Ezúton szeretnék nagyon boldog, sok nevetésben gazdag, zserbóban, forralt borban, töltött káposztában megfulladós, de nem gyomorrontásos, családdal vitatkozós, de egyben mindenkit nagyon szeretős karácsonyt kívánni Nektek! Szóljon ez a pár nap a békéről, nyugalomról, és a csodákról.
2017. december 24., vasárnap
2017. december 12., kedd
Jodi Ellen Malpas: A Védelmező /2016/
Oké! Lindácska újra a pályán! A terep ismerős, a körülmények
nehezítettek, bennem pedig csak úgy zubog a véleménynyilvánítási kényszer.
Lehet, hogy vagytok néhányan, akik azt hittétek, hogy többet az életben nem
fogok ilyen jellegű könyvet véleményezni – bevallom férfiasan, akadt néhány hét
amikor erről én is meg voltam győződve. De a hétvégén elkapott a megvilágosodás,
ami azt illeti túlontúl is, és át kellett kicsit gereblyézni a gondolataimat,
hogy azok olvasható formát öltsenek, ezért a késlekedés… Na meg azért is, mert
ez a könyv szénné sokkolta az agyamat, kénytelen voltam félbe hagyni, mert
esküszöm az égre, párocskánk nagy szerelmi ágyjelenete után eljutottam oda,
hogy inkább bevállalom hogy tőből tépkedjék ki a körmeimet, minthogy még egy
sort olvassak ebből a remekből (és igen, előjött a dúvad oldalam is…). Nem
szoktam könyvet félbe hagyni, vagy csak nagyon ritkán, így evett is a jó fene
hetekig, hogy le kéne zúzni már ezt a szépséges bűbájt, hadd menjen a levesbe,
de gyenge voltam, mint harmat… acélos lelkem zokogása, és az eltökéltségem
teljes hiánya megfúrták az amúgy is halvány lelkesedésemet.
Előre jelzem, gereblyézés ide vagy oda, én ebben a
véleményben kőkeményen csapongani fogok…
Jelzem azt is, hogy olyan dolgok is leírásra fognak kerülni
most, amiket a későbbiekben gond nélkül tagadni fogok…
Továbbá azt is előre jelzem, hogy egy olyan oldalamat fogjátok
most megismerni, amire nagyon nem vagyok büszke, ami akkor jön elő, amikor már
annyira mélyen vagyok, hogy már az igénytelenség is igényesnek hat, és amikor
olyan dolgokra vetemedem amik már annyira rosszak, hogy az már jó – és most nem a
mazochista oldalamról beszélek, az köszöni szépen, jól meg van, hanem az eggyel
lentebbi szintről, amikor már egyenesen megindokolhatatlan, hogy hogyan is
kerültem egyáltalán le oda, az meg végképp nem kimagyarázható, hogy mi a bús
fenéért nem kezdek el pánikszerűen felfelé menekülni, miért tobzódom kacagva a
posványban.
Kezdjük az elején…
"Az emberek azt hiszik, mindent tudnak Camille Loganről: apuci kicsi lánya, gyönyörű, elkényeztetett fiatal nő, akinek az életstílusát az apja finanszírozza. De Camille-nak feltett szándéka, hogy nem hagyja magát irányítani. Keményen megharcolt a függetlenségéért és a boldogságért, de hirtelen azon kapja magát, hogy az élete veszélybe került az apja egyik könyörtelen üzleti lépése miatt. Haragszik ugyan, de félti az életét, elfogadja tehát a döntést, amelyet az apja hoz, hogy megvédelmezze. Arra azonban nem készült fel, hogy az SAS egykori mesterlövésze belép az életébe.
Jake Sharp a személyes poklának foglya. Egyetlen egyszer nem koncentrál eléggé, és a következmények beláthatatlanok voltak – emberileg és szakmailag is tönkretették. Elvállalja a testőr szerepét Camille Logan mellett, bár nem ilyen fajta munkára lenne szüksége, hogy elterelje a figyelmét a démonjairól. A nők és Jake nem jönnek ki jól egymással, de még mindig az örökösnő védelme a kisebbik a két rossz közül. Ám Jake gyorsan rádöbben, hogy Camille nem az a nő, akinek hitte. Hanem melegszívű, együtt érző lány, akinek a jelenléte megnyugtatja őt, így a megvédelmezése hamarosan többet jelent Jake számára egy jól fizető állásnál, bármennyire harcol is ez ellen. Jake-nek feloldozásra van szüksége. Egy idő után már Camille-ra is. De tudja, hogy nem kaphatja meg mindkettőt."
Kiadó: Művelt nép
Kiadás éve: 2016
Ára: 3990 Ft
Ezt a gyönyörűséget közvetlenül az Egy éjszaka ígérete után
kezdtem el olvasni. Malpas könyv után Malpas könyv. Vagy bátor vagyok, vagy
nagyon hülye – szerintem mindkettő, főleg ha figyelembe vesszük a másik
műremekben elkövetett csoportos elkurvulást ott a hajrában. Hogy akkor miért is
kezdtem bele A Védelmezőbe? Halvány. Segédlila. Fogalmam. Sincs. Talán annyit
tudok felhozni a hülyeségemet cáfolandó, hogy az eszkort világban tett
családias kis kirándulást követően, én úgy határoztam, valamilyen számomra sem
teljesen világos oknál fogva, hogy Malpas ettől mélyebbre már nem nagyon tud
menni, így bármelyik könyvét választom is, az csak jobb lehet, ennek a kis
irománynak pedig elég meggyőző volt a fülszövege ahhoz, hogy kockáztatni
merjek. Gondolatban azóta is megállás nélkül felképelem magam ezért a
döntésemért… Mert ha lejjebb nem is tud már süllyedni, sajnálatos módon az
abszolút nullán stagnálni mindenféle segítség nélkül képes drága írónőnk.
A nagyon rövid verzió az lenne, hogy elkezdtem a könyvet,
felhúzott a könyv, elraktam a könyvet, még mielőtt benzinnel lelocsoltam volna,
és felgyújtottam volna, és eldöntöttem magamban hogy nincs az a földi hatalom,
ami miatt én ezt befejezem…
A hosszabb verzió múlt hét pénteken vette kezdetét. És akkor
innentől jön a csapongás.
Ugyanis múlt hét pénteken karácsonyi buli volt a
munkahelyemen, a teljes kollektíva fellátogatott Pestre, ahol nagyon jó
hangulatban, némi szesz megtámogatásával, százakárhány munkatárs azonos időben
kezdte meg a fáradt gőz kieresztését. Többek közt én is. Egyrészt nagyon ritkán
találkozom a pesti kollégákkal, akik amúgy rettentő jó fejek, másrészt piszok
nehéz év van mögöttünk, harmadrészt ha én bulizom, akkor azt is úgy csinálom
mint minden mást: teljes erőbedobással… Szóval lehet következtetni, milyen
állapotban voltam szombaton. A kicsit pontosabb kép kedvéért
adalékinformációként ide pöttyinteném, hogy már az odaúton szóba került a „Linda
táncolj!”, meg valamilyen rúd is, ami ha emlékeim nem csalnak, végül mégsem
került elő (nagy szerencsémre szerintem), a partin élőzene volt, következmény,
hogy én torkom szakadtából énekeltem (mindenki más is), és még voltak koktélok
is (Lindácska szereti a koktélokat…). Igen, az esetek többségében, amúgy érett
felnőtt embernek tartom magam, ez a pénteki este azonban azon kivételes esetek
közé tartozik, amikor éppen nem voltam az. Szökő évente egyszer megyek el
felnőtt társasággal bulizni, és amikor eljutok, akkor beleadok apait-anyait
(persze azért épeszű keretek közt, büszkén kijelenthetem, hogy vén satrafa
koromra, és a családi állapotomra való tekintettel az asztalon táncolást már
nem vállalom…). Amúgy a lényeg nem a buli ebben a kis intermezzoban, hanem a
másnap. Mert mindig van egy másnap, ami az esetek többségében már kevésbé
szórakoztató, és ez jelen helyzetünkben is így történt. A fejem nem fájt, ami
kész csoda, mert én már két pohár sörtől képes vagyok fejgörcsöt kapni (aki
migrénes, az ne igyon), ellenben egy deka hangom nem maradt szombat reggelre.
De semmi. Ha kiabáltam, akkor a levegő torkomon át történő gyors, és erős kiáramlása
okozott valamilyen recsegő, hörgő hangszerű izét, de ennyi… Délben már azon
csodálkoztam hogy a keselyük még nem kezdtek el körözni a fejem fölött… A
gyomrom nem tudta eldönteni mit is akar, egy dologban volt biztos, hogy
emészteni azt pont nem akar… És hiába voltam már itthon éjfélre, olyan
kialvatlan voltam, mint aki már ezer éve nem aludt. Röviden: igen, olyan voltam
szombaton egész nap, mint aki az előző estét egy jó kis buliban töltötte. Van
ilyen. Néha kell ilyennek is lennie.
Lényeg a lényeg, hogy én ezeken a másnapokon használhatatlan
vagyok. Kellékek, amik ilyen helyzetben szükségesek: ágy, takaró, kevés fény,
jó sok víz, béke és nyugalom. Ilyenkor még az agyam sem fog (lehet hogy többet
kellene innom…? – kósza gondolatát követően erősen megrázza a fejét), és nem
tudok, helyesebben nem akarok még olvasni sem. Ilyenkor nekem film kell.
Ráadásul olyan film, ami alulról súrolja a B kategóriát, abszolút semmi
mondanivalója nincs, és ezért nem probléma ha esetleg bealszom rajta. Igen, itt
kanyarodunk be, az annyira rossz, hogy már jó, és ezt élvezem is, de nagyon
fázisba. Mert ilyenkor szégyen, nem szégyen olyan filmek kerülnek elő, amikről még
azt is letagadom normális állapotomban, hogy hallottam valaha róla. Így
történt, hogy ezen a bizonyos szombati napon Scott Adkins maratont tartottam
szobám csendes magányában. Nem rovom fel senkinek, ha nem ismerős a pasasnak a
neve. Nagyjából amit tudni kell róla: az IMDB-s oldala hajlamos hangosan
zokogni a sok 4.X-es értékelések súlya miatt, tehetsége nem a színészi
teljesítményében mutatkozik meg. Nem a legszebb ember, de én ezt gond nélkül el
tudom nézni neki, mert vannak olyan előnyei, amik ellenpontozzák eme aprócska
hátrányát: jó a teste, és olyan kéz-láb koordinációval rendelkezik, amit egész
nap képes lennék nézni, egy nagy tányér popcornnal az ölemben. Faszikánk arról
híres amúgy, hogy nagyon jó harcművész. Az MMA-t részesíti előnyben,
kaszkadőrként kezdte, most meg a színészkedés mellett elég sok film közelharci
jeleneteit koreografálja – megjegyzem mesterien. Ebben veszettül tehetséges. És
itt is van a válasz arra, hogy miért is az Ő filmjeit bambultam egész nap. Mert
a szemeim könnyes orgazmusba fulladnak ha az Ő verekedős jeleneteit kell
nézniük. Én nem vagyok nagy akciófilm buzi, és már akkor sem kedveltem az
ütlek-váglak filmeket, amikor még Van Damme neve jelentett valamit, de ez az
Adkins gyerek nagyon ott van, ha arról van szó hogy kell valakit félholtra
aprítani puszta kézzel, és lábbal. Ha esetleg valakit érdekel a téma, akkor
ajánlom megnézésre tőle a Vitathatatlan 2-3-4 részét… Fel nem tudom fogni
miért, de ezek a filmek amúgy IMDB 7.0 fölött állnak még jelenleg is – na azért
komplex történetet ne várjunk tőlük, de a maguk kategóriájában annyira tényleg
nem rosszak.
Egy kis ízelítő, hátha ezzel jobban szemléltetni tudom, miért is csináltam szombaton azt amit...:
Szóval néztem Scott Adkinst, ahogy csépeli az ellenfelét, és
elkezdett azon járni az agyam, hogy mekkora önfegyelem kell ahhoz, hogy valaki
megtanuljon így verekedni… Meg amúgy is… Mekkora fegyelem kell ahhoz, hogy
valaki kaszkadőr legyen. Mennyi összpontosítás szükséges ahhoz, hogy úgy
csinálj meg egy nehéz feladatot, hogy ne halj bele közben… És ott, abban a
szent pillanatban, agyon csapott a felismerés, hogy miért is lettem idegbajos A
Védelmezőtől. (Nem, ne akarjátok követni a gondolatmenetemet, én már csak meg
sem kísérlem lekövetni hogyan jutok el olykor-olykor A-ból B-be.) Hirtelen ott
és akkor rájöttem arra, hogy miért éreztem már az elején hascsikarósnak az
egész történetet… A férfi karakter miatt. Jake elvileg egy testőr, ugyebár… És
mint ilyennek, az volna a feladata, hogy megvédje mindennemű fenyegetéstől a rá
bízott személyt… Eddig jó vagyok, nem? Eddig korrekt a meghatározás, ugye?
Akkor valaki, legyen olyan kedves, és homályosítson már fel arról, hogyan lehet
hogy a mi kis hősünk egy olyan ember, aki még csak hírből sem ismeri az
önfegyelmet? Azt most hagyjuk ki egy kicsit a képből, hogy lelkileg még
nyomoronc is… (Erre is ki fogok térni nem is olyan sokára…) Jake olyan szinten
kőkemény egy fazon, hogy nem képes nyugodtan végig ülni egy olyan fotózást,
ahol tündibündi hősnőnk hiányos öltözetben pózol egy modell pasi oldalán, mert
neki ettől féltékenységi rohama lesz! Aztarohadtmindenit neki! Bérgyilkoskáim
figyelem, fasza jó helyzetben vagytok, a hapsi koncentrációja sehol sincs, úgy
szét van csúszva a punci, meg a féltékenység közt, hogy akár el is sétálhattok
mellette AK-47-esekkel a hónotok alatt, még akár egy bazookát is vihettek
magatokkal, az sem fog neki feltűnni! Eleve össze-visszazilált agyát megülte a
nuniköd! Jaaa… hogy még egy kicsit bizonytalanok vagytok? Ne legyetek! A pasas
PTSD-ben szenved, labilis, ezért szerelték le a katonaságtól, és ráadásul elég
csak egy kis parfümmel lefújni, máris pánikrohamot kap!
Oké… Jake-nek a könyv végére kiderül mi a jó bánat baja van,
és isten látja lelkem, még meg is értem, hogy mennyire nehéz lehetett neki, nem
ezzel van bajom. A bajom az, hogy egy Jake kaliberű fickó, egy olyan
állapotban, amiben amúgy van, minden lesz, csak sikeres testőr nem.
Rendszeresen iszik, nem alszik rendesen, pánikrohamok gyötrik, koncentrációs
zavarai vannak, gyógyszert szed, hogy kordában tartsa magát… Felteszem a
kérdést: te rábíznád az életed egy ilyen emberre? Tovább megyek: alkalmaznál a
cégedben egy olyan kiégett katonát, akinek az idegei és így a teljesítménye is egy
hajszálon függ? Mernél kockázatot vállalni egy ilyen emberrel, egy olyan munka
esetén, ahol más ember élete a tét? Hát, lehet hogy nagyon szőrösszívű vagyok,
de nálam ez ki van zárva.
Az én képzeletbeli testőröm sziklaszilárd. És morcos. Olyan
ember, aki nem keveri össze a munkát a vágyaival. Akinek az önkontrollja a
maximumon van. Aki kemény, és képes kezelni azt a nehéz sorsot, amit neki szánt
az élet. Aki higgadt, józan fejjel rendelkezik, még akkor is, ha a helyzet
kritikussá válik, mert ez a dolga. Aki nem veszíti el a fejét minden második
pillanatban, csak azért mert begőzölt a féltékenységtől, vagy azért mert a
múltja minden másodpercben szórakozik vele. Igen, egy ilyen pasassal kicsit
nehezebb lenne romantikus regényt írni, mert csak a személyisége akkora éket
verne a párocska közé, mint a Mount Everest. De pont ez lenne benne a kihívás,
vagy nem? Kérdem én, miért kell minden ilyen könyv esetében az írónőknek
átmenni Abszurdisztánba, és olyan személyiségeket kreálni, amik még csak
köszönőviszonyban sincsenek a realitással? És kérdem én, miért vagyok én olyan
balga barom, hogy még mindig rúgózom ezen? Továbbá, kérdem én, csak engem
akaszt ki a végletekig ez? (Nagyon remélem, hogy nem…)
Amúgy ami a nyomorncságot illeti, még akár lehetek elnéző is…
Ami nem fér a fejembe, hogy miért van az, hogy a nyomoroncból, egyenes
indoklással megkapjuk rögtön a bunkót is? Miért törvényszerű az, hogy a nehéz
sorsú faszinak rögtön parasztnak is lennie kell? Mert jön az újabb klisé,
Jake-nek kell a figyelemelterelés, így a sportszerű ivászat mellett,
sportszerűen kefél is, mindig mással. Istenem, de szeretnék már egy olyan
könyvet olvasni, ahol a pasas fölös energiáit nem a kufirc, hanem valami más
köti le! Mondjuk építkezhetne… vagy dominókat pakolgathatna… vagy mit tudom én…
önkénteskedhetne a helyi ifjúsági házban. Annyi minden van a világban már, de
tényleg… Nem hiszem el, hogy soha nincs semmilyen más opció.
És akkor még tegyük hozzá, hogy bár hősünk kiindulási pontja
a totális érzelmi káosz, alig-alig belebugyolálva a „mert én nem érzek semmit”
köntösbe, mégis olyan hamar belepistul a hősnőnkbe, amit egy tizenhat éves is
elirigyelne tőle. Akkor most mi van? Kőkemény vagyok, olyan vagyok akinek már
nem kell senki, és semmi, a Terminátor hozzám képest egy érzelmes asszony, de
ennek ellenére jön ez a csajos, belém meg mintha a ménkű csapott volna? Aham…
Hát jó. Ami nekem ebből lejön: pasasunk önismeretből is erősen bukóra
vizsgázott. Ha agyon nehezítjük a pályát, akkor gondoskodjunk már rendesen
arról is, hogy az olvasó végig tudja követni az eseményeket, mert ez a
hipp-hopp puhapöcsű szerelmes faszi lettem, és megkérem a kezed dolog, miközben
fél könyvön keresztül arról próbáltam meggyőzni magamat is, meg mindenki mást
is, hogy mekkora egy jéghegy vagyok, enyhén szólva is maximális kilengés két
ellentéte pólus végpontjai közt.
Még egy kósza gondolat Jake-ről, aztán ejtem a fazont, mert
már lassan gyomorfekélyem lesz attól, hogy ennyi mindenre visszagondoltam vele
kapcsolatban. (Ezek után hősnőnk jön… az se lesz jobb… a gyomorfekélyem pedig
jelenleg minden, csak nem boldog…) A könyv váltásban ír E/1-ben, hol Cami
fejében vagyunk, hol Jake fejében vagyunk, hol egyikük mesél a saját
szemszögéből, hol a másikuk. Egy dolog jutott eszembe erről: a száj az a
nyílás, amin keresztül kiáramlik a fejben található sötétség.
Csajokkal foglalkozó filmet nem néztem a hétvégén, így
Camihez nincs semmilyen szösszenetem amit ide tudnék biggyeszteni. Bár az Ő
esetében szerintem erre nem is lett volna semmi szükség, minden segítség nélkül
el tudom mondani, hogy már megint mi a bajom a női karakterrel ebben a
könyvben… is…
Gazdag apuci pici lányának a foglalkozása Paris Hilton óta
nem lehet más, csak modell, majd ezután divattervező. Maradjunk csak a realitás
talaján! Kacagjuk szembe ismét, és újra a teljes női társadalmat, vagyis
pontosítva a női társadalom azon tagjait, akiknek nincs gazdag apjuk, nem
lesznek modellek ha a fejük tetejére állnak akkor sem, és divattervezés helyett
érdemi munkát választanak maguknak. Felejtsük el ezt a réteget, ne is
foglalkozzunk velük, mert annyira elhanyagolható a létszámuk, hogy már csak
gondolatot sem szabad pazarolni rájuk. Aztán, miután ezt az akadályt sikeresen
áthágtuk, bizonyítsuk be egy pár mondatos ráutalással, hogy hősnőnk az
önállóság magas szobra. Miért? Mitől? Az agyam dobtam el akkor, amikor
párocskánk még éppen hogy csak megismerkedik, de Jake már azt regéli magában,
hogy Cami nem olyan, mint amilyenre számított, merthogy a nő mennyire önálló,
és sikeres, és ezt csak annak köszönheti, hogy küzd… Drága angyal borgár
virágszál! És ezt te ugyan honnan tudod? Beszéltél eddig vele vagy kettő, azaz
kettő darab bővített mondatot! Bennem van a hiba, én érzem, de nekem drága
hősnőnk egy cseppet sem lett az önállóság magas szobra a modellkarrierjével,
meg a divattervezői ambícióival. Attól sem lett az, hogy mindig a seggébe lóg
az irritáló barátnőjének. Sőt attól sem lett az, hogy az exével történt
szakítási kudarcot elvonón kellett kihevernie, amit persze saját költségen
állt, mert persze apucinak ahhoz sem volt semmi köze. Persze.
Megint csak nekem ellentmondásos drága hősnőnk személyisége?
Én nagyon karakán vagyok, nagyon tudom mit akarok, én nagyon küzdök azért amit
akarok, csak rendre hülyeségeket csinálok, és hülyeségeket beszélek, és mivel
amúgy nem kicsit vagyok hisztis, meg hepciás, úgy is kezelnek mint egy idiótát,
de én ezt kikérem magamnak! Öööö… Én képzavarban vagyok. És könnyűszerrel elhiszem,
hogy más is képzavarban lenne. Azt pedig még inkább elhiszem, hogy épeszű pasi
ettől a képzavartól olyan messze menekülne, amennyire csak a lába bírja. Lehet
hogy csinos kis lányka hősnőnk, de én ha pasi lennék, akkor sem akarnám
meghágni, ha az életem múlna rajta, mert nem tudnék szabadulni a gondolattól,
hogy ennek a nőnek csak a teste az ami felnőtt, minden más szempontból a dolog
pedofíliának minősülne…
A történet…
Szokás szerint most sem kell géniuszi magaslatoktól
rettegünk a sztori komplexitását illetően. A csajosunk apja milliomos gazember,
akinek helyenként nem túl tiszta a keze, ami miatt a lánya élete veszélybe
kerül, ami miatt pedig fel kell bérelni egy testőrt mellé. Slussz, passz, íme
az alapszituáció. Amit nem értek… Én elég öntudatos egy némber vagyok. Így
egészen véletlenül tisztában vagyok azzal, hogy milyen is önállónak lenni, és
élni a nagybetűs életet. Tételezzük fel, hogy az apám, aki vagyonos, nagy hatalmú
ember, behívat az irodájába, hogy közölje velem, hogy megfenyegették az
életemet, és ezért a biztonságom érdekében egy ideig testőr lesz mellettem. Mit
teszek? Hát befogom a szám, azt teszem! Én szeretek élni, köszönöm szépen. Nem
vágyom kinyiffani sem, még nagyon hosszú ideig. Ha emiatt el kell viselnem
valakit, aki árnyékként követ egy ideig, akkor üsse kavics! Megemeberelem magam
arra az időre, összeszorítom a fogaimat, és lehet hogy nem a legnagyobb
üdvrivalgással, de elfogadom hogy a helyzet olyan amilyen. Na majd nem! De ez
én vagyok, és nem hősnőnk. Hősnőnk totál kiakad azon, hogy vigyáznak rá, mert
ezzel az apja túl nagy befolyást gyakorol az életére, meg amúgy is, milyen szar
is az már, ha azzal keserítik meg az életedet, hogy megpróbálnak megóvni!
Mindenkinek a pofátlan édesanyját, azt, amiért át mernek lépni a hülyeségeden,
és nem kérik a beleegyezésedet, egy olyan dolgot illetően, ahol amúgy nincs is
miről dönteni! Készbazdmeg… Tudjátok mit, a könyv el lett szúrva. Úgy kellett
volna megírni, hogy a pasas felszívja magát, hogy vigyázzon az öreg halál erre
az idétlen libára, hősnőnket elönti az elégedettség, amiért ilyen überszuperül
kiállt az önállósága mellett, aztán az ajtón kilépve homlokon kapja egy kilenc
millisből kilőtt golyó, és ennyi, történet vége, csapó, mindenki megkapja amit
akar, többek közt én is, mert nem kell még 280 oldalt végig olvasnom. Abszolút
perfekt kivitelezés…
De mivel nem ilyen ideális a könyv felépítése, így megkapjuk
a mondvacsinált dacot is, ami mint tudjuk minden felnőtt, érett nő sajátja, és
berobogunk a „hogyan bosszantsuk fel azt a férfit, aki az életünket akarná
megvédeni?” utcába, ahol kínosabbnál kínosabb baromságokba fogunk ütközni.
Példának okáért, megpróbáljuk a marcona testőrünk lábkörmeit kilakkozni. Nem.
Vicc. Ez komoly! Az érett, felnőtt, önálló hősnőnk, alig kapatosan azzal kezd
el szórakozni, hogy be akarja festeni Jake lábkörmeit körömlakkal! Ez ki
szerint vicces? De tényleg! Valaki magyarázza már el nekem, hogy ebben hol a
poén, mert szakadjak meg ha látom! Meg eleve… Ki az az idióta, akinek eszébe
jut egy ilyen mozzanatot beleírni egy könyvbe? És amúgy erre hogyan kellene
reagálnia az olvasónak? Mi erre a normális, megfelelő, és elfogadható reakció,
mert én annyira lesokkolódtam ettől, hogy még reagálni, nyelni, de még
lélegezni is elfelejtettem! És ezek után csodálkozunk, hogy a férfiak hülyének
nézik a nőket? Uram bocsá’ ilyenkor én is hülyének nézem a nőket… Meg saját magamat
is, amiért képes vagyok ekkora zagyvaságokat olvasni, és még fel is idegelem
rajta magam…
Hogy mi történik még? Van némi zűr, és zavar - a családi
zacc beleborul az idilli hétköznapokba, és van itt némi katyvasz egy 15 éves
lányka körül, akit apuci megszeretget, meg van egy bátyánk, aki nem is annyira
jó fej, mint első ránézésre tűnik… Ha akarnám se tudnám részletezni a könyv
ezen passzusát ettől jobban, mert ugyan ez a rész is betűkből állt, mint minden
normális könyv esetében, a betűk pedig szavakat képeztek, amik mondatokká
álltak össze, az én agyam ekkora már felvette teljes harci díszét, és elkezdte
megszűrni az információkat. Amit nem tartott relevánsnak azt hagyta elúszni, és
semmit nem tett annak érdekében, hogy megragadjanak olyan dolgok, amik nem
feltétlenül szükségesek.
A történet vége felé, még a zsibbadáson keresztül sikerült
annyinak áthatolnia, hogy a nagyon titkolózós Jake-nek, vannak titkai… Az hogy
vannak neki ilyenjei, attól válik egyértelművé, hogy nagyjából minden harmadik
oldalon fel van rá hívva a figyelmünk, hogy „el kell mondanom neki”, vagy „nem
tudom hogyan mondjam el neki”… Szóval odakiabálják az arcunkba, hogy van valami
amit nagyon tudnunk kellene, csak még nem tudjuk, hogy mi is az. Én ilyenkor
már egyenesen rettegek Malpastól. Most már el sem kezdtem találgatni, vajon mi
lesz a jelenlegi agymenésének a vége, így nem ért váratlanul, amikor Cami apja
közli a lánnyal, hogy Jake nős. Kicsit meg is akadtam, hogy csak ennyi? Sehol
nincs egy eszkort múlt, vagy valami tömegmészárlás? Esetleg egy kis skizofrénia?
És nincs. Sőt Malpas még ezt is megkozmetikázza, és pár oldallal később szépít
egy nagyot, hogy Jake csak nős volt, a felesége évekkel korábban elhunyt. Na
mondom… Malpas feladta… Valami történt, rászólt a kiadója, vagy nem tudom…
Úgyhogy a nagy izgalom után elmarad a csattanó, nincs kifacsart morális
tanulság, vagy lecke, csak egy snassz özvegység, meg persze a korábban már
felvázolt teljes érzelmi nyomorúság. Ennyivel kell beérnünk – hál’ istennek.
Összegezve:
Az egyetlen amit le tudok szűrni jelen irományunkból, hogy
én nem vagyok normális. Nem vagyok normális, mert elolvastam. Nem vagyok
normális, mert nem tudtam félbe hagyni. Nem vagyok normális, amiért még
másnaposan, Scott Adkins lenyűgöző rúgásait bámulva is ez a hülyeség jut az eszembe.
Sőt mit több! Annyira rámozdulok a témára, hogy még veszem a fáradtságot, és be
is fejezem a könyvet. Szakember segítségére van szükségem, ez most már nem vita
tárgya.
A könyvet nem ajánlom olyan nőknek, akiknek van önismeretük,
öntudatuk, és véleményük… Leginkább egyáltalán nem ajánlom embereknek ezt a
könyvet. Ezt a könyvet maximum gibbonoknak ajánlom. De lehet hogy még nekik
sem. (Nem kegyetlenkedni akarok… egyszerűen csak ahol tudom védem a környezetet…
is… )
Értékelés: 3 pont – csak a szexjelenetek miatt, azok annyira
nem voltak égbekiáltóan rosszak.
J. K. Smith: Szerelem hirdetésre /2017/
Kétségtelenül megérkezett a tél, és ezzel együtt megérkezett
a december is, annak minden idegbajával együtt. Nem tudom, Ti hogy vagytok
vele, kedves olvasóim, de nekem ez a hónap állandóan a vegytiszta pánik
jegyében telik. Már a hónap ötödik napján tudom, hogy nem lesz időm arra, hogy
mindent úgy megcsináljak, ahogyan azt még nyáron terveztem, tudom, hogy ismét,
és újra bajban leszek a „kinek milyen ajándékot keressek?” témával
kapcsolatban, és tudom, hogy mire eljutunk szentestéig már nem lesz étvágyam,
és a sütit is csak majszolgatni fogom, mert mire ehetnék, és legálisan
bűnözhetnék a nasik istenségének az oltárán, addigra gondolatban el fogok telni
mindennel, ami ehető…
Minden évben megfogadom, hogy nem hagyom az utolsó
pillanatra a készülődést…
Minden karácsony után megfogadom, hogy akkor fogok
karácsonyi ajándékot venni év közben, amikor belém üt az isteni szikra, hogy „ez
az!”, „ez kell!” ennek vagy annak, és nem decemberben kezdek majd el rágódni
megint…
Minden évben megfogadom, hogy az ünnepi menüt már kiötlöm
augusztusig (legkésőbb), mert 21-én a tömött élelmiszerüzletben vásárolni
annyira nem muris (bár, megnyugtat a tudat, hogy nem csak én vagyok az
egyetlen, aki az utolsó előtti pillanatra hagy mindent…).
Megfogadom…
Minden…
Egyes…
Évben!
Ééééés persze soha nem tartom magam a fogadalmamhoz. Így
kérem szépen, ott tartunk, hogy 12-e van, és én még csak tegnap jutottam el
odáig, hogy átböngésszem a teljes netet Timbuktutól, Kamcsatkáig, hogy vajh’
ugyan mi kellhet egy 10 éves fiú gyermeknek, akinek nagyjából már mindene meg
van? Oké, a könyv az mindig jól jön, de csak nem sokkolhatom le szegény
gyereket, egy Asimov összessel… És jönnek a kérdések… Vajon, mi manapság a menő
a tízéves fiúk körében? Drón… Oké… És mi olyan baromság van, ami menő is, és
még hajlandó vagyok érte pénzt is kiadni? Aham… Akinek van gyermeke, vagy
szokott gyerekeknek ajándékot venni akármilyen okból is, az szerintem most érti
a dilemmámat. Mert a jó ajándék olyan, hogy van neki értelme… is… meg
megfizethető… is… és nem utolsó sorban még a gyereket is érdekli… Aha… Tudom
mit kérek karácsonyra! Isteni csodát, ahhoz hogy megtaláljam ezt az ajándékot!
Cirka több órás neten töltött görcsölést követően kiizzadtam
magamból azt, ami szerintem jó lesz a fiamnak… Sutyiban kipuhatoltam, hogy neki
jó lenne-e, örülne-e neki, és eddig úgy néz ki, hogy sínen vagyok… A dolog
gyakorlati része szentestéig várat magára. De egyem meg, olyan egy remek
gyerekem van! (Tudom, mindenkinek a saját gyermeke a legremekebb, így egyezzünk
ki abban hogy minden gyerek remek…) Lelkemnek egyszem büszkesége földgömböt
kért karácsonyra. Földgömböt. Én már nem emlékszem, hogy tíz évesen mit
szerettem volna a Jézuskától, de hogy tuti nem földgömböt, na az is biztos… (Ne
tudjátok meg mennyibe fáj manapság egy földgömb…) És akkor még megkérdezem
tőle, hogy ezen kívül még mit szeretne, és azt mondja nekem, hogy semmit.
Semmit. Emlékeim szerint én az Ő korában mérföldnyi hosszúságú listát írtam
arról mit is szeretnék a fa alatt látni… Szóval… Én nem tudom mit csinálok a
gyerekemmel, de talán, ha mázlim van, akkor amit csinálok, azt nem csinálom
rosszul. (Majd meglátjuk mit fogok nyilatkozni ha elkezd kamaszodni…)
Miután csemetém meglepetését letudtam átugrottam a következő
hasonlóan hálás feladatra… Elkezdtem ajándékot keresni a férjuramnak. Mit
vegyünk egy olyan pasasnak, aki a szó minden tekintetében véve pasas…? Nem
kenegeti magát kismillió hidratáló bizbasszal, hisz az egyszerűen nagyszerű
dolgokban, szappan, dezodor, parfüm (ellőttem mint ajándékötletet a szülinapjára…
az évfordulónkra… a névnapjára… literszám áll itthon a férfi parfüm…meg a
borotvahab…), nem használ arcszeszt… Nyakkendőt akkor köt ha esküszik… Inget is
csak akkor vesz fel… Én pedig az a fajta asszonyka vagyok, aki élből
bojkottálja a karácsonyra zoknit, vagy alsógatyát elvet. Na… oldd meg! Vegyél
neki ajándékot! Amit meg lehetett neki venni azt én már mind meg is vettem neki
az elmúlt évek folyamán, és már kiaknáztam a handmade cuccokat is… Ötletem nem
sok, ami van az meg olyan is… A fa alá csak nem teszünk időpontfoglalást a
helyi tetoválóguruhoz! Persze a könyv itt is jól jön… Megkapta Sapkowski Vaják
c. sorozatának eddig megjelent összes kötetét (igen, játszik a Wticherrel…). De
ezen kívül kellene valami ami bensőséges (és nem prosztataizgató dildó…)…
Valami, ami személyes, amit csak tőlem kaphat (khm… nem… ebbe nem gondolunk
bele úgy…)… Valami, ami csak az övé, és az enyém. Eddig szinte majd minden éven
vagy csináltam neki valamit, vagy sikerült találnom valamit ami kicsike volt,
de mélyen jelzésértékű, és tartalmas, de idén nem jön a szikra. Pedig már
rohadtul ideje volna jönnie annak a szikrának!
Tudom, a karácsony nem az ajándékokról szól. Hiszek is
ebben. De én minden éven végig csinálom ezt, és hiszek abban is, hogy amikor
szenteste összeül a család, akkor jól esik ajándékot bontogatni, jól esik, hogy
gondoltak rád, és hogy olyan meglepetéssel készülnek számodra, aminek örülni is
fogsz, mert ismernek, szeretnek, és tudják mi az, amit magadnak úgysem vennél
meg. Jól esik látni a kacagást a másik arcán, vagy éppen az elérzékenyülés
könnycseppjeit. Jó látni a fiadat, ahogy ugrál örömében, és jó az izgalmak után
tojáslikőrt kortyolgatva felavatni a gyerek legújabb társasjátékát, miközben
pogácsát vagy zserbót csipeget az ember. Jó nézni a gazdagon feldíszített
fényárban úszó fát, élvezni a lakás melegét, és abban a pillanatban megállni
egy kicsit, és kihasználni ezt a cseppnyi kis békét, és hálásnak lenni
mindezért. Hálásnak lenni ünneptől függetlenül… Bármikor.
Én nem tartozom azok közé, akik nem szeretik a karácsonyt,
mert én szeretem (még ha első dühömben ezt állandóan le is akarom tagadni). Minden idegbajával együtt, még akkor is ha már 12-én ki
vagyok fáradva, pedig még csak bele sem kezdtem igazán a munkába. Szeretem ezt
az ünnepet, mert biztosít számomra pár olyan napot, amit a családom és én
nyugodtan tölthetünk, mert nincs suli, nincs munkahely, nincs rohanás (mert
előtte már kirohanod magad). A nyugalma miatt szeretem ezt a pár napot. Meg a
csodák miatt, a hétköznapi csodák miatt, amik ezeken a napokon ugyan
készakarva, és klisékkel agyon tűzdelve, de teret kapnak. És igen, megint
átmenetem szentimentálisba…
És ez most hogyan is jön a könyvünkhöz?
Leginkább sehogy. De ezt most ki kellett írnom magamból,
mert én én vagyok, és meg sem bírtam volna állni hogy ne regéljek valamiről,
ami szervesen nem kapcsolódik az adott témához.
De ezt most itt befejeztem, és most belekezdek abba, ami
tartalmilag a címnek is megfelelő.
"Kori élete fordulóponthoz érkezik. Férje és szülei meghalnak, munkahelyét elveszíti, egyedül marad a világban, és csak legjobb barátnőjére számíthat. Életét eddig családja szabályai szerint élte. A tragédia után minden megváltozik körülötte.
Vajon hogy éli meg a hirtelen jött függetlenséget?
Megtakarított pénzéből utazni szeretne, a helyszínt csukott szemmel választja ki a földgömbre bökve, de halott férje ezt a tervét is meghiúsítja.
A lány régi életét maga mögött hagyva fejest ugrik az ismeretlenbe, és munkát vállal egy kanadai farmon. A farm tulajdonosa, a jóképű Christopher Walker, aki egyedül neveli kislányát. Hamar kölcsönös vonzalom alakul ki köztük.
Vajon túléli kapcsolatuk a múlt szellemeinek felbukkanását? Van esély újrakezdeni egy tragédiák sokaságával teletűzdelt életet?"
Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2017
Ára: 2449 Ft (jelenleg, itt-ott)
A Szerelem hirdetésre olyan könyv volt, amit nem kértem, de
megkaptam, és a kapott könyvek olyanok számomra, mint bikának a vörös posztó.
Ha már ott van előttem, akkor el kell olvasnom, belső kényszerem van arra hogy
neki veselkedjek, mert ha nem foglalkozom vele, akkor álmatlan éjszakáim
lesznek (nem vicc). Az ajándék könyvek, vagy kapott könyvek csúfolódnak, ha az
ember nem vesz róluk tudomást. Ott ülnek a polcon, és kacsingatnak, olyanok,
mint a figyelemre váró gyerekek, addig nem hagynak téged békén, amíg ölbe nem
veszed őket, és meg nem kapják a nekik járó figyelmet. Így a kapott könyvekkel
én azt szoktam csinálni, hogy rögtön elolvasom őket. Még akkor is, ha amúgy nem
esnek bele az általam annyira kedvelt kategóriákba. Elolvasom őket, mert abból
indulok ki, hogy akitől kaptam, aki adta nekem, az biztos jó okkal adta, és az
a minimum, hogy értékelem a szándékot, illetve megkísérlem megérteni, hogy
vajon az a valaki akitől kaptam, miért éppen rám gondolt, amikor azt a
bizonyos könyvet megvásárolta nekem, vagy elküldte nekem. Szóval az ajándék
könyvekhez való viszonyom azért olyan amilyen, mert felfogásom szerint azzal
értékelem a legjobban a másik szándékát, ha komolyan veszem, és el is olvasom
amit nekem szánt. Tény, ha rajtam múlik, akkor jelen könyvünk nem landol a
polcomon. Nem landol, mert úgy elmentem volna mellette a boltban ahogy
kötelező. A borítója az én ízlésemnek egy kicsit túl sárga, rózsaszín, babakék,
túl harsány, és egy olyan könyv üzenetét közvetíti, ami még csak
köszönőviszonyban sincs az általam annyira nagyon preferált könyvek
tartalmával. Szóval nem, nem vettem volna meg. Ha ehhez hozzátesszük, hogy
ráadásul egy romantikus kis könnyed olvasmányról van szó, akkor meg pláne nem.
Mentalitásomból adódóan nehezen, vagy egyáltalán nem vagyok fogékony a szimpla
humoros, romantikus könyvekre, nekem kell a komoly dilemma, a konfliktus, a
probléma, ami áthághatatlannak tűnik, kell az érzelmi mélypont, a szenvedés
valamilyen formája. Ha ez nincs meg egy könyvben, akkor bennem hiányérzet
keletkezik, ami hazavágja az olvasási élményt. Így jelen írásom egy kicsit
rendhagyónak fog minősülni, mert most olyan könyvet fogok véleményezni, ami
távol esik a profilomtól.
Mindenekelőtt kiemelnék két fontos információt. J. K. Smith
kicsi hazánk egyik írónője, akinek jelen könyvünk az első könyve. Neten
próbáltam ettől egy kicsit több információt összegyűjteni az alkotónkról, de
nem jártam túl sok sikerrel, bízom abban, hogy ha írónőnk népszerűsége nőni
fog, akkor kicsit többet is meg fogunk majd tudni róla – tudjátok, szokásos
nézeteim nyüglődnek, mert aki ír az beleírja magát a könyvébe, illetve a mániám
sem hagy nyugodni, hogy kit, mi motivál, és a többi, és a többi…
Mivel ez J. K. Smith első könyve, így igyekeztem olyan
szemmel is figyelni. Aki írt már valaha könyvet, az tudja, hogy ez sosem
egyszerű, és sokszor menet közben halljuk meg a hangunkat, sokszor a második,
vagy harmadik könyv lesz az első olyan, amire azt mondjuk, hogy ez igen! Itt
már én vagyok, ez az én stílusom, ami kiforrta magát menet közben, és igen, itt
már elégedett vagyok, és ehhez viszonyítva az első könyv olyan, mint egy
gyermek első lépései… (nagyon bele vagyok most szerelemesedve ebbe a gyerekes
hasonlatba…) Kicsit nyers, kicsit bizonytalan, érződik rajta a
tapasztalatlanság.
Én mint olyan ember, aki már megírta a maga első könyvét,
csak soha nem adta be sehová (és nem is valószínű, hogy valaha is be fogja),
tisztelettel adózom minden olyan kezdő író előtt, akinek van bátorsága
belefogni a kiadásba. Aki le meri tenni a munkáját az olvasóközönség elé, és
ezáltal vállalja hogy esetleg negatív vélemény is érheti (olyan könyvet nem
lehet írni, ami mindenkinek tetszeni fog). És igen, az ilyen elsőkönyves
alkotókkal szemben már csak emiatt is elfogult vagyok, így kérlek olvassátok
ezt a véleményt ezeknek az információknak a fényében.
Mindenekelőtt a legfontosabb információ a könyvről, hogy az
ami, nem több és nem kevesebb egy egyszerű vicces-romantikus történetnél, amit
bárki elolvashat, aki szereti ezt a műfajt, vagy aki csak szeret nevetgélni.
Azon hangulatokra érdemes beiktatni, amikor az ember nem akar mélyen
belemerülni az élet nagy filozofikus kérdéseibe, nem vágyik vérzivatarra,
egyszerűen csak ki akar kapcsolódni, néha kuncogni egyet-egyet, és elengedni a
hétköznapok nyomorúságát. Ehhez tökéletes. Nem tudom miért, de nekem az jutott
eszembe miközben olvastam, hogy ez amolyan „vonatkönyv” – és ezt most a szó
legnemesebb értelmében gondolom, nem negatív jelzőként. Nekem minden könyvnek
meg van a maga helyzete, amiben olvasni kívánom. Egy hosszú nap esetén,
éjfélkor valószínűleg nem Szolzsenyicint fogok olvasni, hanem valami nagyon
könnyű akármit, ami nem akar az agyamra építkezni. Kresley Cole-t rendszeresen
a kádban olvasom – nem tudom megmondani miért. A kedvenc íróim könyveit meg
sosem kezdem el reggel olvasni, mert abból az lesz, hogy nem fogok csinálni
egész nap semmit. A „vonatkönyvek” nálam azok a könyvek, amiket utazáskor
szoktam olvasni. Amikor tudom, hogy most lesz adott 2-3 szabad órám, amikor
majd olvashatok, ellenben nagy körülöttem a nyüzsgés, jönnek-mennek az emberek,
itt-ott meg fogunk állni… Tehát ilyenkor olyan könyvre van szükségem, amit
képes vagyok letenni a kezemből habzó száj nélkül, és amibe gond nélkül vissza
tudok kapcsolódni 10 perccel később, vagy akár egy órával később. A
„vonatkönyvek” általában egyszerű, de szórakoztató könyvek – ha nem
szórakoztatnának nem olvasnám őket ugyebár. Illetve a „vonatkönyvek” másik
jellegzetes tulajdonsága, hogy nincsenek rajta félmeztelen pasasok – azért mert
én tudom, illetve Ti tudjátok, hogy nem vagyok teljesen lineáris agyilag, még
nem kell a jegykezelőnek is tudni róla, vagy a szemben ülő mocskosul fiatal párocskának,
akik egész idő alatt egymás karjaiba omolva tartanak nekem demonstrációt arról,
hogy alig húsz évesen milyen elképesztő lángja is van annak a bizonyos hévnek…
Oké, elkanyarodtam… ismét.
Miről is szól a Szerelem hirdetésre?
Adott egy hősnőnk, Kori, aki nem sokkal férje halála után
úgy határoz, hogy környezetváltozásra van szüksége, ezért átszeli a fél
világot, hogy egy farmon kezdjen új életet, egy gyermekét egyedül nevelő férfi
házvezetőnőjeként. Természetesen fiataljaink idővel egymásba bolondulnak. Majd
egymásra is találnak. És itt a vége, fuss el véle. Most joggal merül fel a
kérdés, hogy ha csak csupán ennyiről van szó, akkor mi tölti ki a könyv maradék
300 oldalát? És itt jön képbe a humor. Ez egy vicces könyv. Nem azért lesz
szórakoztató, mert annyira sok mindenről szól, hanem azért mert a látásmódjában
a hétköznapi egyszerűséget keveri a poénokkal. Olyan mintha leülnél beszélgetni
egy barátnőddel az aktuális élethelyzeteiről, és ő a maga lendületes laza
stílusában előadná mindennemű búját-bánatát.
Tetszett a könyvben az, hogy megjelenik benne a magyar
mentalitás. Mi az hogy megjelenik…? Az egyik legerősebb oszlopa a sztorinak,
hogy Kori ízig-vérig tipikus magyar lány, és ezt le se tudná tagadni. A
megnyilvánulásai, a reakciói, a habitusa mind mind hazai, és ezt jó volt
figyelni, jó volt egy olyan „szomszédról” olvasni amerikai körülmények közt,
aki nem tagadja meg a pálinkaivós, káromkodós oldalát. Lássuk be, mi magyarok
ilyenek vagyunk, sírva vigadunk, hangosak vagyunk, hamarabb jár néha a szánk, mint
az eszünk, és ha megköveteli a helyzet, akkor a sarkunkra állunk. Apropó sírva
vigadás… Nem is olyan régen írtam azt egy másik könyv kapcsán, hogy a részegség
manapság már kikerülhetetlen alkotóeleme lett a könyveknek, és hogy ezzel én
mennyire nem tudok szimpatizálni. Jelentem, ebben a könyvben is megjelenik a
részegedés (valahol a negyvenedik oldal magasságában), de itt a jól ismert
magyar kulturális formában, ami ellen semmi kifogásom. Eddig a könyvekben csak
azt láttuk, hogy a hősnő hogyan fordul ki önmagából, hogyan csinál magából
idiótát, és kerül iszonyat kínos szituációba, ahol minden nőiességét elvesztve
szánalmassá redukálódik. Itt viszont elolvashatjuk, hogyan is csinálja ezt egy
magyar nő, hogyan próbál meg beszélgetni kapatosan, milyen is az amikor ránk
jön az abszolút felszabadultság érzése, énekléssel, tánccal mindennel együtt,
és ami a lényeg, meglátjuk azt is, hogyan is lehet úgy kifarolni egy
ilyen helyzetből, hogy a gerincünk megmaradjon.
Nagyon sokszor említettem már meg a humort, ami a könyv
másik fontos alkotóeleme. Kicsit bővebben is kifejteném… Mint tudjátok, nekem
van egy bikfa humorom, és így néha nem tudom olyan gyorsan felvenni a
fordulatszámot a hétköznapi tréfák terén mint kellene. Sokszor nekem az a
vicces, ami másnak nem, illetve fordítva, így én már elengedtem ezt a témát,
meg sem próbálom behatárolni hol lenne a humornak az a keresztmetszete, ami
mindenki számára ugyanannyira vicces lenne. Ezért a könyv ezen oldala nekem
kicsit hullámvasútszerű volt. Voltak benne olyan poénok, amiktől kegyetlenül
elkezdtem röhögni, de voltak olyanok is amiket egyáltalán nem ítéltem
viccesnek, és voltak olyanok is, amiket erőltetettnek éreztem. Én azt hiszem,
hogy itt a rutintalanság az, ami megjelenik. Néha a kevesebb több, de eldönteni
azt, hogy melyik helyzetkomikumos jelenet maradjon bent egy könyvben, és melyik
az amelyiknek mennie kell, nagyon nem egyszerű feladat, így én ennek tudom be
azt, hogy volt néhány olyan oldal amit én képes lettem volna nélkülözni (példa:
amikor a fiatalok lelepleződnek a srác szülei előtt, és az apjok hajnalok
hajnalán lerohanja őket, hogy mik a szándékaik, miközben Korin csak a takaró van…
Nekem van egy szent szabályom: anyámnak szigorúan ajtón kívül a helye, ha a
páromon nincs más csak egy takaró… szeretem az anyám, de egy ilyen helyzetben
minden további nélkül a küszöbön hagynám… Másik szent szabályom: felnőtt ember
vagyok, azzal kezdek akivel akarok, nem bírom ha számon kérnek, és van az a kor
ami felett már nem is kérhetnek számon… Ezek miatt a meggyőződéseim miatt ezt a
jelenetet nem tudtam könnyen elfogadni).
És ha már belelendültem abba, hogy néha a kevesebb több…
Történetileg lett volna amúgy dilemma ebben a könyvben, nem
is egy. Volt férj, aki egy piszok gazember volt, volt feleség a másik oldalról,
család, új környezet amit meg kell szokni, és még beköszön a könyv vége felé vagy három olyan történés, amik már eleve egy könyvre elég konfliktust
okoznának egyenként (nem akarom agyonspoilerozni a véleményemet, ezért ezt most
nem részletezném jobban), csak ezek nem kerülnek kidolgozásra. Részemről sokkal
könnyebben befogadhatóbb lett volna a sztori, ha a sok lehetőség közül csak
kettő-három jelenik meg, de ezek jobban elmélyülnek lelkileg, mint így. Ebbe
azért nem akarok jobban beleállni, mert Kori karaktere eleve nem egy lelkibajos
fajta, illetve a könyv eleve nem a legdrámaibb típusú, így tulajdonképpen ez a
kivitelezés is elfogadható, de nekem főleg a könyv utolsó oldalainál, olyan
érzésem volt, mintha azért történne a sok esemény, hogy legyen még ötven oldal,
amit el lehet még olvasni.
Összegezve:
J. K. Smith-ben van fantázia, érdemes rá odafigyelni, de még
érződik rajta a rutintalanság, ami nem is csoda, hisz ez a könyv volt az első
lépés. Folytatni kell, rá kell dolgozni az erősségekre, és meg kell tanulni
felismerni az esetleges gyengeségeit az adott történetnek. A könyv maga jó,
szórakoztató, kedveskedős, teljesíti azt amire rendeltetett: kikapcsol. Én
talán a fiatalabb korosztálynak hamarabb javasolnám elolvasni, mint az olyan
kérges, vérmes, maximalista, részletekben elvesző agyi forgalmi dugóban
szenvedő személyeknek, mint jómagam. Számomra ez a mű inkább ifjúsági
regény a maga szeleburdiságával, és lelkesedésével, mint hétköznapi értelemben vett romantikus história.
Értékelés: 6 pont
2017. december 3., vasárnap
Penelope Ward: Stepbrother dearest - Legdrágább mostohabátyám /2017/
Azt mondja nekem ma a Moly-os szerencsesüti, hogy „Micsoda
gyönyörű nap!”… Hát nem értünk egyet. Megjött a tél, és vele együtt a hideg is,
és ezzel együtt a szüntelen torokgyulladásom is, na meg persze a kehesség, az
állandó göthölés, és a bedugult orr… A telet én csak akkor tudom elviselni, ha
képeslapformát ölt. Ablakból kifelé bámulva nézni a hófödte tájat, miközben
valami meleg lélekmelegítő italt szürcsölgetünk… háromszor nagyobb
gyapjúpulcsiba burkolózva, sízoknival… Igen… Ezt a telet szeretem. Azt a telet,
amikor éjjel még havazik, nappal már esik, szmog van, hideg van, sötét van,
latyak van… na ezt nem. A téli időszak, leszámítva azt a két hetet, amikor a
tél tél (hóval, faggyal, meg mindennel, ami nálam a tél meghatározása alatt
szerepel), számomra a túlélésről szól. Megszenvedem hogy nincsenek színek,
mindenhol csak a szürkeség fogad, a fényhiányt, hogy mire vége van a munkának
már sötét van, és az élettelenséget – nem csicseregnek a madarak, legfeljebb
csak a varjak kárognak, minden csendes, túlvilági, komor, kopár. Egyetlen nagy
előnye van ennek az évszaknak, hogy nincs lelkiismeretfurdalásom, ha otthon
maradok, és teszem azt olvasok… Tulajdonképpen a tél a bűntársam, alibit
szolgáltat nekem ahhoz, hogy minden szabad percemben azzal foglalkozzak, amivel
szeretek: otthon gubbasztva táplálni a fantáziám újra, és újra, és újra… Így
bár nem szeretjük a telet, de mégis csak szeretjük a telet. Ami még nagy előnye
ennek a pár hónapnak – feltéve, ha elkezd rendeltetésének megfelelően funkcionálni
– hogy újra gyerek lehetek néhány pillanat erejéig… Amikor leesik a hó, akkor
én átmegyek bolondba… Szánkózok… Igen, közvetlenül a hét-tíz évesek mellett, a
kedvenc domboldalunkon… Illetve hógolyózok, hóangyalt csinálok… éééés ami a
legfontosabb, hóembert építek családostul. Ez utóbbi művelet általában azt
hozza elő belőlünk, hogy könnyesre röhögjük magunkat, mert fel nem tudom fogni
miért, mindig ilyen gyerekbarát hóembert sikerül építenünk:
Holhós féle riogatásra alkalmas hóember :) |
(Igen, szoktam sajnálni azokat az öt év alatti gyerekeket,
akik felénk sétálnak el…)
És hogy most miért is időjárás jelentéssel kezdtem a mai
bejegyzésemet? Mert a hosszú, hideg, téli estékre kellenek olyan könyvek is,
amik könnyed, kellemes kikapcsolódást nyújtanak. Kellenek olyan könyvek, amik
nem túráztatják meg az ember agyát, nem annyira nagy lélegzetvételűek,
egyszerűen csak vannak, a maguk lineáris módján, kiváló szórakoztatást
nyújtanak, és nem tesznek egyebet, mint az érzelmeinkre hatva elandalítanak,
elégedettséggel, és nyugalommal töltenek el bennünket. Nem túl mélyek, nem túl
komplikáltak, mégis teljesítik azt amiért megszülettek: álmokat adnak,
elvarázsolnak, megmosolyogtatnak, feltöltenek.
Jelen könyvünk ilyen könyv.
"Amikor a mostohabátyám, Elec a gimi utolsó évében hozzánk költözött, nem voltam felkészülve arra, hogy mekkora szemét.
Utáltam, hogy bunkón viselkedik velem csak azért, mert nem akar ott lenni.
Utáltam, hogy lányokat hoz haza a suliból és visz fel a szobájába.
De amit a legjobban utáltam, az az volt, ahogy a testem akaratom ellenére reagált rá.
Először azt hittem, csupán kőkemény, tetovált izmai és markáns arca lehet vonzó benne. De a dolgok új irányt vettek köztünk, mígnem egy éjjel minden fenekestül felfordult.
Aztán épp olyan gyorsan, ahogy betoppant az életembe, már vissza is ment Kaliforniába.
Évek teltek el, mire újra láttam Elec-et.
Amikor a tragédia lesújtott a családunkra, újra szembe kellett néznem vele.
És szent ég, a kamasz, akiért egykor megőrültem, most férfivá érett, aki egyenesen az eszemet vette!
Volt egy olyan érzésem, hogy megint darabokra törik majd a szívem. "
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Ára: 3299 Ft
A szimplán romantikus könyvekkel még mindig hadilábon állok.
Évente nagyjából kétszer, háromszor érzek kényszert arra, hogy egyszerű
romantikus könyvet olvassak, az esetek többségében, az olyan irományokat
preferálom, amikben a nagy románcon kívül valami más is van (sorozatgyilkos,
vámpír, démon, akármi… csak legyen benne más is a nagy szerelmen kívül). Nekem
az egyszerű romantikus könyvek túl… egyszerűek, hangulat szükséges hozzájuk. A
hangulat meg általában akkor szokott megjönni, amikor tele van a hócipőm az
emberi ostobasággal. Ekkor kell valami, ami ellenpontozza a keserűségemet, és
ehhez tökéletesek az olyan könyvek, amik mindent túlidealizálnak, amik nem túl
komplexek, és amik leginkább egy Disney mesére hajaznak, annak minden meseszerű
tulajdonságával együtt. Megjegyzés: van egy sokkal intenzívebb szakasza is
annak, amikor elkezdek ilyen történetekre vágyni, ez általában akkor szokott
előjönni, amikor már minden mindegy… amikor már nem arra törekszem, hogy
felülkerekedjek a keserűségemen, hanem arra hogy leérjek a legaljára, lehetőség
szerint ott belefulladjak az érzéseimbe, és direkt arra utazom hogy jöjjön csak
a fájjondehafájakkorfájjonigazán rész. Ez már a feszültségoldás magasiskolája,
a megfelelő verssel, könyvvel, vagy akár filmmel, ha mázlim van egy délután
alatt eljutok a hőn áhított elkeseredett hangulatba, ahol aztán kimorgom magam,
nagy ritkán kibőgöm magam, és másnap már tudom hozni a szokott formám, mert
letettem a terheimet. Nekem nem megy csak úgy parancsra a kiakadás. Nagyon
ritkán váltja ki belőlem a racionalitás azt hogy elpityeredem, vagy indulatossá
válok. Szóval kell nekem valami ahhoz, hogy csendes magányomban eljussak idáig,
és erre tökéletesek a fájós könyvek, filmek, vagy versek. Például, ha nagyon
gyorsan bőgni akarok, akkor Kosztolányi Hajnali részegség c. verse garantált
siker nálam… Vagy a Marley meg én c. film (szerintem sokat elmond az hogy a filmet
eddig össze-vissza kétszer láttam, másodszor is csak félig… nem valók nekem az
olyan mozik, amiben állatok vannak…), esetleg a Csillagainkban a hiba c. film,
és könyv (ez szimplán kiveri nálam a biztosítékot, mert ha lecsupaszítjuk,
akkor semmi másról nem szól, csak arról hogy mennyire igazságtalan tud lenni az
élet...). Ebbe a szakaszba amúgy nem túl gyakran jutok el. Szerintem másfél
évente, két évente ha egyszer, és amúgy nem is bánom, hogy ez így van. Nem
szeretek elmerülni a saját mély érzelmi válságomba. Ember vagyok, és mint
ilyen, előfordul, hogy érzek is, ennek pedig az a következménye, hogy néha-néha
minden túl sok lesz, és ekkor jó tobzódni a szélsőséges érzelmek örvényében, de
amúgy… köszönöm szépen, nekem tökéletes a saját kis dilis hétköznapiságom,
semmi szükségem nincs a komoly érzelmi káoszra, semmilyen fronton.
Elkanyarodtam…
Lényeg, a lényeg,
hogy pár hete elkapott a hév, hogy valami egyszerű kis romantikus blablablát
olvassak, és mit ad isten, elém került ez a könyv. Már csak a címe is elég volt
ahhoz hogy felkapjam a fejem… A helyzet az, hogy az emberek, még a jóérzésű, normális
emberek is fogékonyak bizonyos enyhe tabukra. Összeállni a mostohabátyáddal nem
a legmeredekebb tabu, de azért lássuk be, hogy van a helyzetnek egy kis
faramucisága, szokatlansága. Ez az a fajta káosz, ami amúgy még a rend határán
mozog… Bár már családon belül mozgunk, a vérségi kötelék hiánya pillekönnyű
áldást hordoz magában… nem lehetne… mert nem túl helyes… de nincs is olyan
dolog, ami komolyan megtiltaná a bimbózó szerelmet. Szóval, el kell ismerni,
hogy maga az alapszituáció már eleve megteremti a hangulatot, innen már minden
csak a kivitelezésen múlik. Ha hozzá tesszük, hogy az írónő a férfi főhősét egy
lázadó ifjúnak teremtette meg, piercinggel, meg tetkóval, meg persze tökéletes
testtel, akkor meg aztán pláne helyzetbe vagyunk téve… És akkor a dolgot még
tovább fokozza, hogy hősnőnk alapvetően egy kedves, és ártatlan lány, egész
hetyke kis gerinccel, normális aggyal, és minimális idegesítő tulajdonsággal…
Akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy na vajon, hol lesz ez elszúrva?
Válasz (amin amúgy magam is meglepődtem): sehol.
A szimplán romantikus sztorik mellett, a tinitörténetek
azok, amik még ki bírnak billenteni az egyensúlyomból. És ez egy tinitörténet…
félig. Mindig az szokott lenni a bajom a fiatalságról szóló szerelmi
alkotásokkal kapcsolatban, hogy jó-jó… összejönnek, meg minden, de mi lesz
velük tíz év múlva? Az ember a húszas évei elején, a tizenéves korának a végén
még kiforratlan… Én is voltam egyik is, másik is, és igen, meg voltam győződve
arról, hogy a kezemben van a bölcsek köve, és én aztán már mindent tudok, és el
kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy rájöjjek, nem, közel sem tudok annyit,
mint amennyit gondoltam, hogy tudok. Szerintem ennek ahhoz van köze, hogy az
ember személyisége harmincéves koráig válik éretté (plusz, mínusz 1-2 év), és
ezalatt az idő alatt nagyon sok mindent átértékelünk magunkban. És ahogy
változunk, úgy változik meg a dolgokhoz való hozzáállásunk is. Nagyon nem
biztos az, hogy amiről húsz évesen azt gondoltuk, hogy kell nekünk, arról
harminc éves korunkban is azt fogjuk gondolni… A szemléletemet alátámasztják sajnos
a válási statisztikák is, azoknál akik nagyon fiatalon házasodtak, jóval
magasabb a válás lehetősége, mint azoknál akik idősebb korban. Egyes felmérések
szerint a fiatalon megházasodott, majd később elvált emberek esetében a második
házasság sikere sokkal nagyobb, mint az elsőé. Ezzel nem azt mondom, hogy nem
fordul elő olyan, hogy valaki tizennyolc évesen szerelemre lobban,
megházasodik, majd boldogan él, míg világ a világ. Mert de, van ilyen. Csak
ritka, és szerintem ritka nagy szerencse is kell hozzá. Szóval a tinitörténetek
nekem ebből a szempontból a nagy büdös fekete lyukat jelentik, mert egyszerűen
képtelen vagyok megállni azt, hogy a könyv letétele után ne kezdjek el azon
gondolkozni, hogy vajon mi lenne a szereplőkkel egy évtized múlva. Nekem az
egyik irodalomtanárom nem volt az a nagyon romantikus alkat. Amikor a Rómeó és
Júliát vettük olyan szemlélettel állt elő, amivel addig nem találkoztam, és ami
elgondolkoztatott. Amikor tragikus szerelmi történetet keresünk, akkor az elsők
közt bukkan fel Rómeónak, és az Ő Júliájának a története. Én soha nem rajongtam
azért a sztoriért, nekem kicsit túl sok, de megértem miért fogadja olyan
töretlen nagy lelkesedéssel a közvélemény. Az irodalomtanárom szavai viszont
egy életre bennem maradtak. Rómeó, a nagy hősszerelmes nem más, mint egy
kiforratlan kamasz, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az hogy a szerelmének a
tárgya egyik pillanatról a másikra változik, a mű elején még Róza a nagy szerelem,
de aztán meglátja Júliát, és azonnal amnéziába esik, azt sem tudja onnantól,
hogy ki is az a Róza. Az érzelmeik hirtelen mivoltja, és intenzitása is arra
utal, hogy nagyon fiatal emberekről beszélünk, akikben úgy tombolnak a
hormonok, ahogy kötelező, és ez némiképp befolyásolja a józan
ítélőképességüket. Felmerül a kérdés, mi lett volna, ha szerelmeseink nem
halnak meg? A vicc az, hogy erről amúgy pszichológiai tanulmányt is írtak,
aminek az volt a végső következtetése, hogy ha nem haltak volna meg, akkor
valószínűleg elváltak volna, merthogy nem is ismerik egymást. A vonzalmuk
felszínes, inkább vágy, mint szerelem, csak a koruk, és a körülmények
felnagyítják ezt a vágyat, hatványozzák, ami végül majd saját tragédiájukba
torkollik. Na én hasonlóan gondolkozom a tinitörténetekkel kapcsolatban is,
annyi, hogy a mai világunkban, nem életszerű az hogy beledőlök a kedvesem
tőrébe, amiért az öngyilkos lesz… Ennyire nem szoktam elrugaszkodni a valóság
talajától, azt viszont könnyűszerrel el tudom képzelni, hogy az éppen aktuális
tinisztori szerelmetes párja, pár év múltán tipikus házasságot tart fent, már
ha egyáltalán fentart, és felrémlik előttem Mézga asszony olyan gyakori mondata,
hogy „bárcsak a Hufnágel Pistihez mentem volna!”.
Igen… még mindig emiatt nem szoktam rendszeresen
tinisztorikat olvasni. Viszont jelen könyvünknél az írónő stílusosan megoldotta
a problémámat, és két nagy részre osztotta a könyvet. Az első részben fiatalok
vagyunk, lázadunk, szerelmesek leszünk, meg minden megtörténik, aminek meg kell
egy ilyen szakaszban történnie, majd eltelik pár év, és hőseink a románcukat
felnőtt fejjel, éretten teljesítik be. Köszönöm! Elfogadtam, ez így nagyon jó,
hálás vagyok, mert végre kaptam egy olyan félig tinisztorit, ahol nem gondolom
tovább kényszeresen a dolgokat. Boldogság. Ezért jár egy hatlmas nagy pipa az
írónőnek!
Ami tetszett még az „copfhúzogatásos” szakasz a könyv
elején. Ez az a rész, amikor a fiataljaink elemi erővel vonzódnak ugyan
egymáshoz, de ezt vagy nem tudják, vagy nem akarják normálisan kifejezésre
juttatni egymás iránt, és így a felgyülemlett feszültséget egymás szekálásban
vezetik le. Ellopom a fehérneműid, annyi csípős szószt teszek a levesedbe,
amitől a hétköznapi ember már segítség nélkül is képes lenne tüzet okádni, olyan
beszólásokkal froclizlak, amitől kedved lenne pofon vágni… Ez a násztánc tini
megfelelője, aminek meg van a maga szórakoztató hangulata, és nem utolsó sorban
könnyű is átélni, mivel ha az embernek mázlija van, akkor visszamerengve saját
régmúltjába fel is tudja idézni milyen volt ezt a saját bőrén megtapasztalnia.
Tetszett, hogy belépteti az írónő a féltékenységet is a képbe… Kellett valami
katalizátor, ami miatt hőseink átlendülnek a sportszerű idegesítésből az „odavagyok
érted, de nagyon” fázisba, és a féltékenység erre az egyik legkézenfekvőbb
megoldás, igaz hogy nem éppen a legfantáziadúsabb, de a kivitelezés perfekt
mivoltja miatt, nincs egy rossz szavam sem ehhez.
Ami még nagyon erős alappillére a történetnek az Elec. Nem
mondok semmi újat szerintem azzal, ha kijelentem, hogy a srác az a típus, aki
kivétel nélkül minden lánynak feltűnne húsz év alatt/körül. A lázadó, vonzó
srác, akinek a pórusaiból csak úgy áramlik a veszély, aki a fiatalság minden „bűnös”
vágyát egy személyben testesíti meg. Nincs semmilyen szűrő az agya és a szája
közt, kimondja amit gondol, nem kertel, akkora az önbizalma, ami már a
pofátlansággal határos, és emellett amúgy egy mély érzésű fiú, csak ezt persze
nem veri nagy dobra. Röviden, ő a tökéletes hím, akiről minden lány álmodozik,
akár ártatlan, akár nem.
Greta nekem kicsit túl egyszerűre sikerült, de jobban
belegondolva, a körülmények miatt, úgy jó a karaktere ahogy van. Ha Greta is
macerás szereplő lenne, akkor a könyv túl zsúfolttá válna. Greta a könyv
horgonya, vele balanszba kerülnek Elec szélsőségei, furcsa, de most először
éreztem azt egy ilyen jellegű könyvben, hogy a szereplők kiegészítik egymást.
És mivel kihozta belőlem ezt az érzést a történet, így az olvasási élmény aköré
az érzés köré csoportosult, hogy ezeknek az embereknek egymás mellett a helyük,
és mi az már, hogy én ezt látom, de ők meg nem? Nagyon jó játék volt az, hogy
míg nekem meg volt a szent meggyőződésem hogy ők ketten annyira egy pár, hogy
ettől jobban már nem is lehetnének azok, addig a körülményeik miatt nekik meg
volt a saját problémájuk, ami miatt rendre elsodródtak egymás mellől, amitől
persze én mit olvasó állandóan kétségbeestem. Írónőnk profi, ha arról van szó,
hogyan manipulálja az olvasó érzéseit. Játékra hívott, és én szolgalelkűen
követtem, és milyen jól tettem ezt! Olyan bravúrosan építette fel ezt az
érzelmi körhintát, hogy a könyv végén agyoncsapott a katarzis, ami nálam amúgy
marha ritka.
És hogy mi tetszett még…
Rendkívüli dolgot fogok mondani…
A szex.
A tinitröténetekben általában ezt nem mindig viszik
túlzásba, érthető okokból kifolyólag. Itt már a borító is elég beszédes volt
ahhoz, hogy tudjam, ebben bezony lesz huncutkodás is, de amit kaptam, az
túlszárnyalta minden elvárásomat. Amit ezek a fiatalok leművelnek az első
alkalommal… hát… abba még én is belepirultam… volna… ha nem az vagyok, aki…
ellenben, volt valami ami kósza gondolatként felmerült bennem, míg olvastam a
sorokat: rohadt igazságtalan a sors, nekem is így kellett volna elveszteni a
szüzességemet. Azt hiszem, nagyon sok minden másként alakult volna a
szexualitásomban – legalábbis eleinte – ha olyan helyzetben esek át a
tűzkeresztségen, és olyan pasival mint Greta. Mi nők tudjuk, hogy amit az első
alkalomról elképzelünk, és amit végül megtapasztalunk, az sok esetben távolabb
nem is állhatna egymástól. Még ha a pasi megfelelő is, akkor is a
bizonytalanság, a félelem az újtól, saját kismillió belső feszültségünk, és
komplexusaink nem igazán segítenek a feloldódásban, így a sikerre sincs sok
esély. Igen, itt is van az a pár százalék, akinek mesébe illő lesz az első
élmény, de a nők zöme nem igazán úgy őrzi az emlékeiben virágjának a
leszakítását, mint olyan élményt, amit rendszeresen meg akarna ismételni. És
nem feltétlenül a fájdalom miatt, bár az sem elhanyagolható tényező. Én nem
bánom azt hogy úgy alakult a nagy elsőm, ahogy alakult, nem nagyon voltak
elvárásaim, merthogy én már akkor sem voltam az a túlromantizálós alkat. És
ennek megfelelően is történtek a dolgok. De amikor az ember lánya elolvas egy olyen
jelentet, mint ami ebben a könyvben van, akkor szerintem akartalanul is
felmerül benne, hogy mi lett volna ha…? Mi lett volna, ha akkor régen nem ugrom
bele…? Ha vártam volna még egy kicsit…? Ha nem vele történt volna meg…? Vajon
akkor is ugyanilyen lett volna? Lehet, hogy elszúrtam? Most miért is agyalok
amúgy ezen, mikor normális agyi működés mellett azon az állásponton vagyok,
hogy a szüzesség túl van misztifikálva? Na igen…
Lényeg, hogy jó volt olvasni szerelmeteseink első kis
afférját, mert eszembe juttatta milyen volt ártatlannak lenni, és míg faltam a
sorokat, eljátszhattam annak a gondolatával, hogy így is lehet… talán…
valakiknek… néha.
Aztán jött a könyv második fele, amikor hősink már
felnőttek. Hát, ami itt zajlott…
Oké, ez a rész azért közelebb áll hozzám, mint a fiatalság,
bolondság rész, de akkor is… Én azt hittem beleőrülök abba amit ez a két
szerencsétlen egymással csinált… jó rételemben véve. Éveken keresztül nem
találkoznak, majd egy szomorú esemény miatt nem tudják egymást tovább
megkerülni. A kínos feszengéstől kezdve, a féltékenységen, szomorúságon, a
feltételezetten viszonzatlan szerelmen át, a törődni vágyásig, és fájdalomig
bezáróan minden van itt, csak győzzön az olvasó ne belefulladni. Minden percét
élveztem. A hezitálástól, az egymásra találásig. A hőseink újra megismerik
egymást, újra tapogatóznak, aztán rádöbbennek arra, hogy ez soha nem volt vicc,
vagy játék, csak most már felnőtt fejjel kezdik el imádni, és értékelni a
másikat.
Nagyon fantáziadúsnak értékelem Elec "vallomását". Az, hogy
az önéletrajzi könyvét adja oda Greta-nak hogy elolvassa, de a sztori nincs
befejezve, mert nem tudni mi lesz majd a vége, mert ez Greta-tól függ… Oké,
tudom, volt már olyan romantikus sztori a történelemben, ahol ez a megoldás fel
lett vázolva, de ez legalább nem annyira gyakori… és jó volt olvasni, mivel így
megkapjuk Elec szemszögét is részben… meg amúgy is… hát nem romantikus? Én itt
is átmenetileg megirigyeltem hősnőnket, de csak azért, mert éppen fogékony
voltam az ilyen habosbabos érzésekre, és ha már éppen abban az állapotban
vagyunk, akkor használjuk is ki!
A lényeg, hogy ez is szépen ki lett találva, és meg lett
írva. Aztán jön a nagy egymás karjaiba omlás, és a boldog befejezés.
Ha összegeznem kellene, akkor azt mondanám, hogy a
Legdrágább mostohabátyám tán az egyik legjobb szimplán romantikus kis
szösszenet volt, azok közül, amiket eddig olvastam. Bátran ajánlom mindenkinek,
aki egy kis könnyed kikapcsolódásra vágyik, és épp abban a hangulatban van,
hogy nem akarja magát agyonterhelni. Az ilyen hangulatokra tökéletes választás.
Teljesen egyben van, kerek, és még hat is az olvasóra, jó elmerülni benne, és
teljesíti azt amire született: kikapcsol. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok
hozni a könyvből, az a felnőtt Elec határozatlansága. Valamiért nekem egy kicsit
disszonánsnak hat az, hogy a nagyszájú, akaratos, lázadó ifjú, ennyire könnyen
elengedi, majdnem kétszer is élete nagy szerelmét. Ha már akkora lelki és egyéb
töke van neki, mint a Chrysler épület, akkor én mint nő, azt várnám el tőle,
hogy körömszakadtáig küzdjön a nőért, akiért annyira odavan. Itt egy kis
ellentmondást érzek feszülni, és ez vagy két alkalommal fel is bosszantott. De
ez a legnagyobb rossz, amit fel tudok mutatni. A stílus jó, helyenként vicces
is. Szóval… jó volt ez.
Értékelés: 8 pont
2017. november 27., hétfő
Kresley Cole: Az álmok sötét harcosa (Halhatatlanok alkonyat után 11.) /2014/
Először is leszögezném, hogy most határozottan nem tűntem
el. Aki követi az FB-s oldalamat, az talán értesült róla, hogy elkapott a
gépszíj, és gőzerővel neki estem Csődöröm és Kékharisnyám, Tanner és Addison
sztorijának. Jelentem, a történet jól halad, csak vacillálok… Lenne vagy 40-50
oldalam, amit már kitehetnék ide, de nem is tudom… Két lehetőség adott:
1, Nem teszem fel az új oldalakat, csak akkor ha befejeztem a
sztorit – ennek az a nagy előnye, hogy egy szuszra, meglovagolva az ihletet,
kipipálom hőseimet, Ti pedig, kedves olvasóim, nem kell hogy tovább
várakozzatok (lássuk be, vártatok éppen eleget). Hátránya, hogy ez lehet hogy
csak az év végén, vagy legrosszabb esetben jövő év elején fog bekövetkezni.
2, Maradok az eredeti elképzelésnél, és ahogy haladok
megosztom az új fejezeteket… Ennek az a nagy előnye, hogy így látjátok hogyan
haladok, és tudjátok kommentálni mennyire vagytok megelégedve a folytatással.
Hátránya… nos biztosan van ennek a megoldásnak is hátránya, csak én nem látom
mi az…
Mint látjátok, mindkét megoldásnak meg van a maga előnye, én
pedig egyik nap hol ezt, hol azt preferálom jobban. Amikor meg voltam a
következő 10-15 oldallal, az volt az első gondolatom, hogy azonnal kiteszem –
dolgozott bennem a kíváncsiság, hogy vajon hogyan fogjátok fogadni -, de aztán
a következő jutott eszembe… Eddig a történet vicces, ismerkedős oldala jelent
meg, ami szerintem a sztori leszórakoztatóbb oldala… Viszont most el fogunk
jutni oda, hogy megjelenik a konfliktus… És a konfliktus inkább szól arról,
hogy a szereplők el vannak keseredve, szomorúak, tehetetlenek, és/vagy dühösek…
Persze, ebben a szakaszban is lesznek humoros helyzetek, de itt inkább már az
érzelmi oldala fog előjönni a dolognak, az hogy hogyan élik meg a szereplők a
saját kis érzelmi dilemmáikat – azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha leírom
– egymástól távol. Hogy aztán majd jöjjön az édes egymásra találás, és a boldog
befejezés. Na már most, így hogy átmegy a
sztori érzelmesbe, kicsit nehezebb betagolni a fejezeteket, mindig olyan
érzésem van, hogy bárhogy próbálom is betördelni, mindig olyan felemás lesz a
kivitelezés, merthogy mindig a legrosszabb pillanatban szakadna meg a történet…
Az eddig leírtak alapján, nem tudok olyan pontot felmutatni, ahol ne lenne
olvasás után az az érzésem, hogy ha olvasója lennék a történetnek, elkezdne
kerülgetni az idegbaj, hogy pont itt…? Pont itt kell megállnom, és várnom, hogy
majd jöjjön a folytatás? Na igen… vélhetően ez a hátránya, annak ha
folyamatában osztom meg Tannert, és Addisont. Viszont, én azt mondom, legyen
úgy, ahogy az olvasóközönség kívánja… Így arra kérlek benneteket, hogy ha van
kedvetek, akkor nyilatkozzatok, akár itt, akár FB-n, akár emailben, hogy Ti
hogyan szeretnétek? Ha azt mondjátok kivárjátok hogy befejezzem, akkor úgy
lesz, ha pedig inkább folyamatában benne lennétek az olvasásban, akkor
átnyálazom az eddig megírtakat, javítom, és teszem is fel.
És akkor ennyit saját alkotói kínlódásomról…
És akkor jöjjön, hogy milyen olvasási élményt tudott
nyújtani nekem Kresley Cole Az álmok sötét harcosa c. könyve…
"A férfi megesküdött, hogy visszatér a valkűrért…
Ádáz Aidant meggyilkolták, mielőtt feleségül vehette volna Ragyogó Regint. A hadúr az örökkévalóságon keresztül keresi kedvesét, más-más személyiségként születik újra, de a múlt emlékei nélkül.
A valkűr várja a visszatértét…Mihelyt Regin találkozik Declan Chase-zel, a brutális kelta katonával, azonnal felismeri benne a büszke hadúr reinkarnációját. De Declan fogságba ejti őt, mert minden halhatatlanon bosszút akar állni – és fogalma sincs, hogy ő is a világukhoz tartozik.
Vágy, mely erősebb a halálnál… Minden újjászületésnek ára van, Aidannek az a sorsa, hogy meghaljon, mihelyt visszaemlékszik a múltjára. Vajon Regin kész felébreszteni régi szenvedélyük emlékét, hogy megmeneküljön Declan kínzásától – még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy újra elveszíti az egyetlen férfit, akit valaha is szeretett?"
Kiadó: Ulpius
Kiadás éve: 2014
Ára: hasonló cipőben jár, mint A király Wardtól, kereskedelmi forgalomban már nem igazán kapható, antikváriumokban, és ilyen-olyan adok-veszek oldalakon, moly.hu-n (esetleg) lehet rá vadászni...
(Kiegészítő gondolat... jajj gyerekek, a minap épp valamilyen oknál fogva fent voltam az egyik adok-veszek oldalon, és találtam többek közt Ward könyveket is - nem, nem A királyt, még véletlenül sem... -, és volt olyan kötet, aminek használtan 9000 Ft (vagy több...) volt az ára? Nagyon... nagyon... nagyon gonosz világban élünk...)
Nagyon jól tudjátok, hogy ha Cole-ról van szó, akkor
elfogult vagyok. Ha Ward után meg kellene jelölnöm a következő kedvenc írómat,
akkor az vagy Cole lenne, vagy Nalini Singh – ez utóbbi esetében vérzik a
szívem, hogy nem jelennek meg már könyvei kis hazánkban, pedig lenne szép
számmal mit megjeleníteni… Mind az elementálos/alakváltós sorozata nagyon jó,
mind az angyali vadász sorozata, én meg ha megfeszülök sem értem, hogy miért
nem adják ki magyarul is a könyveit.
Na de, ne legyünk elégedetlenek, hisz ha más nem is, de van
nekünk Wardunk, meg Cole-unk, meg jelent meg Kenyonunk, meg Showalterünk is… És
azt mondják az okosok, hogy az elégedettség egyik feltétele, hogy soha ne azt
nézzük mi nincs, hanem azt, hogy mi van… Kár, hogy részemről ez csak elméleti síkon
érdemel ki bólogatást, gyakorlati síkon viszont, néha marha nehezen tudok
optimista lenni.
Ami nekem kicsit furcsa… Szoktam online könyvesboltokat
bogarászni – mily meglepő!
És azt vettem észre, hogy sokan gondolkoznak hasonló módon
mint én, Ward neve után Cole neve az ami közvetlenül felbukkan. Mivel
alapvetően egyszerre csak huszonkilenc dolgon szoktam azonos időben rágódni,
így az agyi kapacitásomat menedzselő ideghálózat úgy határozott, hogy van még
itt hely egy harmincadik dolognak is, így legutóbbi bookline-os látogatásom
alkalmával elkezdtem azon filózni, hogy miért jelenik meg sokszor az az
olvasóknál, hogy akaratlanul is összehasonlítják Cole sorozatát Ward
sorozatával. Értem én, hogy ennek egyik oka az, hogy mi diétára fogott magyar
olvasók, nem tobzódunk a pararomantikus sorozatokban, és a külföldhöz képest
kevés könyv esetében a legmeghatározóbb irányunk a kedvelési ráta lesz… de
akkor is… Ha nagyon lesarkosítva nézzük Cole és Ward sorozata nem túl sok
helyen metszi egymást, azon túl hogy mindkettő sorozat, és hogy mindkettő
pararomantikus... Ja igen! És mindkettőben van finom érzéki, és némileg szokatlan szex.
Míg az FTT kötetei egymásból építkeznek (erősen folytatólagosak),
addig Cole Halhatatlanok alkonyat után sorozata kevésbé egymásra épülő
részekből áll. Persze Cole sorozata is sorozat, és mint ilyet jó úgy olvasni,
hogy első kötettől az utolsóig, szépen sorrendben, de akkor sem fog történni
hatalmas tragédia, ha mondjuk az ember kifelejt egy részt. Ennek oka, hogy Cole
sorozatában mindegyik rész külön-külön is megállja a helyét. Ezzel szemben
Wardnál nem. Ha azt FTT-t az ember mondjuk az nyolcadik kötetnél fogja
elkezdeni, akkor ott a vakfoltok magas száma, vélhetően ki fogja nyírni az amúgy kellemesnek mondható olvasási élményt. A másik elég nagy különbség az a stílus. Cole jóval pikánsabb,
jóval szélsőségesebb, hozzá viszonyítva Ward jóval konvencionálisabb. Ez amúgy
nem csak a stílusukra, hanem a történetvezetésükre is jellemző. Míg Ward
következetesen a vámpírokra építkezik a sorozatában – leszámítva azt az egy-két
fajt, ami még megjelenik az FTT-ben (manipulátor, Őrző, angyal) -, addig Cole
az összes létező természetfeletti lénnyel operál, akikről eddig csak hallani
lehetett, leginkább bárhol… boszorkányoktól kezdve, szellemeken, démonokon,
valkűrökön, vámpírokon, lidérceken át minden megjelenik nála, és ami
megdöbbentő, hogy képes a saját káoszát úgy menedzselni, hogy az nem csak hogy
szórakoztató, de még értelmes, és következetes is. A király véleménye kapcsán
azt mondtam, hogy odaadnám a fél karomat azért, hogy úgy írjak mint Ward. Cole
könyveit olvasva mindig oda jutok, hogy a fél lábamat képes lennék odaadni
azért, hogy olyan fantáziám legyen, mint neki. Én el nem tudom képzelni, hogy
annak a nőnek mi lehet a fejében, de hogy ott is nagy a forgalmi dugó, na abban
is biztos vagyok.
Szerény személyem amúgy úgy van vele, hogy pont a fentebb
felsoroltak miatt, próbálok arra törekedni, hogy ne tegyem egy kalapba a két
írónőt. Az egyik ezért jó, a másik azért jó, és mindkettő ugyanúgy szerethető,
csak mindkettő másért, és lehet hogy máshogy. Nekem Ward azért van első helyen,
mert őt bármikor képes vagyok olvasni. Lehetek nagyon lezuttyant állapotban,
akkor is nagyon jó, de lehetek éppen füttyösen boldog is, és akkor is nagyon jó
lesz. Ezzel szemben Cole-hoz nekem hangulat kell. Arányaiban ezt úgy tudnám
megfogalmazni, hogy az év 365 napjából akad vagy 5 olyan nap, amikor nem érzem
magam Cole befogadóképesnek. Ez általában akkor van, amikor kimerült vagyok, és
nem fog az agyam. Akkor egyszerűen kicsit sok nekem Cole – annak ellenére, hogy
amúgy őt is imádom.
Miután elolvastam jelen könyvét, azon kezdtem el agyalni
magamban, hogy a Halhatatlanok alkonyat után sorozatból vajon melyik kötet volt
nagy kedvencem. Aztán rájöttem, hogy több kedvencem is van, amiket amúgy nem
tudok sorrendbe tenni…
Így maradok az időrendnél…
Az első nagy kedvencem a Vámpírvér (4. kötet). Hogy ez miért
tetszett meg annyira? Hihetetlen újdonságot fogok közölni ismét: az
abszurditása miatt. Egy begőzölt vámpír, és egy szellem szerelme? Mi ez, ha nem
lehetetlen? Ehhez az ívhez képest, az első három kötet fantáziátlannak hat –
ami megint csak egy butaság, hisz ha van valami ami túlteng Cole könyveiben az
a fantázia. Viszont ez a könyv volt nekem az első olyan élményem, amikor minden
rugalmasságom ellenére fel kellett hogy vonjam a szemöldököm, és azt mondjam „és
akkor ezt most amúgy hogyan is…?” És mondanom sem kell, hogy hullára élveztem a
könyvet.
A következő kedvencem az ötödik kötet, a Vámpírzóna. Ennek
megmagyarázásra nem tudok többet felmutatni, mint saját személyiségem baromi
nagy defektjét: vonzódom a szélsőséges rosszfiúkhoz (a könyvekben… is…). És hát
jelen állás szerint a legrosszabb rosszfiúk a démonok. És mit ad isten ebben a
sztoriban pont van egy, aki tombol is, meg vörös is… Ráadásul Cole még
megfejelte azzal az egész kis kavalkádot, hogy a hősnő olyan érintetlen, mint
egy ma született barika… Ergo, besétálunk a „hogyan is rontsuk meg az ártatlan
leányzót, ha gyakorló démonok vagyunk?” utcába, és ez az én kis perverz
világnézetemnek piszokul jól esett. Szerintem nem is kell tovább ragozni a
dolgot.
A harmadik, és egyben utolsó kedvencem, az a sorozat tizedik
kötete, A sötétség démona c. könyv. Mily meglepő, egy újabb démon! Ó, igen!
Ráadásul ez a démon egy vad démon, szó szerinti értelemben véve ősemberes,
barlanglakó, hörög is, meg minden… Ó, a kihívás édes íze! Bennem van a hiba, én
érzem, de nekem egy ilyen karakter olyan, mint bikának a vörösposztó. Szinte
látom lelki szemeim előtt a táblát az elképzelt főhős nyakában, amire csak
nekem címezve az van felvésve, hogy „tégy a magadévá!”. Az ilyen karakter esetében, a
képzeletem deviáns gondolkodásért felelős része orgazmust kap, kész, passz.
Leold mint a főbiztosíték, aztán idióta módon neki kezd örömében ugrabugrálni
(és igen, jelenleg első szám harmadik személyben beszélek magamról… vagyis…
csak egy részemről… ó, ugyan már! Ne korlátozzuk már a tudathasadást, ha már
ott van, és ki lehet használni!).
(Észrevétel: megkönnyebbülés, olyan íróról véleményt írni,
akinek a karaktereiről többet tudok nyilatkozni, mint azt, hogy mindegyik olyan lapos, mint
egy matrica…)
Mellesleg ez utóbbi könyvben a hős szerelmetes arája egy
boszorkány lesz, ami szintén az egyik kedvenc misztikus lényem, szóval minden
kerek, én is boldog vagyok/voltam, a könyv is jó.
Nem tudom feltűnt-e, de a három könyvben vagy egy közös
vonás: egyikben sincsenek valkűrök.
Na igen… sajnos én pont azon olvasók táborát gyarapítom,
akiknek nem a valkűrök a kedvenceik. Nem arról van szó, hogy nem szeretném
őket, csupán csak annyiról, hogy a többi lényhez viszonyítva nekem az Ő
személyiségük kissé túl harsány. Értem én, hogy a valkűrök esetében, akik
harcosok, és kemények, mint a frissen kötött beton, nem lehet olyan
asszonykákat megálmodni, akik azt sem tudják merre az előre… de nekem akkor is
egy kicsit már sok a valkűrök magabiztossága, és feltünési viszketegsége. Nem
annyira, hogy elviselhetetlen legyen, de annyira már igen, hogy ha választanom
kell valkűrös, vagy valkűr mentes Kresley Cole könyv között, akkor a valkűr
mentest fogom választani.
És igen… itt kanyarodunk be oda, hogy miért nem lett jelen
könyvünk kedvencem a sorozatból.
Elmondom én hol látom azt az icikepicike hibácskát, ami
írónőnk munkásságát megnehezítheti. Cole hajlamos feladni a labdát még önmaga
számára is. Megír nem egy szórakoztató, és amúgy kifogástalan történetet, aztán
valahogyan, valamiért megalkot egy olyat, ami erősen „húbazdmeg!” kategóriás
lesz. És innen bizony már nehéz a feladat. A jót könnyű megszokni, mi olvasók pedig
nagyon hamar képesek vagyunk átállni a sötét oldalra, és egy igazán jó kötet
után, már nem érjük be kevesebbel. Csakhogy van itt egy másik általános
Coelho-szerű gondolat is, miszerint ha minden brutálisan szuper, akkor azt
fogjuk megszokni, és így egy idő után már nem fogjuk tudni ezt szuperságot
értékelni... Tehát, bár szeretnénk ha a „húbazdmeg!” könyvélmény általános
érvényűvé válna, gyakorlatban el kell tudnunk fogadni hogy a „húbazdmeg!”,
azért lett az ami, mert előtte nem ez volt a színvonal. A másik (illetve már a
harmadik) dolog pedig az, hogy mindig mindent lehet tromfolni, tehát, nem
kizárt hogy Cole-nak lesz még olyan könyve, ami még a „húbazdmeg!”-et is a hatványaira fogja emelni. Én ebből a nőből bármit ki tudok nézni… (Én pedig úgy
néz ki, hogy sikeresen bölcsre aludtam magam ma reggelre…)
Nagyon gyorsan letudnám itt azt a két – három dolgot, ami
miatt nem fogott meg annyira ez a könyv, mint a fent említett kedvencek.
Igen… még mindig a valkűrök… mivel a stílusuk meglehetősen
távol áll tőlem, nehezen tudok azonosulni velük, így kicsit olyanná válik az
olvasási élmény, mintha kívülállóként figyelném az egész történetet, nem tudok
beleolvadni a hősnőbe, így nagyjából annyira érdekel a körülötte zajló akármi
is, mintha az az egyik ismerősömmel történne… meghallgatom, ha azt kéri,
igyekszem rajta tartani a figyelmemet, ami vagy sikerül, vagy nem, és néha-néha
felmerül bennem a kérdés, hogy amúgy mit is keresek én itt, és miért is
próbálok úgy tenni mintha érdekelne az amit mondanak nekem? Szóval, ja… aki
eddig nem tudta, annak most egyértelművé válhatott, hogy szívügyek
kibeszélésében nem én leszek a legideálisabb partner, főleg ha csak futó
ismerettségről van szó.
Aztán ott van még Declan Chase… A férfiúval egyetlen
probléma van csak, az hogy tipikusan főhősös, erős, rendíthetetlen, minden
íratlan szabálynak megfelel, aminek meg kell neki, ahhoz hogy színvonalas
embere legyen egy jó könyvnek. És ettől több nincs is benne. Itt most fentebb
mutogatnék egy pár sorral, amikor azt ecseteltem, hogy a jót könnyű megszokni…
Az ezt megelőző kötetben Malkom Slaine volt a főhős, az ősemberes barlanglakó
démon… Érezni a különbséget? Én érzem. Declan Chase ehhez viszonyítva egy
kicsit… sótlan. Jó, persze, nem kellene nagyon győzködni, ha arról lenne szó,
hogy kispárnámnak elfogadjam, na de akkor is…
morgó, ősemberes, barlanglakó démon ó egy ember/berserker/katona
aki… nos… egy ember/berserker/katona
Azt hiszem erről elég is volt ennyi.
És akkor még ott van hősnőnk, Regin, aki valkűr… A fentiek
fényében szerintem erről is elég ennyi. Regin tipikus valkűr…
Nekem a történet is kicsit laposkára sikeredett. Kicsit
olyan Fortress- 33 emelet mélyen a pokolban mellékzöngét kapottnak hatott,
kevesebb Christopher Lamberttel, és több természetfeletti lénnyel… meg persze
nem 33 emelet mélyen a föld alatt… (aki nem látta a filmet, szerintem ne is
nézze meg…)
És akkor most, jöjjenek azok a pontok, amik miatt viszont
tetszett a könyv.
Mindenek előtt imádom Cole brutalitását… Tudom, ez megint
utalhat arra, hogy bomlott elmém van, de én egyenesen odáig és vissza vagyok az
írónő „a beleiddel díszítem fel a közvilágítási hálózatot’ típusú trancsírozós
hajlamáért. Itt bárkinek bármikor tőből kiszakadhat a keze, lába… feje… Itt
élve boncolunk, kizsigerelünk bárkit, bármikor, és csak ömlik a vér, majd még
egy kicsit ömlik a vér, és amikor már azt hinnéd, hogy ezt már nem lesz képes
mivel űberelni az alkotó, akkor jön, és kecsesen odavág neked egy felnégyelést,
vagy akármit, csak hogy szokd a dolgokat. Imádom!
Nagyon tetszett a történet alapgondolata: egy olyan
szerelem, ahol az egyik fél mindig reinkarnálódik, hogy aztán az együtt
töltött szerelmetes éjszaka után meghaljon, hogy aztán újra reinkarnálódjon… és
újra… és újra…
És nagyon tetszett az is, hogy mesedélutánt kreált az
alapgondolatból Cole a főhősöknek… Szerettem olvasni azokat a részeket, amikor
Regin Declan „elődjeiről” mesélt, hogy kivel hogyan találkozott, hogyan jöttek
össze, hogy melyik pasasnak mi volt az erőssége. Ez olyan egyet fizet kettőt
(hármat, négyet…) kap akciónak adta ki magát, hisz egy romantikus regényen
belül, kaptunk több romantikus vonulatot is. És nem utolsó sorban, ezeken a
történeteken keresztül tudta magát leigazolni Cole, hogy minden pasas közül,
miért pont Declan az aki a legeslegjobb. Ez így nagyon szórakoztató volt, és
ötletes.
Ha Wardnál kiemeltem a humort, akkor szükséges itt is
megemlítenem. Cole humora kicsit nyersebb, de ez nem azt jelenti, hogy kevésbé
lenne vicces, ez csupán annyit tesz, hogy másképp vicces. Mivel tőlem nem áll
távol a morbid humor (sem), így én kifejezetten jókat tudok kuncogni a
hülyeségein.
Amit még nagyon kedveltem – és ez is általános érvényű, ha
Cole könyveiről van szó – az a konfliktus megoldása. Ahogy más könyveiben is,
itt is olyan pofátlan egyszerűséggel oldja meg a legnagyobb problémát, amitől
az állam leszakad. Én hajlamos vagyok mindent túlbonyolítani… hát Cole nem.
Felpattint egy olyan helyzetet, ami enyhén szólva a lehetetlennel határos,
amivel ennivalót szolgáltat az én állandóan éhező agyamnak… És az én agyam
nagyon örül, ha lefoglalják valamivel, így állandóan belelépek abba a csapdába,
hogy már a könyv első oldalán elkezdek azon morfondírozni, hogy vajon hogyan
fogja megoldani Cole, hogy szerelmeseink együtt maradhassanak? És mindenre
szoktam gondolni, kötésfeloldástól kezdve, a csakra- tisztításon (isten
örizz!), és Gandalfon (mert miért ne?) át, az uzi-ig… És soha nincs igazam! Hát
vesszek meg, ha nem élvezem ezt! Cole rendre olyan elegánsan, és egyszerűen
oldja meg a krízishelyzeteket, hogy én csak ámulok, és bámulok tőle… és ez így
nagyon, de nagyon jó.
És hogy mi tetszett még? Lothaire… A vámpírkám nekem… És, Ó,
igen a következő rész az övé lesz… Bevallom őszintén, hogy a Vámpírbosszú c.
könyv gerincének a simogatásánál még nem nagyon jutottam tovább, mert már megint
az van, amit az előző bejegyzésemben is írtam, hogy finom a falat, és odáznám
az élményt – illetve inkább annak végét – ameddig csak lehet. És hogy a legjobb
védekezni? Hát úgy, hogy nem cselekszed meg, amit meg kéne, tehát, jelen
estünkben nem kezded el a könyvet olvasni, mert ha elkezded, akkor egy délután,
és már vége is van az egésznek… Nem tudom meddig fogom tudni visszafogni magam.
(Semeddig…)
Összegezve: bár nekem nem ez lett a sorozat kedvenc könyve,
könnyűszerrel képes vagyok elfogadni azt, hogy másnak pedig pont ez lesz a
kedvenc. Ez a rész is hozza az elvárt formát, és bőven több szórakozást nyújt,
mint a piacon fellelhető tucatkönyvek bármelyike (tudom, hogy tudjátok, hogy milyen
típusú könyvekre gondolok). Ami biztos, hogy én továbbra is megtartom azt a jó
szokásomat, hogy kéretlenül ajánlgatni fogom mindenkinek Cole könyveit, ha
véletlenül egy társalgás folyamán erre alkalmam fog nyílni – arról pedig tudjuk
nagyon jól, hogy gondoskodni fogok, hogy legyen rá alkalmam. Szóval kedves
olvasóim, olvassatok Cole-t! (… és Ward-ot…)
Értékelés: 8 pont
Update!
Kedves blogger barátném, Annie (http://izyanniemsm.blogspot.hu/), felhívta rá a figyelmemet, hogy Nalini Singh könyvei elvileg, ha van egy kis szerencsénk be fognak lendülni:
https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/nalini-singh-archangels-legion-angyalhaboru-7879
A megjelenés elvileg 2018, de ha a hozzászólásokat is elolvasom, akkor már kevésbé vagyok annyira derűlátó... Mindegy. A remény hal meg utoljára, nem?
Illetve Annie felhívta a figyelmemet arra is (mert Annie ilyen jól ismer engem... :D), hogy Jeaniene Frost könyv is várható, nem is olyan nagyon sokára:
https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/jeaniene-frost-elso-fellobbanas-az-ejszaka-hercege-1-7516
Szóval ki tudja... a végén még lesz lehetőségünk átélni, milyen is a bőség zavara!
Annie... köszönöm! :)
Update!
Kedves blogger barátném, Annie (http://izyanniemsm.blogspot.hu/), felhívta rá a figyelmemet, hogy Nalini Singh könyvei elvileg, ha van egy kis szerencsénk be fognak lendülni:
https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/nalini-singh-archangels-legion-angyalhaboru-7879
A megjelenés elvileg 2018, de ha a hozzászólásokat is elolvasom, akkor már kevésbé vagyok annyira derűlátó... Mindegy. A remény hal meg utoljára, nem?
Illetve Annie felhívta a figyelmemet arra is (mert Annie ilyen jól ismer engem... :D), hogy Jeaniene Frost könyv is várható, nem is olyan nagyon sokára:
https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/jeaniene-frost-elso-fellobbanas-az-ejszaka-hercege-1-7516
Szóval ki tudja... a végén még lesz lehetőségünk átélni, milyen is a bőség zavara!
Annie... köszönöm! :)