Suzanne Collins: Futótűz /2012/

Mindenkinek vannak vesszőparipái, megrögzöttségei, és olykor még komoly előítéletei is. Mióta az ifjúsági irodalom berkein belül szárnyra kapott ez a fantasztikumokat kiaknázó, hős romantikus kategória (hála a Könymolyképző Kiadó rengeteg vörös pöttyös könyvének), nekem ez a réteg lett a rettegett mumusom. Két teljesen ellentétes vélemény dolgozik bennem ezekről a produktumokról: 

 1, ha lenne egy tizenéves lányom, akkor azt az álláspontot képviselném, hogy olvassa csak bátran ezeket a regényeket. Még mindig jobb ha ilyen illúziókban éli meg a tinédzseréveit, mint mondjuk egy zűrös, szintén tizenvalahány éves fiú alatt mellett.

2, én elhiszem, hogy a fiatal, lelkes, ifjú hölgyemények, remek kis szócsőnek érzik az írást, és igen, alkalmanként még tudnak is tartalmasat alkotni, de tapasztalataim alapján, ez a ritkább eset. A paci másik oldalára billentünk, és lassan már minden fan könyvét kiadják, amit Robert Pattinson, vagy társai ihlettek. Ez így nem jó. Én vevő vagyok a mesékre, sosem volt bajom velük, de csak és kizárólag abban az esetben ha az az igényesség határain belül zajlik. Ennek a piacnak a grandiózussága nem a fantáziának, vagy a tehetségnek köszönhető, hanem annak a teljesen nyilvánvaló ténynek, hogy egy hormonjaitól megbolondult fiatal bármennyit képes költeni, ha szóba kerül a kedvenc sztárja, írója, énekese... mindegy. Szóval az egész piac kifordult a sarkaiból. Profitorientált lett, ami nem is volna baj, mert hát melyik piac nem az, de tette mindezt úgy, hogy elfelejtkezett arról, hogy tartalmasnak illene maradnia. És ez a tény az ami maximálisan elvette ettől a kategóriától a kedvem, méghozzá olyannyira, hogy amint a fülszövegen azt olvasom, hogy xy főhősünk egy 16 éves lány, engem már ki is ver a víz, és úgy rakom vissza a könyvet a bolt polcára, mintha izzó parázs égette volna meg a kezem. Félreértések elkerülése végett, azt azért elárulom, hogy nem egy ilyen könyvet végigolvastam már, ami ráadásul még tetszett is, de ezek egyike sem a fent említett kiadó nyomdájából került ki.

"Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, így ők és a családjaik megmenekültek az éhezéstől, de a fiatalok nem ülhetnek nyugodtan a babérjaikon. Vár rájuk a hosszú Győzelmi Körút, ismét csak a tévénézők árgus szeme előtt. A kötelező udvariaskodás unalmát azonban döbbenet és félelem váltja fel, amikor hírét veszik, hogy lázadás készül a Kapitólium ellen. Snow elnök sosem habozott lesújtani az engedetlenekre, és most is ott csap le, ahol senki sem várja. Emberek halnak meg, családok lesznek földönfutók, Katniss és Peeta pedig újabb küzdelemre kényszerülnek, ahol a tétek még nagyobbak, mint korábban."

Kiadó: Agave

Oldalak száma: 404

Kiadás éve.2012

Ára: 3480 Ft

Suzanne Collins

Az Éhezők Viadala nekem szerelem lett, de csak sokadik látásra. Az első könyvet megkíséreltem elolvasni, de sajnos nem jutottam túl a 95. oldalnál. Majd kijött a film, amit csak jóval később néztem meg, mint ahogy a mozikban vetítették. A lényeg hogy - egy lajhár fürgeségével ugyan, de - megnéztem a könyv adaptációját, és nem voltam elkápráztatva. Közepes szintre soroltam, és nem is foglalkoztatott a továbbiakban. Majd jó pár hónappal később, újból felkerült a mozi a terítékre, édesanyám jóvoltából. Szegény asszony végtelen türelmet tanúsítva, már évek óta nézi, amit mondok neki, egyetlen panaszos nyikkanás nélkül. Kalandfilmhez volt kedve, és amúgy is szociálisan elég érzékeny teremtés (nem sikerült zt örökölnöm tőle), és a trailer felkeltette az érdeklődését. Én vállvonogatva nyugtáztam, hogy rendben, legyen, és leültünk együtt megnézni a filmet. Másodszori filmélményem szöges ellentétét képezte az elsőnek. Ez lehet hogy édesanyám lelkesedésének (ami ragályos), vagy az én hormonális állapotomnak, vagy a holdak és bolygók állásának volt köszönhető - ki tudja - , de egy biztos, rákövültem a képernyőre. Mivel ilyen a legjobb indulattal is csak nagyon ritkán fordul elő velem, másnap reggel elhatároztam, hogy némi pihenőidő után, újra neki fogok veselkedni a mozinak. Így nem egészen egy héttel ezelőtt újból nekifeküdtem a filmnek, most már szigorúan egyedül. A harmadik alkalom hasonló eredménnyel zárult, mint a második, megfejelve a hatást azzal, hogy én bizony nem bírok még ki több hónapnyi tétlen várakozást, tudnom kell mi lesz Katniss és Peeta sorsa. És bár ilyet sem szoktam csinálni, hagytam a fenébe a történet első részét, és rögtön a második kötettel nyitottam. Aki nem olvasta még a történetet, az itt hagyja abba ennek a bejegyzésnek az olvasását, mert innentől meglehetősen sok spoiler fog szerepelni.

Az első 50 oldal elolvasása után, én voltam a legjobban ledöbbenve azon, hogy nekem ez a könyv tetszik. Ilyenkor szoktam elkezdeni félni, merthogy ilyenkor két dolgon szokott bukni a történet:

1, erős felvezetés után, átmegyünk nyavalygósba, és nemes egyszerűséggel beledöglünk az unalomba, vagy

2, az amúgy értelmes történetvezetést elhervasztja az érzelmi vonal, amitől nekem minden esetben sírhatnékom támad. A főhősök oldalakon keresztül ecsetelik belső zavaraikat, a cselekmény belassul, és átmegyünk tinédzser pszichoanalízisbe, nekem pedig ezek után csak egy konklúzió marad: örülök, hogy már egy ideje kinőttem ebből.

Meyer asszony óta nem bírom a szerelmi háromszögeket sem, főleg ha az egész helyzet egy határozatlan ifjú szemszögéből zajlik, aki maga sem tudja, hogy mit akar. Ebben a könyvben adott ugyebár Katniss, Peeta, és az örök jóbarát Gale. Katniss ugyan a körülményei miatt jóval edzettebb, mind testileg, mind lelkileg, egy átlagos tizenévestől, de van amiben Ő sem különbözik annyira: amikor Gale kerül a közelébe, Ő hozzá vonzódik, amikor Peeta, akkor Peetához. Ez a jojóeffektus engem pillanatokon belül képes kifektetni. Meg voltam győződve arról, hogy a jó szokásokhoz híven, a folytatásban Katniss majd rájön, hogy inkább Galebe szerelmes, de mivel a közvélemény úgy tudja, hogy neki Peeta a világ közepe, majd jöhet a haddelhadd, és az igaz szerelem majd jól pellengérre lesz állítva. Szenvedhetünk majd oldalakon keresztül, mert hősnőnk képtelen lesz határozottan fellépni, mert ugyan nem Peeta szíve nagy Ő-je, de azért megbántani sem akarja majd, et cetera, et ecetera...

Itt ért a második meglepetés. Oké, azért kapunk egy kevés ide-oda csalinkázást érzelmek terén, de Katniss leginkább annak a híve, hogy nem kell neki egyik pasi sem, mert a körülményeik, nem éppen alkalmasak egy románchoz, amivel én szépen egyet is értettem. Aztán ahogy haladtam tovább a könyvben, utolért egy harmadik döbbenet is. Mivel azért elég hangsúlyosra sikeredtek eddig is Peeta Katniss iránti érzelmei, és mivel nem egy alkalommal Katniss is bevallja magának, hogy maga sem tudja miként érez Peeta iránt, volt annyi sütnivalóm, hogy lekönyveljem: lesz még itt fellobbanó romantika. És ha a vártak szerint menne tovább a sztori, akkor Galenek kellene a befutónak lennie. Temperamentumát, gondolkozását, körülményeit tekintve is jobban passzol Katnisshez, mint Peeta. Ami gyomorszájon vágott azaz volt, hogy én nem akartam (és most sem akarom), hogy Katniss Gale mellé sodródjon. A könyv végére sikeresen eljutottam odáig, hogy nem is értem, hogyan kerülhetne mellé. Ha a két pasit mérlegre tesszük akkor Peeta magas fölénnyel győz. Higgadt, ha kell határozott, ha kell gyengéd. Árgus szemekkel vigyáz Katnissre, nem csak fizikailag ügyel rá, hanem lelkileg is támogatja. Az első szóra feláldozna mindent a lányért, és tenné ezt olyan egyenes gerinccel, ami becsületére válna minden férfinak. Ezzel szemben Gale, egy forrófejű, helyenként mogorva figura, aki hamarabb járatja a száját, minthogy gondolkozna. Nekem nem lett túl szimpatikus alak, de ennek oka talán abban is kereshető, hogy sokat nem szerepel a könyvben. Katniss szemein keresztül, az Ő visszaemlékezéseiből kapunk csak egyszer-egyszer, egy-két információmorzsát. Ettől függetlenül nekem Peeta lett a favoritom, és esküszöm az égre, ha a harmadik részben Katniss nem mellette fog dönteni, én tüntetni fogok a történet újraírásáért.

Na, ennyit a szerelemről...

Aminek még sikerült csomót kötnie amúgy meglehetősen kritikus nyelvemre, azaz érdekek felsorakoztatása volt. Mindenki motivált a könyvben - hogyne volnának azok, hisz elnyomás alatt élnek - és mindenkinek megvan a saját kis buboréka, hogy mit, miért csinál. Valaki a családjáért küzd, valaki a szerelméért, valaki az elnyomás és a közjó érdekében, valaki a lelkesedése okán, és persze akad olyan is, aki a saját hatalmáért. Ez eddig evidens. Ami egyedi a történetben, az a motivációk ki és felhasználása. Nem is gondoltam volna, hogy Suzanne Collins ilyen profin meg tudja kavarni a trutyit a biliben. Ebben a könyvben, soha nem tudhatod biztosan ki, mit, miért tesz úgy ahogy, és leginkább senkiben sem bízhatsz meg, mert tuti, hogy a legjobb barátod is elhallgat előled valamit, mert ez így mindenki számára biztonságosabb. Az írónő szépen összekuszálja a szálakat, mindaddig, míg el nem éri azt az állapotot az olvasóban, hogy ennek jó vége már nem lehet, aztán egy erős jobb egyenessel, kifordítja az alapokat a helyükről. És teszi mindezt úgy, hogy annak minden perce morbid élvezettel tölti el az olvasót. Hangulatfokozásilag olyan szépen ível, ami mesterinek számít.

Egy dolog volt ami nekem egy kissé zavarosan jött le. Snow elnök egy hatalommániás diktátor, ez eddig teljesen világos. De ettől még nem biztos hogy teljesen hülye is. Ennek ellenére, miután Peeta beköhögi azt a hazugságot Katniss terhességéről, mégsem tesz semmit. Ez pedig nem igazán állja meg a helyét, mivel ezzel gyakorlatilag politikai öngyilkosságot követ el. Egy olyan társadalomról beszélünk, ami hiperszuper eszközökkel van felvértezve, mégsem tesznek a hazugság megcáfolására egy hangyafütyülőnyi lépést sem. De ezt még képes vagyok meg is magyarázni: mivel egy diktatórikus, elnyomásra épülő rendszerről beszélünk, bármilyen cáfolatokat is sorakoztatna fel a média, azokat több mint valószínű, hogy a tömeg erősen kétkedve fogadná, de...Katniss akarva, akaratlanul a felkelés arcává, és szimbólumává vált. Ezzel a bejelentéssel, pedig olyan pozícióba került, ami így is, úgy is kellemetlenséget okoz Snownak. Ha rendhagyó módon kiemelné a viadalról, akkor azzal ugyan kegyet gyakorolna kifelé, de a saját hatalma szilárdságának mondana ellent. De azzal, hogy szó nélkül beengedni Katnisst a Nagy Mészárlásra, azzal egyenesen mártírnak kiáltja ki, amivel még több lendületet ad a felkelők alá. Én ha az Ő helyzetében lettem volna, inkább bevállaltam volna, hogy vénségemre szociálisan elérzékenyültem, minthogy a saját bukásomhoz, még fegyvert is adjak az ellenség kezébe. A legoptimálisabb pedig az a megoldás lett volna, ha kikezdi Katniss szavahihetőségét, akár koholt vádak alapján, és ezáltal megingatja a tömegeknek a lányba vetett hitét. Erre is mozdulhatott volna, hisz nem lett volna túl nehéz bizonyítani, hogy Gale nem az unokatestvére Katnissnek, illetve szerintem ha nagyon akart volna, lett volna bizonyítéka arra a csókra is. Vagy mondjuk nyomást gyakorolhatott volna a 12. körzet néhány lakójára, hogy feketítsék be Katniss hírnevét. Vagy koholt vádakkal, akár ki is végeztethette volna a lányt. Annyi - a történelem során már jól bevált - módszert lehetett volna itt alkalmazni...

Ez az egyetlen negatívum, amit meg tudok említeni, de mivel ezt is el lehet altatni többfajta indoklással, így nem kezelem ezt szarvashibának. Mindenesetre én képtelen vagyok megvárni, amíg a könyvből készült filmek a mozikba kerülnek, ma nekiálltam a harmadik kötetnek is. Erősen hangsúlyoznám, hogy mélységesen csalódott leszek, ha Katniss nem azt a fiút választja, akit én választanék, és aki nem más, mint Peeta. Viccen kívül eret fogok metszeni magamon, ha egy ilyen erős felvezetés után, ez a sorozat is ellátogat kliséfalvára.

    

Értékelés: 9 pont

Tovább

World War Z /2011/

Bármennyire is hihetetlennek tűnik előző bejegyzéseimből kiindulva, minden nehézség nélkül képes vagyok elolvasni olyan könyvet is, aminek a romantikához, és a szexhez semmi köze. Igaz hogy ezen könyv felett volt szerencsém több hétig görnyedni, de jelentem, a végére értem, kiolvastam, és nem is könyvelem teljes kudarcként az élményt.

"A zombiháború kis híján elpusztította az emberiséget. Az ENSZ háborús vizsgálóbizottságának munkatársaként Max Brooks találkozott a győzelem kulcsfiguráival. A világszervezet hivatalos jelentésébe végül csak statisztikai adatok kerülhettek, Brooks azonban úgy döntött, hogy a túlélők elé tárja mindazt, ami a jelentésből kimaradt. Az interjúkötetből megismerhetjük Kuang Csingsu doktort, aki megvizsgálja a nulladik beteget, és találkozhatunk Paul Redekerrel, az Oránia-terv atyjával is. A zombiháború veteránjai, az apokalipszis haszonélvezői és elszenvedői is nyilatkoznak a kilátástalannak tűnő harcról, a kormányok ballépéseiről, az emberi gyávaságról, ostobaságról, és a derengő fényről az alagút végén. E személyes hangvételű beszélgetések hű képet festenek a járvány borzalmas történetéről, pontosan dokumentálják a társadalmi és politikai változásokat, mégis megmarad bennük a legfontosabb: az emberi tényező. Brooks természetesen tisztában van vele, hogy a leírtak talán túlságosan felkavarják egyes olvasóit, de vállalja a kockázatot, mert úgy véli, nem rejtőzhetünk zsibbasztó statisztikák mögé. Mindenkinek tudnia kell, milyen volt valójában a zombiháború."

Kiadás éve: 2011

Oldalszám: 400

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Ára: 2999 Ft

Az idei filmfelhozatal sarkallt arra hogy a kezembe vegyem ezt a könyvet, mivel idén ennek a történetnek a filmváltozatához is szerencsénk lesz, ha minden igaz valamikor június magasságában, és nem mással a főszerepben, mint Brad Pitt. Már így látatlanul ki merem jelenteni előre, hogy a filmnek leginkább semmi köze nem lesz a könyvhöz, legalábbis a trailer alapján.

Na de a könyvről...

Legelőször is amit a legfontosabb tudni róla, hogy felépítését tekintve "dokumentumfilmszerű". Nem párbeszédes regény, hanem interjúk sorozata. Közkatonáktól, civileken keresztül, politikusokig, és fontos stratégiai szereplőkig mindenkinek a véleményével találkozunk az olvasás folyamán, ráadásul leírásszerűen. Ebből fakadóan a könyv meglehetősen száraz, mondhatni kevésbé dinamikus, mintha érzékletes tájleírások tarkítanák, és fix szereplő szemszögéből íródott volna. Ennek a technikának köszönhetően azonban megkapóan reálisak a történések, de jóval nehezebben átérezhetőek. Nem tudunk azonosulni a szereplőkkel, mert adatok halmazát kapjuk megállás nélkül, és az érzelmi megnyilvánulások leginkább csak a káromkodásokra épülnek. Persze az író igyekezett szemléltetni a háború súlyosságát, méghozzá úgy, hogy az interjúalanyok közül többnek már bomlott az elméje, az átélt szörnyűségek miatt, de azt azért lássuk be, ez így nem az igazi, jóval sterilebb hatást kelt, mintha magát a tényleges folyamatot kísértük volna végig. Az interjúk már a háború vége után készülnek, tehát mindennek visszapillantás szaga van, és ez a leírásos módszer nekem leginkább azt eredményezte, hogy úgy éreztem mintha egy HBO-s történelmi dokumentumfilmet néznék. A képzelőerőm sem sokszor kapott tápot, mivel az esetek többségében azt vetítette ki elém az agyam, ahogy a "riporter" beszélget az alannyal, és nem pedig azt a képet, amiről beszélgettek. Emiatt rém lassan haladtam a könyvvel, mert minden tizedik oldal után el akartam aludni. Érdekelt volna a történet, de annak eme vontatott mivolta kiválóan működött nálam vérnyomáscsökkentőként. Ez a legnagyobb hátránya ennek az irománynak. De akadnak előnyei is szép számmal. Például meglepően tényszerű. Remekül építkezik korunk történelmére, és a nemzetekre jellemző társadalmi felépítésre, politikai hátterükre. Mivel egy világháborút dolgoz fel, így minden térség történéseit nagyító alá veszi. Amerika, Japán, Kína, Oroszország, Izrael, Kuba, Európa - még Magyarország, és azon belül a diósgyőri vár is említésre kerül (bár azt elképzelni sem tudom, hogyan lehetne ebből a romból, ami olyan lyukas mint az ementáli sajt, megfelelő védállást kialakítani... mondjuk a történetben is elbukik, szóval legyen, elfogadjuk). Remek kis körképet kapunk arról, hogy milyen is lenne, ha az emberiség fejvesztve elkezdene összeomlani, és mindezt úgy, hogy minden népcsoport alapvető tulajdonságát jól kihangsúlyozzuk. Az oroszok eszetlenül tizedelik a saját seregüket is, mert mint tudjuk az orosz haderő hatvan százaléka feláldozható. Az amerikaiak, ahogy tőlük elvárható, mindenkit sörétessel lőnek. A kínaiak ahelyett hogy a lényegre fókuszálnának, polgárháborúba kezdenek. És amin nekem muszáj volt kacagnom: Irán és Pakisztán atomháborúba kezd. Nem magával a felvetéssel volt bajom, arra mindenképp számítani lehetett hogy valaki elkezd atomot durrogtatni, csak arra nem számítottam, hogy ez a két nemzet lesz az. Persze később Kína is csatlakozik ehhez a technikához, tovább erősítve a tudatot: bármilyen probléma is adódik, egy több megatonnás robbanás, tuti megold mindent...

A megfogalmazás azonban remekbe szabott az egész könyvnél. Amikor ez az iráni-pakisztáni helyzet kerül terítékre, volt egy nagyon jól összerakott rész, egy iráni katona szavain keresztül:

"Elszabadítottunk egy nukleáris szörnyet, de megszelídíteni már egyikünk se bírta(…) Álmunkban se gondoltuk volna, hogy ilyesmi megtörténhet, legalábbis Pakisztánnal biztosan nem. Hiszen ők segítettek nekünk az atomprogramunkban! Már a legelejétől ott voltak; ők adták az anyagokat, a technikát, sőt, az ő közvetítésükkel tárgyaltunk Észak-Koreával és az orosz renegátokkal is… muszlim testvéreink segítsége nélkül nem lehettünk volna atomhatalom. Senki nem számított ilyen fordulatra, de kérdem én, a holtak feltámadására talán számítottunk? Mindezt csak egyvalaki láthatta előre, de benne már nem hiszek."

Max Brooks

A könyv szakaszosan építkezik. Elkezdődik a nulladik betegnél, majd átlép a fertőzés lassú és fokozatos terjedésére. Ebben a szakaszban, konkrétan senki nem tesz semmit. Majd jön a pánik, amikor elszabadul a pokol, és a fertőzöttek száma, ugrásszerűen megnő. Illetve amikor az emberek a saját hülyeségüknek is köszönhetően, tömegével halnak bele a különböző területeken lezajló incidensekbe, ráadásul mindenféle zombi segítsége nélkül. Ez a rész gyönyörűen szemlélteti, mennyire el van az emberiség kényelmesedve.

"[Mutat még egy jégbe fagyott holmit, egy Spongya Bob hálózsákot. Gyerekméret, barna folt van rajta.]

Maga szerint mire volt ez kitalálva? Szerintem arra, hogy a gyerek ebben aludjon a haverjánál a pizsamaparti után. Jó, lehet, hogy nem kaptak rendes hálózsákot, mert ugye először mindenhol a túraboltokat fosztották ki – pénzzel vagy anélkül –, de elképesztő, hogy egyesek mennyire tudatlanok voltak. Sokan jöttek a napfényes déli államokból, még Mexikó déli végéből is. Láttuk, hogy bakancsban bújnak be a hálózsákba, mert nem tudják, hogy elszorítja a vért a lábukban. Ittak, hogy felmelegedjenek, pedig úgy több hőt adnak le, hamarabb hűlnek ki. A nagy télikabát alá csak egy pólót vettek. Ha mozogtak egy kicsit, rögtön kimelegedtek, levették a kabátot. Úsztak az izzadságban, a pamut is jól megszívta magát, aztán jött egy kis szellő… már szeptemberben is sokan lebetegedtek. És persze a többiekre is átragasztották a náthát meg az influenzát."

Ami még tetszett, azaz amerikai elbizakodottság, és a yonkersi csata leírása volt. Bámulatos milyen ügyességgel vezette le az író, hogy még egy ilyen szélsőséges helyzetben is mekkora teret engedett az Államok a propagandának.

"Volt ott minden, apám. Tankok, harckocsik, Humveek felszerelve ötvenkaliberes nehézgéppuskákkal meg új Vasilek aknavetőkkel. Ezeknek legalább valami hasznát is vehettük. Volt Avengerünk, ami Stinger föld-levegő rakétákat lőtt ki. Hoztuk a csodás hídvető harckocsikat is – nagyon kellett ahhoz az öt centi mély csermelyhez, ami az út mentén csordogált. Jöttek az XM5-ös rádiókocsik, telepakolva radarral meg mindenféle zavarókkal… ja, és persze kaptunk egy komplett latrinát is oda, mindennek a közepébe. Máig nem értem, hogy miért. A környéken volt rendes víznyomás, minden házban le lehetett húzni a vécét. Odahordtunk egy rakás felesleges cuccot, ami csak dísznek volt jó, meg arra, hogy elállja az utat. Szinte biztos, hogy minden csak dísznek kellett.

Mert ott volt a média.

De még mennyire! Szerintem két-három egyenruhásra jutott egy tudósító. Ki gyalog, ki közvetítőkocsival, a tévés helikoptereket meg se tudtam számolni… annyi volt belőlük, hogy párat simán elküldtem volna, mentsék inkább a népet Manhattanből… szóval, szerintem a médiának ment az egész felhajtás, hogy megmutassuk a nagy zöld gyilkológépeinket… na jó, nem volt mindegyik tökéletesen zöld… néhány járgányt előtte hoztak vissza a sivatagból, csak hát nem ártott volna újrafesteni őket. Minden a műsorról szólt – a járművek is meg mi is. Képzeld el, beöltöztettek minket MOPP-4-be – gázálarc plusz tetőtől talpig sugár- és vegyvédelmi ruha(...) A Land Warriorral minden katona osztozott az irányítók információin, és ezeket a katonákat egy egységként lehetett vezényelni. „Netközpontú” – a képernyő előtt üldögélő tisztek folyton ezt a szót hajtogatták. „Netközpontú” és „hiperháború”. Mindkettő szépen hangzik, de szart se ér, amikor MOPP-4-ben, testpáncélban, teljes felszereléssel, a fejeden a Land Warriorral lövészárkot ásol a modernkori történelem egyik legmelegebb nyarának legmelegebb napján."

 Szóval kellőképpen felszerelkezett, ütős kis seregről beszélhetünk, de...

"(...) Merthogy erre senki se gondolt, senki az égadta világon! Ne is gyere nekem a költségvetési megszorításokkal meg az akadozó utánpótlással! Egy dolog hiányzott, bazmeg: a józan ész! A West Pointon diplomázott, csillagokkal teletűzdelt, plecsniktől roskadozó vén szarzsákok közül egyik se mondta, hogy „hé, van egy csomó csilivili fegyverünk, de vajon van hozzájuk elég skuló is?”."

Így Yonkers ment a levesbe. De fantasztikus volt a leírtak alapján elképzelni, ahogy a sok G.I. Joe fejét kapkodva, csődöt mond. Nem mintha szurkoltam volna azért, hogy az amerikaiak beadják a kulcsot, egyszerűen csak szépen, és realisztikusan volt levezetve, ez az "ágyúval galambra lőni" dolog.

A pánik után, képbe lép az enyhén szólva is komoly vulkáni jellemzőket mutató Redeker-terv...

"Úgy gondolta, hogy a kormány forrásait teljesen felemésztené, ha megpróbálnának mindenkit megmenteni, ez pedig a teljes lakosság pusztulásához vezetne. Azt mondta, olyan a helyzet, mint amikor az utasok a süllyedő hajóról a mentőcsónakba másznak, de ha túl sokan vannak, a csónak is elsüllyed. Redeker tehát odáig merészkedett, hogy kiszámította, kit kellene felvenni ebbe a csónakba. Figyelembe vette a lakosok jövedelmét, intelligenciáját, nemzőképességét, vagyis készített egy listát a „kívánatos tulajdonságokról”, és persze azzal is számolt, hogy a polgárok milyen közel laknak a lehetséges válságövezetekhez. Tervének utolsó mondata így hangzott: „A konfliktus első áldozata saját szentimentalizmusunk kell hogy legyen, mert ha ez túléli, mi elpusztulunk.(...) Először is kimondta, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. A járvány már túlságosan elharapózott. A fegyveres erők nagyon meggyengültek, nem képesek hatékonyan izolálni a veszélyt, ha viszont szétszóródnának az egész országban, bizonyosan tovább gyengülnének. A hadsereget tehát meg kell szilárdítani, erőit „biztonságos övezetbe” kell visszavonni, az övezetet pedig lehetőleg jelentősebb természeti akadályok között kell kijelölni, például hegyvidéken, folyó közelében vagy szigeten. A fegyveres erők ezután felszámolják az övezetben a fertőzést, majd a rendelkezésre álló források segítségével megakadályozzák az élőhalottak további támadásait. Ez volt tehát a terv első része, ami tulajdonképpen megfelel a hagyományos visszavonulásnak. A terv második része a civilek evakuálását taglalta, és ezt csakis Redeker találhatta ki így. Belátta, hogy a civil lakosságnak csak töredékét lehet a biztonságos övezetekbe evakuálni. Ezek a megmentett polgárok biztosítják a munkaerőt a háború alatti gazdasági stabilitás megteremtéséhez, valamint legitimálják és megszilárdítják a kormány hatalmát, és ezzel bizonyítják az övezetben tartózkodóknak, hogy a vezetőik „gondoskodnak róluk”. A részleges evakuálásnak más oka is volt, méghozzá különösen logikus, alattomos és sötét oka, amivel Redeker sokak szerint mindörökre elnyerte a legelőkelőbb helyet a sátánfajzatok emlékcsarnokában. Úgy képzelte ugyanis, hogy a kint maradt embereket elkerített övezetekben kell elhelyezni, ahol élő csaliként elterelik az élőhalottak figyelmét, vagyis megakadályozzák, hogy a horda kövesse a hadsereget a saját biztonsági zónájába. Redeker hangsúlyozta, hogy ezeket a menekülteket életben kell tartani, meg kell védeni és lehetőség szerint gondoskodni kell az utánpótlásukról, hogy a hordák ne mozduljanak el a környékről. Érti ezt a beteg zsenialitást? Fogolyként akarta tartani az embereket, de így érvelt: „ahány zombi támad ezekre a túlélőkre, annyival kevesebben indulnak a védelem felé”. Amikor Redeker felolvasta az ügynököknek ezt a részt, az afrikáner ránézett, keresztet vetett és azt mondta: „Az Úr legyen irgalmas hozzád.”" 

Na ez volt, ami engem igazán, és sikeresen meggyőzött. Szeretem a drasztikus megoldásokat, és ez az volt, így számomra a könyv abszolút csúcspontja ez lett. Miután megvalósítják a tervet, és létre tudnak hozni egy rendhagyó centralizált központot, belépünk a történet utolsó fázisába, a totális háborúba. Ahol már végiggondoltan, célirányosan veszi fel az emberiség a harcot a fertőzöttekkel szemben. A mai korra jellemző hiperszuper fegyverekkel szemben, lehengerlően lebutított taktikával sikerül a háborút a győzelem irányába lökni. Az írónak még arra is volt gondja, hogy megfelelő indulót keressen a szakaszok csatájához: az Iron Maiden The Trooper-jét. Az aprólékosság lehetne a jelmondata ennek a történetnek, mert a földi harctereken felül, még az űrállomásokon rekedtek mindennapjaiba is bepillantást nyerünk, akik az egész krízis alatt azon igyekeztek, hogy a műholdak legalább egy része működőképes maradjon. Bemutatásra kerül a kutyák harctéri alkalmazása is, külön figyelmet szentelve annak, hogy ennek a háborúnak a négylábú katonái, sok esetben nem a fajtatiszta nagytestű ebek, hanem a tacskók. Merthogy a törpetacsi kíváló vadászkutya, és termete miatt olyan helyekre is befér, ahová nagyobb termetű társai nem.

Lenyűgözött az a fajta részletesség ami a könyvben fellelhető. Konkrétan ha kihúzzuk a zombikat az egyenletből, a felvázolt apokaliptikus világkép bármelyik jövőben előforduló világháborús képnek megfelelne. Jó, rendben, azt is szükséges elismerni, hogy sok új konklúziót nem sikerül nyernünk a történet elolvasása által. Azt már eddig is tudtuk hogy az ember legnagyobb ellensége sosem az éppen aktuális ellenség (legyen az járvány, vagy egy másik nemzet), hanem mindig önmaga. De ilyen szélsőséges helyzetbe helyezve ezt az egészet, ez még nagyobb hangsúlyt kap.

Összegezve: kicsit száraz, még inkább vontatott könyvről beszélünk, aminek realisztikus mivoltja jelenti a fő attrakciót. Olyan olvasóknak ajánlanám, akik egyrészt szeretik az ilyen irányú irodalmat, másrészt nem rettennek el a történelmi dokumentációk szakirodalom jellegétől.

Búcsúzóul egy megkapó idézettel zárnám ezt a kritikát, a könyv végéről:

"Azt mondják, a holokausztnak nem volt túlélője, mert akik életben maradtak, azok is olyan helyrehozhatatlan lelki sérülést szenvedtek, ami elpusztította bennük azt az embert, akivé válhattak volna. Szeretném azt hinni, hogy ez nem igaz. Ha viszont igaz, akkor ezt a háborút egyetlen ember sem élte túl."

Értékelés: 7 pont

Tovább

Nalini Singh: Angyalárny /2013/

Aki olvassa a blogomat az tudja, hogy Nalini Singh számomra a paranormális-romantikus irodalom Atya Úristene. Minden eddig megjelent könyvét olvastam, és egyenesen szerelemes vagyok az írónő képi világába. Imádom, hogy a főhősei rendszerint zárkózott, mogorva, morcos alakok, kiknek vállát az egész világ súlya nyomja. Rendszerint úgy megbonyolítja a történeteit, hogy a könyv kétharmadánál már a kétségbeesés szélén ücsörgök, fejemen a kérdőjellel: na ebből hogyan is lesz boldog befejezés? Persze mindig révbe érnek a hősök, és minden kis darabka a helyére kerül. Raphael és Elena, az arkangyal, és a céh vadásza közt kialakult szerelem, nekem minden idők egyik legtökéletesebben felépített romantikus kapcsolata marad. A három könyvön keresztülívelő történet, minden kötetére jut egy párkapcsolati mérföldkő, és olyan elegánsan, szépen lassan alakul ki a főhősök közt a bizalom, ami minden női szívet elvarázsol. Aztán a sorozat negyedik kötete kilép a megszokott keretekből, és már nem az arkangyallal és kezdetben emberi szerelmével foglalkozik, hanem Raphael jobbkezével Dimitrivel, és újjászületett kedvesével. Az a könyv sem volt rossz, bár nekem lemaradt egy hangyányit a már megszokottól. És íme itt a folytatás: az éjszínű szárnyakkal ékeskedő Jason, a kémmester, Raphael testőrségének oszlopos tagja ismerkedik meg a minden észérvet az asztalról lazán lesöprő, nagybetűs szerelemmel.

"Az éjfélszín szárnyú Jason az árnyak között érzi otthon magát. De amikor India arkangyalának, Nehának férjét holtan találják a palotájában, a kémmester kénytelen kilépni a fénybe. Egy arkangyal őrült haragja ugyanis szörnyű pusztítást végezhet a világban, Jasonnek pedig meg kell találnia a gyilkost, hogy ezt megelőzze. 

De Neha bizalmának ára van: a kémmesternek az arkangyal vérvonalához kell kötnie magát, véresküt kell tennie Mahiya hercegnőnek. A lánynak, aki szörnyű titkokat hordoz a szívében, és már senkiben sem bízik meg. Legfőképpen nem egy ellenséges kémmesterben. 

A gyilkos után kutatva Jason és Mahiya egy évszázados rémálom közepébe cseppen. A váratlan szenvedély feltámadó, fekete vihara pedig mindkettejüket magával ragadja… könnyen lehet, hogy a halálba."

Megjelenés éve: 2013

Kiadó: Egmont

Oldalak száma: 446

Ára: 3999 Ft

Nalini Singh

Mondanom sem kell, hogy tűkön ültem a könyv megjelenéséig. Jason az a fajta főhős, akinek a személyisége mindenkit felcsigáz. Tetovált arc, érzelemmentes, rideg személyiség, aki az árnyakba olvadva szinte láthatatlan... Hűsége nem ismer határokat, zárkózottságával párhuzamosan...összegezve: az a fajta telivér, amit mindenki be akarna törni, de amit csak nagyon keveseknek sikerül. Napokon keresztül, hosszú perceket áldoztam arra, hogy elképzeljem, vajon milyen nő is lenne számára a megfelelő? Nagyszájú? Csendes? Karakán? Visszahúzódó? Mi lesz az, ami vonzani kezdi Jasont? Nem tudtam elkötelezni magam egyik elképzelésem mellett sem, mivel magáról az angyalról is kevés információm volt a messzemenő következtetésekhez. Amit biztosan tudtam: erősnek kell lennie, mind lelkileg, mind érzelmileg. És aztán "megismerkedtem" Mahiya hercegnővel...és hát őszintén megvallva, nem egészen erre számítottam. A történet arra építkezik, hogy Mahiya azért erős, mert Neha minden kegyetlenkedése ellenére, képes volt megőrizni az emberségét. A lelkét. Rendben, legyen, elfogadom, hogy ehhez is erő kell, de sajnos az a baj, hogy nekem itt bicsaklott is a történet. Képtelen voltam azonosulni a női főhőssel, és így nem voltam képes arra sem, hogy átérezzem mit lát annyira vonzónak benne Jason. Nem az értelmi képességeimmel volt probléma. Felfogtam, amit az írónő leírt, és az eszemmel el is fogadtam, csak nem voltam képes elmerülni benne. Nem tudtam a magamévá tenni. Majd három hétig olvastam a könyvet. Ez kész szentségtörés! Nalini könyvei nálam sosem tartottak két napnál tovább, de ez most olyan volt, mintha mindent lassított filmfelvételen néznék. Vontatottnak érzetem, nem volt meg benne a már megszokott lendület. Tulajdonképpen azt sem tudom behatárolni mikor kezdenek a főhősök közeledni egymás felé. Megismerkedésük pillanatában, Jason még számítónak, és ellenségesnek gondolja Mahiyát, majd észreveszi azokat az apró jeleket, amik arra utalnak, hogy ez nő több...tartalmasabb. Aztán meg már ott tartunk, hogy jön a szex, én meg csak pislogtam, hogy hogyan? De miért? És mi van az érzelmekkel? Vártam, hogy Jason feloldódik. Persze nem olyan hevesen, mint ahogy ez más írónőknél zajlani szokott...Erre mi történik? Már lassan vége a könyvnek, de még mindig ott tartunk, hogy Jason maga sem tudja, mit érez, de az biztos hogy nem akarja elengedni Mahiyát. Hogy a köztük zajló dialógus értelmében, ő soha nem lesz képes szeretni! Aztán hirtelen vége a könyvnek, és kiderül, hogy Jason igenis szereti Mahiyát... Hát jó. Legyen. Értem én, hogy Jason annyira sérült, hogy sosem lesz az a szófosó, állandóan szerelmet valló típus, na de akkor is... így lezárni egy történetet! Az hogy "hiányérzetem van", mint kifejezés, még csak meg sem közelíti azt az állapotot, amiben vagyok. Maga a történet sem volt olyan monumentális, mint amihez már hozzászoktam. Urram üldözése, Raphael anyjának az ébredése, Kína arkangyalának a halottakat feltámasztó képessége... na ehhez vagyok én szokva! Nem holmi indiai arkangyal szerelmi bánatához, és családi feszültségeihez. Nem fogott meg, nem kötött le. És emiatt több vagyok, mint szomorú. Minden szempontból úgy érzem, hogy megfosztottak valami fontostól. Jó, persze, természetesen, ezen a kategórián belül, ez a könyv még mindig magasan jobb az átlagtól, de az elődeihez mérve, sajnos azt kell mondjam gyengécske. A képi megjelenítés, a hasonlatokkal párhuzamosan, még mindig profinak mondható, és még mindig árad a könyvből az a megmagyarázhatatlan elegancia, és kecses ív, ami miatt belehabarodtam az írónő írásaiba. És mégis csalódott vagyok. Ez a baj akkor, ha egy író valami nagy volumenűt alkot. Az ember akaratlanul elkezdi a többi könyvéhez hasonlítani az aktuálisat. És persze olyan nincs, hogy egy író, csak és kizárólag jó könyveket írjon. Mindenkinek akadnak kevésbé sikeres művei, miért pont jelen írónőnk lenne a kivétel? Szóval nem fogom Nalini Singhet leírni, csak azért, mert ez most nem úgy sikerült, mint ahogy vártam hogy sikerülni fog. Jason történetét is fantáziadúsabbnak képzeltem, mint amilyen valójában lett. Ez az erős angyalok között tomboló elmebaj már megjátszott ütőkártya volt Raphael esetében is. Most végtelen ciklusba keveredve megélhetjük ugyanezt. Elképzelhető, sőt több mint valószínű, hogy én vagyok túl kemény most. De a jelenlegi kritikám, minden csak nem objektív. Nalini szereplői a szívemhez nőttek, és rengeteg szép pillanatot okoztak már nekem. Aki képes elmerülni nyakig egy könyvben az tudja milyen érzés ez. Mennyire magával ragadó. Olyan, mint egy drog. Megszokja az ember, és ha annak az írónak jelenik meg újabb könyve, aki ezt a hatást kiváltotta, akkor az ember lánya remegve kap az új történet után, biztosra véve az újabb katartikus élményt. És ettől lettem én most megfosztva. Nalini nemes egyszerűséggel diétára fogott. Összegezve: nem lesz a kedvencem a sorozat ezen kötete, de várom a következőt. És addig amíg az újabb rész meg nem jelenik, a lelkem kénytelen lesz a sorozat első három részének megismételhetetlenül gyönyörű pillanataira építkezni.

Értékelés: 7 pont

Tovább

Chevy Stevens: Nincs menekvés /2012/

Mindig is vonzottak az olyan könyvek, ahol a lelki megpróbáltatások okozta következmények, és a fájdalmak feldolgozása szerepel középpontban. Persze az ilyen könyvek gyakran szélsőséges esteket foglalnak magukban, több esetben erőszakot, bántalmazást. Soha nem az embertelenség az ami megfog ezekben a történetekben, hanem inkább a főhős harca, és eltökéltsége, hogy szembenézzen a belső démonaival. Jelen könyvünk egy elrabolt, és több mint egy évig fogvatartott nő viszontagságait eleveníti meg.

"Ha valami rosszat csináltam, még mindig megbüntetett, de már régóta nem ütött meg, és néha azt kívántam, bár megtenné! Ha megütött, az olyan testi dolog volt, ami dacossá tett. De a lelki szarság? Azzal tényleg felülkerekedett, és ahogy múltak a hónapok, a szeretteim hangja egyre halkabb lett, az arcuk pedig elmosódott. Apránként, napról napra egyre zöldebb lett az ég." Egy teljesen átlagos napon felbukkan egy teljesen átlagos, barátságos mosolyú vevő. A következő pillanatban azonban Annie, a fiatal ingatlanügynök már elkábítva és megkötözve fekszik egy furgon hátuljában. Amikor magához tér, távoli fakunyhóban találja magát. Fogva tartója megszabja neki, mit és hogyan csináljon, megerőszakolja, teherbe ejti, bántalmazza. Vajon sikerül Annie-nak megölnie rabtartóját és elmenekülnie? Véget érhet egyáltalán ez a rémálom? Chevy Stevens briliáns thrillerében - akárcsak Emma Donoghue nagy sikerű A Szoba című regényében - az áldozat szemszögéből ismerhetjük meg egy beteg elme működését, az Annie által csak Pszichónak nevezett fogvatartó bizarr szokásait és a hátborzongató tettek mögött felsejlő indítékokat. És miközben Annie a terápiás üléseken élete legborzalmasabb évének feldolgozásával küzd, elképzelhetetlenül fájdalmas felismerésekkel is szembesülnie kell."

Oldalszám: 358

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2012

Ára: 2999 Ft

Chevy Stevens

Az első pár oldal elfogyasztása után, bevallom kétkedni kezdtem. A hősnő személyisége minden volt számomra, csak vonzó nem. Túl hányaveti stílusa, és jól kivehető leszaromsága annyira eltávolított az átérzéstől, hogy meg voltam győződve arról, hogy képtelen leszek lelkesen elolvasni a történetet. A könyv felépítése tetszett. A hősnő saját elbeszélésével szembesülünk, ahogy a pszichiáterének elmeséli, mi és hogyan történt vele. Megismerjük az érzéseit, a gondolatait... És ez így kifejezetten vonzó is lett volna, ha nem éreztem volna a hölgyemény beszámolóját kezdetben felszínesnek. Olyan "ez van, és tudom mit akar mondani, de nem érdekel, menthetetlen vagyok és kész" stílusúnak. Aztán szépen fokozatosan elkezdtek peregni az események. Megtörténik az elrablás, majd megismerjük a gonosz, teljesen antiszociális bántalmazót. Vártam a brutalitást. Az agyba-főbe verést, a komoly lelki terrort...de az csak nem jött. Nem állítom, hogy nem volt Pszicho pszicho, de azért olvastam már ettől jóval kegyetlenebb férfiról is. Szóval felmerült bennem a kérdés: mitől is tört össze a hősnő? A kezdeti lassú felvezetés után, alig pár oldallal később megkaptam a választ a kérdésemre. Tény, hogy Pszicho nem az a nagyon verekedős fajta, viszont a szabályai enyhén szólva is betegesek. A könyv brutalitása mégsem a lelki, vagy testi erőszakban csúcsosodik ki, hanem abban, hogy megpiszkálja a nők legérzékenyebb témáját, azt ami mindannyiunkat seperc alatt sérülékennyé tesz: a gyermek kérdését. Úgy érzem annyi spoiler belefér a kritikámba, hogy elárulhatom: hősnőnk várandós lesz a bántalmazójától. És ami ezek után következik, arra csak egy jó szó van: gyomorforgató. Pszicho minden együttérzésemet sikeresen kigyilkolta maga iránt a viselkedésével. A kezdeti értetlenkedés után, hogy vajon mitől is annyira szélsőséges ez a férfi, olyan intenzíven megutáltam, hogy nekem is kedvem lett volna megölni. Természetesen főhősnőnk bravúrosan el tud menekülni Pszicho elől. A bravúros jelző annak szól, ahogy leszámol a férfivel. Ha másért nem is, de az egyenlítés pillanatáért nagyon érdemes elolvasni a könyvet. Mire idáig eljutunk, addigra Annie is szimpatikus hősnővé válik, és az a harag, és düh, ami motiválja, már rég a sajátunk is. Az a vacakolás nélküli, hirtelen helyzet generálta lehetőség, amit kihasználva Annie rövidre zárja a fogva tartását, kétség kívül a történet csúcspontja. Persze a könyv itt még nem ér véget. Átlendülünk a lány megtalálásának folyamatára, és az utána lezajló eseményekre. Az elhidegülésre a megszokott környezetétől, a meg nem értettség, és magányosság fázisaira. Bepillantást kapunk hogyan reagálnak a történtekre a barátok, és Annie édesanyja. Ez utóbbi hölgyemény nekem pillanatok alatt kinyitotta a bicskát a zsebemben. Fura módon a könyv olvasása közben (függetlenül a végkifejlettől) végig azon morfondíroztam, hogy ki az igazán negatív figura a történetben. Bármennyire is felingerelt Pszicho a viselkedésével, valamiért én már a kezdetektől jobban sajnáltam Anniet az anyja miatt, mint a bántalmazója miatt. Ilyen anya mellett csoda egyáltalán felnőni. Persze bőven vannak megbújva a háttérben családi drámák is, amiknek mentségül kellett volna szolgálniuk az édesanya viselkedésére, de én sehogyan sem tudtam elnézni az asszonynak a tetteit. A nemtörődömségét, az önzőségét...Csak a könyv végén esett le a tantusz, hogy végig tévúton jártam. Úgy éreztem hogy egy nagyon kifinomult csellel az írónő arra akar rávenni, hogy megértsem, és elfogadjam azt a kapcsolatot, ami Annie és az anyja között van. Hogy bár nem köznapi az egymás iránti ragaszkodásuk, de a maga rendhagyó módján ez is szeretet. Aztán jól pofára estem. És nagyon élveztem. A könyv végkimenetele egyszerűen zseniális.

Persze a párkapcsolati kérdéseket is megbirizgálja az írónő. Annie az elrablásakor együtt van egy férfival, Luke-kal. A srác jó szándékú, kedves, és Annie gyakran a közös emlékeikbe menekül, hogy ne roppanjon össze a fogva tartásának ideje alatt. Emiatt valamiért arra számítottam, hogy Annie szabadulása után, majd a Luke-kal való kapcsolata is fokozatosan helyrebillen. És valahol Annie is ebben reménykedik, de mégsem képes meglépni, amit meg kellene, ahhoz hogy újra együtt lehessenek. A saját viselkedését sem érti igazán, egyszerűen csak azt tudja, hogy nagyon megváltozott, hogy a vele történtek elrabolták a biztonságérzetét, és ezt most már Luke sem képes visszaadni neki. Még azt sem akarja hogy a férfi megérintse. Azt sem engedi, hogy megpróbálja Luke kivonni ebből az állapotból. Nem engedi, mert már akkor is tudja, hogy Luke nem lenne képes megadni neki azt, amire szüksége van. Na szép, mondhatom, ott tartunk ahol a part szakad... És akkor megjelenik Gary. A nyomozó, aki Annie ügyén nyomozott, majd aki a lány megkerülése után is tovább nyomoz. A kezdeti csalódottságom után, hogy Luke ki lett mínuszolva, remek kis lelkesedést okozott nekem Gary figurája. Olyannyira hogy alig néhány pillanatnyi bánkódás után, már én is azért szurkoltam, hogy Annie a nyomozóval jöjjön össze. A pasas olyan, amilyennek egy erős pasasnak lennie kell. Minden szempontból. Szóval itt is volt egy kicsi csavar, amit megint csak igazán élveztem. Részemről az a jó könyv, ami képes itt-ott meglepni. Hát jelen könyvnél ezzel nem volt hiba. Ami egy kicsit elvette a kedvem, az a történet vége. Nem az ahogy alakulnak az események, mert abban sok kivetnivalót nem találtam, hanem a lezárás... Bárhogy nézem is, ez a könyv megérdemelt volna egy tisztességes lezárást. Egy olyat, ahol nem maradnak nyitott kérdések. Ezzel szemben a vége úgy el lett kapkodva, ahogy kötelező, én meg ott maradtam bambán, ajkaimmal halkan formálva: most akkor mi van? Később belegondoltam, és azt mondtam: végül is így sem rossz...de azért még mindig hiányérzetem van. Sokkal elégedettebb lettem volna egy szájbarágós, minden fonalat szépen levezető befejezéssel, mint egy "ahogy gondolod" stílusúval.

Ezt leszámítva elégedetten tettem le a könyvet. Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje c. könyve volta az amit legutóbb olvastam hasonló témában. Ha nagyon választanom kellene a kettő közt, akkor nekem Haynes még mindig viszi a prímet. Ettől függetlenül, azoknak akik szeretik az ilyen történeteket, ezt is csak ajánlani tudom.

Értékelés: 7 pont

Tovább

Julie James: A hamis partner /2012/

A fülszöveg elolvasása után, úgy éreztem hogy ez a könyv az a könyv, amit nem szabad kihagyni. Egy marcona FBI ügynök, és egy ügyésznő, konfliktus, mély ellenszenv mindkét fél részéről, és a leírtak alapján szenvedély, és szerelem. Mindez megfűszerezve egy csipetnyi gyilkossággal. Kérem szépen, mi kell még? Neki is álltam olvasni, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fogytak gyorsan az oldalak, de...minden előnyével szemben, akadtak problémáim is ezzel a könyvvel.

Fülszöveg:

"A sors két ellenségét egymás karjaiba sodor. 

Cameron Lynde helyettes államügyész a sok ezer chicagói szállodai szoba közül pont azt az egyet választja ki, amelyiknek a szomszédságában egy házasságtörő politikus heves szerelmi hancúrozása halállal végződik. Az ügyet Jack Pallas FBI-ügynökre osztják ki, aki még mindig Cameront okolja azért, hogy három évvel korábban csaknem derékba tört a karrierje... Még hogy Cameronnal dolgozzon együtt? A bolondját járatják vele? Ez csak valami ugratás lehet, gondolja Jack, miután a száműzetéséből ismét visszatérhetett Chicagóba. De szó sincs tréfáról - félre kell tenniük a zaklatott múltat, és az ügyre kell összpontosítaniuk. Feltéve, ha a borotvaéles szócsatáik és a köztük fellángoló forró szexuális vonzerő lehetetlenné nem teszik a közös munkát..."

Oldalak száma: 342

Kiadó: Pioneer Books Könyvkiadó Kft.

Kiadás éve: 2012

Ára: 2990 Ft

Julie James

Azt hiszem úgy igazságos, ha először a könyv pozitív oldalát hangsúlyozom ki. Főhősnőnk ugyan karakán, és talpra esett, de azért nem egészségtelen szinten, amitől így kifejezetten vonzóvá vált számomra. Nem szeretem a túl talpraesett női szereplőket, akiknek a bátorsága, és az ereje vetekszik a férfiakéval. Az én univerzumomban a férfi legyen erős, határozott, gerinces, ébresszen bennem tiszteletet a viselkedésével, a szemléleteivel, legyen értelmes... a nő pedig legyen értelmes, tudja hogy mit akar, álljon ki magáért, de mindezt tegye úgy, hogy azért érezhető maradjon hogy Ő nő. Tehát nem kérek a főhősnő kezeibe gépágyút, ne rágjon bagót, ne köpködjön, és főleg ne káromkodjon úgy mint egy kocsis. Legyen tartása, esze, humora, de nem baj ha olykor sérülékeny, érzékeny. Jelen könyvünk hősnőjében mindenből van egy kevés. Ha a helyzet megkívánja akkor tartja magát, nem kap mindentől hisztériás görcsöt, de azért néha esendővé válik. Rendben van a hölgyemény, így erről az oldalról kap a könyv egy pipát. 

A főhős. A morcos FBI ügynök, aki a könyv elején képtelen a mosolygásra. Na vele voltak bajaim. Nem túl sok, de azért akadt. A történet elején a hajthatatlanságával, a ridegségével teljesen maga mellé állított. A könyv végén egy lett a sok közül. Elvesztette az eredetiségét, a varázsát. Beállt a sorba, és úgy dobálta a bókokat, mint akinek fizetnek érte. Nekem egy kicsit ez ellentmondásos volt. Vagy legyen morcos, és legyen haragban a világgal, vagy ne. A kettő együtt nem ad komplett képet.

A történet. Tipikus krimitörténet. Semmi extra, semmi különleges, leszámítva ezt a szenátoros oldalt. Volt benne itt-ott egy két logikai bukfenc, ami megzavart. Például: szemtanúja leszel egy gyilkosságnak. Igaz hogy csak azt látod, ahogy az elkövető kapucniban kioson a tetthelyről, na de akkor is... Az elkövető megtudja ki vagy, és behatol a lakásodba. Elkövetői szemszög: megöltem valakit, és az a liba látott. Nem tudom mennyit tud. Akár azonosíthat is. Oldalakon keresztül ecsetelem, hogy a gyilkosság nekem mennyire nem téma, hogy nem érzek semmi megbánást, sem bűntudatot. Úgy határozom, hogy megbújok a tanú gardróbjába, és kibekkelem hogy hazaérjen. Mit akarok tenni? Szerintem a válasz pofon egyszerű. Megölni, kivonni a képletből, likvidálni, leradírozni, eltüntetni a térképről...De persze nem ezt teszem. Leütöm a barátját, és beterelem az egyik szobába, bőszen hadonászva a fegyveremmel. Megvárom amíg a hős FBI ügynök, hörgő csatkiáltás kíséretében bevágtat a szoba üvegablakán keresztül, majd menekülőre fogom a dolgot. Na ezt a részét a könyvnek, vesszek meg, de nem értettem. Meglátom a tanút, aki le tud buktatni, adott legalább fél percem a gyilkosság elkövetésére, ott van nálam a stukker, tiszta a célpont...Na jó, mondjuk ha akkor a gyilkos megölte volna Cameront, akkor a könyv a felénél véget ért volna. De ez nekem nem elég jó magyarázat. A másik alapvető bajom a történettel, hogy a nagy romantikus szerelmi vonal, az olyan "hol volt, hol nem volt" hangulatú. A könyv felénél a főhőseink még sehol nem tartanak. De sehol. Nem történt még meg az első csók, az első nyíltabb "ejj de vonzódom hozzád" pillantás (tudjátok, azaz ami annyira forró, hogy lángra tudna kapni tőle még a víz is)...Aztán egyszer csak törik a jég. És onnantól megindul a lavina. A nagy semmiből, hirtelen a visszavonhatatlanul mély érzések bázisára lépünk. Az éveken keresztül rendszeresen táplált ellenszenv okozta görcsöket egy darab párbeszéddel feloldjuk, és az első ominózus test-test elleni kapcsolat (nem, nem a szexre gondolok) után nem sokkal, már kéz a kézben bandukolunk. A romantikus jelenetek sem sikerültek túl egyedire. A legtöbb ilyen jelenetnél az volt az érzésem, hogy ilyet valahol már olvastam. Esetenként erőltettetnek is éreztem őket. Mintha az írónő nem tudta volna, hogyan terelje a szereplőit olyan talajra, hol az érzelmeik szárba tudtak volna szökkenni. Így belenyúlt a klisétárba, és lecsippentett ezt azt. Volt egy másik baki is a történetben ami megbirizgálta kicsit a biztosítékaimat. Amikor a prosti megörökíti a szerelmi afférját a szenátorral... Abból tudjuk hogy a prosti is benne volt a zsarolásban, hogy Ő kapcsolja ki a kamerát, amit persze rögzít is a gép. Nos, én ugyan nem vagyok profi zsaroló (és nem, prosti sem), de szerintem ezt nem így kellett volna csinálni. A kamerák csak adott szögben rögzítenek, ezt mindenki tudja. Mi lett volna akkor, ha a prosti, teszem azt, nem szemből kapcsolja ki a készüléket? Mondjuk elment volna látványosan tusolni, felöltözik, úgy tesz mintha elhagyta volna a hotelszobát, majd a kamera látószögén kívül benyúlt volna, és leálltja a felvételt... Akkor az FBI ott állt volna egy kérdőjellel a homlokán, mert nem tudott volna semmit sem egyértelműsíteni. Oké, a gyanú, és a lehetőség akkor is ott lett volna, csak akkor erősen beburkolva egy "feltételezve, hogy" köntösbe. Az ilyen szösszenetek miatt éreztem úgy, hogy írónőnk erőssége nem a krimi műfaj.

Ezeken az észrevételeken felül, még mindig tartom azt az álláspontomat, hogy a könyv szórakoztató. Sokkal rosszabbat is olvastam már. A maga langyos módján, és középszerű sodrásával remek kikapcsolódást nyújt, főleg ha az ember lánya valamilyen könnyed, habókos romantikára vágyik.

Értékelés: 6 pont

Tovább