Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya /2012/

Vegyes érzésekkel tettem le a könyvet. Egyrészt a történet meglehetősen megkapó, és gördülékeny volt számomra, másrészt viszont végig míg olvastam, hiányoltam belőle a kosztümös/romantikus sztorik tipikus hangulatvilágát. Ha már kosztümös/romantikus történetek, fűszerezve némi erotikával, akkor nálam az abszolút befutók Elizabeth Hoyt, és Nicole Jordan. Ennek a két írónőnek megvan a tehetsége ahhoz, hogy bevonzzon az általuk megálmodott korba, és világba, azért hogy aztán jól nyakon öntsenek, egy olyan pikáns jelenettel, ami fix hogy ellentmondásos érzésekbe zavar, de azt hiszem pont ettől olyan hihetőek, hitelesek. Mert az addig rendben van hogy a századfordulós, vagy a Napóleon kori Anglia, egy csöppet konvencionális volt, de azért azt sem szabad elfelejteni, hogy akkor is sikeresen szaporodtak az emberek, tehát feltételezhetően minden alkalmat megragadtak a bujálkodásra. A kis huncutok. A fent említett írónők szépen bevezetnek a bálok, és viselkedési elvárások bonyolult labirintusába, ami teljesen elvarázsolja az olvasót, aztán amikor a szexre kerül a sor, hirtelen szembe találjuk magunkat a mai korunkra jellemző, nyitottabb gondolkodásmóddal. A főhős felajánlja a hősnőnek, hogy megmutatja neki mi az igazi szenvedély, hogy milyen örömet képes nyújtani egy igazi szerető a kiválasztott kedvesnek. A kedves remegve piheg, elhaló hangon tiltakozik egy keveset, mert hát Ő mégiscsak egy jól nevelt, jó családból származó ifjú hölgy, majd az első határozottabb érintésre, vagy estenként nyalintásra minden gondolat elvész a ködben, és nem marad más csak a mindent elsöprő orgazmus. Majd lépcsőzetesen tovább építkezik a könyv. Vagy kompromittálódik ezáltal a hősnő, vagy nem (sok esetben kompromittálódik), jön némi huzavona a házasodjunk, ne házasodjunk kérdésben...menet közben a főhős újabb pajzánkodásokba vezeti be a hősnőt, aki most már ellenkezés nélkül csak remeg, és piheg. Ebben a szakaszban megtörténik hősnői részről az első orális aktus...a végére a legtöbb esetben még odapenderítünk egy kevés konfliktust, amitől hőseink észhez térnek, és ráébrednek arra hogy szeretik egymást. Így szeretlek, úgy szeretlek, és vége. Ezt a taktikát követi, kevésbe erotikus formában Julia Quinn is, akinek a könyveit a humora miatt nagyon megéri elolvasni.

Ezekből a jellemzőkből adódik, hogy már olvasás előtt van egy elképzelésem egy ilyen témájú könyvről, ha úgy tetszik elvárásom, amit vagy sikerül megugrani az alkotónak vagy nem. Jelen esetünkben ez olyan 65 %-os sikerrel ment az írónőnek.

Fülszöveg:

A Mackenzie fivérek gazdagok, befolyásosak, veszélyesek és kiszámíthatatlanok. Egy nő sem éli túl, aki a közelükbe kerül. Sok pletyka kering róluk – tragikus erőszak, csillapíthatatlan vágyak, szeretők, botrányok. 

London, 1881. Az a hír járja, hogy Ian Mackenzie őrült, és veszélyes a nőkre. Betht mégis elbűvöli a Lord. A lány megérzi, hogy a férfi romlottsága és kivételes tehetsége ellenére segítségre szorul. Az ő segítségére. Beth mindent felad a férfiért. Életének egyetlen értelme, ha mégoly veszélyes is, Ian Mackenzie lesz. Semmi sem szabhat gátat izgatóan viharos és buja erotikus kalandokkal teli kapcsolatuknak… 

A Bestseller szerző, Jennifer Ashley romantikus, erotikus regénye több díjat nyert megjelenése évében. A Mackezie-sorozat különleges világa, szenvedélyes szereplői, fordulatos cselekménye és a sodró érzelmek magukkal ragadják az olvasót.

Megjelenés éve: 2012

Kiadó: Kossuth

Oldalszám: 376

Ára: 1990 Ft

Jennifer Ashley

Először is talán azt fejteném ki, mi volt a bajom a történettel. Kicsit túl sok volt benne a tipikus fővonal, és mégsem építkezett egyikre sem a könyv. A történet elején Beth már egy ideje jegyességben áll egy másik férfival. Ez ugyebár már önmagában lehet konfliktus, és már csak erre is építkezhetne a könyv, szép hosszú huzavonát ki lehet ebből a problémából alakítani. Vőlegény kontra gaz csábító... ennek ellenére ezt a kérdést sikerül az első 50 oldalon elsimítani, Beth minden további nélkül hisz Iannak, vőlegénye perverz kis szokásait illetően, és hipp-hopp már kútba is esett a megtervezett esküvő. A másik vezérfonal Ian "betegsége", illetve kényszerűen eltöltött évei a szanatóriumban. Lássuk be a pasi bajos...nem néz soha Beth szemébe, komoly koncentrációs zavarai vannak, dühkitörései, migrénjei...egyszóval felmerül a kérdés: alkalmas-e egy párkapcsolatra? Már ennek a kérdésnek a pozitív és negatív érvei is kitennének egy egész könyvet, na de mit itt nem lacafacázunk, néha megbökdössük ezt az alig elhanyagolható kis körülményt, amúgy meg minden teljesen sínen van, jöhet az esküvő. A harmadik és talán egyben a legutolsó fő vonal, az a gyilkosság, amivel Fellows nyomozó a Mackenzie fivéreket vádolja...Tehát ha összerakjuk, van itt minden: gaz vőlegény, problémás szerelem, gyilkosság...és emiatt egy kicsit zsúfoltnak éreztem a regényt. Egyik felmerülő problémába sem tudtam nyakig süllyedni, mert annyi probléma volt egymás után felsorakoztatva, hogy csoda hogy hőseink egyáltalán egymásra leltek a történet végére. Az erotikus jelenetekkel is akadtak problémáim, kissé túl szabadszájúra sikeredtek. Amikor Ian "cuni"-ként hivatkozott Beth nőiességének bársonyos virágjára, akkor majdnem dobtam egy hátast. Majd amikor pár oldallal később már a pinánál tartottunk, akkor sikeresen le is ültem döbbenetemben. Aki olvassa a blogom, az tudja hogy nem vagyok prűd, de abban a kontextusban az hogy "pina"...egyszerűen  nem odavaló. Mint ahogy a könyv végén a Beth száját kétszer is elhagyó "faszfej" sem. Ezen a három megnyilvánuláson teljesen fennakadtam, és vagy tíz percre le is tettem a könyvet. Apróság tudom, mindössze három szó, nekem akkor is megölte a lelkesedésemet. Ettől függetlenül, nem szórakoztam rosszul amíg olvastam, de nem is húzott magával annyira, mint a fent említett írónők könyvei. Az erotikus jeleneteket illetően is az volt  a bajom, hogy esetenként átment közönségesbe...Nem értem miért hiszik azt néhányan az írók közül is, hogy az erotikus jelenetek a minél mocskosabb beszédtől válnak még erotikusabbá. A nem megfelelő kontextusban, nem jól elhelyezett, kifejezés, jelző, ahelyett hogy hangulatba varázsolná az olvasót, jól lehűti. És nekem ennek az esete is fennállt ennél a könyvnél. Olyan távol maradtam az erotikus jelenetektől, hogy teljesen kívül maradtam a hatókörükön. Ennyi erővel recepteket is olvasgathattam volna.

Még mielőtt jobban belelendülnék a negatív tapasztalatok elemzésébe, azért írnék néhány pozitívumot is kiegyensúlyozásképp. Folytatásos sorozatról beszélünk, tehát még van remény. A sorozatok legtöbbjénél az a tapasztalatom, hogy mindig az első rész a leggyengébb. Akkor kell a helyzetbe helyezni az olvasót, akkor kell átadni a legtöbb információt, így a történet sok esetben zsúfoltnak, és vontatottnak tűnhet. A Mackenzie tesók mind egy szálig szimpatikusak, mindegyiknek szurkolok, és bár magam sem tudom miért de nálam Cameron előnyt élvez. Kár hogy nem róla fog szólni a második könyv. Az írónő stílusával sem volt komolyabb bajom. Párbeszédesen, lendületesen fogalmaz, nem veszett el egyszer sem a részletekben, teljesen rendben volt.

Minden pozitívuma ellenére is azt kell mondjam nem lesz kedvencem ez a könyv. Egyszer mindenképpen megéri elolvasni, és vevő vagyok a folytatásaira is, de számomra akkor is marad egy erős középkategória.

Értékelés: 6 pont

Tovább

Jennifer Crusie: Fogadj rám /2009/

Az átmeneti időszakokban, amikor éppen semelyik általam nagy becsben tartott író/írónő könyve sem debütál, akkor szoktam fordulni, és szembenézni a könyvpiac végeláthatatlan mélységeivel. Mivel gyakorlatilag mindenevő vagyok könyvek terén, így az ilyen mazsolázások alkalmával rendszerint legalább húsz olyan könyvet találok, amik érdekelnének. Aztán jön a szitálás, éppen milyen hangulatban vagyok, mire vágyom, vért szeretnék és izgalmakat, lélektani thrillert, vagy romantikusat... Ez utóbbi szokott a legszórakoztatóbb eredménnyel zárulni, merthogy a thrillerekre általában jól rá szoktam érezni, a krimik azok krimik, na de a romantikus könyvkategória...na az más. Volt úgy hogy egy romantikus könyv teljesen megfogott (ez ritka), és volt úgy hogy alig vártam hogy letegyem, mert bár romantikus könyvként lett beharangozva az aktuális olvasmányom, mégis egy családregénybe kötöttem ki, és vontatottan mindennel foglalkozott a történet, csak a szerelmes főszereplőinkkel nem. Ettől függetlenül, mint minden kategóriában itt is vannak kedvenc szerzőim: Elizabeth Hoyt, Nicole Jordan, Julia Quinn, Lisa Kleypas, és Sherrilyn Kenyon, mint Kinley MacGregor. De Kresley Cole-nak is van minden fantasztikus lénytől mentes, egyszerű romantikus sorozata is. Lássuk be a paletta széles, és ezen a műfajon belül is a bőség zavarával küzdhet az olvasó. Ennyi könyv között pedig egyenesen törvényszerű, hogy legalább egy olyat találjon az ember lánya, ami teljesíti az elvárásokat. Hogy mik az én elvárásaim az ilyen könyvekkel szemben? Legyen könnyed, humoros, párbeszédes, lendületes. Az érzelmi szituációk legyenek hitelesek, és persze nem árt ha a történetben találkozunk egy csipetnyi erotikával is. Bevallom a kosztümös-romantikus könyvek nálam még újdonságszámba mennek. Körülbelül egy éve olvastam el az első ilyen jellegű történetet, és annak ellenére, hogy komolyan tartottam tőle, mégsem csalódtam. Sőt kifejezetten jól szórakoztam! A fent említett írónők mindegyikének, olyan könyvei születtek, amik a szintén fent említett kritériumoknak teljes egészében megfelelnek. A korszak, amikben a könyvek játszódnak, az angol felső tízezer, vagy középosztály hétköznapi élete, a konvenciók, és a helyzetkomikumok, minden esetben kacagásra késztettek, és öröm volt belesüppedni ebbe a számomra teljesen új világba. És innentől megindult a lavina. Elkezdtem bontogatni ezen az ingoványos talajon is a szárnyaimat (nem csak a kosztümös kategóriában), és azóta hol több, hol kevesebb sikerrel, de haladok. Nem vagyok oda a romantikus vígjátékokért, sem filmekben, sem könyvekben. Az esetek többségében, az ilyen alkotásoknál, nem kapom meg azt a humort, ami nekem humoros lenne...Így az egész könyv egy szenvedés, egy erőltetett kínlódás, aminek se vége, se hossza. A másik nagy problémám, az érzelmek lavinája, ha megindul. Mert az igazán jó írónők következetesen építik fel a történetet, szépen lépésről lépésre haladunk, és a csúcspont a könyv végére marad, amikor is szereplőink egymás karjába omolva, remegő ajkakkal lehelik: szeretlek. Na az én tűréshatárom körülbelül ennyit is bír ki. A halálom, amikor már a könyv negyedénél haj de szerelmesek vagyunk, és az egész történet nem szól másról, csak egymásba összefolyó, kellemetlenül szirupos "így meg úgy szeretlek" dialógusokból. Ilyenkor rendszerint zavarba jövök. Nem tartom magam nehéz felfogásúnak, így a tízezredik szerelmi vallomásnál, legszívesebben már kiabálnék hogy: értem! Felfogtam! Nyugtáztuk! Nagyon szeretitek egymást! Ragyogó, remek! De a könyv csak folytatódik, és folytatódik, és folytatódik...Ebből kifolyólag a romantikus műfaj -leszámítva a már letesztelt írónőket - nekem mindig zsákbamacska, amikor is sosem tudom előre, hogy most jó szórakozást, vagy idegromboló hosszú órákat fogok-e megélni. Jelen könyv nem kosztümös, napjainkban játszódik, és minden szempontból kimeríti a romantikus vígjáték kereteit.     

Fülszöveg:

"A 33 éves Minerva Dobbst két hónap után kíméletlenül lapátra teszi a barátja, mert a lány nem hajlandó lefeküdni vele. Min dúl-fúl, leginkább azért, mert így húga három hét múlva tartandó esküvőjére kísérő nélkül marad. Így aztán kapóra jön, amikor véletlenül fültanúja lesz, amint ex-pasija fogadást köt egy üzlettársával, hogy az nem tudja Mint ágyba vinni egy hónap alatt. Az illető Calvin Morrisey, aki a nőfaló macsók közül is kitűnik, és mindig nyerésre játszik, ha a női szívek meghódítása a tét. Min hagyja magát felszedni. Hátsó szándék vezérli: ha egy hónapon át az orránál fogva tudja vezetni Calvint, a férfi elveszíti a fogadást, neki viszont lesz kivel mennie húga küszöbön álló lagzijára. Ám az első randi végére lemond a tervről. Amikor elköszönnek egymástól, mindketten remélik, a búcsú örökre szól. Csakhogy a sors más terveket szövöget számukra: Min és Cal képtelenek távol tartani magukat egymástól. Közben előkerül Min féltékeny ex-pasija, Cal elszánt ex-nője, és megjelennek a segítőkész barátok, akik persze mindenbe beleütik az orrukat. Számolatlanul fogy az édes, csokimázas fánk, számtalan szebbnél-szebb nyitott orrú cipő tűnik fel, megismerhetjük a káoszelméletet, és kiderül, hogy a legnagyobb hazárdjáték nem más, mint a szerelem."

Bevallom nem voltam túl lelkes amikor nekiálltam a könyvnek. Tucatkönyv, gondoltam, és nem is sokban tévedtem, mert a történetben sok új nincs. Fogadunk a kedvesre, megismerjük, beleszeretünk, némi konfliktus a könyv végén, amikor kiderül, hogy mi indította be a folyamatot, majd békülés, és vége. Akkora klisé, hogy az már valami fájdalom, megírták már háromszáz évvel ezelőtt is...Szóval a jó kérdés: vajon akkor miért lett ekkora siker ez az alkotás? Egy szó: a humor. Könnyen jellemezhető az élmény amit a történet nyújt: sírva kacagás. Az első öt oldal után már tudtam, hogy jó szórakozás lesz ez! Főhőseink kellően bolondok, mind egy szálig, helyzetkomikumokban sincs semmi hiba, jól felépített a cselekmény. És ezzel mindent el is mondtam, amit kellett. Nem renget meg eget-földet, nem olyan könyv ami miatt több napig el vagyok varázsolva, de amíg tart, amíg olvassa az ember, addig remek kikapcsolódás. Nincs teletűzve csöpögős szerelmi jelenetekkel, nincs benne harminc oldalon keresztülívelő erotikus jelenet, de minden dialógusba jut legalább egy olyan poén, ami miatt kénytelen megállni az olvasó, és kinevetni magát. Számomra ez teljesen új élmény volt, mivel sok minden egyéb mellett, a humorom is elég fanyar, és amit a legtöbben viccesnek ítélnek, azon én legfeljebb csak fapofával elmerengek. Na de itt, ennél a könyvnél ilyenről szó sem volt. 

Jennifer Cruise

Írónőnk humora több mint kielégítő. Olyan komikusi hajlama van, ami a zsenialitás határait súrolja. Főhősnőnk, nem a trendi nullás méretű lányka, itt-ott kicsit teltebb, és hiába próbál fogyni, ez olyan kihívás, amit képtelen teljesíteni. Olyan lezseren kezeli le saját "hátrányát", és annyira jól gyakorolja az önkritikát, amit minden nő elsajátíthatna, akinek súlyproblémája van. Ahogy a férfiaknál is felmerül időről-időre a méret kérdése, úgy a nők szempontjából mindig ott van a karcsúság problémája. Hiszem, hogy ez nem más, mint a nők ferde ideálábrándjának a következménye. Eddigi tapasztalataim azt mondatják velem, hogy a férfiak többsége lazán nem törődik egy kevés kis párnával itt vagy ott. Sőt! Eddigi tapasztalataim alapján, nagyon ritka ha egy férfi ideálja a piszkafa vékonyságú nő. A környezetemben tartózkodó pasik mindegyike bőszen állítja azt, hogy egy nő legyen olyan mint egy kólásüveg. Legyen melle, feneke, dereka, csípője...és egyáltalán nem elvárás az hogy olyan farizma legyen az illető hölgynek, amiről még az injekciós tű is visszapattan. Gyakran szoktam a férfiismerőseimet olyan jellegű kérdésekkel bombázni, hogy milyen elvárásaik vannak a kedvesükkel kapcsolatban, és a legtöbb esetben sosem a külső megjelenési formákra szokott megjegyzés érkezni. Az alapoknál a legtöbb esetben olyan dolgokkal találkozom, hogy legyen értelmes, vicces, ne hisztizzen (ez van, a pasik nem bírják a hullámzó érzelmi helyzeteket), legyen szórakoztató, olyan aki képes feltalálni magát, és a többi, és a többi... Amikor már a huszadik viselkedésbeli jellemző felsorolásánál tartunk, akkor szoktam rátérni, és megkérdezni, hogy mi a helyzet a külsőségekkel? Mi van ha az illető hölgy teszem azt narancsbőrös? Vagy rövid hajú, mert a hosszú haj pocsékul áll neki? Ha a melle szép kerek ugyan, de természetes, és így nem áll úgy mint a cövek? Vagy ha, példának okáért, kicsit párnás hastájon? Volt aki azt válaszolta, hogy ugyan kit érdekel, egy kis puhaságba még nem halt bele senki, és volt aki pajzánul csak annyit mondott, hogy a férfiembert nagyon nem érdekli mennyire párnás az illető hölgy hasa, amikor éppen a nőiességének mély rejtekéig hatol, és lágy csókokkal halmozza el azt... Amikor ilyen beszélgetésbe csöppen az ember, vagy ilyen felfogású férfiak közt nevelkedik, akkor elkerülhetők az önértékelési problémák, és az önsanyargatás is. Megint csak hálával tartozom a környezetemben lévő férfiaknak, mert én is egyike vagyok azon nőknek, akik komoly súlyproblémával is küzdhetnek, ha nem figyelnek oda. De sosem volt ismerkedési problémám emiatt, többek közt szerintem azért sem, mert eleve olyan a természetem, amit vagy rögtön kiábrándítónak, vagy azonnal szimpatikusnak találnak. Illetve nagy igazság van abban, hogy ha egy nő jól érzi saját magát a bőrében, akkor az elégedettsége kifelé is sugárzik, azt üzenve ezzel az ellenkező nemnek: ez a nő egyben van. Lehet valaki karcsú, de ha elégedetlen, és kényszeríti magát, vagy elvon magától dolgokat a pozitívabb megítélés kedvéért, akkor attól lestrapáltnak, kimerültnek, fáradtnak fog látszani, ráadásul ingerlékeny lesz, és idegbeteg. Ezt is korán észre lehet venni, és onnantól jöhet az örök költői kérdés: mi a fontosabb a kűlcsin, vagy a belbecs? Ezt mindenki rágja meg maga, és mindenki döntsön belátása szerint, ahogy neki tetszik. Saját bevallásom szerint, én többre értékelem a sziporkázó jellemet, mint a deltás izmokat. Sokat tud veszteni a vonzerejéből egy tökéletes testfelépítésű férfi, ha buta, mint a tök.

Na de visszakanyarodva a történethez, íme néhány idézet, ami az öröm könnyeit varázsolta a szemembe:

Az esküvő előtti ruhapróba, főhősnőnk az anyjával és a testvérével...

"Min nagy levegőt vett, mire lepattant a szoknyája gombja. - Nézd, anya, én soha nem

leszek vékony. Norvég vagyok. Ha vékony lányt akartál, nem kellett volna olyan férfihoz

hozzámenned, akinek a női felmenői között a legelők tehenei is ott vannak.

- Félig vagy norvég - közölte Nanette -, ami egyáltalán nem mentség, mert számtalan

vékony norvég szépség van. Te csak azért eszel, hogy ellenem lázadj!

- Anya, nem minden rólad szól! - csattant fel Min, miközben a kezével fogta össze a

szoknyáját. - Néha a genetika tehet a dolgokról!

- Ne olyan hangosan, drágám! - mondta az anyja, és Diana felé fordulva felemelte a

fűzőt. - Csak egy kicsit szorosabbra kell fűznünk.

- Remek ötlet - mondta Min. - Így amikor elájulok az oltárnál, megmutathatod

mindenkinek, milyen vékony és skandináv alkat vagyok.

- Minerva, a húgod esküvőjéről beszélünk! - mondta Nanette. - Hozhatnál egy kevés

áldozatot.

- Jól van, jól van - mondta Diana, és feltartotta a kezét. - Van még idő, hogy

csináltassunk egyet Min méretében. Minden rendben lesz.

- Oh, szuper. - Min fellépett az emelvényre, hogy megnézze magát a háromszárnyú

tükörben. Úgy nézett ki, mint valami csapzott kocsmárosné, aki a kastély mögötti ivóban

dolgozik, és kikukázza a királykisasszony kiselejtezett ruháit. - Ez nem én vagyok.

- Fantasztikusan áll neked ez a szín, Min - mondta Diana szelíden, miközben

mögé állt az emelvényen. Min hátradőlt, és összeért a válluk.

- Te leszel a leggyönyörűbb menyasszony - mondta Dianának. – Az embereknek

elakad majd a lélegzetük, amikor meglátnak!

- Vagy amikor téged - mondta Diana, és megszorította Min vállát.

Ja , amikor szétrobban a fűzőm és a melleim telibe találják a papot."

De ez is aranyos volt:

"A felső lap elszakadt, és megszólalt a telefonja.

Felkapta és mérgesen szólt bele. - Minerva Dobbs. - Készen állt rá, hogy ezúttal a hívót

szúrja át.

- Jó reggelt, Minerva! - mondta Cal, és hirtelen minden levegő kiszökött Min

tüdejéből. - Hogy kaptad ezt a borzalmas nevet?

Lélegezz! Mély levegő. Nagyon mély levegő.

- Oh - mondta. - Hát ez jó! Egy Calvin nevű pacák piszkál a nevem miatt. - Nem

érdekel, hogy felhívott. Teljesen hidegen hagy az egész. A szíve olyan hangosan kalapált,

hogy meg volt róla győződve, a férfi biztosan hallja a vonal másik végén.

- A Robert nevű gazdag bácsikám után kaptam a nevemet – mondta Cal -, ami aztán

teljesen feleslegesnek bizonyult, mivel az egész vagyonát a bálnákra hagyta. Neked mi a

mentséged?

- Anyám istennőt akart - felelte Min elhaló hangon.

- Hát, megkapta - felelte Cal. - Szóval visszaszívom. Ez számodra a tökéletes név.

- Apám anyját pedig Minnie-nek hívták - folytatta Min, és igyekezett visszatérni a

nyegle, higgadt stílushoz. - Kompromisszum volt. Téged miért nem Robertnek hívnak?

- A vezetéknevét kaptam - magyarázta Calvin. - Szerencsére. Nem tudom elképzelni

magam Bobként.

- Bob Morrisey. - Min tettetett lazasággal hátradőlt a székében. - Az a fura figura a

szállítási osztályról.

- A biztosítási ügynök, akiben megbízhatsz - folytatta Cal.

- A használtautó-kereskedő, akiben nem - fejezte be Min."

Ez is megnyerte magának az örök romantikára áhítozó lelkemet:

"Cal lenézett a lány bosszús arcára. Érzéki alsó ajkát kissé előretolta, de nem eléggé az

ajakbiggyesztéshez, ahhoz viszont épp eléggé, hogy eszébe juttassa, miért próbálta távol

tartani magát a nőtől. - Én soha nem mondtam ilyet. Különben is, miből gondolod, hogy

én...

- Mindketten engem bámultok, és pénz van a pulton - felelte Min. - Láttam már ilyet.

- A szeme sötét volt, parázslott a tűztől, ahogy mérgesen meredt a férfira, és Cal

szaporábban vette a levegőt, mert előtörtek az emlékek.

- Nem ő tette a fogadást - mondta Shanna. - Én voltam. Igazság szerint ő...

Cal kivett a zsebéből egy tízest, és a pultra csapta Shanna két ötöse mellé. - Áll a

fogadás - közölte, és lehajolt Minhez.

- Na persze, ő ártatlan - mondta Min, de aztán elhallgatott, amikor Cal közelebb

hajolt, rengeteg időt hagyva neki, hogy meghátráljon.

Min szeme tágra nyílt, ajkai szétváltak. - Jaj - nyögte, és ekkor Cal megcsókolta,

gyengéden, ezúttal emlékezni akarva a csók minden egyes másodpercvére: hogy milyen

volt a lányhoz érni, megízlelni puhán, édesen. Érezte, hogy a lány visszatartja a

lélegzetét, majd visszacsókolja őt, teljes odaadással. A belső hang ismét megszólalt:

Ő A Z ! , és Cal sutba dobta szándékait, két keze közé fogta Min arcát, és a csókba

feledkezett.

Amikor ajkaik szétváltak, a lány szeme félig csukva volt, arca pedig kipirult. -

Nyertél? - kérdezte a férfitól kifulladva, mire Cal azt felelte: - Igen - és újra megcsókolta

Mint, ezúttal szenvedélyesebben. Érezte, ahogy a lány keze az ingét markolja, aztán

valami hátulról a fejéhez csapódott, ő pedig a lánynak ütközött, mire Min megtántorodott

és felszisszent. - Áú! Áú!

- Francba! - mondta Cal, és megperdülve Lizával találta szembe magát. - Hagyd ezt

abba!

- Abbahagyom, ha te is - jött a válasz.

- Ne, tényleg! - szólt rá Min Lizre kissé kábán. - Minden rendben. Csak egy újabb

fogadás volt.

- Féreg! - sziszegte Liza.

- Nézd - szólt Cal, és igyekezett visszanyerni nyugodt légzését. – Min tud vigyázni

magára.

Liza közelebb lépett. - Igen, mondd, hogy ismered őt! Mondd, hogy törődsz vele!

Mondd, hogy szeretni fogod az idők végezetéig!

- Téged meg mi lelt? - kérdezte Cal. - Megcsókoltam. Megesik az ilyesmi.

Shanna felkapta a húsz dollárt a pultról. - Én pedig, a magam részéről nagyon hálás

vagyok, hogy megtetted. Nagyon szépen köszönöm.

- Azt hittem, nyertél - mondta Min Calnek. Tekintetében tűz égett, és ő is

szaporábban vette a levegőt.

- Nyertem is - felelte Cal, újra a lányon legeltetve a szemét. - Csak épp elvesztettem a

fogadást."

És a próbavacsora előtti ruhapróba...

"- Na, itt is lennénk - jelentkezett a szabó, miután visszatért. - Szépen áthúzzuk ezt a

fejeden...

Min a tükörben nézte magát, miközben az öltöztető felhúzta a cipzárt. Az anyja

természetesen feketét választott. Egyenes vonalú ruha volt, függőleges fehér betéttel az

elején, amitől Min kissé pingvinre emlékeztetett. A V-alakú betétek a csípőrésznél elvileg

a derékvonal illúzióját voltak hivatottak megteremteni, de ő egyszerűen csak úgy nézett

ki, mint egy pingvin, akinek lecsúszott a csokornyakkendője.

- Nagyon karcsúsít - jegyezte meg a szabó.

- Aha - bólogatott Min, és felkapta az anyja almáját. - Karcsúsít.

Ekkor megszólalt mögüle Cal. - Istenem, micsoda randa ruha! -

Amikor Min megfordult, a férfi az ajtóban állt, kezében egy üveg borral és két

pohárral.

Min szíve megdobbant. - Oh, remek, te vagy az.

- Mégis mit képzeltél, Minnie? - kérdezte Cal, besétált a szobába és le sem vette

szemét a lányról. - Vedd azt le! Ne sértegesd ezzel a tested!

- Csak egy a sok közül ma - mondta Min. - Ezt az anyám választotta. Kitűnő ízlése

van.

- Szerintem nem. - Cal letett mindent egy asztalkára a kanapé mellett. - Én ennél jobb

ruhát tudnék választani."

És itt a vége, többet nem ollózok be, mert akkor már az egész könyvet is bemásolhatnám. Aki szereti a könnyed, romantikus történeteket, és akik szeretnek nevetni, azoknak mindenképpen ajánlanám ezt az alkotást.

Megjelenés éve: 2009

Oldalszám: 318
Kiadó: Kelly Könyvkiadó

Ár: 2980 Ft

Értékelés: 7 pont

Tovább

J.R. Ward: Irigyésg /2012/

Ward könyveivel úgy vagyok, hogy a történeteitől függetlenül, egyhuzamban képes volnék évekig olvasni. A stílusa, a humora, a könnyedsége, és egyszersmind a jellemábrázolása, a feszültségkeltésének az íve, egyszóval mindene profi. Amikor belépek az általa teremtett világokba, az nálam az abszolút kikapcsolódás. Se lát se hall állapotba kerülök, és ez elalvás előtt a legjobb. Amikor a képzeletem kitágul, és még miután elszenderülök is, velem van az aktuális fantazmagóriának a hangulata. És ha szerencsém van ezzel is kelek föl másnap reggel. Relatíve eseménytelenül bejutok a munkahelyemre, azért hogy a valóság esélyt kaphasson. Változóan, éppen az akkor rám jellemző ideg és lelkiállapotra, a realitás nagyjából tíz és hatvan perc között sikeresen győzni szokott, és a nap felénél már ott szoktam tartani, hogy hazamegyek, és inkább olvasok tovább. Ami a legidegesítőbb, hogy Ward átlagban ötszáz oldalas könyvei nálam két nap alatt elfogyasztásra kerülnek. Aztán jön az átmeneti körömrágás, és elvonási tünet. A realitás ebben a szakaszban erős győzelmi fölénnyel kezd minden reggel, és az átlendülésig - ami nálam esetenként öt-hat napig is eltart - a hangulatom egy szóval jól jellemezhető: pocsék. A környezetem szerint rémisztően képes vagyok átvenni a könyvek indukálta hangulatokat. Én nagyon, a környezetem esetenként kevésbé örül ennek a jellemzőmnek. Nem volt buta ember aki azt állította, hogy a könyveken keresztül minden megélhető, és nekem célom mindent meg is élni, amit csak lehet. Szóval Ward tökéletes iskolapéldája nálam annak, hogyan képes egy könyv teljesen kiforgatni az olvasóját - természetesen jó értelemben. Minden könyvét toporogva várom, és minden letett könyve után zokogva reklamálnék az illetékesnél, hogy: De miért? Miért nem lehetett ez az élmény hosszabb? Miért kell kegyetlenül kiszakítani az ember lányát abból a fantáziából, ebbe a nyúlós, szürke, lelkesedéstől mentes hétköznapi valóságba? Ráadásul ilyen hamar...

Ward jellemei annyira jól formáltak, hogy miközben olvasom rendszerint szerelmes leszek a főhősbe...Tudom, szánalmas is, meg amúgy is. De ez van. Ha nagyon szentimentális és önsanyargató volnék, ami nem vagyok, akkor megkockáztatnám megkeresni a valós életben is a hasonló pasit. Bámulatos, hogy a könyvekkel ellentétben a valóság mennyivel romantikátlanabb. Van egy olyan problémám, hogy minden álmodozási hajlamom ellenére, olyan földhözragadt vagyok, mint egy matrica. Kiábrándítóan képes vagyok mindennek meglátni a reális oldalát, minden szempontból, így sajnos a romantikának legutóbb valamikor kilencéves koromban lett volna esélye. Ward mégis képes átmenetileg elhitetni velem, hogy igenis, bennem is ott lakik a NŐ. A női szereplői a legtöbb esetben hasonlóan gondolkoznak velem, erős jellemek, kifejezőek, és betegesen őszinték. Hamar szimpatizálni tudok velük, és mivel olyanok amilyenek rögtön elfogadom a másik álláspontot is: a főhős végzetes érzelmeit. Megértem a vonzódásukat, és mivel a jellemábrázolás minden esetben kellően árnyalt, így a főhőst is pillanatok alatt a magamévá teszem. És akkor ez a huncut írónő jön, és megkavarja a trutyit. Szépen felépítkezik, elandalítja az ember figyelmét, majd a legérzékenyebb pillanatban odapattintja a konfliktust. És tuti, hogy te pont akkor csöppensz bele ebbe a szituációba, amikor már éjfél múlt, mindkét szemedből ömlik a könny a fáradtságtól...de azért lapozol még egyet, majd még egyet, és ha mázlid van a konfliktus rendeződik harminc oldal alatt, ha nincs mázlid kitart a könyv végéig. És ilyenkor másnap a "táskás szemek" mint kifejezés, új dimenziókat nyit meg az ismerőseid számára. Jelen könyvünk sem kivétel ez alól. Jim Heron és társai még mindig rendhagyó angyalok, mind megjelenésükben, mind személyiségeiket tekintve, és Adrian még mindig piszkálja a fantáziámat. Nagyon. Alaptörténetünkben a sorozatgyilkos apával büszkélkedő rendőr, és a belső ellenőrzés csinos követe gabalyodik egymásba, miközben Devina a démon minden piszkos kis trükkjét beveti, hogy a lelkekért folytatott legújabb játszmában is a saját érdekei érvényesüljenek. Aki nem olvasta a könyvet, annak javasolnám, hogy ezt a kritikát itt fejezze be, mert gátlástalanul spoilerezni fogok.

Veck a közrend fenntartásának ünnepeletlen hőse, remek fickó. Tetszett az elveszettség, amit közvetít. Kemény pasi, komoly önbecsülési gondokkal, bármikor leküzd neked bármit, ha kell. És mégis olyan belülről, mint egy gyerek. Olyan kecses eleganciával vonul minden egyes helyzetben vissza, ami tiszteletre méltó. Reilly relatíve hamar megadja magát Vecknek, és megtörténik a nagy szerelmi légyott...És bár Reilly is szimpatikus hősnőfigura a könyvben, én azt hittem megtépem a pásztorórát követően. Annyira tipikusan nő, miután az orgazmus hullámai elülnek a testében, hogy az valami kiábrándító. Persze érdekellentét van! De az eddig is ott volt! Reilly a belső ellenőrzésnél dolgozik, Veck pedig éppen kivizsgálás alatt van egy majdnem gyilkossági ügy miatt. Szóval a helyzet nem egyszerű, és akkor még ott vannak azok a fránya ösztönök is, aminek ellent tudok mondani, ellent tudok mondani, ellent tudok mondani... nem tudok ellent mondani. És így kötünk ki az ágyban. És minden jó, és kerek, és jöhet a tűzijáték...Bocs nem. Satufék be, hátra arc, és jöhet a "mindent úgy megbántam, érdekellentét van" szöveg. Ez volt számomra a könyv három sarkalatos pontjának az egyike. De még csak a könyv egynegyedénél járunk, szóval törvényszerű hogy a haranggörbe felszálló ágába kerüljünk a nem túl távoli jövőben, így természetesen tovább olvasunk. És hamar be is következik az "akkor is ellenállok neked...nem, mégsem állok ellent neked" fázis, és szereplőink újból egymás karjaiban kötnek ki. Megkapjuk a tökéletességet forró erotikus jeleneteken, és kissé együgyű, de mégis magával ragadó emailben közölt szerelmi vallomáson keresztül, így ismét kerek a világ. Majd beköszön a második sarkalatos pont. Bails. Veck társa, aki remekbe szabott manipulatív képességeivel ritka rövid idő alatt elhiteti Reilly-vel hogy akár Veck is lehet a sorozatgyilkos, aki után kutatnak. És a nő el is bizonytalanodik, mi több el is hiszi hogy a férfi akihez megmagyarázhatatlanul mély vonzalom köti, és akiben zsigeri szinten bízik is, képes volna megölni egy ártatlan nőt. Na itt konkrétan majdnem megrágcsáltam kínomban a borítót. Buta lány! Hát nem figyeltél az előzményekben? Nem látod hogy Veck milyen szuper hapsi? Hogy vagy képes ebben kételkedni? Nagyon buta lány! És itt jön az írói profizmus. Természetesen irritáló, hogy Reilly ilyen könnyen hitelt ad Bails szavainak, illetve a körülményeknek, de pont ez is a cél. Ward következetesen erre tereli már a kezdetektől a könyvet, és az hogy ez ilyen hatást vált ki az emberből olvasás közben, na ezt nevezik tehetségnek. A célirány tartása, ahogy a legapróbb dolgok is mind értéket képviselnek, és olyan szépen építik fel a kontextust amiben zajlik a történet, hogy hitelessé válik. Mert igen mi olvasók dühönghetünk Reilly reakciója miatt, de ha megfordítjuk a dolgot akkor: te nem kétkednél az aktuális szeretődben, ha tudnád hogy az apja sorozatgyilkos? Ha tudnád hogy hajlamos az indulatokra? Ha kiderülne, hogy volt alkalma és lehetősége is bizonyítékot hamisítani? Ha a munkádból kifolyólag tisztában lennél azzal, hogy egy pszichopata a legmegnyerőbb emberek egyike is lehet? Benned nem merülne fel a kérdés - miután letisztáztad magadban, hogy a szeretőd maga a megtestesült tökéletesség - hogy nem manipulálnak-e? Dehogynem. És ha ezt így tételesen végig is gondoljuk máris elfogadhatóbb Reilly reakciója, és Ward tehetsége egyenesen kézzelfoghatóvá válik. Ebben a könyvben még az érzelmi hullámvasutak is élvezhetőek, mert hitelesek. 

Nem tudom ki ez, de nagyon Adrianos :)

A harmadik sarkalatos pont Eddie halála volt. Olyan nincs hogy Eddie meghaljon! Jó átmenetileg meghalhat, de nem végleg! Megállás nélkül vártam mikor támad már fel az angyal...Aki, nos, nem támadt fel. Egyelőre. Reméljük a folytatásban visszakapjuk a fiút, mert engem konkrétan megrendített a kiírása. Hiányzik. Mintha mankóval döcögne tovább a történet. Kapunk helyette azonban egy másik szimpatikus angyalt, Colint, és közelebbről megismerhetjük Nigelt is. És bár kettőjük kapcsolata is okozott feszült perceket a könyvben...Egyik sem Eddie. És nekem kell Eddie. Bízom abban hogy visszakapjuk, már csak Adrian miatt is, aki társa elvesztése után jelenleg nem önmaga. Így Adrian is hiányzik. Szóval teljesen kifordult a könyv végére az egész világ a sarkaiból. Én nem bírom a drasztikus változásokat. Annak ellenére hogy a történet végére Veck és Reilly egyenesbe kerül, nekem hiányérzetem van. Ami egyenesen generálja, hogy alig várom a következő részt. Hiába Ward tud... egyem a csepp szívét, mindig úgy fejezi be a történeteit, hogy legyen nassolni való a következő részre is. Szóval ahogy az már lenni szokott ez a könyv is remek kikapcsolódást nyújtott, nem marad el a társai mögött. A szófordulatok nevettettek, a helyzetek dühítettek, meghatottak, felcsigáztak, vagy épp megnyugtattak. Érzelmi hullámvasút volt (igen ismétlek, mert jobb kifejezést még nem találtam), minden szempontból, mint ahogy azt már megszokhattuk, és természetesen tűkön ülve várom a folytatását.

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 541

Ára: 3999 Ft

Kiadó: Ulpius

Értékelés: 8 pont

Tovább

Sylvia Day - Melléd Láncolva /2012/

Aki olvasta előző bejegyzéseimet, az tudja, milyen vehemenciával kerestem azt a romantikus/erotikus könyvet, ami minden elvárásomnak eleget tesz. És mielőtt azt hinnéd, kedves olvasó, hogy a mostani bejegyzésem is arról fog szólni, hogy jelen könyvünk sem kivétel a már megszokott tucatidegesítő könyv közül, előre leszögezném, hogy ez nem így van. Történelmi jelentőségű pillanatot fogok felavatni ezzel a kritikámmal, mert saját magam is meglepve, azt kell mondjam: Sylvia Day Crossfire sorozatának második kötete, minden szempontból, sikeresen és visszavonhatatlanul megugrotta a lécet. Ha szentimentális típus lennék, akkor most ugrálva kiabálnám a Világba, hogy: igen, ez az! De mivel nem vagyok, így a magam halk, és szűkszavú módján (remélem áthallani az iróniát) fogok lelkesedni.

Az első könyv elolvasása után, bár nem húztam le a történetet, volt némi fenntartásom a második részről. Az első könyv összecsapottnak, ziláltnak tűnt, és nem igazán értettem mit is akar kihozni belőle az írónő (szerintem ezt még Ő maga sem tudta), így nem is tudtam mit is várhatnék a folytatástól. 

Eva az első könyvben egy kicsit dezoriántáltnak, hisztisnek tűnő női figura volt, akiről annyit tudni, hogy szexuálisan bántalmazta a mostohatestvére. Természetesen, ahogy az ilyen könyveknél ez lenni szokott, ehhez a problémához vezette vissza az írónő a szexuális szélsőségességet (amivel akkor sem, és azóta sem tudok egyetérteni, de mivel ezt már párszor kifejtettem, most nem fogom), és mivel az érzelmi vonalak nem voltak szakszerűen felépítve, így az egész történet félkésznek érződött. Eddig. A második kötet profi módon magyarázza meg a miérteket. Eva most is ugyanolyan hisztis, mint az első részben, de most olyan szépen és elegánsan levezeti saját érzéseit, hogy minden nehézség nélkül meg lehet érteni, sőt együtt is lehet érezni vele. Gyönyörűen összegzi, miért betegesen féltékeny, miért fél elveszteni amit Gideontól

kapott, és mindezek mellett a tipikus női gondolkodásmódot is felvázolja. Ami olykor tudatos, olykor viszont teljesen ösztönszerű, és Eva esetében még hangsúlyosnak is mondható. Emellett nagyon szép életszerű képet kapunk - mindkét fél részéről - arról a küzdeni akarásról, aminek a célja kapcsolatuk fenntartása, és megóvása. A ragaszkodni akarásról, arról, hogyan igyekeznek a saját kis boldogságukat mindenekfelett megőrizni, a józan eszükkel párhuzamosan. Problémák akadnak dögivel, mind lelkileg, mind a környezetbeli hatásokat illetően, és a bizalom magasiskolájának profizmusát szükséges szereplőinknek elsajátítani ahhoz, hogy kapcsolatuk működőképes maradjon. És ez utóbbi a buktató, mivel két olyan emberről van szó, akiknek a bizalom, nem több egy üres frázisnál. Van egy jelenet a könyvben, amikor az első párkapcsolati tanácsadásukra mennek a főhősök. Ez volt ez első olyan momentum, amikor elkezdtem azon tanakodni, hogy talán mégsem elpazarolt idő lesz ez a könyv. Ez a jelenet tele volt tökéletesen megírt frappáns párbeszédekkel, és nem volt elhanyagolható a helyzetkomikum sem. Néhány szösszenet:

"-Miről szoktak beszélgetni? - kérdezte dr. Petersen, mindkettőnkhöz intézve a kérdést.

 -Én főleg mentegetőzni szoktam. - morogta Gideon. Dr. Petersen felpillantott.

 -Mi miatt?

 -Minden miatt..."

Hát nem életszagú? De igazán!

"-...Hetente hányszor szexelnek? Átlagban.

Elvörösödtem. Gideonra pillantottam, aki elvigyorodott.

-Hmmm....- húztam el a számat. - Rengetegszer.

-Naponta?...Naponta többször?

Gideon közbeszólt:

-Átlagban."

"- A kapcsolatuk kezdettől fogva erősen szexulaizált? - érdeklődött.

Bólintottam, bár nem nézett rám.

- Roppantmód vonzódunk egymáshoz.

- Ez nyilvánvaló. - pillantott fel a doktor, és kedvesen elmosolyodott. - Mindazonáltal szeretném önökkel megbeszélni az absztinencia lehetőségét, amíg...

- Szó sem lehet róla. - vágott közbe Gideon. - Esélytelen. Szerintem inkább úgy koncentráljunk azokra a dolgokra, amik nem működnek, hogy közben nem szüntetjük meg azokat, amik viszont működnek.

- Nem vagyok biztos benne, hogy valóban működnek, Gideon. - felelte dr. Petersen nyugodtan. - Vagy legalábbis nem úgy, ahogyan kellene.

- Kedves doktor - dőlt hátra Gideon. Maga volt a megtestesült hajthatatlanság -, csak akkor tudnám megállni, hogy ne érjek hozzá Evához, ha halott lennék. Találjon valami más megoldást."

Gideon elzárkózása azonban teljesen felesleges, mert a Sors úgy hozza, hogy kényszerűségből, pontosan ebbe a távolságtartásba sétálnak bele. Nathannak, Eva mostohatestvérének a felbukkanása, nem tervezett fodrokat indukál, nem csak Eva és Gideon, hanem a könyv összes szereplőjének az életébe, és a könyv vége egy szépen felépített thrillerbe csap át (és itt nincs gunyoros mellékzönge). Élvezet volt olvasni, hatottak rám a kétségek, a félelmek, és a történet végére sikeresen megrendültem. Mivel nem szeretném agyon spoilerezni a bejegyzésemet, erről többet nem írnék. Jelen könyvünk esetében tényleg nem éri meg lelőni a poént előre.

Volt egy másik meghatározó jelenete a könyvnek, ami szintén maga mellé állított. Gideon találkozik a volt menyasszonyával, ami miatt Eva vérszemet kap, és azzal kompenzál, hogy nyilvánosan megcsókolja a volt szeretőjét, aminek persze Gideon is a tanúja. 

A felhalmozódott feszültséget az egyetlen kommunikációs csatornán vezetik le, amit ismernek, és ami működik is kettejük közt, a szexen. Gideon elég agresszívan visszatartja Evat a beteljesüléstől, és arra követel választ, hogy miért is tette Eva azt, amit tett. Még a nő számára sem tudatos a reakciója, így először nem tudja mit is vár tőle a férfi, de aztán a kimerültség, és a düh miatt elveszti a kontrollt és a következő zajlik le köztük:

"- Gyűlöllek - zokogtam, és csupa könny lett az arcom, meg előttem a bőrülés.

Rám hajolt és a fülembe lihegte:

- Mondd meg, miért, Eva!

Felkavarodott és kifröccsent belőlem a düh.

- Mert megérdemelted! Mert meg kell tudnod, hogy milyen érzés! Hogy mennyire fáj, te énközpontú seggfej!

...

- Angyalka!... Az én makacs, gyönyörű angyalkám. Végre eljutottunk, az igazsághoz."

Olyan szépen ívelte ezt a jelenetet is az írónő, hogy azelőtt emelem a kalapom. Itt nincs megadás, meg félbehagyott jelenet, mint James esetében volt. Itt eljutunk a konklúzióig, ahogy annak rendje és módja szerint kell. Nagyon tetszett végig a könyvben, hogy két erős akaratú ember küzdelmét láthatjuk, ahol egyikük sem hajlandó feladni saját magát (többek közt azért sem, mert komolyan megküzdöttek azért a kevésért is ami van nekik), és mégis olyan mérvű gondoskodást (sok esetben szélsőséges odafigyelést) tapasztalhatunk a szereplők közt, ami kikristályosítja azt a mély valamit, amit a köznyelv előszeretettel titulál szerelemnek. Komoly pszichológiai, és viselkedésbeli problémákat taglal a történet, és nem lebutítva, hanem nyersen, realisztikusan. Még azzal is sikerült megbarátkoznom, hogy hőseink a felső tízezer tagjai, annak minden előnyével, hátrányával együtt. Most először nem éreztem kényszeredettnek ezt a kontextust. És hát a könyv befejezése, nemes egyszerűséggel: páratlan. Olyan dzsungelbe vezeti be az olvasót, ami sok kérdésre választ ad ugyan, de azért felvet jó pár másikat is, és már előre várom, milyen hasadásokat fog okozni ez a trilógia záró epizódjában. Összegezve: James elmehet a süllyesztőbe, mindenki mással együtt. A romantikus/erotikus irodalom koronázatlan királynője számomra: Sylvia Day. Nagyon merem remélni, hogy a harmadik könyv is hasonló színvonalon lesz megírva, és hogy ezáltal vége a hanyatlási tendenciának.

/A képeken, leszámítva a csókosat, Henry Cavill, és Amanda Seyfried szerepel, valami miatt megállás nélkül ők jelentek meg előttem, miközben olvastam. Christian Grey szerepére valamiért nekem nem passzol Henry, viszont Gideon szerepére tökéletesnek tartom./

Tovább

Ilyen volt 2012...

Az idei év könyvek szempontjából valóban tanulságosnak mondható számomra. Az első olyan évemet zárom, ahol a tapasztalataim írásos nyomokban (is) megelevenednek előttem, olykor nevetésre, olykor zokogásra késztetve, és habár az idei év minden aspektusát figyelembe véve, termékeny évet zárok -igen, bebizonyosodott, amit már eddig is tudtam: sokat olvasok, és túl gyorsan -, azért azt is illő megjegyezni, eme termékenység nem minden szempontból hozott virágos jókedvet nekem. Voltak könyvek, amiket elolvastam, de nem készült róla kritikám, mert nem volt mit mondanom róla (ez ritka), vagy nem volt időm, vagy egyszerűen ami jó azt nem kell kritizálni. Ebben a kategóriában, vannak olyan könyvek, amik igenis megérdemeltek volna pár sort, és így utólag röstellem, hogy lemaradtak. Mostani bejegyzésem oka részben az, hogy ezekről a könyvekről ejtsek pár kendőzetlen sort, és részben, hogy felelevenítsem idei évem szárnyalásait, és bukásait.

Akik lemaradtak, de megérdemelték volna a méltatást:

J.R. Ward: Újjászületett szerető

A Fekete Tőr Testvériség folytatása... Hmmm. A lényeg, és mégis voltam olyan bamba, hogy mindenről írtam, csak erről nem, mivel annyira sok mondanivalót erőltettek rám, a sokkal ékesszólóbb erotikus/romantikus irodalom nagyasszonyai. Rémes. Ward komoly dilemma egy kritikusnak. Mert a kritika az akkor jó, ha fanyar, ha vicces, és nem akkor ha egekig marasztaló, látványosan tele van tűzdelve pozitív jelzőkkel, és hát lássuk be - dög unalom. A jó könyvről komolyan illik írni, nem összecsapva, elhadarva. Meg kell adni a módját. El kell vinni vacsorázni, bókolni kell neki, és óvatosan becserkészni. Úgy magadhoz ölelni, mintha attól tartanál bármikor összeroppan az a kis érzelmi buborék, ami a lelkedben kihajtott olvasás közben. Nem lehet harsogó a kritika, hanem inkább dallamos, talán kicsit suttogó, őrizendő azt a kis álomszeletet, amit az élmény generált. Ez eddig mind szép és jó, de saját személyiségem és ez a halkan sutyorászós dallamosság...nos ezek kizárják egymást. Nem arról van szó, hogy nem tudok kritikát írni jó könyvekről, hanem arról hogy nem szeretek. Ami jó az jó. Pont. Nem kell agyonmagyarázni, azt ami nyilvánvaló. Így most komoly erőszakot teszek magamon, átlépek saját kereteimen, és méltatni fogok! 

Világ életemben imádtam olvasni. Minden korszaknak megvan a maga fixa ideája, így én is végigszambáztam a kötelező lépcsőket. Volt itt minden az ifjúsági irodalommal kezdve, a Bambin keresztül, a teljesen színvonaltalan romantikus könyvekig. Aztán szerelmem a lázongó ifjúság beleverte a fejembe a jót, következtek a Stephen King, Dean R. Koontz, Clive Barker, Peter Straub könyvek, megspékelve a klasszikusokkal, mint Bram Stoker, Asimov és csak hogy szép eklektikus legyen volt még itt Rejtő Jenő, és sok szépirodalmi is, de ebbe már nem megyek bele. Aztán felnőttem, és régi jó barátaim a könyvek, eltünedeztek mellőlem. Persze akkoriban is olvasgattam, de semmi olyan nem akadt a kezembe, ami visszahozta volna a lendületet. Wardig. Mindig szidom Stephanie Meyert a Twilight miatt, de egy valamiért hálásnak kell lennem. Mivel Anne Rice krónikáit is kivégeztem már, volt egy hangyányi tapasztalatom a vámpírokkal, és egy valamit biztosan tudtam: a Twilight nem nekem való. És akkor elkezdtem kutakodni a piacon. A végeredmény az lett, hogy három héttel, és az FTT első kötetének a kiolvasásával később, egyszerre megvettem az addig megjelent összes részét a sorozatnak. Ha minden igaz, ez úgy a hatodik kötet magasságában történhetett. Ward világa teljesen megfogott, és képtelen voltam letenni a könyveit. Cirka két hét alatt az összeset kivégeztem, és úgy rákaptam az ízére, hogy kellett az utánpótlás. És akkor megindult nálam a paranormális, romantikus szakasz. Kenyon, Cole, Adrian, Singh, Sowalter. Faltam a könyveiket. Megragadott a rendhagyóságuk, hogy mindenből van bennük egy kevés. Fantázia, humor, vér minden mennyiségben, szerelem - mert az is kell -, és persze ami kihagyhatatlan: szex. Ez utóbbi a legtöbb esetben úgy, hogy mellőzött mindenféle karabinert, meg öklözést, és hihetetlen, de ettől még szórakoztató volt, és felpezsdítő. Ward figurái tipikus pasik. Hibákkal! Nem tökéletesek. Minden szempontból meg vannak törve. Sebhelyesek, lelki nyomorékok, drogfüggők, átkozottak, vagy testi fogyatékosok. Az egyiknek hiányzik a lába, a másik vak, a harmadik néma. Valamelyik homoszexuális, vagy biszexuális. Emberiek. Esendők, és nagyon könnyű együtt érezni velük. A mostani részben a már könyv elején is megismert Thorment megváltásának lehetünk szemtanúi. Az előzményekben Thor várandós feleségét megölik az Alantasok, és a vámpír átmenetileg el is tűnik, mígnem Lassiter az angyal vissza nem rángatja a Testvériséghez. Gyásza annyira mély, és megrendítő, hogy nincs olyan ember, akinek ne facsarodna össze tőle a szíve. Több részen keresztül nézhetjük a leépülését, majd jelen epizódban a haranggörbe felszálló ágába kerülünk, köszönhetően Sen'ki-nek, aki jobbára takarítószemélyzetként volt jelen a Kiválasztottak mellett. Egy év történését írja le a könyv, évszakokra bontva, és szépen fokozatosan adagolja a túllépés, elfogadás gyötrő fázisainak lépéseit, hogy majd a végén a boldogság újra szárba szökkenhessen. Érzelmes? Szirupos? Így összesűrítve kicsit igen, de hála írónőnk kendőzetlenségének, és határozottságának, olvasva egy szóval leírható: gyönyörű. Nincs teletömve a könyv klisékkel, frázisokkal, közhelyekkel. Nincs benne már tucatszor visszaköszönő "jaj de romantikus" pillanat. Egyszerű, és hű mai korunk világához. Nem kellenek ide dollármilliók! (Elég ha vámpír vagy! - mit nekünk elvárások.) Meg tökéletes mosoly! Szereplői azért fognak meg, mert nem totojáznak. Ha nyomja valami a szívüket, akkor azt odateszik. Nincsenek intrikák. Egyenesek, nem várják el hogy tudj gondolatból olvasni, és nem kenyerük a hazudozás. Megvannak az érdekeik, és jól is képviselik azokat - hiába itt látszik, hogy írónőnk jogot is tanult. Tud érvelni. És itt szeretném kiemelni még Lukács Andi munkásságát is, akinek a sorozat színvonalas fordítását köszönhetjük. Ugyan én a könyveket hamarabb olvastam magyarul, minthogy láttam volna őket eredeti nyelven, voltam olyan kontár, hogy később pótoltam ezt a hiányosságot, és azt kell mondjam: Andi, tényleg nagyon profi, és körültekintő munkát végzel! Ezúton is köszönöm, és minden mást is, és csak fordítgass továbbra is serényen, mi meg majd olvasgatunk tőled ahogy eddig. Buzgón.

Karen Rose: Számolj tízig

Igyekszem nem sokat terjengeni, láthatóan teljesen sikertelenül...

Jelen írónőnk a krimi/thriller műfajokat erősíti, mellőzve mindenféle paranormális sallangot, viszont kategóriáján belül igyekszik minden lehetőséget kiaknázni. Törekszik a változatosságra. Történeteiben van családon belüli erőszak, nőkereskedelem, sorozatgyilkosság, rég halottnak vélt gonosz testvér... Szóval egy kicsi klisé itt meg egy kicsi klisé ott. Mégis szerethető. Minden könyvében van egy mély érzésű "törvény embere" típusú figura, aki szívvel-lélekkel küzd a gonosz ellen, egy erős akaratú nő, aki szerves része lesz a történetnek, és persze itt is megjelenik az alappillér: a szerelem (mert mint tudjuk szeretni a hullák árnyékában is kötelező). Jelen könyvünkben egy régmúlt sérelmeit megbosszuló gyújtogató gyilkossági rohamának lehetünk tanúi. És persze a rendőrségi siserahad szorgos üldözőmunkájának. Ettől többet nem igazán lehet elmondani Rose könyveiről. Szórakoztató krimi, annak minden előnyévél, ötvözve azokat a romantikai műfaj sajátosságaival. Humorban itt sincs hiba, karakterei jól formáltak, és minden könyve lendületes, élvezhető. Kikapcsolódásnak tökéletes.

Lara Adrian: Az éjfél árnyai

Ward és Adrian olyanok, mint James és az összes többi. Elkezdi az egyik, és miután az utat tört magának jön a tömeg. És kövezzetek meg, de nekem Adrian sorozata is tetszik! Annak ellenére hogy annyi a párhuzam az FTT és saját főhősei közt, hogy talán nincs is más csak az. Bár azt meg kell mondjam, közel sem olyan élvezetes őt olvasni, mint fent említett elődjét, de még mindig több értelmet látok a könyveiben, mint például Sara Fawkes-ban. Jelen könyvében Kade a vámpírharcos, és Alex a kiválasztott szerelme teljesül be, miközben a gonosz továbbra is a vámpírfaj nemesítésén, és hatalomátvételén dolgozik. Nem túl eredeti, de megér egy misét, annak aki szereti az ilyen témájú könyveket.

Dora Craiban: Fénytörés /Helena trilógia 1./

Nem bírom a tinitörténeteket. Ez is visszavezethető a Twilighthoz - könyörgöm lexikonokat olvastam ki azért, hogy Edward és Bella ominózus nászéjszakájáig elvergődjem magam, majd kaptam egy "megcsókolta a nyakam, magához ölelt...Másnap reggel..." -t. Több mint kiábrándító. Nem arról van szó, hogy harminc oldalas részletes szexjelenetet akartam volna. De egy ráutalás azért jól jött volna. De nem. És kösz nem. Ha már végigszenvedek több ezer oldalt (mert vagyok olyan hülye), akkor igenis feldühít ha ottmaradok megfosztva, kirabolva, a beteljesülés halvány jele nélkül. Így erre a könyvre is erősen fanyalogva vettem rá magam. Leírtam, mielőtt elolvastam volna. Én voltam a legjobban meglepődve, amikor azt vettem észre magamon hogy tetszik. Hát Istenem, van ilyen! Annak ellenére, hogy a történet egy boszorkányhistória, és a főszereplői tinédzserek, felépítésében olyan profizmust véltem felfedezni, ami lenyűgözött. Szépen, fokozatosan kapjuk az információkat, a történet kerek egésze a könyv végére teljesedik ki, nincs elkapkodva, és bővelkedik a potenciálokban. Van itt romantika is, a szokásos tiniproblémákkal, de nem erőltetett, nem kényszeres, szépen következetesen építkezik, és fogalmazásában is hozza a vártat. Nem lehet idegrohamokat kapni tőle. Meggyőzött, így nálam várólistán van a folytatása is.

Kresley Cole: A démonkirály csókja

Ismét a paranormális romantika kategória. Akik ismerik Cole könyveit, azok tudják, hogy ebben a műfajban talán neki sikerült leginkább elrugaszkodnia a valóságtól. Történeteiben vannak vámpírok, démonok, vérfarkasok, lidércek, boszorkányok, szellemek, tulajdonképpen minden mitikus lényt megjelenít, és úgy játszik velük, mint aki erre született. Azt hihetnénk, hogy ez már sok is lehet, de nem. Cole fogalmazási képessége mindent beleerőltet az olvasó tudatába, játszi könnyedséggel, humora kegyetlen, és nincs is idő elkezdeni rágódni azon, hogy mit is olvasunk, mert már az első oldalakon magába szippant az írónő varázslatos világa, és mire feleszmélünk már függővé váltunk. Sorozatának ebben a kötetében Rydstrom, a hatalmát, és trónját vesztett démon megtalálja a Sors által nekirendelt párját, Sabinet, aki egy igazán tehetséges boszorkány. Az illúziók nagyasszonya. Drága, szépséges főhősnőnknek egy komolyabb baja van csupán: Rydstrom ellenségének a szolgálatában áll. Bonyolítja a dolgot, hogy ráadásul egy jövendölés értelmében Sabine-nak meg kell fogannia a démontól, mert gyermekük lenne a kulcs az ellenség hatalmának megszilárdításához. Mi sem egyszerűbb... Sabine foglyul ejti Rydstromot, és mindenféle szexuális játéknak teszi ki, hogy felcsigázza. És aki másnak vermet ás alapon, a könyv felénél fordul a kocka, amikor Rydstrom kiszabadul, és menekülés közben magával cipeli Sabinet is. Így a hölgyike nagyon hamar egy olyan helyzetben találja magát, ahol Ő az üldözött, és nem más vadászik rá, mint egy erősen felajzott, saját területére betegesen féltékeny démon. A többit mindenki olvassa el. Érdemes.

Andrew Davidson: A vízköpő

Ugyan ez a könyv nem idei megjelenésű, én ebben az évben éreztem ahhoz elég erőt, hogy kiolvassam. Határozottan a komoly irodalom kategória, amely szinte minden olyan kérdést feszeget, amire a társadalom érzékeny. Önismeret, kiábrándultság, hitbéli meggyőződések, reményvesztettség, és vágy a szeretetre, elfogadásra. Fantasztikusan felépített mű, amelynek epicentrumában egy megkeseredett férfi áll, egy drogos pornósztár, akinek semmi bizodalma nincs a jövőben. A Sors bús fintora, hogy ahhoz hogy újra élni tudjon majdnem meg kell halnia. Testének közel kilencven százaléka megég egy autóbalesetben, nemi szervét eltávolítják, izmai, és bőre képtelen ellátni a funkcióit, jobbára egy lélegző roncs marad csupán. Elhatározza, hogy mihelyt elég erős lesz, öngyilkosságot fog elkövetni, és ekkor jelenik meg Marianne Engel, aki jobbára egy pszichiátriai gondozott, és aki azt állítja, hogy előző életeikben ők ketten szerelmesek voltak egymásba. Meséi egzotikus korokba, és világokba repítik el a reményvesztett férfit, és akaratlanul visszaadják neki az életbe való kapaszkodásnak akarását. Megrendítő történet, olykor olyan naturalisztikus egyenességgel megfogalmazva, amitől megborzong az ember lánya.

Ezeken a könyveken felül, több sikerkönyv is az asztalomra került idén, melyekről nem fogok tudni nyilatkozni. Egyszerűen azért, mert nem hatottak rám. És ha már könyvélmény, részemről az a legrosszabb, ha egy könyv utolsó oldala után nincs semmi, amit hozzá tudnék fűzni. A rossz könyv is nyújt valamit. Megmozgat az emberben valamit, ha mást nem dühít, vagy felingerel. A jó könyv egyértelműen pozitív hatással bír. A legrosszabb számomra mégis az, ha egy könyv teljesen hidegen hagy. Amit elolvasok, nyugtázom, de másnap el is felejtem. Az ilyen könyvekre nem érdemes szót fecsérelni. Idén ilyen könyv volt számomra, Stephanie Meyer Burok című műve. A fülszöveg felkeltette az érdeklődésem, de nem kaptam mást csak egy titnitörténetet, jó vontatott stílusban, mindenféle konklúzió nélkül. Rossz könyvekről sokat nem tudok írni, mert az előzményekben, majd mindegyik felsorolásra került a blogban. Legnagyobb mélyrepülés E L James volt a szürkéivel. Az első rész fergetegessége után a második két könyv olyan kijózanító hatású volt, mint egy masszív tarkón csapás. A szexuális műveltségem is megsenyvedte az idei évet. Abban bíztam, hogy ha már ennyire felkapott lett az erotikus irodalom, ráadásul annak minden szélsőségessége, akkor talán most a tolerancia, a rugalmasság, és az elfogadás felé fog billenni a mérleg nyelve. Ezt James szépen lebutította, Fakes komolytalan, és hiteltelen volt, és az egyetlen aki még tartja bennem a lelket az Day (a Crossfire második kötetéről külön kritika készül majd). Szóval idén sem sikerült megfosztani az emberiséget a szexuális előítéleteiktől. De sebaj jön 2013, és van egy olyan sejtésem, hogy az idei év keltette hullámok, bőven tovább fognak fodrozódni jövőre is. Még mindig bízom. Tudom, őrültség, de akkor sem leszek képes elengedni ezt az erotikus/romantikus műfajt, ha kényszerítem magam. Megszállott lettem, és nem azért mert olyan rendkívüliek ezek a történetek, hanem azért, mert az én értelmezésemben a társadalmi fejlettség nagyon jól leszűrhető ezen a két jellemzőn keresztül. Irodalom, és szexualitás. Párkapcsolati elvárások, és fogalmazási készségek, illetve hogy egy bizonyos könyv mekkora tömeget mozgat meg. Ezekből az adatokból már szép következtetéseket lehet levonni. Nem állítom, hogy az eddigi statisztika dalos jókedvre tudna fakasztani, mert sajnos azt kell mondjam lesújtó ezeknek a könyveknek a visszhangja. Jobbára két véglet közt csaponganak a vélemények. Van itt elítélés, visszatetszés, korlátoltság, és bizonyos rétegek előszeretettel használják a megalázó szót is, és aztán van ennek a teljes ellentettje a rajongás, mintha a fent említett írónők művei, már szentírássá nőtték volna ki magukat. Szerintem egyik sem jó. Az optimális az valahol félúton lenne, és még szerencse hogy blogger körökben leginkább ezzel találkozni. És ez a blogírás egyik legszebb tulajdonsága. Amikor saját gondolataid találnak vissza hozzád, egy teljesen vadidegen ember mondatain keresztül. Ilyenkor mindig megnyugszom kicsit, hogy nem vagyok a véleményemmel, az értékrendemmel, és az elveimmel egyedül. 

Tovább