a pasastól... De az első fájdalomba legalább vegyülhet némi kéjérzet, és gyönyör. Uccu neki, becsapja magát a kocsijába... Liam álomtól ittasan ajtót nyit, olyan szexi hogy attól meg lehet őrülni, arcát enyhe csodálkozás tarkítja, megszólalna, de nincs ideje, mert vágyainak tárgya egyenesen lerohanja. Nyelvcsata, lihegés, egymás vetkőztetése a lépcsőn... és orgazmus. Na, ezt nem lehet megtalálni a könyvben. Vártam a nagy légyottot is - mert szerintem még mindig ott teljesedik be egy romantikus könyv -, aztán ott is egy kicsit pofára estem. A történetben nem egyszer esik utalás Liam lepedőakrobatikai képességére. Hát persze, hogy kíváncsi lettem! Lássuk mit tud ez a csődör! Hát valamit biztos tudhat, de hogy amit tud az nem az előjátékban nyilvánul meg, az is biztos. Megint ugyanaz a baki. A bárban történő felvezetés szilveszter este szuperül sikerül. Amikor Liam keze betéved a szoknya alá... na mondom, kezdjük előrevetíteni a dolgokat. Aztán már csak arra eszméltem, hogy a pasi a csajon, és "Ó!", majd "Ah!" és kész... Hangsúlyozom, hogy nem az lett volna az elvárásom, hogy akkor most negyven oldalon keresztül, precíz részletességgel szemléltesse az író mi is zajlik a hősök lábai közt, de azért nem ártott volna egy-két kicsit pikánsabb mondat, vagy szó... esetleg helyzet. Ráadásul Liam szemszöge kimarad a szexről, pedig azt nagyon szerettem volna elolvasni. Nem volt rá alkalmam...

Mindezek ellenére, mégis azt kell mondjam, hogy szórakoztatott a mű. Könnyed, nem lengeti ki az olvasó érzelmi világát, gond nélkül bele lehet merülni. A jellemábrázolás meggyőző, bár nem mutat túl nagy ívet, de amit mutat, azt stabilan mutatja. És van annyira felcsigázó, hogy érdeklődve várjam a sorozat többi részét is. Még azt sem tartom kizártnak, hogy egyszer újra fogom olvasni. Helyenként igazán szép, és megható. Szóval igen, merem ajánlani mindenkinek, aki kedveli a romantikus limonádét. Kiegészítésként még annyit tennék hozzá, hogy az Ulpius "New Adult" kategóriája kezd fokokkal meggyőzőbb lenni, mint a 18+-os kiadványaik. Tartalmilag legalábbis, mindenképp. Csak azt nem értem, hogyha az egyik kategóriában megtalálják azt ami jó, akkor a másikban miért megy ennyire nehezen? Felmerült bennem már az is így utólag, hogy lehet, hogy még nem is írtak soha jó erotikus könyvet? Ez lenne az írói társadalom Achilles-sarka? Kezdem nem kizártnak tartani... 

Értékelés: 7 pont  



Share:

2013. november 4., hétfő

Julie Kenner: Édes rabság (Stark-trilógia 2.) /2013/

Avagy Sylvia Day 2.0...

Komolyan nem értem mi lelte ezeket az írónőket. Tényleg nem értem. Annyi ötlet van, amit ki lehetne aknázni... Például épp a minap botlottam bele egy autójavító műhely világába. Csak érintőlegesen, éppen elsuhantak mellettem a sziluettjei az épületnek. És hát reggel volt, nem voltam teljesen még eszemnél... mondjuk mikor vagyok? - költői kérdés, lapozzunk... Szóval rögtön agyon is csapott az isteni szikra.

Elképzelés: nő, aki felküzdötte magát véres munkával, és tanulással a felső középosztály - országunkban teljesen ismeretlen rétege a társadalomnak... - köreibe. Üzleti úton van, és tételezzük fel hogy szeret vezetni. Szíve csücske egy 1967-es Mustang GTO - szép széles járgány, úgy fordul az utakon, mint egy anyahajó, de masszív, és az a karosszéria... annyit eszik, mint egy dinoszaurusz, de akkor is... az a karosszéria! -, ami olykor-olykor idegbajt kap, és lerobban. Hősnőnk éppen halkan hallgatja a hangszórókból lágyan kiszűrődő Creedence Clearwater Revival számot... legyen mondjuk a The Midnight Special... A horizonton éppen lebukni készül a nap... És mit ad isten, a járgány fuldokolni kezd - nem, nem a zenétől, a CCR a maga korában orbitálisan jó banda volt! - miközben sűrű füst gomolyog elő a motorháztető alól. Persze a semmi közepén vagyunk, mérföldekre csak az üres országút, térerő sehol a világon... Hősnőnk bősz szitkozódásba kezd, hogy remek ötlet volt magassarkúban, szűkített sötét szoknyában, és ujjatlan selyemblúzban nekivágni a kétségkívül festői, ámde annál kiesebb terepnek. Magad uram, ha szolgád nincs alapon, hősies gyaloglásba kezd. Alig pár órával, két kitört sarokkal, foszladozó harisnyával, és az élet igazságtalanságának keserű ízével a szájában meg is érkezik Ahol Majd Megtalálod a Csődörödet Falvára - ami jobbára egy poros koszfészek, egy főúttal, és rögtön a település szélén egy röhejesen lerobbant kocsmával, amiből csak úgy üvölt kifelé a jókedv. Röviden: hősnőnk rémálma elevenedik meg, mindaz amitől óvták tanár szülei, és könyvelő nagyszülei. És persze az bátyja (Trent), aki jelenleg missziót teljesít valahol a Harmadik Világban. Eme kis család nevelési technikájának köszönhető hogy hősnőnk, a középiskola után felvételt nyert a Berkeley-re, majd a diploma után elhelyezkedett egy nagy múltú californiai vállalatnál, ahol immár hat kemény éve tapossa maga előtt az ösvény - a megfelelési kényszer, mint tudjuk, nagyon kedves barát. Na de visszakanyarodva... Történetünkben a nappalt leváltja az éjszaka, és hősnőnk nem éppen dalos jókedvvel berobban a színvonalasnak egyáltalán nem nevezhető kricsmibe. Rászegeződő kíváncsi tekintetek tüzében a pulthoz robog - ééés felcsendül a háttérben Billy Joel Uptown girl című melódiája, hősnőnk pedig összeráncolt homlokkal fanyarul megjegyzi milyen remek humorom van... Visszatekerés. Hősnő a pultnál. Pont. 
Hirtelen rekedtes, férfias nevetés kúszik keresztül az éteren, zabolázatlanul, és kivágódik a raktár ajtaja. Fehér pólót, egyszerű farmert viselő pasas, kezeiben sörös rekeszeket egyensúlyozva öles léptekkel viharzik be a pult mögé. Csak úgy duzzadnak karján az izmok. Feszülő toppban egy alig húszéves lány toporog körülötte, alig palástolt rajongással a tekintetében. Hősnőnk következtet: a város aktuális szépségkirálynője, és még aktuálisabb bikája... Elhúzott szájjal mustrálja a helyzetet, megerősítve magában a tudatot, miért nem kedvelte eddig sem az ilyen zárt, és fullasztó közegeket. Mindemellett azért legjobb modorát elővéve igyekszik felhívni a figyelmet magára, teljesen feleslegesen. A lába görcsöl, didereg, és amúgy is pocsék napja volt, így alig pár perccel, és vagy féltucat "elnézést uram...", "szabadna egy pillanatra" után, bekövetkezik a detonáció. Paprikásan, büszkén magára, gyorstalpalót ad a pult mögött terpeszkedő hősünknek a minimális udvariasságból, aki az egész kritikus helyzetet letudja annyival, hogy "magának tényleg hiányzik valami... és az biztos, hogy nem a telefon...". Teszi mindezt persze hetyke, semmitmondó pillantásokkal karöltve. Hősnőnk bíborszín arcával kegyesen eltekint a további konfrontációtól - mivel a született tuskókkal nem lehet mit kezdeni - és egyenesen megkérdezi, merre talál olyan autószerelőt, aki be tudná vontatni a kocsiját, majd lehetőleg rekordidő alatt meg is tudná azt javítani. Hát persze, hogy kocsmáros urunk egyszemélyben az autószerelő is! Hősünkről tudni illik, hogy elvált, exfelesége egy ambiciózus, pénzéhes némber, és emiatt az életfilozófiája a következő: azon a napon harapom le saját erőmből a tököm, amikor a volt nejem mentalitásához hasonló mentalitású nőbe dugom... Bár azt meg kell jegyezni, hogy ennek a némbernek, aki dühösen itt toporzékol előtte, meglehetősen olyan fara van, amibe élmény volna a kérdéses szerszámot bedugni... Lényeg, a lényeg, szereplőink temperamentuma megadja az ívét a keretnek. Hősünk megállás nélkül sikamlós megjegyzésekkel próbálja irritálni hősnőnket, mert nem tudja, hogy hősnőnk tudat alatt imád lázadni - emiatt a Mustang GTO (nem csak a pasik kompenzálhatják kényszerképzeteiket az autójukkal...). Persze hősnőnk tudja, hogy hősünk nem tudja, mennyire elevenébe talál kétértelmű, és mellesleg helyenként otromba megjegyzéseivel. Parázs szócsatáik komótosan elvezetik őket a műhely sötét, és csendes sarkába, ahol egyszer csak az indulatok kiszabadulnak, és már jöhet is a "ha ráhajolsz a motorháztetőre, megmutatom neked milyen érzés az, ha egy igazi férfi dolgozza meg a combjaid közt megbújó édes-nedves területet..."  kanyar. Majd románc, aztán szerelem, töprengés a "hogyan tovább"-on, kell-e egyáltalán hogy legyen "hogyan tovább"... És a végen egymás karjaiba omlás, és gyengéd, odaadó szeretkezés... persze csak egy falhoz döntős őrült kamatyolás után. Gyermekáldás, harangok - sorrendiség nem számít.

Kérdem én, egy ilyen sztorit tényleg annyira nehéz lenne összehozni? Oké, ez sem az eredetiség mintaképe. Leginkább olyan mintha összegyúrták volna a Doc Hollywood-ot, a Verdák című mesével... Ennek ellenére szerintem mégsem lenne ez rossz...


"Damien Stark mindössze egyet akar: uralni a testem és lelkem. Kívül-belül megtört, és én boldogan egyeztem bele, hogy kizárólag ennek a gyönyörű, titokzatos férfinak a tulajdona legyek. Én is azt akarom, hogy teljesen az enyém legyen. De hiába az elsöprő szenvedély, mégis van benne valami sötét, megfoghatatlan, ami felébreszti bennem a ragadozót."

Kiadó: Athenaeum
Oldalak száma: 426
Ára: 3490 Ft



Egy ilyen frappáns bevezetés után, gondolom már leszűrődött, hogy máris van egy hatalmas bajom a könyvvel. Mégpedig az, hogy Sylvia Day Crossfire sorozatának a pepitája. Lelövöm a poént: hősünk véletlenül - vagyis inkább nem teljesen akaratlagosan, de azért részben szánt szándékkal - hagyja meghalni azt a férfit, aki gyerekként molesztálta. Emiatt ott lebeg remekbe szabott feje felett az ütő (hősünk teniszcsillag volt, maradjunk már pályán akkor a hasonlatokkal is), hogy elítélhetik gyilkosságért. A jó anyját neki! Teljesen le vagyok döbbenve... Oda vagyok, meg vissza a kétségbeeséstől! Aztán persze ott van Nikki, a hősnőnk is, aki a leghalványabb kifejezéssel élve is, a többszörös személyiségzavar teljes repertoárjával szórakoztatja magát - meg persze minket is - naphosszat. Szegény asszonynak annyi jól elkülöníthető, egymástól jól elszeparált modulja van, ami minden pszichológusnak egyet jelent egy aranybányával. És ezen felül gondolatmenetei is erősen célorientáltak, minden szabad percében Damien Stark komplex voltát, működési elvét fejtegeti. (És akkor itt jegyezném meg hogy a Stark névről nekem állandóan a Vasember jutott az eszembe - nem jó helyre ment, többek közt ez sem...) Belegondoltam, hogy vajon mikor volt olyan, hogy én hosszú órákon keresztül morfondíroztam volna azon, hogy életem szerelme, most vajon azért vett-e fel piros zoknit, mert:

a, szereti a piros színt;
b, ezzel fejezi ki vágyát a vérre;
c, minden zoknija piros színű, mivel ezzel kompenzálja a gyerekkorában kimaradt karácsonyokat;
d, piros színű zokni fétise van - mondjuk akkor nekem kellene felvennem a piros zoknit, vagy nem? Ez az elmélet kicsit sánta, de így marad...;
e, minden más zoknija a szennyesben volt.

Elképzeltem, ahogy órákat agonizálok a téma felett, olyannyira belelovalva magam a dologba, hogy estére egy merő görcs leszek. Lefekvés előtt már nem bírok magammal, és remegve elkiabálom, a tudatomat szüntelenül csiklandozó kérdést: miért vettél fel piros zoknit? Válasz: "Miért, ez piros? Drágám, színtévesztő vagyok. Azt hittem, hogy ez barna."
Azt hiszem világos mit is szerettem volna érzékeltetni. Nem kell minden apróságot leelemezni, mert lehet hogy valami azért van úgy ahogy, mert úgy van ahogy. Szerintem. De nem Nikki szerint. Ő mindent megcsócsál, szűnni nem akaró hévvel. 
Apropó hév... A könyv, egy erotikus bizbasz izé. Emiatt nem szól másról sem, csak a párzásról. A hetvenedik szexjeleneten, szégyen nem szégyen, bealudtam. Amikor már közel századszor szaladtunk bele abba hogy Damien milyen szexi, és hogy a puszta látványa is spontán nedvesedést idéz elő, meg hogy mennyire éhezik, sóvárog Nikki pinája (összeszámoltam, 14 alkalommal használja az író ezt a kifejezést, ellenben egyszer sem használja a "punci"-t, vagy "nuni"-t, de a "vulva" öt ízben (te jó ég, ez még szóviccnek is szar) megjelenik. A leggyakoribb kifejezés a "baszni" ilyen-olyan alakja, ha jól számoltam 46 esetben fordult elő, ezzel szemben a "szeretkezni" csupán csak egyszer), én bevallom férfiasan, kibattyogtam a konyhába, kinyitottam egy sört, és ittam mindenki egészségére, akinek aznap este még lehet hogy lesz orgazmusa, mivel az enyém sikeresen éberkómába zuhant. Még mindig nincs ellenemre, hogy heves, és kissé szélsőséges szexjelenetek olvassak. Sőt, azzal sincs komolyabb bajom, ha nem csak olvasok róla, de... Tíz évente egyszer, csak úgy a változatosság kedvéért, nem lehetne szó arról, hogy szerelmeseink, saját lendületüket kissé visszafogva, normális ember módjára, lágyan, komótosan szerelmeskedjenek egyet? Csak úgy kérdezem... Azért vetődött fel bennem ez a mihaszna kérdés, mert minden toleranciám ellenére, azt mondatja velem a tapasztalat, hogy olykor még a lendületesebb aktust kedvelők is, el szokták küldeni szabadságra ezen oldalukat, és maradnak a szokványos alapoknál. Náluk ez a nem szokványos. És néha még egy vehemensebb természetű egyénnek is lehetnek gyengéd pillanatai. Csak úgy... spontán... minden érzelmi kríziskatasztrófa nélkül. De lehet hogy megint én nem gondolkozom józanul...

Jót derültem rajta - egyes csapó...

Mi az, amit semmi esetre sem akarunk hallani az aktuális szeretőnk szájából üzekedés közben? - tüzes természet ide vagy oda...

Idézet:
"- Mondd, hogy bárhogy beléd hatolhatok, ahogy csak éppen akarok.
Lehunyom a szemem, és szám mosolyra húzódik.
- Ó, igen.
- Rommá zúzlak, Nikki."

Hát ezt! Az egy másik sportág, kedves, és ha abba belelendülünk, akkor én féltéglával fogok ám játszani! "Rommá zúzlak." Zúzd rommá, a kedves, öreg, foghíjas, görbebotos nénikéd... Azt.
Újabb költői kérdés: hol van annak a feneketlen kútnak a mélye, amiből az ilyen frázisok előugrálnak?

Jót derültem rajta - kettes csapó...

Hősünk, ahogy az már lenni szokott, minden porcikájában tökéletes. Profi teniszezőként összeszedte az első millióját, amit addig duzzasztott, amíg személye meghatározó alakja nem lett szinte mindennek. Röviden: a világgazdasági mutatók már csak Damien bélgázmozgásától is kilengenek. Emellett belefért még az is hősünk idejébe, hogy megtanult főzni - meg persze elsajátított mindent, ami ahhoz kell hogy tökéletes szerető legyen. Röhej: egyik reggel Nikki arra botorkál ki a hálóból, hogy Damien egy szál melegítőalsóban, az ügyvédje társaságában tai chi-zik. Akarok, de nem fogok hozzáfűzni ehhez semmit...

Nem is tudom, hogy mindezeken felül van-e még értelme bármit is írnom ide. Az első rész után, ennek a könyvnek is gyengébb lett a kivitelezése. Egyrészt visszhangzik, és nem is kicsit, szinte minden oldal lapozása közben azt hallottam susogni, hogy "Sylvia Day", másrészt pedig ez a domináns, itt meg ott kötlek ki, verlek el, fejellek le, aprítalak fel, húzlak karóba, miközben csúnyán káromkodom - vagyis elnézést... inkább mondjuk úgy, hogy "nyersen fejezem ki a vágyaimat"... Hát jó. Felírjuk a többi közé, elkönyveljük, hogy íme, egy újabb fejezete ennek a témakörnek, és ennyi. Unalmas. Fárasztó, önmagát ismétlő körök már ezek a könyvek, ami azért elkeserítő, mert lehetne ezt másképp is. Biztos hogy van másképp is, csak azt nem feltétlenül a nyomtatott irodalomban lehet megtalálni.

Értékelés: 2 pont    
Share:

2013. november 2., szombat

Jessica Bird /J. R. Ward/: Dobbanó szívek /2013/

Mi történik akkor, ha egy szófosásban, és közléskényszerben szenvedő egyén átmenetileg kiesik a szerepéből, és hosszabb ideig nem közöl semmit? Hát azt rögtön meg fogjátok tapasztalni, Kedves Olvasóim! Elöljáróban néhány dolog az elmúlt néhány hétről... Mielőtt nagyon belemerülnék azon gondolatmenetek halmazába, amiknek leginkább semmi köze nem lesz a könyvhöz, de amit úgyis le fogok írni, köszönettel tartozom mindenkinek, amiért nyugodalommal kibekkeltétek míg egy kicsit helyrebillenek a dolgok körülöttem. Ami meglepett, hogy voltak akik őszinte érdeklődéssel kerestek meg, hogy minden rendben van-e, illetve buzdítottak, hogy mihamarabb ragadjak billentyűzetet, mert ez a túl nagy csend, kezd rémisztő hatással bírni. Én balga, meg voltam győződve - teljesen eddig a pontig - arról, hogy azon kis csoportosuláson kívül, akik rendszeresen jeleznek nekem vissza FB-n, vagy itt a hozzászólásokban, illetve a Moly-on fellelhető már megszokott gárdán kívül, nem is nagyon olvassa más a bejegyzéseimet. Mondhatni kupán vert annak a ténye, hogy ez nagyjából semennyire nem igaz. Át is suhant a fejemen a gondolat, hogy "né' má' ismert vagy!", majd jót is kuncogtam magamban ezen a felvetésen. Van egy olyan sanda érzésem, hogyha milliós nagyságrendű megkeresés érne egyszer - nem tudok olyan okot mondani, ami ezt az elképzelést alátámaszthatná, de nem akarom elrontani a saját játékomat - én akkor is megrekedve csak addig lennék képes lereagálni a dolgot, hogy "te jó Isten, mégis mi a fene történt?" majd párhuzamosan letisztáznám magamban az egészet azzal hogy "semmi nem determinálja jobban a várható összeomlását az univerzumnak, mint az, hogy én népszerűségnek kezdek örvendezni". Mondom ezt persze a legnagyobb kedvességgel, és alázattal, mert ha valami előtt fejemet hajtom, az azon emberek tömege, akik a legnagyobb lelki nyugalommal képesek lekezelni a hülyeségeimet. Ezért azoké minden tiszteletem akik már hosszú hónapok óta követnek, az újonnan csatlakozottaknak pedig csak kitartást, és kötél idegeket kívánhatok. A lényeg pedig ebben a pár mondatban csupán csak annyi, hogy jelen blog csak és kizárólag egy okból született meg: véleménycsere végett. Nagyon tudok örülni annak, ha valaki jót nevetgél egy bejegyzésemen, már csak azért is, mert én is jókat tudok szórakozni saját magamon (persze még mindig nem mindegy, hogy kinevetnek-e, vagy együtt nevetnek-e velem - bár én önmagamat is ki szoktam nevetni), de ha bármikor bárkinek, bármilyen jellegű, visszatarthatatlan kényszere támadna reflektálni bármire, ami itt bejegyzésre kerül, az ne tartsa vissza magát. Ugyanolyan hétköznapi ember vagyok, mint bármelyikünk, dolgozom, terelgetem a családomat, néha agybajt kapok, káromkodni is szoktam - na ezen nem kell meglepődni! -, és semmivel sem vagyok sem előrébb, sem hátrébb mint bármelyikünk. És jól is érzem magam ebben a pozícióban - leszámítva a társadalmunkra oly jellemző mindennapos nyavalyákat, de hála a magasságosnak, ez nem képezi részét jelen blog tartalmának. De azon képtelen vagyok csodálkozás nélkül túllépni, hogy voltak olyan olvasók, akik csak azért kerestek meg hogy megkérdezzék, hogy rendben vagyok-e. A kedvesség ennyire nyílt megnyilvánulása, rendszerint zavarba szokott hozni. Tőlem már az édesanyám sem kérdezi meg évtizedek óta, hogy rendben vagyok-e - teljesen meg is tudom ezt érteni, figyelembe véve, hogy a "rendben" mint fogalom, mindig viszonylagos... És emiatt ez a fajta őszinte aggodalom annyira szokatlan volt, hogy még mindig keresem a helyét, hová tudnám elraktározni. És ahogy az már nálam lenni szokott, emiatt rögvest motoszkálni is kezdtek az agysejtjeim. Szóval ilyen az, amikor az emberek odafigyelnek egymásra? Ahelyett hogy keresztülgázolna rajtad valaki a buszon, így is lehet érdeklődni? Ismerkedni? Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a Moly-on az egyik lelkes tag, immáron második alkalommal tervezett meg egy önkéntes adományozós kezdeményezést, ahol nehéz sorsú családok gyermekeinek ajándékozhatunk könyveket karácsonyra (ha érdekel a lehetőség bővebben, akkor a link itt), akkor kénytelen vagyok leszűrni a kézenfekvő következtetést: vannak még jószándékú, kedves, és odafigyelő emberek ebben az országban. Van még arroganciától, és gúnytól mentes légkör valahol jó mélyen eldugva ezen a dombvidéken. Kedvem volna belekiabálni az éterbe, hogy "gyertek elő, ti mesebeli, kedves és odafigyelő népek, de gyorsan, mert nekem már oda minden bizodalmam, és ha már nekem oda van a lelkesedésem, akkor tartok tőle, hogy másoknak is..." - de félek, hogy nem elég kis lyukú a szitám, és ezzel szemben pedig nagy az Isten állatkertje. Így inkább tanácsolom a másik alternatívát: mesebeli kedves, és odafigyelő népek, vegyetek egy szigetet, költözzetek jó messzire tőlünk, nehogy titeket is elragadjon Mordor sötét fellege, és óvjátok gyémántként ragyogó lelki szépségeteket - képviseljétek az emberiséget, és gondoljatok arra, hogyha ti nem volnátok, akkor veszettül rossz volna az emberiség PR-ja. Istenem, de szeretném ha nem volna minden mondatomnak szarkasztikus a felhangja...
Furcsa módja ez a köszönet és a hála kifejezésének, tudom én ezt jól, de nekem sajnos ettől jobban nem megy. De azért összegzem, mert szokásomhoz híven megint sikerült terjengenem egy cseppet... Mindenkinek a türelméért hálás vagyok, és nagyon szépen köszönöm mindazoknak, akik érdeklődtek hogylétem felől. Leveleitekkel, hozzászólásaitokkal megmutattátok, hogy az emberekbe vetett, jól titkolt reményeim, nem véletlenül izzanak még bennem, és újabb erőt, és lendületet adtatok nekem a további bizakodásra.

Hiányzott már, igaz? Hogy egyik gondolatmenetemnek sincs se vége, se hossza... Na de hogy mi minden is történet az elmúlt hetekben. Elhavazódtam... Munka, család, majd munka, munka, munka, és még egy kicsi munka... Néha úgy éreztem sosem érek a hónapnak a végére. De ha minden igaz, valamikor csak sikerülni a fog. A lényeg, hogy a sok nem könyvekkel kapcsolatos teendőm miatt kiestem a saját olvasmányzabálási ritmusomból. Be kellett iktatnom néhány napot, amikor inkább aludtam. Aztán elérkezett az egyik olyan napja a hétnek, amikor nem dolgoztam. Gondoltam, végre itt az ideje olvasgatni egy keveset. Három oldal után le kellett tennem az éppen aktuális könyvet, mert - és akkor most tényleg nagyon durva leszek - azt hittem, hogyha még egy oldalt el kell olvasnom, akkor összegörgetem a művet, és az első erre járónak feldugom az ülepébe. Nem mintha bárkinek is rosszat akartam volna... csak a kényszer... tudjátok... Na ekkor jutottam el arra pontra, hogy kell egy szusszanásnyi levegő a sok eromantikus bizbasztól, mielőtt csírába borulnak az idegeim. Plusz annak sem láttam volna sok értelmét, hogy azért húzzak le egy tartalmas (hahaha) könyvet, mert nekem nem szottyan kedvem hozzá. Szóval úgy érzem minden szempontból az volt a helyes megoldás, ha parkolópályára teszem magam. És csináltam sok érdekes dolgot a beállt szünetben. Ráébredtem miért mondogatta nekem édesanyám mindig amikor főzésről volt szó, hogy "szemre" teszi a hozzávalókat a sütni, főzni kívánt dolgokhoz. Nagy sikerélményt könyvelhettem el: végre én is kijelenthetem, hogy fogalmam sincs hogyan készítem a díjnyertes palacsintámat, mivel mindent "szemre" teszek hozzá. Nagyon sok évnyi gyakorláson múlt ez a teljesítmény - nem ér kinevetni.
A macskámat, aki hetekkel ezelőtt apróságként megérkezett hozzánk - és aki akkor még egy ennivaló cukiság volt, és a Bella névre hallgatott - átkereszteltem Nudlira, és azóta is megállás nélkül Pudingnak szólítom... Mivel már feleannyira sem cukiság - erről a kilyukasztott zoknik hada, és a cafatokra aprított függönyök tömege tudna rengeteget mesélni. De elnézzük neki, mivel az ötéves fiam pedig őt aprítja. Íme a természet kézzelfogható egyensúlya.
Kiderült továbbá hogy a kódorgó elektronok valamilyen megmagyarázhatatlan ellenszenvvel kezdenek viseltetni irányomban. Amikor a katódsugárcsöves húszéves monitorod durran egyet, és elkezd füstölni - röhögőgörcs, az ijedség után. Amikor kifizeted a vadiúj, lapos, x colos, hiper-szuper monitorodat - zokogógörcs, tiszta és megismételhetetlen keserédes fájdalom. Főleg, ha azon a héten a fürdőszobádban nulla szakadás is történik, és pár napra rá behal az egyik konyhai lámpa foglalata. Ha még azt is hozzáteszem, hogy az előszobában a falióránk is beadta a kulcsot... A felmerülő lehetőségek:
1, Az U.F.O-k engem is rendszeresen látogatnak;
2, A magasfeszültségű kábelrengetegek elektromágneses kisugárzását képes lennék tudományosan is bizonyítani;
3, Boszorkányok az elődeim, és a képességeim most kezdenek életre kelni...
4, Isten már megint szórakozik...
Ezt a témát eddig a pontig voltam hajlandó fejtegetni.
Mindezek után úgy határoztam, hogy köszönöm szépen, ennyi elég volt a pihenésből. Inkább megyek vissza olvasni, mielőtt még ránk omlik a ház. A visszatérést valami langyosabb elolvasásával óhajtottam megejteni - mivel féltem attól hogy pusztán az akaratommal felgyújtom a következő, keményvonalas művet, amennyiben nem nyeri el a tetszésem. Így esett a választásom Ward-ra. És nem fogjátok elhinni, de akkor néhány mondat a műről...


"A. J. Sutherland tudja, mit akar. És felismeri a győztest, ha szembekerül vele.
Mindenki azt hiszi, A. J. Sutherlandnek elment az esze, mikor a lány megvásárolja a fékezhetetlen csődört. A lovat eddig egyetlen lovas és idomár sem tudta megszelídíteni. Ha létezik egyáltalán olyan ember, akiben elég spiritusz van, hogy boldoguljon ezzel a pokolfajzattal, akkor az A. J. Egyedül azonban nem képes megküzdeni a feladattal, ezért felkeresi a lovassport legendás alakját, Devlin McCloudot, a sérült lábú és még sérültebb lelkű lovast.
Devlin meglátja a lányban a fanatikus harcost és a ló sem gyönge virágszál. Mire észbe kapna, egy vad csődör költözik be üresen álló istállójába, és egy forrófejű, ám bombázó külsejű lovas foglalja el a kanapéját. Vajon sikerül mindhármuknak épségben eljutni a bajnokságig? A szenvedély, mely felébredt bennük, veszélyezteti az edzést és ezen a szinten a legkisebb figyelmetlenség sem pusztán amatőr hiba, de akár halálos is lehet."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 375
Ára: 3999 Ft

Mind tudjuk hogy Ward-dal szemben elfogult vagyok. Nyakunkon a legújabb FTT megjelenése - én már tövig rágtam a körmeimet izgalmamban... na majd nem! Végre alkalmam fog nyílni magyar nyelven elolvasni egy olyan paranormális romantikus könyvet, amiben az érintett szerelmespár mindkét tagja férfi! Mérföldkő lesz ez az életemben... Bevallom sosem olvastam még olyan könyvet, ahol van esélye annak, hogy a szexjeleneteken belül golyók koccanásainak lehetek majd tanúja. Nem azért nem olvastam mert kifogásom van ellene, egyszerűen csak azért nem, mert éppen eléggé lefoglalt a gruppenek, és egyéb szado-mazo irományok elemezgetése. De ez végre valami új lesz! És ismerve Ward FTT-s munkásságát, azt hiszem leszögezhetjük előre, hogy formabontó is lesz. Szóval úgy várom, mint a Messiást. Na de tekeredjünk csak vissza a Dobbanó szívek-hez. Ez volt Ward első kiadott könyve, ahogy azt a köszöntőből meg is tudhatjuk. Az én véleményem röviden: látszik is.

Ami miatt tetszett a könyv...
Ward írói stílusa ellen még mindig nincs semmilyen kifogásom. A mellékszereplők (Chester az öreg lovász, és Peter a féltestvér) remek színt vittek a történetbe. Talán jobban hatottak rám, mint a főszereplők. Ennek oka abban keresendő, hogy a főszereplők egyszerűsége a facsipeszekével vetekszik... De ez majd a nem tetszett kategóriában megfelelő hangsúlyt is fog kapni. Ami a könyv által gerjesztett hangulatot illeti, az is megfelelő volt. Kellemes, langyos, lágy... unalmas - de ez megint a nem tetszett lista... És azt hiszem itt a kör be is zárul.

Ami nem tetszett a könyvben (fogadjunk mindenki ezt a részt várja a leginkább)...
Első, és alapvető hiba: az egész dög unalom. Néha meg kellett tapogatnom a csuklómon az ereimet, hogy vajon életben vagyok-e még, vagy menet közben észrevétlenül átlendültem a túlvilágra. És hogy miért nem tupírozza fel az ember érzékszerveit a sztori? Hát nem azért, mert nincs benne sem vérfarkas, sem vámpír, sem angyal, sem semmi más természetfeletti... A totális egykedvűség egyetlen dolognak köszönhető csupán, méghozzá annak hogy a történetből kimaradt a konfliktus. Mert mi is a konfliktus egy romantikus könyvnél? Valami olyan tényező, ami megakadályozza a szerelmeseket, hogy az egymás iránt érzett intenzív érzelmeik kialakulhassanak, illetve beteljesedhessenek. Nem kell egy ilyen dologért messzire menni, elég ha mondjuk a karakterek közül az egyik - általában a férfi - egy büdös bunkó... Persze majd kiderül, hogy miért is olyan emberünk amilyen, a konfliktus feloldódik, és mi pedig megkaphatjuk a hamisítatlan érzését a gyönyörnek ahogy a lezárást olvassuk. Na kérem, ez itt majdhogynem egy az egyben kimarad. Szerelmeseink meglátják egymást, és már agyon is csapja őket a vonzalom - ahogy ez már lenni szokott. Totojáznak ugyan egy keveset a kellesz-e avagy sem téma körül, de alig-alig valamit, aztán már meg is volt a légyott, és rögtön mindenkiből csak úgy sugárzik is a teljesség, és a kielégültség, na meg persze a l'amour. Örülünk neki, tényleg, de akkor mégis miről fog szólni a következő durván 250 oldal? Hát a díjugratásról... meg egy kezelhetetlen csődörről. Látta valaki a A Suttogó című filmet? Én igen... 170 perc hosszú! Egy életre kisuttogtam magam a nézése közben. Nem vágytam megismételni az élményt. Oké, hogy Ward könyvében nem is kényszerültem erre rá, de hogy őszinte legyek, marhára nem is nagyon volt vágyam oldalakon keresztül elmerülni abban hogy Sabbath most miért fél a víztől, és hogy miért is annyira paprikás paci... Imádom a lovakat, szeretem a dinamikájukat, az izmaik munkáját, azt hogy értelmes állatok, rendkívül tanulékonyak, érzékenyek, lenyűgözőek. De ha róluk akarok olvasni, akkor olyan könyvet veszek, ami a tartásukkal, és idomításukkal foglalkozik. Azért veszek romantikus könyvet, mert meglepő módon a romantikáról vágyom olvasni. Arról, amiből meglehetősen keveset kapunk jelen könyvben, és azt is eléggé felszínesen. Mivel nem nagyon van konfliktus - ami van az is mondvacsinált - így nem nagyon lehet elmerülni benne. És mivel nem tudunk elmerülni benne, így maga a nagy beteljesedés is maximum annyit ér el, hogy megjegyezzük magunkban hogy "na ez is megvolt".
Nem egy olyan alkalom volt az oldalak lapozgatása közben, amikor kedvem lett volna vagy harminc oldallal előrébb ugrani. Határozottan nem szokásom, még a legrosszabb könyvet sem meggyalázni azzal, hogy kihagyok belőle részeket. de most erősen elkacérkodtam a gondolattal. Persze aztán türelmesen elolvastam minden mondatot, kilengést, érzelmi hullámhegyet, és hullámvölgyet... Majd sajnos azt kell mondjam nem túl elégedetten tettem le a művet. Ward férfi és női karakterei rendszerint felkeltik az érdeklődésemet. Könnyen azonosulok velük, megkedvelem őket, ragaszkodni tudok hozzájuk. Ez itt a legkisebb mértékben sem sikerült. Persze ettől függetlenül Wardot még mindig remek írónak tartom. Az hogy valakinek az első könyve nem a legnagyobb sikere, ez nem vetít le előre semmit, és erre pont az írónő az egyik legnagyobb példa. Valahol szükségem is volt most egy ilyen tapasztalatra. Mivel a mai nappal Julie Kenner Édes Rabságát kezdem majd meglovagolni - na ez fárasztó poén volt... Szerintem minden erőmre, és kitartásomra szükségem lesz.

Értékelés: 5 pont

Share:

2013. október 10., csütörtök

Sherrilyn Kenyon: Éjféli gyönyörök (Sötét Vadászok 7.) /2013/

"A nagyrészt görög származású Sötét Vadászok körében nem örvend nagy népszerűségnek a nemesi származására módfelett büszke római - Valerius.
Amikor a férfi találkozik a pimasz és csábító Tabitha Devereaux-val, aki nem más, mint a volt Sötét Vadász, Kyrian sógora, Val halálos ellensége, kapcsolatuk azonnal igen hevessé válik. A nőnek egyáltalán nem áll szándékában komolyan venni őt.
Amit Tabitha azonban igen komolyan művel, az a vámpírvadászat és a gyilkolás. Mindkettejüknek hamarosan szembe kell nézniük a legveszedelmesebb démonnal. A végső győzelemért Valnak fel kell adnia büszkeségét és meg kell tanulnia bíznia, hogy megvédelmezhesse Kyriant, azt a férfit, akit gyűlöl és azt a nőt, aki az őrületbe kergeti."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 396
Ára: 3799 Ft


Van egy komoly gondom. De meglepő, ugye? A problémám gyökere, hogy el nem tudom képzelni, miért is funkcionálok úgy az utóbbi időben, hogyha nincs is semmi bajom, akkor megyek és keresek magamnak egyet. Vélhetően nagyon unatkozhatom, ha már ezzel igyekszem elszórakoztatni saját magam... Vagy csak ingerhiányos a környezetem - ami egyenesen hatalmas nagy ökörség, mivel szorgosan azzal tartom fenn napi szinten az érdeklődésem, hogy vitába bocsátkozom boldog boldogtalannal, akaratomtól függetlenül. Szóval nem tudom hol a bibi, de hogy valami nagyon nem működik a természet törvényeinek megfelelően körülöttem, az biztos. Szóval a feltételezett gondnak titulált valami szerves része az alig elfuserált természetemnek köszönhető. Néha visszaolvasom miket írtam ebbe a blogba, és akaratlanul felmerül bennem a kérdés, vajon a leírt szavakon keresztül, milyen benyomást kelthettem eddig? Nem önismereti galiba okozza ezt a halvány gondolatfoszlányt, hanem egyszerűen csak annak a ténynek a fondorlatossága, hogy a teljes tortának, mindig csak egy szeletére kapunk rálátást, még egy személyes ismeretség esetén is. A minap az egyik főnököm - akivel mellesleg valamilyen morbid, és nagyon jó összhangban létezünk - hangosan kikacagott, amikor közöltem vele, hogy a lelkem egy érzékeny kicsi kis pillangó. Észrevétele szerint, ha ez meg is állja a helyét, akkor az a pillangó tuti hogy fekete, és halálpillangónak nevezhető. Vagy acélból van. Nem vitatkozom ezzel az állításával. Viszont annyi kiegészítést megérdemel a dolog, hogy minden vehemenciám ellenére, imádom az öniróniát, és magamon tudok a legjobban kacagni. És úgy általában szeretek minden helyzeten nevetni, főleg az olyan kényszerhelyzeteken, amin már leginkább sírni kellene. Akkor lesz csak igazán eleven hangulatú a humoros vénám - bár ez a humor néha merészen fájdalmas tud lenni. A lényeg, hogy képtelen vagyok a nyugodalomra, és mindig kotorásznom kell azon lehetőségek közt, amikben megmérettetik mind a kitartásom, mind az erőm, mind minden másom. Persze a kudarc, mint opció, egyenesen kizárt. Talán emiatt rodeózom már hónapok óta az erotikus/romantikus könyveken is. Más épeszű magyarázatot képtelen vagyok találni arra a lendületre, amivel ezeket a könyveket falom. Csakhogy van egy hatalmas ficak az egyenletben. Méghozzá az, hogy az elme kapacitása korlátozott, és egyszer ott lesz a vég, amikor is az agysejtek arra menekülnének már amerre csak tudnak, sikítva, frászt kapva. Na ilyenkor szoktam én elővenni mondjuk a Kis Herceget. Vagy Az ember tragédiáját. Vagy Homérosz Iliász-át - nyugodtan tessék kinevetni, legalább tizenkétszer futottam neki, és mind a tizenkétszer félbe kellett hagynom a nyelvezet idegenszerűsége miatt, és a körmondatok terjedelme miatt, pedig ez utóbbiban én sem vagyok piskóta. És a mostani helyzetet figyelve, lassan be kell látnom, hogy kénytelen leszek átmenetileg megint erre a területre kavarni a tudatom, mert lassan el fogom felejteni miért is imádom én az irodalmat. Újra fel kell fedeznem miért csodálatos az írott szó varázsa, és ha ezt nem fogom nagyon gyorsan beiktatni a napirendbe, akkor ritka rövid időn belül el fogom veszíteni azt a szenvedélyt, ami az utóbbi években annyi gyönyörteljes, vagy olykor annyi megindító pillanatot okozott. És köszönhetem majd mindezt annak, hogy zanzásodott az agyam a végeláthatatlanul sok kemény fallosz, és nedves redők tömegétől. Lassan már rémálmaim lesznek, amikben táncoló péniszek ölelnek körbe, miközben háttérzeneként mindenhonnan korbácsok csattognak dolby digital-ban. És hogy hogyan is hat mindez a könyvélményeimre? Egyenesen rémesen. Azt mondják az okosok, hogyha valaki depressziós, az nem érzi az ételek ízét - nem tudom hogy ezt vajon képletesen, vagy szó szerint kell-e értelmezni, de az leszögezhető, hogy míg az étvágyam töretlenül megvan még, a könyvek pikantériája iránti érzékem gyors kopást kezd mutatni. Vagy csak már megint übernagyok az elvárásaim. 
A sorozatoknak egy nagyon nagy csapdája van. Átmehetnek laposba. Unalmasba. Az első tíz alkalom nyújtotta élvezet, a huszonötödik esetben már csak egy szájhúzogatásra lesz elég. És ugyan én tényleg szeretem Sherrilyn Kenyon stílusát, és eszem ágában sincs megkérdőjelezni a hölgyemény tehetségét, azt be kell látnom, hogy a Sötét Vadász sorozat is hanyatló ágba kezd keveredni. Mire eljutunk Acheron történetéig, már el fogom veszteni a lelkesedésem nagy részét. Abban vélem felfedezni a hibát, hogy a történet frissességének a kedvéért, olyan csavarok kerülnek kivitelezésre, amik néha már az abszurditás határát súrolják. Ilyen például, hogy New Orleans városát lassan már csak halhatatlanok lakják. Kezdetben vala a sok Sötét Vadász akik nagyon titkosan léteztek, az árnyékban védve a lakosság békés álmát. Aztán egy-két halandónak leesett a tantusz, hogy ezek a halhatatlanok vannak. A Sors kegyének, és néhány régen elfeledettnek vélt görög istennek - nem elfelejtkezve az atlantiszi befolyásról - köszönhetően, néhány halandó lányka szerelembe esett ezekkel a tökös pasasokkal, és visszaadva nekik a lelküket, átmeneti halandóságba taszították őket. Aztán a másik alternatíva az volt, hogy eleve nem halandó bonyolódott bele egy halhatatlanba, hanem mondjuk egy isten vagy démon leszármazottja, így eleve nem volt szó már halandóságról. És ugye milyen már az, hogy egyesek meghalhatnak mások pedig nem, így drága írónőnk elkezdett rágyúrni arra, hogy vagy senki ne haljon meg, vagy ha esetleg mégis meghal valaki, az illető akkor se maradjon tartósan a túlvilágon. Ez a fondorlat ebben a történetben hatványozottan jelentkezik.

Spoiler következik!

Ha jól követtem nyomon, akkor meghal Kyrian, és Amanda is, majd feltámadnak halhatatlanként, mert Ash rövidre zárja a kérdést. Meghal Nick, hogy Sötét Vadászként feltámadhasson. Meghal Valerius, hogy visszakaphassa a lelkét, azért hogy utána Zarek párjának köszönhetően, ambróziát nyalogatva halhatatlanná válhasson. Tabitha pedig azért lesz halhatatlan, mert milyen már az hogy míg az ikertestvére halhatatlan, Ő halandó. Akik olyan szerencsétlenül patkolnak el, hogy esélyük sincs feltámadni, az Nick édesanyja, és Tabitháék egyik nővére Tia. De ki tudja, lehet hogy Tia még valamikor, valahogyan vissza fog teleportálni az élők világába.

Spoiler vége.

Na már most ez nekem egy kicsit kezd erőltetettnek hatni. Mint ahogy maga a történetvezetés is. Annyira vártam már Valerius könyvét. Van egy olyan perverzióm hogy bukok az arrogáns, nagyképű bunkókhoz. És hát Valerius eddigi repertoárja bőven kimerítette ezeket a jellemvonásokat. Gondoltam, lesznek majd az Ő sorai közt szép számmal riposztok, kötekedések, gúnyolódások. Erre fel mit kaptam? A simulékonyságot, és a lelki kifinomultságot, méghozzá töményen, karöltve az egyedüllétet felvázoló drámás képsorok özönével. Nem állítom, hogy emiatt kétségbeestem volna, egyszerűen csak homlokegyenest az ellenkezőjét kaptam annak, amire számítottam. Így hangulatilag is egy teljesen más területem kelt életre a könyvtől. Azon lestrapált részem, ami születésemtől kezdve vegetál, így teljesen el van kanászosodva, és legalább annyira termékeny, mint a Góbi sivatag. Na, ebbe magot ültetni esetleg csak csákánnyal, vagy légkalapáccsal lehet. Valerius kemény, határozott vesszeje jobbára egy keserves nyikkanást követően, játszi könnyedséggel tört ketté ezen a kemény terepen. Pedig még locsolgatással is próbálkoztam hadd puhuljon az a kéreg - maradva a metaforánál, és nem, nem vodkával locsolgattam. Lehet hogy azzal kellett volna... Szóval nagyon lesarkosítva, vannak a főhőseink, akik találkoznak, összejönnek, nagyon de nagyon szerelmesek lesznek, aztán jönnek a démonok - mindenki meghal, majd majdnem mindenki fel is támad azzal a biztos tudattal hogy többet ilyen velük elő nem fog fordulni, aztán vége. Khm... hát jó, rendben. Nekem megfelel, ha mindenki másnak is. Most legalább kihagytuk a menedék padlásán veszteglő sárkányt - aki nem emlékszik eme momentumra, az olvassa újra az eddig kiadott történeteket. 
Amin még sikerült behalnom az volt, hogy a Sötét Vadászok nem mindegyikének van vezetékneve. Így lett Kiryan-ból Hunter. Mind tudjuk szerintem, mit jelent a "hunter". Valós név, mint ahogy a Smith is. Arról is tudjuk mit jelent, mégsem fordítjuk le unos-untalan. Merthogy pocsékul hangzik. Gondoljunk bele, milyen muris lett volna, ha a Mr. és Mrs. Smith című filmet lefordítottuk volna... Kovács és Kovácsné... moziba csalogató, de igazán. Így én nem értem, hogy ebben a könyvben minek kellett a "hunter"-t lefordítani. Ráadásul úgy, hogy a legízesebb magyar lehetőséget választjuk. A Vadászné túl röhejes lett volna, így a fordítónk maradt a szokványosabb megoldásnál: "Vadász asszony". Aucs. Nincs mit hozzáfűznöm.

A végére pedig egy nyitott körkérdés...
Aki olvasta a könyvet, és kedvet érez hozzá, az legyen olyan kedves megmagyarázni nekem, hogy mi értelme volt az epilógusnak... Nagy elánnal olvasom az utolsó oldalakat, majd elérek a lap aljára, merthogy pont úgy lett betördelve a történet, hogy az epilógus vége, a lap aljára esik. Lapozok, és semmi. Csak a nagy semmi fogad, a tök üres semmi. Fejem búbján újból csoportosulni kezdtek a kérdőjelek, hogy ez most vajon mi? A teljesen nyilvánvaló nagy semmin kívül... Részemről teljesen felesleges valami volt az epilógus. Így ha valaki meglelte benne az értelmet, az legyen olyan kedves, és homályosítson fel róla, mert véges tudományom, nem lelt rá a dolog bölcsességére. Félbehagyottnak, értelmetlennek éreztem a lezárást - és akkor még szépen is fogalmaztam. 

Röviden: mit tudom én. Nem szaladtam kínomban a falnak a könyvtől, de nem is sikerült nyakig merülnöm benne. Lineáris - ez a legjobban idepasszoló kifejezés, ami az eszembe jut. Nem leng ki se jó, se rossz irányban. Statikus, kissé középszerű. Azoknak semmiképpen nem ajánlom, akik csak egy kicsit is jártasak a görög mitológiában, mert az a katyvasz ami itt össze lett gyúrva, azaz öngyilkosság szélére kergetne egy józan ítélőképességű történészt. Ha meseként fogom fel, akkor szórakoztató, játékos, kicsit romantikus, kicsit finoman erotikus, idealizálós, itt-ott izgalmas, bár komolytalanul az. Egynek nem volt rossz mulatság, de sajnos nem fog mélyen maradandó élmény maradni.

Értékelés: 6 pont
Share:

2013. október 2., szerda

Charlie Hunnam balra el - avagy ki mennyire unja már a Szürke ötven árnyalata körüli mizériát?

Kicsit más, és éppen hogy csak érinti a könyvek világát jelen bejegyzésem, de naná hogy nem is én lennék, ha képes volnék elmenni valami mellett, ami amúgy teljesen feleslegesen szabadítja rá a murmucokat az idegeimre...

Először is, minden Kedves Olvasómtól szeretnék elnézést kérni az itt, és a Molyon történő átmeneti eltűnésem miatt. Az létezés mint olyan, mint tudjuk olykor-olykor kihívás a javából, és én mint totálisan maximalista, és teljesítményorientált ember, nem kicsit vagyok képes túlhajtani magam. 2013 már eleve nem startolt túl kellemesen, és pihentető módon számomra, és ha a görbe egyszer hanyatlásnak indul, azt már a Jóisten is csak alig-alig képes visszatartani, és vagyok annyira szerencsés, hogy ennek szemléltetését a Sors marha nagy villogó nyilakkal a fejem fölött lebegtetve teszi meg. És a Balszerencse, mint a felsőbb hatalmak dögkeselyűje - megérezvén a feltételezhető lehetőséget - még rendesen rá is segített a hisztis istennő szorgos munkájára. Amikor ilyen körmondatokban kezdek el fogalmazni, még én is megijedek saját magamtól... A lényeg, hogy az elmúlt bő egy hónapom olyan átláthatatlanul, és rendezetlenül alakult, hogy sikerült elérnem a lehetetlent: megismertem Teljesítőképességem Végét. Mondhatom, nagyon nem voltunk szimpatikusak egymásnak. Viszont a jó hír, hogy a Kimerültség kenterbe vert engem is, illetve a teljesítőképességi indexemet is, és leoldotta a biztosítékaimat, mielőtt a jelenleg padlizsánszínű hajam bősz lángolásba kezdett volna. Következmény: jó néhány napi intenzív mormotai tréning. Másik következmény: kipihent lettem... már amennyire ez a fogalom összeegyeztethető a nyugalmas tentikélésre alkalmatlan természetemmel. És ami biztos: a nap 24 órája nekem bőven nem elegendő, így arra szavazok hogy álljunk át a 36 vagy 48 órás napi számításra. Számomra lassan már teljesen mindegy, mivel alapállapotban eleve nem szoktam aludni... Persze ez csak vicc - mármint az órák számának növelése, az alvásidő nemléte teljesen komolyan értendő. Viszont újszerű tapasztalattal is gazdagodhattam: megismerkedtem Mr. Delíriummal. Tök vicces úgy ücsörögni a konyhában, hogy másodpercenként oldalra kapkodja az ember a fejét, mert azt hiszi mászik ott valami, közben pedig nem is. Az első ijedelem után, már kedves párom is képes volt meglelni ennek a helyzetnek a kétség kívül abszurd, ámde mégis derűs pikantériáját. Ami teljes katasztrófa: egy hete nem voltam képes olvasni. Semmit. Akár hiszitek , akár nem, ez volt a legaggasztóbb az egészben. De az a bizonyos görbe, csak ideig-óráig mutathat süllyedő tendenciát, törvényszerűen be kell következnie egyszer az abszolút nullának, majd a felívelésnek. Kérem szépen, itt nálam, az abszolút nulla fokán, jelentem igazán kellemes a klíma. Békés, meleg, és nyújtja annak a biztos tudatát, hogy ettől lentebb már csak akkor, ha egy kecses dinoszaurusz praclija beletapos az aszfaltba. Na, de ne adjunk már ötleteket!

Kényelmes semmitmondó állapotomban megkockáztattam ma azt, hogy a közösségi hálónak, és annak minden szerelvényének ajtót nyitok. És itt rohanunk bele, eme bejegyzés megszületésének első fázisába. Mert mi vár legelőször a hírek legtetején? Charlie Hunnam visszalépne Mr. Christian Grey szerepéből. Most attól tekintsünk el, hogy ez vajon mennyire valós, vagy valótlan hír. Hát persze hogy rögtön támadtak az idegturpírózó manócskáim - jól tartom őket - és az addig egészséges arcszínem rögvest pipacspirosba váltott. Első reakcióm annyi volt, hogy kész, nekem ebből mélyen elegem van, lassan már nem is fog érdekelni a film. Anyukám engem mindig arra tanított, hogyha tenni kell valamit, akkor tedd meg, és ne pofázz. Bölcs asszony az édesanyám. És ez a hónapok óta tartó huzavona, hogy akkor most ki lesz a milliárdos szexisten megtestesítője, nemhogy unalmassá, egyenesen rojtosra rágottá vált. Végre kiizzadták az alkotók, hogy legyen Mr. Hunnam. Rábeszélik csóri faszit, hogy ugyan vállalja már el. Elvállalja. És akkor most jönnek a kedves rajongók, hogy NEM! Kedves rajongók, nem vagytok normálisak... Mert persze hogy nekem ebben is az ellenkező tábort kell erősítenem. Amikor megtudtam hogy Charlie Hunnam lesz az agyonimádott, és körbehisztizett Mr. Grey, kérdőjellel a fejem felett ücsörögtem, hogy ki a fene ez a Charlie Hunnam? Úgy, hogy nem kicsit vagyok filmimádó, és nem mellesleg filmkritikákat is rendszeresen írok. Mégis rá kellett keresnem, hogy ki is ez a kölök... A Tűzgyűrű c. film tőle erősen felejtősre sikerült. Maga a film sem a komplexségéről lett híres, és az is nagyban továbbnehezítette a dolgot, hogy a mozi tele van tömve full extrás böszme robotokkal amik savat köpködő bengáli nagy szörnyekkel hadakoznak. Kérdem én: egy 3D-s moziban, ahol minden a látványról szól, ki fog figyelni arra a szőke srácra, aki a film kétharmadában bukósisakkal a fején pilótáskodik? Hát ez az... Így én nem csodálkozom azon hogy Mr. Hunnam nekem abban a filmben leginkább semennyire sem tűnt fel. De - mivel én tele vagyok jóakaró barátokkal (és tényleg) - megtudtam hogy a Sons of Anarchy című sorozatnak is hősünk a főszereplője. És most jön a dolog lényegi része - mindenféle noszogatás nélkül elkezdtem nézni a sorozatot. Mert én - a kis kíváncsi - tudni akartam - ellentétben a kígyót-békát köpködő rajongókkal szemben - hogy mit láthattak a pasiban az alkotók, amiért őt választották Mr. Lepedőakrobata szerepére. Tévedni emberi, beismerni isteni dolog - és ezt nem önnön fényezésem miatt mondom -, és én meghajolva saját korlátoltságom előtt, ítélőképességem teljes tudatában (reméljük) kijelentem: Charlie Hunnam remek színész.
A sorozatban bemutatott teljesítménye, az érzelmi repertoárja, nemcsak alkalmassá teszik Christian Grey szerepére, hanem sokkal komolyabb szerep eljátszására is képesnek ítéltetik. Így az én állásfoglalásom az, hogy nagyon elszomorodnék, ha tényleg visszalépne, mert ha valami meg tudná menteni a filmet a teljes bukástól az Ő lenne. Főleg ha 16-os karikát kap majd a mozi. Akkor én egyenesen bojkottálni is fogom - szerintem kezdhetek készülődni. Egyetlenegy esetben megértem Mr Hunnam döntését - ha amiatt lép vissza, mert nem érzi a személyiségéhez, tehetségéhez, és komolyságához méltónak Mr. Szenvedekmertkeményazéletéseztszögesnyakörvveléskorbáccsalkompenzálom szerepét. Ha tényleg amiatt fog elállni a szereptől, mert a rajongók egy része kifogásolja Őt, akkor részemről Ő is majd szépen beáll a sorba, és leminősül a "nem rossz, színész, jó fenékkel" kategóriámba, a "nem kevés a hapsiban a fantázia, és olyan teste van, hogy..." polcomról. És mindezeken felül a végső tanulság pedig az, hogy akkor alkossunk véleményt, ha előtte igyekeztünk az adott dolgot, több szempontból is megvizsgálni, és megkíséreltünk a hisztinktől és "csak azért is" mentalitásunktól megszabadulva, relatíve előítéletességektől mentesek, részben objektívak maradni. Hát ezt ki kellett adnom magamból! 

Lezárásként még egyszer elnézést kérek mindenkitől, aki írt és keresett, és akinek nem válaszoltam eddig, és az átmeneti lendületvesztés miatt is. Reményeim szerint a jelenleg körülöttem burjánzó kaotikus állapot, ritka rövid időn belül normalizálódni fog, és akkor pótolni fogom minden lemaradásomat, mulasztásomat. Minden Kedves Olvasóm türelmét, és megértését addig is köszönöm.
Share: