J. R. Ward: A király (Fekete Tőr Testvériség 12.) /2014/

Már megint borogatom a saját magam által megszabott sorrendiségemet…

Ott tartottunk az előző bejegyzésemben, hogy kijelentettem, értelmes könyvre van szükségem, és ezért elolvastam Karen Rose Közelebb, mint hinnéd c. könyvét, illetve elővettem a teljes Fekete Tőr Testvériség sorozatot. Sajnos gyorsabban olvasok, mint ahogy a bejegyzéseimet írom, így a következő történt…

Nem volt alkalmam eddig írni, kicsit zsúfolt napok vannak mögöttem, ezért úgy voltam vele, hogy majd múlt hétvégén megírom Rose könyvének a véleményezését. Csak elkövettem egy hibát… egy brutálisan nagy hibát. Az FTT lendületének égisze alatt, előkaptam a sufniból A királyt. Amikor megjelent nem olvastam el. Aztán meg azért nem olvastam el, mert – és ez iszonyatosan idiótán fog hangzani – ez a könyv számomra olyan, mint a sütemény legfinomabb, legcsokisabb, legínycsiklandóbb falatja. Van egy heppem – nem csak egy, ezt szerintem már nagyon jól tudja mindenki. Amikor étkezem, akkor mindig a legfinomabb falatot hagyom utoljára. Például a pizzaszeletet mindig a szélén kezdem el enni, és a közepét hagyom a legvégére – igen, néztek már emiatt hülyének. Na, valami ilyesmi volt velem ezzel a könyvvel kapcsolatban is. A végén már azért nem kezdtem el olvasni, mert úgy gondoltam, hogy ez a könyv csak különleges alkalomra, ünnepnapra való, egy olyan jeles esemény alkalmából lehet csak felütni, ami rendkívüli, mivel maga az egész FTT sorozat rendkívüli. Számomra a Testvériség könyvei a megismételhetetlen és lehengerlő szerelmet jelentik. SZERELMET – igen így, csupa nagybetűvel, és büszkén vállalom, hogy igen, bele vagyok pistulva de totálisan olyan karakterekbe, akik nem léteznek, képzeltek, és marhára magasból teszek arra, hogy emiatt a legjobb indulattal is minimum bolondnak vagyok tekinthető. (Még jó, hogy tucatnyi olyan hóbortom van, amik miatt dilisnek lehet tekinteni, így azt a ficakot, hogy könyvszereplőkbe vagyok beleszerelmesedve már magára sem veszi a közvetlen környezetem…)

"Éljen ​a király…

Miután évszázadokig hátat fordított a trónnak, Wrath, Wrath fia végül apja nyomdokaiba lép… imádott fele segítségével. A korona azonban mázsás súlyként nehezedik a fejére. Miközben folytatódik az Alantasok Társaságával vívott könyörtelen háború, és a banditák banditája is egyre súlyosabb fenyegetést jelent, Wrath választás elé kerül, amely mindent és mindenkit veszélybe sodor. Beth Randall azt hitte, tudja, mire vállalkozik, amikor feleségül ment az utolsó tiszta vérű vámpírhoz a Földön. Tudta, hogy nem lesz egyszerű menet. Ám amikor úgy dönt, hogy gyermeket akar, váratlanul éri Wrath reakciója… és a távolság, amely elválasztja őket.

A kérdés az, vajon az igaz szerelem győz-e… vagy a gyötrelmes örökség kerekedik felül?"

Kiadó: Ulpius

Kiadás éve: 2014

Ára: nagyjából tök mindegy, mert piaci, kereskedelmi forgalomban már nem kapható csak e-könyv formában, antikváriumokban, nagy ritkán ilyen-olyan adok-veszek oldalon, vagy tíz perc erejéig megjelenik, sajnos kijelenthető, hogy aki nem vette meg akkor, amikor megjelent, az csak nagyon nehezen fog tudni hozzá jutni.

Állandóan elégedetlenkedő lelkemnek J.R. Ward FTT-je maga a béke szigete, mert egyszerűen ha van is esetleges baki a történetben vagy a kivitelezésben, egyszerűen nem érdekel. Nem érdekel, mert a stílus nagyon jó, a karakterek bombasztikusak, a sztori is lenyűgöző, így magával ránt az olvasási élmény, és így még ha van is valahol hiba, azt nem veszem észre. És mivel az élmény napokig a zsigereimben van, amit én maximálisan ki is akarok élvezni, így el sem kezdek szőrszálhasogatni, mert az összhatás annyira fantasztikus, hogy nem éri meg elkezdeni a kákán is csomót keresni.

Így ezzel a szériával kapcsolatosan bátran ki merem jelenteni, hogy elfogult vagyok. Megvett, de teljesen, és egy mondattal ki tudom fejezni azt amit érzek a teljes sorozat irányába: kérem szépen, így kell könyvet írni!

Minden, amit én keresek az olvasásban megtalálható a könyvekben: intelligencia, romantika, akció, szereplők akiknek történetük van, jellemük, ami alapján világosak a motivációik, érzéseik, következetesen építkezik az író, humor ami egyenesen döglesztő… Bevallom, hogy gond nélkül odaadnám bármelyik kezemet azért, hogy úgy tudjak írni, mint Ward. Teljesen biztos vagyok abban, hogy Ward a magánéletében egy módfelett értelmes, és mind érzelmi, mind logikai készségeit tekintve magas indexszámokkal rendelkező személy. Már többször mondtam azt, hogy aki ír, az akaratlanul is beleírja magát a könyveibe, és ha ennek a kijelentésnek csak a fele igaz, akkor is egyértelmű, hogy Ward olyan ember, akire megéri odafigyelni. Mert lehet az FTT-re úgy tekinteni, mint egyszerű, ámde annál szórakoztatóbb paranormális romantikus saga-ra, de lehet komolyabban is venni, és át lehet bogarászni benne az üzeneteket. Mert szerintem akadnak benne szép számmal üzenetek. Csak hogy a legkirívóbbal kezdjem, ott van Qhuinn és Blay sztorija. Ward nem rest ha tabukat kell döngetni, és ha már úgy határoz, hogy beleszalad egybe, akkor azt tisztességgel ki is facsarja, olyan gyönyörű ívben hogy az ember lánya nem képes másra, csak ámuldozni, és fejet hajtani a tökéletes és amúgy számomra művészi kivitelezés előtt. Amikor anno kiderült, hogy a két srác szerelme külön könyvet fog kapni, annak ellenére, hogy amúgy rugalmas embernek tartom magam, még az én szemöldököm is felszaladt a homlokomon. Rám sok mindent lehet mondani, de azt nem hogy homofób lennék, hogy Butch szavaival éljek: „… ami engem illet, mindenki azzal kefél, akivel akar, vagy aki felizgatja, feltéve hogy a kérdéses személy elmúlt tizennyolc éves, és közben senki nem sérül meg.” És ezt a gondolatot kiegészíteném A királyból egy megállapítással: „…a szerelem szép.” Szóval engem marhára nem érdekel, hogy milyen egy ember szexuális orientációja, az én szememben nem lesz valaki se több, se kevesebb, ha mondjuk homoszexuális. Ennek ellenére, amikor a két fiú könyve a kezembe került, az volt az első gondolatom, hogy na ez érdekes lesz. És több szempontból is lehengerelt a történetük. Ward profi munkát végzett. Egy gyönyörű szép csomagolásban üzent meg több olyan dolgot, amik szerintem a saját meggyőződései is (nem lehet erről a témáról ilyen egyenesen nyilatkozni, hacsak nem hisz benne az ember):

1, Nem az határoz meg minket, hogy kit szeretünk, vagy kihez vonzódunk.

2, Mindig törekedni kell az elfogadásra, akkor is ha önmagunk elfogadásáról van szó, és akkor is, ha más emberről van szó.

3, Az előítéletekkel óvatosan kell bánni, sok esetben inkább hátráltatnak, mint segítenek.

4, Nyitottan kell megpróbálni viszonyulni a szokottól eltérő dolgokhoz, mivel ami szokatlan, az nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy akkor már rossz is.

5, Önismeret gyakorlása – néha fájhat ugyan magunkba fordulni, és kegyetlen őszinteséggel bevallani a legnagyobb gyengeségünket, félelmünket, de mindenképp szükségszerű, mert ha ez nem történik meg, akkor az önmagunk felé intézett hazugságaink, önbecsapásaink legalább annyira fájdalmasak lesznek.

6, Tudni kell megbocsájtani, még ha ez néha baromi nagy kihívás is.

7, Minden sérelmünk félretehető, csak rajtunk múlik, hogy mennyire merülünk el saját sebeink nyalogatásában.

8, A családi összetartás… (Igen, ez most egy kicsit olyan Halálos Iramban-szerűen jön ki, de akkor is ez az egyik legerősebb üzenete a könyvnek: néha a családunkba nem beleszületünk, hanem belepottyanunk, és van az úgy, hogy a nem vérségi kötelék sokkal erősebb lesz, mint az ami születésünk pillanatában megadatott nekünk.)

Szóval igen, lehet Ward történetét egy jó kis szórakozásnak is elkönyvelni, de bele is lehet gondolni mélyebben a sztoriba, és akkor rá lehet jönni, hogy ez a könyv egy kicsit többről szól, mint két homoszexuális vámpír harcos szerelmének a beteljesüléséről. És Ward nem állt meg ennyinél, fogta, és még a szexjeleneteket is alapos részletességgel kitárgyalta. És tette mindezt olyan intelligens módon, hogy az ember fent sem akad ezen. Van nekem egy kollégám, aki történetesen férfi, és aki többet olvas mint én – ez már önmagában rendkívüli tény. Ez a kollégám is kedveli az FTT-t, minden részt elolvasott eddig. Elolvasta Qhuinn és Blay történetét is – nagyjából tán pont egy időben olvastuk a könyvet. Amikor befejezte megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye. Annyit reagált csak, hogy bár nem áll közel a lelkéhez hogy férfiak bimbózó románcáról olvasson, de tetszett neki a sztori. Néha ugyan kerekedett a szeme itt-ott, de semmi olyan eget rengető dolgot nem tapasztalt, ami miatt úgy érezte volna, hogy nem képes befogadni a könyvet. Én meg erre a következőket mondom: ha egy heteroszexuális felnőtt férfi képes minden nehézség nélkül elolvasni egy olyan könyvet, amiben két férfi vámpír harcos gabalyodik egymásba, mi több, még el is nyeri a tetszését a történet, akkor az az író aki a könyvet megalkotta valamit nagyon, de nagyon jól csinált.

De ha már tabukról van szó, akkor fel lehetne hozni azt is, amikor Rhage elmegy szexelni úgy, hogy Mary ott fekszik a hálószobájában…

Emlékszem, amikor először olvastam a sorozat második kötetét, szentül meg voltam győződve arról, hogy Rhage nem fog abban a szituációban másik nővel lefeküdni. Meg voltam róla győződve, mert szinte minden romantikus könyvben az történt volna, hogy a főhős visszatáncol az utolsó utáni pillanatban, és a szükségletei helyett a nagy szerelmet választja, és azért is meg voltam győződve arról, hogy nem fog „félrelépni”, mert az idealizálási kényszer azt diktálja, hogy a patyolattiszta nagy szerelmet nem illik ilyennel bemocskolni. Aztán Rhage jön haza Phury-val… És Phury nagy lelkesen részletezi, hogy Rhage mekkora egy isten, meg hogy milyen jó volt a csaj akit megdöntött… Én meg visszaolvastam azt a szakaszt kétszer, hogy most akkor mi van? Tényleg lefektetett valakit? És akkor most mi lesz Mary-vel, és a nagy szerelemmel? Meg eleve… hogy tudott ilyet tenni? Hogy volt gyomra hozzá? És vagy tíz percen keresztül nagyon, de nagyon dühös voltam Rhage-re. Dühös voltam, és elégedett egyszerre. Igen, valamilyen morbid módon, elégedetté tett az, hogy nem az történt, amire számítottam… Az pedig még inkább elégedettséggel töltött el, ahogy kivergődnek hőseink ebből a helyzetből. Merthogy Ward ezt a kanyart is tökéletesen vette. De ettől függetlenül… nagyon de nagyon dühös voltam Rhage-re…

És még mindig a tabuk…

Ott van Phury drogfüggősége… Ami amúgy csak egy a könyvekben megjelenő kismillió egyéb más függőség közül. Vagy ott van Zsadist önkínzási kényszere, vagy V devianciája… És lehetne még sorolni…

Tulajdonképpen az én látásmódom, és értelmezésem szerint, Ward a fantáziája segítségével felépített egy tökéletes játszóteret, ahol minden erőlködés nélkül meg tud szólaltatni olyan szélsőségeket, amik jelen vannak a hétköznapok világában is, csak előszeretettel igyekszünk kikerülni őket. Majd fogta ezeket a szélsőségeket, és az indoklásaival, történetvezetésével beszuszakolta őket az elfogadható tartományba. Olyan megvilágításba helyezte a dolgokat, hogy az ember akaratlanul is befogadóvá és elfogadóvá válik ezekkel a szélsőségekkel szemben, innen meg már csak egy ugrás, hogy elkezdjünk a realitás talaján gondolkozni, saját közvetlen környezetünket vizsgálva.

Nagy röviden, szerintem Ward FTT-je eleve jól induló sorozat volt, viszont menet közben annyira kinőtte magát, hogy nem lehet már csak szimplán egynek tekinteni a szórakoztató irodalom hasonló témájú könyvei közül. Ez a sorozat a non plus ultra, a piros felkiáltójel, a célirány, ha valaki ilyen témájú könyv írásába akar kezdeni.

Nagggyon morcos Jason Momoa

Amit rémesen sajnálok, az az hogy ebből a szériából soha ebben az életben nem lesz film, vagy sorozat. Nem lesz, és pont a fenteb leírtak miatt nem lesz… Mert tele van olyan gondolatokkal, amiket a közízlés nehezen tudna megemészteni, főleg ha vizuális formában lenne eléjük tárva – gondolják ezt nagyon tévesen a filmgyártás istenei. Szerintem is nagyon téves elképzelés ez, én úgy hiszem hogy szétrobbanna a mozi, ha az FTT bekerülne a vászonra, olyan hisztiorkán övezné a filmes adaptációkat, hogy ahhoz képest a Twilight-ot körül lengő rajongás gyenge lágy fuvallatnak tűnne csupán. Tény, hogy a sok szex miatt tizennyolcas karika alatt aligha lehetne értelmesen adaptálni vászonra a könyveket… de tudjátok mit… még tizennyolcas karikával is szétrobbanna az a mozi…

Nem egyszer elgondolkoztam azon, hogyha filmben kellene gondolkoznom, akkor melyik szereplőt, melyik színészre osztanám… Nem vagyok egyedül ezzel a játékommal amúgy, az IMDB-n még lista is van arról, hogy valaki szerint milyen lenne a tökéletes szereposztás… Volt hogy a férjemmel együtt agyaltunk azon, ki lenne a legmegfelelőbb színész mondjuk Rhage karakterére…

(Szintén csak az elfogultságom miatt, de aki holt biztos hogy benne lenne a filmemben, az Charlie Hunnam… Csak azt nem tudom kit személyesítene meg… Tuti nem Rhage lenne… Rhage nem tudom ki lenne… Az biztos hogy Jason Momoa is benne lenne a mozimban, Wrath-ként nagyon el tudom képzelni… Travis Fimmel is benne lenne, de Őt sem tudom, hogy kit játszana… Ami furcsa, hogy V szerepére el tudnám képzelni Kit Haringtont. Kapna egy jó kis tetkót az arcára, egy világos kontaktlencsét, ki lenne vasalva a haja… Ha le tudná vetkőzni azt a jófiús attitűdöt, ami áthatja, egész hetyke kis Vishous lenne belőle. Ha még nőne vagy tíz centit, és magára kapna még egy kis tömeget is… Hm… Szavam nem lenne.

Ha a Hunnam-et gyorsan ejtjük, "hmm" lesz belőle

Viszont már eleve vicces abba belegondolni, hogy Momoan kívül egyik pasas se hozza a kétméteres magasságot, plusz a 120 kilós súlyt (izomban), szóval elég lenne őket egymás mellé állítani ahhoz, hogy dugába dőljön az egész elképzelés. Ha hozzá tesszük hogy Travis Fimmel kiköpött Hunnam bizonyos megvilágításban… na akkor mi derül ki? Na mi…? A z hogy a szőke, kék szemű morcos pasasokra bukom… És a beválogatott képekből mi derül ki? Az hogy nem csak a szőke, kék szemű morcos pasasokra bukom…

Van neki kardja...

Tulajdonképpen tök mindegy milyen a szeme, vagy a haja színe… legyen morcos, vademberes, és Lindácska már meg is van elégedve. Az a baj, hogy van egy elképzelésem a könyvek alapján arról, hogy melyik szereplő hogyan néz ki, de a valóságban nehezen találom meg azokat a sztárocskákat, akik pontosan beleillenének ebbe az elképzelésbe. Tiszta szerencse hogy nem vagyok olyan személy, akinek a casting a munkája… Van egy olyan sejtésem, hogy nem lennék kiemelkedő tehetség ezen a fronton.

Férjem amúgy azt az álláspontot képviseli, hogy inkább kevesebb nagy névvel, és több friss hússal állítaná össze a szereplőgárdát. Részben egyetértek vele, mivel ez kevesebb kötöttséget jelentene… nagyobb piacról lehetne válogatni…)

Annyira bele tudom magam élni ebbe a játékba… És mindig annyira el tudok szomorodni azon a tényen, hogy minden hülyeségből képesek filmet csinálni (lásd A szürke ötven árnyalata, amitől hascsikarodást tudok kapni…), bezzeg ebből a sorozatból nem…

(Mély sóhaj…)

El kell engednem ezt a filmes témát, különben soha nem jutok ennek a véleménynek a végére…

Itt pont nem látszik, de ennek a hímnek is van... khm... kardja

Na… akkor… hogy miért is tetszett nekem A király…

Nekem nem Wrath és Beth története a kedvencem. Ennek szerintem köze van ahhoz is, hogy az Ő történetük az első a sorban, a nyitány, és mint ilyen felvezetőként szolgál, megadja a keretet a folytatásoknak. Önmagában véve azonban egy kicsit laposka, amúgy teljesen érthető okokból – ha Ward minden információt beleerőltetett volna az első kötetbe, akkor az hosszabb lett volna, mint a Biblia. Étvágygerjesztőnek azonban tökéletes, olyan mint az előétel, és az aperitif együtt, csak éhesebb lesz tőle az ember. Nekem a sorozat úgy istenigazából Rhage-nél indult be – Ő a mai napig nagy l’amour -, V-nél pedig elérte az eddigi legnagyobb csúcsot. Tudom, jellemző rám, hogy pont a perverz vámpírnál élem meg a magam kis csúcsocskáját… A legnagyobb mélypont amúgy Paine és Phury története volt nálam. Félreértés ne essék, azokat a könyveket is szeretem, csak míg az összes többi részt már rojtosra olvastam, addig Phury, és Paine kitűnő állapotban pihengetnek a polcomon.

Elsősorban azért imádtam A királyt, mert engedett nosztalgiázni. Jó volt visszafordulni Beth-hez, és Wrath-hez, visszaidézni az első találkozásomat a sorozattal, újra elkapott ugyanaz a lelkesedés, amit az első kötet olvasásakor éreztem. Rájöttem, hogy bár tényleg nem ők a kedvenceim, de igenis szeretem őket, és hiányoztak, annak ellenére hogy jelen voltak minden egyes részben.

Jó volt olvasni ezt a kötetet, mert arra is rávilágított, hogy mennyi minden történt menet közben, és mennyire megváltoztak a körülmények a kezdetek óta, és hogy mennyire megváltoztak a karakterek is – legtöbbjük jó irányba. Kár hogy ebbe a részbe amúgy nem nagyon merülünk el, azon túl hogy Zsadist már elégedett apuka, aki szerint a rózsaszín nagyon jól áll a lányának. Illetve kapunk egy közvetett információt Thor-ról, akinek minden viszontagsága ellenére, az a véleménye a gyerekvállalásról, hogy amennyire ők elkötelezett férfi vámpírok üresek lennének a feleik nélkül, ugyanúgy a feleik is üresek lennének gyermektelenül. Ez a mondat olyan súlyos volt a könyvben, hogy bennem még a levegő is bent akadt amikor elolvastam – annak ellenére, hogy ez Wrath gondolatain keresztül tolmácsolódik el hozzánk, és nem párbeszédes formában. Mégis, az hogy ennek a gondolatnak a gazdája Thor, pont az a testvér, aki nem is akart gyermeket, és akinek a fele éppen várandósan lett gyilkosság áldozata, olyan jelentőséggel ruházza fel, mintha legalábbis kiabálnák a könyvben. Több ilyen részt el tudtam volna viselni. A dolog fonákja, hogy egy FTT-s könyvben amit leginkább hiányolok az pont az FTT. A Testvériség eredeti tagjai kicsit el lettek bújtatva. Jó lett volna egy kicsivel több V, egy kicsivel több Butch, egy kicsivel több Rhage (az Ő hiányát csak ezért tudom megbocsátani, mert a következő rész ismét róla fog szólni)… egy kicsivel több testvériség jó lett volna a történetbe. Szeretem én az újabb szereplőket is, de nekem nem ők jelentik a magot.

Még mázli amúgy, hogy Ward marha jól ért a tereléshez is. Olyan ez, mint amikor az ember úgy veszti el a szüzességét, hogy közben a fülcimpájába harapnak – ha szerencséje van akkor észre sem veszi, mert máshová fókuszál… Csak utólag jöttem rá arra, hogy mitől is van hiányérzetem. Míg olvastam a könyvet, addig lubickoltam a jóban, és fel sem merült bennem, hogy bármi bánatom is lenne, és ez semmi másnak nem tudható be csak annak, hogy a mellékszereplők is annyira érdekesek, hogy gond nélkül elvonják a figyelmet minden másról. Ott van például Assail… Igen, ismét egy drogos… Na de akkor is! Nekem kell az a pasas... is… Én könnyesre röhögtem magam a nagymama és Assail csörtéin. Egyszerűen imádom a kegyetlen gyilkos, és az előkelő úriember eme perfekt keveredését, ami ebben a fasziban fellelhető.

Aztán ott van még Saxton. Én annyira belelendültem a homoszexuális vámpírsztorikba, hogy nekem most már kell egy olyan is ami Saxton boldogságáról szól. Esküszöm ha élő személy lenne, és nem lenne végképp idegen pálya, én megvigasztalnám… Nem elég hogy szegényt korábban rommá verik, hogy a családja mondhatni teljesen kitagadta, hogy az apja gyűlöli, még ott van a viszonzatlan szerelme is Blay iránt… Ő az a karakter, akire most már nagyon ráférne némi pozitív fordulat. Megérdemelné.

Aztán ott van még Xcor… Hadd ne részletezzem. A vámpír, aki Wrath legnagyobb ellenlábasa, aki elkötelezi magát Layla-val, a kiválasztottal, aki nem mellesleg annak a Qhuinnek a gyermekével várandós, aki Blay szerelme… Tyűűű… Ezt ettől jobban nem is lehetett volna megkavarni… És pont ezért jó ez a történeti szál. Már annyira komplex, hogy az perverz gyönyört okoz. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy velük mi fog történni a jövőben. És ha már humor… Xcor, és a ruhavásárlás… Hát én azon a jeleneten behaltam.

És nem utolsó sorban ott van Trez és Selena. Valamiért, és nem tudom rendesen megindokolni hogy miért, de engem ők foglalkoztatnak a legkevésbé. Nagyon tetszik az a konfliktus a kapcsolatukban, hogy Selena beteg, lassan mintha kővé akarna válni. Ez fantáziadús, és eleve megadja az alapot majd a későbbi sztorihoz, de… A fentebb vázolt Xcor-Layla-Blay-Wrath bonyodalomhoz viszonyítva az övék kicsit langymelegnek hat. Ettől függetlenül el fogom olvasni Az árnyékok c. könyvet is, ami pont a következő kötet, és ami pont Trezről, és iAm-ről szól… Csak egy kicsit nem értem… Miért pont ők lettek a következő kötet főszereplői? És ezután a The Beast jön majd, valamikor tavasszal (Lukács Andi fordításában, aminek én nagyon, de nagyon, de nagyon örülök, mert a jó könyv egy dolog, de a jó fordítás is nélkülözhetetlen, és amit Andi csinált az FTT-vel, az egyenesen zseniális, szóval én mélyen meghajolok Andi tudása, tapasztalata, és profizmusa előtt, és nem tudom csak boldogságosságomat kifejezni az ügyben, hogy bár jönnek mennek itt a kiadók, hol egyik, hol másik megy csődbe, az FTT, és vele Lukács Andi is örök. Maradjon is ez így!), ami Rhage-hez fog visszakanyarodni, és csak azután jön majd a The Chosen, amiben Layla lesz meg Xcor a főszereplő. Te jesszusatyamária… hogy fogom én ezt kivárni? Amúgy biztos jól van ez így, és biztos jól csinálta Ward, hogy így írta meg a történeteket… na de akkor is… hogy fogom én ezt kivárni?

(Elmondom, hogy fogom kivárni… Elolvasom Az árnyékokat, majd elolvasom a Bukott Angyalok sorozatból a Birtoklást, és a Halhatatlanságot, és ezután, vagy alatt elkezdem A Bourbon Királyait… dőzs lesz ecsém… dőzs lesz… úgy egy hétig…)

És hogy miért tetszett még jelen könyvünk…

Végre a gyermekvállalás kérdése, tényleg kérdésnek minősül. Végre, nem a habosbabos, cukormázas szirupot kapjuk a nyakunkba, hogy aki terhes, az kötelezően boldog kell hogy legyen, hogy a gyermekvállalás csupa móka és kacagás, hogy csak gyermekkel lehet teljes egy párkapcsolat, és hogy minden napsugaras és boldogságos… Végre egy olyan nézőpontot kapunk, ahol megjelennek a gyermek melletti érvek is, de megjelennek a gyermekvállalás elleni érvek is, mint ahogy az amúgy szerintem a normál életben is lenni szokott. Végre a főszereplők nem picipöttyöznek, meg nyavalyognak, hanem az első dühös kirohanásuk után elkezdenek törekedni arra hogy kompromisszumot kössenek. Aztamindenitneki! Értelmes felnőttekkel vagyunk körülvéve! Olyanokkal, akik nem csak hogy értik mit jelent a kompromisszum, de még alkalmazzák is. Akik odafigyelnek egymásra, akik megpróbálják átérezni, hogy a párjuk mit érezhet, akik megbeszélik a gondjaikat… Huh… Esküszöm, agyi síkon folyamatos orgazmusba fulladtam míg olvastam a könyvet, ezek miatt a jellemzők miatt. Komolyan mondom, hogy a kielégüléssel volt határos a megkönnyebbülésem, amiért végre nem idiótákról olvasok, idióta kontextusban, idióta reakciókkal… (Igen, elgondolkoztam azon, hogy lehet illene megfontolnom az idióta könyvek elhanyagolását, mert lassan kezdenek ártalmassá válni a mentális egészségemre nézve…) Én nagyon át tudtam érezni, mind Beth, mind Wrath álláspontját a gyermek kérdésének ügyében, és azért voltam képes könnyen azonosulni mindkettőjük dilemmájával mert – és most jön a következő sokk! – mindkettőjük logikusan (!!!!), és értelmesen (!!!!!) képes megindokolni (!!!!!) a saját fenntartását. (ORGAZMUS!!!!)

És akkor még egy kicsi…

Nagyon tetszett az ahogy Wrath kikecmereg a trónfosztásból. Wrath nem tipikus uralkodó, és pont emiatt válik nagyon jó uralkodóvá. Wrath ebben a könyvben ér érvbe. Itt illeszkedik bele a saját sorsába, itt találja meg azt az utat, ahol önmagát nem feladva méltóvá válik az őseihez, és itt hozza meg azokat a döntéseket, amivel nemhogy az apja szintjére emelkedik, de túl is szárnyalja azt. Wrath-ból a királyból, ebben a részben lesz igazi király. Komolyan mondom, amikor a könyv végén a gyermekével kint van az udvarom, és a „kezében tartja a jövőt”, én hajszál híján siratóasszonyokat megszégyenítő pityergésbe kezdtem… Mert ez annyira szép… És annyira kerek.

(Újabb mély sóhaj…)

Már párszor utaltam rá, de külön is szeretném kiemelni, Ward egyik legerősebb fegyverét: a humort. Írónőnknek nem kell a szomszédba mennie a szellemességért. Hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy a legmorbidabb helyzetekben is bepöccintsen egy fricskát, amitől az ember bukfencet hány a kacagástól. Egyáltalán nem kiszámítható a humora, és pont ezért rendszeresen ütnek is a poénjai. Nem csak a párbeszédekben tud alkotni, hanem a karakterei belső gondolatainál is zsigerből osztogatja a mosolygásra alkalmas szófordulatokat. A sok nevetgélős rész közül kettőt szeretnék kiemelni, amiért külön hálás vagyok Ward-nak, mert nagyon egy húron pendül a véleményünk:

1, Iphone kontra Android… V szerint Steve Jobs minden gonosznak az atyja… Egyetértünk. Nem bírom megállni, hogy ne ollózak be ide párat a kedvenc iphone mémjeim közül...

2, Miley Cyrus poénok… Köszönöm istenem! Tudtam én hogy nem bennem van a hiba, amiért halálra irritál az a nő, lány… lény… mittudoménhogymi…! Akárhányszor megemlítik a nevét, mindig az ugrik be, ahogy azon a nagy golyón vonaglik meztelenül… És akárhányszor eszembe jut ez a kép, mindig meg akarom fejteni hogy ez a dolog vajon minek a metaforája… Nem jöttem még rá… Viszont… Most hogy Ward viccet csinált ebből a libából, legalább már ki lehet jelenteni, hogy lett a hölgyeménynek valami haszna is… A nagy golyón történő meztelen lovagláson kívül…

De meg lehet még említeni a Nyamvadt Macskát is, vagy Wrath látogatását Z-hez is.

Összegezve: megy a tíz pont csont nélkül, és azt öt csillag a Moly-on. És ez a pontozás már eleve önmagáért beszél, nem szorul a dolog hosszabb magyarázásra.

Tovább

Sierra Cartwright: Megkötve (A Donovan-dinasztia 1.) / 2016

Megmondom mit csináltam a könyv olvasása közben…

Röhögtem… de valami kegyetlenül…

És ilyen még nem nagyon volt…

Voltam már dühös, meg fogtam már a fejem kínomban, untam már magam halálra, de hogy szüntelen göndör kacajra fakadjak, na olyan még nem nagyon volt…

Nem tudom, hogy most ez vajon a legmagasabb, vagy a legmélyebb pontja-e az ilyen jellegű könyvekkel szerzett tapasztalataimnak…

Viszont rájöttem (ismét) arra, hogy mi a legnagyobb problémám ezekkel a könyvekkel – most jön a kitekintgetős rész.

"Az ​érintésed felszabadít, a csókod megköt. Három fivér, egy nagy hatalmú család. Connor Donovan mindössze 27 éves, amikor átveszi a cég irányítását. Lara Bertrand céltudatos nő, aki eléri, amit akar. A fiatal milliárdos erőt sugárzó grafitszürke szemei, és forró éjszakákat sejtető hangja azonban leveszi a lábáról. Lara tudja, a két család nemcsak üzleti vetélytárs, de generációkra visszamenőleg gyűlöli egymást. Mégis, hogy megmentse apja cégét a biztos csődtől, sorsdöntő lépésre szánja el magát, és felajánlkozik a Donovan-fiúnak. A kíváncsiságod űz hozzám. Mitől félsz? Attól, amit most kérni fogsz tőlem. Connor nem csak az üzleti életben, de az ágyban is domináns. Felelősséget vállal, a korlátlan hatalomért cserébe. Nem feleséget keres, nem is szerelmet, hanem játszótársat, de a játék néha véresen komolyra fordul…

Sierra Cartwright bestseller sorozatában mesterien vezeti olvasóit a hatalmi játszmák világába, ahol a test is üzlet, ha az érdek úgy kívánja. Texas sosem volt még ilyen forró."

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2016

Ára: 3599 Ft

Beszélgessünk a csábításról…

Szinte már rémisztő, hogy ezek a könyvek mennyire azonos séma mentén íródnak meg. Elkiabáltam múltkor azt a szerződéses dolgot is, meg az ütlek-váglak dominanciát is. Végre találtam egy könyvet, amiben sem egyik, sem másik nem szerepelt, erre fel, ebben a jelen alkotásunkban visszarepülünk a startvonalra, és már megint ott tartunk, hogy BDSM, meg szerződés. Ez a szerződéses fixáció, ami abban a rengeteg írónőben kialakult, kik ezeket a könyveket ontják magukból, már-már klinikai mérteteket kezd ölteni – várom azt a pillanatot, amikor a „szerződés”-ből mint szóból, pavlovi reflex lesz, nyáladzással meg mindennel, csak nem a gyönyör, és az izgatottság fogja majd kísérni, hanem az idegbaj. (Nekem már szokott tikkelni a szemöldököm, ha írva meglátom ezt a kifejezést, úgyhogy szerintem csak idő kérdése a habzó száj is…)

Na de hogy mi is már megint a bajom… Nagyjából x tucat ilyen témájú könyv elolvasása után, most jutottam el oda, hogy be kell látnom: az én szexuális kultúrám, a könyvekben demonstrált „kultúrához” viszonyítva ijesztően más. Olyannyira más, hogy közös dimenzióban se lehet említeni a kettőt, de akár fogalmazhatnék úgy is, hogy nekem van szexuális kultúrám, a szóban forgó könyveknek viszont nincs. Most lehet hogy ez így nagyon dölyfösen, vagy pofátlanul hangzik, de a helyzet az, hogy meg vagyok győződve arról, hogy a több tucat írónő közül, nagyjából a hetvenöt százaléknak semmi gyakorlati tapasztalata nincs abban amiről ír, és most még csak nem is BDSM-re gondolok, hanem csak a szimpla szexre, a tartalmas szexre, arra a fajtára, aminek a végén elnehezült végtagokkal, csak annyi telik az ember lányától, hogy bevackolja magát kényelmesen a másik karjába, hogy aztán zsibbadt aggyal beájulhasson. Sihederkorom hajnala óta vallom azt, hogy a szex nem annyira bonyolult dolog, tény hogy kell hozzá némi tapasztalat, illetve nyitottság, de a megfelelő kommunikációval nagyon szépen ki lehet alakítani már az első pár percben azt a harmóniát, ami ahhoz kell hogy olajozottan menjenek a dolgok. Én – tudom nehéz lesz elhinni -, de ezen a téren is egy veszettül egyenes típus vagyok. Ha arra vágyom, hogy fenekeljenek el, akkor megmondom kerek-perec, hogy ezt szeretném, ha éppen azt akarom hogy megdöngessenek, akkor teszek róla hogy meg legyek döngetve (ugyan már! hisz nekünk nőknek kismillió praktikánk van amivel be lehet pörgetni a pasikat…), ha pedig éppen édes szerelmeskedésre vágyom, akkor azt is kifejezésre juttatom. Nem állítom, hogy soha senkit nem sikerült még eddig meghökkentenem, mert de, de olyan sem volt még soha, hogy a pasasom ijedtében elinalt volna, mert nagy hirtelen nem tudta mihez kezdjen a helyzettel.

Na igen ám… csak az a bökkenő, hogy én hiszek a csábításban. Azért az embernek huszoniksz éves korára már lesz annyi tapasztalata, hogy rájöjjön ki az akinek tetszik, akinek bejön, és ki az akinek nem. És ha esetleg ez a vonzalom még kölcsönös is, akkor jön a rengeteg klisé a gyomrokba rekedt pillangókról, meg pirulásról, meg felszökött pulzusról, satöbbi, satöbbi… És ez… pont ez a rész, ez a násztánc a kapcsolatok egyik legizgalmasabb része. Most mindegy, hogy viszonyról, vagy nagy szerelemről beszélünk, a csábítás mindkettőnek az elején ott kell hogy legyen. Igen, a nagy romantikus elképzelések szerint, a nő és/vagy a férfi mindig szinte azonnal a másik személyiségébe habarodik bele, ami az idealizálás mezsgyéjén teljesen korrekt elképzelés is, csak a valóságban ez marhára nem így van. Lehet hogy én gondolom rosszul, és bennem van a hiba, de én soha ebben az életben nem pasiztam még be úgy, hogy „na add nekem a lelkedet, de azonnal, mert az a tíz másodperc míg néztelek elég volt ahhoz, hogy rájöjjek nekem Te vagy az igazi!”. Ellenben olyan már volt, hogy „hmmm… ó… igen…”. Én a szerelemben csak hosszútávon vagyok képes hinni, és ez vélhetően azért van, mert nagyon nem vagyok egyszerű eset még magamnak sem, ha érzelmi kötődésről van szó, akkor az egy lajhár gyorsaságával épül ki bennem, és mivel állandó fáziskésésben vagyok ezen a téren, a páromtól sem várom el már rögtön az elején a mély szerelmes szónoklatokat. Sőt, ha valaki nekem egy kapcsolat elején rögtön a nagy szerelemmel jön, akkor én angolosan le is lépek, mert számomra kifejezetten rémisztő, ha pár hétnyi ismerkedés után már meg akarnak gyűrűzni. Visszakanyarodva a csábításhoz… Az én realitásomban, a történet úgy indul, hogy ott van a szikra mindkét fél esetében. És itt a felnőttek világában ez a szikra tudatos is, tehát a férfi tudja, hogy a nő vonzódik, és viszont. És megindul a hadművelet. Első körben jön a puhatolózás, megerősítendő önmagunkban hogy a másik fél szikrája, az tényleg valós szikra, és nem csak félreértelmezett. Ez a fázis nálam úgy nagy átlagban a megismerkedéstől számított pár órán belül lezajlik, lévén itt sem szoktam finomkodni, valahogy mindig sikerül olyan témára fordítanom/fordítanunk a társalgást, amiből egyenesen lejön, hogy mi a helyzet. Megjegyzés: én a veszedelmes egyenesség híve vagyok, ha egy pasast vonzónak találok, akkor ezt a legegyszerűbb módon a tudtára is adom, ha közli velem, hogy fantasztikusan nézek ki, és a testbeszéde is azt sugallja, hogy kisanyám én el akarlak kapni, akkor nekem erre a reakcióm nagyjából annyi szokott lenni, hogy közlöm vele, hogy rendben van babám, játszhatunk. És itt kezdődik a kerülgetős szakasz, ami a legédesebb és legpikánsabb része egy bimbózó románcnak. Én pedig egyenesen perverznek érzem már magam amiatt, amiért ezt az agyi síkon játszódó hergeléses fázist annyira kedvelem, mert ez a szakasz majd minden ilyen témájú könyvből kimarad. És ez az én legnagyobb bánatom. Mert mi is szokott történni? A pasi nagy és morcos, a nő ettől a könyv harmadik oldalán készen van, elolvad mint vaj a napon, aztán a harmincadik oldalon már megy a kamaty, meg az elfenekellek, meg az „aztteszedamitmondoknekedmerténegydomvagyok”, én meg borzalmas hiányérzettel küszködöm, mert a kiindulási „A” pont, és a „Z” végpont közt, nekem még ott lenne egy egész ABC, de az írónők szerint nem. Nincs játék, nincsenek fricskák, kerülgetések, verbális izgatás, nincsenek lopott érintések, csak az van, hogy egyik pillanatban még kávézgatunk, a másikban meg erősen csipkedjük a csaj mellbimbóját, aki ekkorra már agyilag teljesen zokni, már csak pihegni képes, meg könyörögni, mert annyira le lett nyűgözve, hogy már világát sem tudja. Én meg még mindig ott tartok, hogy de miért…? Mivel? Hogyan? Mégis mit csinált ez a faszi ami miatt ennyire össze kell omlani tőle? Oké, jól néz ki… és akkor mi van? Sok ember van aki jól néz ki… Ettől még én nem fogok berosálni a gyönyörtől. Ezek a könyvek a násztáncot nemes egyszerűséggel leredukálják egy bemutatkozásra, meg egy helyzetjelentésre, amikor is a fazonunk nagy elánnal benyögi, hogy Ő mekkora nagy irányításmániás-domináns-megverlek-megkötözlek típus, amit persze nekünk készséggel el is kell hinni, mert ha Ő azt mondja hogy ez BDSM, akkor az BDSM. És én ezen a ponton szoktam elkezdeni kínlódni, vagy mint jelen könyvünknél is történt, fetrengeni a röhögéstől. Mert ez így, egyik kedvenc kifejezésemmel élve nem más mint bullshit.

És csak hogy tovább fokozzuk…

Komplex történetünk pár mondatos felvázolása következik…

Szeretem amikor valaki úgy ír könyvet az üzleti világról, hogy semmi köze nincs az üzleti világhoz, vagy a nagyvállalati politikához. Én soha nem vezettem nagyvállalatot, maximum hobbi szinten foglalkozom a világpiaccal, és milliárdos sem voltam soha, ebből nekem az következik, hogy nem fogok olyan történetet írni, ahol kőgazdag vállalati mogul vagyok, aki annyira hatalmas, hogy egyetlenegy reggeli böffentésébe beleremeg a tőzsde. Nem fogok ilyen könyvet írni, mert nem értek hozzá annyira, hogy hitelesen tudjam azt visszaadni a történetemben. Jelen írónőnk nem ennyire maximalista mint én, ha nem is nagy mélységekig, de belemegy az üzletbe, ami azért rossz, mert annyira nem merül el benne, hogy legyen értelme a dolognak, de mégis mélyebbre merül mint kellene, mert ezen a szinten még a laikus is messziről kiszúrja, hogy drága alkotónk legjobb esetben is csak amatőr, ha üzletről van szó, merthogy…

Van egy vállalatod, amit Te építettél fel, évek kínkeserves munkájával, ez a mindened, mert már elváltál, megöregedtél, meg amúgy is… és nem tudsz arról, hogy van egy olyan záradék a cég vállalatvezetési szabályzatában, hogy ha a lányod férjhez megy akkor a férje azonnal igazgatótanács-tag is lesz?

Kérdéseim:

Hogy hogy nem tudsz róla?

Hogyan lehetett a záradékot a tudtod, és a hozzájárulásod nélkül beletenni a szabályzatba, amikor te vagy az igazgatótanács feje?

Hogyan engedhettél egy ilyen záradékot a szabályzatba, mikor semmi garancia nincs arra, hogy a lányod egy üzleti zsenihez megy majd hozzá?

A fenti kérdések megválaszolását követően, biztosan alkalmasnak érzed magad a munkakörre amit betöltesz?

Amiben én teljesen biztos vagyok, laikusként, mindenféle vállalatvezetési tapasztalat nélkül, hogy soha ebben az életben nem engednék a saját vállalatom vezetésébe egy olyan záradékot, ami házasság alapján igazgatótanács-tagi széket pakol akárki alá is. Nem engedném ezt meg, nagyon egyszerű és logikus ok miatt: az üzlet az üzlet, a magánélet az meg magánélet, nem minden esetben tanácsos ötvözni a kettőt, már csak azért sem, mert attól, hogy valaki a rokonod még lehet léhűtő és/vagy ostoba, vagy lehet csak szimplán olyan típus akinek semmi üzleti érzéke nincs. Az én cégembe, vállalatomba nem vérségi alapon lehetne bekerülni, hanem kemény munka árán, és tehetséggel, amiből az következik, hogy a lányom férje maximum akkor kerülne be a tanácsba, ha agyondolgozva magát bebizonyítaná nekem azt, hogy alkalmas a pozícióra.

De mivel jelen irományunk nem az én tollamból szabadult ki, így a könyv egyik alapja az, hogy drága hősnőnk úgy akarja apja őskövületi üzleti filozófiáját megbombázni, hogy gerillamódszerek alkalmazásával a rivális vállalat vezetőjét férjéül kéri, mert így a frigy után a pasas automatikusan igazgatótanácstag lenne, amivel el tudnának érni bizonyos vállalati részek és szabadalmak értékesítését, és/vagy a két nagyvállalat egyesítését.

Csúcs…

Amit nem értek… Hősnőnk, és hősünk is nagyágyú, ha üzletről van szó… Hogyan, de tényleg hogyan lehet az hogy ezek a zsenik egy dollármilliárdokat érő üzleti kérdést kefélési feltételhez kötnek?

Merthogy a helyzet a következő…

Üzletasszonykánk bejelentés nélkül meglepi hősünket annak irodájában, és egy pár mondatos felvezető után vázolja neki a házassági, és egyéb terveit. Ezen amúgy még annyira nem akadtam fent, mert szinte ezerszázalékig biztos vagyok abban, hogy a nagyvilágban már nem egy üzlet lett megpecsételve házassággal, ami kiborított az az, hogy a fazon ahelyett, hogy profi üzletemberhez méltón átböngészte volna a kimutatásokat, és a tervezetet, még csak bele sem kukkant azokba, még csak a fáradtságot sem veszi, hogy úgy viselkedjen mint ahogy azt egy nagyfőnöktől elvárná az ember, főleg ha az milliárdos… nem… leragad ott, hogy ha házasság, akkor az valódi lesz, és dugni fogunk, és lesz itt csinnadratta, meg bimbum, meg BDSM, mert őt uramnak kell szólítani, és jön a házassági szerződés…

Na meg a jó fenét!

Ha én lettem volna a pasi helyében, akkor fel sem hozom a szex kérdést – legalábbis az elején tuti hogy nem, mert nem profikhoz méltó a dolog. A nő üzleti ajánlattal keresett meg, amit én üzleti ajánlatként is fogok kezelni, és eszemben sincs milliókat kockáztatni csak azért mert éppen áll a farkam. Ez mit üzen a kívülállónak? Hát biztosan nem azt, hogy higgadt fejű üzleti zseni vagyok…

A nő helyében… na ez vicces volt, itt kezdtem el először kegyetlen röhögésbe fulladni.

Pókerarccal bemegyek a rivális céghez, egy olyan ajánlattal, ami enyhén szólva rendkívüli, fel vagyok készülve mindenféle adattal, agyamban minden lehetséges forgatókönyvet lejátszottam már, van bennem bizonytalanság persze, hisz nem a szokott mederben akarok játszani, de eddig elért sikereimre támaszkodva meggyőzöm magam arról, hogy menni fog ez…

Leghűvösebb, tökélyre fejlesztett távolságtartó és magabiztosságot sugárzó modorommal előadom amit elő kell, aztán szinte lélegzetemet visszafojtva várom a másik fél reakcióját…

Mindenre, de mindenre fel vagyok készülve, arra is, hogy elfogadják az ajánlatomat, és arra is hogy kidobnak az épületből…

És akkor a velem szemben ülő férfi, mint aki meg sem hallotta amit szónokoltam neki, tőmondatokban azzal reflektál, hogy meg akar dugni, és még ugyanabban a mondatban megkérdezi, hogy lenne-e ez ellen bármi kifogásom, meg hogy tudom-e hogy mi az a BDSM…

És még mindig lehet hogy bennem van a hiba, de… most már megint mi van?

Uram bocsá’, de én ebben az abszurdnak is csak jóindulattal nevezhető helyzetben, maximum csak arra lettem volna képes, hogy egyik szemöldökömet lassan felvonva, megkérem a tárgyalópartneremet, hogy tagoltan ismételje el újra, amit mondott, mert lehet hogy süket vagyok vagy nehéz felfogású, de nekem nagyon úgy hangzott amit korábban mondott, mintha egy millió dolláros üzletet egy laza csuklómozdulattal ledegradált volna egy kefélési megállapodás szintjére – plusz az ütlek-váglak rész -, amit nem igazán tudok így nagy hirtelen hová tenni.

Majd kifejtettem volna úrinői modorban, hogy a híre után mekkora csalódásként élem meg, hogy zseni mivoltja ellenére az a legtöbb ami tőle telik, hogy ürügynek használ egy nagyon jól jövedelmező üzleti ajánlatot arra hogy bejusson a bugyimba… Majd némi gúnnyal hozzá tenném azt is, hogy jobb napjaimon biztos még bóknak is érezném ezt az egészet, ha azt nézzük mekkora pénzt kaszálnánk ezzel az egésszel, legalább olcsónak nem kell éreznem magam…

Mindezek után pedig még azt is hozzá tenném, ha esetleg eddig még nem jött volna rá magától, hogy igen, akadnak fenntartásaim az elméletével kapcsolatban, és kifejezném abbéli reményemet, hogy reakcióm nem azt fogja belőle előhozni, hogy add uram de máris, az asztalhoz kötöz, és megfenyít… lévén nem úgy vagyok felöltözve, meg amúgy is, lelkileg nem készültem fel arra, hogy a következő tárgyalásom, és esetleges üzleti ebédem előtt el legyek fenekelve…

Majd az ajánlatomat tartalmazó mappát az asztalára helyezném a névjegykártyámmal, és elérhetőségeimmel együtt, megköszönném az idejét, és hogy soron kívül fogadott, majd biztosítanám arról, hogy természetesen ha felszállt a dominanciás köd az agyáról, és elkapja a pénzkeresési inger, állok szolgálatára, csak nem úgy, hanem ahogy felnőtt sikeres üzletemberekhez illik.

Végül egyenes tartással távoznék.

Persze innen még tovább lehet gondolni a dolgot, és némi cicaharc után még mindig jöhetne a hancúr a paskolókkal, meg minden mással… így is ki lehetett volna lyukadni ugyanoda a történetben… és még racionálisnak is lehetett volna nevezni a cselekményt… csak nyomorultul nem ez történik! (Mint ahogy soha nem az történik ami csak egy kicsit is logikus lenne!)

A könyvben a hölgyeményünk, a pasas azon felvetésére, hogy van-e kifogása a kufirc ellen, automatikusan rávágja, hogy nincs, aztán egy gőzölgő kávé felett kibeszélik a BDSM alapjait, meg azt hogy a csajnak milyen idevágó tapasztalatai vannak, és ha ez még nem lenne elég, némi izgatott pihegést követően a pasas még demonstrálásba is kezd, hogy megmutathassa milyen is lenne vele a nagy domináns szex.

Tételezzük fel, hogy hősnőnk helyét ismét átveszem, azon sarkalatos pontnál, amikor nekiáll piruló, gondolkodásra képtelen hústömeggé válni… (ki van zárva, ennyire még én sem vagyok képes beleélni magam a hősnő szerepébe… fogalmazzuk át egy kicsit… tételezzük fel, hogy a pasas ajánlatát valamilyen elmeroggyant lázas állapotomban megmagyarázhatatlan okok miatt vonzónak tekintem az adott helyzetben, és tudatosan belemegyek a játékába, hagyom, hogy azt mutogasson nekem, amit akar – ez is ki van zárva, na de hagyjuk is, mert ha ezen a ponton állandóan leragadok, akkor sose fogok eljutni oda, ahová akarok…)

Átengedem férfiúnknak az irányítást, utasítására bezárom az ajtót, majd a szoba közepére sétálok, és a hátam mögött összekulcsolt kezemmel remegve (hah!) várom hogy mit fog velem csinálni…

Ő odajön, kicsit megmarkolássza a melleimet, kis bimbócsipkedés, majd kapok egy csókot, és ennyi…

Hősnőnk ezen a ponton már azt sem tudja hová folyjon…

Én ha a helyében lennék…?

Maradjunk annyiban, hogy ennyi nekem édeskevés lenne, ezzel engem lenyűgözni nem nagyon lehetett volna… Ismerve magam két lehetséges folytatás realizálódhatott volna:

1, Ha már úgyis ott tartunk, hogy szabadon engedjük a játékos természetünket, akkor én úgy lettem volna vele, hogy akkor csináljuk vagy tisztességesen, vagy sehogy. Uramnak kell szólítanom téged? Redben uram, akkor mutassa meg mit kell tennem… Úgy érzem, hogy nagyon tapasztalatlan vagyok uram, de nagyon szorgalmas diák vagyok, és csak úgy ég bennem a tudásvágy… Jajj, uram nagyon jól esik amit tesz velem, kérem ne hagyja abba… Igen uram, követelőzöm, mert már nem bírom visszafojtani a vágyamat, és belepusztulok, ha most így itt hagy engem, uram… Kérem uram, markolja meg a… khm… satöbbi, satöbbi, satöbbi…

Tudom, ez perverz. De könyörgöm, a BDSM is az, vagy nem? (Tudom, a Szürke után már nem számít perverziónak… ez manapság már csak látókörtágítás…)

2, Az első adandó alkalommal csinálnék valamit, ami büntit érdemel. És jelezném is hogy nagyon rossz kislány voltam, aki meg is érdemli hogy megbüntessék. Aztán jöhetne egy rövid fenékpacsis epizód a kanapén, majd egy orgazmus itt is, meg ott is, még csak petting szinten, hisz még a történet elején vagyunk.

A vicc az, hogy a fenti két lehetőség a mai rohanó, és deviáns világban, nem vicc. Hamarabb elhiszem az általam vázolt két lehetőség megtörténtét, mint azt amit a könyv felvázol.

Egyrészt a könyv még mindig csak a játékról szól - igen előjött a régi vesszőparipám…

Akinek van egy kicsi rugalmassága a szex terén, egy hangyányit vállalkozóbb kedvű, és van egy jó partnere, az a könyvben szereplő aktusok mindegyikével találkozott már szerintem az életben…

Vagy már megint én vagyok perverz… esküszöm nem tudom megítélni…

Kikötöznek… és akkor ugyan mi van? Amíg nem csinálnak belőled húsvéti sonkát, nem érzem akkor nagy valaminek…

Ezzel, azzal pirosra verik a combod, feneked… Nem véresre, csak eléggé ahhoz, hogy pozsgás legyen… Jelzésértékű pacsi… Mi ebben a szélsőséges?

Uramnak kell szólítani a partnert… Hát ez felfogás kérdése… Ha az ember szerepjátékként fogj fel, akkor lehet igazán izgató is…

Anális szex… Tudom, megint én vagyok a perverz, de szerintem élete folyamán legalább egyszer mindenki megpróbálja…

Szexuális segédeszközök… A mai világban? Most már komolyan azon agyalok, hogy tuti perverz vagyok, amiért vannak ilyen-olyan játékaim…

Kész, eldöntöttem… hivatalosan is elfogadom, hogy perverz vagyok… ezek szerint…

Na de visszakanyarodva a könyvhöz…

Innentől a végéig, nagyjából nem szól semmiről, csak arról, hogy ne vegyél bugyit, meg fogom ütlegelni a feneked, most itt foglak meghágni, aztán meg ott foglak meghágni, meg hogy csattog az ostor, én meg csak nyugtáztam egyik jelenetet a másik után, a szokásos 76/perces pulzusszámmal, majszolva a szendvicsemet, néha homlokomat az asztallaphoz ütlegelve, mert az egész annyira sótlan volt, hogy esküszöm jobban jártam volna, ha kimegyek a konyhába mosogatni…

A pasas viselkedése azon túl, hogy verbálisan nagyon adja az ívet, egyáltalán nem domináns, a szexben olyan amilyen, ha nekem kellett volna a partnerének lennem, lehet hogy egyszer-egyszer elröhögtem volna magam…

A csajos meg…

Mint az összes többi hősnő, már a könyv elején sem rendelkezik normális személyiséggel, de még azt a keveset is feladja amikor először ránéz a pasi azzal az irányításmániás tekintetével… Onnantól nem történik más, csak az hogy jajj hozzámért, én már rögtön nedves vagyok, remegek, nem bírok magammal, összeomlok, jajj végem van, és már szerelmes is vagyok…

NEM ÉRTEM!

Először is: mi ez az „el kell élveznem de azonnal” idegbaj ezeknél a csajoknál? Van önuralom is a világon, vagy nem? Vagy az is csak nekem van? Ahogy a kapcsolat elején kedvelem a násztáncot, meg a becserkészést, úgy kedvelem a szexben azt, ha nyújtva van az élvezet. Hogy az most pacsizós formában van, vagy édesgetve, nagyjából tökmindegy, ahogy hozza a hangulat… Minek rohanni? Nem az a jó a szexben, ha a határon van tartva egy jó ideig az ember lánya/fia? Nem azok a legédesebb percei egy együttlétnek, amikor már zuhanhatnátok is, mert csak egy leheletnyire van előttetek a gyönyör, de nem billentek át már csak azért se? Amikor már ki vagy melegedve, mert annyira jó, hogy már tombolnak az érzelmeid, és minden procikádban remegsz már, de tartod magad még egy kicsit… csak még egy kicsit… aztán amikor elsodor a megkönnyebbülés szinte a lelkedig hatol? Nem tudom ki hogy van vele, de ha szexről van szó, én addig hozzá sem kezdek, amíg nincs fölös legalább két-három órám. (Leszámítva azokat a rendkívüli helyzeteket, amik a kiéhezett, tépdlerólamaruhátdeazonnal fohász égisze alatt zajlanak… vannak esetek, amikor nincs idő finomkodni, de ezek ritkák, és általában spontánok… tehát nem olyanok, mint amik a könyvben vannak).

Aztán homály számomra az is, hogy miért szeretnek egymásba a szerepelők. Tudom, megint én vagyok az igényes, de nekem ahhoz hogy szerethető legyen egy karakter, két dolog kell:

1, Olyan viselkedés, ami vonzóvá teszi, és nem csak az ágyban. A lepedőakrobatika jó dolog, de nem elég, nem árt ha azon felül is tud produkálni valamit a szerepelő, mondjuk lehetne humora, vagy példának okáért lehetne kedves, csinálhatna néha olyan dolgokat, amivel fellobbantja bennem az érdeklődést, az sem rossz, ha a verbális kifejező eszköztára nem csak arra korlátozódik, hogy „elverlek”, „meg foglak dugni", „meg fogom dugni a fenekedet”, „számold az ütéseket”, és így tovább, és így tovább… Egyenesen le lennék hengerelve ha ezek a hősök nagy ritkán mondjuk arról adnának kisértekezést elő, hogy miért az a kedvenc filmjük, ételük, zenéjük, akármijük ami.

2, Jó ha a karakternek van egy története, amiről be lehet számolni, csak hogy világosak legyenek a motivációik, a reakcióik, érzéseik.

Nekem valahogy nagyon szegényes az a történeti sablon hogy:

Nő   Férfi   =>   Találkozás   =>   Szex    =>    Mozgalmasabb szex   =>    Megpróbájuk pirulásra kényszeríteni a jónépet szex    =>     Szerelem (valamiért, valahogy, valamikor beüt a ménkü, csak ez nincs részletezve)   =>    Két oldalnyi problémázás a „mi legyen most a szerelemmel?” témában   =>   Boldog egymásra találás   =>   Újabb pirulásra sarkalló szexkísérlet, csak most már a szerelem égisze alatt   =>   Vége

Christian Grey és James esetében legalább annyi teljesül, hogy Christian karaktere egész jól fel van építve. Őt legalább meg tudja kedvelni az olvasó. Ezekben a tucatkönyvekben már csak a fáradtságot sem veszik az alkotók, hogy személyiséget adjanak a karaktereikhez. Dugni tudnak (jobb estben), aztán jónapot…!

Amit még nem értek…

Hölgyeményünk a pasas húgát középiskolás kora óta ismeri, mégis csak egy héttel korábban ismeri meg a férfit. Kérdem én: miért? Mennyiben életszerű az a helyzet, hogy a középiskolás barátnőm bátyját, csak jó tíz évvel később (saccolva) ismerem meg? Hát ennyire nagyon el volt bújva a fiú?

A könyv nyelvezetét tekintve, kevésbé brutális, mint a kettővel ezelőtti könyv volt. Szexuális téren nem hoz semmi újat, se jó, se rossz értelemben, viszont megjelennek olyan kifejezések, mint a profitábilis – szakszónak ható nem szakszó… gondolom ez lett volna a könyv komolysági indexe… nem jött össze a dolog.

Futó gondolat: drága írónőnk szerintem az életben hobbikertész. Ha az összes utalást, és leírást ami kertekre, virágokra, szoba növényekre vonatkozik összesűrítenénk, közel egy fejezetnyi terjedelmet kapnánk.

Összefoglalva: semmi más csak a humorom mentett meg attól, hogy ne hagyjam félbe a könyvet. A szexjeleneteknek mindig volt egy olyan pontja, ahol felnyiharásztam, vagy azért mert annyira komolytalan volt a dolog, vagy azért mert beleképzeltem magam a helyzetbe, és a saját elképzelt reakciómon kacarásztam magamban. Ebből a szempontból a maga nyakatekert módján szórakoztató volt a könyv. Kár hogy nem ezen a síkon kellene ennek a könyvnek szórakoztatónak lennie.

A befejezése után, azon kezdtem el agyalni, hogy a nevetési problémám nem a lassan kiütköző hisztériám jele-e… Mivel nem tudtam ezt a felvetést egyértelműen cáfolni, így nagy gyorsan úgy döntöttem, értelmes könyv kell a kezembe, így elolvastam Karen Rose Közelebb mint hinnéd c. könyvét, erről szeretnék majd legközelebb nyilatkozni. Majd ezek után elővettem a gyökereket, J. R. Ward FTT sorozatát… A Testvériség mindig fix pont ha kezdek elveszni a rengetegben. Valamiért nekik mindig sikerül rádöbbenteniük engem arra, hogy minden viszontagság ellenére, még mindig az olvasás szerelmese vagyok.

Értékelés: 3 pont

Tovább

Jodi Ellen Malpas: Egy éjszaka ígérete (Egy éjszaka trilógia 1.) /2016/

Ha valamihez hasonlítanom kellene jelen könyvünket, akkor azt tudnám mondani, hogy nem más mint egy rettenetes repülőgép-szerencsétlenség. Szépen kigurul a kifutóra, kicsit döcögve, és nehézkesen de felszáll, gyönyörű ívben repül, majd amikor már szinte látod magad előtt a végcélt, és készülnél a landolásra, akkor a motor bedöglik, elfüstöl, te meg ijedten kapaszkodsz amibe csak tudsz mert azt hiszed, hogy akkor túlélheted, és nem fog fájni, de aztán bekerül a látóteredbe a talaj mindennél rohamosabban közeledő képe, és tudod hogy vége. Esélyed sincs átgondolni, mi is zajlik éppen körülötted, felkészülni sincs rá időd, még eljut az agyadig az első nagy robaj, amikor becsapódsz, aztán nincs már más csak a kínzó semmi…

Előző műremekünk után, őszintén megmondom nem nagyon voltak elvárásaim. Ha az ember az abszolút nulláról indul, akkor onnan már csak felfelé mehet. Mégis meglepett, hogy jelen alkotásunk elkezdett lekötni. Mi több még szórakoztatott is. Sőt még némi elégedettségérzetet is sikerült kicsiholnia belőlem. És elkövettem azt a hibát, hogy beleéltem magam ebbe az állapotba. Elkapott a lelkesedés, hogy végre tudok majd írni egy olyan véleményt, ami nem lesz tömve negatív kirohanásokkal. Már össze is állt a fejemben mit fogok leírni ide, mik lesznek a felvezetőim, hogy most az egyszer ha nem is a legnagyobb lendülettel, de képes leszek méltatni egy romantikus-erotikus könyvet. Aztán bedöglött a motor. És úgy elfüstölt, hogy csak néztem utána. Aztán mire észhez tértem már vége is volt. A történet a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve szabadesésben berobbant a talajba, de olyan erővel, hogy onnan már az isten se ássa ki. Én meg csak pislogok, és egyetlen egy szó visszhangzik az agyamban: miért????

De, ne legyünk teljesen elkanászosodva… Bár nem teljes a siker, azt tudni kell értékelni, hogy most legalább lesz néhány dolog amit azért fogok kivesézni mert tetszett a könyvben, és nem azért mert tótágast álltam tőle. Szerintem már ez is haladás.

"Livynek ​azonnal feltűnik, amint besétál a kávézóba. Lélegzetelállítóan jóképű, olyan áthatóan kék tekintettel, hogy majdnem kiszolgálni is elfelejtik. És amikor kimegy az ajtón, Livy azt gondolja, hogy soha többet nem fogja látni. De aztán megtalálja a szalvétára írt üzenetet, melyen az aláírás: „M”. 
A férfi csupán egyetlen éjszakát akar, hogy kényeztesse őt. Semmi érzelmet, semmi kötődést – semmi más, csak kéjt. Minden védőfal, amit Livy maga köré emelt magányos élete során, egyszeriben leomlással fenyeget ezzel a zavarba ejtő emberrel szemben. Célratörő, mégis jólnevelt. Úriember, mégis fensőbbséges. Szenvedélyes, mégis érzelemmentes. A vonzalom azonban oly erős, hogy Livy képtelen bármit is megtagadni tőle.. beleértve önmagát is. 
M valami olyan, mélyen lappangó, függőségbe taszító vágyat ébreszt fel Livyben, melynek létezését a lány addig nem is sejtette, és melyet, félő, csak ő elégíthet ki. De a lány érzi, hogy a gyors autók, a drága öltönyök és fényűző lakás mögött egy sebzett személyiség rejtőzik. Ahhoz, hogy testestül-lelkestül az övé legyen, Livynek fényt kell derítenie a sötét titkokra. Valóságos megszállottsággal merül el a férfi világában, próbálja legyőzni a védőpajzsait, pedig ez a megszállottság azzal fenyeget, hogy visszavonhatatlanul összetöri a szívét…"

Kiadó: Művelt nép

Kiadás éve: 2016

Ára: 2490 Ft

Kezdjük azzal miért tetszett a könyv… - kitekintgetős lesz, szokás szerint.

Mindenek előtt tetszett, mert van neki története. Mivel ez manapság már ritkaságszámba megy, így a magam visszafogott módján ujjongok. Persze a klisék itt is egymásra halmozva megjelennek, de most még ez sem zavart annyira. (Mondom… annyira… ez nem azt jelenti hogy nem zavart…)

Klisék: csak a szokásos, rögtön berosálok ha rám néz a pasas attitűd, képtelen vagyok távol tartani magam tőled férfiúi magatartás, meleg barát-barát, jóakaró barátnő, aki minden problémádat magáénak érzi, esetlen hősnő.

Megmondom mi nem volt: ütlek-váglak dominancia, alpári beszéd, és szerződés. Nem tudom elhinni! Hát mi történt? Milyen isteni csodának sikerült megvalósulnia, hogy három ennyire karakteres tényezőtől is sikerült egy körben megszabadulni? (Elkiabálom… érzem, hogy elkiabálom…)

És amitől lehidalok, de menten… voltak újdonságok!

És akkor ebben merüljünk el kicsit részletesebben…

Ahhoz hogy megértsétek, hogy az első újdonság miért nyerte el a tetszésem, ejtenem kell néhány mondatot arról, hogy hogyan viszonyulok ahhoz ha zavarba hoznak. Először is, hál’ istennek marha ritkán jövök zavarba, és lehet hogy pont ezért, de amikor sikerül, akkor azt lehengerlően látványosan csinálom. Fehér bőrű vagyok, ráadásul szőke, így amikor elpirulok, az olyan feltűnő, hogy száz méteres körzeten belül senki nem tudja kivonni magát a látvány alól. Nem csak az orcáim pozsgásodnak ki, hanem a homlokom, az orrom, az egész fejem, a mellkasom, nagyjából mindenem a fejem búbjától a kis lábam ujjáig. És ez pokoli… Mert még csak kontrollálni sem tudom, elrejteni meg pláne, és emiatt még inkább zavarba jövök… és itt jön a második fázis: uralkodj magadon! Az igazán profik egy ilyen pirulós állapotban vagy szendén mosolyognak, és aranyoskák lesznek, vagy úgy csinálnak mintha mi sem történt volna… Hát én nem! Én nekiállok szófosni. Rosszabb esetben csacsogni. A kényszeres közléssel még nem is lenne komoly baj, a baj az, hogy az agyam ilyenkor leterhelt állapotban van, el van foglalva azzal, hogy pánikba van esve az egész testemet eluraló vörösség miatt, így nem tud besegíteni abba, hogy a számat elhagyó szövegnek értelme is legyen. Nagy átlagban ilyenkor szoktak totálisan buggyantnak nézni az emberek, valljuk be teljes joggal. A zavaromat tisztességesen még lezárni is képtelen vagyok, általában a belsőmben zajló enyhén tudathasadásos vita önmagammal (vörös vagy… vegyél levegőt… ne nézd már… nézz már rá… tényleg ezt mondtad???.... te egy idióta vagy… fogd már be… hajrá, csináld csak, már úgyis mindegy…) elfáraszt, és ilyenkor szokott az történni, hogy egy hangos „pff…” kíséretében a szememet forgatva eloldalgok sebesen, ott hagyva a beszélgetőpartneremet, aki ezek után már végképp nem tudja eldönteni, hogy mi is történt.

Dédelgetett kínos emlékeimet két csoportra osztom. Vannak azok az emlékek, amikre visszagondolva az ember egy jót nevet. Ilyen például az egyik első randim a férjemmel, ami valamikor úgy százötven évvel ezelőtt történt. Lindácska nagyon otthon van a csábításban… teljesen addig, amíg nincs tétje a dolognak. Ha tétje van, akkor két lehetőség adott, vagy önmagamat is meglepve csúcsteljesítményt nyújtok, vagy a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozom magam, amit kényszeresen megpróbálok tompítani, amivel csak még kellemetlenebb helyzetbe hozom magam. Férjuram hála annak a Magasságosnak egy jó humorú fazon – szerintem csak ez mentette meg a kapcsolatunkat, a kapcsolatunk elején. Velem ellentétben nem az a szószátyár típus – eleinte, inkább az a higgadt fajta, aki fantasztikusan képes teljesen kifejezéstelenül nézni, amivel nem mellesleg a mai napig felkergeti a murmucokat az idegeimre. Ezt pedig azért írtam most le ide, hogy átérezzétek az első randis helyzetemet, amikor is a legjobb formádat akarod hozni, hogy lenyűgözd a másikat, de cserébe nem kapsz mást csak csendes figyelmet, ami vagy sokatmondásról tanúskodik, vagy semmitmondásról, te meg gebedj bele abba hogy kibogozd na akkor most hogyan is álltok. Fent voltunk nála… ültünk a konyhában, hangulatfény, kellemes lágy zene, borozgatás – tipikus fulladj bele a romantikába szituáció. Én már jól voltam, köszönöm szépen, még nem voltam szalonspicces, de már bátorrá ittam magam, és elhatároztam, lesz ami lesz, én ezt a pasit, ma megszerzem, berángatom az ágyba, és a magamévá nyilvánítom. Édesgető félig puszi félig csók után felálltam az asztaltól és azt képzelve magamról, hogy én vagyok a nyers szexualitás megtestesült démona táncolni kezdtem előtte. Először csak úgy jelzésértékűen, kis csípőrisza erre, majd arra, állsimogatás olyan közelről, hogy a teljes látószögét elfoglalja a mélyen dekoltált felsőmben feszülő mellem. A mázli, hogy amúgy tényleg piszok jól táncolok. Tanultam is, szeretem is csinálni, tehát, egy ilyen helyzetben, ahogy meglátom az első felcsillanást a másik tekintetében akaratlanul is elkezdek belelendülni. Hát itt is volt belelendülés… bár inkább ne lett volna… Éreztem, hogy enyém az irányítás, hatalommámorosan alakultam át hétköznapi nőből profi lapdance-es csajjá, és bitang módon élveztem, hogy kikészítem szegény fazont ültében. Nem tudom milyen indíttatásból félúton úgy döntöttem, hogy a konyha nekem nem elég kényelmes hely arra, amit tenni készülök. Párom viszont szemlátomást nagyon jól elvolt ott ahol, a legkisebb jelét nem adta annak, hogy fel akarna állni, így elkezdtem táncomban a folyosón araszolni a szoba felé – a szoba ajtaja pont szemben volt, a folyosó másik végén. Lassú ritmusra történő andalgásom közepette megmásztam a wc ajtót, amolyan szexis, nézd mit tudok formában, barátkoztam a székekkel is egy kicsit, majd a hűtő összes előnyét is kiaknáztam. Itt kanyarodnék vissza oda, hogy piszok jól táncolok… Tehát nem ez volt a kínos része a dolognak. Párom tekintete is kellően ködös volt már, így gondoltam megadom neki a végső lökést, elkezdtem kigombolni magamon a blúzt, miközben hátrafelé lépkedtem. Kacéran intettem neki, amikor elővillant a fehérneműm, hogy jöjjön… jöjjön csak utánam… vegye el, vegyen el mindent… és Ő mozdult… én meg arra gondoltam, hogy akkor itt az ideje bemenni a szobába… és lendületesen megfordultam, hogy nekiiramodok… és teljes erőbedobással lestukkoltam a fürdőszoba ajtót, ami mint utóbb kiderült, nem volt bezárva, csak a rohadt nagy hangulatvilágítás miatt én ezt nem vettem észre. Akkorát koppant a fejem, hogy párom felszisszent a hátam mögött, én meg azt sem tudtam, nagy hirtelen hogy hol is vagyok. A dolgot tovább tetőztem azzal, hogy ahelyett hogy valami bárgyú „hupsz”-ot odamakogtam volna, vagy felnevettem volna, inkább összekaparva a romjaimat bemenekültem a szobába. Férjem megpróbált komoly maradni…. de tényleg… olyan görcsösen erőlködött, hogy ne nevessen ki, hogy kidagadtak az erek a nyakán, de nem tudta megállni hogy ne kezdjen el kuncogni. Utánam ballagott, és kaptam puszikat a homlokomra, meg a szememre, meg bókokat arra hogy milyen aranyos vagyok… pfff… aranyos… én… a nyers szexualitás démona… Mondanom sem kell, hogy nem tettem magamévá aznap este a férfit.

És hogy ez most hogy is jön könyvünkhöz…

Én nem tudom, hogyan csinálta írónőnk, de sikerült a kávéfőzős, bénázós jelenetet olyan jól megfogalmaznia, hogy visszhangra talált bennem hősnőnk idegbaja. Maximálisan átéreztem csórikám helyzetét, a kézremegést, a hátadba fúródó tekintetet, a bosszúságot, hogy máskor mindent egycsapásra képes vagy megcsinálni, de akkor bezzeg nem, amikor a legfontosabb lenne. A leforrázottság érzését, a tehetetlenségét. Livy feszengése Millerrel szemben a könyv elején egész racionálisra sikeredett. A feszengés alatt azt értem, amikor nem sikerül tartania magát, és kiesik a ritmusból, elszúr valamit, és leteríti a menekülési kényszere. Mert ezt át tudom érezni. Azt már nem, hogy úgy ledermedek a pasitól, hogy mozdulni sem bírok – kínosság ide vagy oda, olyan helyzetben még soha nem voltam, hogy rákövültem volna egy idegenre csak azért mert jóképű. Tehát, az frissítő újdonság volt, hogy Livy zavara szépen ki van fejtve, az már kevésbé nyűgözött le, hogy még mindig nem tudtunk elszabadulni attól a sémától, hogy meglátom, és az agyi kapacitásom egyszeriben egy zöldségével kezd vetekedni.

Aztán ott van Miller kényszerbetegsége…

Ezekben a könyvekben már annyi mindennel találkozhattunk eddig. Volt bipoláris ketrecharcosunk is – vagy mi a tököm -, meg stricink is, meg nem egy hatalommániás diktátorunk, de OCD-s pasink még nem volt. És vesszek meg, de nekem tetszik a kényszerbetegség fonala. Ha Malpas megmaradt volna ezen a síkon, és nem lövi ki a repülő motorját egy bazookával, akkor ez a könyv lehetett volna nagyon jó is. Mert a kényszerbetegség már eleve elég konfliktust teremtett volna. Én jó barátságban vagyok az OCD-vel. Nem vagyok klinikai eset, vagy ilyesmi, de vannak olyan berögződéseim, amiket ha nem úgy csinálok, ahogy kell, akkor az felborítja az egész napomat idegileg. Olyan ez mintha az ember egy nagy fogaskerekes gépezet lenne, amiben vannak kisebb és nagyobb fogaskerekek, és ezek közül egynéhány állandó olajozásra szorul. Ha elmulasztod az olajozást, vagy nem úgy, vagy nem olyan olajjal olajozol, amivel kéne, akkor jobb esetben csak egész nap nyikorogni fog a gép, rosszabb esetben meg is bénul. Úgyhogy én nagyon át tudtam érezni Miller helyzetét, amikor alvás helyett kiment takarítani. A kényszerbetegség ilyen. Ha nem úgy van valami, ahogy lennie kell, akkor az ellehetetleníti a továbbiakban a normális működést. És Miller baja nem enyhe… szóval, épp elég lett volna erre építkezni, és azt leírni, hogy gerlepárunk hogyan küzd meg ezzel a mániával, merthogy már eleve ez nem lett volna egyszerű.

És ami még nagyon jó volt…

Lassú szex.

Lehet hogy én vagyok teljesen megbicsakolva, de a sok kemény dúvad után, akik félájultra kefélik a hősnőket, nekem Miller szexuális kultúrája kifejezetten szimpatikus volt. (Ezt majd azért folytatom a nem tetszett kategórián belül is…)

A nyelvezettel, fogalmazással sem volt komolyabb problémám, bár egy-egy aktus leírásában néha sikerült elvesztenem a fonalat, de mivel itt legalább le voltak írva az aktusok, és nem csak tőszavakban volt tálalva a helyzet, így azt az egy-két bicsaklást jóindulatúan elengedem – értékeljük a szándékot, hogy Malpas legalább dolgozott azon, hogy értelmesen megfogalmazott mondatai legyenek.

És akkor jöjjön ami nem tetszett…

A történet kicsit vontatottan indul be, ami önmagában még nem is lenne akkora baj, ha megtartotta volna a ritmust a hőseink megismerkedésénél is, de ez nem teljesül. Az egyik pillanatban még ott tartunk hogy a szexi pasas mogorva, és távolságtartó, aztán csapó, már a női mosdóban vagyunk és jön a nélkülözhetetlen „nem bírom magam távol tartani tőled” duma. Ez nagyon el lett szúrva. A fülszöveg alapján én valami olyasmire számítottam, hogy a pasas tényleg hagy egy cetlit a kávé mellé, amire kacskaringós betűkkel ráfirkantja, hogy „tölts velem egy éjszakát…”, aztán jön még egy kis násztánc. Ez a bumm bele, maradjunk a jól megszokott és már kismilliószor leírt „lerohanlak és menjünk dugni mert annyira készen vagyok tőled, hogy az már megfogalmazhatatlan, holott nem is ismerlek, azt sem tudom ki vagy” helyzet nagyon elkapkodott lett, nagyon slampos, és nagyon éles kanyar a kezdeti tempóhoz képest, nem utolsó sorban pedig még rémesen fantáziátlan is.

Aztán ott van a kicsit sem vicces nagyi. Nem kell nagyi – vagy ha már nagyon ragaszkodunk a nagyihoz, akkor próbáljunk olyan nagyit csinálni, aki kevésbé nagyis. Vagy legyen vicces karakter, aki a kora miatt már bármit megenged magának, vagy legyen nagyi-nagyi tortasütögetési kényszerrel, aki van, de leginkább még sincs, de ne legyen olyan nagyi, aki tényleg olyan mint az ember nagyanyja, mert az ebből születendő asszociációk kenterbe vágják a könyv erotikus felhangját.

És akkor innentől jön az idegbaj…

Miért? De tényleg, miért kell az erotika égisze alatt állandóan bevinni a könyvekbe a különböző élelmiszerek egymásról nyalogatását? A korábbi könyvben a faszinak az volt a heppje, hogy a whiskeyt nyalogatta le a csajról (hopp! Az ott elfelejtettem megemlíteni…. de ha már itt tartunk…), itt meg az olvasztott csoki lép be a képbe. Én meg fel nem tudom fogni, hogy miért jó az ha lelocsolnak whiskeyvel, vagy csokival?

1, A whiskey alkohol… lehet márkás, meg finom, de akkor is alkohol, és mint ilyen, szerény véleményem szerint bűzlik. Lefektetnek az ágyra, rálocsolják a puncidra, meg a szádra az üvegből… vajon mi fog történni? Hát az fog történni, hogy az ágytól, a földön keresztül, az ágyneműig minden úszni fog a whiskeyben, és olyan szag lesz a szobában mint egy pálinkafőzdében. Ez mitől szexi? Meg eleve… miért jó az egy pasasnak, ha a nő puncijáról lefetyeli a rövidet?

2, A csoki… Én imádom a csokit, de tényleg… Többek közt csokoládé függő is vagyok (még mindig). De hogy kézzel-lábbal kapálóznék, ha valaki olvasztott csokoládét akarna rám önteni, na az is biztos. A csokinak megvan az a jó szokása – aki már sütött valaha csokoládés bevonatú sütit az tudja – hogy ha vízhez ér, akkor elkezd becsomósodni. Meg nem utolsó sorban, szobahőmérsékleten szilárd halmazállapotú. Próbáltatok már magatokról olvasztott csokoládét levakarni? Én igen (és akkor erre nem is kell több szót pazarolni…), és mondhatom hogy egyáltalán nem muris dolog. Ráadásul ott van még a rendmániám is… Maximálisan átéreztem Miller kínját, amikor a csokis mizéria után alvás helyett kiment takarítani. Én is kimentem volna. Egyszerűen képtelen voltam átélni a konyhai kis légyottot mert megállás nélkül azon szörnyülködtem hogy mekkora rumli alakult ki viharos cselekvésüknek köszönhetően.

Én azt mondom, hogy ha az ember éhes egyen, ha szexelni akar, szexeljen… A kettőt nem kell közös dimenzióba hozni.

Aztán ott van még a részegség…

Amióta Anastasia Steel sikeresen fejre állt a Szürke ötven árnyalatában, azóta minden hősnőnek kötelező jelleggel utána kell ezt csinálnia… Bárhogyan is nézzük a részegség nem vonzó. Felszabadultnak lenni, szalonspiccesnek lenni még oké, de ha valaki tajt részeg, az visszataszító. A megállás nélküli okádás jobb esteben lohasztóan hat a vágyra – a rosszabb esetet pedig nem fejteném ki. Értem én, hogy ezekkel a jelenetekkel azt akarják az írók közvetíteni, hogy milyen nagy az elfogadás meg a törődési kényszer a szereplőkben, de ezt ki lehetne egy lábtörésen keresztül is fejteni, ami kevésbé lenne kínos. Vannak dolgok az életben, amik nem szorulnak upgrade-re. Ilyen az is, hogy aki részeg, az nem szép.

És akkor jöjjön még egy kis pedofil/apakomplexusos jelleg…

Édes, csodás kislányom…

Édes, csodás kislányom…???

Fel nem tudom fogni, hogy ez, így ebben a formában, többszörösen ismételve hogyan kerülhetett bele a könyvbe.

Elképzelem a szitut, ahogy egy görög istennel épp vehemens ölelkezésbe bonyolódom…

Ott érzem a fülemen a leheletét, miközben dörmögő hangon azt ecseteli hogy miként fog pillanatokon belül ájulásig szorongatni…

Aztán benyög egy olyat hogy én vagyok az Ő édes, csodás kislánya…

Egy ilyen kinyilatkoztatástól a másodperc tizedrésze alatt változna a párás kelyhem Góbi sivataggá. Nem tudom mi a cél. Ha az, hogy úgy húzzon befelé a csatornám, hogy hallani lehessen a súrlódást, akkor jó helyen járunk. Ellenben ha az az irány, hogy a virágom harmatozásnak induljon, akkor ez egy méretes kapufa. Kislányomnak legfeljebb a sosemvolt apám hívhat, esetleg a nagyapám, nagyon nagy engedménnyel még azok az idős úriemberek, akikkel rokoni és/vagy baráti kapcsolatban állok. A szeretőmnek ez a kifejezés tabu. Ezt olvasni olyan volt mint amikor a bakelitlemezen megcsúszik a tű, a hideg futkosott tőle a hátamon.

Említettem, hogy tetszett Miller szexuális kultúrája. És ez így is van. És én amúgy türelmes ember is vagyok, szóval nem ellenkezem, ha addig nyújtjuk a dolgot, amíg már guvadnak a szemeim. De nem mindig! A kilencvenedik „téged csak kóstolgatni lehet, mert ami ilyen finom azt lassan kell kiélvezni” jelenetnél már én is ott tartottam, mint hősnőnk, hogy képes lennék megnyúzni a pasast. (Minden bosszúságom ellenére, azt sajnos ki kell jelentenem, hogy megértem, miért úgy csinálta ezt az egészet az írónőnk ahogy… a sok gyengéd, vontatott pásztoróra után a végső együttlét hevessége, és személytelensége nagyon éles kontraszt. Megértem, de ettől még nem tetszik jobban.) Aztán ott van még az első kamatyuk, amit én őszintén nem tudok hova tenni. Epekednek egymás után, de mint a veszedelem, és kimarad az előjáték? Téged csak szopogatni, meg ízlelgetni lehet, mert annyira különleges vagy, és minden porcikádra áhítattal kell gondolni, érinteni meg alig… és nincs előjáték? Aztán csodálkozunk ha fáj? Hát persze hogy fáj, főleg ha egy méretes doronggal akarnak meghágni! Na emiatt ez a jelenet ment a levesbe részemről, mert ahelyett hogy agyilag ott tartottam volna, hogy átérzem Livy helyzetét, azon morfondíroztam, milyen hetyke kis rögtönzött előadást tudnék tartani gyakorlott partneremnek folyamatábrával, meg mindennel együtt a női nemi szervek működésével kapcsolatban.

És akkor…

Állandó tarkófogdosás…

Bennem van a hiba, én tudom, de az én képzeletbeli szemem ezt a „megragadta a tarkómat” dolgot úgy dolgozta föl, mint amikor a rosszul viselkedő gyereket nyakon csípik, aztán a határozott nevelés elve szerint ide-oda rángatják. Ez nagyon idegesítő volt. Mivel Miller mást sem csinál a könyvben, csak a nő tarkójába kapaszkodik, így nagyjából minden második oldalra jutott nekem egy idegösszeroppanás.

A legjobbat a végére hagytam…

Képes lettem volna a negatív dolgokat elviselni. A könyv végéig úgy voltam vele, hogy a történet egy erős ötös vagy egy gyenge hatos a saját kis értékelési rendszerem szerint. Aztán eljutottam a fináléhoz…

És hajszál híján majdnem megtéptem magam. Le kellett tennem a könyvet, mert ott tartottam hogy földhöz fogom vágni. Én szeretem a könyveket. Nagyon. Nem vágok földhöz könyvet. Soha. De most eljutottam oda, hogy istenüccse kivágom az ablakon, majd megkérem a szomszéd kutyáját, hogy földelje el. Személyes sértésnek veszem a kicseszésnek azt a mélységét, amivel az írónő megoldotta ennek a sztorinak a végét.

Merthogy…

Nem elég a zavaros és boldogtalan múlt…

Nem elég a kényszerbetegség…

Nem elég a társadalmi helyzet adta különbség…

Sőt, még a pasas udvariasság mániája, és „nézzaszemembehahozzádbeszélekmegmindigpislognisemerj” kínja sem elég!

Nem öregem! Kell még fokozni! És oda kell baszarintani a végére, hogy Adoniszunk egy eszkort! Igen. Eszkort. Az olyan mint a női kurtizán, prostituált, szajha, repedtsarkú, utcalány, rüfke, bárcás, perdita, csak férfiban. A hősünk egy ribanc. Azaz olyan ember, akinek az a megélhetése, hogy szexuális szolgáltatásokat nyújt pénzért. 

WTF???

WHY???

Hozzáteszem, hogy amúgy Livy is hasonló múlttal rendelkezik, csak Ő nem megélhetési szempontok miatt választotta ezt a pályát. És ez az erkölcsi mondanivaló a könyv végén! Hát én beszarok… A srác egy riherongy, kész passz, mert pénzért dönget nőket. Livy viszont annak ellenére, hogy ugyanezt csinálta évekkel ezelőtt morálisan fentebb csücsül, mert – és most kapaszkodjatok meg – Ő azért csinálta, mert el volt tévelyedve, magányos volt, meg akarta érteni hogy az anyja miért csinálta ugyanezt… MI VAN???? A könyv végére szegény nagyin kívül mindenki elkurvul – bár én már ebben sem vagyok biztos, lehet hogy a folytatásban majd az is kiderül, hogy a kis hamis nagyi a legnagyobb céda mind közül.

Most komolyan… Tényleg csodálkozni kell azon hogy kiakadtam?

És akkor még fel sem eszméltem ebből a balegyenesből, és már jön is a másik…

Livy volt stricije, William berobog a képbe, és Miller meg William meredten néznek egymásra, és ismerik egymást… A lehetséges alternatívák közül a legostobább: kiderül, hogy William Miller apja… Amilyen mázlim van, ez így lesz… Mert nem kell kímélni az olvasót… Ugyan már a földön fekszik szerencsétlen, orrából patakokban folyik a vér, de jó izmosan még tökön is kell rúgni, hadd érezze.

Nem tudom el fogom-e olvasni a folytatásokat… (Persze hogy el fogom, most csak a düh beszél belőlem…)

Két konklúzióval tettem le a könyvet.

Az egyik: fogalmam sincs én mit reagálnék arra ha kiderülne a szerelmemről, hogy eszkort. Elgondolkoztam a dolgon… igen… mert beteg vagyok… és mert a könyv is beteg… és mert ezen még sosem gondolkoztam el…

A másik: nem tudom mi a rosszabb… az ha egy könyv az első betűtől az utolsóig egy kész katasztrófa, vagy az, amikor a kezdeti lendületet úgy lecsapják, hogy attól kóválygásba kezd az ember feje. Bár én hiszek abban hogy van az a szenvedés, ami már élvezettel határos, ezek közül az esetek közül egyik sem az. Mindkettő brutális, és mindkettő fáj, csak nem ugyanúgy fáj. A végig pocsék könyvnek viszont van egy nagy előnye: következetes. Végig rossz. Én meg sosem gondoltam volna, hogy sírni fogok egy pocsék könyv után.

Amúgy nagyon sajnálom a könyv végét. Ha ez a gebasz nincs, akkor egész kis olvasmányos alkotás lett volna – nagyvonalúan eltekintve a többi „miért nem tetszett?” ponttól. Szomorú vagyok, hogy így alakult, mert ebben a könyvben legalább volt olyan dolog, ami elnyerte a tetszésem.

Értékelés: 4 pont (jóindulattal)

Tovább