Jennifer Probst: Érdekházasság /2013/

A fülszöveg elolvasása után az első gondolatom az volt, hogy "na ez kell nekem!". Két ember egy kényszerhelyzetben, egy megszentesített kapcsolatban úgy, hogy egyiküknek sem akaródzik a dolog, de mivel a muszáj nagy úr, fogaikat összeszorítva teszik, amit tenniük kell. Teljesen addig a pillanatig, amíg a játékból valóság nem lesz, és a kusza érzelmeik keresztül nem húzzák a számításaikat. És persze az a fránya vágy is elindítja a bolondériát, a szexuális éhség a másik teste iránt. Egy történetet nem kell feltétlenül agyonbonyolítani. Néha az egyszerűbb több, és jelen esetben is abban bíztam hogy ez a feltevés itt is meg fogja állni a helyét. Nem akarok túl kritikus lenni, mégis azt kell mondanom, hogy enyhe csalódottságot érzek. Jóval többre, és jóval szórakoztatóbb élményre számítottam, mint amit végül is kaptam.

"Édesapja elnyúló kórházi kezelése miatt Alexa kínos anyagi helyzetbe kerül. Lassan nem marad más választása, mint eladni a régi otthonukat. Végső elkeseredésében úgy dönt, szerelmi mágia segítségével szerez vagyonos férjet magának. Arra azonban nem számít, hogy épp legjobb barátnőjének milliárdos bátyja lesz a megmentője… aki egyszer már összetörte a szívét. 

Nicholas nem hisz a szerelemben, de hogy megörökölhesse nagybátyja vállalatát, meg kell nősülnie, mégpedig gyorsan. Ezért merész ajánlattal áll elő: érdekházasság. Szigorú szabályokkal. Mind közül a legfontosabb: érzelmekről szó sem lehet. Színtiszta üzlet, amit a felek pontosan egy évre kötnek. Csakhogy a sors képes fenekestül felforgatni még a leggondosabban kidolgozott tervet is…"

Kiadó: Libri

Oldalak száma: 320

Ára: 3490 Ft

Hőseink gyerekkoruk óta ismerik egymást. Az egyik az öröksége miatt, a másik a családja szorult anyagi helyezte miatt dönt a házasság mellett. A szabályokat szerződésben letisztázzák már a kezdet kezdetén, melynek legfontosabb kritériuma, hogy nincs szex. Sem egymással, sem senki mással, a hitelesség látszatának a fenntartásáért. Így a szexuális frusztráltság mellé rögtön kapunk is egy pipát. Emellett hőseink nem éppen szívélyes jóbarátok. Férfiúnk keserű, pökhendi, kötözködő, és hideg, mint egy jégcsap. Hősnőnk ezzel szemben egy könyvesbolt tulajdonosa, rajong az állatokért, eleven, színes, és betegesen optimista. Vagy inkább lelkes. A fene tudja. A lényeg hogy majd kicsattan az életkedvtől, és csak úgy sugárzik belőle a humanizmus. Családcentrikus, hősünkkel szemben, aki gyermekkori csalódásaiból fakadóan, sem megnősülni, sem gyermeket nemzeni nem akar. Szóval összegezhetjük, hogy az ellentét is kap egy pipát. Komoly alapok lettek volna ezek, amiből akármit is ki lehetett volna hozni. És a könyv eleje igazán érdekfeszítően felvezeti a szituációt. Kivéve azt a szerelmi szeánszos részt Földanyához az első pár oldalon. Tudom hogy vannak olyan elborult elmék, akik ténylegesen bepróbálkoznak az ilyen varázslatokkal, de nézzétek el nekem, ha azt mondom, hogy az aki tényleg hisz abban, hogy némi gyógyfű, egy lista a tökéletes férfi tulajdonságaival, és sok-sok mantra meghozza számára a szőke herceget fehér lovon... nos az nem feltétlenül komplett. Ha már nagyon pasit akar fogni magának valaki, akkor részemről a tuti recept: szép és szexi göncök beszerzésére irányuló vásárlótúra, külön hangsúllyal a fehérneműre (a kívánatos alsóruházat fontos, mert kölcsönöz némi magabiztosságot az ember lányának), egy kiadós pihenés (értem ezalatt az alvást, mert ugyebár karikás szemmel senki nem lehet vonzó), fodrász (a jó frizura félsiker), archámlasztás, hidratálás, szőrtelenítés, manikűr, pedikűr (de jó hogy nőből vagyunk, nem? Egy pasi csak beáll a zuhany alá, majd kiáll alóla, dezodor, parfüm, ruha, és már mehet is amerre lát...), és egy kis smink, ami nem túl erős, de hangsúlyozza azt ami szép. Aztán körtelefon a barátoknak, és uzsgyi az éjszaka. Szórakozóhely tekintetében mindig a hangulat, illetve a megszerzendő kapcsolat minősége a mérvadó. Ha az ember bulizni óhajt, esetleg egy rövid ámde annál pikánsabb malőrre vágyik, akkor lehet menni táncolni, koncertre, fesztiválra, a lényeg hogy felszabadult legyen a tömeg. Amennyiben inkább visszafogottabban duhajkodnánk, szóba kerülhetnek a kávézók, teraszos bárok valamelyik művészutcában, vagy negyedben. A totális elmebajért pedig a kocsmákat, és pubokat lehet felkeresni. Nem mindig az a lényeg hogy az ember találjon valakit, akivel hancúrozhat. Sokszor az is elég, ha csak kieresztheti a gőzt. Ha kap egy-két elismerő pillantást, esetleg flörtöl egy kiadósat. Ha komoly párkapcsolatra vágyunk, akkor az ismerkedés a kulcsszó. Különféle ismerősök begyűjtése, akik más és más területen mozognak otthonosan, így az érdeklődési körük is különböző, és ezáltal a programok amikre meghívnak is változatosak. Sosem lehet tudni hogy az Igazira hol fogunk rálelni. Lehet hogy az új munkahelyünkön, vagy egy baráti vacsorán ahol a valakinek a valakije elhívja, lehet hogy egy zajos szórakozóhelyen, vagy egy csoportos mozizás alkalmával, egy színházi előadáson... A lényeg, hogy ismerkedni kell. Nyitottnak kell lenni, és igyekezni kell megragadni az alkalmakat amiket kínál a Sors. Egy lakás falai közt ücsörögve súlyosan csökken a siker esélye. Amíg fiatal az ember lánya, addig ragadja meg a pillanatot. És fontos az önmagunkba vetett hit is. Stabil lábakon kell állnia a magunkról alkotott képnek, és el kell fogadnunk a hibáinkat is. A profik még előnyt is tudnak kovácsolni a tökéletlenségükből. Na de már megint elkanyarodtam...

Szóval hőseink összeházasodnak. Na és akkor, én itt vártam volna a nagy felhajtást. Vitákat, szócsatákat, vicces helyzeteket, amiket részben meg is kaptam. Azért mondom azt hogy részben, mert ugyan éreztem én azokat a szituációkat, amiken nevetnem kellett volna, csak a bikkfa humorom az istennek nem akart ezekre komolyan reagálni. Oké, megkapjuk a szokásos köröket. Vacsora, estély - ahol természetesen hősnőnkből kirobban a csábító démon -, családi összeröffenés - ahol hősünk kellemetlenül érzi magát, mert nem tud mit kezdeni a családdal, mint csoportosulással -, néhány kölyökkutya, és hontalan eb, amik szétmarcangolják a drága bútort, érdekellentét a kedvenc baseball csapat tekintetében, esti főzőcskézés kettesben... Szóval egy raklapnyi felkiáltójeles jelenet, ami azt hangsúlyozza hogy szereplőink mennyire különböznek egymástól. Aztán átvedlünk komolyba, és részletezzük hogy hősnőnk már gyermekkora óta imádja hősünket, hősünk kemény fallal körbepáncélozott lelke pedig félő hogy már régen megkérgesedett. Na igen, a falak. Fogalmazás tekintetében volna még mit tanulnia az írónőnek. Két meghatározó hibát véltem felfedezni a stílusában:

1, Rajong a szóismétlésekért, illetve nem túl eredeti a képi világa amikor a hasonlatokról van szó. Ez a falas téma szüntelenül visszaköszön, ami nem is volna nagy baj. A nagy baj, hogy a bezárkózottságot mindig ezzel érzékelteti, így szinte minden ötödik oldalon belebotlunk a málló, vagy megingó, esetenként helyrebillenő, megerősödő, vagy éppen leomló falakba. Ha ehhez még hozzátesszük hogy hősünk építész... néha olyan érzésem volt, mintha egy építészeti újságot lapozgattam volna. Valamiért írónőnk nagyon szenvedélyesen ragaszkodik az épületek megalkotásának a világához.

2, Amikor szexre kerül a sor - lehet hogy lányos zavara miatt - írónőnk elkezd tőmondatokban konferálni. A férfi megcsókolta, pont, majd lentebb siklott, pont, a nő felnyögött pont, Nick becsúsztatta a kezét a nedves szemérmébe, pont, Alexa zihált, pont. Pont, pont, pont... Elmentem a boltba, pont. Kenyeret vettem, pont. Elfelejtettem a tejet, pont. Azt hiszem világos, hogy mi is volt a bajom.

A könyv második felében jön a dráma. Hősünk már szerelmes, de fél, hősnők tudja hogy hősünk szereti, de érzi a bizonytalanságát is, beüt a krach, majd megkapjuk a tipikus eltaszítást, bizalmatlanságot, végül a döbbenetet hogy mekkora idióták is voltunk. Aztán jön a hatásvadász szerelmi vallomás, könyörgés, és ismét belebotlunk a falakba, csak most hősnőnk részéről. Mentségére legyen mondva, Alexa falai jóval ingatagabb talapzatokon állnak, így a leomlási fázis az Ő esetében csupán néhány másodpercet vesz igénybe. Aztán egymásra borulás, könnyek, majd prológus, és vége. A boldog befejezés pillanatiban a mindent elemésztő tökéletességnek lehetünk tanúi, némi, alig-alig érezhető (brutálisan hangsúlyos) túlzással. A könyv azzal zárul, hogy a folytatásból is kapunk egy kis részletet, a kiadó jóvoltából. Merthogy ez is folytatásos történet, igaz hogy a második epizódban nem Nick, és Alexa lesznek a főszereplők, hanem Nick húga, és egy gróf. Egy olasz gróf. Nem tudom mennyire lelkesedem az ötletért. Egynek elment a könyv, de túlságosan nem sikerült maga mellé állítania. Amolyan kedves kis lötyögős délutáni szórakozás, ami relatíve hamar elfelejtődik az idő rohamos múlásával.

Értékelés: 5 pont 

Tovább

Kresley Cole: Szeress, ha tudsz! (MacCarrick fivérek 3.) /2013/

Eldöntöttem. Örökbe fogok fogadni egy morcos skótot. Szoknyában. Bár Kresley Cole könyvében ez a skót, nem olyanfajta skót, aki mindenhová kiltben csalingázik... de akkor is. Kell nekem egy skót, aki morog, hörög, indulatos és aki széles vállával rám töri az ajtót, mert a szenvedélyének a hevében nem bírja magát kontrollálni. Kell hogy legyen valami elemi ezekben a skótokban. És én lennék a legutolsó, aki ne akarná kideríteni, hogy mi is az a valami. Szóval ide nekem egy skótot, de rögtön!

"Égető bosszúvágy…

Ethan MacCarrick lélegzetelállítóan jóképű fiatalember volt, míg egy befolyásos nemes ember parancsára brutálisan össze nem verték. Az arcát örökre elcsúfították egy olyan bűn miatt, amit el sem követett. Ethan könyörtelenül bosszút állt. Tönkretette és száműzetésbe kényszerítette elcsúfítóját. Az elégtétel azonban nem töltötte el megnyugvással. Tíz évvel később egy talpraesett, titokzatos szépség bűvölte el a férfit. A gyönyörű hölgy nem más, mint egykori ellenségének a lánya. Eljött végre az igazi bosszú pillanata. Ethan pontosan erre vágyott. Házasság ígéretével elcsábítja a fiatal nőt, hogy azután egyszerűen félredobja."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 474

Ára: 3499 Ft

Kresley Cole könyveiben nem sikerült eddig nagyot csalódnom. Persze ahogy minden más írónál is, nála is előfordulnak kicsit gyengébben összerakott, majd egyenesen zseniálisan kivitelezett alkotások. De Cole esetében legalább leszögezhető, hogy még a leggyengébb műve is bőven megüti az elvárt színvonalat. Pedig nagyon nem akartam legelőször semmit sem elolvasni tőle. Ez már évekkel ezelőtt történt. A "Halhatatlanok alkonyat után" sorozatának a fülszövegei szerintem majdnem minden épeszű embert meghőkölésre késztetnek. Ha már paranormális romantikus kategória, akkor részemről Kresley Cole a nagyágyú - legalábbis a fantáziák kiélésében. Neki mindegy, jöhetnek lidércek, szellemek, vérfarkasok, vámpírok, boszorkányok, démonok, valkűrök, emberek, és ezek közt a faji kereszteződés ezerrel. Gond nélkül felépíti a történeteit, ellátja egy kis érzelgősséggel, sok humorral, csipetnyi erotikával, és olyan ügyesen belehelyezi az olvasót a saját kis világába, hogy az a szerencsétlen jámbor ember falni kezdi a lapokat, és észrevétlenül dimenziót vált. Annak ellenére hat így, hogy ha józan parasztival átgondoljuk, akkor a történetei enyhén szólva is meredekek. A Vámpírzóna történeti felépítése röviden - csak a szemléltetésképpen: van egy "edény" Holly, akit egy démoni erő azért akar behajtani, hogy megszilárdíthassa saját pozícióját, utódnemzéssel persze. Természetesen a hölgyemény sem ember, hanem természetfeletti lény. Elkapják a démonok, de Cade - aki szintén démon (szarvakkal öcsém, szarvakkal!), ráadásul azok közt is herceg - kimenti a hősnőt szorult helyzetéből. Ja kérem, hogy Cade is azon dolgozik hogy az "edény" eljusson az abszolút gonoszhoz... Részletkérdés. Démonhercegünknek van épp elég nyűgje saját kis birodalmával. És amíg a bátyját egy boszorka gyermekáldás reményében, kissé erőszakos hangnemben elrabolja, addig Cade és Holly keresztül-kasul menekülnek minden létező, és kevésbé létező helyen. És még ott van az a fránya vágy is, elbújva hősünk nadrágjában, tüzelésre készen... Ja igen, és említettem már, hogy Cade olyan fajta démon, aki amikor az élete párját magáévá teszi, akkor a bőre pirosba vált, termete (és szerintem ezzel arányosan minden más része is) megnő, szarvai óriásira kunkorodnak, és hogy harap? Hölgyeim! Íme a tökéletes férfi! 

Ne mondja erre a felvezetésre nekem senki, hogy épeszű. Könyörgöm az egyik részben (mellesleg az egyik legkedvesebb részemben) egy vámpírnak, és egy fantomnak a jövőjébe pillant bele egy valkűr, majd elárulja nekik, hogy a születendő gyermekeik kiskorukban a falakban fognak bujkálni... És mindannak ellenére, hogy Cole merészen elfelejtkezik a normalitásról, mégis olyan lendülettel, és élvezhetőséggel ír, hogy ez az egész nem tűnik fel. Rendben. A vámpír, és a fantom közös gyermekei azzal fognak majd a szüleik agyára menni, hogy a falakban fognak elbújni. Egészségükre. Hol is van itt a baj? És ha valaki képes egy ilyen komplex, ennyiféle lényt megmozgató sorozatot hibátlanul megvalósítani, annak menni fog az "egyszerűbb" romantika is. Amikor a MacCarrick trilógia nyitó kötete megjelent, nem éreztem szemernyi késztetést sem arra hogy el akarnám olvasni. Egyszerűen azért nem, mert addig a pontig nem voltam képes megbarátkozni a kosztümös romantikus könyvekkel. De hát milyen a kíváncsiság... Csak megrendeltem, lesz ami lesz alapon. És egyenesen beleszerettem a történetbe. A szereplőkbe, a szócsatákba, leginkább úgy alle zusammen ezekbe a babonás skótokba. Az már más kérdés, hogy ezután a könyv után éhező módjára vetődtem rá erre a piacra, és azóta már azon az állásponton leledzem, hogy bár Cole ezen sorozata is színvonalas, az Ő terepe mégiscsak a paranormális romantika, azt tudja profi szinten űzni, a kosztümös romantikán belül, pedig - annak ellenére hogy nem akarok durva lenni, mégis ki kell jelentenem - akad tőle jobb is. Ettől függetlenül újrahangsúlyoznám: Cole bármelyik könyve színvonalasabb a manapság megjelent erotikus-romantikus bizbaszoktól. Nem tudom ez mennyire dicséret az írónőnek - figyelembe véve hogy azoktól a könyvektől lassan már a toalettfertőtlenítő flakonján feltüntetett használati utasítás is szórakoztatóbb. Pocsék vagyok ha bókolni kell, ez van. Szóval értsük az előbbit így: Cole-t olvasni mindig élmény, és sosem elpazarolt idő.

A trilógia részei közül nekem ez vitte a prímet. Mindhárom rész tetszett, de ebben a befejező kötetben Ethan személyisége, mogorvasága, sebhelyes arca, keménysége, zárkózottsága teljesen megfogott. És Maddy személyiségjegyei is voltak annyira földhözragadtak, hogy meg tudjam kedvelni a lánykát. Történetileg tipikus Cole... nincs benne semmi egyszerűség.

Főhősünk nemes ugyan, de emellett a korona kémje is. Fiatalon léha, kicsapongó, és egyik éjjel rossz ágyba fekszik be. Az asszony férjezett, ami még talán nem is volna akkora probléma, de sajnos a férj is betoppan a pásztoróra közepén. Ethan-t az asszony erőszakkal vádolja meg, amiért a férfit a pajtába vonszolják, és az arcát elcsúfítják, megkínozzák. A végén megmenekül, de bosszút esküszik. Alig fél évvel később a férj halott, az asszony pedig földönfutóvá válik a kiskorú lányával együtt, aki nem más mint hősnőnk, Maddy.

Hősnőnk évekkel később Párizs nyomornegyedéből akar elszabadulni, és emiatt nagyon sok mindenre képes. Például arra is, hogy felkeresse Londonban gyermekkori barátnőjét, hogy eljátssza előtte - vagyis leginkább annak bátyja előtt - a vagyonos, tehetős nőt. Teszi mindezt annak a reményében, hogy foghat majd magának egy dúsgazdag férjet. Csábítási kísérlete célba is talál, bár egy kicsit félresiklik: a kiszemelt gazdag úrfi helyett Ethan figyelmét sikerül felkeltenie, aki megismerkedésük estéjén nem túl kecsesen meg is fosztja hősnőnket féltve őrzött ártatlanságától. 

Akkor eddig összefoglalva: családi dráma, kompromittálás, csúf testi heg, amiből egyenesen következik az undortól való félelem...és ezeken felül amikor Ethan-nek leesik a tantusz hogy ki is volt ismeretlen szeretője az álarcban (ja igen, kifelejtettem hogy első találkozásuk álarcban történik), jöhet a bűntudat, és a lelki kínlódás is. De lesz itt még kolerajárvány, könnyek zápora, némi emberölés itt és ott... Mi következik ebből? Hogy nincs unalmas oldala a könyvnek. Az írónő erotikai stílusérzéke - amit leginkább a pimasz jelzővel illetnék - itt is megmutatkozik. Hősünk akkora mint egy gladiátor, és természetesen méretügyileg is olyan, hogyha esetleg amputálni kellene az egyik lábát sem kellene kétségbeesnie, mert van helyette másik. És bár ez megszokott momentum az ilyen jellegű könyveknél, Cole-nál mégsem érzem soha kényszeresnek, talán azért nem, mert képes értelmesen megfogalmazni a jeleneteit, anélkül bele tudok merülni a helyzetbe hogy a szemem jojózni kezdene az olvasottaktól. Nála is vannak olyan pozíciók, amikor részletesen át kell gondolnom, hogy akkor most mi is van, de nem kell megfeszítenem magam az erőlködéstől. Az írónőnek van egy nagy előnye: képes letisztázni az olvasóban, hogy mindez nem más, csak mese. Egy történet, ami érzelmes, vicces, helyenként komoly, de sosem brutálisan szívfájdító. Nem más, mint egy elvarázsolt fantáziavilág, méghozzá egy megkapó fantáziavilág, ahol nem kell feltétlenül mindennek tökéletesnek lennie. Ahol hőseink hibáznak, akarva-akaratlanul bántják egymást, majd megbocsájtanak egymásnak, és ahol a boldog befejezés mindig garantált. Számomra nem kell ettől több egy könyvtől. Nem akarok miatta órákon keresztül létfilozófiai kérdésekben elmerülni, nem akarom megkérdőjelezni magam, sem a véleményem. Pihentető kikapcsolódás, annak minden aspektusával. Bármikor amikor a kezembe veszem Cole valamelyik könyvét, előre tudom hogy mi vár rám, és nem kell attól rettegnem, hogy pofára fogok esni. Ez alól jelen könyve sem volt kivétel.

Értékelés: 7 pont

Tovább

Alice Clayton: Faldöngető /2013/

Tudom mi az ami hiányzik nekem. Aki olvas az elmerül a történetben, feltéve ha jó a könyv, és ha van az embernek fantáziája. A nagyon jó könyveknél pedig nem csak merül az ember, hanem teljesen a magáévá teszi azt. Azonosul, kiröppen a realitásból, és együtt sír és nevet a szereplőkkel. Egy nagyon meghatározó élményem van. Amikor Ward FTT-jéből olvastam V és Jane sztoriját, teljesen elszakadtam a valóságtól. Megtaláltam képzeletben a tökéletes pasit, és már-már féltékeny voltam Jane karakterére, mert ugyan meghal a történetben, de szellemként övé marad az öröklét, még képes materializálódni is, és a végén csak megfogja magának azt a nagyszájú, végletekig okos, erős, és izmos, tetovált vámpírt. Fene. De azaz érzés akkor is leírhatatlan, amikor a kedvenc szereplőid veszekednek, vagy szeretkeznek, vagy viccelődnek, és te úgy éled meg az egészet, mintha szerves részét képeznéd. Ez a jó író, és a jó történet ismérve. És ez az ami nekem most nagyon, de nagyon hiányzik. A perspektíva. Hogy miután leteszem a könyvet, még mindig dolgozzon bennem a hatása. Ösztönözzön, hogy tovább ízlelgethessem, hogy tovább tudjam gondolni. Mert a jó könyv olvasása nem ér véget a jó könyv végénél. Az igazán jó könyvekhez visszatér az ember, újraolvassa őket - rongyosra olvassa őket - mert ezzel idézi fel újra a hangulatát. Kapaszkodik belé, mint fuldokló a mentőövbe. Színpadias tudom, de akkor is ez a helyzet. Úgy két évvel ezelőtt, sorozatban akadtam bele olyan könyvekbe, amiket képtelen voltam letenni. Imádtam, faltam őket, és kínzott a hiányuk, amikor a folytatásokra vártam. Aztán megindult az erotikus irodalom körüli hajcihő, majd megjelent nem is olyan régen ennek a gyerekcipős változata, a "new adult" kategória. Ez azaz elszeparált terület, ahová már beköszönt ugyan az erotika, de csak módjával, és a huszonévesek világát taglalja, akik félig már kint, de félig még bent leledzenek a felnőtté válás kosarában.

"Caroline Reynolds magáénak tudhat egy fantasztikus, új lakást San Franciscóban, egy irigylésre méltó háztartási robotgépet O-t viszont nélkülözni kénytelen (és itt most nem Oprah-ról van szó, kedves olvasók). Tervezői karrierje felfelé ível, irodája a kikötőre néz, egy bombasztikus cukkinis kenyér receptje is az övé, de O-nak se híre, se hamva. Ott van neki Clive (a világ legaranyosabb cicája), a jó barátok, egy hatalmas ágy, csak O nem.

Azóta, hogy beköltözött új lakásába, az O nélküliség állapotát tovább nehezíti szexuálisan túlfűtött szomszédja, aki éjnek évadján olyan hangos faldöngetésben részesíti, amilyet még sosem hallott. Minden nyögés, náspángolás és - ez csak nem nyávogás volt? -, szóval mindez hangsúlyozza a tényt, hogy nem csupán nem hagyják aludni, de még mindig meg van fosztva, igen, helyes a tipp: O-tól is.

Majd belép a képbe Simon Parker (tényleg, Simon, kérlek, lépj be). Amikor a faldöngetés odáig fajul, hogy jóformán szó szerint kilöki a gazdáját az ágyból, Caroline, arcán kielégületlenséggel, rózsaszín baby-dolljában végre szemtől szembe kerül már sokszor hallott, de sosem látott szomszédjával. A késő éjjeli ütközet nos, vegyes érzelmekkel zárul. Hmm! Ilyen vékonyka falak mellett, a feszültség bizony hatalmas."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 424

Ára: 3499 Ft

Nem volt semmilyen elvárásom a könyvvel szemben. De tényleg. A fülszöveg felkeltette az érdeklődésemet, így megvettem, elolvastam. A helyzet az, hogy mivel eléggé szenvedélyes természet vagyok, így a könyvekben is a lendületet, a szélsőségességet, a drámát, a földöntúli boldogságot, és a többit, és a többit keresem. De ezt meglehetősen ritkán kapom meg, így nem is nagyon szoktam várni rá. Ezen felül szeretem még az akciót is, a vért, a gyilkolászást, húsos cafatok repkedését minden mennyiségben. De mivel nem lehet minden benne egy könyvben, így engedményeket kell tenni, ez van. Jelen könyvünkben, mély fájdalmamra, nincs semmilyen mészárlás, és semmilyen nagy érzelmi hullámvasút sem. Ennek ellenére meggyőző irományról beszélhetünk. Az írónő tuti nem komplett. Egy olyan hősnőt teremtett meg számunkra, aki minden testi részét külön kezeli, és becézgeti őket, az orgazmusát "O"-nak hívja, és már jó ideje perlekedik vele, mert "O" egyszerűen faképnél hagyta. Bezony, hősnőnk előszeretettel társalog magával, és mindennemű szervével tudat alatt, sőt még a tudata is kommunikál saját magával. Ami aranyos, helyenként még meglepően vicces is. Az egyetlen, amivel nem bírtam megbarátkozni, hogy hősnőnk már rendesen benne van a húszas éveiben. Én már nyolc évesen is harmincnyolcnak érzetem magam, a húszas éveim közepén pedig komoly érett felnőtt voltam már - a magam kissé antiszociális, gúnyos, arrogáns módján. De hősnőnk nem. Hősnőnk leginkább a 15-17 éves korom közti önmagamra emlékeztetett. Tudom, hogy a társadalmi normák, nem egészen olyanok, az Államokban, mint hazánkban, de ha egy húszas évei közepén járó nő náluk tényleg így gondolkozik, akkor én biztos hogy az alkohol fogyasztására megállapított 21 éves korhatárt, levinném 18 évre, és elindítanék náluk némi gazdasági deficitet, csak hogy az utánpótlás időben el tudjon kezdeni felnőni a nagybetűs élethez. Ez volt a szuverén meglátásom. Ha ezt kivonom a képletből, akkor azt mondhatom, hogy remekül röhögcséltem a hőseink szópárbajain, és kellemesen ismerős volt a sok csipkelődés, merthogy felnőtté válás ide-vagy oda, a legtöbb barátommal én is hasonlóképpen kommunikálok. Annyi különbséggel, hogy én erősen nem szoktam kenyeret - vagy bármi mást - sütni. És nem ijedek meg az Ördögűzőtől - ugyan már, kérem -, meg úgy nagy általánosságban semmi mástól sem. És nem szoktam tereferélni az orgazmusommal. Meg a barlangommal sem.

Ami kétségkívül megérdemli az elismerést, az a macska leírása volt - bár ebben az esetben is éreztem egy erősen tudathasadásos mellékzöngét. Akinek volt már macskája, az fel fogja ismerni, hogy valószínűleg az írónőnek is vagy van, vagy volt. Oké, néha túlzásokba esik (nem is kicsit), de a területmegjelölés, a nyivákolás, a madzag, és kajavadászás, és hasonlók... na azok, tényleg így vannak. Szeretem a macskákat. A kutyákat is. Ha most azt írom ide, hogy nekem amúgy mindegy, csak szőrös legyen, akkor hörcsögre, és tengerimalacra gondolok, és nem valami másra. Még laboregeret is tartottam valamikor régen. Most a családomat nevelgetem. Változnak az idők... (mély sóhaj).

Kifejezetten tetszettek az SMS váltások is, amikor pedig Tahoe-ról tartanak visszafelé, és merengenek, az igazán egyedire sikeredett. A főhősök karakterei is egészen jól fel lettek építve, a történet tekintetében pedig ugyan nem kapunk semmi vérlázítóan frisset, de azt amit kapunk, azt stílusosan kapjuk. Ezek lettek volna a jó pontok.

Két komoly helyen hibázta el az írónő. Az elején, és a végén. A felvezetés lassú, lapos, kissé unalmas, rágós. A vége ugyanez. Összejönnek a főhősök, megbeszélik hogy megpróbálják együtt, és onnantól jön az andalgás. Semmi bajom az andalgással, azzal sem ha egy pár úgy dönt nem akarja elsietni az ominózus együtt hálást. Bár én inkább a spontaneitásra esküszöm, és jóval impulzívabb is vagyok attól, hogy nagy terveket kezdjek szövögetni, de ez én vagyok, és nem szükségszerű mindenkinek úgy gondolkozni, mint nekem. Szóval hosszú oldalakon keresztül enyelgünk, majd jön a nagy esemény, ami nem úgy alakul, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva. De csak azért, hogy még egy kicsit továbbhúzhassuk a sztorit. Pasi balról be, némi számonkérés, hogy "de mi a baj?", aztán a nagy vallomások sora, majd méz és lekvárfürdőben történő kamatyolás. És ezzel be is lépünk Túlzásfalva kapuján, ahol kedvünkre csalingázhatunk az egyre nagyobb butaságok közt. A jó taglalás ellenére a történet vége nem nyerte el a tetszésem. Meg nem tudtam mondani a vége előtt úgy ötven oldallal, hogy mit is akar még az írónő. Na meg a lezárásban ez a macskagondolkozós snitt... Teljesen felesleges volt oda. Nem volt vicces, még annak ellenére is ezt kell mondjam, hogy szeretem a macskákat. Nem illett oda. Sokkal hatásosabb lett volna, egy "három héttel később" fajta prológus.

A szexjelenetek szórakoztatóak voltak, bár nem a megszokott stílusban, mivel itt is a hősnő agymenéseit követjük nyomon, így az érzékletesség nagy mértékben tompul. De mivel illett ez a fajta kivitelezés a kontextusba, és a könyv hangulatához, így nagy kegyesen elfogadhatónak mondható. Összességében egyszer megéri időt áldozni erre a műre, mert a poénok hatásosak, és nem buta a történet. A hősök bohémok, a sztori vidám, kicsit tini életfilozófiát dédelgető, de lendületes, kedves, amolyan "jó benne, amíg tart" állagú. Ettől többet sajnos nem nagyon fogok tudni hozzáfűzni, mert annyira nem hozott lázba.

Értékelés: 6 pont     

Tovább

Sylvian Reynard: Pokoli erény /2013/

Sokat törtem a fejem azon milyen felvezetés illene ehhez a könyvhöz. Ami figyelemfelkeltő, frappáns, és előtérbe helyezi mi is várható a véleményezésen belül. Töprengtem, töprengtem, és fél óra múlva is még mindig csak töprengtem, de ettől jobb nem jutott eszembe:

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Annyit kiegészítésként hozzátennék, hogy a könyv erősen megosztó, és nekem sikerült a "nem tetszik" kategóriában landolnom, aminek az okait a bejegyzésben részletezni is fogom. Ezen felül olyan kérdésekbe is beleszalad, amik enyhén szólva lehetnek érzékenyek. Így kérek mindenkit arra, hogy a bejegyzésem olvasása közben, vegye figyelembe azt, hogy ez még mindig nem más csak véleményalkotás, és egyetlen mondatom sem azzal a céllal született, hogy bárkinek a meggyőződését kritizáljam, vagy bántsam.

"Sylvain Reynard világhódító útjára indult bestsellere felejthetetlen történet egy férfi megváltásáról és egy fiatal nő szexuális ébredéséről. Gabriel Emerson professzor nappal Danténak, éjszaka pedig a csábítás művészetének a specialistája. Mivel biztos benne, hogy már elnyerte a helyét a Pokol alsóbb bugyraiban, régen lemondott a megváltásról, s értelmetlennek találja, hogy megfossza magát az élet örömteli bűneitől. És hogy minden vágyát kielégítse, beveti közismerten jó megjelenését és kifinomult csáberejét. Ám amikor a hallgatói között feltűnik az okos, csinos és ártatlan Julia Mitchell, akinek fájdalmasan ismerős angyalszemei vannak, minden korábbi cinikus meggyőződése megkérdőjeleződik. A lány titokzatos bája, visszahúzódó szépsége és veleszületett jósága a végletekig bosszantja a férfi öntelt énjét, ugyanakkor mérhetetlen vonzalmat is ébreszt benne. Pedig jól tudja, hogy számára Julia tiltott gyümölcs. A lány iránti vonzódása és kettejük rejtélyes kapcsolata azonban nemcsak a karrierjét veszélyezteti, hanem olyan útra tereli, ahol elkerülhetetlen a múlt és a jelen összecsapása."

Kiadó: Pioneer Books

Oldalak száma: 512

Ára: 3990 Ft

Pokoli erény. Hát az. Mélyen pokoli. A könyv hatása irányomban: mire a végére értem két véglet közt csapongtam. Vagy elmegyek gyónni - ne vicceljünk már, engem egyenesen kiköpne magából a gyóntatófülke -, vagy megyek, elkapom a párom, és minden létező gusztustalan, erkölcstelen bujaságot, amit eddig is sportszerűen műveltem, egy éjszaka leforgása alatt újraprodukálok. Mindenki megnyugtatására közlöm: párom nagyon elégedett mosollyal az arcán ment ma dolgozni.

Attól, ha valaki úgy ír erotikus könyvet, hogy soha ebben az életben nem szexelt még egy jót, már csak egy hervasztóbb dolog van, ha olyan könyvet írnak az erotika égisze alatt, amiben az erkölcsi mondanivaló egyenesen kiabál. Hogy ki volt az az elborult idióta, aki ezt a könyvet erotikusnak címkézte, azt nem tudom, de hogy fogalma nem volt arról, hogy mit csinál, na az is tuti. És az is biztos, hogy nem olvasta a könyvet. Egy, azaz egy darab szexjelenet van a könyvben, de ezzel szemben 512 oldal hosszú. És ugyan marha nyúlós azaz egy szexjelenet, a maradék legalább 480 oldalon keresztül nem történik semmi. De tényleg semmi, azon kívül, hogy enyelgünk, ömlengünk, tíz plusz egy külföldi írótól/költőtől idézünk hol németül, hol franciául, hol olaszul, drámázunk vakulásig, és éles kontrasztot képezünk a bűn, és az ártatlanság közt. Hősnőnk egy szűz, aki olyan tiszta, mind lelkileg, mind testileg, mint a frissen esett hó, Ő az abszolút kikezdhetetlen jóság, és kedvesség. Csak azt nem értem, hogy miért is kell ezzel párhuzamosan bambának, esetlennek, és bugyutának lennie. Teljesen el van varázsolva a csaj. Mintha nem ebben a világban élne, köze nincs a realitásunkhoz, mégis azt sugallja az író, hogy körülöleli egy láthatatlan aura, amire az arra fogékonyak a teljes áhítattal reagálnak. És ezzel szemben van hősünk, aki egy tuskó, ámde nagyon okos prof, egy Dante specialista, és nem utolsó sorban hölgyeményünk tanára. A pasas bunkó, sznob, arrogáns, keserű, fásult, kiábrándult. Én idióta azt hittem, hogyha elolvasom a történetüket, akkor egy érzelmes, romantikus sztorit fogok kapni arról, hogyan tudja két ember egymáshoz való vonzalma, és később majd az egymás iránt táplált mélyebb érzelmeik, begyógyítani a lelkeiken tátongó sebeiket. Számítottam összeborulásra, könnyezésre, heves vallomásokra. de amire nem számítottam, hogy felvilágosítóórát fogok kapni arról, hogy a térdelés az megalázó, a hátulról történő aktus állatias, és oldalakon keresztül agonizálhatok majd abban a pocsolyában, szájbarágós részletezéssel, hogy a szeretkezés milyen festői, és tartalmas, ezzel szemben a dugás mennyire üres. Nem mondod! Talán ezt mindenki képes levágni zsigerből, mielőtt még nagyon elmerülne a bujaság lelkeket kárhozatba döntő mélységeibe. Kirázott a hideg attól, hogy miközben a sorokat olvastam, egyre inkább valamilyen szürreális megmagyarázási kényszer kezdett kialakulni bennem. Indoklások, és érvek sora hogy miért is nem találom megalázónak az orális szexet, és hogy ennek vajmi kevés köze van a helyzethez, annál inkább a társadhoz, akivel műveled. Hogy kövezzenek meg érte, de nem mindig az andalgós szeretkezésre vágyom, hanem a sokkal hevesebb faldöngetésre, amikor a hajamba kapaszkodva nyögnek hátulról - igen, hátulról! - a fülembe, hogy mennyire ilyen, és olyan vagyok. És olykor nem mindig kedveskedő szavakkal, hanem naturalisztikusan, pongyolák nélkül, durván... ösztönösen. Hősünk a könyv fele után teljesen kifordul magából, és ahelyett hogy elkezdené hősnőnket a valóság talaja felé taszigálni, felröppen hölgyeményünk magaslataiba, és elkezdi adni alá a lovat. Meggyőződése, hogy hősnőnk ártatlansága valami isteni csoda, ami még egy olyan sötétségbe taszított lelket is mint az övé, képes megváltani. Nem is lenne ezzel semmi probléma. A baj ott kezdődik, hogy a pasas több lesz, mint egyszerűen érzelgős. A történet második fele másról sem szól csak arról, hogy a hapsi minden második mondatban azt hangoztatja a csajnak, hogy vele úgy kell bánni, mint valami kinccsel, babusgatni kell, szeretgetni, de mindezt úgy mintha bármelyik pillanatban összetörhetne mint valami érzékeny üveggömb. Még megérinteni is csak mélyen elmerülve, áhítatosan lehet, mert annyi erkölcsösség szorult belé, hogy attól még a napnál is fényesebben ragyog (ez nem vicc, komolyan legalább háromszor ezt a hasonlatot alkalmazza az író). És ha ennyi nem volna elég, akkor a végére még a Bibliát is belevesszük a képbe, nehogy már az kimaradjon... Hosszú elmélkedős leckéket kapunk arról, hogy mi a bűn, és miért is bűn a bujaság, és minden második oldalon ott van az érzelmi hullám, jó alaposan levezetve, hogy az igaz szerelem mennyire mély, és megindító, és blablabla... Drága jó hősünk, teljesen új magaslatokra emeli a "szerelmes fafej" kifejezést. Feltételezve hogy hősnőnk semmire sem képes egyedül - amiben véletlenül igaza is van hősünknek - mindent megpróbál megcsinálni helyette. Öltözteti, eteti - ráadásul kényszeresen, csak hogy nekünk olvasóknak is leeshessen végre, hogy az etetés intimitása mennyire komoly dolog - imádja a lelkével, majd (mély bánatomra csak a könyv végén) imádja a testével is. A kényelmetlenségem másik okozója hősnőnk karaktere volt. Nem értem miben rejlik az Ő különlegessége. Szegény, mint a templom egere - ha szarkasztikus akarnék lenni, erre kapásból rávághatnám, hogy a mai világunkban ki nem az -, visszahúzódó, csendes, lassú észjárású (és akkor még gyengén is fogalmaztam), és senkit nem akar megbántani maga körül (vagyis hagyja hogy mindenki ott tegyen neki keresztbe, ahol tetszik, mindenki bunkóságát szó nélkül elfogadja), mindig lesüti a szemét, meghátrál, képtelen kiállni saját magáért... Van egy óriási különbség aközt, ha valaki tudatosan törekszik a helyes cselekedetekre (de azért megmarad embernek, és nem válik szentté), és aközt, ha valaki azért cselekszik jól, mert értelmi képességei miatt fel sem fogja hogy kezdik végtelenül hülyének nézni. Árulja már el nekem valaki, hogy az miért rossz, ha elküldöd a tankörtársadat a fenébe, mert egy kötözködő liba? Én biztos nem hagytam volna szó nélkül a mellékszereplő viselkedését, mert nem szokásom szemlesütve elfordulni, és a fájdalmamba burkolózni, homlokomon a kérdőjellel: most miért ennyire igazságtalan velem az a valaki? Ilyet a gyerekek csinálnak. De most azért, mert nem hagyom magam, és nem rendelem magam alá minden idiótának, akkor én már nem is vagyok "jó"? Akkor nekem már ki sem jár a romantika, és a mélyről feltörő ragaszkodás, és érzelmek? Hát kikérem magamnak... Olyan nincs, hogy valaki úgy éli az életét, hogy soha nem tesz semmi helytelent. Az ártatlanságunk megőrzése nem abban rejlik, hogy mindig mindent példaértékűen helyesen teszünk, hanem abban, hogy igyekszünk mindent helyesen tenni, és belátjuk ha hibáztunk. Ez a túlidealizált abszolút jó és rossz közti huzavona, beburkolva a csöpögős romantikába... hát ez egy komoly merénylet minden normális önértékeléssel rendelkező nő elmei kapacitása ellen.

A pasi körülbelül milliószor kérdezi meg a hölgyeményünket arról, hogy a tettei örömet szereznek-e neki, merthogy egyetlen célja, mióta megtalálta a Beatrice-jét, hogy boldoggá tegye. Megkérdezi ezt az első orgazmus után is, amit sikerül kicsikarnia a csajból. Ez egyenesen abszurd. Hogy örömet okozott-e az orgazmus? Egy, csak egy nőt mutasson nekem valaki, aki erre azt mondja, hogy NEM! Hogy pfúj... többet még egyszer soha ilyet!

Amit képtelen leszek megbocsátani az írónak - azon felül persze, hogy rádöbbentett arra mennyire bűnös lélek vagyok (érezd a gúnyt!)- azok az ömlengős mondatok voltak, amikor a tökös pasink kifakadásnak indul:

"- Olyan szép a bőröd- súgta - mint a bimbózó rózsa..."

"- Ez a vágyam kifejezése - súgta a férfi Julia fülébe, amitől a lányt kirázta a hideg. - Ha szeretők lennénk, ilyen csókkal jelezném a szándékomat, hogy ágyba akarlak vinni. És elképzelheted azt az élvezetet, ami ott várna rád. De most csak azt tudom kifejezni, hogy éget a vágy érted. Nem szabad a szádhoz érnem, mert attól félek, hogy nem tudnék megállni.(...) Ha most megcsókolnálak, akkor nem tudnám vállalni a következményeket. Úgyhogy csak a gyönyörű nyakadat csodálhatom..."

A nyakát! A gyönyörű nyakát! És nem tudná kontrollálni magát... Hát igen pocsék teljesítmény már ez. Ha valakit szerettek már teljes odaadással, az tudja, hogy ez marhára nem így működik. Ha kell, ha fontos, akkor bárki képes visszaszorítani az önös vágyát, és csak a másikra összpontosítani, méghozzá úgy, hogy nem csak a nyakát bámulja.

Kifeküdtem a közös orgazmus, lelki szinten megnyilvánuló hatásaitól is amit kedves profunk előadás közben vázol fel:

"- A szexről helyesen úgy tartjuk, hogy nem pusztán fizikai, hanem lelki együttlét is. Eksztatikus kapcsolódása két testnek, és két léleknek, ami jól utánozza a kapcsolódás örömét és eksztázisát az isteni léttel a Paradcsomban. Két test összekapcsolódik a gyönyörben. Két lélek pedig a testeken keresztül válik eggyé, és szívet lelket odaadó, eksztatikus, önzetlen beleadásban egyesül. (...) A közös orgazmus lényege, hogy az egyik fél extázisa megnyitja a másiknak a mennyeket, és mindez közös fizikai intimitásban, és spirituális összefonódásban történik."

Komolyan mondom, ha csak még egyszer használta volna az "eksztázis" valamilyen formáját az író, én kapásból felkerestem volna, és lefejelem. Értjük. Mi földi halandók, akik nem feltétlenül ilyen formában szeretkezünk minden egyes alkalommal, már a legelején elbaltáztuk. Lemondhatunk a spirituális kielégültségről, és soha ebben a büdös életben nem fogunk felemelkedni az isteni magaslatokhoz. Szar már nekünk...

És ráadásul az erkölcsi mondanivalóknak, csak az eszköze az írónál a szerelem, és a szeretkezés. Az alapokat bizgerálja meg a kis drága. Belefutunk a drogba, mint problémába, az alkoholba, a felelőtlenségbe, a szexuális aberrációkba, kicsit megpiszkáljuk a nemi erőszakot is, a családon belüli kegyetlenkedésekkel párhuzamosan, és tesszük mindezt csak azért, hogy a végén felkiáltójelet tehessünk a mögé, hogy: "nézzétek ti bűnös lelkek, a bűnbánat, és a legteljesebb odaadással rendelkező igaz szerelem bárkit megválthat!" - de persze csak akkor ha az előírt feltételeket teljesítjük, és befogadjuk a fényt, elengedjük emberi létünk gyarló mivoltát, és felemelkedünk az isteni tisztaságig. Valaki lőjön le. Rosszabb, mint egy hittérítő csoport előadásán részt venni. Dante Isteni színjátékán keresztül, szépen kiboncoljuk a vallástant ától cettig.

Na meg ez a térdeléssel kapcsolatos ellenérzése az írónak...

"- Amikor egy férfi egy nő előtt térdel, az az udvariasság kifejezése. Amikor viszont fordítva történik, az nem helyénvaló."

És akkor most egy kis szőrszálhasogatás... ha már úgyis nyakig merültünk ebbe a hittani kérdésbe. Szóval, ha egy nő egy férfi előtt térdel az megalázó. Oké. A baj csak annyi, hogy ha egy nő térdel, az is lehet a legmélyebb tisztelet, és odaadás jele. Most egy kicsit szélsőséges leszek, de...aki valaha járt templomban (én katolikus vagyok technikailag, gyakorlatilag leginkább semmi közöm az egyházhoz, gyermekkorom első pár évében kiderült, hogy az egyházi nézetek, és én nem leszünk túl nagy barátságban, ennek ellenére a kötelező köröket le kellett futnom), misén, az tudja, hogy nem egy ima van, amit térdelve mormolunk. Térdelve, meghajolva az isteni hatalom előtt, alázatosan. És ugyan az egyház és a szex részemről távolabb már nem is állhatnának egymástól, de ha meghúzom a párhuzamot, akkor szerintem nincs annál nagyobb odaadás, amikor az arra érdemes párod előtt térdelsz... nem feltétlenül szexuális értelemben. Ha csak egy kicsit is tapintatos, érzelmes, és odaadó a párod, nem lehordani fog emiatt, hanem letérdel melléd. Vagy legközelebb Ő térdel eléd. Nem értem mi a jó franc ezzel a baj! Ez csak akkor megalázó, ha visszaélnek vele. Mint ahogy a szexben a legtöbb dolog. Szemtől szemben, misszionárius pózban, mélyen egymás szemébe nézve is meg lehet alázni bárkit. Sőt, szerintem csak úgy lehet igazán... 

És aztán megint ömlengünk egy kicsit.

"- Várj! Ahogy ott álltál a fényben, úgy néztél ki, mint egy angyal."

"- Nélküled Julianne, olyan, mint átvészelni egy véget nem érő éjszakát, csillagok nélkül."

"- Olyan forró vagy, mint a nap, csak aranyosabb."

Az is sikeresen kiverte a biztosítékot, amikor hősünk úgy kezdi emlegetni hősnőnket, hogy "lánykám". Hála annak a perverz, bomlott, és elkárhozott lelkemnek, ettől kapásból felcsillant bennem egy lehetséges pedofil mellékzönge, ami amúgy nem jellemző egy kicsit sem a történetre. A szexjelenet - azaz egy - pedig megint félrecsúszott képzeteket váltott ki bennem. Rögtön sikerült a hentai pornók világából felidéznem képeket az olvasása közben - nem, nem szoktam ilyeneket nézni, de aki sokat mozog pasik közt, plusz ha még van internet is a közelben... Az ilyen jellegű videókban szokott az rémesen nagy hangsúlyt kapni, hogy a lányka ártatlan, a pasi meg érvényesíti az akaratát, közben olyan hangzatos párbeszéd zajlik, hogy "xyz san, ne tegye!", vagy "fáj" - megjegyzés: ki lehet feküdni a női szereplő hangjától, ahogy mindezt japánul nyafogja... a japán nyelv eleve érdekes, de van egy olyan fétisük, miszerint az ártatlan hölgyikének majdnem ultrahangon kell sikoltoznia és kommunikálnia... vicces -, aztán a legnagyobb fájdalom kellős közepén, kitágult remegő pupillákkal jön egy ilyen: "xyz san, most már boldog vagyok, mert már egyek vagyunk", és csapó, orgazmus. Na nekem egy ilyen meghatározó kép villant fel lelki szemeim előtt, miközben a könyvben szereplő kibontakozó gyönyörről olvastam. Ez van. Sosem állítottam magamról, hogy épeszű lennék. Mindenesetre ennek sikerült még azt a kevés lelkesedést is kigyilkolnia belőlem, ami még megmaradt.

Catherine Andreson jutott még eszembe, miközben róttam a sorokat. Neki mindegyik könyvében szerepet kap a vallás, és a hit, és ennek ellenére minden könyvét lelkesen olvastam el. Mert nem éreztem sulykolósnak. Mert hagyott lélegezni, és nem akart rám erőltetni semmit, amiben én nem tudok hinni. Van nekem is nagyon mélyen vallásos barátom, amivel nekem nincs is semmi bajom. Ahogy neki sincs velem. Hangsúlyoznám, hogy a hittel, és az egyházzal szemben sincs semmi fenntartásom. De a hit az egy érzékeny dolog, azt nem lehet erőltetni, kicsikarni. Tudni kell elfogadni, hogy vannak olyanok, akiknek ez nem megy ennyire egyszerűen. A bajaim akkor szoktak formát ölteni, amikor azzal találom szembe magam, hogy azért vagyok értéktelenebb, mert nem úgy hiszek, ahogy az a nagy könyv szerint el van várva. Nem tartom magam ostoba embernek, tudom miről beszélek, olvastam nem egy teológiai művet, fejtegetéseket, eszmefuttatásokat, még magát a Bibliát is. De ez semmiben nem segített illetve hátráltatott abban, hogy kivirágozhasson bennem a feltétlen elfogadás egy isteni hatalom irányába. Ez nem verseny, és nem választható opció. Nem úgy működik hogy felkelek reggel, és eldöntöm: hinni fogok! De ettől még nem lettem kevesebb, és nem feltételezem azt sem, hogy bármi kár ért volna. Ha pedig mégis, akkor azt nem én, és nem egy másik ember fogja eldönteni helyettem, hanem az akinek a léte részemről erősen kétséges. Az Ő kezében mérettetik meg minden lélek, és Ő az aki ítélkezhet felettem. Ha pedig nekem van igazam, akkor legalább elmondhatom, hogy a saját erkölcseim, és morális rendszerem segítségével, tartalmas, és egész életet élhettem, még akkor is, ha helyenként hibáztam. 

Mellesleg Sylvian Reynard pasi... nagyon egyenesen ki merem jelenteni, hogyha még lehetséges is volna, akkor sem akarnék vele találkozni.

Értékelés: 3 pont    

Tovább

J. A. Redmerski: A soha határa /2013/

Mindenekelőtt szükséges azzal nyitnom, hogy a könyv okozta érzelmi hatások leírása miatt jelen bejegyzésem meglehetősen spoileres lesz, és másrészt kissé szokatlan módon tőlem, vélhetően nem fog humoros hangvételt megütni. Ennek oka, hogy ugyan a történetben van jó pár vicces helyzet, maga a sztori mégsem vicces, sőt talán az egyik legkomolyabban felépített érzelmi iromány, amivel az elmúlt időszakban találkoztam. Kellett is hozzá jó pár hét, amíg sikerült magam meggyőzni az elolvasásáról, és annak ellenére, hogy sokan nyilatkoztak róla kedvezően a végső lökést az adta meg, hogy a Moly.hu-n lévő baráti seregletből néhányan összefogtunk, mondván: ha együtt olvassuk, akkor ha így, ha úgy alakul, ki tudjuk majd beszélni magunkból a tapasztalatokat. És éreztem én előre, hogy bár emocionális szempontból néha még én is elcsodálkozom magamon, ez a könyv az a könyv lesz, ami még az én enyhén kérges lelkivilágomat is sikeresen meg fogja ingatni.

"Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.

A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 506

Ára: 3499 Ft

Két dolgot sosem lenne szabad párosítani ebben az univerzumban. A mély szerelmet, és a halált, vagy annak árnyékát. Amint ez a két összetevő vegyülni kezd, abból egyenesen következik a szirupos zokogás. Nőből vagyok, mit tagadjam, voltak olyan könyvek-filmek, amik nem kicsit sodortak a kétségbeesés szélére. Például a mai napig nem vagyok képes bömbölés nélkül végignézni az Utóirat: Szeretlek című filmet, vagy az Édes novembert. Számomra ezek a sztorik felérnek egy gyomron rúgással, mert mindig dühös leszek tőlük, és mindig - még a film vagy a könyv letétele után fél-egy órával később is - átkozódva csapkodok az ég felé, olyan hangzatos frázisokat puffogtatva, hogy "De miért?", vagy hogy "A fene essen abba a kib***ott Sorsba!". Az igaz szerelem álomországban egyetlen véget érhet, azt hogy nincs neki vége. A párok összejönnek, egymás karjaiba omlanak, megbeszélik, hogy lesz 12 gyerekük, és kész. Csilingelnek a harangok, fehér galambok, és a boldogság kék madarai repkednek mindenfelé, szivárványok keletkeznek okkal, ok nélkül, és habos-babos rózsaszín jókedély virágzik mindenfelé. Persze hogy az életben ez nem így van, de épp azért olvasok ennyi bugyuta baromságot, főleg romantikus bugyuta baromságokat, mert tapasztalataim alapján, a mély romantikát, és az idealizált szerelmet egyszerűen kizárja a realitás. Oké, nem állítom, hogy nincsenek egy kapcsolatban romantikus szakaszok, mert mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor elkapja a harci kedv, és közléskényszeres állapotában leönti a másikat heves érzelmeivel. De ezek az alkalmak nem állandó jellegűek, mint ahogy semmi nem az az életben. Néha kicsit lendületüket vesztik, majd újult erővel támadnak legközelebb. Móra Ferenc mondta, "A csókok közt csak az elsőnek és az utolsónak van értéke. A többi hézagpótló." - és valahogy így van ez az életben is. Az már más kérdés, hogy társadalmunk normái miatt, néha a "hézagpótlók" egyikére nagyobb hangsúly fekszik, mint az "elsőre", vagy az "utolsóra", a lényeg, hogy mint már kifejtettem korábban is, az élet nem statikus, így a boldogság sem az. És a szerelem sem. És én azt nagyon jól tudom, mi több el is fogadom, de mivel alapvetően igényli a fantáziám, és az érzékeny kicsiny kis lelkem a meséket, így sportot űzök abból, hogy a romantikus könyveken keresztül pár pillanat erejéig megkísérlem elfogadni, hogy mindez nem így van. És akkor jön egy író, vagy egy film, aki beráncigálja a halál és/vagy az elmúlás dilemmáját egy ilyen jellegű sztoriba. Ez kegyetlenség - állítom ezt úgy, hogy a mazochizmus és én remek kis barátságban vagyunk. Nem bírom a halált. Erről mindig Woody Allen egyik idézete jut eszembe: "A halálhoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem." - mélyen egyetértek vele. Nem vagyok vallásos, nem tudok elmélyedni a "másik, jobb világ" elméletben. Részemről a halál egy ugyanolyan folyamat, mint az evés, a lélegzés, vagy akár a szex. Van eleje, közepe, vége. És a végével annyi a gond csupán, hogy TÉNYLEGESEN végleges. Nem kelsz fel utána, nem rázod le magadról, nem tudod kiheverni. Ott a pont, a mondat vége, ott hal el a visszhang... ahogy tetszik. És annak ellenére hogy megmásíthatatlan, és kikerülhetetlen, talán az élet egyik legnagyobb tanítómestere, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni. Mindent a halál tesz értékessé az életünkben, még a rosszat is. Reggel a kávé íze, egy mosoly az utcán, egy felejthetetlen szeretkezés, mind édesebb lesz, ha tudatosítjuk magunkban, hogy semmi nem tart örökké. Egy jó van ebben a gondolkozásmódban, ha nem hiszel a földöntúli dolgokban, nem szereted elvesztegetni az idődet, megtanulod megragadni a pillanatot, és nem vagy rest belátni ha hibáztál - ne azzal teljenek már el az ember napjai, hogy bűnbánattól kótyagos. Ja igen, és ez teszi lehetővé azt is, hogy megtanulj úgy evickélni az életben, hogy lehetőleg ne lépj senki tyúkszemére közben. Szóval a halál értékes. Kell. Szükségszerű elfogadni, megbarátkozni vele. És ez elég könnyen megy addig, amíg a szűk környezetedbe be nem kopog és nem kéri a cehhet. Akkor aztán bármennyire is igyekszik rugalmas lenni az ember, jön bizony az ötlépéses gyászfeldolgozás, kicicomázva, öklendezésre kényszerítve. Zsibbadtság, ez az első... bár a szakkönyvek szerint nem ezzel indul a dolog, de ahhoz hogy gyászolni tudj, először bénulnod kell. Ez az a szakasz, amikor hallod te amit mondanak neked, és kristálytisztán el is fogadja a tudatod, de mégsem érted meg. Na ez az a a szakasz - ami amúgy meglehetősen hosszú tud lenni - amikor jönnek a kedves rokonok, barátok, nyaggatnak, mert nem bömbölsz, úgy néznek rád, mintha két fejed nőtt volna, és azt várják mikor fogsz detonálni. Ami persze csak nem jön, és egy idő után már nem sajnálnak, hanem büdös bunkónak hisznek, hisz már eltelt vagy másfél hónap... Aztán egyszer csak beüt a krach, jön valami ami megadja a végső lökést. Nem tudom ki hogy van vele, de én ebben a szakaszban már nem szoktam tagadni, miszerint "ez nem lehet igaz!". Én ilyenkor dühöngök, de nem is kicsit, aztán jön a fájdalom... alkudozni sem szoktam, az alkudozásom annyiban ki szokott merülni, hogy akkor ba***ódjon meg minden és mindenki. A fájdalom amúgy már jó, mert ott már látni lehet az alagút végét. Ha valaki ezt végigcsinálta már élete folyamán, az nem hiszem hogy szeret ebbe a témába belemerülni. Mindenki másképp gyászol. Én egyenesen rosszul vagyok a temetésektől. Mindig egy idézet jut erről is eszembe: " A temetések pompája sosem a holtak tiszteletének, hanem az élők hiúságának szól." Egyenesen rosszul tudok lenni a sok álszent, színészkedő, mesterkélt, számító rokontól, baráttól, akik legbelül mindent éreznek, csak az elvesztéssel járó fájdalmat nem. A nyereségvágyról pedig ne is beszéljünk... Gyomorforgató, hogy mennyire nincs értéke manapság egy ember életének. Szóval kösz, de inkább kösz nem. Soha nem leszek képes, de még csak hajlandóságom sincs arra hogy a társadalmi normák szerint funkcionáljak ebben a kérdésben. Én nem fogok senki sírja felett jajongva színpadiasan zokogni, amikor nem azt érzem, és cserébe nem várom el senkitől sem, hogy úgy zokogjon a tetemem felett, mintha jelentettem volna neki valamit. Amennyiben lejár a lemezem, azt szeretném ha búcsúm is olyan volna, mint az életem: hangos, és nevetős. Még az sem baj ha sok lesz a pia, és a rúdtáncos. Kevés barátnőimnek pedig vetkőzőfiúkat kívánok. És ennyi. Ha kiderül, hogy tévedek, és mégis van valami a halál után, akkor semmi kedvem abban gyönyörködni amikor visszajövök, hogy mindenki mennyire búvalbaszott. Ellenben egy jó kis izmos férfi felsőtest látványa... Na jó erről a témáról elég is ennyi. De muszáj volt ennyire alaposan kiveséznem, hogy mindenki megértse, miért hatott ez a könyv rám úgy, ahogy hatott.

A történet lényege: van Cam egy húszéves lány, akinek az életében túl hamar, és túl gyorsan történtek tragikus kimenetelű dolgok, amiket az otthoni környezetben nem tud feldolgozni. Fulladozik, és úgy dönt, hogy nekiindul egy táskával a nagyvilágnak. Menet közben összeakad Andrew-val, aki egy meglehetősen impulzív, vagány 25 éves lehengerlően jóképű pasi. Mondanom sem kell hogy a srác ezen felül még tetovált is, gitározik, úgy énekel, mint egy isten, és olyan az ágyban, mint egy légkalapács. Hát ugyan ki a tököm nem habarodna bele egy ilyen alakba? Sajnos azt kell mondanom, hogy Andrew Parrish nagyvonalakban tartalmazza mindazt amit én keresni szoktam egy pasiban, így büszkén jelentem, hogy most kivételesen én is beállok a sorba: ezt a krapekot én is szívesen örökbe fogadnám - ha mondjuk nem 25, hanem 35 éves lenne. A liliomtiprás nem az én műfajom, meg amúgy is van abban valami visszás, ha egy idősebb nő (29 éves vagyok!!! Könyörgöm Linda, térj észhez! Bár, az egy híján már 30...), egy fiatalabb farokra veti rá magát. Olyan kétségbeesés hangulata van a dolognak. Ennek ellenére szó szerint, és átvitt értelemben is áthágtam már párszor ezt az apró kis ficakot... na de visszakanyarodva a lényegre: Andrew jól sikerült karakter. A történet szerint a haldokló édesapjához igyekszik, amikor keresztezi az útja Cam-ét, és aztán Ők így együtt is ragadnak. Csinálnak sok olyan dolgot, amit eddig nem mertek, vagy amiről nem is tudták eddig, hogy meg akarták tenni. Nevetnek sokat, aztán belebonyolódnak egymásba, és jön a tökéletes érzelmi felvezetés, néha fájósan, néha boldogan... a könyv háromnegyedénél sírva fakadtam. Pedig addig nem is történik semmi nagy szörnyűség, de addig bírtam. Ez a carpe diem-es életérzés, az élni akarás minden szinten, és ezzel párhuzamosan a fájdalmak, a veszteségek, és ahogy ez a két szerencsétlen egymáson keresztül botladozva, felszabadítja egymást, teljesen kifektetett. És innentől jött a borulás. Amikor már kiderül, hogy mind a ketten mennyire szeretik a másikat, beüt a ménkű, kiderül, hogy Andrew-nak agydaganata van, majd kórházba kerül, és kómába esik. Ír egy levelet Cam-nek, amiért kedvem volna egyenesen megnyúzni a tökeinél fogva a srácot... ha már láttatok érett közel harmincast egy rövid kék pizsamasortban, és fegyvereket ábrázoló szakadt kinyúlt pólóban egy ágy tetején zokogni, még akkor sincs sejtésetek arról, hogyan nézhettem ki. Párna a kezemben, úgy kapaszkodtam bele, mintha ezzel megakadályozhatnám hősünk halálát, szemeim vörösre duzzadva, és hogy kevésbé legyek költői, taknyos zsepik halmaza, mindenhol szanaszét körülöttem. És akkor egy-két észrevétel erről a szakaszról. A felvezetés óriási, feszültségkeltésből ötös az írónő. de a levezetés hirtelen és összekapott. A másik, nyugodtabb lettem volna, ha a történet végkifejlete nem két hónappal Andrew műtéte után folytatódik, hanem mondjuk hat évvel később. Akinek volt rokona, ismerőse, aki rákbetegségben szenvedett, vagy esetleg abban halt meg, az tudja, hogy ez a betegség mennyire agresszív. Az hogy valaki egy agydaganat eltávolítása után két hónappal később jól van, az sajnos nem egyenlő azzal, hogy az illető meg is gyógyult. Így köszönhetően a racionalitásomnak, bár a sztori technikailag boldog befejezéssel zárul, képtelen vagyok elszakadni annak a nyomasztó érzésétől, hogyha továbbgondolom, akkor egy hosszabb időintervallumú skálán, mégsem feltétlenül annyira boldog az a befejezés. De ez inkább személyes tapasztalataimnak köszönhető, ezért sem tudom emiatt nagyon leszólni a könyvet. Annak ellenére, hogy az egész mű egy érzelmi hullámvasút, tiszta szívből merem ajánlani mindenkinek, de csak olyan hangulatokra, amikor nem félünk megélni a hatásait.

Értékelés: 7 pont  

Utólagos megjegyzés: menet közben fel lettem homályosítva, hogy ez is folytatásos, így a műtét utáni 2 hónapos időintervallum, egy kicsit már más fényben fürdik. Megvan az ok a bizakodásra!

Tovább