Azt mondja nekem ma a Moly-os szerencsesüti, hogy „Micsoda
gyönyörű nap!”… Hát nem értünk egyet. Megjött a tél, és vele együtt a hideg is,
és ezzel együtt a szüntelen torokgyulladásom is, na meg persze a kehesség, az
állandó göthölés, és a bedugult orr… A telet én csak akkor tudom elviselni, ha
képeslapformát ölt. Ablakból kifelé bámulva nézni a hófödte tájat, miközben
valami meleg lélekmelegítő italt szürcsölgetünk… háromszor nagyobb
gyapjúpulcsiba burkolózva, sízoknival… Igen… Ezt a telet szeretem. Azt a telet,
amikor éjjel még havazik, nappal már esik, szmog van, hideg van, sötét van,
latyak van… na ezt nem. A téli időszak, leszámítva azt a két hetet, amikor a
tél tél (hóval, faggyal, meg mindennel, ami nálam a tél meghatározása alatt
szerepel), számomra a túlélésről szól. Megszenvedem hogy nincsenek színek,
mindenhol csak a szürkeség fogad, a fényhiányt, hogy mire vége van a munkának
már sötét van, és az élettelenséget – nem csicseregnek a madarak, legfeljebb
csak a varjak kárognak, minden csendes, túlvilági, komor, kopár. Egyetlen nagy
előnye van ennek az évszaknak, hogy nincs lelkiismeretfurdalásom, ha otthon
maradok, és teszem azt olvasok… Tulajdonképpen a tél a bűntársam, alibit
szolgáltat nekem ahhoz, hogy minden szabad percemben azzal foglalkozzak, amivel
szeretek: otthon gubbasztva táplálni a fantáziám újra, és újra, és újra… Így
bár nem szeretjük a telet, de mégis csak szeretjük a telet. Ami még nagy előnye
ennek a pár hónapnak – feltéve, ha elkezd rendeltetésének megfelelően funkcionálni
– hogy újra gyerek lehetek néhány pillanat erejéig… Amikor leesik a hó, akkor
én átmegyek bolondba… Szánkózok… Igen, közvetlenül a hét-tíz évesek mellett, a
kedvenc domboldalunkon… Illetve hógolyózok, hóangyalt csinálok… éééés ami a
legfontosabb, hóembert építek családostul. Ez utóbbi művelet általában azt
hozza elő belőlünk, hogy könnyesre röhögjük magunkat, mert fel nem tudom fogni
miért, mindig ilyen gyerekbarát hóembert sikerül építenünk:
 |
| Holhós féle riogatásra alkalmas hóember :) |
(Igen, szoktam sajnálni azokat az öt év alatti gyerekeket,
akik felénk sétálnak el…)
És hogy most miért is időjárás jelentéssel kezdtem a mai
bejegyzésemet? Mert a hosszú, hideg, téli estékre kellenek olyan könyvek is,
amik könnyed, kellemes kikapcsolódást nyújtanak. Kellenek olyan könyvek, amik
nem túráztatják meg az ember agyát, nem annyira nagy lélegzetvételűek,
egyszerűen csak vannak, a maguk lineáris módján, kiváló szórakoztatást
nyújtanak, és nem tesznek egyebet, mint az érzelmeinkre hatva elandalítanak,
elégedettséggel, és nyugalommal töltenek el bennünket. Nem túl mélyek, nem túl
komplikáltak, mégis teljesítik azt amiért megszülettek: álmokat adnak,
elvarázsolnak, megmosolyogtatnak, feltöltenek.
Jelen könyvünk ilyen könyv.
"Amikor a mostohabátyám, Elec a gimi utolsó évében hozzánk költözött, nem voltam felkészülve arra, hogy mekkora szemét.
Utáltam, hogy bunkón viselkedik velem csak azért, mert nem akar ott lenni.
Utáltam, hogy lányokat hoz haza a suliból és visz fel a szobájába.
De amit a legjobban utáltam, az az volt, ahogy a testem akaratom ellenére reagált rá.
Először azt hittem, csupán kőkemény, tetovált izmai és markáns arca lehet vonzó benne. De a dolgok új irányt vettek köztünk, mígnem egy éjjel minden fenekestül felfordult.
Aztán épp olyan gyorsan, ahogy betoppant az életembe, már vissza is ment Kaliforniába.
Évek teltek el, mire újra láttam Elec-et.
Amikor a tragédia lesújtott a családunkra, újra szembe kellett néznem vele.
És szent ég, a kamasz, akiért egykor megőrültem, most férfivá érett, aki egyenesen az eszemet vette!
Volt egy olyan érzésem, hogy megint darabokra törik majd a szívem. "
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Ára: 3299 Ft
A szimplán romantikus könyvekkel még mindig hadilábon állok.
Évente nagyjából kétszer, háromszor érzek kényszert arra, hogy egyszerű
romantikus könyvet olvassak, az esetek többségében, az olyan irományokat
preferálom, amikben a nagy románcon kívül valami más is van (sorozatgyilkos,
vámpír, démon, akármi… csak legyen benne más is a nagy szerelmen kívül). Nekem
az egyszerű romantikus könyvek túl… egyszerűek, hangulat szükséges hozzájuk. A
hangulat meg általában akkor szokott megjönni, amikor tele van a hócipőm az
emberi ostobasággal. Ekkor kell valami, ami ellenpontozza a keserűségemet, és
ehhez tökéletesek az olyan könyvek, amik mindent túlidealizálnak, amik nem túl
komplexek, és amik leginkább egy Disney mesére hajaznak, annak minden meseszerű
tulajdonságával együtt. Megjegyzés: van egy sokkal intenzívebb szakasza is
annak, amikor elkezdek ilyen történetekre vágyni, ez általában akkor szokott
előjönni, amikor már minden mindegy… amikor már nem arra törekszem, hogy
felülkerekedjek a keserűségemen, hanem arra hogy leérjek a legaljára, lehetőség
szerint ott belefulladjak az érzéseimbe, és direkt arra utazom hogy jöjjön csak
a fájjondehafájakkorfájjonigazán rész. Ez már a feszültségoldás magasiskolája,
a megfelelő verssel, könyvvel, vagy akár filmmel, ha mázlim van egy délután
alatt eljutok a hőn áhított elkeseredett hangulatba, ahol aztán kimorgom magam,
nagy ritkán kibőgöm magam, és másnap már tudom hozni a szokott formám, mert
letettem a terheimet. Nekem nem megy csak úgy parancsra a kiakadás. Nagyon
ritkán váltja ki belőlem a racionalitás azt hogy elpityeredem, vagy indulatossá
válok. Szóval kell nekem valami ahhoz, hogy csendes magányomban eljussak idáig,
és erre tökéletesek a fájós könyvek, filmek, vagy versek. Például, ha nagyon
gyorsan bőgni akarok, akkor Kosztolányi Hajnali részegség c. verse garantált
siker nálam… Vagy a Marley meg én c. film (szerintem sokat elmond az hogy a filmet
eddig össze-vissza kétszer láttam, másodszor is csak félig… nem valók nekem az
olyan mozik, amiben állatok vannak…), esetleg a Csillagainkban a hiba c. film,
és könyv (ez szimplán kiveri nálam a biztosítékot, mert ha lecsupaszítjuk,
akkor semmi másról nem szól, csak arról hogy mennyire igazságtalan tud lenni az
élet...). Ebbe a szakaszba amúgy nem túl gyakran jutok el. Szerintem másfél
évente, két évente ha egyszer, és amúgy nem is bánom, hogy ez így van. Nem
szeretek elmerülni a saját mély érzelmi válságomba. Ember vagyok, és mint
ilyen, előfordul, hogy érzek is, ennek pedig az a következménye, hogy néha-néha
minden túl sok lesz, és ekkor jó tobzódni a szélsőséges érzelmek örvényében, de
amúgy… köszönöm szépen, nekem tökéletes a saját kis dilis hétköznapiságom,
semmi szükségem nincs a komoly érzelmi káoszra, semmilyen fronton.
Elkanyarodtam…
Lényeg, a lényeg,
hogy pár hete elkapott a hév, hogy valami egyszerű kis romantikus blablablát
olvassak, és mit ad isten, elém került ez a könyv. Már csak a címe is elég volt
ahhoz hogy felkapjam a fejem… A helyzet az, hogy az emberek, még a jóérzésű, normális
emberek is fogékonyak bizonyos enyhe tabukra. Összeállni a mostohabátyáddal nem
a legmeredekebb tabu, de azért lássuk be, hogy van a helyzetnek egy kis
faramucisága, szokatlansága. Ez az a fajta káosz, ami amúgy még a rend határán
mozog… Bár már családon belül mozgunk, a vérségi kötelék hiánya pillekönnyű
áldást hordoz magában… nem lehetne… mert nem túl helyes… de nincs is olyan
dolog, ami komolyan megtiltaná a bimbózó szerelmet. Szóval, el kell ismerni,
hogy maga az alapszituáció már eleve megteremti a hangulatot, innen már minden
csak a kivitelezésen múlik. Ha hozzá tesszük, hogy az írónő a férfi főhősét egy
lázadó ifjúnak teremtette meg, piercinggel, meg tetkóval, meg persze tökéletes
testtel, akkor meg aztán pláne helyzetbe vagyunk téve… És akkor a dolgot még
tovább fokozza, hogy hősnőnk alapvetően egy kedves, és ártatlan lány, egész
hetyke kis gerinccel, normális aggyal, és minimális idegesítő tulajdonsággal…
Akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy na vajon, hol lesz ez elszúrva?
Válasz (amin amúgy magam is meglepődtem): sehol.
A szimplán romantikus sztorik mellett, a tinitörténetek
azok, amik még ki bírnak billenteni az egyensúlyomból. És ez egy tinitörténet…
félig. Mindig az szokott lenni a bajom a fiatalságról szóló szerelmi
alkotásokkal kapcsolatban, hogy jó-jó… összejönnek, meg minden, de mi lesz
velük tíz év múlva? Az ember a húszas évei elején, a tizenéves korának a végén
még kiforratlan… Én is voltam egyik is, másik is, és igen, meg voltam győződve
arról, hogy a kezemben van a bölcsek köve, és én aztán már mindent tudok, és el
kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy rájöjjek, nem, közel sem tudok annyit,
mint amennyit gondoltam, hogy tudok. Szerintem ennek ahhoz van köze, hogy az
ember személyisége harmincéves koráig válik éretté (plusz, mínusz 1-2 év), és
ezalatt az idő alatt nagyon sok mindent átértékelünk magunkban. És ahogy
változunk, úgy változik meg a dolgokhoz való hozzáállásunk is. Nagyon nem
biztos az, hogy amiről húsz évesen azt gondoltuk, hogy kell nekünk, arról
harminc éves korunkban is azt fogjuk gondolni… A szemléletemet alátámasztják sajnos
a válási statisztikák is, azoknál akik nagyon fiatalon házasodtak, jóval
magasabb a válás lehetősége, mint azoknál akik idősebb korban. Egyes felmérések
szerint a fiatalon megházasodott, majd később elvált emberek esetében a második
házasság sikere sokkal nagyobb, mint az elsőé. Ezzel nem azt mondom, hogy nem
fordul elő olyan, hogy valaki tizennyolc évesen szerelemre lobban,
megházasodik, majd boldogan él, míg világ a világ. Mert de, van ilyen. Csak
ritka, és szerintem ritka nagy szerencse is kell hozzá. Szóval a tinitörténetek
nekem ebből a szempontból a nagy büdös fekete lyukat jelentik, mert egyszerűen
képtelen vagyok megállni azt, hogy a könyv letétele után ne kezdjek el azon
gondolkozni, hogy vajon mi lenne a szereplőkkel egy évtized múlva. Nekem az
egyik irodalomtanárom nem volt az a nagyon romantikus alkat. Amikor a Rómeó és
Júliát vettük olyan szemlélettel állt elő, amivel addig nem találkoztam, és ami
elgondolkoztatott. Amikor tragikus szerelmi történetet keresünk, akkor az elsők
közt bukkan fel Rómeónak, és az Ő Júliájának a története. Én soha nem rajongtam
azért a sztoriért, nekem kicsit túl sok, de megértem miért fogadja olyan
töretlen nagy lelkesedéssel a közvélemény. Az irodalomtanárom szavai viszont
egy életre bennem maradtak. Rómeó, a nagy hősszerelmes nem más, mint egy
kiforratlan kamasz, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az hogy a szerelmének a
tárgya egyik pillanatról a másikra változik, a mű elején még Róza a nagy szerelem,
de aztán meglátja Júliát, és azonnal amnéziába esik, azt sem tudja onnantól,
hogy ki is az a Róza. Az érzelmeik hirtelen mivoltja, és intenzitása is arra
utal, hogy nagyon fiatal emberekről beszélünk, akikben úgy tombolnak a
hormonok, ahogy kötelező, és ez némiképp befolyásolja a józan
ítélőképességüket. Felmerül a kérdés, mi lett volna, ha szerelmeseink nem
halnak meg? A vicc az, hogy erről amúgy pszichológiai tanulmányt is írtak,
aminek az volt a végső következtetése, hogy ha nem haltak volna meg, akkor
valószínűleg elváltak volna, merthogy nem is ismerik egymást. A vonzalmuk
felszínes, inkább vágy, mint szerelem, csak a koruk, és a körülmények
felnagyítják ezt a vágyat, hatványozzák, ami végül majd saját tragédiájukba
torkollik. Na én hasonlóan gondolkozom a tinitörténetekkel kapcsolatban is,
annyi, hogy a mai világunkban, nem életszerű az hogy beledőlök a kedvesem
tőrébe, amiért az öngyilkos lesz… Ennyire nem szoktam elrugaszkodni a valóság
talajától, azt viszont könnyűszerrel el tudom képzelni, hogy az éppen aktuális
tinisztori szerelmetes párja, pár év múltán tipikus házasságot tart fent, már
ha egyáltalán fentart, és felrémlik előttem Mézga asszony olyan gyakori mondata,
hogy „bárcsak a Hufnágel Pistihez mentem volna!”.
Igen… még mindig emiatt nem szoktam rendszeresen
tinisztorikat olvasni. Viszont jelen könyvünknél az írónő stílusosan megoldotta
a problémámat, és két nagy részre osztotta a könyvet. Az első részben fiatalok
vagyunk, lázadunk, szerelmesek leszünk, meg minden megtörténik, aminek meg kell
egy ilyen szakaszban történnie, majd eltelik pár év, és hőseink a románcukat
felnőtt fejjel, éretten teljesítik be. Köszönöm! Elfogadtam, ez így nagyon jó,
hálás vagyok, mert végre kaptam egy olyan félig tinisztorit, ahol nem gondolom
tovább kényszeresen a dolgokat. Boldogság. Ezért jár egy hatlmas nagy pipa az
írónőnek!
Ami tetszett még az „copfhúzogatásos” szakasz a könyv
elején. Ez az a rész, amikor a fiataljaink elemi erővel vonzódnak ugyan
egymáshoz, de ezt vagy nem tudják, vagy nem akarják normálisan kifejezésre
juttatni egymás iránt, és így a felgyülemlett feszültséget egymás szekálásban
vezetik le. Ellopom a fehérneműid, annyi csípős szószt teszek a levesedbe,
amitől a hétköznapi ember már segítség nélkül is képes lenne tüzet okádni, olyan
beszólásokkal froclizlak, amitől kedved lenne pofon vágni… Ez a násztánc tini
megfelelője, aminek meg van a maga szórakoztató hangulata, és nem utolsó sorban
könnyű is átélni, mivel ha az embernek mázlija van, akkor visszamerengve saját
régmúltjába fel is tudja idézni milyen volt ezt a saját bőrén megtapasztalnia.
Tetszett, hogy belépteti az írónő a féltékenységet is a képbe… Kellett valami
katalizátor, ami miatt hőseink átlendülnek a sportszerű idegesítésből az „odavagyok
érted, de nagyon” fázisba, és a féltékenység erre az egyik legkézenfekvőbb
megoldás, igaz hogy nem éppen a legfantáziadúsabb, de a kivitelezés perfekt
mivoltja miatt, nincs egy rossz szavam sem ehhez.
Ami még nagyon erős alappillére a történetnek az Elec. Nem
mondok semmi újat szerintem azzal, ha kijelentem, hogy a srác az a típus, aki
kivétel nélkül minden lánynak feltűnne húsz év alatt/körül. A lázadó, vonzó
srác, akinek a pórusaiból csak úgy áramlik a veszély, aki a fiatalság minden „bűnös”
vágyát egy személyben testesíti meg. Nincs semmilyen szűrő az agya és a szája
közt, kimondja amit gondol, nem kertel, akkora az önbizalma, ami már a
pofátlansággal határos, és emellett amúgy egy mély érzésű fiú, csak ezt persze
nem veri nagy dobra. Röviden, ő a tökéletes hím, akiről minden lány álmodozik,
akár ártatlan, akár nem.
Greta nekem kicsit túl egyszerűre sikerült, de jobban
belegondolva, a körülmények miatt, úgy jó a karaktere ahogy van. Ha Greta is
macerás szereplő lenne, akkor a könyv túl zsúfolttá válna. Greta a könyv
horgonya, vele balanszba kerülnek Elec szélsőségei, furcsa, de most először
éreztem azt egy ilyen jellegű könyvben, hogy a szereplők kiegészítik egymást.
És mivel kihozta belőlem ezt az érzést a történet, így az olvasási élmény aköré
az érzés köré csoportosult, hogy ezeknek az embereknek egymás mellett a helyük,
és mi az már, hogy én ezt látom, de ők meg nem? Nagyon jó játék volt az, hogy
míg nekem meg volt a szent meggyőződésem hogy ők ketten annyira egy pár, hogy
ettől jobban már nem is lehetnének azok, addig a körülményeik miatt nekik meg
volt a saját problémájuk, ami miatt rendre elsodródtak egymás mellől, amitől
persze én mit olvasó állandóan kétségbeestem. Írónőnk profi, ha arról van szó,
hogyan manipulálja az olvasó érzéseit. Játékra hívott, és én szolgalelkűen
követtem, és milyen jól tettem ezt! Olyan bravúrosan építette fel ezt az
érzelmi körhintát, hogy a könyv végén agyoncsapott a katarzis, ami nálam amúgy
marha ritka.
És hogy mi tetszett még…
Rendkívüli dolgot fogok mondani…
A szex.
A tinitröténetekben általában ezt nem mindig viszik
túlzásba, érthető okokból kifolyólag. Itt már a borító is elég beszédes volt
ahhoz, hogy tudjam, ebben bezony lesz huncutkodás is, de amit kaptam, az
túlszárnyalta minden elvárásomat. Amit ezek a fiatalok leművelnek az első
alkalommal… hát… abba még én is belepirultam… volna… ha nem az vagyok, aki…
ellenben, volt valami ami kósza gondolatként felmerült bennem, míg olvastam a
sorokat: rohadt igazságtalan a sors, nekem is így kellett volna elveszteni a
szüzességemet. Azt hiszem, nagyon sok minden másként alakult volna a
szexualitásomban – legalábbis eleinte – ha olyan helyzetben esek át a
tűzkeresztségen, és olyan pasival mint Greta. Mi nők tudjuk, hogy amit az első
alkalomról elképzelünk, és amit végül megtapasztalunk, az sok esetben távolabb
nem is állhatna egymástól. Még ha a pasi megfelelő is, akkor is a
bizonytalanság, a félelem az újtól, saját kismillió belső feszültségünk, és
komplexusaink nem igazán segítenek a feloldódásban, így a sikerre sincs sok
esély. Igen, itt is van az a pár százalék, akinek mesébe illő lesz az első
élmény, de a nők zöme nem igazán úgy őrzi az emlékeiben virágjának a
leszakítását, mint olyan élményt, amit rendszeresen meg akarna ismételni. És
nem feltétlenül a fájdalom miatt, bár az sem elhanyagolható tényező. Én nem
bánom azt hogy úgy alakult a nagy elsőm, ahogy alakult, nem nagyon voltak
elvárásaim, merthogy én már akkor sem voltam az a túlromantizálós alkat. És
ennek megfelelően is történtek a dolgok. De amikor az ember lánya elolvas egy olyen
jelentet, mint ami ebben a könyvben van, akkor szerintem akartalanul is
felmerül benne, hogy mi lett volna ha…? Mi lett volna, ha akkor régen nem ugrom
bele…? Ha vártam volna még egy kicsit…? Ha nem vele történt volna meg…? Vajon
akkor is ugyanilyen lett volna? Lehet, hogy elszúrtam? Most miért is agyalok
amúgy ezen, mikor normális agyi működés mellett azon az állásponton vagyok,
hogy a szüzesség túl van misztifikálva? Na igen…
Lényeg, hogy jó volt olvasni szerelmeteseink első kis
afférját, mert eszembe juttatta milyen volt ártatlannak lenni, és míg faltam a
sorokat, eljátszhattam annak a gondolatával, hogy így is lehet… talán…
valakiknek… néha.
Aztán jött a könyv második fele, amikor hősink már
felnőttek. Hát, ami itt zajlott…
Oké, ez a rész azért közelebb áll hozzám, mint a fiatalság,
bolondság rész, de akkor is… Én azt hittem beleőrülök abba amit ez a két
szerencsétlen egymással csinált… jó rételemben véve. Éveken keresztül nem
találkoznak, majd egy szomorú esemény miatt nem tudják egymást tovább
megkerülni. A kínos feszengéstől kezdve, a féltékenységen, szomorúságon, a
feltételezetten viszonzatlan szerelmen át, a törődni vágyásig, és fájdalomig
bezáróan minden van itt, csak győzzön az olvasó ne belefulladni. Minden percét
élveztem. A hezitálástól, az egymásra találásig. A hőseink újra megismerik
egymást, újra tapogatóznak, aztán rádöbbennek arra, hogy ez soha nem volt vicc,
vagy játék, csak most már felnőtt fejjel kezdik el imádni, és értékelni a
másikat.
Nagyon fantáziadúsnak értékelem Elec "vallomását". Az, hogy
az önéletrajzi könyvét adja oda Greta-nak hogy elolvassa, de a sztori nincs
befejezve, mert nem tudni mi lesz majd a vége, mert ez Greta-tól függ… Oké,
tudom, volt már olyan romantikus sztori a történelemben, ahol ez a megoldás fel
lett vázolva, de ez legalább nem annyira gyakori… és jó volt olvasni, mivel így
megkapjuk Elec szemszögét is részben… meg amúgy is… hát nem romantikus? Én itt
is átmenetileg megirigyeltem hősnőnket, de csak azért, mert éppen fogékony
voltam az ilyen habosbabos érzésekre, és ha már éppen abban az állapotban
vagyunk, akkor használjuk is ki!
A lényeg, hogy ez is szépen ki lett találva, és meg lett
írva. Aztán jön a nagy egymás karjaiba omlás, és a boldog befejezés.
Ha összegeznem kellene, akkor azt mondanám, hogy a
Legdrágább mostohabátyám tán az egyik legjobb szimplán romantikus kis
szösszenet volt, azok közül, amiket eddig olvastam. Bátran ajánlom mindenkinek,
aki egy kis könnyed kikapcsolódásra vágyik, és épp abban a hangulatban van,
hogy nem akarja magát agyonterhelni. Az ilyen hangulatokra tökéletes választás.
Teljesen egyben van, kerek, és még hat is az olvasóra, jó elmerülni benne, és
teljesíti azt amire született: kikapcsol. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok
hozni a könyvből, az a felnőtt Elec határozatlansága. Valamiért nekem egy kicsit
disszonánsnak hat az, hogy a nagyszájú, akaratos, lázadó ifjú, ennyire könnyen
elengedi, majdnem kétszer is élete nagy szerelmét. Ha már akkora lelki és egyéb
töke van neki, mint a Chrysler épület, akkor én mint nő, azt várnám el tőle,
hogy körömszakadtáig küzdjön a nőért, akiért annyira odavan. Itt egy kis
ellentmondást érzek feszülni, és ez vagy két alkalommal fel is bosszantott. De
ez a legnagyobb rossz, amit fel tudok mutatni. A stílus jó, helyenként vicces
is. Szóval… jó volt ez.
Értékelés: 8 pont
