Christina Lauren: Gyönyörű rohadék /2013/

Még mielőtt belemerülnék a könyv elmés kivesézésébe, két észrevételt szeretnék már itt rögtön az elején leszögezni - félek hogy elfelejtem. Hát hiába, akinek híg az agya...

Első:

Totális meggyőződésem ellenére - lehet hogy csak én vagyok teljesen dilinyós (sőt, több mint valószínű) - az első oldal után el kellett könyvelnem, hogy a "gyönyörű rohadék" nem a női főszereplő lesz, hanem a férfi főhős. Na ezen rögtön el is merengtem egy kicsit... Vajon miből is gondoltam én azt, hogy a "gyönyörű rohadék" csak és kizárólag nőnemű lény lehet? És nem fogjátok elhinni, de rájöttem hogy miből! Azok a bugyuta kereskedelmi adók, és azok nagy kedvenc brazil szappanoperái... hogy a ménkű csapná agyon azt, aki elindította ezt a hullámot... még valamikor időszámításunk előtt. Kezdtük először azzal, hogy a sorozatok címe a főhősnő neve volt: Isaura, Esmeralda, Rosalinda, Paula és Paulina - menten kiver a víz, hogy zsigerből emlékszem ilyen információkra. Megjegyzés: soha, semmilyen körülmények közt, nem néztem meg egy epizódját sem ezeknek a remekeknek! Még amikor a kétségbeesés kénköves poklának ikszedik bugyrában ültem, akkor sem. Vannak pocsék dolgok az életben, könyvek, filmek... aztán vannak azok amik nemhogy pocsékok, hanem egyenesen rémületesen, felháborítóan, otrombán buták, és értékelhetetlenek. Na ezek a sorozatok ilyenek. És én az ennyire elborult dolgokat élből bojkottálni szoktam. A tévém sikoltozna kínjában, ha akkora tiszteletlenséget követnék el ellene, hogy az áramkörein, és a folyadékkristályain hagynám átfolyni ezen típusú adatokat, akárcsak tíz másodperc erejéig is. Még besértődne, és nem volna hajlandó továbbműködni. És én szeretek jóban lenni a tévémmel. De kanyarodjunk csak vissza... szóval, miután megszoktuk, hogy minden hasonlóan igényes, végtelen hosszúságú, túldrámás agybaj címe a hősnő neve, a közvélemény - gondolom én - kezdte már megunni ezt. Azt nem hiszem, hogy a stratégiaváltás oka a brazil női nevek felélése lett volna... na de mindegy is. Jött a korszakalkotó megoldás, és átavanzsáltunk a következő hangzatos címekre, mint: 

Vad angyal;

Árva angyal;

Csacska angyal;

Édes, dundi Valentina;

Betty, a csúnya lány;

Igen, kicsit túl sok az angyal, de nekem a legdurvább betépés eddig a Klón c. valami volt... Halvány lila segédfogalmam sincs arról, miről is szólhat egy szappanopera, aminek az a címe hogy "Klón", de hogy határozottan nem is akarom megtudni, na az is biztos. Ezen felül még rémlik egy-két snitt valamelyik remekből, ahol a hősnő egy arcátlan, rosszakaró gonosz ribi... és a szinapszisaim már idomultak is: egy nem túl fantáziadús jelző + valami = női főhős. Képzelhetitek a döbbenetemet, amikor leesett a tantusz, hogy itt a "gyönyörű rohadék" kedves, tökéletes, markáns férfiúnk lesz. Ez sem nem előny, sem nem hátrány, csupáncsak egyszerű tényközlés.

Második:

Szerintem megint az én rendkívül beteg asszociációimból adódik, de a borítóra pillantva, azonnal Justin Timberlake jutott eszembe. Az állforma, a kartartás, a testalkat... még a nyakkendő vékonysága is... a szájforma nem klappol, ez tiszta... na de a többi. És ez azért nem túl jó hír, mert nem fogjátok elhinni, de nem kedvelem Justin Timberlake-et. Az úriember rajongóitól ezúton is elnézést kérek. Valószínűsíthető hogy az ellenérzésem ahhoz vezethető vissza, honnan indult a fiatalember. Fiúbandák, fiúbandák, fiúbandák... Az én szívem másokhoz volt lojális akkortájt, és mivel nem kaptam elég motivációt az elmúlt években ahhoz, hogy újra kelljen gondolnom az álláspontomat, így leginkább nem is érdekel sem a pasi, sem a körülötte zajló tömeghiszti. Mivel azonban a bölcsek szerint se, és szerintem se a borítóról ítéljünk meg egy könyvet, így ez a benyomás vajmi keveset nyomott nálam a latban, ezért lelkesen nekikezdtem az olvasásnak...   

"Egy ambiciózus gyakornok. Egy perfekcionista igazgató. És rengeteg indulat. Ismerje meg a történetet, amelynek blog előzményét több mint kétmillióan olvasták el online! 

Chloe Mills esze borotvaéles, mindent belead a munkájába, és éppen most szerzi az MBA-diplomáját. Egyetlen problémája van csak: a főnöke, Bennett Ryan, aki szigorú, korlátolt, tapintatlan és teljes mértékben ellenállhatatlan. A Gyönyörű Rohadék.

Bennett Franciaországból tért haza Chicagóba, hogy fontos szerepet vállaljon a családi médiavállalkozásban. Nem gondolta volna, hogy az az asszisztens, aki oly sokat segített neki innen, Chicagóból, míg ő külföldön volt, egy káprázatos, ártatlanul provokatív és végtelenül dühítő lény, akit mostantól mindennap látnia kell. A pletykák ellenére Bennett sohasem csípett fel nőket a munkahelyén. De Chloe annyira csábító, hogy már hajlandó érte kijátszani - vagy akár nyíltan felrúgni - a szabályokat, csak hogy megkaphassa őt. Az irodaépület bármely zugában.

Mikor az egymás iránti étvágyuk eléri a kritikus pontot, Bennettnek és Chloének dönteniük kell, milyen áldozatot hajlandók hozni, milyen nyereségért."

Kiadó: Lilith

Oldalak száma: 300

Ára: 3295 Ft

Pár oldal után két dolgot már el is könyvelhettem a siker mellett, és ezért külön kifejezném hálámat az írónőnek is:

1, Összetett mondatok - összetett gondolatok alkotják a téma vázát! Hihetetlen!

2, Latin és egyéb idegen eredetű kifejezésekkel is lehet találkozni a műben - végre nem éreztem úgy, hogy kötelező jelleggel hülyének vagyok nézve. Ledöbbentő sokkhatással ért fel az első ilyen élményem a könyv olvasása közben. Gondoltam is: mi a fene? Majd elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy az emberi értelem mégsem veszett el végleg a süllyesztőben.

A történetről nagy általánosságban elmondható, hogy sok újat nem tartalmaz, viszont a klisék közül nem a legrosszabb lett kiválasztva: főnök-beosztott katyvasz. Megunhatatlan. Külön említést érdemel az is, hogy kivitelezésében igényesnek, szórakoztatónak, és lendületesnek mondható. Ebből is igazolható az amit eddig is nem egyszer hangsúlyoztam már: attól hogy valami nem eredeti, még lehet nagyon jó. És ez a könyv - meglepő módon - tényleg jó.

Mindkét főhős gondolatait nyomon követhetjük, ami szintén teljessé teszi a képet, nem marad hiányérzetünk semmilyen fronton. Az is tetszett, hogy nem lacafacázik az írónő. In medias res beledob bennünket a dolgok közepébe - emiatt már a 20. oldal magasságában kamatyolunk. Nem mondom, hogy ez a tény rögtön felvillanyozott volna, de mivel eddig is ez volt a megszokott ütem, így nagyon nem is szóltam hozzá semmit. Úgy voltam vele, hogy vállrántás, és uzsgyi tovább... bár azért lábjegyzetben hozzáfűzendő, hogy némi lelkesedésvesztés sikeresen kísérte azt a vállrántást. Aztán ez a két, egymással kommunikációra képtelen idióta (tényleg azok, de a legjobb értelemben), elkezdenek alakulni, mint púpos gyerek a prés alatt, én pedig olyan jókat derültem magamban... Ha nem tucatszor éltem meg azt, amit ezek, életem folyamán, akkor egyszer sem. Az eltökéltség, miszerint többet nem (!), soha (!)... aztán mégis legközelebb amikor a helyzet adta... Másnap meg jött a párnagyömöszölős bujdosási kényszer. Ez az a fajta érzelmi hullámvasút, aminek minden pillanata képes valamilyen megmagyarázhatatlan perverz örömet okozni. Innentől már csak egy komoly aggodalmam volt, mégpedig: nehogy elszúrja az írónő a helyzet szerelmi részét. Nehogy átmenjünk bősz agonizálásba, mert akkor tuti meg fogok valakit tépni - leginkább magamat. És ugyan jött klisé, klisé hátán, mégis csont nélkül sikerült a szerzőnek az érzelmi szálat is szép kerekké fejlesztenie. Méghozzá nem egy helyen humorosan! És a csavar: menet közben a Büszkeség és balítélet járt a fejemben. Na nem azért, mert annyira hasonlít ez a történet arra, hanem mert a szereplőink rendre azért mennek el egymás mellett, mert meg vannak győződve arról, hogy a másik személyisége mennyire értékelhetetlen. A nő szerint a pasi bunkó - néha tényleg az, de szórakoztatóan az -, a pasi szerint a nő pedig leginkább egy jégcsap, aki még csak hírből sem ismeri a kedvességet. Aztán győz a kémia, majd a józan ész, és szépen fokozatosan mindketten rájönnek, hogy elhamarkodottan ítéltek. A szerelem szárba szökken, a világ ismét teljes szépségében pompázik, és mindenki boldog. Még én is!

A szex a szokásos jellemzőkkel bír a könyvben. Néha kicsit mocskos, de inkább vulgárisan, nem ténylegesen... ennek megint csak igazán örültem. Végre szembekerültem a heves kufirccal, análtágító, bilincs, és liternyi síkosító nélkül. Szokatlan volt.

Összegezve, Christina Lauren története megvett, vevő vagyok a széria további kötetire is. És ha csak egy kis igazság van a földön, akkor a következő könyv Gyönyörű idegen címmel még idén meg is fog jelenni. Legalább végre valami, amiért egy kicsit lelkesedhetem...

Értékelés: 7 pont         

Tovább

Jennifer L. Armentrout: Vetkőzik a tanú /2013/

Hát ha valaminek nem volt semmi értelme, akkor ez az a könyv. Vannak azok az irományok, amiket szívesen olvas az ember, mert lendületesek, tartalmasak, szórakoztatóak. Meg nem tudom mondani mikor találkoztam utoljára ilyen könyvvel, de határozottan emlékszem rá, hogy volt rá példa a múltban. Kár, hogy már nem tudom, még csak érintőlegesen sem behatárolni, milyen is a katarzis élménye... Aztán vannak a pocsék könyvek ugyebár, amik kínszenvedést okoznak, miközben igyekszik az ember az agyába erőszakolni azon betűk csoportját, amikre építkezik a "mű". Tapasztalati faktor tekintetében, ezek a könyvek meglehetősen gazdagok, mert állandóan újdonságokat találhatunk bennük, amennyiben figyelmesen olvasunk. Például megtudhatjuk hogyan is lehet teletömött szájjal, a kéj csúcsán a másik fél nevét sikoltani... vagy hogy milyen magatartásbeli problémák, milyen előzmények után keletkezhetnek. Ha egy nő szexualitását tekintve határozott, vagy ha egy férfi kicsit akaratosabb a kelleténél, akkor már mindannyian tudjuk, hogy ez csak és kizárólag a háttérben megbújó nemi erőszaknak köszönhető. Sőt ezen irományok feladják a leckét nyelvtanügyileg is rendesen - a világ összes szinonimáját összecsoportosítják a közösülés, és az ebben a tevékenységben résztvevő testrészek megnevezését illetően. Persze nem egy könyvben van minden összegezve - mert az úgy túl egyszerű, mi több, túl pihentető volna - hanem legalább húsz különböző "műben"... így némi szorgalom, és eltökéltség szükségeltetik az adatok feldolgozásához, és kiértékeléséhez, és aki szorgalmas, mindenképpen elkönyvelheti a folyamat végén, hogy egyáltalán nem érte meg. Nem sok értelme van az egésznek, gondolhatnánk teljes joggal, én mégis azt állítom, hogy még mindig több értelme van, mint egy "semmilyen" könyvet olvasni. És hogy milyen is a "semmilyen" könyv? Olyan mint a Vetkőzik a tanú.

Madison Daniels kölyökkora óta rajong bátyja legjobb barátjáért, Chase Gamble-ért. Mindenki úgy véli, tökéletes párt alkotnának, ám van két komoly probléma: egyrészt Chase megfogadta, soha nem kezd komoly kapcsolatot, másrészt négy évvel korábban, egyetlen éjszakára túllépték a barátság határát, és azóta állandóan civakodnak.

Madison bátyjának esküvőjén azonban mindkettejüknek részt kell vennie, ezért erre a hétvégére tűzszünetet hirdetnek az ifjú pár kedvéért. Ám a nyugalomnak vége, amikor kiderül, hogy szervezési hibák miatt két éjszakát kénytelenek összezárva tölteni egy nászutas-lakosztályban. Ráadásul sorra történnek a „balesetek”, amelyekkel a kedves család próbálja bebizonyítani, hogy a két fiatal közötti szenvedély másra is jó lehet, mint állandó harcra. Hacsak Madison és Chase előbb meg nem fojtja egymást…

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 227

Ára: 3499 Ft

Ha az előző olvasmányra azt mondtam, hogy erősen húz a Harlequin kiadó által forgalmazott gyönyörűségekre, akkor jelen könyvünkre gond nélkül leszögezhető azaz állítás, miszerint nemcsak hogy hajaz rájuk, hanem egyenesen és totálisan ugyanolyan. Mind hosszát, mind tartalmát tekintve. És mérhetetlenül unalmas. Dög unalom... Míg olvastam, mínuszba fordult a pulzusom, és majdnem belefulladtam a levendula illatú fürdővizembe. Pár mondatban felvázolnám az alaptörténetet szemléltetésképpen, hogy mennyi fontos információra kellett guvadó szemmel ügyelnem a történetvezetés folyamán. Szóval van a hősnő Madison, és van a hős Chase. Gyerekkoruk óta ismerik egymást, együtt nevelkedtek, hősünk a hősnő bátyjának a legjobb barátja. A srác klubtulaj - fantáziadús... -, hölgyeményünk pedig valamilyen könyvtárosi munkát lát el - itt feszül az első és már jól megszokott ellentmondás. Ilyenkor amúgy tényleg el szoktam gondolkozni. Miért hiszik azt az írónők, meg úgy általában a nők, hogy a délceg, és frenetikusan fantasztikus, tökéletességében utánozhatatlan pasik, csak és kizárólag a hasonlóan frenetikusan fantasztikus, és tökéletességében utánozhatatlan nőket kedvelik? Ha csak egy napig engednénk egy nőnek, hogy egy pasi agyával gondolkozzon... Megint lehet hogy bennem van a hiba, de a környezetemben fellelhető pasik, soha ebben az életben nem kategorizáltak ennyire meredeken. Van olyan, aki a csendesebb lányka után, egy karakán kiscsajt csípett fel. Az egyik magas volt, és vékony, a másik töltött galamb típusú... és akkor mi van? Egyszer nem hallottam az érintett férfiút panaszkodni. És ha már könyvtárosok... tíz pasiból legalább hét vonzónak találja az intellektuális kisugárzású, könyvtáros és/vagy titkárnős nőket. Ez valamilyen egyetemleges komplexus lehet a pasiknál, ami az iskoláig vezethető vissza... a tiltott gyümölcs, a tanárnő, akit nem lehet megtömni, de azért legalább egyszer mindenki fantáziálgat róla. Plusz még ott van a nehezen levetkőzhető kényszer a csábításra, megrontásra, karöltve az örök költői kérdéssel "vajon mit tudhat ez a lányka, bugyogó nélkül?". Röviden: a pasik zöme kihívást lát egy csinos kis szarukeretes szemüvegben. De visszakanyarodva a történethez... egyszer valamikor évekkel ezelőtt ezek az ütődöttek majdnem összefeküdtek, de csak majdnem, és azóta nem találják a helyüket, és ott kerülik egymást, ahol lehet. Bánatukra hősnőnk bátyja úgy dönt, hogy megnősül, és főszereplőinket kérik fel tanúknak, ezáltal segítve a Sorsot az elkerülhetetlenben. Oké, kicsit lapos is a sztori, illetve annyian és annyiszor feldolgozták már, hogy azt nehéz volna összeszámolni, mégis azt kell mondanom, amit mindig is mondani szoktam: attól hogy nem eredeti, még lehet nagyon jó. Na igen, csakhogy ez a könyv nem az a könyv...

Klisé 1.

Elkeverednek a szobafoglalások, így hőseink kénytelenek egy ideig egy szobában rostokolni, ami ráadásul egy volt nászutas lakosztály, szív alakú ággyal... - kérdem én: miért? Miért kellett ez ide?

Klisé 2.

Hölgyeményünk autója az odafelé vezető úton defektet kap - kellett egy helyzet, amikor is hősünk fehér paripán bevágtatva, kihámozhatja hősnőnket szorult helyzetéből, értem én... de nem volt ettől jobb ideája az írónőnek? A hajamat téptem, amikor kialakul a szituáció, és hősnőnk az apjával történő telefonos segítségkérés közben úgy fogalmaz, hogy "beszopott a kerékkel". Mire a drága papa, a villásreggeli közben ezt sikeresen kommentálja is a vendégsereg felé, méghozzá olyan módon, hogy "Maddie beszopott valamit". Marha vicces... Persze hősünk megérkezésének a pillanatában, azzal az ürüggyel magyarázza a megjelenését, hogy látnia kellett "mit szopott be Maddie". Mint mondottam volt, marha vicces. Olyan erőltetett volt, hogy kedvem lett volna megcsócsálni a könyv gerincét kínomban.

Klisé 3.

Borospince látogatás közben hőseinket véletlenül bezárják. Mindenki kijut a pincéből, csak ők nem. És természetesen senkinek nem tűnik fel a családtagok közül, hogy kevesebben vannak, mint kellene. Ismerve az anyámat velem ilyen csak akkor fordulhatna elő, ha készakarva ezt akarnám. Ha időben leértesítem szegényt arról, hogy csábítási terveim keretein belül, önszántamból bent fogok rekedni a pincében, méghozzá ezzel és ezzel, így lehetőség szerint ne kezdjen el keresni, és főleg ne kezdjen aggódni. Amennyiben ezt a momentumot kifelejteném a tervből, akkor édesanyám jó kotlós módjára szorgalmasan terelgetne nagy lelkesen a következő program felé. És nem azért mert nem bírna ellentmondani a kényszernek, hanem egyszerűen csak azért, mert szülő, és mint olyan megvan győződve arról, hogy felelősséggel tartozik irányomban (még mindig), és a barátaim irányában is, és ott helyszínen kapna szívszélhűdési rohamot, ha valamelyikünk valahol véletlenül lemaradna. Így számomra nehezen értelmezhető ez a szituáció... Na jó, a teljesség kedvéért megjegyzendő az is, hogyha édesanyám úgy látná jónak, hogy bezár egy pasassal egy pincébe, akkor minden további tökölés nélkül be is zárna... és tenné ezt a legnagyobb lelki nyugalommal, és teljesen szándékosan. A hangsúly azon, hogy véletlenül soha ebben az életben nem tudnék hasonló helyzetbe kerülni, még ha akarnék se. Egyenesen szánom szegény hőseinket, amiért ilyen hígagyú családtagjaik vannak.

Klisé 4.

Hősnőnk a fentebb említett történések miatt, pár pohár bortól becsiccsent, újabb remek alkalmat biztosítva ezzel hősünknek, hogy megmentői szerepben tündökölhessen. Remek. Az izgalom kezd a tetőfokára hágni.

Klisé 5.

Az ominózus összefekvés után kialakul a teljes egyet nem értés. Hőseink képtelenek az értelmes kommunikációra, így a könyv vége felé aggódhatunk vakulásig, hogyan is fognak ezek ketten összejönni. Aztán ahogy az lenni szokott, hősünk berobog hősnőnk munkahelyére, és hangzatosan bocsánatot kér tuskósága miatt (nem volt egy szinttel sem bunkóbb a nagy átlagnál...), majd szerelmet vall, a már mindenki számára túlságosan ismerős érzelgősséggel. 

Szóval a könyv nem az eredetiség, és ötletesség mintaképe, de még minidig azt mondom, hogy nem is lenne elvárás hogy az legyen. Bár szerintem egy igazán jó író, a fantáziája miatt lesz igazán jó író, nem pedig a konkurenciáktól el-elcsórt tömegjelenetek miatt... de legyen. A legnagyobb baj a könyvvel az, hogy el lehet aludni az olvasása közben. Leginkább nem szól semmiről, de az hosszú oldalakon keresztül ki van fejtve, hogy milyen cudar is hőseink sorsa, merthogy mennyire szeretik egymást, de nem lehet, mert a család, meg a szülők... meg senki nem elég jó senkinek... blablablabla. Műhiszti. Az egész történet nem más, mint egzakt tudománya annak, hogyan csináljunk a bolhából elefántot. Ráadásul egy olyan erotikus könyvről beszélünk, ami nem erotikus. Összesen egy tényleges reszeléses jelenet van benne... van vagy három csókolózós... és egy taperolós, amikor is leginkább nem történik semmi. De hála annak a magasságosnak, az kiderül ennyi alatt is hogy hősnőnk nem szeret bugyit viselni. És persze az is hogy hősünk "hatalmas"... akkora dorongja van szerencsétlennek, hogy amikor merevedésnek indul, akkor rendszerint elájul szegénykém... - ez persze nem így van, de nem bírja már ki a gúnyos oldalam, hogy ne kezdjen el hangosan véleményt nyilvánítani. Szóval nem, határozottan nem fogom soha újraolvasni ezt a remeket. Nem fogom kincsként őrizni, leginkább szeretném elfelejteni, hogy valaha is elolvastam.

Értékelés: 4 pont

Tovább

Virna DePaul: Rossz testvérrel ágyba bújni /2013/

Az előzményekben tapasztalt mélyrepülések megtanítottak már arra, hogy az acélidegzeteimet teljes fegyverzetbe állítva álljak neki egy ilyen könyvnek. Az ilyen típusú könyveket körülburkoló problémák halmaza meglehetősen komplex, kezdve az áruknál, folytatva a tartalmukon át, a kivitelezés gyatra mivoltáig. Amin legelőször elmerengtem miután a kezembe vettem eme irományt az volt, hogy lassan már rá sem ismerek az Ulpiusra. Oké, értem én hogy most az erotikát körbetáncoló divathullámot igyekeznek minden erejükkel meglovagolni, csak a mikéntjükkel vannak komoly gondok. Két véglet közt csaponganak a kiadványaik. Vagy értékelhetetlenül borzalmasak, bármely kritériumot is figyeljük, vagy egyáltalán nem illenek a kategóriába, és egyedül csak töltelékként funkcionálnak. Helyesbítenék: az egész műfaj töltelékként kezd funkcionálni, hol rémes, hol pocsék módon. Jelen történet hosszát figyelembe véve (198 oldal), a legkomolyabban kijelenthető, hogy ez nem könyv. Inkább novella, vagy füzet - mint mondjuk a Harlequin gondozásában megjelenő Romanák, Júliák, és Tiffanyk. Megjegyzem mind történetileg, mind kivitelezésügyileg is beleférne eme mű az előbb említett kiadó repertoárjába. Így nem értem, hogy:

1, miért is vásárolta meg az Ulpius a jogát ennek a könyvnek - mivel sehogy nem illik az arculatukhoz;

2, miért is adja olyan horribilis áron, ahogy adja - a Harlequin által piacra dobott "irodalom" fele annyiba kerül, mint ez;

3, és a legfontosabb: mi a fenéért is gondolkozom már megint ilyeneken?

"Melina Parker-t ismét dobják, így az ágyban tapasztalatlan lány gyerekkori barátjához, Max-hez fordul segítségért, hogy megtanulja, miként lehet vadmacska a hálószobában.

Ám egy éjszaka más ágyába téved, és véletlenül Max ikertestvérétől, Rhys-től vesz szenvedélyes leckét."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 198 - ha nem számítjuk a reklámokat

Ára: 3499 Ft

Lényeg a lényeg: Virna DePaul könyve még a legjobb indulattal sem nevezhető egy átlagos romantikus irodalmi alkotásnál többnek, és semmivel sem erotikusabb, mint az ebben a kategóriában megszokottak. Így nem értem a 18-as karikát a borítón, és a könyv ára a legkisebb összhangot sem mutatja a tartalommal, és a kivitelezéssel. A megdöbbentő ezen felül már csak annyi, hogy annyi elolvasott erotikusnak csúfolt remek után, még mindig nem tudok határozottan megnevezni egyet sem, amiben minden a megfelelő arányban teljesült volna számomra. Ahol voltak érzelmek, ott vagy a történetvezetés lett elszúrva, vagy a fogalmazásnak voltak otromba nagy hiányosságai. Ahol a szexjelenetek hozták volna az elvártat, ott az érzelmi rész borult, és volt amikor ezzel párhuzamosan az előbb említett másik kettő is. Jelen "könyvünknél" a történetvezetés egészen stabilnak mondható, a fogalmazásba nem nagyon lehet belekötni, az érzelmi rész... na erről majd egy kicsit később. De ami a legfeltűnőbb: alig van benne szex. Így könnyűszerrel levonható a következtetés: ha egy könyv ebben a kategóriában mutat némi értelmet, ott nem fog teljesülni az "ereszd el a hajamat" típusú hancúrkodás, és fordítva, ha teljesülni fog a ház oldalfalát lebontó kamatyolás, akkor tuti hogy két káposzta érzelmi készségeit fogjuk emellett párhuzamosan megélni. A kérdésem pedig: ennyire nehéz ötvözni a kettőt? Kerek érzelmi háttér mellett, ennyire problémás eget rengető szexet produkálni? Ha egy nőt úgy megkettyintenek, hogy a térde csuklik miatta össze, akkor azt már meg kell indokolni, nemi erőszakkal, miegymással? És ez normális? És ha egy nő szerelmes, akkor az csak és kizárólag szeretkezhet? Lassan, komótosan... mindenféle enyhén perverz mutatvány nélkül? Még jó hogy az életben ez nem így működik, mert akkor komoly bajban lennék. A romantikától nagy általánosságban, rekord rövid idő alatt kapok rángógörcsöt... a szex pedig... nos... maradjunk annyiban, hogy nem szeretek unatkozni, és hogy közhelyes legyek: a változatosság gyönyörködtet.

Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, már az első pár oldalon megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy attól nem kell majd remegve tartanom, hogy fogalmazási bakik tömkelegével leszek kénytelen harcolni. Már egy jó pont, de ezzel párhuzamosan, azt is el kellett könyvelnem, hogy nem is fog annyira felcsigázni a dolog mint szeretném. Egy kis egyediséget is sikerült felfedeznem, mivel főhősünk a megszokottakkal szemben nem vállalati mogul, és nem exkatona, hanem bűvész. Írónőnk Copperfield David párti lehetett valamikor egykoron, de ebbe azért nem kötünk bele, mert végre valami más. Végre nem fordulunk ki teljesen a világ normalitásának talajáról, csak egy kicsit fölötte lebegünk, de nem kényelmetlen módon. Mindazonáltal azt is szükségszerű megjegyezni, hogy maga a történet nem kevés infantilizmust hordoz, karöltve az általam olyan nagyon kevéssé preferált túlromantikával, amikor is az érzelmek mélysége és hevessége szinte minden második mondatban hangsúlyt kap. És akkor még ott van a kedvenc körkérdés is: nők kontra önbizalomhiány. Ezt a témát azért kedvelem, mert meggyőződésem, hogy a nők saját maguknak okozzák ezt a bajt. A sok divatlap, meg a rengeteg csokira szolizott, gyantázott, hetyke cicikkel, és hosszú fényes hajjal rendelkező "tökéletes nő", megteszik a hatásukat. A vicces az egészben az, hogy a pasik nagy része nem ennyire bonyolult. Persze mindegyiknek van egy alapvető elképzelése, de az még csak nagy vonalakban sem fedi azt amit a nők gondolnak, vagy hisznek. Szóval röviden: a nők generálják saját maguknak a teljes arzenálját a komplexusaiknak, ami olyan mérvű feszültséget is eredményezhet, hogy a kritikus pillanatban a kérdéses hölgyemény, ahelyett hogy a kedvese acélos izmaira fókuszálna, és csodákat előidéző nyelvére és kezére, azon morfondírozik, hogy akkor most vajon nagynak tartja-e a csípőjét az illető férfiú, vagy lógónak-e a melleit - és gondolja mindezt akkor is, ha a csípője úgy jó ahogy van, és 75B-s melltartót hord. Ha ez nem butaság, akkor nem tudom hogy mi lenne az. Ha egy pasi kijelenti, hogy vonzónak talál egy nőt, akkor azt vonzónak találja, és kész, pont. Amikor le fogja vetkőztetni a kérdéses hölgyet, akkor pont nem az fog járni a fejében, hogy "né'má' ennek 1,176 %-kal szélesebb a csípője, mint az előírt, és kicsit szögletesebb is, mint kellene... nem is beszélve a derekáról, ami nincs is... szóval már el is ment a kedvem, erre a látványra képtelen leszek felizgulni...". Inkább - eddigi tapasztalataim alapján - valami olyasmi fog az érintett férfiú agyán átkackiázni, hogy "Jesszus... bimbó... nedves... meleg... húúúú, ez igen... de jó... ha nem engedi el azonnal... " és a többi, és a többi... Mint ahogy szerintem jó esetben senkinek nincsenek túl összetett gondolatai, amikor felhevült testtel éppen kielégülni készül. Az már sokkal hervasztóbb lehet a libidóra nézve, ha a felek közül bármelyik, látványosan nem élvezi a dolgot. Elmereng, fekszik mint egy darab fa, nyűglődik, kifogásol ezt vagy azt, nem bírja elengedni magát, vagy éppen túl színpadiasan engedi el magát, túljátssza a szerepét, kompenzálandó a benne dúló bizonytalansági faktort. A szex egyik nagy lényege a nem gondolkozás, az ösztönösség, ahol nem igazán szabad helyet hagyni a kontrollnak, és aki még itt is saját magával van elfoglalva, az ne csodálkozzon ha a végén az aktus kárba vész. Bárki képes oltári jót szexelni szerelemmel, vagy akár anélkül is, mint a legtöbb dolog estében, itt is minden agyban dől el. És szerintem buta az a nő, aki arra építi saját maga megítélését, hogy az aktuális szeretője, vagy párja milyen véleménnyel van róla. A dolog szerintem fordítva lenne helyes. Egy nő legyen tisztában saját magával, előnyeivel, hátrányaival, értékelje magát eszerint, és soha ne mások tükrén keresztül sorolja be magát valahová, mert akkor fals lesz a kép, és minden nemű belső vívódása Murphy törvényei szerint majd a legalkalmatlanabb pillanatban fog a fejére visszaszállni. Ugyanezen "tükrös" megállapítás szerves részét képezik a barátnők is. Ismerjük a nőket, főleg a jóindulatukat. Soha nem voltam képes megérteni, miért kell egyes típusoknak az, hogy olyan udvartartást gyűjtsön maga köré, ami a saját feltételezett fényét erősíti. Ez csak egyvalamire jó: a kérdéses típusú hölgyemény egója bősz szárnyalásba kezd, míg az udvartartás egója megbarátkozik a "beosztott" titulussal, ezáltal csorbul. Részemről az igazság: minden nő értékelhető, mindenki máshogy, mert ugyebár nem vagyunk egyformák, és a vonzalom úgyis kialakul, ha ki kell neki. Én sem vagyok tökéletes, mint ahogy senki más sem az, de soha nem is akartam az lenni, és ugyan vannak tőlem sokkal "szebbek" - szép számmal méghozzá - mégsem érzek kényszert arra, hogy leálljak versenyezni velük, mert nekem egyszerűen nem kell az, ami nekik van. Nem dilemmáztam soha a szerelem, és szex kérdésein. Tettem azt amit tettem, úgy ahogy jónak ítéltem, és vállaltam a következményeket minden döntésem után. Nem kavartam be senki magánéletébe, nem ácsingóztam olyan pasi után, aki semmi érdeklődést nem mutatott irántam... akivel pedig jelentkezett az a bizonyos plusz, meg vonzalom, meg vágy, meg az isten tudja még mi minden más... nos azzal előbb-utóbb mindig sikerült szintet lépnem. Aztán a többi pedig történelem. Nem gondolkoztam egy heves éjszaka után azon, hogy most mennyire voltam jó, vagy rossz. Nem csikartam ki senkiből szerelmi vallomást kötelező jelleggel, és ha valami nem úgy alakult, mint ahogy vártam, akkor elkönyveltem a félresiklást, és éltem tovább az életem. Nem vagyok az a nagyon hősszerelmes fajta, így nem is nagyon sikerült eddig komolyan megborulnom egy kapcsolat nem kialakulása, vagy éppen kihűlése miatt. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a férfiakat, akiknek a véleménye olyan befolyással van, vagy volt rám, hogy egyáltalán vettem arra a fáradtságot, hogy elgondolkozzak a dolgon. Ha nekem valaki azt mondta volna valamikor a múltban, hogy "drágám, pocsék szerető vagy", akkor én ezt nemes egyszerűséggel válaszra sem méltatom. Mert tudom, hogy nem igaz, mert ismerem magam, és a határaimat, és tudom mire vagyok alkalmatlan, mire vagyok alkalmas. Történetesen a szex pedig egy olyan szakasza az életnek, ami:

1, nem vetekszik az atomfizikával;

2, nem megtanulni kell, hanem átérezni, és hagyni hogy az ösztöneid vezéreljenek - ergo erre bárki képes, ha engedi az agyát kikapcsolni.

És szent meggyőződésem, hogy nem arra kell szex közben fókuszálni, hogyan igázd le a másikat, és kápráztasd el, hanem arra hogy mindenkinek, minden jól essen. Ha nem tudod kiismerni a párod reakcióit, akkor kérdezz! A szex nem néma játék, lehet közben beszélgetni... elmondani mit kívánsz, rákérdezni, hogy amit csinálsz az éppen jó-e, vagy sem. Itt is múlhat sok minden a kommunikáción, akár verbális, akár másfajta. Szóval még mindig nem értem, miért is kell ezt ennyire agyonbonyolítani. És a legjobb, hogy a könyvben a hősnő, azért kéri meg a gyerekkori barátját, hogy feküdjön le vele, hogy  megerősítse az önbizalmát, és a felmérje a technikai készségeit. Ezzel két komoly baj van:

1, házi nyúlra lövöldözni, csak abban az estben szabad, ha biztos, hogy az általa kapott nyereség magasabb, mint a bonyodalmak okozta veszteség. Fel kell mérni az ár/érték arányt, méghozzá komolyan. Ezt bőven a tapasztalat mondatja velem, mert az én házi nyulaim előbb-utóbb vagy így, vagy úgy, de sortűz alá kerültek. Még szerencse, hogy az én állományom már ismer, és tud kezelni, és viszont, így maradandó károsodás nélkül ki is lett heverve, minden ilyen jellegű, nem feltétlenül minden esetben átgondolt kanyar az életemben.

2, csak és azért lefeküdni valakivel, hogy lássuk milyen is az, és kísérleti szempontból vizsgálni az egészet, mint egy folyamatot - már megbocsásson az ég, de ez egy marhaság. Aki így megy neki egy heves éjszakának, az ne csodálkozzon azon, ha dugába dől az egész. Hogy ez egyáltalán megfordul a hősnőnk fejében így, közel harminc évesen, diplomásan... hadd ne mondjak rá semmit.

Ezekből az okokból kifolyólag, ugyan szórakoztatott a könyv, de a hitelességét, mint olyat nem tudtam nem megkérdőjelezni. És ezért nem egyszer el is fordultam a lényegi mondanivalótól, és olyan kevésbé lényegi dolgokon kezdtem el  tökölni, mint: mi értelme van az ízesített óvszernek? Komolyan mondom, szerintem az ízesített gumi a világ egyik legnagyobb ellentmondása. Oké, ízlések és pofonok, de... ha nagyon mérlegre kellene tenni egy eperízű latexdarabot, amin olajos állagú síkosító van (aki nyalogatott már vazelint az szerintem tudja mire akarok kilyukadni), és a naturalisztikus valóságot, hát akkor én maradok a "back to the nature" elmélet mellett. Másrészt pedig... ha pasi volnék és azt mondaná nekem a kedves, hogy csak óvszerrel hajlandó lecummantani, nézzétek el nekem, de olyan harsányan röhögném ki, hogy tuti faképnél is lennék hagyva. A pasiknak sincs semmi "védőszerkezet", amikor orálisan kényeztetnek egy nőt. Ahogy kell, mindent megkapnak tőlünk, miközben élvezetet okoznak, mégsem hallottam egy pasitól sem eddig sosem, hogy "fúj, ez milyen undorító". Nem is tudom hogyan reagálnék arra, ha egyszer egy pasi azt mondaná nekem, hogy csak bugyin keresztül hajlandó szeretgetni, merthogy ott nedvek vannak, amiket visszataszítónak talál... Hát lehet hogy egyszerűen csak lesápadnék... és hogy nem esne jól a dolog, az is biztos. Szóval megértem azon férfiak tömegét, akik homlokukon a kérdőjellel kezelik az ízesített óvszer kérdését, mivel én sem értem benne a rációt. Oké, szélsőséges esetekben bizonyos betegségek megelőzése érdekében, lehet hogy van haszna, de erre meg csak annyit tudok mondani, hogy aki aggódik az egészségéért, az ne keféljen mindenkivel eszetlenül. 

A következő hasonlóan lényegi kérdés, ami megragadott, az a szeméremszőrzet gyantázására irányuló pármondatos kitekintés volt a könyvben. Hölgyeményünk szív alakúra gyantáztatja szeméremdombján a bundát. Aucs. Hát akkor sem tudom mit csinálnék férfiként, ha egy szív alakú fazonnal találnám szemben magam. Valószínűleg akkor is harsányan kacagnék. De nem is ez a lényeg, hanem ez:

"... aztán lassan egyre lejjebb haladt az ágyékáig. - De be kell vallanom ez a szív átkozottul szexi.

- Akkor megér egy kis kellemetlenséget."

A gyantázás, mint "kis kellemetlenség"... ebből is tisztán leszűrhető, hogy írónőnket tuti, hogy soha ebben az életben nem gyantázták még le érzékeny helyeken. Az nem "kis kellemetlenség". Az egyenesen borzalmasan fáj, és utána órákig ég tőle a bőröd, és még két nappal később is csak bajosan bírod viselni a bugyit... de legyen. Elfogadjuk. "Kis kellemetlenség". Azért nem egészen arról van szó, hogy kiritkítják a szemöldököd...

Nem túl meglepő módon az érzelmi sokkot sem sikerült megkerülnöm. A biztosítékaimat kiverő párbeszéd, idézem:

"- Szóval szeretsz? (hogy ezt a mondatot soha nem tudjuk megkerülni...)

Melina bólintott.

- Már évek óta.

- Szerelemmel szeretsz, szerelmem?

- Szerelemmel, szerelemem. - visszhangozta a lány."

"Szerelemmel szeretsz, szerelmem?" - hah! Na ilyen nincs. Egyszerűen nincs olyan pasi a földön, aki ezt így ebben a formában kérdezné meg. Legalábbis olyan pasi biztos nincs, akinek az ereiben tesztoszteron csörgedezik. Meg is ijednék, ha egyszer az ellenkező nemből valaki ezt kérdezné tőlem. Rögtön az futna át a fejemen, hogy ez most vagy sorozatgyilkos, vagy csak technikailag férfi. Egy biztos, sikítva menekülnék az ellenkező irányba.

Amúgy sikerült kiakasztania a szópárbajos játéknak is. Azért ne akarjuk már bemesélni az olvasóknak, hogy egy majdnem harminc éves felnőtt nő, képtelen obszcén kifejezéseket kiejteni a száján pirulás nélkül. De ezzel szemben alig pár oldallal később lovaglóostorral a kezében, és középen felsliccelt bőrszerkóban nyomja a dominát. Persze minden nehézség nélkül. Ekkor már nem is pirul. Hááááát hogyne...

Összegezve, a könyv egy egyszeri romantikus história, térképvázlattal mellékelten a nőket leginkább foglalkoztató kérdések halmazáról, és a szokásos önértékelési problémákról. Megspékelve a már megszokott "hogyan beszéljük meg mindennemű kínjainkat a barátnős klikkünkkel" klisével, és a határozott hozzáállású, tökéletes megjelenésű, tökéletes szexuális teljesítményt nyújtó, tökéletes főhőssel - aki ugyan nem volt idegromboló, de akinek a személyisége nem is volt annyira felcsigázó, hogy rajongásba tudjak tőle fordulni. Abból a szempontból langymeleg élmény a mű, hogy annyira nem rossz, hogy most oldalakon keresztül pocskondiázzam, de annyira nem is jó, hogy dicsérni kezdjem. Egynek elmegy.

Értékelés: 5 pont

Tovább

Jennifer Ashley: Lord Cameron bűnei (Mackenzie fivérek 3.) /2013/

Gondolom mindenkinek az életében vannak szakaszok. Alapjából vagyunk, akik vagyunk, de az események befolyásolják a természetünket, jellemünket, és bár az alapvető tulajdonságaink változatlanok maradnak, a helyzetekhez való hozzáállásunk, a gondolkodásmódunk idővel változik. Lehet hogy észre sem vesszük, hogy milyen nagy mértékben, mivel a változás lassú. Aztán történik valami. Meghallunk egy zenét a régmúltból, megérzünk egy illatot, megtalálunk egy már elfeledett tárgyat... és szó szerint letaglóz bennünket a felismerés, hogy már nem azok vagyunk, akik évekkel ezelőtt voltunk. Ha mázlink van, akkor a visszatekintés után, játszi mosollyal az ajkunkon nyugtázzuk, hogy igen volt ilyen is, de ami most van az sem éppen rossz. Ha nincs mázlink, akkor döbbenten ébredünk rá arra, hogy régi valónkhoz mérten mennyit vesztettünk. Az ártatlanságunkból, a reményeinkből, a csodákba vetett hitünkből. Mindenkinek az életében előfordulnak mélyrepülések. Nem lehetünk statikusan, és állandóan boldogok, kiegyensúlyozottak, és bizony amikor kemény helyzet elé állít bennünket a sors, akkor kellenek azok az emlékek, amik felhívják a figyelmünket arra, hogy bármi is történjék, egy dolog kikezdhetetlen kell hogy legyen: az önmagunkba vetett hitünk, és a tiszteletünk saját elveinkkel szemben. Talán erről is szól leginkább az élet, nem? Problémamegoldás, körültekintéssel. Hogy a körültekintésben csak magunk vagyunk, vagy a környezetünkben található fontos személyek is... hát ez mindenkinek a saját személyiségétől, morális-erkölcsi rendszerétől függ. Szeretnék bízni abban a gondolatban, hogy az emberek többsége nem önző, de sajnos a gyakorlat rendre rám cáfol. A remény pedig a leghálátlanabb dolog az univerzumban. Nem ad semmilyen biztosítékot, leginkább csak van, de minek, sokszor okoz felesleges fájdalmat... és mégsem tud leszokni róla egyikünk se. De a legnagyobb fegyver is egyben, hisz voltak emberek, akiknek a kezében a legerősebb motivációként funkcionált, és olyan haladást sikerült ezáltal eszközölniük, aminek következtében én most egy kényelmes ágyban pihengetve, egy notebook-on írogathatok, a hűtőmben étel, a fürdőszobámban víz, és jóval több mint két ruhám van. Ehetek csokit, ha kedvem szottyan, elmehetek moziba, vagy éppen olvasgathatok. Ha lebetegszem, akkor van gyógyszer, ami meggyógyít (persze akadnak kivételek, de azért lássuk be, az orvostudomány ma már csodákra képes), szülhetek, méghozzá úgy, hogy statisztikailag a valószínűsége annak, hogy vagy nekem vagy a gyermekemnek baja esik, meglehetősen alacsony. Oltások vannak szinte már mindenre. És - a reggeli tömegközlekedésen fellelhető illatállomány ellenére - tiszták vagyunk, mosakodhatunk, ha akarunk naponta többször, nem peregnek ki a szánkból a fogaink a skorbuttól, és az átlag életkorunk is már dupla annyi, mint az ókori egyiptomiaknak volt. Ez a kényelem sok előttünk élt ember reményének, és izzadságos, véres munkájának köszönhető. Hogy ennek mi köze van a könyvhöz? Közvetlenül leginkább semmi, de... Ma elém került, egy régi, általam kedvelt fiúbanda (nem találgat, hogy melyik, nem röhög, és főleg nem kezd el fintorogni) első albuma. Nem bírtam megállni a késztetést, és elkezdtem meghallgatni. Ez közvetlenül Jennifer Ashley könyvével, veszélyes elegyet alkotott, mélységesen elvarázsolt, és egy már nagyon régen elfeledett önmagamhoz vezetett vissza, amitől először nevethetnékem támadt. Majd kirázott a hideg. Aztán elkezdtem élvezni, és egy kicsit sajnálni is... Sajnálni, hogy bizony én is elfelejtettem dolgokat. Elfelejtettem milyen egyszerűen csak hinni, biztonsági háló és pesszimizmus nélkül. Milyen előítéletek nélkül rácsodálkozni a világra. Hogy milyen is voltam, amikor még vágytam a romantikára. Amikor még a mesék éltek bennem. Csalódtam volna? Persze, hogy volt olyan is, de ez olyan mérvű lett volna, ami megkeserített? Ami miatt megfásultam? Nem érzem fásultnak magam, csak realistábbnak, mint a kezdetekkor. Nem is ez volt, ami végül is elgondolkodtatott. Nem érzek zavart a rendszeremben, saját magamnak tökéletesen lekövethető módon működöm, és nem érzem hogy bármilyen veszteség ért volna. Változtam, ahogy mindenki más is. Lekoptak mellőlem dolgok, emberek, kapcsolatok. Jöttek helyettük újak. Asszimiláltam a környezetem, ahogy az is asszimilált engem. Tisztességes üzlet. Addig míg fel nem teszi az ember a kérdést: biztos hogy jó az út amin vagyok? Biztos hogy törvényszerű a változás? Az teszi jól, aki idomul a környezetéhez, vagy az aki elvárja hogy a környezete idomuljon hozzá? Mi a jobb, a kompromisszum, vagy a merev eltökéltség? Amikor én belemerülök egy ilyen végtelen ciklusú gondolatmenetbe, akkor szokott mindenki pánikszerűen elmenekülni mellőlem. Nem tehetek róla, analizáláskényszeres vagyok. Számomra nincs olyan válasz, hogy "erre nincs válasz". Nem az egyetemleges igazságokat keresem, hanem a saját indoklásaimat. A saját jól körülírható válaszaimat. Teljesen felesleges játék ez, mert ami egyszer már megtörtént, bekövetkezett, azt könyveljük, és ennyi. Nem lehet megváltoztatni, és már mit sem számít, hogy "mi lett volna, ha"... És mégis, tényleg értelmetlen volna ilyeneken merengeni? És a válaszom a saját kérdésemre: nincs olyan, hogy valami értelmetlen. Olyan van hogy nem találjuk meg benne az értelmet, vagy hogy nem tetszik az értelem, amit benne találunk. És hogy miért olvasok romantikus könyveket? Miért hallgatok régen elmúlt fiúbandákat olykor-olykor? Mert a célom az, hogy sose feledjem el azt az egykor volt lányt, aki naiv volt, és hitt, bízott, remélt. Nem veszíteni akarok az évek során, hanem gazdagodni. Szimbiózisban élni az ellentéteimmel, mert ezek határoznak meg, és ha csak egy tapasztalatot elfelejtek, ha jó, ha rossz, akkor már szegényebbé válok, és már nem jelenthetem ki, hogy olyan vagyok, amilyen lenni akarok. Senki ne kapjon agybajt, ritkán merülök ennyire mélyre... és általában ritkán bukkanok fel bölcsesség nélkül. És akkor a könyv...

Lord Cameron férfiasan szép arcát azóta csúfítja sebhely, amióta gyönyörű felesége titokzatos körülmények között életét vesztette. A férfi magára maradt néhány hónapos fiával, akiből az évek során jóvágású fiatalember lett, aki már maga is asszonyok körül legyeskedik. Mert az eltelt évek során Lord Cameron életét a jól megfizetett szeretők, a whisky és a versenylovak edzése töltötték ki. Még maga Viktória királynő is tőle kér tanácsot, ha lovakról van szó, mert Lord Cameronnál jobban nem ért hozzájuk senki. Ahogy fantáziadús szakértője a testi szerelemnek is, bármikor és bárhol - csak ágyban nem. A királynő talpraesett udvarhölgye, Ainsley - miközben hatalmas botránytól menti meg az uralkodónőt -, megkísérli megfejteni Lord Cameron sötét titkait, elnyerni a férfi őszinte szerelmét, és megszerezni neki a lovat, amelyre majdnem annyira vágyik, mint a boldogságra.

Az eddig megjelent részek közül, nekem ez volt a legjobb. Persze, nem volt kikezdhetetlen, de erről majd kicsit később. Elsődleges konklúzió: bővült a bakancslistám. Eddig csak a milliárdos, hiperszuper izmos, nagy farkú, izzószemű, csődört szerettem volna élőben is megpillantani, karöltve a kihagyhatatlan spontán orgazmussal, amit eme csődör látványa okoz. De most már szeretnék egy keménykötésű skótot is, szoknyában. Persze nincs semmi ellenvetésem az ellen sem, ha a kettő egyszerre teljesül be, és instant gyönyörrel teli rohamot kapok, egy sudár, izmos, érzékeny tekintetű, milliárdos skóttól, szexi akcentussal, akit a katonain múltján felül, már csak a gazdasághoz való érzéke tesz nélkülözhetetlenebbé. És aki természetesen szoknyában lejt mindenhová. Még a zuhany alá is. Érzem én, hogy ez lenne a tökéletes boldogság. Pech, hogy milliárdosból is kevés van, hát még skót milliárdosból... Ennek ellenére, ha magadra ismersz a leírásból, akkor kérlek jelentkezz! Megöl a kíváncsiság, és hidd el, ha nem látlak élőben csak egyszer halálomig, akkor morcosan addig fogok kísérteni, míg meg nem születsz... vagy mit tudom én. Nem fog tudni a sors megfosztani, egy ilyen kötelezően előírt élménytől!

De már megint csapongok...

Cameron személyisége remek volt, főhősnőnk is bőven belefér az átlag emberi tűréshatárba. A könyv felépítése is tankönyv szerinti. Fokozatosan épül ki, lépcsőzetesen mélyülnek az érzelmek, és nagyon könnyű belefeledkezni kettejük történetébe. A könyv közel kétharmadáig szárnyaltam a boldogságtól, mert igazán élveztem minden fordulatot, minden kitekintést. Nem volt sem túlbonyolítva, sem lebutítva... megérintette az empatikus oldalamat, sikeresen kiléptetett a hétköznapok szürkeségéből, és végre nem éreztem, hogy idegrohamokat akarnék kapni. Erre fel, a végére csak belépett egy olyan momentum, aminél összecsaptam a kötetet, és egy este erejéig hagytam pihenni. Magamat is kímélve ezzel, és a könyv becses lapjait is. Árulja már el nekem valaki... minden írónő perverz valamilyen módon? Miért muszáj mindegyiknek a szélsőségesség végéig szaladnia, a minél hatásvadászabb érzékletesség kedvéért?

Spiler következik!

És akkor a bővebb kifejtése annak, hogy mi is volt az a sarkalatos pont, ami felidegelt. Nem tudom körülírni, így nézzétek el, egyenes leszek:

Cameront megerőszakolta a volt felesége... egy piszkavassal!!! Könyörgöm! Ez... mi ez? Basszus a csaj, és eleve az egész házasságuk is elég rehabos volt enélkül is. De sebaj... Írónőnk inkább a biztosra óhajtott menni, és halmozni kezdte a problémákat. Egy volt feleség, aki nemcsak hogy hűtlen volt, de még meg akarta ölni a saját gyermekét is, majd mikor ez nem jött össze a férjébe kezdte oltani a szivarokat, és megbirizgálta végbéltájt egy piszkavassal. Ezen felül adott még egy agresszív apa is ugyebár, aki pedig abból űzött sportot, hogy agyba-főbe verte Cameront és a testvéreit. Ja igen, és emellett megölte még az anyjukat is... Nem mondom, nem éppen átlagos problémákkal küzdő família. És ezek után még sajnálnom illene Christian Greyt? Második számú konklúzió: Mr. Ötven Árnyalatban Szürke, egy pipogya, nyámnyila, gyenge alak. Ha Cameronnak mindezek után sikerült, minden nehézség nélkül közösülnie tucatszám, és még több nővel az életben, ráadásul a jól megszokott formában, mindenféle deviáns viselkedési jellemző nélkül, akkor Christiannak nem értem a baját.

A szex mint olyan a könyvben... stílusilag nem találtam sok kivetnivalót a jelenetekben. Nem süt minden oldalról az erotika, ami kész felüdülés volt az agyamnak. Egy apró pici észrevételem, azonban még volna... egy olyan, amit már az első könyvnél is felvetettem. Egy kosztümös romantikus könyvben, rémesen harsány, amikor a szakszavak (pina, fasz, szopás), teljes kendőzetlenséggel megjelennek. Némi árnyalás, finomítás sokkal simulékonyabbá teszi a kérdéses jelenetet. Ha belerobog az író a dolog közepébe, és egyenes, az olyan mint amikor az ember kicsiny buksíját erőteljesen megsimogatják egy szívlapáttal. Meglehetősen kényelmetlen.

Ezen túl más kifogásom nem akadt jelen irománnyal szemben. Értékelhető, olvasható, szórakoztató. És már alig várom Hart mit fog alkotni a következő részben.

Értékelés: 7 pont

Ér akkor milliárdos skótok, csak az érzékletesség kedvéért, korunkból, így a végére...

Lord Irvine Laidlaw, aki éltes kora ellenére, 2008-ban azzal bolygatta meg a főrendi ház nyugalmát, hogy szexelvonókúrára ment. Mondjuk a felháborodás okát nem értem... csak hű maradt népe elhíresült természetéhez.

Sir Tom Hunter... ő valamivel csendesebb...

Tovább

Raine Miller: All In (Blackstone-affér 2.) /2013/

A könyv pocsék, de ezt szerintem lassan már mindenki tudni fogja. Természetesen bőven kivesézem majd, mi volt ami engem kicsit felhúzott. A lényeg. A bejegyzés spoileres, de valami nagyon. És ami még fontos, bőven túllépi a 18-as karikát, méghozzá úgy, hogy nem én káromkodom végig! (Ha még én is nekikezdtem volna, akkor egyszerűen leközölhetetlen lett volna a véleményem.) Szóval, mindenki csak saját felelősségére folytassa az olvasást!

"Ethan Blackstone-nak komoly problémája akadt. Brynne bizalma megingott benne, ezért elhagyta. Ethan azonban nem hajlandó nélküle élni, mindent megtesz azért, hogy visszakapja szépséges amerikai barátnőjét. A szenvedély kettejük között kirobbanó, azonban a múlt dermesztő árnyai tönkretehetik közös életüket. A politikai fenyegetés eléri Brynne-t, Ethannak pedig minden erejére és ügyességére szüksége lesz, hogy még időben meg tudja védeni szíve hölgyét a veszélytől, amely akár örökre elválaszthatja egymástól hőseinket. Vajon képes lesz Ethan kitépni Brynne-t múltja félelmetes szorításából? Érezheti még a lány testének melegségét, élvezheti valaha teljes bizalmát? Szerelmi bánatában Ethan mindent megtesz azért, hogy elnyerje Brynne szívét. Bármit vállal, hogy megmenthesse. Mindent föltesz egy lapra."

Kiadó: Ulpius

Ára: 3499 Ft (Hah!!!)

Gyorstalpaló nyelvi továbbképzés Ethan Blackstone segédletével...

Az alapvető irány (könyv első fejezetének második bekezdése): Gondolkozzunk csak! - ez már önmagában is vicces, de nem vagyok hajlandó előre lelőni a poént.

Útmutatások:

1, A komplex gondolkozás első és elengedhetetlen kelléke 1 üveg szesz, jelen esetünkben vodka. Második elengedhetetlen pont: meg kell várni míg az alkohol beüt. Muszáj, mivel csak ilyenkor léphetünk sikerrel az önsajnálat magas iskolájának tetőpontjára, amikor is bekezdésenként minimum egy tartalmas gondolatfoszlány ezt alá is tudja támasztani.

"Nincs már melletted! Mindent elbasztál!"

"Rámenősködtem, és keményen bepróbálkoztam nála. Hogy lehettem ekkora önző pöcs!"

"Fájt a szívem a lányért, aki elhagyott!"

Ennivaló, gondolhatnánk... hisz nem érzelmes? Hát de! Akkor mégis mi a baj? Ugyanebben a módosult tudatállapotban a fentebbiek mellett párhuzamosan futó gondolatok:

"Tenyerembe temettem az arcomat, könyökömet az asztalra támasztva. Ugyanarra az asztalra, amelyiken alig pár órával ezelőtt végignyújtóztam, és megbasztam Brynne-t. Igazi, hamisítatlan baszás volt, és olyan jólesett, hogy csípte a szememet." -ejha! Mély.

"A távirányítóval beüzemeltem a tévét. Európa-bajnokság, az kurvajó!" - khm... igen... vonzó. El bírom képzelni mennyire mély lehet az a szerelem, ha a foci eltereli róla a figyelmét Mr. Blackstone! Nincs is annál nagyobb öröm, ha egy nő azt hallja, egy majdnem szakítás után, hogy: "Alig bírtam magammal édes, képzeld még sírtam is (itt elhallgatható hogy az a könnyezés annak volt betudható hogy az emlékezetes baszás csípni kezdte a látóidegét)! Az egyetlen, aminek sikerült az agóniából (túl komoly kifejezés, törekedni kéne az egyszerűségre, így inkább: "szarból") kivonszolnia az a Német - Portugál meccs volt.

Az abszolút kedvenc:

"... És szabadon sírhatok apának!"

Kedves Mr. Balckstone! Engedjen meg nekem egy megjegyzést. Mi nők nem kedveljük az olyan afganisztáni  háborúból, illetve fogságból menekült kemény volt katonákat, jelenleg menő testőrcéggel a hátuk mögött, akik az apjukhoz szaladnak haza, mindennemű nőkkel kapcsolatos problémájukat kisírni. Főleg nem, ha a folyamat közben tucatszám fogynak a sörök, és a tévében az EB megy! Ezek után ne csodálkozzon, ha kedvese egy laza karlegyintéssel melegebb éghajlatra száműzi. 

2, Tiszteld a nőt! Mindig úgy gondolj szíved választottjára, mint egy felbecsülhetetlen kincsre!

"Te jó ég, de isteni volt, amikor a farkammal odaszögeztem a falhoz! Úgy szeretem azt a kikúrt falat! Ez vicces. Belül nevettem is egyet saját kis viccemen."

"Csá Tom! Már megint a lányodat töcskölöm..."

"Éreztem, ahogy a szívem dobog odabent, és a farkam még ráng egy utolsót Brynne puncijának feszes falai között. Bazmeg, de jó volt!"

"Pont így állhatott az előző pasas előtt is. Ez világos. Próbáltam nem belegondolni, hogy egy olyan reggelen csomózgatta az illető faszszopó nyakkendőjét, amelynek előestéjén talán épp az említett faszszopó faszát szopta."

Drága Mr. Blackstone! Így közeledve lassan a negyvenhez, illő volna már tudni eldönteni, hogy akkor most szerelmes-e a kiválasztott hölgybe, vagy elítéli a múltja miatt. Amennyiben az előbbi a tényállás, akkor célszerű volna megfontolni, hogy megkísérel átlépni a kínos előzményeken. Értem én, hogy Ön egy egoista, irányításmániás, meglehetősen mocskos szájú tuskó, tohonya bunkó, de rugalmas ember lévén ezen tulajdonságai felett igyekszem szemet hunyni. De ezzel párhuzamosan arra kérném, amennyiben megoldható, némi önkontroll gyakorlása mellett, igyekezzen magasröptű gondolataiban arra törekedni, hogy hangos, és harsány soviniszta meggyőződései, kicsit halkuljanak. Higgye el, ha mondom, hogy nők ezrei szeretnék megpofozni azután a kirándulás után, amit volt szerencsék az elméjében megejteni.

3, Alkoss új kifejezéseket!

"Strébibébi"

Mr. Blackstone! Ezzel alátámasztotta, hogy nem csak korlátolt, fafejű idióta, de még fantáziátlan is.

4, Csak célratörően!

"Az enyém vagy... - suttogtam. Csak pár centire voltam az arcától. - Ez a punci is az enyém...mindig... akár az ujjam van benne, akár a nyelvem... akár a farkam."

"Feltartottam a farkam, és felharsantam.

- Itt van! És jól basszál meg!"

"Addig baszlak, amíg újra el nem élvezel!"

"Ez a mézédes punci is az enyém, amikor telitöltöm a faszommal, és belespriccelek egy adag gecit."

Ethan! Én minden toleranciára, és empátiára hajlamos készségemet bevetve, gyöngyöző homlokkal kínlódva, próbáltam megkedvelni Önt. Nem vagyunk azonos hullámhosszon - előfordul az ilyen. Csak egy apró észrevételem volna. Kedvese legalább annyira el van fuserálva, mint Ön. Szerencsétlen párát sajnálhatjuk vakulásig, mert volt olyan hülye tinédzser korában, hogy tekintet nélkül a józan paraszti észre, és testi épségére, boldog-boldogtalannak széttette a lábát. Majd önnön hülyesége miatt, néhány kevésbé jóindulatú pasi ezzel visszaélve meggyalázta, levideózta, és pofátlanul még teherbe is ejtette. Kompenzálásként szíve hölgye ebből kifolyólag még öngyilkos is akart lenni. És ugyan meghalnia nem, de elvetélnie sikerült. Oké, a szerelem öl, butít és nyomorba dönt, ezt eddig is tudtuk. De ezen háttérinformációk birtokában, biztos Ön abban, hogy az a legjobb megoldás, ha minden együttlétüket "baszásnak" titulálja? Van ettől nemesebb formája is a testi együttlétnek, név szerint a "szeretkezés". Ez utóbbi tevékenység szerves részét képezi a gyengédség, a babusgatás, a finom erotika... Feltételezhetően ezek mind ismeretlen fogalmak az Ön számára, így javasolnám egy vaskos értelmezési kéziszótár fellapozását, illetve ha már úgyis megbeszéli az édesapjával az érzelmi ügyeit, akkor némi véleményegyeztetést az öreggel, ezen témakörön belül. Ne feledje, az Ön édesapja is minimum kétszer kellett hogy közösüljön élete folyamán, és az idősebb generáció állásfoglalása sem lebecsülendő, főleg ha az életnek olyan területéről van szó, amihez Önnek még csak érintőlegesen sem volt eddig soha semmi köze. Mellesleg a "telitöltöm" nem helyes kifejezés, nyelvtanilag erősen kikezdhető. Helyesen: teletöltöm. És ugyan ismerem én is az orgazmus közeli állapotot - meglehetősen alaposan, annak ellenére, hogy az én bikám nem a pejoratív kifejezések szótárából válogatja ki a szavakat, amiket menet közben a fülembe suttog -, legyen elnéző, amikor azt mondom: lője forró magját oda, ahová akarja, csak lehetőleg tőlem a legtávolabb. Amennyiben a legutolsó mondatot nekem címezte volna, én valószínűsíthetően a golyóival együtt csavarom le a fa... khm... szerszámát, majd ugyanazzal a lendülettel az Ön szájába tömöm a maradványokat. Így a ge... khm... spermája oda került volna, ahová igénytelensége alapján való.

És akkor végezetül néhány észrevétel a szerzőnek...

Tisztelt Raine Miller!

Szerettem volna meglelni szerzeményének a célját, de minden igyekeztem ellenére, sajnos csúfos kudarcot vallottam. Kíváncsi ember lévén, kedvem lenne arra kérni önt, hogy pár mondatban összegezze nekem mit is óhajtott elérni eme irományával. Nem megbántásként, de a története minden eredetiséget nélkülöz, ami még nem is volna akkora hiba, ha a kivitelezés színvonala megütötte volna az elvárt mércét. De a történetnél már csak a kivitelezés volt rosszabb. Nem tudom honnan merítette Ethan Blackstone karakteréhez az információkat, de mély fájdalommal kell tájékoztatnom: az alanyai erősen nem voltak megfelelőek. Persze más a kép, amennyiben az alanyokat valamelyik neves fegyház dupla y kromoszómás, halálsoron veszteglő állományából, vagy egy kevésbé neves elmegyógyintézet mélyen tisztelt tagjai közül válogatta ki. Abban az esetben ha ez a helyzet, akkor arra kérném, legközelebb ne legyen ennyire lelkes! Elég ha csak lemegy az utcára, és ott megkérdezi a legelső járókelő helyes pasit miről mit gondol. Rendben, készséggel belátom, hogy ez utóbbi helyzetben a főhőse nem lesz vélhetően egy irányításmániás lepedőakrobata, viszont jóval megkedvelhetőbb figura lesz, akivel mindenféle sorozatgyilkosság elkövetése nélkül, relatíve egyszerűen képes lesz a tömeg azonosulni. Női karakterének fondorlatos gondolatait most nem sikerült nyomon követnünk, ami vagy nyereség, vagy veszteség - én teljes bizonyossággal állíthatom, hogy nekem nyereség -, viszont azt mindenképp szükségszerű megjegyeznem, hogy szegény lány, még így távolról is buta mint a tök, és olyan önigazolási kényszere van, ami brutális. A nem létező önbizalmáról már nem is beszélve. Ha csak egy hajszálnyival több volna az öntudata, akkor kettejük története is jóval színesebben alakulhatott volna. Nem mellesleg sikerült ugyanazt a hibát elkövetnie, mint a többi hasonszőrű szerzőnek. Hölgyeményünk beadja a derekát, és a dolog itt meg is hanyatlik. Nincs tovább. Bekerülnek a képbe a mellékszereplők - teljesen feleslegesen, olyan mérhetetlenül unalmassá varázsolva, ezt az amúgy sem túl szárnyaló remeket, ami rekordidő alatt az érfelmetszésig kergeti az olvasót. És nézze el nekem, de... nagyon nem szeretem, ha ostobának néznek. Mi ez a gyomorfelfordulásos, hányásos kitérő a fináléban? Most nagy kegyesen arra vagyunk terelve, hogy Brynne vélhetően terhessé válik? Ha igen, akkor máris jelezném, hogy már most csomóstól tépem a hajam. Hogy miért? A terhességi rosszullét nagy általánosságban a 6.-8. hét környékén kezdődik, és ha minden tankönyv szerint alakul, akkor a 12. hét után megszűnik, vagy mérséklődik. Meglehetősen ritka (nem állítom hogy nem fordult elő soha), ha valaki már az első pár hétben elkezd émelyegni. És ugyan hősnőnk olyan ritka, mint az élő dinoszaurusz, mégis... a statisztikák szerint, inkább az átlagos rosszullét kellene hogy jellemezze nem az extrém. Ez pedig azért vicces, mert akárhogyan is számolom Ethan és Ő még csak árnyaltan sincsenek együtt, mély nagy szerelmi mámorukban hat egész hete! Persze lehet hogy én tévedek, és Ethan varázsspermája csodákra képes... Mély megdöbbenéssel tapasztaltam továbbá azt is, hogy a szakszerű felvezetés után, végül is mélyen pofára kellett esnem, az anális közösülés terén. A keménytökű főhős megtorpan, pont a célegyenesben? Mind átvitt, mind szó szerinti értelemben... Kizárt. Ethan-hez képest egy faltörő kos, doromboló kiscicának tűnhet. Csak én érzek ebben ellentmondást? Na de talán elég is ennyi szócséplés. Egyetlen kérésem volna már csak Önhöz. Kérem, tegye meg azt a szívességet, hogy nem próbálkozik többet az írással. Két komoly okom is van ezt kérni Öntől. Az első, hogy szeretnék még bízni a férfiakban, és Ethan agyával gondolkozni majdnem egy teljes napig, olyan mérvű rombolást okozott, ami még engem is meglepett. De ami még fontosabb, szeretnék a továbbiakban is bízni a nőkben. Az Ön gondolatai egyenesen rémisztőek. Egy költőinek szánt kérdés: ha többen is ilyen tükröt kezdenek tartani felénk, akkor hogyan várhatnánk el, hogy az ellenkező nem értelmesnek találjon bennünket? Szóval, szépen kérem, ne tegye. Inkább cserélje le a pennáját combfixre, és újítson be magának egy épeszű férfit (már ha talál ilyet - nem a férfiak értelmi készségét kívánom ezzel kétségbe vonni).

Üdvözlettel:

Holhós Linda

Értékelés: SZ.A.R

Tovább